 |
Web Hosting by Netfirms | Free Domain Names by Netfirms |
|
|
|
|
Rajniss Ferencről, cikkei, fölszólalásai
Rajniss Ferenc, a publicista és a politikus
Rajniss Ferenc az 1935-1945 között eltelt évtizedben Magyarország egyik legismertebb újságírója, lapszerkesztője és politikusa volt. Fordulatokban gazdag pályafutása végén, 1945 őszén "háborús bűnösként" állott a "népbíróság" előtt. Életének és tevékenységének áttekintése, úgy véljük, szükséges a naplójából kirajzolódó személyiségkép és magatartás megértéséhez.
Romániában 1914 előtt a legkülönbözőbb munkaterületeken több tízezer magyar állampolgár dolgozott és többségük élénk egyesületi életet is élt. A regáti magyarok legnépesebb szervezete, a magyar állam által szubvencionált Szent László Társulat alkalmazta Rajnisst Bukarestben, oktatási és szervezési feladatokra. 1914. július végén a háborús válság késztette hazatérésre és nyomban bevonult katonának. Érettségizett ember lévén tiszti iskolába küldték és a legalacsonyabb tiszti rendfokozatban szolgált. Előbb a szerbiai, majd a galíciai hadszíntérre került, 1915 márciusában itt esett sebesülten orosz hadifogságba. Szibériában élte át a forradalmat és az ellenforradalmi kísérleteket, szemtanúja volt a vörös- és a fehérterrornak. 1919-ben megszökött, de csak Petrográdig (később Leningrád, ma Szentpétervár) jutott. Itt, a korabeli orosz fővárosban elfogták és bebörtönözték.
Az időközben megszűnt Szent László Társaság alkalmazottait a magyar állam státusba vette. Rajniss is megkapta a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok, a havi 100 pengőt alig valamivel meghaladó tanítói fizetést. Huszár Károly több szociális intézményben, mozgalomban töltött be vezető szerepet. Az ő irányításával működött egy iroda, amely szegény sorsú tehetséges fiatalemberek támogatását tűzte ki céljául. Itt helyezte el Rajnisst, ezenkívül bejuttatta a Magyar Vöröskereszt Egyesület szociális bizottságába. Rajniss a Vöröskereszt szervezésében megrendezett előadásokon, tanfolyamokon jutott első ízben nyilvános fórumhoz. Rajnisst csupán szűkös anyagi körülményei késztették arra, hogy az ingyenes oktatást biztosító tanítóképzőben szerezzen oklevelet. Valójában soha nem akart pedagógus lenni és a hadba vonulás előtt írói karrierről ábrándozott. Erről azonban hazatérése után oroszországi élményeinek hatása alatt lemondott, érdeklődése a társadalmi és politikai kérdések felé fordult. Tapasztalatai alapján egyértelműen szemben állott a kommunista ideológiával és a szovjet rendszerrel. Úgy vélte, amint egy 1922-ben írott, de betiltásra kárhoztatott könyvében kifejtette, hogy a "szovjet nem bukhat meg az orosz birodalom földrajzi sajátosságai s a bolsevista uralom belső felépítettsége miatt". A társadalmi feszültségforrások megszüntetésével és a szociális gondok orvoslásával azért kezdett el foglalkozni, mert ezekben látta a hatékony prevenciót a kommunizmus feltartóztatására. A konszolidációs rezsimben azonban mint megannyi biztos egzisztencia nélkül tengődő fiatal értelmiségi, Rajniss sem találta a helyét. "Az 1920-as évek elején szociálpolitikus voltam, egyetlenegy szociálpolitikai irányzathoz sem csatlakoztam, ostoroztam cikkeimben és beszédeimben a magyarországi szociális helyzetet..." -mondotta később életének erről az időszakáról. A magyarországi szociálpolitika modernizációjához Rajniss elégtelennek érezte elméleti felkészültségét. A korszerű ismeretek elsajátítása végett 1925-1927 között a New York-i szociálpolitikai főiskolán, majd a Columbia egyetemen folytatott közgazdasági, társadalomismereti és pedagógiai tanulmányokat. Majd 1928-1930-ban az ugyancsak nagy tekintélyű londoni egyetem (London School of Economics) hallgatója volt. A tanulmányutak költségeit - korabeli pletykák szerint - jómódú hölgyek fedezték. "Magános és gazdag nők ismeretségét kereste, tudomásom szerint több ilyen gazdag női viszonya volt, sőt akkoron - mint mondták - egyáltalán nem volt antiszemita. Hír szerint ezeknek a gazdag barátnőknek anyagi támogatásával ment Angliába, majd Amerikába." - írta a "népügyészségnek" címzett levelében Kun László újságíró. Rajniss pénzforrása a korszakban is nyílt titok volt. Így Katona Jenő katolikus publicista 1936-ban a hazai nemzeti szocializmus barátairól író pamfletje szerint lipótvárosi szalonokban fogadta a politika iránt érdeklődő hölgyek hódolatát. Kétségtelen, hogy jól megtermett, energikus, markáns arcú, lendületesen, érdekesen beszélő férfiú volt, aki gyér hajzata ellenére is vonzotta a gyengébb nemet. A vizsgálati fogságban így kérkedett egy interjúban: "Sok nőm volt! ... Biztos sikereim is voltak. Hogy miért voltak sikereim?! Nem tudom ... Tetszettem nekik ... Van bennem valami ..." Csupán azt tagadta, szemben kor- és kartársainak állításaival, hogy nőktől pénzt fogadott el. Rajniss újonnan szerzett társadalomtudományi ismereteit a magyarországi szociális képzés megszervezésében kívánta hasznosítani. Létrehozott egy tanfolyamot, amelyet gyár- és népgondozók, valamint vöröskeresztes munkatársak látogattak. Kidolgozott egy tervezetet is a szociális nevelés intézményesítésére. Úgy vélte, hogy a társadalmi problémák megoldásában két pólus létezik: az orosz és az angolszász minta. Választása egyértelmű volt. "Oroszország új társadalmi rendje és nevelési bölcselete a kontinentális Európa világháború előtti társadalomtudományi dogmáin épült. Anglia és Amerika társadalomtudósai és/vagy nevelői ... az orosz rendszer antitézisét építették meg ... Korunkban a társadalomtudományok és a nevelésügy terén ... a világtörténelmi szellemi keretet az orosz és az angolszász világnézet összeütközése adja meg ... világviszonylatban az angolszász tudományos munka a helyes alap s mindazok, akik evvel a kérdéssel a nemzeti élet keretén belül s a nemzet erejének erősítése céljából foglalkoznak, a világkeretben való elhelyezkedést csak az angolszász társadalomtudomány és nevelésügy tanulmányozása és legfőbb princípiumainak elfogadása révén érhetik el. A magyar társadalom modernizációja szükségessé teszi a korszerű magyar szociológia és neveléstudomány megteremtését, "amelynek ereje a társadalmi szolidaritás gondolatával a megvalósulás felé segíti az egységes nemzeti társadalom kialakulását". Rajniss mintegy középutat keresett a fennálló elmaradott struktúrát konzerválni kívánó szemlélet és a "fantasztikus radikalizmus" között. A megoldást a korszerű szociális nevelésben látta, amely képessé teszi a társadalmat "egy új, magasabb szintézis elérésére". Ehhez viszont szükségesnek vélte a képzés megújítását, egy önálló szociális főiskola létrehozását. A tananyag, elképzelése szerint, a következő elemekből állott volna: a társadalom élete, szervezete, erkölcsi célja; az állam szerepe és erkölcse; a modern civilizáció alapjai; a szegénység problémája; a szociális munka főbb területei és módszerei; társadalomlélektan; a magyar szociális élet tényei és problémái. Rajniss koncepciója, különösen egy szociális főiskola létrehozása, valóban jelentős fejlődést jelentett volna a korabeli magyarországi állapotokhoz képest. Elképzeléseire azonban nem volt fogadókészség. Javaslatai nem tudták áttörni a közöny falát, de még ennél is nagyobb akadályt jelentett a hivatalos szemlélet, amely a szociálpolitikát kizárólag karitatív ügynek tekintette, s feladatát jóléti intézmények működtetésére, a szegénygondozásra korlátozta. Ezért Rajniss felhagyott a kísérletezéssel és érdeklődése az 1930-as évek elején határozottan a politikai tevékenység és a politikai újságírás felé fordult. "A szociálpolitikai kérdések kezelésének módja arra a meggyőződésre vitt, hogy politikai erők és politikai beavatkozás nélkül nem lehet keresztülvinni azt, amivel az ember foglalkozik, amit az ember helyesnek és jónak tart." - indokolta később elhatározását. Rajniss pályafordulatának egzisztenciális hátterét mentora, Huszár Károly biztosította. A keresztényszocialista politikus 1929-tól az újonnan létrehozott Országos Társadalombiztosító Intézet elnöke, az intézménynél osztályvezetői állást biztosított pártfogoltjának. Itt Rajniss szívélyes kapcsolatba került Peyer Károly és Gál Benő szociáldemokrata politikusokkal, akik a szakszervezeteket képviselték az OTI vezetésében. Rajniss azonban nem társadalombiztosítási tisztviselőként képzelte el a jövőjét. Sokkal inkább vonzotta őt a publicisztika, amelyben már szert tett valamelyes gyakorlatra. Az első újságírói műhely, amely állandó munkatársként foglalkoztatta, A Reggel c. ellenzéki hétfői lap szerkesztősége volt. Irányítója, Lázár Miklós felelős szerkesztő, országgyűlési képviselő, budapesti városatya liberális elveket vallott, s ez meghatározta az újság szellemi arculatát. Barátai és tanácsadói, akikkel rendszeresen megvitatta A Reggel kül- és belpolitikai vonalvezetését, több irányból érkezett politikusok, közírók, így Bajcsy-Zsilinszky Endre, Pethő Sándor, Grieger Miklós, Katona Jenő és gróf Sigray Antal. A sokszínű kört egyetlen alapvető közös célkitűzés tartotta össze: szembeszegülni a mindinkább közelgő nemzeti irányzattal. Rajniss vállalkozott arra, hogy e csoport nézeteivel egybehangzó tudósításokat küldjön a lap számára Németországból és Ausztriából. 1932 júliusában Majna-Frankfurtban szerzett tapasztalatait így összegzi: "Hitler nem juthat hatalomra. Hitler előkészíthet valamit, Hitlert felhasználhatják a viharok felidézésére, de feltétlen uralomra semmi körülmények között nem kerülhet, még akkor sem, ha a parlamenti többséget megszerzi, ami a lehetetlenséggel határos." Rajniss jóslata nem vált valóra. 1933. január 30-án Hindenburg államelnök birodalmi kancellárrá nevezte ki a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt vezérét. A Reggel körül tömörült elit csoport érdeklődéssel figyelte a nemzeti szocialisták választási győzelmét követően Ausztria helyzetét. A hazai nemzetiszocialisták mind hevesebb propagandája belülről erősítette a birodalomhoz való csatlakozási vágyat, a német birodalom csatlakozási hívása pedig kívülről dolgozott ugyanennek a célnak az elérésén. A Reggel hivatásának tekintette, hogy a magyar közvéleményt informálja a határ túloldalán kialakuló politikai helyzetről, és írjon az osztrák függetlenség megőrzéséért szavazó osztrák erőkről is. Rajniss e feladat teljesítésében is szerepet vállalt és több ízben küldött Bécsből különféle riportokat, interjúkat. Rajnisst az ausztriai és németországi fejlemények mellett továbbra is foglalkoztatták az időszerű társadalompolitikai kérdések. Ezekről rendszeresen cikkezett A Reggel hasábjain és előadásokat tartott az újonnan megnyílott értelmiségi fórumokon. Az 1920-1930-as évek fordulója ugyanis a fiatal értelmiség és az egyetemi ifjúság lázongásának időszaka. Súlyosan csalódtak a bethleni konszolidációban, amelyben elsikkadtak a társadalmi reformok. Az 1914 előtti ancien régime-hez képest a helyzet csupán annyiban változott, hogy nagyobb politikai befolyáshoz jutottak a keresztény úri középosztály egyes rétegei, elsősorban a felső köztisztviselői kar és a középbirtokosság. Az értelmiség azonban továbbra sem került hatalomközelbe. Különösen az első világháború után végzett évjáratokat sújtották mindennapos megélhetési, elhelyezkedési gondok. Számukra a konszolidáció sem nyújtott biztos egzisztenciát. Már a gazdasági válság előtt jelentős volt a diploma-túltermelés és az értelmiségi munkanélküliség. A krízis időszakának egyetemi hallgatói pedig éppen nem nézhettek bizakodva a jövőbe. A fiatal intelligencia és az értelmiségi sarjadék új, jóllehet gyakran kérészéletű egyesületeiben, köreiben és folyóirataiban eluralkodott a tagadás szelleme, A békétlen ifjú nemzedék érzelemvilágát, gondolkodásmódját oppozíciós indulatok jellemezték és vágyódás egy igazságos, a magyar sorsproblémákat megoldó társadalom után. Ez a miliő alkotta a hátterét Rajniss szociális problémákat feszegető írásainak. Cikkeiben, előadásaiban elsősorban az értelmiség gondjaira keresett orvoslást. Úgy vélte, hogy a szervezetlenség az alapvető oka az intelligencia gyengeségének, gyámoltalanságának érdekei védelmében. Követendő példának tekintette az ipari munkásságot, amelynek szervezettsége biztosította a politikai erőt, a kiterjedt kulturális és szociális intézményrendszert. Az értelmiség számára is "az önsegély, egységes akarat és a szervezett cselekvés a kivezető út a mai áldatlan helyzetéből". Rajniss úgy vélte, hogy az értelmiség csak akkor töltheti be hivatását a nemzet életében, ha meglévő professzionális szervezeteiben kiharcolja a belső demokráciát, amely biztosítja a vezetők szabad szelekcióját, a még szervezetlen ágazatok is megteremtik a maguk organizációit és létrejön az értelmiség átfogó föderációja. Ennek a csúcsszervnek kell kiküzdenie a legfontosabb jogokat; a köz- és magánalkalmazottakra egyaránt vonatkozó kollektív szerződést, törvényesen megállapított létminimumot, szervezkedési szabadságot és a tisztviselői szociális biztosítóintézetek teljes autonómiáját.
Rajniss visszásnak, korszerűtlennek tekintette a dolgozó nők egyenlőtlen helyzetét, elhibázottnak ítélte a női nevelésügyet és hiányolta a női szociálpolitikát. Az egyenjogúság érdekében sürgette a nők számára is az irányító helyek betöltésének szabaddá tételét, mert "ez az első lehetőség az egyenjogúság gyakorlati alapját megteremteni".
Az 1932 októberében hivatalba lépett Gömbös-kormány első lépéseit Rajniss kritikusan szemlélte. Bizalmatlan volt a "nemzeti munkaterv" kultúrpolitikai szándékaival szemben. Kifejezte azon gyanúját, hogy a meghirdetett nemzetnevelés - világos célmeghatározás híján - "a kivénhedt romantika és a szellemi ősiség hadvezéreit fogja táplálni". Különösen kifogásolta "az emberre és a társadalomra vonatkozó tudományok, így a szociológia, a társadalombölcselet és a szociálpolitika elhanyagolását.
Rajniss rendszerkritikus magatartása és reformirányú gondolkodása azonosult a forrongó fiatal értelmiség társasköreinek, vitaklubjainak, így többek között a Bartha Miklós Társaságnak, a Nemzetpolitikai Társaságnak, a szegedi Bethlen Gábor Körnek nemzeti és szociális programelemeket ötvöző szellemiségével.
A Reggel fentebb említett tanácsadó köre szintén közel állt a kisgazdapárthoz, és ösztönzésükre a fiatal publicistában kifejezetten politikusi ambíciók ébredtek, így valószínűleg nem volt szükség különösebb biztatásra az újabb pályamódosításhoz, de a lehetőséget ők teremtették meg. 1933 februárjában a haláleset következtében megüresedett igali kerületben az időközi választáson Rajniss mint kisgazda jelölt indult harcba a mandátumért. Támogatására leutaztak többek között Eckhardt, Ulain Ferenc, Rakovszky Tibor, Friedrich István és Lázár Miklós. A jelölt programadó beszédében kijelentette, hogy a kezdeti remények után a kisgazdák csalódtak Gömbösben és az egész dolgozó magyar társadalom érdekeinek védelmében a saját útjukon haladnak tovább. A nyílt szavazási rendben azonban az ellenzék általában nem érvényesülhetett a kormánypárt ellenében, s Igal sem volt kivétel. Ennek következtében Rajniss 5029 szavazatával szemben a hivatalos jelölt 7481 vokssal szerezte meg a képviselői széket. Bár első kísérlete kudarcot vallott, Rajniss nem mondott le a politikusi karrierről. A dilemmája az volt, hogy megmaradjon-e A Reggel publicisztikai és a kisgazdapárt politikai környezetében, avagy tájékozódjék más szellemi égtáj felé. A liberális nemzeti ellenzéktől egyrészt el lehetett mozdulni a baloldal felé a demokratikus-függetlenségi áramlathoz. Ezt az utat járta be Bajcsy-Zsilinszky Endre, Lázár Miklós és 1935-től, Gömbös Gyulával való végleges szakítása után Eckhardt Tibor. Másrészt át lehetett lépni a jobboldalra, így döntött - többek között - Rakovszky Tibor és Matolcsy Mátyás. S megfontoltan haladva ugyanezt az irányzatot választotta Rajniss Ferenc is. Ő 1934-1935-ben "értékelte át" véleményét Németországról és az Anschlussról. Rajniss több alkalommal is járt rövidebb-hosszabb időtartamra a német birodalomban. A költségeket - a kortársak információi szerint - Antal István, a Gömbös-kormány sajtófőnöke és egy tehetős hölgy, báró Gerliczy Felícia fedezte, akinek Rajniss házasságot ígért. Tapasztalatairól most már egészen más hangvételben számolt be, mint korábbi tudósításaiban. Igaz, előbb csupán a Segédhivatali Tisztviselők Országos Szövetségének Segédhivatali Tisztviselő c. lapjában írt méltatást a hivatalnokság érdekvédelméről a nemzeti szocialista államban. A cikk szerint a nemzeti szocialista hatalom nagy vívmánya, hogy létrehozta a Tisztviselők Birodalmi Szövetségét, amely " ... a kisemberek óriási tömegét egyesíti egy közös frontban, s bizonyosra vehető, hogy ... ez az organizáció ... képes lesz méltó helyet biztosítani a tisztviselőnek az új német birodalomban". A periférikus helyen megjelent írás önmagában talán elsikkad, ha nem figyel fel rá Klár Zoltán, a Társadalmunk c. szenzációs leleplezésekre beállított, kis példányszámú, de nagyon olvasott, szellemiségét tekintve liberális hetilap szerkesztője. Ő megbízta egyik munkatársát, György Lászlót, hogy keresse fel Rajnisst, és " ... határozottan tegye fel neki a kérdést: tulajdonképpen mi a szándéka, hiszen olyan kendőzött formában jelentek meg addig cikkei A Reggelben, hogy az első nyílt színvallása ez az újságcikk volt". Az interjúalany közölte a riporterrel, hogy célja rokonszenvet ébreszteni Magyarországon Hitler és az új Németország iránt, elsősorban az értelmiségen belül. Nemkülönben fel kívánja lendíteni az igencsak gyenge hazai nemzeti szocialista mozgalmat. Kifejtette, hogy nem lehet feltartóztatni a nemzeti szocializmust és nem lehet megakadályozni az Anschlusst. Ez a világos állásfoglalás egyértelműen bizonyította, hogy egy "új Rajniss" jelent meg a közéletben. Katona Jenő nemzeti szocialista ellenes katolikus publicista szerint Németországban "lelki bútorzatát" átrendezte, "a lelkiismereti rögtönzés csodáját produkálta", "a demo-liberális hétfői lap riporterműveltségű publicistaporából horogkeresztes Lohengrinként" tért haza. Rajniss 1935-ben magában a szomszédos nyugati országban győződött meg arról, hogy ott a nemzeti szocializmus jól érzékelhetően megerősödött és a közhangulat mindinkább az Anschluss igenlése felé fordul. Arra a következtetésre jutott, hogy "feltétlenül bekövetkezik Ausztriának a német birodalomhoz való csatlakozása... Ez volt az az időpont, amikor a német birodalom erejét láttam, és a magyar revízió kérdését szem előtt tartva a másik oldalra külpolitikai elgondolások miatt átorientálódtam". Rajniss átorientálódásának a hazai bel- és sajtópolitikában rejlő okai is voltak. Gömbös Gyula mozgásterét miniszterelnöksége első éveiben, az 1935-ös választásokig korlátozta, hogy kénytelen volt számolni a kormánypárt többségét uraló Bethlen István befolyásával. Módszeresen készült viszont már arra az időre, amikor szabad kezet nyerhet nemzeti tervei megvalósítására. Különösen sürgősnek tekintette saját sajtóbázisának megteremtését, amiben Bethlen nem korlátozhatta. Az új kormánylapokat Antal István, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője, készítette elő. Ő biztosította az anyagi forrásokat a miniszterelnökség, a honvédelmi minisztérium és a főváros sajtóalapjaiból, valamint kormányközeli cégek, így az Országos Központi Hitelszövetkezet, a Hangya és a Futura kasszájából. 1933. február 15-én jelent meg a Függetlenség c. reggeli politikai napilap, amelyet kifejezetten bulvár jellegű néplapnak szántak, s amely Kolosváry-Borcsa Mihály irányítása alatt jobboldali szellemiséget terjesztett. Ugyanilyen szemlélettel, de magasabb zsurnalisztikái színvonalon az úri középosztályhoz szólt az Új Magyarság c. reggeli politikai napilap, amelynek első száma 1934. augusztus 30-án került ki a rotációs gépből. Főszerkesztője a jó tolláról nevezetes Milotay István volt. Ő előzőleg a Magyarság c. legitimista napilap felelős szerkesztői tisztét töltötte be, de anyagi okokból összekülönbözött virtsologi Rupprecht Olivérrel, az újság kiadó-tulajdonosával, aki majd 1938-ban lapját a nyilasok rendelkezésére bocsátja. Elvi ellentétek támadtak továbbá Milotay és Pethő Sándor főmunkatárs között, aki legitimista meggyőződésű lévén határozottan szembeszegült a nemzeti szocializmussal és magyar szószólóival. Rajniss 1933 októberében minden vita nélkül kivált A Reggel szerkesztőségéből. 1934 tavaszán publikált, fentebb idézett megnyilatkozásai alapján immár a Gömbös-kormány számára politikailag megbízhatónak tekintett, színvonalasan író, képzett és mozgékony publicistát Antal bevonta az Új Magyarságot előkészítő tárgyalásokba. Rajniss ekkor ismerkedett meg személyesen Milotayval, aki főmunkatársként alkalmazta mint lapja második emberét és vezércikkíróját. A belpolitikában Rajniss szintén felhagyott korábbi ellenzéki álláspontjával és Gömbös támogatójává szegődött. Magatartása összefért a kisgazdapárt taktikájával. Eckhardt ugyanis az 1935-ös választások előestéjén Bethlen-ellenes paktumot kötött a miniszterelnökkel. Rajniss bízott az egyesség tartós voltában és vezető szerepet vállalt a fiatal nemzedékek, "a 30-40 évesek" mozgósításában Gömbös mellett. A generációs egyesületek, így a Magyar Jövő Szövetség, a Nemzetpolitikai Társaság, a Sol Klub, a Reformszövetség és a Honszeretet Egyesület 1934 őszén megkezdték a Reformnemzedék elnevezésű átfogó mozgalom szervezését. Az alapító tárgyalásokban részt vett Bornemissza Géza gépészmérnök, akit Antal István barátjának és bizalmi emberének tekintettek, Bánsághy György, Petainek József, Szentpály László, Acsay Tivadar, Bencs Zoltán és Rajniss Ferenc. A zászlóbontó nagygyűlést a pesti Vigadóban 1935. február 26-án rendezték meg a gombosi reformígéretekbe vetett hit és politikája támogatása jegyében. 1935. július l-jén a Reformnemzedék Országos Szervezete hivatalos alakuló közgyűlésén Rajnisst egyik társelnökké választották. Az elnöki tisztséget nem töltötték be, így ő volt az első számú hangadó személyiség, ideológus és propagandista. Meghirdette a visszatérést a katonai szellemhez és az ellenforradalom szellemi örökségéhez, amelyet "a tizenöt éves liberális uralom", értsd a bethleni rendszer, elsikkasztott. Hangoztatta, hogy "a katonanemzedék megjelenésével, a magyar ellenforradalom eredeti nagy céljainak akarásával a politikai mezőny jobb oldalán állunk, ... kívánjuk a megújhodott jobboldali front teljes kialakulását". Rajniss részletes programot nem dolgozott ki, csak politikai irányelveket fogalmazott meg. így a nemzeti munkaállam megteremtését, a keresztény magyar országlást, az országrendezést, a birtokpolitikát, a középréteg-politikát, a frontharcos nemzedék és a fiatalabb generáció kivételes védelmét. Az egyetlen konkrét követelés a titkos választójog volt, míg a többi pont teljesen általános, bárminemű tartalommal megtölthető, éppen ezért nem számon kérhető frázisnak hangzott. A Reformnemzedék valójában semmit nem tett azon kívül, hogy Bornemissza Gézát 1935 márciusában miniszteri tárcához, Rajnisst pedig mandátumhoz juttatta. Ő ugyan még március végén, a választások időpontjában a kisgazdapárt tagja volt, de a Reformnemzedék jelöltjeként lépett fel a dombóvári kerületben. Kormánypárti ellenfele ezúttal nem volt. A másik jelölt, a régi képviselő, őrgróf Pallavicini György, akit intranzigens legitimista ellenzékisége miatt a hivatalos körök különösen gyűlöltek. Rajniss viszont nem csupán Antal István anyagi támogatását élvezte, hanem Bornemissza Géza mint kereskedelmi miniszter utasította a nagy MÁV-csomóponton élő jelentékeny számú vasutast, hogy reform-nemzedékes társára voksoljanak, így nem csoda, hogy 9265 szavazattal, 6781 ellenében elhódította vetélytársától a kerületet. A Reformnemzedék a választásokon betöltötte a neki szánt szerepet - mozgósította a fiatalabb értelmiségi generációt Gömbös mellett. Sorsa ezután nem lehetett kétséges ....... (A) NÉP (Nemzeti Egység Pártja - S. P.) mindazt elérte, amit a Reformnemzedéktől várhatott és a Reformnemzedék kiábrándult többsége semmi jót nem várhat: mindebből csak eléggé világos, hogy a reform megtette a kötelességét, a reform már elmehet - közelebbről meg nem ha-tározott kies tájakra!" - vonta meg a nagy blöff mérlegét 1936 nyarán Pethő Sándor lapja. Az agónia még eltartott néhány hónapig, de az év Őszén ütött a végóra. A Reformnemzedék, amilyen harsányan bejelentkezett, most olyan teljes csendben elenyészett. Nem maradt más utána, mint néhány röpirat és pozíció ... Gömbös a választások lebonyolítása során megszegte a kisgazdapárttal kötött paktumot, ezért Eckhardt és a miniszterelnök viszonya ellenségesre fordult. Rajniss nem mulasztotta el, hogy levonja a konzekvenciákat és formálisan is kilépett a kisgazdapártból. Az 1935. december 28-án kelt levél aláírói, Barasits Tivadar és Rajniss Ferenc, Gustav Wolff német újságíróval folytatott előzetes megbeszéléseikre hivatkoztak. Majd vázolták véleményüket a magyar sajtó helyzetéről, amelyet szerintük az jellemez, hogy "90%-ig zsidó vagy zsidó érzelmű liberális kezekben van". A felsorolásból kitűnik, hogy ide értették Az Est-lapokon, az Újságon és a Magyar Hírlapon kívül a Pesti Hírlapot, a Magyarságot és a 8 Órai Újságot is. Ezek a sajtótermékek Hitler hatalomra jutása óta állandóan támadják Németországot és súlyos károkat okoznak a Harmadik Birodalomnak. Ellensúlyozásukra Barasits és Rajniss ajánlatot tett arra, hogy megjelentetnek "egy nemzetgazdasági sajtóorgánumot", amely kettős célt szolgálna: ". 1. Pontos és megbízható hírszolgálatot gazdasági téren, 2. A liberális-zsidó lapok Hitler-ellenes aknamunkájának megsemmisítését". A költségeket oly módon kívánták biztosítani, hogy létrehoznak az új laphoz kapcsolódóan egy hirdetési irodát, amely a szintén zsidó kézben lévő hirdetési ügynökségek helyett monopóliumot kapna a német cégek, vállalatok magyarországi hirdetéseinek elhelyezésére. A tetemes, több százezer márkányi jutalékból tellene nem csupán a lapra, hanem propagandára is. Rajniss a számot vetett politizálási esélyeivel. A Reformnemzedék elenyészése miatt kénytelen volt új működési terepet keresni, hiszen egy árnyékszervezetnek mégsem lehetett a parlamenti képviselője. Bár a választások még messze voltak, kézenfekvőnek tűnt, hogy mandátuma folyamatosságához szüksége van valamilyen szilárd háttérre. A kormánypárt erre nem látszott megfelelőnek. Gömbös Gyula hosszan tartó betegsége idején, majd elhunyta után frakcióharcok szaggatták, s a belső ellentétek majd 1938 novemberében a NÉP kettészakadásához vezetnek. Rajniss új politikai környezetét 1936-1937 fordulóján a Nemzeti Front - Magyar Nemzetiszocialista Néppárt elnevezésű párt szervezetében találta meg. A Nemzeti Front 1936 októberében alakult Salló János fővárosi közüzemi tisztviselő vezetésével. Az induláskor mintegy 100, 1937 augusztusában már kb. 3000 főnyi tagságát jobbára a budapesti közhivatalnokok közül toborozta. Rajniss 1937 őszén elvállalta a párt parlamenti képviseletét és gyűlésein rendszeresen szónoklatokat tartott. A Nemzeti Front egyike volt az 1930-as évek második felében megjelent magyar nemzetiszocialista pártoknak, amelyek a nyilaskeresztet választották jelvényül, miután a horogkereszt használatát egy belügyminiszteri rendelet 1933-ban megtiltotta. Társadalmi támogatottságuk gyengesége és szervezeti töredezettségük következtében 1938-1939-ig nem jelentettek számottevő politikai erőt. Ezen a helyzeten kívánt változtatni Szálasi Ferenc nyugalmazott vezérkari őrnagy, aki 1935-ben megalakította a Nemzeti Akarat Pártját. Azzal, hogy a névből kihagyta a "nemzetiszocialista" jelzőt, fel kívánta hívni a figyelmet arra, hogy korántsem egy új színfoltot, alakzatot szándékozott hozzátenni a hasonló gyülekezetek kaleidoszkópjához. Ő valami egészen eredetit, valami eddig még nem létezőt akart teremteni mind pártja társadalmi tartalmával, mind organizációjával. Át akarta helyezni a propaganda és a szervezés súlypontját a társadalmi hierarchia alsó szintjeire, hogy behatoljon a munkájukból élők, a nincstelenek világába. Különösen a fővárosi ipari munkások, valamint a bányászok között akart tömegbázist kiépíteni. Szorgalmazta továbbá a legális agitáció mellett a konspiratív módszereket egy párhuzamos titkos hálózat létrehozására. Rajniss a Szálasi-jelenségtől felbukkanása kezdetétől idegenkedett. Első benyomása a politikai pályára lépő volt vezérkari tisztről személyes találkozásuk nyomán az volt, hogy "zavaros és kegyeskedő", "paposan modoros". Szálasi programjáról sem volt akkor még meggyőződve. Mindennemű kapcsolatuk megszakadt 1938 elején, amikor is Rajniss elutasította, hogy - két nyilas párttag felszólítására - Szálasit elismerje "a nemzet vezérének". A személyes ellentéten túl Rajniss nem értett egyet azzal, hogy Szálasi alá akar ereszkedni a mélyrétegekhez, a "plebs"-hez, s törvényen kívüli, illegális eszközöket is kész alkalmazni. Rajniss úgy vélte, hogy a politizálást meg kell tartani a társadalom középső és felső szintjén, az úri világ keretei között, a diplomások vagy legalább az érettségizettek dolgának. Ragaszkodott továbbá a jogrendhez, a törvényekkel összeférő módszerekhez. Rajniss ezért vállalt szerepet a magyarországi jobboldali irányzatok úri vonulatában, amelyet 1939-1940-tól Imrédy Béla jelenít majd meg a közéletben. 1937-1938-ban a nemzeti frontbeli működése idején határozottan ellenzett minden együttműködést Szálasival. A Salló-Rajniss szervezet nem is csatlakozott 1937 októberében a Magyar Nemzeti Szocialista Párthoz, amely Szálasi vezetése alatt hét kisebb-nagyobb nyilas frakciót egyesített. Bosszú gyanánt a Szálasi-hívek gyakran megzavarták a Nemzeti Front gyűléseit, Rajniss beszédeit.
1939 januárjában azonban Salló és Rajniss összekülönböztek egymással. A párt parlamenti képviselője ugyanis át akarta venni a Nemzeti Front vezetését. A szervezetek zöme Salló mellé állott, ezért vetélytársa kilépett a pártból.
Imrédy 1939 februárjában kénytelen volt lemondani és helyébe a kormányzó gróf Teleki Pált nevezte ki. Az új kormány május végére választásokat írt ki. Az időközben Magyar Élet Pártjára átkeresztelt kormánypárt jelöltjeinek kiválogatásában Teleki nagy teret engedett elődjének, így Rajniss hivatalosan indulhatott a dombóvári egyéni és a Pest környéki lajstromos kerületben. Mindkét helyütt megválasztották, ő a dombóvári mandátumot tartotta meg.
A semlegességet a nemzetközi jog "használaton kívül helyezett fogalmának" minősítette. Úgy vélte, hogy " ... nincs többé semlegesség Európában! Nincs érdektelen félreállás, külön érdek! ... A választás ideje elmúlott s egyetlen út maradt nyitva szélesen járhatóan minden európai néptörzs boldogulásának jövendője felé: a tengelyhatalmak diadalának útja". Rajniss állandó támadásait, Berlinnek címzett harcos cikkeit Teleki végül is megelégelte. 1940 októberében eltávolította őt és elvbarátját, Oláh Györgyöt az Új Magyarság szerkesztőségéből. Mindketten kiléptek a Magyar Élet Pártjából is, és csatlakoztak Imrédy Bélához. Az exminiszterelnök ez időben szintén távozott a kormánypártból és Magyar Megújulás Pártja elnevezéssel jobboldali ellenzéki pártot alakított. Rajniss az Imrédy-párt leginkább aktív parlamenti képviselője volt, szorgos felszólaló és interpelláló, harsány és kitűnő közbeszóló. Különös gyakorisággal tiltakozott az első és a második zsidótörvény úgymond hiányos, számos kibúvót, visszaélést megengedő végrehajtása ellen. A nyilaskeresztes honatyákkal teljesen azonos hangvételben követelte az újabb zsidótörvényt, amely határozza meg faji alapon a "zsidó" fogalmát, tiltsa meg a vegyes házasságot, és teljes mértékben rekessze ki a zsidókat a gazdasági élet minden területéről, beleértve a mezőgazdaságot is. Több ízben kifejtette, hogy össze kell hangolni a kül- és belpolitikát, "nem lehet külpolitikailag tengely támogatónak, belpolitikailag pedig naftalinosan reakciósnak lenni". A Magyar Megújulás Pártjáról szólva ismételten hangsúlyozta annak nemzetiszocialista mivoltát "a szó mélységes értelmében és magyar interpretálásában" újólag leszögezte, hogy "tengelybarátok vagyunk nemcsak külpolitikailag, hanem a nemzetszervezés belső alapelveiben is". 1941 szeptemberében az ideológiai közösség alapján jött létre a Magyar Megújulás Nemzetiszocialista Pártszövetség. Előzőleg a Szálasi vezette Nyilaskeresztes Pártból Baky László vezetésével kilépett több képviselő és megalakította a Magyar Nemzeti szocialista Pártot. Az új párt - szervezeti különállását megtartva - kifejezetten a parlamenti együttműködésre vonatkozó politikai blokkot alkotott Imrédyékkel. A koalíció, amely 1942-ben a nyilaspárt újabb disszidenseivel 40 főre gyarapodott, a legnagyobb ellenzéki blokkot képezte a Házban. Rajniss tagja lett a pártszövetség vezérlő bizottságának. Az MMP vezetésében is nagyobb szerephez jutott, Imrédy után a második ember lett a pártban. Rajniss 1941 tavaszától energiáját már nem a pártjára és a parlamentre összpontosította. Egy új, minden eddiginél hatékonyabb propagandaeszközre tett szert a magyar nemzetiszocializmus, az antiszemitizmus, valamint a hitleri Németországgal való fegyveres szövetség népszerűsítésére. Teleki Pál öngyilkossága után, 1941 áprilisában a hivatalba lépő Bárdossy László miniszterelnök mind a kül-, mind a belpolitikában jelentős engedményeket tett a jobboldalnak. Ezek közé tartozott, hogy szinte a hatalom átvételének másnapján megadta Rajnissnak a régóta áhított lapengedélyt, méghozzá egy heti képes újság kiadására.
A háború éveiben tömegessé vált az olvasói igény fronteseményeket érdekes fényképekkel illusztráló lap iránt. Egy ilyen orgánum megjelentetése mind a propaganda, mind az üzleti érdekek szempontjából gyümölcsözőnek ígérkezett. Erre vallott, hogy a német véderő főparancsnokságának sajtóosztálya által kiadott Signal c. híradó magyar nyelvű mutációja kéthetenként elérte a 200 ezres példányszámot. Rajniss lapjának gyors engedélyezésében az a magyar sajtópolitikai törekvés is szerepet játszhatott, hogy a piacon ne legyen monopolhelyzetben a német szempontok szerint szerkesztett kiadvány. Ez ugyanis valamennyi tengelyállam hadviseléséről közölt hír- és képanyagot, így a magyar háborús erőfeszítések nem kapták meg azt a szerepet és jelentőséget, amelyet a magyar politikai és katonai vezetés hangsúlyozni kívánt - elsősorban éppen Berlin felé.
A lap első száma 1941. május 29-én jelent meg, és nyomban nagy sikert aratott. A cím - feltehetően Rajniss leleménye - ügyes és eredeti jelzős szerkezet, amelyben a hangsúlyos főnévnek volt valamilyen archaikus, ősmagyaros íze, ugyanakkor a jelenben dúló háború katonáját is felidézte. Jellegzetes és egyedi embléma ékesítette a címfeliratot: tollal díszített magyaros süvegű, elszánt tekintetű, bajszos, markáns arcú vitézfej.
A főszerkesztő bevallotta, "pártos" orgánumot kívánt a publikum rendelkezésére bocsátani. "Sohasem állítottuk, hogy a langyos és viszonytalan tárgyilagosság a célunk - hitünk, világnézetünk és magyar céljaink alapján határozottan foglaltunk állást a tengelyhatalmak oldalán. Nem ismerünk és nem óhajtunk bávatag, okoskodó csellengést a világfrontok között." - írta a lap egyéves születésnapjához közeledve. S Rajniss e tekintetben kétségtelenül állta a szavát. Lapja szellemiségét szovjet- és angolszász-ellenség, és ennek folyományaként antiszemitizmus jellemezte. A korábbi amerikai és angol útjain bőséges tapasztalatokat szerzett a bulvársajtóról. Megállapította, miszerint a nagy sajtómágnások arra építenek, hogy az emberek tudnak ugyan olvasni, de nem hajlandók gondolkodni; csak az információ érdekli őket, de nincs szükségük az értékítéletre. A Magyar Futár gerincét, igazi vonzerejét persze a képanyag szolgáltatta. A háborús felvételek önmagukban is érdekfeszítő, izgalmas látványt nyújtottak, s ez már eleve biztosította a lap szuggesztív hatását. Rajniss német kapcsolatai mindig előteremtették a legfrissebb fotókat, melyek jogdíját a lap mindig megfizette. A fejlett fényképezési és nyomdatechnika eredményességét megsokszorozta a modern képaláírási módszer alkalmazása. Rajniss, Dövényi Nagy, Rátz Erzsébet és társaik szövege általában nem pusztán leírta, mi látható a képen, hanem emellett általánosított, igyekezett asszociációkat kiváltani és a képzettársításokkal a fantáziát is működésbe hozni. A Magyar Futár mind tartalmát, mind képi, nyelvi eszköztárát tekintve hasonlított a német Julius Streichernek a Der Stürmer c. zsidó témákkal foglalkozó lapjára, de mint a magyar politikai sajtó egyik kiadványa. Talán éppen ezért sikertörténet a Magyar Futár historikuma. Példányszáma 1943-1944-ben - a korabeli országterületen - meghaladta a félmilliót. A vállalkozás üzletileg is jövedelmezett. Rajnissnak havi 5-6 ezer pengőt biztosított, ami még a háborús viszonyok között is szép összegnek számított. A lap az Imrédy-párt politikai céljait is előmozdította. Az MMP hivatalos közlönye szerint "a Nemzetőr és az Egyedül Vagyunkhoz ma már nyugodtan hozzászámíthatjuk ... a Magyar Futárt, amely ... minden sorával pártunk szellemiségének szolgálatában áll". Bárdossy Lászlót 1942 márciusában a kormányzó lemondatta tisztségéből. Helyébe Kállay Miklós került. Hivatalba lépését követően az MMP néhány hónapig várakozó álláspontra helyezkedett vele szemben. Az imrédystáknak nem is volt okuk a bírálatra, hiszen az új miniszterelnök 1942 késő őszéig elődje politikáját folytatta. Bizonyos módosulás csak 1942 november-decemberében kezdődött, ez időben indultak meg a béketapogatózások Nagy-Britannia és az Egyesült Államok irányába. A magyar kísérletek a német vezetés tudomására jutottak. Berlin amúgy is mindinkább elégedetlenebbé vált a magyar háborús részvétel mértékével és a zsidóság ellen követelt újabb, minden eddiginél keményebb intézkedések elodázása miatt. Hitler 1943 áprilisában személyes találkozójuk alkalmával követelte Horthytól Kállay leváltását, amit a kormányzó megtagadott. Az MMP vezetői előtt nem maradt titokban Kállay kegyvesztettsége, és a párt 1943-ban egész esztendőn át - a nyilasokkal karöltve - támadta a kormányt. A folyamatos offenzívából, amit csak a képviselőház közel félesztendős taktikai elnapolása szakított meg, Rajniss is buzgón kivette a részét. Parlamenti felszólalásaiban a "bolsevista veszélyre", "az angolszász-szovjet összjátékra" hivatkozva élesen bírálta a kormány külpolitikáját, amely nem felel meg a háromhatalmi egyezmény szellemének. Ez a szerződés szerinte az olasz fasiszta rendszer bukása ellenére is érvényben maradt. Erélytelennek tartotta Kállay belpolitikáját és kifogásolta a szociáldemokrata párttal és a kisgazdapárttal szemben tanúsított toleranciát. Ismételten sürgette az új zsidókra vonatkozó intézkedéseket. 1943 júliusában Berlinben előadást tartott a magyarországi politikai helyzetről. Ebben kifejezte elégedetlenségét a zsidótörvényekkel. Az érintett fél nem csupán az MMP álláspontjával, hanem látogatásának német értékelésével is elégedett lehetett. Egy tekintélyes berlini napilap Rajnisst "az új Európa magyar előharcosának" nevezte, egy bécsi lap szerint "a magyar megújulási politika legelső frontjában áll", s összeköti őt Imrédy Bélával "a német-magyar sorsközösség megbonthatatlanságának közös felismerése". Magyarország német megszállását 1944. március 19-én a jobboldal - a Magyar Nemzetiszocialista Párt vezetőinek kivételével - kettős érzelmekkel, inkább beletörődéssel, mint ujjongó lelkesedéssel fogadta. A történtekért elsősorban a Kállay-kormányt és kimondatlanul Horthyt okolták, a "hintapolitikát" kárhoztatták. Hibáztatták a németeket is, amiért nem jóval előbb, és nem diplomáciai-politikai eszközökkel kényszerítették ki a kormányváltozást. Fenntartásaik mellett azért az imrédysták élni kívántak az alkalommal. Jól tudták, hogy ők a németek első számú jelöltjei a hatalom átvételére. Edmund Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott és budapesti követ, aki kézi vezérléssel irányította az "átállítást", Imrédy Bélát javasolta Horthynak a miniszterelnöki tisztségre, Rajniss a vallás- és közoktatásügyi tárcát kapta volna. A kormányzó azonban, kifejezetten személyes okokból, nem volt hajlandó Imrédyt kinevezni, s nem járult hozzá Rajniss miniszterségéhez sem. Végül március 22-én Sztójay Döme addigi berlini követ vezetésével alakult meg a kormány. Az MMP elégedetlen volt az itt betöltött pozícióival és - egyéb követelések mellett - továbbra is szorgalmazta Rajniss kultuszminiszteri tisztségét. Végül annyit sikerült elérniük, hogy Imrédyt május 23-án Horthy kinevezte tárca nélküli közgazdasági miniszterré. Rajniss, mintegy kárpótlásul, megkapta az Esti Újság, a Függetlenség testvérlapja főszerkesztői tisztségét. Makkai Jánost, aki eddig irányította a lapot és a kormánypárt jobbközép csoportjához tartozott, az új rezsim sajtópolitikusai nem találták eléggé megbízhatónak. Rajniss számottevő politikai szerephez 1944 augusztusában jutott. Imrédy Béla és megújuláspárti minisztertársai a hónap elején - e helyütt nem kifejthető körülmények között - lemondtak tárcájukról. A volt miniszterelnök az MMP vezetését is feladta. A politikai vihar Rajnisst is kisodorta az esti kormánylap főszerkesztői székéből. Ekkor válaszút elé került - vagy követi bukott vezérét a belső száműzetésbe és a passzivitásba, vagy az örökébe lép a Magyar Megújulás Pártja élén. Ez utóbbi alternatíva nyilvánvalóan magában foglalta, hogy előbb-utóbb megalkuszik Szálasiékkal, akik mint a németek utolsó magyarországi tartaléka, már mohón készülődtek a hatalom átvételére. Rajnisst azonban semmi nem riasztotta vissza attól, hogy e második lehetőséget válassza és folytassa politikai életét. Gyakorlatilag átvette az MMP vezetését és ezután már Ő jelenítette meg a pártot augusztus végén-szeptember elején a román "kiugrást", a Sztójay-kormány lemondását és Lakatos Géza vezérezredes kormányának megalakulását követően megbolydult politikai életben. Rajniss - Veesenmayer megbízásából - egyik szervezője volt a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének. Ez a politikai blokk magában foglalta a kormánypárt, a Magyar Megújulás Pártja, a Nyilaskeresztes Párt és a Magyar Nemzetiszocialista Párt országgyűlési képviselőit. A koalíciót kifejezetten abból a célból alakították, hogy megakadályozza Horthy fegyverszüneti tervének megvalósítását. Rajnisst nem csupán a háború mindenáron való folytatásának kívánsága, hanem a kormányzó iránti személyes gyűlölet is motiválta. Ezt az érzületet, a párt mellett, megörökölte Imrédytől, de neki magának szintén volt oka a törlesztésre márciusi mellőzése miatt. Nyíltan ugyan még nem támadhatta Horthyt, viszont egy júliusi pártközi értekezleten annál indulatosabban rohant ki "a Vár-béli klikk", az államfő környezete ellen, "amely a felelőtlenül második kormány szerepét játssza" és elgáncsolja a hivatalban lévő kormány minden cselekedetét. A Nemzeti Szövetséget előkészítő tárgyalások során került sor, német közvetítéssel és ösztönzésre, Szálasi és Rajniss megbeszélésére. A nyilasvezér még augusztus elején, amikor a hatalomátvételi előkészületekkel összefüggésben szóba került Rajniss kultuszminisztersége, kijelentette, hogy hallani sem akar róla, mert "gátlás nélküli és tág lelkiismeretű újságíró, aki nem alkalmas a nemzet nevelésére". Veesenmayer kívánsága azonban mindkettőjük számára parancs volt és kénytelen-kelletlen "békét" kötöttek egymással szeptember 17-én. Sőt október elején Szálasi maga ajánlotta fel megalakítandó kormányában a vallás- és közoktatásügyi tárcát Rajnissnak, aki azt, mintegy előlegben, el is fogadta. Hitler 1944. szeptember végén eldöntötte, hogy Horthy távozzék államfői tisztségéből és Szálasi legyen a miniszterelnök, aki egyúttal az államfői és a legfelsőbb hadúri jogosítványokkal is rendelkezzék. A német tervhez hozzátartozott, hogy a jogfolytonosság legalább látszólagos megőrzése érdekében háromtagú kormányzótanács alakuljon. Valójában nem csupán a jogi kontinuitás fikciójáról volt szó, hanem a nyilasok gouvernementális képességei iránt táplált bizalmatlanságról. A hitleri utasítás kivitelezésén munkálkodó német diplomaták, elsősorban maga Veesenmayer, valamint az októberi kritikus napokban támogatására és ellenőrzésére Mussolini mellől sürgősen iderendelt Rudolf Rahn követ kételkedtek abban, hogy a Szálasi-párt rendelkezik olyan szellemi potenciállal, amely képessé teszi a magyar állam és gazdaság további zavartalan működtetésére és a német hadiérdekek támogatására. Ezért semmiképpen nem járultak hozzá egy kizárólagosan nyilaspárttagokból álló kormány megalakításához. Szálasi kénytelen volt beleegyezni abba, hogy az 1944. október 15-én német fegyveres támogatással végrehajtott államcsíny után megalakuljon a kormányzótanács, továbbá a kormány ugyan nyilaskeresztes többségű, viszont koalíciós színezetű legyen, így megtartotta tárcáját több MÉP-tag, a németek számára kulcsfontosságú gazdasági szakemberek, és helyet kapott az MNSZP is. Rajniss október 16-án kelt kinevezéssel tagja lett a kormányzótanácsnak, valamint vallás- és közoktatásügyi miniszterként a kormánynak is. Úgy tekintették őt mindkét testületben, mint az MMP képviselőjét. Rajniss maga is így fogta fel megbízatását. Imrédynek azonban, ahogyan később kiderült, fenntartásai voltak utódja szereplésével kapcsolatban. "Mi nem is tekintettük az október 15-i kormányt olyannak, mint amiben a mi pártunk részt vesz" - mondotta Rajniss perének "népbíróság"-i tárgyalásán. Rajniss ellenvetésére, miszerint az MMP képviselőcsoportja Imrédy távollétében ugyan, de a kérdéses időben rendszeresen ülésezett, s nem hangzott el kifogás a tárcavállalás ellen, Imrédy, aki nyilván az adott helyzetben nem akarta Rajnissnak, a vádlottnak a helyzetét nehezíteni, csupán ennyit jegyzett meg: "A pártképviseletről közöttünk nem esett szó." Nem sok időbe tellett, amíg 1944-1945 fordulóján Rajniss maga is rájött arra, hogy a tisztségei hangzatosak ugyan, de a Szálasi-féle struktúrában kétes értékűek, tényleges hatalmat nem jelentenek. A kormányzótanácsról már szinte a megalakulása másnapján kiderült, hogy a nemzetvezető a háromtagú szervnek semmiféle lapot nem oszt a kormányzatban, soha nem hívja össze, létezését egyszerűen negligálja. Rajniss kultuszminiszteri működését egy olyan epizód vezette be, amelynek semmi köze nem volt a tárca ügyköréhez, viszont szinte megelőlegezte a további összetűzéseket. Október 18-án, amikor átvette a hivatalát, tudomására hozták, hogy a minisztériumba kirendelt nyilas pártmegbízott utasítására több tisztviselőt fogva tartanak az épület pincéjében. A miniszter közölte a pártmegbízottal, hogy amíg a munkatársait szabadlábra nem helyezik, nem hajlandó hivatalában tartózkodni, és távozott. A tisztviselőket ugyan elengedték, de Gál Csaba nyilas személyügyi kormánybiztos intézkedésére "tartósan szabadságolták" őket, vagyis gyakorlatilag kitették az állásukból. Nyilván ez az eset, egyéb ügyek mellett, hozzájárult ahhoz, hogy Rajniss már minisztersége kezdetén "lelki válságba került", s az lett a kérdés "már egy hét múlva, hogy kimenni vagy benn maradni". Ehhez képest elég sokáig működött miniszterként, jóllehet szinte állandó konfliktusban állott Szálasival. Korántsem arról volt szó, hogy Rajniss ellenezte volna a háború folytatását, a végsőkig való kitartást Németország oldalán. Nem értett egyet azonban a nyilas hatalomgyakorlás módszereivel, amelyekről úgy vélte, nem férnek össze az úri normákkal és sértik Magyarország reputációját. Még kevésbé tudta elfogadni a Szálasi-uralom társadalmi tartalmát. Rajniss 1935-1936-tól ádáz hadjáratot folytatott cikkeiben és más megnyilatkozásaiban a konzervatív elit ellen, s 1944. március 19-e után is ennek a hatalomba való visszatérését tekintette a legfőbb veszélynek. "Bethlen István gróf konszolidációs korszakának kísértő szellemét vissza kell zavarni a rejtekhelyére, hogy ott pincézzen, ahová való, s ne zavarja a nemzet életvédő erőfeszítését." - írta 1944 nyarán. Rajniss az állandóan hirdetett nagy "őrségváltást" úgy képzelte, hogy a keresztény úri középosztály veszi át a politikai és gazdasági hatalmat. Október 15-e után viszont hamarosan kiderült, hogy a nyilas kormány teret enged az eddig a társadalom perifériáján tengődő kispolgárságnak és a proletariátusnak. S mindezt nem egyszerűen háborús, hanem közvetlen ostrom- és frontviszonyok között, amikor az állam szétesőben van és a mindinkább szűkülő felségterületén sem képes a rendet fenntartani. Rajniss a nemzetvezetővel az 1945. február 23-i koronatanácson lezajlott utolsó összecsapást követően végleg elszánta magát a lemondásra, s némi huzavona után március 7-én megkapta Szálasi-tól a hivatalos felmentést. Rajniss személye, politikai és újságírói tevékenysége, a nyilas kormányból való kései, az összeomlást alig több mint egy hónappal megelőző kiválása ellenére, elválaszthatatlanul és teljesen összefonódott a szélsőségesen németbarát, nemzetiszocialista áramlattal. Sőt ennek egyik vezető, meghatározó jelentőségű eszmehirdetője és különösen jelentős politikusa volt. Így "érthető", hogy a neve ott szerepelt 1945 nyarán a "háborús bűnösök" első listáján, többek között Szálasi Ferenccel, Vájna Gáborral, Endre Lászlóval és Imrédy Bélával egy sorban. Rajniss Ferenc pere 1945. november 28.-december 7. között zajlott le a budapesti "népbíróság" előtt. "Háborús és népellenes bűntettekért" kötél általi halálra ítélték. Másodfokon a Népbíróságok Országos Tanácsa 1946. február 28-án jóváhagyta az első bíróság ítéletét és szótöbbséggel úgy döntött, hogy nem ajánlja őt kegyelemre. A köztársasági elnök 1946. március 9-én kegyelemből engedélyezte, hogy a halálos ítéletet nem kötél, hanem golyó által hajtsák végre. Rajniss Ferencet 1946. március 12-én végezte ki a Magyarországon 1945 után 45 évig a hatalmat mindvégig idegen segítséggel bitorló nemzetellenes, idegenszellemű terrorrendszer golyója.
Európában, a világháború óta, az intelligencia gazdasági és kulturális szervezkedése a társadalmi mozgalmak egy kevéssé ismert, de jövő kihatásaiban felbecsülhetetlenül fontos, új irányzatát képezi. A professzionális szervezetek minden országban megerősödtek, s ezeknek az organizációknak a vezetőség demokratikusabb kiválasztása és a szabad véleménynyilvánítás növekvő ereje friss, lendületes cselekvőképességet biztosított. Az intelligencia professzionális szervezkedésében a köztisztviselők mozgalma érdemli meg a legnagyobb figyelmet. Az európai államokban, a központi államhatalom abnormális mindenhatósága, az állami feladatok megnövekedése és a bürokrácia veszedelme minden országban rákényszerítené a köztisztviselőket arra, hogy érdekeiket és jogaikat saját szervezeteik kiépítésével védjék meg, s új feladataik megoldásához az önképzés és a tudományos nevelés irányítását is maguk iparkodjanak meghatározni. ... Nálunk, sajnos, még nem jelentkezik ez az új irányzat. Minket nem hajt a történelmi tatár. Szellemileg álló nemzet vagyunk, egyéni uraskodással, úri kultúrával és laikus álláshalmozással megáldottan. Állunk - mert nem vesszük fel az érintkezést a tényekkel és tudományokkal meggazdagodott korszellemmel; urak vagyunk, mert nálunk minden könyvtárt és múzeumot akkor zárnak be, amikor az intellektuális munkás a munkahelyét elhagyhatja; állást halmoztatunk, mert még nem tudjuk, hogy egyetlen magas állás igazán szakszerű betöltése is meghaladja a legtöbb álláshalmozó egyén képességeit. Az álláshalmozások ellen nem is a mértéktelen anyagi javadalmazások, hanem a szakszerűtlen, a felületes, laikus munkateljesítmények miatt kellene tiltakozni. A nemzeti jövedelemből kitartott álláshalmozóknak az a legnagyobb bűnük, hogy a fél, vagy sokszor a harminchatod kézzel és aggyal végzett balkáni rablógazdálkodás szellemét honosítják meg ebben a szerencsétlen országban. Nálunk nincs atmoszféra a szakszerű szellemi munka megbecsüléséhez és fejlesztéséhez. A háború előtti úri Magyarország szelleme valami hetyke, falusiasán parancsoló és engedelmeskedő romantikái felejtett még a csatornázási ügyosztályok irodáiban is, s a mi fájdalmas, magyar nosztalgiánk a föld után még azokat a városi vezető embereket is a pacsirtáról szónokoltatja, akiknek szépségkeresése, a rendezett utcák, egészséges gyárak, műhelyek és lakások konstrukcióiban kellene megtermékenyüljön. A magyar intelligenciát nem érdekli kollektív, osztályos problémáinak megoldási lehetősége; a magyar intelligencia nem él kollektív életet, s a rikító elkülönülés következtében minden akcióból hiányzik a tömeg, a vonal, az egység, az ösztönös bajtársiasság és a belső demokrácia. Nálunk nincsenek szellemi munkaközösségek - nálunk minden kérdésnek egy-egy patentírozott, bevett és elismert szaktekintélye van, s ezek az egyek féltékenyen vigyáznak arra, hogy valamelyik meggondolatlan 45 éves ifjú magát második szaktekintélynek fel ne tornázza. Ahol száz szakembernek való munka vár elvégzésre s ahol a munka száz éve nyugszik, ott el terpeszkedve ül az egy szakértő, s fakír mozdulatlansággal takarja el mindenki elől a napot, holdat és a csillagokat. A terjedő szellemi szürkeségnek egyik végzetes okát látom ebben a kiválasztott egyénekre épített tudományos és szervezeti politikában s ha ez a rendszer még sokáig érvényben marad, a magyar intelligencia egyes tagjait csak az egyéni adósságok közötti különbség, az új kölcsönök felhajtására vagy a régi tartozások rendezésére fordított individuális leleményesség alapján lehet majd egymástól megkülönböztetni. A bevett és elismert filozófia szerint a szellem ragyogását az anyagi hiányok nem homályosítják el. Van kultúra és van civilizáció, így tanítják a professzorok, s a kettőnek kevés köze van egymáshoz. Szerény személyem őszinte híve az ipari civilizációnak s én hiszem, hogy az emberi méltóság s szellemünk megáradása a jó, a szép és az erkölcsös örök partjai felé, anyagi előfeltételek forrásaiból táplálkozik. A hősök kivételt képezhetnek, a tömegek azonban a törvényt alkotják - s ennek az igazságnak alapján a magyar intelligencia jelenlegi nyomorúságát és eladósodását szellemi szempontból is katasztrofálisnak tartom. A magyar intelligencia, becslésem szerint, kb. kétszázmillió pengő pénz és áruhitel súlya alatt roskadozik. A magyar kereskedelem utolsó mentségnek az intelligenciát húzta be a részletfizetés csalóka kedvezményeibe s igen nagy kérdés, hogy mi lesz a kereskedelemmel, ha az intelligencia vásárlóerejét is áruhitel formájában előre és végleg szaturálja. És ki tudja megmondani, hogy az intelligencia veszedelmes eladósodása mit jelent az országnak? Hány ezer intelligens ember veszíti el lelki egyensúlyát, hány embert térít el a gond a szabad, kitartó szellemi munkától, hányan szenvednek lelkiismereti szabadságukban apró anyagi elkötelezettségek ügyes vámszedőitől? ... Tetézi ezt a bajt, hogy az intelligencia eladósodásának problémájáról nyilvánosan sohasem beszélünk, hogy a rendezés, a kiút nehéz kérdése a közéleti vezetőket nem érdekli, s hogy az intelligencia nem elég szervezett saját problémáját tervszerű gazdasági és társadalmi akciókkal oldani meg. A magyar értelmiség egyelőre csak az átmeneti szegénységre rendezkedett be. Fatális optimizmussal hisznek az emberek valami bekövetkező csodában és még azok is, akik aránylag tisztességes vagy jó viszonyok között élhetnének, felfokozott igényeik és túlköltekezésük következtében csodaváróan süllyednek a nyomorú-ság vonalára. A magyar intelligencia hűvösen és józanul be kell rendezze az életét a hosszú lejáratú tisztességes szegénységre, s hatalmas táborának erkölcsi erejével ki kell követelje a vagyon urainak puritán életstílusát is, mert a mi nemzetünk még ma sem ért el történelmi kálváriájának utolsó stációjához! ... Az egyetemek ontják a diplomás embereket, akik egy elsüllyedt világ titkait és holt bölcsességeit hordozzák tarsolyaikban, akiknek "foglalt" felírású szék és íróasztal kell ebben a pokoli felfordulásban, s akik állami gyámkodás nélkül elhervadnak, mint a melegágyi növények, mén finom, élettelen szellemi levegőben nevelkedtek, és az élet durva, vad vihara csontig fagyasztó hidegséggel fütyül az összes finomkodó régi tudományokra. Az új ipari forradalom rendeket kaszál a szürke, az átlagos szellemi munkások tömegében, s nekünk nincs erőnk és akaratunk a kor által követelt olyan modern szakemberek nevelésére, akiknek teremtő munkája s értéktermelése új lehetőségeket nyitna az átlag szellemi munkások becsületes és hasznos elhelyezkedéséhez. Határozottan állítom, hogy a magyar kulturális és gazdasági élet ma is felvevőképes, hogy ma is égető szükséglet van rendkívüli tudással, speciális képzettségekkel s a mai technikai és szervezeti problémákkal alaposan foglalkozó szakemberekre; csak a szürkékre nincs szükség, csak a szürkék vannak egyelőre túl sokan. A fizikai munka rohamosan mechanizálódik, s ennek a folyamatnak természetes velejárója a mechanizált, az átlag szellemi munka és a standardizált felsőfokú szellemi nevelés csődje. Két negatívumot nem bír el az emberi társadalom, s ha a fizikai munka pólusát egyre jobban a mechanizált munkafolyamatok rendje uralja, akkor a másik póluson, a szellemi munka pozitív pólusán, a teremtő értelem, a kezdeményező erő, az átfogó szellemi képességek és az irányító erkölcsi elvek egyre növekvő és új egyensúlyt biztosító energiáit kell felszabadítani. A magyar értelmiség szellemének ezt a szükségszerű átformálódását - miként közvetlen anyagi érdekeinek védelmét is - csak a magyar intelligencia rendjének összessége, s összességének közös akarata tudja kisürgetni az idők dermedt méhéből; - barátok és szövetségesek nélküli, hosszú küzdelemben. A tőke és munka mai harcaiban a magára hagyott s jobbra-balra rángatott dolgozó intelligencia hűséges szövetségest csak önmagában találhat. Az önsegély, egységes akarat és a szervezett cselekvés az egyetlen kivezető út a mai áldatlan helyzetből. Minden intelligens embernek, minden értelmi munkásnak szent kötelessége elősegíteni az intelligencia jobb és korszerűbb szervezeteinek gyors megépítését.
Erősíteni kell minden meglévő professzionális szervezetben a belső demokráciát s biztosítani a vezető személyiségek szabad szelektálását; szervezeteket kell létesítem mindenütt, ahol az egyes foglalkozási ágak még szervezetlenek és dolgozni, küzdeni kell mindannyiunknak a magyar intelligencia átfogó, föderatív szervezetének megteremtése érdekében: ebben a hármas irányú, de egycélú feladatban látom a közeljövő legfontosabb munkáját. A magyar intelligencia felfokozott kötelességteljesítés nélkül nem követelhet újabb jogokat, de joga van a maga legfontosabb kérdéseinek megoldását autonóm úton, az intelligencia tömegeinek bevonásával és megszervezésével siettetni.
A felfokozott kötelességteljesítés kérdését is felvetettem, de őszinte meggyőződésem, hogy ezen a téren az egyének felelőssége teljesen elhanyagolható tényező. A közszellem, a magyar munkaszervezetek elmaradottsága s a felsőbb nevelés bénító hiányai lefokozzák és paralizálják az egyéni erőfeszítéseket s ezért a magyar intelligencia szabad kezdeményező erejét a szellemi munka racionalizálása és a magyar kultúrpolitika irányítása igényli a legerősebben.
Nem hiszem, hogy ezeket a feladatokat a régi jó idők visszasírásában kimerült generáció meg tudja oldani. Minden hitem, bizalmam a magyar ifjúság nem méltányolt, de elhasználatlan, nyers erejében van. Az ifjúságé a jövő a természet parancsa szerint, s ebben a zűrös, fejvesztett világban ők a magyarság fekete vőlegényei, akiknek az életörömökből csak az öncélú Magyarországért vívott harcok távoli győzelmeinek fanatikus hite maradt örökül. Rousseau azt ajánlotta volt egy elmúlott zavaros világban az intelligens ifjúságnak, hogy jövőjük teljes biztosítására két foglalkozást tanuljanak meg: egy szellemi és egy fizikai munkakört egyszerre és egyformán gyakoroljanak. Én azt üzenném az intelligens magyar ifjúság elejének, hogy a magyar jövő biztosítására két szellemi munkakör betöltésére készüljenek fel. Legyen az egyik a kiválasztott funkcionális feladat tökéletes betöltésére való szellemi felkészültség s a másik az egyetemes magyar nemzeti kultúra szolgálatának felkészültsége. A szellemi munkamegosztás régi rendjét már úgysem tudjuk helyreállítani. A magyar arisztokrácia egyre kevesebb Keményt, Eötvöst és Széchenyit termel ki magából. A vagyonnal és szabadidővel rendelkezett történelmi középosztály siralmas bukása óta nem tud kulturális életünk előharcosa maradni. Kereskedelmünk és iparunk dúsgazdag családjainak intellektuel sarjai csak beteges, degenerált, idegenszerű kultúrvirágokat csempésznek a magyar ég alá. A mai újgazdagoknak a műveletlenségük és a vásárolható javak habzsoló étvágya tilalmazzák a nemzeti kultúra nagy kérdéseivel való foglalkozást.
Kire marad hát a Széchenyiek öröké? Kik vigyáznak az irányra s a horizontra? Kik végzik el a kis szakmunkák rengetegében az egyensúlyozó, az összefogó és szépítő munkát? A dolgozó, a mindennapi kenyérért küzdő magyar értelmiségre vár a nemzeti kultúra művelésének feladata is: ezért mondom, hogy a magyar ifjúság kétféle szellemi munkára kell felkészüljön. Követ fog rakni nappal a kőre és esti szabadidejében új célok, új szépségek mesteri architektúráján fog dolgozni. Megteszi vagy elpusztul, mert ez az óriás kettős feladat a leszegényedett magyar intelligencia feladata marad és senki más nem tudja és nem is akarja helyette elvégezni. Ennek a jövendő kettős feladatnak erkölcsi bázisára helyezem szerény előadásom minden tételét s az öncélú Magyarország érdekében kérem Önöket, küzdjenek és cselekedjenek azok megvalósításáért!
De szabadság, az nincs. A német belpolitikában fölülkerekedett a szellemi türelmetlenség, a csizmás szoldateszka logika és az utcai csőcselék terrorisztikus akarata. A gyűlések, plakátok, újságok hangja, az érvelés módszere s a politikai akciók iránya gyorsan elfelejtetik az emberrel, hogy a legősibb egyetemek s a legszárazabb filozófiák földjén kóborog. A Goethe-ház előtt haragosvörös plakát rikít:
A frankfurti rendőrfőnök 300 márkát ígér a nyomravezetőnek. A választási plakátokon a pártok a német nyelv minden lehetőségének kimerítésével szidalmazzák egymást. A hitlerista plakátok szerint a szociáldemokrata vezérek vederből nyelik a pezsgőt, kanállal falják a kaviárt, csalnak, lopnak és hazát árulnak. A kommunisták választási üzenete viszont azt állítja, hogy a hitleristák cselekszik mindezen épületes dolgokat s ráadásul lopott pénzekből vásárolják a barna ingeket és a dobokat.
Munkanélküliség, kamaszjog és egyenruhaláz - ez a mai Németország hármas betegsége. A kórság természetesen a békeszerződés és a világkrízis rettentő nyomorúságából származott, de a jelentkezési forma mégis tipikusan német. 400 000 ember csavarog, az ég a takarójuk, a menedékház az ünnepük s az útszéli gyümölcsfa a terített asztaluk. De 6-7 millió ember mégsem mehet el így "nyaralni". Ez az óriási munka nélküli tömeg napról napra riadtabban érzi, hogy az éhezés, a nyomorúság konszolidálódik, hogy az új munkalehetőség hiú álom. A munkanélküliek kétségbeesett hadserege viharzik jobbra-balra a szélsőséges politikai pártok között! Oda megy, ahová a sorsa és a reménye hajtja, ahol kap vagy kaphat valamit, de ez a tömeg, bús életének determináltságával, mindkét oldalon csak a gyilkolásra kész, elszánt eszköz. Minden forradalom és minden diktatúra Európában csak a munkanélküliség áldozatainak artikulálatlan, félelmetes szürke seregére támaszkodhat. A második ok, amit kamaszjognak nevezek, a weimari demokrácia legsúlyosabb baklövéséből származik. A német alkotmány szerint szavazati joga van minden német állampolgárnak, aki a választás napján a 20. életévét betöltötte. Július 31-én kerek egymillióval lesz több fiatalkorú választó, mint az utolsó választáson, és a szélsőséges pártok a legkegyetlenebb harcot ezért a kamaszmillióért folytatják. A munkanélküliség a fiatalokat sújtja a legerősebben. A fanatizmus, az iskolázatlan politikai romantika, a durvaság, az ököljog, a rágalmazás, a fenegyerekeskedés és a katonásdi a fiatalságra ragad legjobban. A politikai gyűléseket és fölvonulásokat a 10-25 évesek óriási tábora dominálja. Sivító cérnahangok, zászlókba csavart süldő leányok, rohamszíjas sihederek adják az alaphangot és a formát az összes szélsőséges pártokban. A képeslapok tele vannak "A legfiatalabb hitlerista", "A legfiatalabb vörös harcos": - egyformán pufók 5-6 éves gyerekek képeivel. A húszévesek tábora élesen határolt külön lelkiséggel, gesztusokkal, ruházkodási, viselkedési divattal megáldottan vagy megverten, egyforma kedvteléssel, egyirányú vágyakkal és hajszálra egyező politikai tudatlansággal vesz részt a jobb- és baloldali mozgalmakban.
Az egyenruhaláz a gyöngéd kapocs a háborús és a háború utáni nemzedék között. A szélsőséges politikai pártok militarizálása elpusztította, megölte a szabad politikai fejlődés lehetőségeit. A parlamentarizmus és a militáns politikai szervezet a tűz és a víz ellentétét jelenti s ahol a kétféle szervezeti forma a politikában egyenjogúságot kap - ott
E forradalmi jelenségek, a durvaság és a vérontás megpróbáltatásai közepette milyen eredményeket hozhat a német választás? Hindenburg rejtelmesen hallgat. A Papen-kormánynak nincs pártja, tehát ha az alkotmány mellett marad a birodalom, akkor Papen-nek július 31-én távoznia kell. A centrum nyugodtan, kimérten készül a választásra, de a döntő szó csak akkor illetné meg, ha Hitlerékkel fuzionálna. A nemzetiszocialisták döntő harcra készülnek. 1930-ban az összes szavazatok 18,3%-át kapták. Az 1930-31-es választásokon 32,7%-ra javították az átlageredményt s azt 1932-ben 36,6%-ra emelték.
Ha az 1932-es erőmegoszlás arányszámai ezen a választáson is megmaradnak, akkor a parlamenti uralom teljes csődbe kerülne. Mégis a jobboldal teljes győzelme lehetetlenség! A nemzetiszocialisták legföljebb a szavazatok 40-42%-ára számíthatnak, s ez éppen elég arra, hogy a centrum és a szociáldemokrata párt koalícióját lehetetlenné tegyék. Valószínűnek látszik azonban, hogy a választáson a szocialisták megerősödnek - a kommunisták rovására. Brüning és Hitler koalíciója megmenthetné a helyzetet, de a koalíció lehetősége igen csekély. A centrum jobbszárnya még mindig ennek az egyedül lehetséges alkotmányos megoldásnak előkészítésén fáradozik, s a szociáldemokrata párt is titkos szimpátiával kíséri a hesseni tárgyalásokat, mert saját tapasztalatából tudja, hogy a centrum, éppen a katolikus érdekek védelme miatt, az alkotmányos parlamenti útról lelépni sohasem fog. Ha nem sikerül a koalíció, - akkor nincs más hátra, mint a nemzetgyűlés összehívása vagy a diktatúra. Mindkettő egy csapásra a birodalmi hadsereg erejét és a császárság restaurálásának gondolatát állítja az előtérbe. A hadsereg fegyelmezett és Schleicher tábornok parancsainak föltétlenül engedelmeskedik. Hitler nem juthat uralomra. Hitler előkészíthet valamit. Hitlert fölhasználhatják a viharok fölidézésére, de föltétlen uralomra semmi körülmények között nem kerülhet, még akkor sem, ha a parlamenti többséget megszerezné - ami a lehetetlenséggel határos.
(A Reggel kiküldött tudósítójától.) Ausztria meggyötört testére óriás erejű villamos feszültséget kapcsolt a történelem. A Dollfuss-kormány szabadságharca a kommunizmus és a nemzeti szocializmus ellen pünkösd hetében döntő stádiumba jutott. A horogkeresztes Németországot ugyanis az anschluss kudarca meghökkentette, de ki nem ábrándította és teljes erővel folytatja Ausztriában agitációját. Osztrák hivatalos körök szerint pénz, ígéret, fegyver, politikai ügynökök, agitátorok és röpiratok özönét zúdítják Hitlerek napról napra az osztrák tartományokra. A Harmadik Birodalom lezárta a határt, megbénította az osztrák idegenforgalmat, más országokon át bonyolítják le árukereskedelmét, kitessékeli az osztrák munkanélkülieket és rohamot indított Párizsban és Zürichben a testvérnép valutája ellen. Ez a rideg és kegyetlen támadó hadjárat felébresztette az osztrák öntudatot és a Dollfuss-kormány határozott állásfoglalása az eddig földalatti harcot nyílt terepre vitte át. A "Heil Hitler" kiáltásra a "Heil Österreich" a tömegek visszhangja. Dollfuss, Vaugoin, Schuschnigg és Strahemberg vezetése alatt egy hét óta szervezik a Vaterländische front táborát és ma már több mint százezer tagja van a szabadság és függetlenség pártok feletti szervezeteinek. A Dollfuss-kormány felvette a harcot a Harmadik Birodalom ellen!
Az osztrákok nem tagadják meg a német testvériséget, de elvetik a horogkeresztet mint a németség szimbólumát és csak egy lehiggadt, megállapodott, életképesnek bizonyult Németországgal akarnak tárgyalni a jövőről - évek múlva... A harc megindult az öncélú Ausztriáért s a kormány többé nem hajlandó defenzívába vonulni. Minden órájuk lázas cselekvés! A Heimwehr hivatalos védőrség lett. Segédrendőri csapatokat szerveznek mindenütt.
Azért utaztam Bécsbe, hogy pünkösd hetének lázas feszültségében megkérdezzem az osztrák kormány és közélet vezető egyéniségeit, hogy mi a véleményük az osztrák-magyar viszony jövő alakulásáról? Sorskérdése ez a magyarságnak is, mert a politikai ópiumszívók tunya, elaggott jelszava, hogy "az idő nekünk dolgozik", már a politikai vakok számára is megbukott. Fel kell vetni végre a döntő kérdést: mi lesz velünk, ha az osztrákok szabadságharca megbukik, s a germán határ Hegyeshalomig szalad... ? És mi lesz velünk, ha Ausztria megőrzi függetlenségét s mi a kívánatos zöld asztal nélkül tovább üldögélünk az Oroszországnak bizalmat szavazó kisantant árnyékában és tovább bízunk az időben, a csődbe jutott leszerelési konferenciában s a denaturált négyhatalmi szerződésben? Politikát csinálni a kormány feladata, de a megelőző, őszinte gazdasági, kulturális és lelki kapcsolatok megerősítéséért a közvélemény erejével kell síkraszállni, mindkét országban!...
E reformnemzedék politikai bölcseletében tudatosan ragaszkodik a magyarság fogalmához, mert meggyőződése, hogy az ideiglenes állami határoktól függetlenül a magyar nemzet a nagy világban annyit ér, amennyi magyar erőt és magyar értéket az európai létküzdelemben összefogni és hasznosítani tud. Sem az államjogban, sem a kultúrában nem ismerjük el fajtánk mesterséges, trianoni szétszaggatottságát, s az együvé tartozást mint Örök valóságot hordozzuk vérünkben. A reformnemzedék feladata határozott és szünettelen evolúciós úton biztosítani a magyarság megmaradását, fejlődését, s közös államterületekbe való egységesítését az új Európában, s ez a történelmi feladat pártállásra való tekintet nélkül generációs öntudatot, összetartást, a közösségi szellem erőteljes kifejlesztését és a legfőbb nemzetpolitikai célokban a fegyelmezett, feltétlen megegyezést követeli a reformnemzedék minden öntudatos tagjától!
II.
A reformnemzedék a százfelé elaprózott s szükségképpen meddőnek maradt generációs törekvések helyett elérkezettnek látja az időt hatalmas tömegeinek összefogására és a pozitív építőmunka megkezdésére. Magyarország külső és belső politikájának eseményei éberségre intenek! A magyar választópolgárság 60 százaléka a reformnemzedék által képviselt korosztályokba tartozik. Az idő értünk jött és mi beérkeztünk az időbe: felébreszteni korosztályunkban a politikai lelkiismeretet és akaratot. A cselekvés órájában a reformnemzedék legöntudatosabb harcos rétegéhez fordulunk, de hívjuk magunk közé a csalódottakat, a félreállítottakat s a nehéz küzdelmeket távolról szemlélő bajtársainkat is, lobogót feszíteni újra a szeleknek és hinni, akarni generációs elhivatottságunk erejét és diadalát. III. Mit kíván a reformnemzedék ? A generációs törekvéseknek a lelkünk mélyén megbecsült múltja és tradíciója van. A katonanemzedék fegyelmével s a magyar ellenforradalom eredeti, nagy céljainak akarásával, a politikai mezőny jobb oldalán állunk - kertelés, alkudozás nélkül. A magyar reformkorszak sikere érdekében kívánjuk a megújhodott jobboldali front teljes kialakulását. A reformnemzedék tagjaitól politikai aktivitást kíván, a jobboldali pártok támogatását, munkát, összetartást és komoly felkészülést a döntő eseményekre. A reformnemzedék szellemi frontot épít, akarati egységet alkot. Szembeszáll minden törekvéssel, mely céltudatos jövőjét veszélyezteti s megsegít minden erőt, amely a reformkorszak céljait Őszintén szolgálja. A reformnemzedék a generációs mozgalom céljának megfelelően nem közöl részletekbe menő politikai programot, csak politikai irányelveket állít fel szellemi és akarati tevékenységének meghatározására. A reformnemzedék részletesen kidolgozott programjáért a küzdelmet saját folyóiratában indítja meg, a következő változtathatatlan irányelvek alapján: 1.) A nemzeti munkaállam kiépítése A reformnemzedék munkaállamot akar! A tiszteletben tartott magyar alkotmány kereteit az egész világ államszervezeti fejlődésének megfelelően, a termelő szellemi és anyagi munka elsőbbségi jogának elismertetésével és reformáló, korszerű törvényeivel akarjuk kitölteni. Az új Európában egészséges államszervezet, gazdasági élet, összetartó nemzeti erkölcs és kultúra csak a munkajogra épülhet. A munka az egyén joga, miként a tisztességes bér, a fizetés és a jövedelem is. A termelő munkajogán kívánjuk az országos pénzügyi rendszer s a gazdasági politika szerves reformját, az érdekképviseletek teljes kiépítését s a termelési ágak összhangjának megteremtését, az állam irányító, tervszerű beavatkozásának erejével. A szellemi és a fizikai munka érték szerinti megbecsülésében elválasztó korlátokat felállítani nem lehet és nem szabad. A dolgozó ember legyen az alkotmány birtokosa és hordozója. A dolgozók egyenlőjogai érvényesüljenek a politikai életben is. Ezért kívánjuk feltétlenül a becsületes titkos választójogot mint a parlamenti pilléreken nyugvó nemzeti munkaállam politikai erkölcsének biztosítékát. 2.) Keresztény magyar országlás A magyar földön a keresztény magyar életfelfogás uralkodjék. A modern országlás fogalma nemcsak az államhatalmat, hanem a közgazdasági élet, a sajtó és a társadalmi mozgalmak minden területét átfogja és a reformnemzedék a keresztény magyar országlás szellemének egyetemes uralmát kívánja. 3.) Országrendezés A magyar munkaállam kifejlésének legnagyobb akadálya az országnak mint termelőegységnek rendezetlensége. A világvárosi Budapest és a kis mezővárosok, a betonutak és a sártengerek, a csatornázott városrészek és az elhanyagolt falvak, a fogyasztóképesség és a belső forgalom aránytalanságai megakadályozzák az ország összhangzó fejlődésének lehetőségét. A magyar nép és a fold kincseinek okszerű kihasználása, az anyagi termelés fokozása és a munkanélküliség megszüntetése csak olyan országrendezési tervalapján biztosítható, amely hosszabb időszakra előre meghatározza a legfontosabb teendők értékbeli sorrendjét. Az országrendezés szellemi munkálatainak intézményes megindítását azonnali szükségletnek tartjuk. 4.) Birtokpolitika A reformnemzedék nem ismer különálló mezőgazdasági problémákat. A magyar föld nem lehet az ingó tőke függvénye; a föld népesedési, nemzetpolitikai és termelési feladatok közös megoldására való. Az erős, független parasztbirtok típusának túlnyomósága a végső nemzetpolitikai cél! A hitbizományi reform, a tagosítás és telepítés kérdései birtokpolitikai kérdések és megoldásukban az első és legfontosabb cél élő embersövényt építeni az összes magyar határokra a védelem és a terjeszkedés nemzeti céljai érdekében. Birtokpolitikai szempontokból az ország messze elmaradt Európa mögött, s a reformnemzedék éppen ezért az ésszerű, a termelés és a népi politika szolgálatában álló birtokpolitikai reformokat szívvel-lélekkel támogatja. Meggyőződésünk szerint a lendületes telepítési politikát a magánjogi érdekek sérelme nélkül is a legrövidebb idő alatt meg lehet indítani. A közületek birtokában levő földek felhasználása, a földben kirótt progresszív örökösödési adó bevezetése s az adóhátralékok földben történő kiegyenlítésének törvényesítése utat nyithatnak a telepítési tervek fokozatos megvalósítására. 5.) Középréteg-politika A magyar társadalom aránytalan tagozódása az örökös gyengeség állapotával fenyegeti a nemzetet. Nagybirtokosok és nincstelenek, nagybirtokosok és ipari kontárok, magas rangú tisztviselők és napidíjasok, nagy műveltségű kis rétegek és műveltségében elhanyagolt tömegek adják össze a magyar társadalmat, amelynek két vége van csupán, erőteljes középréteg nélkül. Ez a beteg állapot a közösségi élet minden területén a középréteg fejlesztésére irányuló nemzetakarat munkáját kívánja. A nemzeti jövedelemmegoszlásban, a vállalkozók, tőkések, birtokosok, tisztviselők és munkások foglalkozási és kereseti rétegződésében, a közéletben és a kultúrában egyaránt a középréteg kiterjesztésének akaratát kell a nemzetpolitika homlokterébe állítani, mert megizmosodott középcsoportok nélkül nem lehet békét, tartós rendet és nemzeti öntudatot biztosítani. A középréteg-politika a reformnemzedék visszaszorított rétegeinek méltányos elhelyezését és felhasználását is a legjobban szolgálja. 6.) Népvédelem A szociálpolitika összes széteső intézményeit a magyar népvédelmi szervezet új kereteiben kívánjuk egyesíteni. A nemzettesten belül hiányos, hatástalan és méregdrága a külön osztályokra szabott szociálpolitikai védelem. A népbetegségek pusztítását nem lehet zárt rétegekre alkalmazott társadalombiztosítással leküzdeni. Az anya- és csecsemővédelem, az ifjúságvédelem, a munkásbiztosítás, a munkanélküliek komoly gondozásának kérdései, a népegészségügyi intézmények és a szegényügy közös és felelős vezetőség alá tartoznak, mert a nemzetet nem a részleteredmények, hanem a nemzettest egészsége, munkabírása és szaporodása érdekli. A népvédelmi központ felállítása és átfogó munkateljesítménye érdekében a reformnemzedék minden erejével síkraszáll. 7.) Nemzetvédelem A külpolitikai tevékenységben és a magyar nemzeti hadsereg erejében a reformnemzedék a népvédelmi munka összefüggő betetőzését látja. A szociálpolitika, a külpolitika és a hadsereg nemzeti egységbe, népi korrelációba kell hogy kerüljenek egymással. A fegyverkezési egyenjogúság követelése s az elszakított területeken élő magyarság kisebbségi védelme fokozott mértékben lesz nemzeti cél az olyan munkaállamban, ahol a nemzet minden tagjának egészségére, munkaerejére és emberséges megélhetési körülményeire az országló hatalom lelkiismeretesen vigyáz. A nemzeti hadsereg szeme fénye a reformnemzedéknek és annak honvédelmi céljait saját céljainak vallja. 8.) Kulturális tervgazdálkodás A reformnemzedék meggyőződése szerint a magyar kultúrpolitika mélyreható reformokra szorul, szellemben, formában és célokban egyaránt. Kívánságainkat röviden abba foglalhatjuk össze, hogy miként az anyagi termelésben, úgy a kultúrjavak előállításában is évtizedes tervre van szükség. A magyar kultúrpolitika legfőbb irányító szerveinek tudniuk kell, hogy mi a szükséglet államvezetési, közigazgatási, technikai, műszaki, mezőgazdasági s kereskedelmi erőkben s a legnagyobb szeretettel és előrelátással kell szelektálni a jövőben a legjobb erőket, az elemi iskolák padjaitól kezdődően, a legfontosabb nemzetpolitikai tanulmányok folytatására. A kultúra integer része a munkaállamnak és a liberális kultúrpolitika akadályozza és helytelen, pazarló utakra tereli a szükséges szellemi erők termelését. A reformnemzedék - magyar világnézetének s politikai céljainak megfelelő új, tervszerű kultúrpolitika szószólója lesz. 9.) Átmeneti nemzedékvédelem Amíg a reformnemzedék politikája végérvényesen nem érvényesül, kívánjuk és követeljük az ország érdekében a frontharcos nemzedék és a fiatalabb generáció erőteljes, együttes védelmét, a gazdasági krízis és a vajúdó korszak rettenetes csapásaitól. Az állástalanok elhelyezése, a munkanélküliek megsegítése vagy munkába állítása, a legkiválóbbak gyors állami ingyenes átképzése olyan munkaágazatokra, ahol az elhelyezkedés még lehetséges, a szemérmetlen kizsákmányolás megakadályozása és a munkaerőit arányosabb, rövid idős elosztása a reformnemzedék átmeneti követeléseinek gerincét képezik. 10.) Nyílt front
A reformnemzedék világos és félreérthetetlen célokkal indul küzdelembe. Nincs rejtegetnivalónk, nincs hátsó szándékunk és a tiszta elvi elhatározások becsületességével kívánjuk meg mindenkitől a nyílt színvallást.
Azóta, amióta egyes lapokban külön rovatokat tartanak ezen a címen: "Mit szól hozzá?" - Németország elleni propagandára. Engedjék meg akkor tehát, hogy mi is megmondjuk, hogy mit szólunk hozzá. Az olasz- és osztrákbarátságot természetesen mindannyian szívesen ismerjük el külpolitikai alaptételnek. Sajnos Európában elképzelhetetlenül veszedelmes katonai szövetségek alakulnak, amelyek bennünket fenyegetnek. Szívesen elismerem és tudom történelmileg, hogy a pánszláv és pángermán veszedelemben áll a magyarság, nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy amikor politikai barátságot hirdetünk, akkor elsősorban Magyarország érdekeiről, nem pedig más országok érdekeinek előmozdításáról beszélünk. Európa azonban ma ezek miatt a paktum-szövetségek miatt és a legutóbbi katonai szövetségek miatt tényleg valóságos puskaporos hordó lett.... A mi nemzeti mérlegünkben nem az a fontos, hogy 15 esztendő múlva mi lesz, hanem az az óriási kérdés, hogy egy vagy két esztendő múlva, ha Európában robbanásra kerül a sor, ez az amúgy is megcsonkított, amúgy is megnyomorított Magyarország hogy és mint tudja a helyét megállni. Nekünk akkor sem szabad hogy végünk legyen. Ezért kívánjuk mi valóban és szívünk szerint - nem csalással, ahogyan egyesek mondották és állították - az egész magyar nép védelmének organikus kiépítését. Ezért nem óhajtunk semmiféle igazságtalanságot eltűrni a gyengékkel szemben, mert bennünk őszintén és belülről, érdektelenül törte fel az a mozgalom, amelynek célja volt: megújítani valami úton-módon ezt a társadalmat, amely aránytalanságában és elmaradottságában nem rendelkezik elég kohéziós erővel önmaga védelmére. Mint egyetlenegy reformnemzedékes képviselő a parlamentben ... kötelességemnek tartom nem a képviselőknek védelmében és nem saját védelmemben, hanem a mozgalomnak a tíz- és tízezer magyar intelligens és értelmes bajtársamnak nevében felszólalni, akik ebben a mozgalomban komolyan és becsületesen hittek és programja mellett kitartottak. A reformnemzedék név alatt az a frontot járt fiatalabb, de nem fiatal politikai generáció iparkodott összeverődni, amely az utóbbi 12 évben az összes magyar ifjúsági mozgalmakban vezető szerepet játszott, akiknek jobboldali világnézetük volt és akik becsületesen végigellenezték az egész Bethlen-korszakot. Önzéssel azért nem vádolhattak volna meg bennünket, mert a 10 hosszú konszolidációs esztendő alatt sokkal jobb volt bent, mint kint. Mi pedig kint voltunk az egész idő alatt. A vezetők és a szétszórt egyesületek az elmúlt esztendő végén egyesültek éspedig a titkos szavazati jog jegyében. Mi nem választási küzdelemre tömörültünk, hanem tömörültünk küzdelemre, a titkos szavazati jog érdekében. Erről mindenki, aki a reformnemzedék programjával tisztában van vagy tisztába akar jönni, meggyőződhetik. Mi nem voltunk soha párt, mi egy jobboldali mozgalom voltunk, amelyben köteleztük tagjainkat, hogy vagy a nemzeti egységben, vagy a keresztény pártban, vagy a független kisgazdapártban aktív munkát végezzenek. Mi becsületesen és őszintén hittünk egy jobboldali front kialakítása lehetőségében és mi hidat akartunk építeni a fiatalokon át ehhez a jobboldali fronthoz. Társadalmi programunkat elkészítettük és higgyék el, szívesen vártunk volna munkában és küzdelemben még két esztendőt, a választások kiírásáig. A választás azonban nekünk éppen úgy tégla módjára esett a fejünkre, mint az igen t. ellenzéknek. Elvi különbség nálunk nem volt, mert célkitűzésünk, hogy ezt a három jobboldali pártot összehozzuk, elmosta a közöttünk lévő különbségeket, s ezért mindegy volt az, hogy ki hol indulhat ebben a hirtelen bekövetkezett választási küzdelemben; mindegy volt és nem tehetünk arról, hogy a legtöbb embert Gömbös Gyula miniszterelnök indította a fiatalok közül ... [Én] egész életemben Magyarországon egyetlen pártnak voltam tagja, soha más párthoz nem tartoztam, csak a független kisgazdapárthoz, soha más pártnak Magyarországon tagja még nem voltam, és két hónappal ezelőttig rajtam a titkos szavazati jogot ebben a formában, ahogy beszéltem, pártvezérem nem reklamálta. Mi mint párt ebbe a választásba belementünk. Az idő a választások óta túl rövid ahhoz, hogy most komolyan kezdjük a titkos szavazati jogot reklamálni. Becsületes meggyőződésem: szívesen belementem volna titkos szavazással ebbe a választásba és tudom, hogy ha most ebben a pillanatban első törvénynek, közjogi törvénynek a titkos választójogot tűznék ki tárgyalásra, akkor ennek természetes következménye egy négyesztendős nyugtalanság lenne, mert arra spekulálnának állandóan, hogy az új törvénnyel választatni fognak. A baloldali kritikában egyelőre, tisztán az idők miatt, töméntelen belső ellentmondást látok. Parlamenti úton a reformokat hetek alatt, mint mondottam végrehajtani nem lehet. Ellenkezőleg kritikával pedig a kormányt nem illethetik azok, akik a kormányzattal egy magyar jobboldali front kialakítása érdekében barátságban éltek, akik a kormányzat programját, 95 pontot5 akcióprogramnak elfogadták. Mindannyian kivétel nélkül, úgy hiszem, az egységes pártból is az egészen fiatalok, feltétlen és becsületes hívei vagyunk a titkos szavazati jognak. Mindannyian óhajtjuk, hogy Magyarországon több nyílt választás ne legyen. Magyarország miniszterelnöke azonban legjobb tudomásom szerint ugyanezt a kijelentést tette. A magyar nemzetnek jelenlegi helyzetében reálpolitikai alapon nem lehet más kívánsága és tudom, hogy óriási magyar tömegeknek nincs is más kívánságuk, mint idebenn Magyarországon a valóságos és igazi reformpolitikát végre-valahára tényleg megindítani. Közjogi kérdéseknek tényleg nincsen nagy visszhangjuk Magyarországon, a kenyérkérdés, a gazdasági reformok kérdése él százezrek lelkében. Ebben a kérdésben pedig a kormányzat tényleg elkötelezte magát, ebben a tekintetben a kormányzat előtt végtelenül súlyos, fontos és nagy kérdések állnak és a támogatás, az erő tulajdonképpen ennek a reformpolitikának a nevében áll Magyarország miniszterelnökének háta mögött. Mi követeljük és programszerűen követeltük Magyarországon a határozott birtokpolitikát és követeltünk egy sövény telepítést a magyar határokon a nagybirtokokon át, nem gazdasági, hanem nemzetpolitikai kérdések miatt. A magyar határokat igenis telepítésekkel kell megerősíteni az egész Dunántúlon és azok, akik felfestik a falra a pángermanizmus rémét, álljanak mimellénk elsősorban ennek a kérdésnek rendezésére, hogy egy erős és széles független kisbirtokos magyar fal legyen Magyarország mostani határán expanziónak kifelé és védelemnek befelé az országba. T. Ház! Mi hirdettünk egy becsületes magyar népvédelmet és nemzetvédelmet. A munkáskérdést illetően nem óhajtjuk, hogy bárki önmaga számára sajátítsa ki a munkáskérdést, nem pedig azért, mert az igen t. szociáldemokrata urakkal együtt vagy az urak ellenére mi a munkáskérdésben a legnagyobb magyar nemzetpolitikai kérdést óhajtjuk megoldani. Ennek megoldásában mi bármikor szívesen segítünk, csak egyet kérünk ki magunknak: hogy az urak előre meghirdessék, hogy minket áljelszavak vezetnek, hogy mi nem komolyan és nem becsületesen akarunk a munkáskérdéshez hozzányúlni. Mi igenis tudjuk, hogy Magyarország szociálpolitikailag végtelenül elmaradt ország, hogy Magyarországon szociálpolitikai műveltség nincs, hogy Magyarország középosztálya még ebben a mai nyomorúságos proletáréletében is különálló életet él. Magyarországon a munkáskérdés számára csináltak egy minisztériumot Fortunatus Imrékkel és szétrúgták a minisztériumot ahelyett, hogy azokat rúgták volna széjjel, akik a szociálpolitikát vadvizekre vitték Magyarországon. A munkáskérdésben minden egyes társadalombiztosítási kérdésben, munkaügyi kérdésben a magam részéről mindig a magyar munkásság oldalán állok, sőt az osztályöntudatnak feladását, a sztrájkjognak az elvételét is helytelennek tartom mindaddig, amíg a nemzet külön törvényes jogokat és lehetőségeket a régi dolgok helyett a munkásságnak adni nem tud.
A magyar munkásság ne tagadja meg a maga osztályöntudatát addig, amíg a TÉBE-nek és a GYOSZ-nak külön osztályöntudatát elismerjük ebben az országban. Mi mindannyian érezzük és tudjuk, hogy az egész világ egy óriási válságban, vajúdásban és változásban van. Mi tudjuk, hogy ez a világ nem a liberalizmus és nem az individualizmus útján halad, hanem az emberi jövő legszélsőbb kísérletektől a legkonszolidáltabb alkotmányos változásokig mindenütt a kollektivitásoknak, a nagy közösségeknek a kialakulása felé halad. A társadalomfilozófiai gondolkodás a világ haladásának kérdésében megköveteli a magyar nemzeti alapot a magyar munkásságtól, mert az osztálypolitika alapján már elbukott a nemzetköziség. A bankok szempontjából és a munkások szempontjából is az a horizontális kísérlet, hogy a munkások Európán át és a bankok Európán át külön internacionálékat alkossanak, tragédiákhoz vezetett. Az autarkiáknak a kialakulása megtörtént volna Európában a világháború minden szörnyűsége nélkül is, mert a kétféle nemzetközi irányzat a liberalizmusnak, a banktőkének az internacionalizmusa és a munkásságnak az internacionalizmusa közösen csődöt mondottak.
- Örökké a történelem hadi útján éltünk, néptengerek Összeérő partjain, és irtózatos nehézségek között formáltuk ki nemzeti jellegünket. Bús találkozót adtunk a vérünkben és a fajtánkban egy páratlan nemzet kialakulásához, egy történelmi rejtélyhez és megfejthetetlen titokhoz, amelyet a világ ma köznyelven magyarságnak nevez. Az ázsiai ősmagyarság a magja és a mágnese ennek a nemzetnek, amely magához húzott sok idegen vért, de abban soha meg nem alvadt az ősi vér. A mi igazi fajelméletünk is páratlan és egyedülálló Európában. Mi nem vagyunk németek a német vértői, nem vagyunk szlávok a szláv vértől, mi magyarok vagyunk, örök jegyességben az ezer esztendővel, a nyelvvel, a történelemmel, a földdel és az ösztönökbe épült kultúrával, erővel és gyöngeséggel, mindennel, ami valóban a mienk! Az örök magyar március csak úgy testesül meg a vér szaván Széchenyiben és Kossuthban, mint a gondolat jogán Petőfi Sándorban, akinek apja felvidéki, édesanyja dunántúli szláv volt, de akinek a szíve a magyar Alföld pusztaságaiért dobogott és Erdélyért vérzett el! ... Mi a vér és a gondolat nászának népe vagyunk s ezért a magyar nemzet csak tisztelheti, de soha el nem fogadhatja a magáénak más nemzetek fajelméletét.
- Mi mindenkinek ebben az országban, aki csak egy idegrezdüléssel is úgy érzi vagy sejti, hogy nem a magyarhoz, hanem más néphez tartozik, szívesen megadjuk a nemzetiségi jogokat. Legyen nemzetiség az, aki nem tud vagy nem akar a vér és a gondolat szülöttjéhez, a magyarsághoz tartozni. A félszívű asszimiláció semmit sem ér.
- Mi nem vagyunk polgárok, nem óhajtunk polgári tunya szellemet és kiváltságokat, mi osztálytalan magyarok akarunk előbb lenni, hogy hitet, reményt, erőt és igazságot biztosíthassunk az egész magyar népnek.
- Darányi Kálmán győri programját" a belpolitikai irányzat alapjának elfogadjuk, s annak az idők által parancsolt sürgős végrehajtását kérjük. Kérjük a zsidókérdés gyors megoldását jelentő törvényt, a munkaközvetítés államosítását, a falu szociális és egészségügyi radikális megsegítését, s örömmel üdvözöljük a magyar hadsereg feltámadását, de akkor lesz teljes az örömünk, ha az egymilliárd pengő illetéktelen hasznok és profitok nélkül szolgálja a nemzet megerősítését. Belső békét akarunk, a magyar jobboldal jogainak elismerését, amnesztiát és pertörléseket, hogy ezekben a nehéz időkben a nacionalista eszmékért küzdő jobboldal teljes egységben teljesíthesse történelmi feladatát a magyar föld és a magyar nemzet jövőjének biztosítására!...
Néztük a rozzant trianoni eresz alól a száguldó európai vihart, s utolérhetetlen fölénnyel bírálgattuk az eseményeket. A budapesti zsidó sajtó mondotta meg és hirdette ki mint legfelsőbb ítélőszék, hogy mi a jó és mi a rossz ebben a keserves világban s hogy mi lehet és mi nem, s mi szabad és mi tilos a magyarnak, a németnek, olasznak és japánnak. Nagy politikusaink állapították meg, hogy a vérnek és a vasnak szörnyű átalakulásában, birodalmak teremtésében melyik külföldi államférfiúnak csúszott oldalra a nyakkendője s miért nem tűrhető az ilyen látvány. Még nagyobb politikusok a napnál világosabban bebizonyították, hogy a Duna-völgyi népek szabadságát egyedül és kizárólag a Bécs-Prága-budapesti tengely tudja biztosítani vagy a restauráció, amit várva-várnak a nagyhatalmak s csak a sötétségben bujkáló magyar szélsőségek akadályoznak meg. A legnagyobb politikusok pedig állandóan olyan tengely összekovácsolásán törték a fejüket, amelynek az egyik vége már régen és szilárdan mások kezében volt... Ezekről a tett nélküli, súlyt és erőt nélkülöző tervezgetésekről a begyakorolt sajtókórus fokozódó hévvel jelentette, hogy bennük a géniusz, a megállapodott végbölcsesség, az alkotmányos lángész és miegymás tündöklik. Addig-addig tündöklőit itt minden a külcsín és a belbecs bizánci fényességében, amíg leroskadt körülöttünk Ausztria állami épülete, s ki nem derült az összes ellenzékinek nevezett külpolitikai vállalkozások siralmas üressége. Ausztria semmit sem vesztett. Az Anschluss az elképzelhető legkisebb áldozattal megtörtént, az európai baloldalon ezerszer megfogadott háború elmaradt, Németország fantasztikus mértékben megerősödött s az egységes német birodalomtól keletre fekvő minden állam teljesen új nemzetközi helyzetbe került. Ami két héttel ezelőtt a világpolitikában igazságnak, vagy legalább ténynek látszott, az ma már holt dogma vagy puszta illúzió. Az állampolitikai, gazdasági és világnézeti harc nem dőlt el ugyan, de Ausztria gyors átalakulása csak újabb európai jobboldali győzelmek kiindulópontja lehet! A vörös Spanyolország végóráit éli, a lengyel határon történelem készül, Csehország fölött tikkasztó a levegő, Oroszországban sötét, égzengető drámával számolnak s Franciaországban a krónikus kormányválságok gyöngeségével. Mesebeszéd, hogy az események logikus fejlődésében a nacionalista világnézet ne játszana döntő szerepet. Az új világ eszméinek közös irányvonala, közös alapja és stílusa van s az új világ nemzetépítő bölcselete éppúgy végigszáguld diadalmasan a föld kerekségén, mint 1789 után a liberalizmus és a demokrácia eszméi. A különbség csak az, hogy a nacionalizmus szükségképpen gazdagabb variációkban jelentkezik, mert a nemzeti eszme politikai és szociális tartalmát nem lehet a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavainak uniformizált, nemzetközi formájában megvalósítani. A nacionalizmus közös irányt és más-más tartalmat jelent az összes nemzeteknek. Az osztrák nacionalizmus szükségképpen végződött a német birodalomba való beolvadással, ahogy a magyar nacionalizmus az elvi azonosság minden megfeszített erejével szükségképpen népi és állami önállóságának, függetlenségének s a történelemtől rendelt öncélúságának szolgálatába állítsa minden erejét! Ma már olyan egyszerűnek és világosnak látszik minden, amit a magyar jobboldal belső ellenségei az éveken át dúló szellemi vagy inkább személyeskedési harcokban sehogy sem akartak megérteni. Milyen csodálatos világossággal jellemezte a helyzetet a Dúcé, amikor azt mondotta, hogy jobb, ha a német nacionalizmus velünk s nem nélkülünk vagy ellenünk teljesedik be... Ami igaz olasz szempont, százszor igaz a kis magyarság érdekvonalán. A magyar nacionalizmust nem az őszinte németbarátság, hanem a zsidókérdésből és a gazdasági reakcióból kiszületett, kicsinyes, tehetségtelen s az eseményekre teljesen hatástalan németellenesség veszélyeztette! Azok csináltak vak, rossz politikát, akiknek elsősorban lett volna érdekük a jövő irányában fekvő politikai vonalra állni. Azok rohamoztak az utolsó percig, akiknek már régen a visszavonulás tisztességes feltételeiről kellett volna tárgyalniuk az ujjmozdítás nélkül győzedelmeskedő jobboldallal. A politikai rövidlátás, az előkészületlenség és a hiú álmodozás miatt menekül ma Magyarországon a baloldal és a reakció a hisztéria és a pánik mocsarai felé... A pánik és a hisztéria nem a sajtóban, hanem a társas életben, a szalonok, klubok, kávéházak, összejövetelek s bizalmas hírsuttogások drótszálain át garázdálkodik az egész országban anélkül, hogy a jobboldali tömegek idegrendszerét a legkisebb mértékben is megzavarhatná. Elmúlottak azok a jó idők, amikor a telefon végére akasztott rémhír lázba ejtette Budapestet. Ma már csak egy zárt kör, egy inkább jellegzetes, mint sajátos réteg ijesztgeti önmagát s a nemzet óriási többsége nem veszélyt, hanem lehetőségeket érez nemzeti feladataink betöltésére! Amikor még a baloldal Széchenyi, Kossuth és Deák kisajátításán dolgozott s az idegen eszmék ellen folytatta a szélmalomharcokat, akkor még könnyű volt elhitetni a tétovázókkal, hogy itt mérhetetlen arányú hazaárulás folyik, amelyben a jobboldaliak idegen nagyhatalmak kezére akarják átjátszani az országot, de amióta beteljesedett az, amitől féltek, azóta túlságosan nyilvánvaló a tény, hogy a jobboldal minden árnyalatában halálos hazaszeretettel ragaszkodik az ősi rögökhöz, a népi és nemzeti szabadsághoz s Magyarország függetlenségéhez! Amikor baj van vagy veszedelem lesz, mi a helyünkön leszünk, de a békés idők vasárnapi szónoklatait a jövőben is átengedhetjük másoknak. Hallani sem akarunk külföldi befolyásról, de egyet még a mai hisztériában sem engedünk meg politikai ellenfeleinknek: nem engedjük elsikkasztani azokat a jobboldali követelményeket, amelyekért hosszú évek óta küzdünk, még akkor sem, ha az idegen hatást százszor is ráfogják a végrehajtásban félben maradt magyar ellenforradalmi programra! A magyarországi zsidóságtól egyelőre szerénységet kérünk a "magyar álláspont" exponálásában. Most ne magyarázzák, ne csavarják el újra s ne tegyék a tömegeket bizalmatlanná a valóban magyar állásponttal szemben azáltal, hogy eltúlzott lelkesedéssel melléje állanak. Más a külügy és más a belügy! Külpolitikailag minden épkézláb magyar nemzeti szuverenitásunk elszánt katonája, de ezek az elszánt katonák egyáltalán nem akarnak gondoskodni arról, hogy "a szuverén államigazgatás keretében a tartalom is csorbíthatatlan maradjon"... Nem. Éppen ellenkező szándékunk van, azt akarjuk, hogy a tartalom lényeges része gyors, erélyes és igazságos törvényhozással, minél hamarább megváltozzék! "Őrködnünk kell az alkotmány szellemének és betűjének épségén", írja a liberális honvédő, pedig mi alkotmányos rendünk biztosítása mellett igen sok betű és mondat nacionalista szellemű megváltoztatására törekszünk. "Meg kell őriznünk sajtónk, irodalmunk, minden szellemi megnyilatkozásunk szabadságát, a kritikai szó jogát" ... Ezt harsogják most felénk, mint tüzes hazafiságot a fél világgal szembeszálló bátorsággal de mi engedelmet kérünk s nem csatlakozunk a felmentő sereghez, mert semmi szándékunk nincs a inai sajtó, a mai irodalom, a mai kritika és szabadság monopóliumait s káros, sűrű vadhajtásait megvédeni azon a címen, hogy Ausztria beolvadt Németországba.
Ennyire nem ijedtünk meg a történelmi fordulattól! Nemzeti műveltségünknek sem óhajtjuk azt az elzsidósodott jelenlegi "sajátos jellegét" különös védelembe részesíteni, amelyet eddig állandóan és jogosan támadtunk. Sőt "gazdasági tényezőink szabad mozgásáért" sem lelkesedünk s még azt sem hisszük el, hogy az efféle virgoncságot éppen most követelné komolyan a magyarországi zsidóság. Maradjunk mi csak szépen az ellenőrzött gazdasági mozgolódás mellett, mert a bécsi események után esetleg megártana egyeseknek a túlságos rugdalódzás... Belesodródtunk a világpolitika áramlatába. Közel minden beteljesült abból, amit megjósoltunk, amiért gúnyoltak és üldöztek bennünket, pedig csak azt állítottuk, hogy az idők és a történelem ellen nem a magyarság feladata felvenni a harcot. Befelé azonban nem engedjük elsikkasztani új manőverekkel és módszerekkel a magyar jobboldali politika szociális céljait, mert meggyőződésünk, hogy ezt az elárvult népet csak a belső szociális igazság győzelmével tudjuk megerősíteni és felkészíteni az ország védelemre. A szanatóriumi csönd elméletét most azzal akarják alátámasztani, hogy hallgassunk, mert Hitler itt van a szomszédban. Ügyes, okos fogás. Csak az a baj, hogy mi nem félünk. S akik félnek, azok hallgassanak, s ne zavarják a jobboldali Magyarország építő munkáját. Hisztéria helyett hazafiasságot kérünk!
1. Van-e tudomása a m. kir. kormánynak arról, hogy a félmegoldások bomlasztó politikai rendszerét szolgáló l. és 2. számú zsidótörvény az erélytelen és elködösített végrehajtás következtében is súlyosan megrendítette a nemzeti közbizalmat és szélesre nyitotta a kaput a korrupció lehetőségei előtt?
Rajniss Ferenc: T. Ház! Cselényi igen t. képviselőtársam megdöbbentő beszédének hatása alatt mondom el interpellációmat azzal a meggyőződéssel, hogy a magyarság szenvedése és megpróbáltatása külpolitikai síkon, sajnos, még nem ért véget és hogy ezeknek a kérdéseknek a megoldása, becsületes és a magyar érdekeket szolgáló megoldása nem olyan egyszerű, ahogyan azt talán sokan ebben a pillanatban hiszik. A tisztességes magyar ellenzékiség mindig elismerte, mert egészséges nemzetpolitikából származott, hogy vannak kérdések, amelyekben a legnagyobb ellentétek: a politikai felfogás és a világnézet ellentétei között sem lehet különbséget tenni abban a pillanatban, amikor a magyar nemzetet, a magyar fajtát nagy és végzetes veszedelmek fenyegetik. Tisztességgel szolgáltam, mióta bejöttem a Házba ezt a politikát és evvel szemben mindig csak azt követeltem meg a hatalmon lévőktől és a hatalom gyakorlóitól, hogy ismerjék el a magyar nacionalista ellenzékiség teljes és tökéletes jogosságát, felfogásának érdektelen becsületességét, mert ennek a két tényezőnek találkozásában fejlődhetik csak tovább a nemzet szakadás, forradalom és a közös nagy érdekek veszélye nélkül. ... Magyarország útja tisztán és világosan adott: európaiságunkat és külpolitikánkat csak a tengelyhatalmakhoz való igazodás, magyar belpolitikánkat pedig a magyar nép széles tömegeinek radikális, gyors felemelése határozza meg. Ennek a kétféle irányzatnak egyetlen magyar útja, belső logikai összefüggése van és nem lehet külpolitikailag tengelybarátnak, belpolitikailag pedig naftalinosan reakciósnak lenni. Belső logikája van annak, hogy külpolitikai orientációnk hogyan és mint tétessék át a magyar élet belső síkjára és ennek a belső összefüggésnek alapján a rendelkezésre álló végtelenül rövid idő alatt, amelyben tulajdonképpen még csak az alapelveket sem lehet kifejteni, kérdeztem meg az igen t. kormányt, hogy tudja-e, hogy a félmegoldásokat szolgáló első és második zsidótörvény és annak erélytelen és elködösített végrehajtása következtében a nemzeti közbizalom ennek a törvénynek végrehajtását, jóságát illetően súlyosan megrendült.... Törvényeinknek régi módszere, hogy állandóan kibúvókat engednek és ezeken a kibúvókon keresztül azután nem az emberiességnek és a méltányosságnak kicsi százalékos érvényesülése történik meg, hanem óriási, hatalmas tömegek és sajnos elsősorban - és ez a törvény végrehajtásának parvenü vonása - a gazdag és jómódú zsidók ki tudnak bújni, amikor a szegényeken a törvényt végrehajtják. Ezt én a nemzet erkölcsi felfogása ellen való merényletnek tartom. T. Ház! Azt kérdeztem, tudja-e a m. kir. kormány, hogy a törvényhozás képviselőházi és felsőházi tagjait, a magas rangú állami funkcionáriusokat és a magas rangú állami nyugdíjasokat, akiket ez a szegény ország súlyos adóiból tisztességesen eltart még mindig, a törvény írott betűin túl a törvény íratlan szelleme is kötelezi viselkedésükben? Ha ez az országgyűlés első és második számú zsidótörvényt hozott és a kormánykörök új kijelentése szerint most már hajlandók talán a tapasztalatok, talán egyéb okok miatt a harmadik zsidótörvény útjára lépni, akkor meg kell kérdeznem, milyen jelenségek azok, hogy lépten-nyomon éppen a legelőkelőbb és legmagasabb rétegek részéről a zsidókérdésben társadalmi és politikai tüntetésekkel találkozunk az egész magyar közélet síkján. Én ebben a Házban súlyos viharokat éltem már meg, de soha rólam nem bizonyították be, hogy felelőtlenül rágalmaztam, amikor itt szólásra felálltam. Tisztelettel bejelentem, hogy ha nem tudnak ennek véget vetni, akkor én igenis nevekkel és az illető személyek megbélyegzésével fogom a Ház előtt bebizonyítani, hogy a nemzet szempontjából nemcsak törvény van, hanem a törvénynek szelleme is van, amelyet az állam pénzéből, a közadókból kitartott jól élő emberek nem sérthetnek meg büntetlenül napról napra. Azt kérdeztem, hogy összeegyeztethetőnek tartja-e a magyar királyi kormány az érvényben lévő zsidótörvény szellemével azt a sajnálatos tényt, hogy a törvényhozók és nyugdíjazott állami funkcionáriusok, akiknek megvan a megélhetésük, a szaktudás teljes hiányával - amit hangsúlyozni akarok, mert külön kérdés a szakemberek kérdése - a zsidótokét, a zsidóbefolyást és a zsidó családi részvénytársaságokat az igazgatósági tagságok és egyéb megbízatások vállalásával erőteljesen támogatják. T. Ház! Hogyan szerezzünk érvényt a törvényeknek, hogyan csukassunk le embereket, hogyan követeljük meg az áldozatot és az éhezést, ha rendesen ellátott emberek a meghozott törvény szellemével szemben a zsidótámogatást az igazgatósági tagságokon keresztül tudatlanul, minden szaktudás nélkül végzik? ... Azt kérdeztem, hajlandó-e a m. kir. kormány deklarálni, hogy az új zsidótörvény csak faji alapon áll, a vegyes házasság jogának megszüntetésével, az összes kirívó hibák, ellentmondások kiküszöbölésével, a zsidó gazdasági befolyás teljes háttérbe szorításával, a zsidó mezőgazdasági és egyéb ingatlanok igénybevételével - mert én nem tudom, ki találta ki a házbirtok és a mezőgazdasági birtok közötti különbséget a zsidótörvény szempontjából - hajlandó-e az igen t. kormány a magyar népet a zsidóhatalom új, titkos, zárt ajtók mögötti érvényesülésétől megmenteni. ... T. Ház! Azzal fejezem be, hogy amikor Amerikában meghozták a szesztilalmi törvényt, de utóbb belátták Amerikában, hogy ez rossz dolog és vissza akarták állítani a szeszivás szabadságát, akkor a bootleggerek, a szeszcsempészek milliós összegeket áldoztak azért, hogy megakadályozzák a szesztilalmi törvény eltörlését. Nem akarom, hogy a zsidókérdésben ezek a magyarországi bootleggerek, akik beültek a zsidó igazgatósági tagságokba, azt mondják: most már minden meg van oldva, én a kétezer pengőmet havonta zsebre vágom, nincs többé zsidókérdés Magyarországon. Ezt kell megakadályozni és ennek megakadályozására a nemzet erkölcsi értékeinek megmentése címén kérem a m. kir. kormányt.
"Interpelláció ám. kir. összkormányhoz a magyar birtokpolitikai törvények egységes reformja és kodifikálása tárgyában.
Rajniss Ferenc: T. Ház! Mérhetetlenül fáj nekem, hogy interpellációmmal kapcsolatban a miniszterelnök urat támadás érte, mert kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy teljes ellenzéki álláspontom mellett a miniszterelnök úr személyének integritását soha meg nem támadtam, az ő férfiúi erényeit és érdemeit a magam részéről teljes mértékben elismerem. Ez semmit sem változtat azon, hogy politikájával és különösen belpolitikájával szemben ellenzéki állásponton vagyok. E kijelentésem után áttérek a magyar birtokpolitikai törvények egységes reformja és kodifikálása tárgyában egy negyedévvel ezelőtt bejegyzett második interpellációmra. T. Ház! Nem kell szakelőadást tartani és nem kell a rendelkezésre álló rövid időt talán teljes egészében ki sem használni, hogy megmagyarázhassam a magyar gazdáknak és a magyar élet bármilyen területén komolyan szakértőként működő férfiaknak azt, hogy birtokpolitikai törvényeink két évtizedes fejlődése nagy zűrzavart, sok törvényt, még több törvényen alapuló rendelkezést s a végén bizonytalan állapotot teremtett. Részben a politikai agitáció miatt -s ez alól a t. kormányzó párt sem kivétel, mert becsülettel óhajtok emlékeztetni mindenkit a közösen megvívott harcokra, hogy a választások alkalmával mit ígértünk földbirtokpolitikai téren a magyar népnek s nem kivétel ez alól a magyar bürokrácia sem, az intéző szerv, amelyiknek a különböző törvényeket meg kellett volna az életben valósítania és nem kivétel a törvényhozás sem - káoszt teremtettünk, nyugtalanságot és bizonytalanságot nemcsak a földigénylők számára, hanem a földbirtokosok számára is. Ha becsületesen lelkiismeret-vizsgálatot tartunk, azt kell mondani, hogy életünknek egyik legfájóbb sebe a belpolitikában az, hogy homályos fenyegetést érez a földbirtokos és homályos ígéretekből él a magyar nép. Ezen a sajnálatos tényen birtokpolitikai törvényhozásunk és rendelettárunk 20 esztendő alatt semmi jót nem tudott változtatni. Itt van az 1920. évi XXXVI. törvényünk a földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó rendelkezésekről. Három vagy négy ízben beszéltem és interpelláltam a Házban azzal a céllal, hogy mielőtt továbbmegyünk s újabb és újabb törvényeket gyártunk, próbáljuk meg az 1920. évi XXXVI. törvénycikk alapján teremtett szörnyű állapotokat a magyar birtokosság és a magyar földigénylők érdekében véglegesen, ha kell, áldozatokkal is likvidálni. A rendeletek tömege után ma ott állunk, hogy az 1920. évi XXXVI. törvénycikk nincs végrehajtva, az Országos Földbirtokrendező Bíróság működését három törvénnyel megszüntettük, de az OFB még ma is működik, mert nem tudtunk megszabadulni valamitől, amit már egyszer megteremtettünk. Földbirtokpolitikai törvényhozásunkat pedig nem a gyakorlat, hanem tényleg az ország belső strukturális követelményei miatt továbbvittük, olyan törvényeket és rendeleteket hoztunk, amelyeknek végrehajtása szintén késik. Éppen ezért azt kérdeztem interpellációmban; van-e tudomása a magyar királyi kormánynak arról, hogy birtokpolitikai törvényeink félmegoldások és az időbeli kompromisszumok bomlasztó rendszerét szolgálják, és az egymásnak sokszor ellentmondó végrehajtási utasítások, bizalmas rendelkezések és a nyilvánvaló szabotázs nyugtalanító jelenségei miatt csak a gazdasági bizonytalanság és a demagóg ígéretek posványai növelik? Hoztunk a zsidókérdésben földbirtok-politikai rendelkezéseket. Ma a táblánál ezren felüli panasz fekszik a zsidóföldek igénybevétele ellen, és hosszú esztendőkön keresztül nem tudtuk a legegyszerűbb dolgokat sem lebonyolítani azok miatt a kijárókapuk, kijáróutak és -lehetőségek miatt, amelyeknek létezését az igen t. miniszterelnök úr mostani beszédében maga is elismerte.
Ennek a lehetetlen állapotnak a megszüntetésére kérdem azt: hajlandó-e a magyar királyi kormány egy egységes magyar birtokpolitikai törvény sürgős előkészítésére teljhatalmú vizsgálati joggal felruházott parlamenti bizottságot kiküldeni, illetőleg a törvényes fonnák között erre előterjesztést tenni? A felelősségvállalásnak mind az igen t. felsőház, mind az alsóház részéről ez a legegyszerűbb és egyben a legkorszerűbb módja.
... Én soha nem voltam földosztó. Én nemcsak a középbirtoknak, hanem a bizonyos céllal megteremtett, bizonyos céllal létező nagybirtoknak az eltörlésére sem törekedtem sohasem. De sohasem tudtam megérteni azt, hogy a magyar Ötszáz holdasok, a magyar ezerholdasok, akiknek olyan birtoktestük van, hogy összenőhetnek a földdel, miért védik minden erejükkel az olyan vagyon-komplexumokat, amelyeket nem tudnak megvédeni, és esetleg a saját maguk gazdasági lehetőségét és jövőjét is kockáztatják néhány száz embernek ma már történelmi anakronizmust jelentő kiváltságai miatt. Magyarországon a középbirtokoknak és bizonyos nagybirtokoknak igenis van életlehetőségük, de sohasem lehet a nép igazságérzetébe bevezetni ezt a mai állapotot, hogy az egyik községben elvehetnek valakitől, akinek 500 hold földje van, birtokpolitikai célokra földet, ugyanakkor, amikor 200 000 holdas birtok is van az országban, mondom, ezt soha, de soha, sem igazsággal, sem okossággal, sem gazdaságpolitikai lehetőségekkel és a gazdasági helyzettel megmagyarázni nem lehet. Már régen túl kellene lennünk azon, hogy a magyar paraszt földkielégítése sehol máshol, csak saját kicsi falujának a határában lehetséges, és csak ott oldható meg. A magyar földbirtok-politikának a határa Magyarország határa. Ezen belül kell ésszerű birtokpolitikai törvényt hozni, ésszerű birtokpolitikai intézkedéseket teremteni. És méltóztassék elhinni, miniszterelnök úr, hogy ha egyszer ez a magyar nép következetességet, állandó munkáscselekvést látna a maga földbirtok-politikai kérdéseinek megoldásában, akkor nem is sürgetné a hatóságokat, nem is sürgetné a kormányt egy gyors és lehetetlen megoldásra. A sürgetés, a nyugtalanság és a demagógia azért áll elő, mert határozott, komoly bajok vannak a másik oldalon az el-tussolásban, a dolgok kitolásában és a kérdésnek megoldatlanul való hagyásában. Száz és száz helyen, ezer helyen kell birtokpolitikai törvényeink alapján szakértői kiszállást tartani akkor, amikor a birtokpolitikai osztály hét vagy nyolc szakértővel dolgozik. Tizenöt esztendő alatt sem fogják bejárni azokat a területeket, amelyeknek bejárása az Ő kötelességük. Ez ellen lehet tiltakozni, és akik ezt látják, azok azt mondják, hogy: kérem, ez nem földbirtok-politika, ez a nép megcsalása, ez semmi mást nem jelent, mint azt, hogy nem akarják megcsinálni az igazi magyar földbirtok-politikát.
T. Ház! Végtelenül sajnálom, hogy az időm lejárt. Én a magam részéről a magyar nemzet jövendő boldogulása érdekében azt kérem, hogy ha már a t. kormányzat megteremtette a diktatúrát, adjon annak értelmet és lényeget is a magyar nép boldogulása érdekében.
Az elkerülhetetlenül szükséges irányított gazdálkodás korában az az egyik legérdekesebb sajátosság, hogy a közéletben a rendszernek szinte ismeretlen, szürke és tudatosan elbújt vámszedői százszor jobban járnak, mint az összes miniszterek együttvéve, mert a rendszer dolgozik és a rendszer nyomatéki súlya ránehezedik a kormányra is. A rendszer, a nagy társadalmi, gazdasági és politikai gépezet, amely az évtizedek folyamán Magyarországon valahogyan kialakult, összeállott és Öncélú lett, csak önmaga belső és titokzatos törvényeinek engedelmeskedik, Őröl, zakatol, kiméri a herék és a dolgozók életterét, szétosztja a javakat és a jövedelmeket, a befolyást és a tényleges hatalmat, meghatározza az erőkifejtések kereteit, determinálja a hitet és a csüggedést, a szegénységet és a gazdagságot, az összetartást és a széthúzást, nemzeti előretörésünket vagy pedig lassú elsorvadásunkat.
A teremtésnek és az adminisztrálásnak mélységes ellentéte az, ami eljuttat bennünket a sorsdöntő nagy magyar kérdésekhez, amelyek ma már kétségtelenül két meglevő nagy táborra osztják a magyar közvéleményt. Mi nem hiszünk a külön-külön kezelhető és irányítható társadalmi, gazdasági és politikai életformában. Mi azt valljuk, hogy a nemzetnek csak egy életformája lehet, amelynek természetes és harmonikus következménye kell legyen a társadalmi, a politikai és a gazdasági berendezkedés. Mi ezt az új életformát keressük elsősorban, mert becsületes meggyőződésünk, hogy a mai életforma rossz, bizonytalan, merev, maradi és veszedelmes. Nem a parlamentarizmus és a diktatúra kérdésére gondolok, amelyet a zsidók oly mérhetetlenül elcsépeltek az utóbbi időben és nem is az alkotmányjogi változásokra, mert a tisztán politikai természetű átalakulás a népi és nemzeti életformát megújítani nem tudja. Volt már minálunk nagy népi megújhodás a kommün bukása után. Milliókban élt ebben az országban a szegedi gondolat és lobogott a nacionalizmus tüze. A politikai átalakulás meg is történt, de az élet társadalmi és gazdasági síkján a jogfolytonosság hamis értelmezésével ott folytatódott minden a konszolidáció alatt, ahol a világháború előtt a liberalizmus korát otthagytuk. Az ébredező magyarok százezrei követelték az új magyar világot, követelték a szent önzést, a zsidóság visszaszorítását, de ha a hivatalokban szó volt a gyakorlatba való átviteléről ezeknek az elveknek, amelyeket vallott a kormány és hirdetett sajtójában és vallott a magyar társadalom is, akkor a főnök úr odaszólt a beosztottjainak: Csipcsala úr, nézze meg, hogy mit ír elő ebben az esetben az 1878: III. te. II.17 bekezdésének harmadik alfejezete, és az történt, ami az 1878-as törvényben elrendeltetett. Társadalmi életünkben pedig az éhező, sápadt lakók gyűléseztek, rajongó fiatalok álmodoztak Trianon vesztéről, ébredők mennydörögtek a zsidóság ellen és előbb a zsidó szalonok diktáltak, tele konszolidált előkelőséggel, majd visszajöttek Magyarországra az elvándorolt emigránsok, átvették újra a politikai vezetést... T. Ház! Végeredményben - morgás ide vagy oda - az történt, hogy először a zsidó szalonok irányítottak az ébredőknek korszakában, tele magyarországi előkelőségekkel, majd hazajöttek az emigránsok, elfoglalták régi politikai helyeiket és Bethlen István konszolidációs korában a zsidók soha nem álmodott hatalomnak, gazdagságnak birtokában a lerongyolódott trianoni Magyarországon életük legfényesebb korszakát teremtették meg. Ez a nyers igazság és ez a tény. Megbukott az első nagy nemzeti álom azért, mert politikailag építették csak bele a nemzetbe a gondolatot, de társadalmi és gazdasági rendszerünk ugyanakkor a régi maradt és lassan vissza is hódította ezt az Örökségét, hatalmát a politikai síkon is. ... Mi, ennek a korszaknak egyszerű és nem kormánypárti harcosai, mindenesetre sokkal jobban ismerjük ezeknek az időknek kis kulisszatitkait, mint a mai miniszter urak és nem akarjuk még egyszer megélni ezt a konszolidációt. Nem akarjuk, hogy a mostani zsidótörvények ugyan oda vezessék az országot vissza a zsidóknak visszatérő hatalmával, ahogyan ez a szegedi gondolatnak bukása idején történt. A múltnak keserves tapasztalatai mellett nem ámít el bennünket semmiféle törvényhozási és politikai eredmény, amíg ez a szentesített nemzeti akarat szilárdan be nem épül népünknek életformájába, a társadalmi és gazdasági szervezett magyar életbe. ...Tiltakozunk joggal a szélsőségesség vádja ellen, mert a szankcionált törvények maradéktalan beváltását, megvalósítását követeljük vissza s a gyakorlati végrehajtás során mutatkozó visszásságokat, hiányokat és új szükségleteket mindig és örökké megmutatjuk, ez azonban nem szélsőség, és nem szélsőség a másik részen a háború megnyerésére irányuló szellemi és akarati törekvésünk sem, mert a győzelmet egyszerűen nem lehet szélsőségesen kívánni. A zsidó sajtó állítja ezt, de, t. Ház, méltóztassanak az afrikai parton történt partraszállása óta a budapesti tőzsdén az összes részvények ára - 95%-ig zsidó alkuszok kezén - 30%-kal emelkedett. Erről nem írnak semmit sem a lapokban. És nem szélsőség az sem, ha azt állítjuk, hogy ilyen időkben - mert már frázisnak látszik megismételni, hogy az életnek és halálnak küzdelméről van szó -a langyosság, a bágyadt úri előkelősködés és a nagyképű objektivitás egyszerűen az ellenség megsegítése. Amikor pedig a zsidóság követeli tőlünk a halk hangot, ez már hangos angolszász és kommunista propaganda. T. Ház! Az elmondottak alapján a politikai alapelveket oda egyszerűsíthetem, hogy korunk sajátos viszonyai között a politikus a közösségi életmegnyilvánulásoknak négy síkján bírálja el tulajdonképpen a kormányzatnak a működését és keresi azt az egészséges életformát, amelyről szólottam, szintén négy helyen: a külpolitikai, a társadalmi, a belpolitikai és a gazdasági síkon. ... Magyarországnak leghalálosabb veszedelme a pán-szláv-bolsevista-zsidó-angolszász-demokrata világszövetség, ez elég cifra, mert elég cifra az a társaság, amelyikről beszélek. Ez a társaság Magyarország életét, évszázados külpolitikánkat veszélyezteti. Nem lehet tehát máshol a helyünk, ha már a nagy, hatalmas külpolitikai irányzatoknak faji, népi, állami, birodalmi alapjairól beszélünk, mint a germán, a latin és a finnugor népek oldalán, a nacionalista oldalon, egy olyan Európában, amelyben a szabad népeket megbecsülik. Jellemző egyébként, hogy a kormány hivatalos külpolitikáját fenntartás nélkül támogató jobboldali ellenzéket a zsidótőkéhez tartozó és a zsidó érdekeltségű újságokban mindennap mint az idegen eszmék vak megszállottjait lehet rágalmazni. Ez a lovagias fizetség a lojalitásért a cenzúrán át. Peyert támogatja a kormánypárti sajtó velünk szemben! Szomorú dolog beszélni a magyar társadalmi élet képletéről. Évszázadok rétegeződnek bele a mi társadalmi felfogásunkba. Az alulról hirdetett marxista osztályelméletnek édestestvére és egyben jogosítványa a felülről igen gőgösen süvítő osztálygyakorlat. Egymás mellett élünk és nem egymással. Mindenkinek igaza van ebben az országban, aki kasztszellemről, címkórságról és osztályönzésről beszél. A magyar kultúrpolitika súlyos vétke és mulasztása által előidézett változásokról, a munkáskérdés lényegéről, a munkamegosztó társadalom szervezetéről fogalma sincs a magyar középosztálynak. Az egyetemi nevelés avas és évszázadokon elmaradt ezen a területen. A legújabb politikai elméletekről - értem ez alatt például az 50 esztendősöket - 300-400 oldalas egyetemi tankönyvek végén mindenesetre található 5-10 oldal, ha nagyon modern a könyv. Az új népi kiválasztás, ennek a kornak alapos megismerése, a nemzeti szükségletek tanítása, a tényleg létező válaszfalak ledöntése sürgős nemzeti feladat ahhoz, hogy ne hiába beszéljünk egy osztálytalan magyar nacionalista társadalom megépítéséről. A magyar életnek gazdasági síkján talán a legnagyobb az elmaradottságunk, és természetesen ezen a téren tolul előtérbe a legbrutálisabban a zsidókérdés, behálózva a magyar munkának és életküzdelemnek minden egyes jelenségét. Az igen tisztelt kormány a Nemzeti Önellátási Alap révén próbál keresztény egzisztenciákat teremteni és néhány ezer pengős visszafizetendő kölcsönt kapnak azok az ifjak, akik vállalkoznak és elindulnak az élet útján. ... Életünk politikai síkján követelményeinket pártunk részéről vitéz Imrédy Béla pártvezetőnk ismertette a Ház előtt és mi meggondoltan és szilárd hittel ragaszkodunk ezeknek a követelményeknek a teljesítéséhez. Arról már nem is vitatkozunk, hogy van-e bizalmi válság az országban - legfeljebb az okokat állíthatjuk azon az oldalon és itt különböző értékrendszerbe -, mert ma már csak nyílt fórumon tagadja mindenki azt a bizalmi válságot, amely megvan. Az emberek ugyanis tudatosan vagy öntudatlanul, de feltétlenül értékrendszerekben gondolkodnak. Nem szabad a legegyszerűbb embert sem a politika terén lebecsülni, mert az emberek értékrendszerben gondolkodnak, és hiába kapnak ezek az emberek akármilyen komoly részigazságot valahol, ha ők a társadalmi és a gazdasági rendszer egészét illetően abban a hitben élnek, hogy az igazságtalan, nem lehet őket megnyugtatni sem Oncsa-házzal, sem különböző egyénekhez kötött és szociálpolitikának nevezett karitatív intézkedéssel. Ez a mélységes gyökere ma a világnézeti politikának. A mi korunkban már csak világnézeti politikát lehet űzni, akármennyire tiltakoznak ez ellen a reakciósok és akármennyire megpróbálják ezt a kérdést sajnos a felső rétegekben is elködösíteni és összezavarni. Ma már lassan odajutunk, hogy a különböző hivatalos megnyilatkozásokról sem tudjuk, hogy mit jelentenek. Hogyan értse meg ezt az egyszerű ember? Mi ennek az eredménye? Újabb és újabb nyugtalanság a dolgozók között, akiknek a bajairól nem is akarok beszélni. Mert amikor megtörténik az, hogy az ember villamoson utazva a villamos egész közönségét sírni látja, mert egy asszony nyolchetes gyermekét viszi a kórházba, aki éjszaka kidugta a kezét a kis paplan alól és mindkét keze lefagyott, akkor nincs mit beszélni arról, hogy mi van a néppel. Én végtelenül nagy tisztelettel nézem azt a nyugalmat s azt a fegyelmet, amelyet a magyar nép a mostani körülmények között tanúsít... Mi igenis világnézeti politikának vagyunk a hívei, mert szent meggyőződésünk, hogy nem tud adni annyit az állam szociálpolitikán keresztül, mint amennyire szükség volna ahhoz, hogy az emberek elégedettek legyenek, hogy valóban együtt éljenek, közösen éljenek és a nemzet nagy érdekeit megvédjék. Nem hisszük el, hogy ezt kisebb szociálpolitikai intézkedésekkel el lehetne érni. Csak egy tökéletesen új rendszerrel, egy világnézeti politikával érhető ez el. A népi egység és a szociális igazság nem jelszó a mi számunkra, mert hiszen azt is mondotta az egyik miniszter úr a múltkoriban, hogy a kormányzó párt feladata megindítani a harcot a jelszavak ellen. Mi ez? Ha valaki nekem meg tudja mondani, hogy mit jelentenek ezek a nagy mondatok, amelyekre jön a taps és utána senki sem tudja, hogy miről van szó, akkor én rendkívül boldog ember leszek. A népi egység és a szociális igazság számunkra nem jelszó, hanem hit és akarat, amelyet nem hangoztatni akarunk, hanem - amint már mondottam - beleépíteni nem politikai életünkbe, hanem elsősorban a magyar élet társadalmi és gazdasági síkjába. Ahol pedig népi egység és szociális igazság van, ott megszűnik minden megszolgálatlan kiváltság, ott nincsenek főrendek születési jogon, nincs történelmi osztály sem, csak szép és gyönyörű emléknek; ahol népi egység és szociális igazság van, ott brutális erővel érvényesül a közéletben a tisztaság törvénye, ott megoldják a munkáskérdést, biztosítják az egyforma indulási lehetőséget minden egyes réteg fiai számára, ott védik a gyöngét és erősítik az erőst, hogy többet dolgozhasson a gyöngék érdekében, ott megbecsülik a munkái, igazságosan osztják meg a javakat, az igazsággal szolgálják a munka fegyelmét és a valóban közösen óhajtott, mindenki által óhajtott többtermelést. Ahol népi egység és szociális igazság van, ott igenis megszűnnek a beteges szélsőségek vagyonban műveltségben, életfelfogásban és a dolgozók lélekben közel kerülnek egymáshoz hazát, nemzetet és jövendőt építeni és vérükkel is megvédeni ezt a hazát, amely nekünk boldogság, becsület, élet és jövendő.
Mondanom sem kell, hogy a megajánlási javaslatot nem fogadom el.
Sok mindent láttunk mi a világ négy sarkán felgyulladt háborúból, de konjunktúrát bizony soha nem láttunk benne. A legnagyobb háborús konjunktúra idejében, 1940-ben és nem Sztálingrád után, amikor elindult az óvatos magyarázatok áradata itt, Magyarországon, tehát három évvel ezelőtt, a magyar földrészek könnyű visszacsatolása idején mondottam éppen a külügyi vitában a következőket: "Mi, magyarok a trianoni konszolidáció alatt semmivel sem járultunk hozzá a napjainkban tomboló háborús vihar felidézéséhez. Kötelességemnek tartom leszögezni ezt a perdöntő tényt. A magyar felelősség tökéletesen hiányzik a háború kérdésében!" "Ártatlan volt túlságosan a magyar revíziós szervezet és ártalmatlan nagyon a honfibú húsz esztendőn át." "Az európai vihar szerencsésen hazasodort néhány országrészt, de nincs vége az európai megpróbáltatásnak, nincs ideje az ünnepségeknek, mert érezzük és mondjuk brutális nyíltsággal, hogy fizetni kell azért, ami a mienk, fizetni kell nagy áldozattal, szűkös élettel, talán vérrel és háborúval, mert még semmi sem stabilizált Európa életében." "Dehogy is igaz az a nyárspolgári idétlen állítás, hogy most már csak a vihart kell kivárni óvatosan az eresz alatt, amikor a termésnek és a rombolásnak legszörnyűbb korszakát éljük, s a vihar bármelyik pillanatban kivághat bennünket a jól megválasztott eresz alól..." Senki sem állíthatja, t. Ház, hogy ez a vélemény 1940-ben a könnyű konjunktúra szüleménye volt. Azóta pedig tényleg elsodródott fejünk fölül az eresz, tényleg háborúba kerültünk, honvédjaink drága vére festette meg a szovjet földet, hadiözvegyeket és hadiárvákat kell hogy eltartson a magyar nemzet és mégis azt kell mondjuk, történelmi sorsunk viselésének a bátorságával, hogy nincs vége még most sem a szenvedésnek, hogy ezután jön még az utolsó nagy próba, most zúdul le a nagy orkán és helyt kell állnunk tűzben, vasban és vérben, ha meg akarjuk menteni a magyarságot a pusztulástól és a rabszolgáknak az életétől. ... Magyarország 1940-ben csatlakozott a berlini háromhatalmi egyezményhez, és ez az érett nemzet akkor is tudta, hogy nem az avarokhoz és hunokhoz csatlakozott, hanem a mellettünk élő európai nagy népekhez. Emlékezetébe idézem a t. Háznak a magyar kir. kormánynak az egyezményhez csatlakozás alkalmával kiadott ünnepélyes nyilatkozatát, amelyben leszögeztük "páratlan hálánkat" a revíziós segítségért. Éppen ezért arra kérem az igen t. külügyminiszter urat, hogy a háromhatalmi egyezmény minden kétséget kizáró érvényességét illetően nyilatkozni szíveskedjék, hogy a suttogásoknak és a fűzfajogászkodásnak, burkolt tevékenységeknek egyszer s mindenkorra idebent vége szakadjon. Egyébként is rendkívül méltánytalan helyzetben vagyunk itt, az ellenzéki padsorokban és odaát a kormánypárton is mindazok, akik külpolitikai állásfoglalásunkat világosan és a végső konzekvenciáig kimondottuk és azt hirdetjük, szemben minden baloldali állásfoglalással és sajtóval, amely valóságos külpolitikai célját soha nyíltan és egyenesen be nem vallotta és csak a nehéz időket használja ki sejtetésekre, gúnyolódásokra, fölényeskedésre és az áldozatkészség erejének megrontására. Jogunk van tehát, t. Ház, éles határvonalat vonni az olyan pártok közé, amelyek az egyik oldalon elfogadták önként a revízió lényéből és a háromhatalmi egyezmény aláírásából előállott helyzetet és kötelezettségeket, szemben az olyan baloldali pártokkal, amelyek elhárították maguktól a felelősséget, és minden eshetőségre külpolitikailag is szabad kezet biztosítottak maguknak. Háborúban vagyunk, t. Ház, és éppen ezért tiltakoznunk kell még az egyenlő elbánás elvének alkalmazása ellen is a politikai síkon, amikor ilyen végzetes és súlyos ellentét mutatkozik a két tábor között. ... az angolszász demokráciák és a bolsevizmus összefogása tulajdonképpen az emberiség legnagyobb világtörténelmi szerencsétlensége és katasztrófája. Hogy ez a természetellenes vagy talán szükségszerű találkozás hová vezetett és mi lesz ennek a végső eredménye, azt a háború dönti el véglegesen, de annyi bizonyos már ma is, hogy a társadalmak szervezetét szétromboló bolsevizmus mérgét csak egyedül a fanatikus nemzeti érzés, a nacionalista világnézet természetes ereje és a keresztény és a népi kultúra mélyre épített hatalma tudja valamiképp semlegesíteni. Ma pedig a bolsevizmussal csak a militáns erő szállhat szembe, mert a jámborság és a szentelt víz nem tudja feltartóztatni a fegyveres, a motorizált előretörést. Mi nem tehetünk arról, hogy az angolszászok a német kiegyezés helyett a Szovjet-Oroszországgal való barátkozást választották. Arról sem tehetünk, hogy ez a háború éppen a szovjet követelések következtében mérhetetlenül és embertelenül eldurvult. De mint a nemzeti kultúrának és a nemzeti gondolatnak híve s a moszkvai konferencián eladott és elárult európai népek egyike, csak szövetségeseink győzelmében s a magunk helytállásában bízhatunk még a legválságosabb fordulatok idején is, mert ezt parancsolja részünkre a megismert igazság, a betöltött nemzeti hivatás, a történelmi ösztön és a becsület!
Mélységes tisztelettel gondolunk a magyar külpolitikát már 1919-ben determináló szegedi ellenforradalom vezérére és összes hőseire. Kegyelettel és bajtársi hűséggel emlékezünk meg honvédjeinkről, akik életüket és vérüket adták a hazáért a szovjet fronton. Megilletődötten és bámulattal tekintünk a keleti csataterekre, ahol Hitler Adolfnak, a német birodalom nagy vezérének hős katonái páratlan és emberfeletti elszántsággal, mérhetetlen emberi katonai áldozattal feltartóztatják a rohamozó bolsevista hadseregeket és együtt védik meg az iskolákat, a templomokat, a kultúrát az ázsiai elnyomatástól. És fenn, északon a nemes testvér finn nemzet bírja minden rokonszenvünket azért, mert erőinek végsőkig való megfeszítésével és mozgósításával küzd népi szabadságáért és függetlenségéért.
... nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az egész baráti rendszerben, amelyhez csatlakoztunk mint emberek, mint európaiak és magyarok, a fejlettebb erkölcs, a tisztább igazság, a szegény, de szorgalmas és teremtő erejű népek harci frontján állunk. A másik oldalon pedig még a megalkuvók sem kereshetnek semmit, a másik oldal különböző kanyargós utakon csak a szovjet mocsárba vezethet. A moszkvai konferencia elárult minden tervet s Magyarországnak, a kelet-európai és délkelet-európai térségnek jövendőjét illetően immár semmi kétségünk sincs. A moszkvai értekezlet zárójelentéséből, az Izvesztyijából, a Vojnaja Rabocsnaja Klaszából, a hivatalos cikkekből kiderült minden kétséget kizáró módon, hogy az angolszászok Moszkvában elvesztették a játszmát és a közép- és délkelet-európai népeket átengedték a szovjet érdekszférának. Amikor az angol sajtó eltúlzottan az Ausztriának állítólag adott, mert papíron adott engedményekről írt, akkor az Izvesztyija durván azt válaszolta, hogy Szovjet-Oroszország semmiféle föderációt nem tűr, a Londonban székelő emigráns kormányokat nem ismeri el, és majd csak a háború befejezése után, amikor a határokat már régen kijelölték és az egyes népeket már megdolgozták a bolsevizmus, a szovjet érdekek szempontjából, majd akkor döntsenek ezek az úgynevezett kis népek arról, hogy hová akarnak csatlakozni. Benesnek most megkötött 20 éves szövetsége Szovjet-Oroszországgal mutatja azt a formát, amelyet nekünk szánnak, mert ebbe azután már szabad belépni, ez már nem cordon sanitaire, ez már Szovjet-Oroszország érdekszférája, amely le akar nyúlni az Adriáig. Evvel a sorssal szemben minekünk csak egyetlenegy lehetőségünk van: kitartani rendületlenül azon a fronton, amelyen vagyunk, nem áltatni magunkat, nem reménykedni az ellenség jóindulatában, mert ne felejtsük el, hogy a távoli nagy ellenségek közeli halálos ellenségeinknek barátai, hogy finoman fejezzem ki magamat. Azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy egy belső destrukcióban az állig f el f egy vérzett Szovjet-Oroszországra néhányan úgy nézzenek, mint hipnotizált csirkék és terjesszék idebenn a destrukciót, hogy nincs már mit tenni, Magyarország nem tudja magát megvédeni.
T. Ház! A magyar külpolitika szilárd vonalvezetése és becsületes vonaltartása ma nemzeti céljaink megvalósításának egyik legfontosabb tényezője. Ha a külügyminiszter úr a most következő rendkívül súlyos hónapokban a háromhatalmi egyezmény szellemének feltétlen érvényesülését a hit és meggyőződés erejével biztosítja egész külpolitikai szolgálatunkban, akkor kiérdemli a nemzet háláját és bennünket mint önkéntes és szabad munkatársakat talál oldalán.
A francia forradalom óta felgyülemlett társadalmi, politikai, népi, gazdasági, kulturális és hatalmi feszültségek még céltalanul lobbantak lángba az első világháború gyötrelmeiben, de a gyalázatos békeparancsokat követő évtizedek rohamosan két pólusra gyűjtötték a kivénhedt társadalmak megújítására törekvő erőket és lázadásokat. Az ezerárnyalatú politikai programok hihetetlen gyorsasággal tolódtak el jobbra vagy balra, és összesűrűsödtek a marxista gondolat két ellentétes sarka körül. Ami a középen maradt, az csak holt terhe volt az évszázadoknak - árulás, gyávaság, tehetetlenség s elmúlásra ítélt kapitalista haszonlesés -, akár demokrata, akár liberális nevet adtak a múlt dicstelen csődtömegének!
Ma már tudjuk, hogy ez a holtpontos közép a tanácstalanságával és elzsidósodott aljas lelkületével a baloldal szövetségesévé züllött szükségképpen, s a nemzetközi bolsevista forradalom útját egyengeti mindenütt a végső döntések nehéz óráiban. A feldicsért "polgár" szánalmas, komisz figurájának bizonyult az idők orkánjában, aki habozva és reménykedve elárulta és cserbenhagyta népét s országát, mielőtt a bolsevista barátok - felakasztják...
Hitler Adolf, az európai nacionalista gondolat legnagyobb harcosa, 1941. június 22-én véget vetett a szovjet szemérmetlen zsarolásainak s annak a lehetőségnek, hogy a bolsevizmus hadigépezete a háború utolsó fordulójára készüljön fel, lerohanni egész Európát s beteljesíteni a vörös forradalmat. A nemzetiszocialista világnézet most már fegyverrel vette fel az elkerülhetetlen harcot a marxista és pánszláv őrületek birodalma ellen, s ennek a világtörténelmi missziónak áldozatos vállalásával erkölcsi tisztaságát és hitének hősiességét bizonyította be. Talán könnyebb lett volna engedni egyelőre a moszkvai zsákmányéhes követeléseknek - hiszen távoli kis országokat fojtogattak kitervezett sorrend szerint a bolsevista diplomaták -, de Hitler vezér levonta idejében a könyörtelen tények következményeit s előbb ütött, mint a lázasan készülő és mozgósító ellenség. Ez az előrelátás mentette meg Délkelet-Európát a gyors bolsevista elözönléstől már 1941-ben! Most már ismerjük Szovjet-Oroszország titkát. Húsz esztendő s milliók nyomora, ázsiai terror és a munkásság rabszolgaélete, bőséges nyersanyag és a fegyenctelepek végtelen sokasága ruházta talpig vasba a Vörös Hadsereget. Bárgyú polgári egyezkedés, kegyes riadalom és intellektuális ráolvasás egy napig sem tudta volna feltartóztatni Sztálin rohamra vert ármádiáit...
Az 1941. esztendő mutatta meg igazán és ragyogóan, hogy mit épített katonái lelkébe a legnagyobb német vezér. A felszerelés kiválósága bizony nem lett volna elegendő a szovjet-oroszországi hadjárat első hat hónapjának tüneményes fegyvertényeihez. A lélek szárnyalt diadalról diadalra a nehéz rohamokban, s a meggyőződés fölénye győzött a végeláthatatlan szürke szovjet tömegek fölött. Az első lökés legendás lendülete verte szét a szovjet seregeket, s nem engedte kifejlődni az ellenséges katonai túlerőt... Az 1941-es eredmények készítették elő a Kaukázusig lerohanó német hadosztályok sikerét, meghódítani azt az óriás területet, amelynek lassú visszaszerzésében másodszor is elvérzett s elapadt a saját földjén az Európát fenyegető bolsevista emberhullám.
Az emlékezés napja az évforduló s a negyedik háborús év kezdete a szovjet fronton. Megrendítő és dicsőséges ez az emlékezés: hatalmasabb az ősi eposzoknál. Lázba verte a világot a hír, hogy június 22-én hajnalban eldördültek az ágyúk s megindultak a csapatok kelet felé. Másnap már elesett Brest-Litowsk, Grodno és Lomzsa s harmadnap Vilna és Csernovitz német kézre került. Az ellenségeskedések negyedik napján Lemberg is elesik; bolsevista repülők Kassát bombázzák jogtalanul, s a finnek megindulnak a szovjet ellen. Már júniusban átlépik a honvédek is az orosz határt, s a németek győztesen megvívják a bialisztoki csatát... Júliusban Riga, Windan, Kisenev és Szmolenszk kapitulál, s a minszki csatában 324 000 fogoly szakad le a Vörös Hadseregről. Augusztusban, a szmolenszki csata után, már 900 000 szovjet fogoly, 13 000 harckocsi, 9000 repülőgép és 10 000 ágyú a szovjet vesztesége: elesik Urnán, Nikolajev, Cherson, Dnyepropetrovszk, Velikije Luki s a finnek visszafoglalják Viipurit... Szeptemberben, Kijev és Poltava elfoglalása után, a szovjet foglyok száma 2 550 000-re emelkedik! ... Októberben Őrei, Vjazma, Brajnszk, Charkov, Odessza elfoglalása, a Donec-medence meghódítása s a krími erődvonal áttörése után a szovjet kormány menekül Moszkvából, amelyet a németek 40 kilométerre közelítenek meg! ... Rövid 4 hónap története esztendőkre meghiúsította a vörös álmok valóra váltását!... Az amerikai és angol valódi milliomosokkal összeölelkezett moszkvai álproletárok szívesen várakoznak egy kicsit, amíg nagyra becsült szövetségeseik szédülősre véreznek... Úgy gondolják, hogy az utolsó egyezkedésnél már nem baj, ha Anglia és Amerika itt-ott elájul. Ezt az elvtársi jókívánságot a szovjet sajtó avval a haragos megállapítással indokolja, hogy eddig csak a Vörös Hadsereg harcolt komolyan, s a demokráciák nem részesítették kellő segélyben a bolsevistákat - ami természetesen nem igaz. Az amerikai szállítások nélkül már több válságos helyzet felidézhette volna a végleges bukást Szovjet-Oroszországban, s egyébként is az uráli hadiiparban foglalkoztatott milliós kínai munkáshadsereget a szovjet Amerikának köszönheti, mert a nagy embervásárt amerikai ügynökök ütötték nyélbe Csang Kai-sekkel... Szellemileg pedig valóságos alárendeltségi viszony fejlődött ki az utolsó hónapokban, a demokráciák s az angolszászok nemcsak a megszállott területeken, hanem saját országaikban is tehetetlenül engedik érvényesülni a féktelen bolsevista agitációt, amelyet Moszkva fűt, minden rendelkezésére álló eszközzel. A Vörös Hadsereg keskeny frontszakaszon Finnországot támadja, a legnemesebb kis európai népet, amely tiszta demokráciában él, tehát nem számíthat Anglia és Amerika támogatására... A finn példa mutatja a szovjet háború 4. évének hajnalán, hogy papírrongy az angolszászok minden ígérete s egyetlen európai nép sem bízhat szavukban! A nagy demokráciák csak Sztálinnak tettek érvényes fogadalmakat s akár írásban foglalt, akár szóbeli a sok titkos egyezmény, nem okoznak semmiféle diplomáciai zavart - amíg a vörös cár ökle a döntőbíró az esetleg felmerülő félreértések eloszlatására...
Mit várhatunk a szovjet háború negyedik esztendejétől?... A magyar hadsereg a fronton küzd, megbecsült hősiességgel állja a harcot, s a hazai arcvonalon első és legszentebb kötelességünk a honvédség ütőerejének szolgálata. A bolsevizmus szellemi lepra s jaj annak a népnek, amelyre ráragad! Tárgyalás, tűnődés, magyarázat már tilos időfecsérlés és destrukció ebben a kérdésben. Az antibolsevista magyar front a lelkekbe kovácsolódik, s a hozzátartozás nem lehet vásár és alku eredménye! Senki sem kérhet ellenszolgáltatást, senki sem szabhat feltételt a nemzet életének megmentéséért! A magyarság elpusztul, ha nem verekszik s harcol minden izom- és idegszálával ebben a sorsdöntő esztendőben. Nincs külön tudomány, nincs elmélázó művészet, nincs erkölcs és hit elvonatkoztatottan ettől az égig torlódó küzdelemtől. Áruló, aki félreáll, áruló, aki hallgat s áruló, aki következetesen másról beszél, akár a templomi szószéken, akár az egyetemi katedrán vagy a sajtó és a közélet fórumain! Riadót ver a sors és a végzet, s csak az ellenség ügynökei tagadják zengését az ezeréves lármafának. Riadj, magyar! Riadj harcra, munkára, fegyelemre, bajtársi összefogásra, néped és fajtád ősi ösztönével, mert egy rövid esztendő alatt elveszítheted drága örökségedet, vagy megnyerhetsz mindent, amit méltatlan fiaid elpocsékoltak! Tűzben, vérben, áldozatban, a földre zuhant pokol kínjain keresztül, szent keresztjének hordozásával, békéjének és szabadságának áldott jövendőjét érheti meg rövidesen a lelkére talált magyarság. Mert megkezdődött az utolsó forduló! ...
Elegendő a bizonyításhoz a Magyar Megújulás Pártjának tegnapi nyilatkozata, amely sok áldatlan jelenségre vet fényt s reméljük, hogy rádöbbenti az országot a lelki is méret-vizsgál át kötelességére. Mert halálos kórság tanúbizonysága a mai időkben az a kétségtelenül igaz állítás, hogy heteken át megbénította az erőkifejtést a lappangó kormányválság, amelynek az volt az oka, hogy a háborús célt szolgáló politikai, gazdasági és szociális intézkedések végrehajtásának részleteiben "a felfogások egyezéséhez eljutni még nem sikerült..." Az pedig nyilvánvaló, hogy amíg hiányzik a végrehajtandó feladatok fontosságának és sorrendjének közös értékítélete, addig eredményesen cselekedni nem lehet! .. ."A helyzet kétségbeejtő, de nem komoly" - mondotta egy cinikus bölcs s nincs jellemzőbb felirata a magyar belpolitikai boszorkánykonyhának. Mert ami komoly, az a Kárpátok lejtőin vet lángot a honvédharcokban, legjobb véreink örökös küzdelmében. Ágyútűz, aknarobbanás, harckocsizörgés, repülőgépek zúgása, rohamzaj, kaszálatlan vetésként hullámzó támadás és ellentámadás mennydörgi felénk világerők viaskodásának intelmét s a honvéd-kötelességteljesítés hősi dalát. A legcifrább frázisokkal sem lehet elhazudni a magyar fegyveres erő elsőbbségének szent jogát, s aki elfeledkezik erről, bármilyen pártpolitikai cél érdekében, az nem csupán az államvezetési hatalmat, de még a levegőt sem érdemli meg! ... Nem 10 darab vadonatúj élemberre van szükség a magyar belső fronton, hanem legalább 10 000 komoly vezető személyiségre, politikai, gazdasági és szociális szervezeteink élén - bármelyik párthoz is tartozzanak a nacionalista jobboldalon! Minden vezetésben és irányításban tehetséges magyarra égető szükség van s a nemzeti végső erőkifejtésnek az olyan elfogult emberek a legveszedelmesebb ellenségei, akik az erkölcsükben tiszta, világnézetileg kifogástalan s szaktudásukban megfelelő szellemi munkásokat párttagság szerint osztályozzák s ítélik kinullázásra. Annyi volt a zsidó, az Aladár s a múlt rezsimben hasznavehetetlenre kompromittált befolyásos keresztény, hogy a vezető helyek pótló betöltéséről végtelenül nehéz gondoskodni a hadra kelt sereg visszatérése előtt. Merre visz az út? ... Az önként vállalt egység felé! Olyan súlyos a pártpolitikai megbetegedés, hogy most már csak nyugodtan beszélhetünk róla. A szóbeszéd semmit sem használ s a gyűlölködés még kevesebbet. A nagy hang, a röpcédula, a mázolás és a fenyegetés nem az erő, hanem az idegesség jele. Ezek a jobboldalon és egymás ellen kivívott sikerek olyanok, hogy aki a látszat szerint győz, az köteles kissé szégyellni magát, addig is, amíg vereségéről meggyőződik. Sok millió magyar érzi, hogy nincs áldás az erőszakolt párttusakodáson és hetvenkedésen, aminek az eredménye siralmas vagy az utolsó forduló szerint nevetséges. Egyre többen unják meg enyhe undorral a sivár huzavonát, s akiket a közeli és totális pártgyőzelem meséjével táplálnak a központokból, kissé túlzottan éhesek maradnak... A külpolitikai utat megtaláltuk már 10 esztendővel ezelőtt Berlinhez. a belpolitikai ösvényt pedig most kell kitapossuk - a szívünkhöz. Féltenivalónk még mindig van elég. Félthetjük honvédjaink hitét, a határokat, városaink házsorait és a lakosságát, a magyar termést, a rendet, az elszegényedett életformánkat és sok mindent, amire hangosan panaszkodunk, de ami máshol százszor rosszabb, mint idehaza! S ennek a sok drága kincsnek védelmére nem elegendő összehozni becsületes együttműködésre néhány tucat politikust? ... Mindenkinek igaza kell hogy legyen külön-külön, csak Magyarországnak ne lehessen igaza?
Vigyázat, magyarok! Ingoványra tévedtünk, s fordítani kell az akaratunkon, amíg nem késő. Fordítani kell rudat, szekeret erős kézzel, céltudatos kormányzással, hibák, bűnök s tévedések mocsarának elkerülésére- Régi harcok jogán hirdetem, hogy békére van szükség idehaza, megnyerni a háborút a Kárpátok lejtőire szorult csatatereken! ...
Szeptember 16-án 11 h-tól 13.30 h-ig PV beszélgetést folytatott Rajniss Ferenccel a Szent Miklós utcában, a beszélgetés négyszemközt folyt le; lényege: Rajniss Ferenc ismerteti álláspontját a jelenlegi helyzetről, különösen belpolitikai és elvi kibontakozási szempontokból; a jelenlegi helyzetért kimondottan és határozottan a kormányzót hibáztatja; rámutatott különösen arra a kétszínű játékra, melyet az államfő különösen március 19. óta folytat, valamint a kormányzó környezetét képező angolszász-zsidó cimboraság gálád játékára, mellyel a kormányzót bábként és aljas eszközként használják fel érdekeik szolgálatában; véleménye szerint a kibontakozás csak abban az esetben lehetséges, ha eltávolítják az államfő környezetéből a már említett angolszász-zsidó cimboraságot;
PV ismerteti felfogását a jelenlegi helyzetről, ahogyan a Hungarista Napló vonatkozó részei tartalmazzák;
PV egyetért a fejtegetésekkel; hozzáfűzi, hogy változás a kormányzó és Lakatos magaviseletében a németek elleni éllel abban az esetben várható újra, ha hadászati okokból egész Erdélyt fel kellene adni és harcot időnyerésért kellene folytatni talán a Tisza vonaláig is; ez a bizonytalan állapot azonban semmiképpen sincs az ország hasznára és javára, éppen ezért arra kell törekedni, hogy határozott álláspont kialakítása mellett a politikai, gazdasági és társadalmi nyugalmat minden eszközzel helyreállítsák a felelős tényezők és a nemzetet a németek oldalán való egyértelmű beállásra szervezzék meg; PV ennek elérése érdekében igen széles alapon nyugvó kormányt akar létrehozni, melyben mindazok a férfiak vennének részt, akik egyrészt szaktudásuknál és állhatatos, egyértelmű politikai vonalvezetésükkel kitűnnek, másrészt a nemzet bizalmát élvezik; Rajniss a belpolitikai kibontakozásnak első lépéseiként azt javasolná, hogy a kormány magatartására való tekintettel ne vegyenek részt a Tasnádi Nagy András elnöklete alatt tartott hétfői és csütörtöki értekezleteken, mert a kormány részéről ide kiküldött Fáy miniszterelnökségi államtitkár magatartása miatt az abban való részvételnek semmi értelme nincs; PV egyetért és beleegyezik; felveti a gondolatot, nem lenne-e célszerű a parlament összehívása az ellenzéki képviselők kezdeményezésére; szükségesnek tartaná ezt már azért is, hogy a parlamentben félreérthetetlenül tisztázzák a kérdést, hogy az államfő és a kormány alkotmányellenesen és a törvényeket úton-útfélen sértő módon akarják-e a nemzet ügyeit tovább vezetni, valamint hogy a nemzetet érintő döntő ügyekben hajlandók-e a nemzet akaratát mégiscsak valamilyen formában kifejezésre juttató képviselőkkel és képviseletekkel letárgyalni és hozzájárulásukat kikérni; Rajniss egyetért PV-nek a felfogásával; kijelenti, hogy erre vonatkozóan már tett kezdeményező lépéseket, ezeket folytatni fogja és tudomásul veszi, hogy ebben a kezdeményezésben a Nyilaskeresztes Párt képviselőcsoportja teljes egészében részt fog venni; kölcsönösen átbeszélik és megegyezésre jutnak az elkobzott pártvagyonok visszaszerzése, a kommunistákkal szembeni magatartás és a KABSZ felhasználásának kérdésében; Rajniss felhívja PV figyelmét arra a körülményre, hogy Csatay és Winkelmann között befejezéshez közelednek azok a tárgyalások, amelyeknek értelmében szerződéses alapon magyar SS-alakulatok felállítására kerülne sor; ezzel kapcsolatosan PV kijelenti, hogy ezt a szerződést nem veszi tudomásul; a továbbiakban is meg fogja tiltani a párttagoknak, valamint a híveknek, hogy az SS-be belépjenek, mert határozottan és kimondottan a Hungarista Légió felállítását követeli minden körülmények között, mert ha a németek az S S-alakulatokat fel tudják szerelni, megtehetnék ugyanezt a Hungarista Légióval is;
kölcsönösen megegyeznek abban, hogy egymást támadni nem fogják, lezárják a múltat, új lapot nyitnak, melyet együttesen fognak becsületes szándékkal és cselekvéssel teleírni; megegyeznek abban, hogy a jövőben kölcsönösen átbeszélik a helyzetet és egymással szoros politikai kapcsolatot tartanak; vélemény: Rajniss Ferenc kedvező benyomást tett; különösen az lepte meg igen erőteljesen, de örömteljesen is PV-t, hogy a beszélgetés végén búcsúzáskor Rajniss Ferenc önként, saját elhatározásból kijelentette, hogy PV tekintse meg nem történtnek mindazt, ami a múltban történt, személyében megbántani nem akarta, és amennyiben ilyen megbántást erezne, bocsásson meg neki; PV ezekre a szavakra hasonló szavakkal felelt és ugyancsak kijelentette Rajnissnak, amennyiben magatartásával megbántotta volna őt a múltban, bocsásson meg ő is; Rajnissnak ez a magatartása igen jó benyomást keltett és tényleg alapja lehet az összefogott erőkkel végrehajtott politikai kibontakozásnak.
A kormány természetesen nem fog megmaradni az önként jelentkezés mellett, hanem be fogja hívni a jobboldali képviselőket. A kormány ugyanis végleg elhatározta a háborúból való kilépést s azt most, az angolok dalmáciai partraszállása után rövid idő alatt végre akarja hajtani. Ezt törvényes formák között szeretné elvégezni, tehát a parlament hozzájárulásával. Mivel azonban egy rendes ülésen könnyen megtörténhetne, hogy nem kapná meg a szükséges szavazatokat, azért "alkotmányos" puccsra készülnek. A jobboldali képviselőket bekényszerítik a katonai szolgálatra, elhelyezik őket oly távolra, hogy az ülés összehívásáról ne értesülhessenek kellő időben s mivel a házszabályokban nincs megszabva, hogy az összehívás közzététele és az ülés megkezdése között mennyi időt kell hagyni, megtehetik, hogy a déli lapokban közlik a délután pl. 3-ra kitűzött ülést. A kormánynak megfelelően szavazó képviselők megfelelően előre lesznek értesítve, s így a jobboldal távollétében még egyhangú határozatot is el tudnak érni. Rajniss szerint a kormányzó minden körülmények között el van szánva akaratát végrehajtani, attól csak drasztikus közbelépéssel lehet eltéríteni. Rajniss kérdést intézett Winkelmannhoz, mily álláspontot foglaljunk el a nemzetőrségbe való belépésre, azt a választ kapta: semmi szín alatt se lépjünk be. Ma délelőtt magához kérte Haliért és dr. Höttlt, s gorombán megmondta véleményét politikai baklövéseik sorozatáról. Ezen beszélgetés során Höttl azt mondotta, bármily komikusán is hangzik, ma egy képviselő részéről gyávaság lenne katonai szolgálatra jelentkezni, mert ez a felelősségtől való megfutamodás lenne. Veesenmayer ítélőképességében nem bízik, mert sokszor tett oly kijelentéseket, melyek nem váltak be. így például az invázió megindulása előtt bármily összegben való fogadást ajánlott neki, hogy azt az angolok egyáltalában nem fogják megkísérelni. Egy másik eset: Imrédy-Rácz és az ő jelenlétében nagyhangúan kijelentette: biztosítom önöket, hogy Csatayt 48 óra alatt el fogom távolítani. Emiatt nem tartja Veesemayert döntő tényezőnek, s az esetleges új kormány összeállítására vonatkozólag Veesenmayer véleményét nem tartja elegendőnek. Ő ezért azt fogja indítványozni, a Führer hívja meg PV tv-t, Ráczot és őt s közvetlenül vele tisztázzák a kérdéseket, melyek ismerete nélkül a felelősséget a mai teljesen elrontott helyzetben már nem lehet vállalni. Ezen kérdések volnának:
1. Mi a további hadműveleti szándék, védeni akarják-e Magyarországot, meddig akarnak visszavonulni. Ezt tudnunk kell, hogy a kiürítési stb. intézkedéseket ennek megfelelően hozhassuk.
A japánok forszírozzák, hogy Németország a szovjettel kössön békét, a Führer azonban ebben a kérdésben mereven elzárkózott. Rajniss nem érti az egész beszélgetés célját, miért jött fel Neubacher repülőgépen Pestre és itt tudomása szerint egyedül vele beszélgessen. Lehet, hogy az angol és amerikai ismeretségéről tudva akart tőle talán véleményt hallani, az azonban furcsa, mert neki bizonyára sokkal jobb összeköttetései vannak.
Rajnissal közöltem PV tv megbízásából, hogy hajlandó-e ő, Piukovich és esetleg Jaross egy széles nemzeti alapon álló együttműködésében részt venni. Erre azt felelte, hogy erre vonatkozóan először meg kell kérdezze pártja tagjait. Ő a maga részéről mindenben benne van, még ököllel is, azonban a többiek nevében megkérdezésük nélkül nem nyilatkoznánk. Jelenleg azt sem tudja, hogy Piukovich hol tartózkodik. Valószínűnek tartja, hogy az együttműködésnek semmi akadálya sem lesz, és a párttagjaival folytatott megbeszélés után azt közölni is fogja.
- A magyar tanulóifjúságot, a szülők százezreit s az egész magyar nevelői rendet közvetlenül érinti és sújtja rendelkezésem, mert az oktatás szüneteltetése most valóban általános jellegű, a kisdedóvó intézetektől a népiskolák hálózatán, a középfokú- és középiskolákon át fel az egyetemekig.
Mi nem vagyunk bűnösei a romlásnak, de áldozatai sem akarunk lenni
- Beszélhetnek elvakult ellenségeink, amit akarnak: mi mégis az európai végek nemes és nagyra hivatott kultúrnépe vagyunk; nép, amely évszázadok vérözönében államot, rendet, törvényt, sajátos műveltséget és életformát teremtett a százszor feldúlt ősi földön, csodálatos szívóssággal és tehetséggel. Hibáinkat és gyarlóságunkat mindig a kor szülte s nem az emberi természet, amelynek bűneitől szenvedélyes bírálóink sem mentesek.
- A puszta élet ösztönével ragaszkodunk a szabad Európa és a független Magyarország gondolatához s ebben a halálos küzdelemre feltámadt ösztönben ezer esztendő bús és gyönyörű emléke a legyőzhetetlen erő. Nincs már időnk a magyar kultúra míves csiszolására s nincs lehetőségünk az önmagáért való tudomány hazug bálványát kényelmesen körültömjénezni, mert itt az ellenség a vér-tói áztatta Tisza-parton s a szívünk dobol riadót az utolsó harcra! A kultúra acélos foglalatát, az országot és a nemzetet kell most megmenteni s minden a honvédé kell hogy legyen, ami ütőerejét az otthon erőfeszítésével felfokozhatja.
Az önkéntes kultúrszolgálat megnemesíti a magyar életet és megizmosítja a közösségi gondolatot
- Kérem a serdült korú fiatalokat arra, hogy ne hanyagolják el a tanulást, és segítsék odahaza a dolgozó magyarság keserves életét szenvedő szüleiket. Tisztességes és öntudatos fiatal leányok és fiúk helyettesíthetik édesanyjukat a sorban állásban, az élelmiszerjegyek beváltásának munkaidőt elpazarló nehézségeiben. Felkérem a hatósági közegeket és az üzletek vezetőit arra, hogy a szülők helyett beállított fiatalokat segítsék, gyámolítsák, s ne engedjék meg, hogy tapasztalatlanságukkal és gyengeségükkel rosszérzésű emberek visszaéljenek.
- Az olyan orvosi, mérnöki, gyógyszerészi és állatorvosi évfolyamokra beiratkozott egyetemi hallgatókat, akik a rövidített kiképzés előnyeit még nem élvezhetik, arra kérem, hogy katonai vagy polgári beosztásukban lehetőleg szakmájuk keretében iparkodjanak elhelyezkedni, mert a gyakorlati tudás gyarapítása megkönnyíti később a kedvezményesen megrövidíthető kiképzési. Általában az a törekvésem, hogy az összes főiskolai és egyetemi hallgatók a háború után a példásan teljesített kötelesség mértékében pótolhassák elmulasztott féléveiket.
Kultúránkért ma harcolni kell!
- Szebb lett volna s nyugodalmasabb a nemzet békeszolgálata, a magyar kultúra lényegének gondos megtisztítása a rásallangozott haszontalanságoktól, a kulturális tervgazdálkodás megindítása s azoknak a kínai válaszfalaknak ledöntése, amelyek a tehetségek érvényesülését, a protekció és a kiváltság brutális védelmével akadályozták meg - de a kor, amelyben élünk, nem volt ilyen kegyes hozzánk. - Ott kell kezdjük, hogy bezárjuk egyelőre az iskolák kapuit, mert aki kultúrember akar maradni, annak most harcolnia kell! A harc elől csak a halálba lehet menekülni. A nemzethalálba! A kalmárszellem, az úri bágyadtság, az elzsidósodott dzsentrigőg s a vének degenerált békamotyogása már a sír szélén taszított meg bennünket, s isteni csoda, hogy még meg tudtunk kapaszkodni az utolsó pillanatban a gödör szélén. Akik azt parancsolták a magyar munkásoknak, a dolgozó rendeknek, a tanítóknak, tanároknak és az összes értelmiségi rétegeknek, hogy "ne politizáljanak", azok űzték a kulisszák mögött a legaljasabb, gyáva és cinikus politikát a nemzet megrontására. Ezek a szellemi senkik megszabotálták éveken át a magyar ellenállást s a titokban dédelgetett zsidóságtól remélték életük és értékes pénztárcájuk megmentését. Pedig nem menekültek volna meg, mert a bolsevizmus, az emberiség erkölcsi pestise nem ismer finom és bonyolult különbségeket még a plutokrácia szolgái között sem... Árulóink néhány napi vagy talán heti nyugalomért adták volna el az országot és önmagukat... Bodoglio cimborasága Olaszországban, a román árulók s a bolgár békepártiak mind nyugalmat s csöndet akartak, de mindenütt új hadosztályokat öltöztetnek vasba a győzők, és ágyútölteléknek használják az elbolondított népeket vagy belehajszolták őket a legvéresebb polgárháborúkba... Ez a nyers igazság, amelyet a magyarság józan és reális valóságérzése nem enged elsikkasztani a nemzet értékítéletéből. - Ellentétben a levitézlett rendszer rozzant uraival mi a politikai érzéket, gondolkodást és a politikai művelődést a nemzeti kultúra legfontosabb alkatrészének tartjuk, s a politikai meggyőződést és az öntudatosított világnézetet a közösségi erkölcs szilárd pillérének ismerjük el. Ezért fordulok rendelet kiadásával kapcsolatban nemcsak a száraz ténymagyarázattal, hanem a szükségintézkedések nemzetpolitikai céljának ismertetésével is a magyar tanítókhoz, tanárokhoz, a szülőkhöz és a tanulók százezreihez abban a biztos tudatban, hogy a dolgozók társadalma megérti az idők szavát, segíti törekvéseimet s meggyőződéssel vallja, hogy Szálasi Ferenc és munkatársai a magyar nép legszentebb életjogaiért küzdenek és dolgoznak minden erejükkel.
A haza- és a faj szeretet parancsa
- Akik pedig idehaza maradnak a munka frontján, gondoljanak szünettelenül arra, hogy legjobbjaink sárban, vérben, ködös hajnalokon s csillagtalan sötét estéken vad rohamokat állnak a sáncokon, s éljenek és dolgozzanak úgy, hogy méltóak legyenek a csataterek harcosaihoz.
Rajniss Ferenc vallás- és közoktatásügyi miniszter: Mélyen t. N. Sz.! Én az egyetemek rektorait és dékánjait magamhoz kérettem egy megbeszélésre, amikor is bemutattam nekik a németekkel kötött megállapodásomat. A legmélyebb tisztelettel kértem őket, hogy a tervet mint feltétlenül szükségeset támogassák. Ezt ott helyben ezek az urak nekem a felvilágosítások alapján megígérték, utána pedig a legaljasabb módon ellene foglaltak állást; ugyanazok, akik azon az értekezleten részt vettek. A tiszteletre méltó kivételek rendkívül kis számra korlátozódnak, különösen az idősebb generációból. Megállapítottam azt is, hogy a fiatalabbak közül kétségtelenül nagyon sokan az idősebb professzorok részéről kifejtett terror alatt állanak, ami egész egyetemi rendszerünk beteges elhajlása következtében állott elő. Túl sok hatalmat koncentráltak azok kezében, akiknek az agya már kirepedezett, a tudományban semmi értéket nem képviselnek, de az egyetemen olyan hatalmat gyakorolnak, hogy ellenük senki szót emelni nem mer. Aki nem jó egyetemi tanárnak 30-35 éves korában, méltóztassék elhinni, soha egyetemi tanárnak való ember nem lesz. Aki 30-35 éves koráig nem érett be, aki 16 éves korától nem tanult többet, mint a többi és nem nyújtott több reményt a nemzetnek, abból nem lesz jó egyetemi tanár. Hogy azután ezeknek a szelekciója hogyan történt, arról kár beszélni. Valószínű, sőt kétségtelen dolog, hogy külföldi propaganda hatása alatt állanak és most erről a hatásról beszélek, amikor Hóman képviselőtársam kérdésére válaszolok. A budapesti egyetemi tanárok között elterjedt a híre annak, hogy Kolozsvárott és Szegeden csoda jó dolguk van a tanároknak, a legnagyobb megbecsülésben részesülnek szovjet részről, és nincs semmi bajuk. Bocsánatot kérek, nem azt mondom, hogy így van - sőt kötelességem megmondani, hogy pozitíve mit tudok ebben a kérdésben -, hanem az a helyzet, hogy ezt a propagandát különösen az egyetemi tanárok között terjesztették el és megállapítottam, hogy egyetemi tanári körökből szivárgott ez le a hallgatók közé. Természetes, hogy ebben benne van az emberi gyengeség hatása is. Értelmes és intelligens ember ha valamit cselekszik, iparkodik embertársainak megmagyarázni. Egy 50-60 éves professzor nem óhajt könyvei közül és megszokott, berendezett életéből kivonulni, ott akar maradni; de ezt nem úgy magyarázza meg, hogy nem akar kivándorolni, hanem maszlagot tesz hozzá, hogy miért is akar Budapesten maradni. Ami híreket én szereztem, azok ellentétben állanak azzal, amit a százados úr mondott, hogy ti. nincs értesülésünk arról, hogy nagyobb tömegeket elhajtanának. Pozitív jelentéseket olvastam arról, hogy igenis óriási tömeg embert hajtanak ki az országból Románián keresztül a szovjet felé. Pozitív hírünk van a kolozsvári egyetemnek Kijevbe, a szegedieknek pedig Harkovba való kiürítéséről. A tanárokat behívták és megkérdezték tőlük, hogy mennek-e vagy nem. Bocsánatot kérek, ezek nem vajszívű emberek, mint a magyar kormány és azt lehetne mondani nekik, hogy nem. Természetesen mindegyik azt mondotta, hogy igen, mert ellenkező esetben jön a tarkólövés. Aki pedig azt képzeli, hogy különösen a háborús felszereléssel, a háború ellátásával kapcsolatos tudományokban képzett fiatalokat nyugodtan hagyják tovább tanulni az egyetemeken, mint pl. a gépész- és vegyészmérnököket, a természettudományok különböző ágaival foglalkozó fiatalságot, ahelyett, hogy felhasználnák saját gyáraikban, az félőrült és nem tud Szovjet-Oroszországról semmit. Lehetnek különböző vélemények arról, hogy egy országot hogyan kell felépíteni, milyen legyen annak gazdasági és társadalmi élete, de valamiben mégiscsak meg kell egyezni, éspedig abban, hogy annál aljasabb, szemetebb és brutálisabb uralmat, mint amilyen a szovjeturalom, még nem találtak ki az emberiség számára. Akármennyi bajunk is van egymással, abban mégiscsak meg kell egyeznünk, hogy az idegen, aki nagyszláv államot akar megépíteni, az legfeljebb a Kripacsekeket fogja itthagyni, de ha valakit Fekete Péternek vagy Mayer Antalnak hívnak, azt el fogja hajtani és beállítja ott, ahol használni tudja. Egyre súlyosabb hírek érkeznek azokról a területekről. Elfogott jelentést olvastam nem a magyar vezérkarnál, hanem a németeknél az első időkből arról, hogy "a lakosságot pedig senki se bántsa, mert a hátunk mögött lévő terület teljesen üres; minden újonnan jövő katonát be kel dobni a frontra, ne csináljanak tehát olyat, ami miatt partizánmozgalom indulhatna meg". Ez természetes is, mert hiszen akkora területet rohantak le egyszerre, hogy nem tarthatnak a falvakon komoly megszálló sereget. Ez megy mindaddig, amíg oda nem érkeznek a milíciák különböző emberei, a politikai megbízottak, a stáb, amelyek a páncélosok és gyalogság után jönnek, amikor azután megkezdődik a területek átfésülése és megkezdődik a legsötétebb és legaljasabb rémuralom. Ahová ezek az emberek még nem érkeztek el, ott még nincs semmi baj, s mivel az emberek optimisták, innen származik az, hogy két különböző hír és időbeli sorrendben két különböző megítélés kerül felszínre a magyar társadalomban. Akik nem akarnak menni, azt mondják, hogy "én nem voltam nevezetes jobboldali ember" - mert lassanként ide fog terelődni az emberek belső megítélése -, a helyemen maradok; minek menjek azokra a helyekre, amelyeken egyre több ember zsúfolódik össze? És valljuk meg őszintén, az a szervezetlenség és rendetlenség, amellyel a szerencsétlen menekülő magyarokat elhelyezik, egetverő. Ennek a híre is megérkezik Budapestre és ez a második hullámot képezi abban a megítélésben, hogy a legjobb ott maradni.
A harmadik kérdés Szent-Györgyi professzor dolga. Nem hallottam, de úgy tudom, hogy tegnap vagy tegnapelőtt a rádióban valami jelentést is adtak volna le Szent-Györgyi professzornak már elviselt szenvedéseiről. Nem tudom, hallotta-e valaki? (Felkiáltások: Nem!) Nekem Budapesten mondották, hogy vasárnap délután sokan sírtak, amikor felolvasták, hogy Szent-Györgyivel mi történt. Én bejelentettem a belügyminiszter úrnak, hogy én vagyok a gazdája Szent-Györgyinek és feltétlenül óhajtok vele beszélni. Azt a választ kaptam, hogy a jelen körülmények között nem lehet vele beszélni, úgyhogy lelkiismeretem szerint arra a kérdésre, hogy mi van Szent-Györgyivel, választ adni nem tudok. (Hóman Bálint: De itt van!) Állítólag itt van, valahol a határvonalon jött volna át. Nekünk egy kérésünk volt Szent-Györgyivel kapcsolatban, éspedig az, hogy Szent-Györgyinek bántódása ne essék, és minden dolga bocsáttassák meg neki, mert végeredményben egy országot csak erővel vezetni nem lehet. A megbékélés, megértés és nagyvonalúság szelleme nélkül országot vezetni nem lehet. Ha átjött, ne történjék semmi baja, és felejtsünk el mindent, ami Szent-Györgyivel kapcsolatban a múltban történt.
Czermann Antalnak a tüzelőanyag kérdésében a következőleg válaszolok: A minisztertanácsban több héttel ezelőtt felvetettem ezt a kérdést a földművelésügyi miniszter előtt. Az ő felfogása teljesen eltér attól a szűkkeblű és bürokratikus felfogástól, hogy a megengedettnél már több fát vágtak ki, azt tehát be kell hozni. Én azt a kérdést tettem fel, hogy szabad-e egy erdő közepén megfagyni? A miniszter válasza az volt: rendelkezések adattak ki az erdőfelügyelőségeknek, hogy a legnagyobb méltányossággal kezeljék a kérdést. Elrendelték a gallyazásnak kiterjedtebb megengedését és a száraz fák kivágását. A miniszter rendelkezései után nem látom jogosultnak azt az álláspontot, amelyet a helybeli nagyságok képviselnek. Az erdőhatóságokhoz kell fordulni az ilyen ügyben.
Bécsi, itthoni és németországi tárgyalásaimnál nagyon idejében felhívtam a figyelmet arra, hogy ha az országgyűlés munkája pillanatnyira nem lesz aktuális, az senkit meg ne tévesszen, mert amikor ellenkormány alakul, Magyarországnak és Németországnak a nemzetközi politikában végtelenül fontos és súlyos kérdése lesz az, hogy a törvényes és alkotmányos magyar országgyűlés együtt van-e vagy nincs. Ezt a tételemet az idők sajátos módon bebizonyították, s én állítom, hogy mi képviseljük Magyarország nevében és a magyar nép nevében az utolsó törvényes formát, amelyet semmiféle álnemzetgyűléssel s árulóknak és muszkavezetőknek összehívásával megbontani nem lehet. Emiatt az országgyűlésről való gondoskodás nemcsak a kormánynak, hanem Németországnak is elsőrangú kötelessége. Feltettem a kérdést odaát, másképp állnának-e az urak a bolgár-ügyben, ha a szobranje itt lenne-e vagy nem? Ezt a kérdést mindenki megértette. Ha Budapest elesik, nekünk egy elkövetkezendő béke tárgyalásnál vagy meghatározott propagandánál a feladatunk az, hogy a magyar törvényhozás létét, a kormány álláspontját nemcsak a mieinkkel szemben, hanem az egész világ előtt is biztosítsuk. Ezért saját személyemben arra kérem az országgyűlésnek külpolitikával, nemzetközi politikával foglalkozó tagjait, hogy maguk között alakítsanak ki munkaközösséget, s készüljenek fel a béketárgyalásra. A magyar törvényhozás szellemi és erkölcsi képviselete a magyarságnak, és sokat segíthetnek, ha ebben a munkában komolyan és aktívan részt vesznek. A kormánynak és törvényhozásnak feladata az előre való felkészülés, így fel kell készülni a rosszra is. Ha Budapest elesnék, a magyar lélek ereje abban mutatkozik meg, hogy képes a legrosszabbra is felkészülni. Mi boldogak lennénk, ha nem Nyugat felé, hanem visszafelé mehetnénk, azonban fel kell készülni mindenre, a rosszra is. Ami az elnök úr visszatekintését illeti a N. Sz. elmúlt esztendei munkájára, véleményem az, hogy a N. Sz. október 15-ének sejtelme nélkül alakult meg. Magam részéről a megalakulásban emberileg mindent megtettem és mindenik párt részéről a legnagyobb jóindulatot tapasztaltam. Igenis megállapítható az, hogy a N. Szövetségnek október 15-e előtt jelentkezett tagjai a fejükkel játszottak, bármelyik párthoz tartoztak is. Ebben a megegyezésben vezérlő elvünk mindig az volt, hogy a megegyezés tisztességes és becsületes volt közöttünk. A tisztesség és becsület princípiumait pedig mindig meg kell tartani. Nekem személyileg töméntelen harcom, sérelmem volt a Nemzeti Szövetség sok olyan tagjával vagy pártalakulatokkal, akikkel három-négy esztendőn keresztül harcban állottam s durvának, kegyetlennek és brutálisnak nagyon sokszor joggal neveztek, örökké el voltam keseredve, ami miatt sok taggal szemben kíméletlen voltam. Én a saját lelkemben, amikor azt mondottam, hogy egyességet kötöttem, azt értettem, hogy mindent a világon elfelejtek és mások is ugyanezt tették. Ez az egyetlen szempont, ami érvényre juthat, ami erkölcsös, amelyet férfiak képviselnek, akik a politikán felülkerekednek, mert a brutalitást, másoknak erős megszólását tisztességes emberek között sokkal egyszerűbb alulról felfelé elkövetni, mint felülről lefelé. Aki fenn van, annak méltányosnak kell lennie, annak erőt kell mutatnia, irgalmasnak kell lennie, s kicsinyességei senkivel szemben nem szabad mutatnia. Csak ez az a morális erkölcsi irányzat, amely egy új kormányzatnak a jogát a küzdelemhez és elmélyülését a népben megadja. Minden személyi szempont, minden kicsinyesség, minden személyi dühös érvényesülési vágy úgy ássa meg a sírt, ahogy Keresztes-Fischeréknek az igazságtalan bebörtönzések, lefogások és ki nem vizsgált esetek a sírjukat megásták. Az erőnek a méltóságát képviseljük, bármi történik s bármilyen sérelem érheti a N. Sz. tagjait. Egy dolog kétségtelen és bizonyos: mi a magyar történelem útját látjuk politikai felelősségünkben és felfogásunkban, a felismert történelmi lehetőségeket érezzük és követjük akkor, amikor szívvel-lélekkel és minden körülmények között fenntartás nélkül a nemzetvezető mögött állunk mindannyian. Ezt mi tettekkel bebizonyítottuk. Amíg valaki ennek a ténynek ellenkezőjét nem tudja bizonyítani, nem tűrjük, hogy ebben kételkedjék vagy a mi hűségünkre különböző megjegyzéseket tegyen. Mi minden habozás nélkül követjük a nemzetvezetőt, mert az október 15-i események történelmileg juttatták kezébe a vezetést. Azt mondhatnám, hogy Horthy Miklós juttatta a vezetést a nemzetvezető kezébe, s ez az egyetlen megbocsátható tette volt az utolsó időben. Nagyon jól tudjuk, hogy csak a nemzetvezető vezérelhet bennünket és mi ehhez tartjuk magunkat. Egyébként emberi méltóságunkat, politikai erkölcsünket, tisztességünket, az ország érdekében kifejtett gondolatainkat és erőinket feltétlenül mint magyar országgyűlés érvényesíteni akarjuk mindazokon a helyeken, ahol erre szükség van, mert mindenütt szükség van erre. A fejlődésnek, a haladásnak érdekében nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon mindig szükség lesz a tisztességes, erkölcsös politikai szószólókra, mint ahogyan a múltban is szükség volt. Az ellenkormányról, amely Debrecenben a legszégyenletesebb körülmények között alakult meg, azt mondotta igen t. elnökünk, hogy pávák azok az emberek. Igen, pávák és nem magyar pacsirták. A kettő között az a különbség, hogy ha a pacsirtának kitépik a farkát, még mindig megmarad a hangja, de ha a páva farkát kitépik, már csak a hiúsága marad meg. Ezeknek az embereknek az erkölcstelensége vezetett bennünket oda, ahova jutottunk. Ezeknek a szelleme rontotta meg a katonaságot és érvényesül sok tekintetben még ma is. Ezek mondották azt, hogy ennek az országnak csak egy átka van, a zsidóság, pedig van egy másik is, egy felső osztály, amely nem tudta, hogyan kell harcolni. Éppen ezért nagyon helyesnek tartom, hogy az ellenkormány portréját megfessük. Nem fordult még elő a történelemben ahhoz hasonló, amit Faragó Gábor csinált. Szovjet-Oroszországról írott könyvében rengeteg szennyet, piszkot rakott rá a szovjetre, most pedig beállt hozzájuk miniszternek. Ez előttem teljesen érthetetlen dolog. Egyet azonban biztosan tudok: Amikor meg fog érkezni Rákosi Mátyás, Szabados és Varga elvtárs, ezek az urak lógni fognak. A legnagyobb örömmel és köszönettel veszem Maróthy képviselőtársam jelentését. A propagandának az az egyetlen helyes útja, amelyet ő jelölt meg. Nemcsak azt kérem tőle, hogy az általa gyűjtött anyagot bocsássa rendelkezésünkre, hanem azt is, hogy saját neve alatt írja meg cikksorozatban a lapoknak a szerzett tapasztalatokat; ezt mint újságíró könnyen megteheti. Ezt nagyon jónak találnám, mert nem bízom és sohasem bíztam az úgynevezett hivatalos propagandában. Nem érnek semmit a névtelenül megjelenő cikkek. Ha valaki a maga élményeit írja le és mondja el, százszor többet ér, mint a névtelen katonák által küldött felszólítások a katonasághoz és a lakossághoz. A Lakatos-kormány gyávasága volt az, hogy névtelen emberekkel beszéltetett a magyarsághoz. A németellenes propagandának a gyökereit végtelenül nehéz megtalálni. Ennek a propagandának van alapja, s ezt józan, értelmes, fajtáját szerető ember nem tagadhatja le. Itt csak egy kérdésről van szó, éspedig arról, hogy a háború hetedik esztendejében tartunk, s ha ezt tudja valaki, azt is tudnia kell, hogy a veszélyben, szenvedésben, nyomorúságban való masírozás nem ugyanaz most, mint volt a háború kezdetén. Ezzel számolni kell, mint ahogyan számolni kell a hidegben, fagyban előremenő vagy visszavonuló csapatok lelkiségével is. A visszavonuló katona csak azt látja, hogy neki vissza kell menni, s ami hátramarad, az az oroszok kezébe kerül; ha tehát valamit elvihet, nem engedi, hogy az halálos ellenségének kezébe jusson. Aki becsületes felvilágosító munkát akar végezni, köteles megmagyarázni mindenkinek, hogy legnagyobb bajunk a végtelen kis dolgokon való fennakadás, amikor pedig óriási történelmi vihar tombol körülöttünk. Be kell látnunk, hogy egyetlen előrenyomulás milliószor többet ér azoknál a dolgoknál, amik elvesztek. Mi jogásznép vagyunk, s a legkisebb dolgot is szőrszálhasogató módon magyarázzuk. Tudom, beszélnek állandóan autók ellopásáról, s magam is tudom, hogy ezek napirenden vannak, úgyhogy magam is úgy járok autón, hogy az ülés mindkét oldalán egy-egy revolvert tartok a tolvajok ellen. Vigyázzon tehát mindenki fokozottan. Nem érzem magamat feljogosítva arra, hogy a hadihelyzetről beszéljek, csupán annyit mondhatok, hogy talán valami enyhülés van Budapest körül s amint hivatalos helyről hallottuk, Budapestnek a lelke megerősödött s a civil lakosság is benne van a harcban. Az utcai harcok erősek, kemények, kegyetlenek, ezt maga az ellenség legutóbbi jelentésében is elismeri, és az ellenhatás rendkívül elkeseríti. Mi ennek csak örülhetünk. De a másik oldalon viszont azt mondhatnám, hogy Budapest lakosságának nagy része meg is érdemelte ezt a kegyetlen és szörnyű harcot, mert sok esetben a józan értelem szavára sem hallgat már, és elfogultságában a halált, a pusztulást választotta csak azért, mert puha párnájáról nem akart lemondani, kis lakásától nem tudott megválni, jóllehet tudta, hogy mi vár reá. De talán ez a kemény lecke lesz az, amely a lakosságot észre fogja téríteni.
Minket ebben az óriási küzdelemben ma már - azt mondhatnám - nem is az vezet, hogy ki győz. Mi erkölcsi igazságok alapján állunk, harcolunk, hiszen ha tiszta spekuláció lett volna az élet és a harc, akkor Rákóczi sohasem harcolt volna Magyarországért. Ezen túl azonban van egy erkölcsi igazság, amelyet mi Magyarország érdekében követünk, mert nem látunk Magyarország számára mást, tiszta és lelkiismeretes választás után, mint azt az utat, hogy német szövetségesünk oldalán haladunk, még akkor is, ha ezt az igazságot letapossák, mert a magyar életet a letaposott igazság is jobban képviseli, mint a másik oldalon való győzelem, amely ennek a nemzetnek tökéletes pusztulásához vezetne. A legnagyobb meghatottsággal gondolunk azokra a harcosokra, akik a németekkel együtt Európának leggyönyörűbb és nekünk legdrágább fővárosáért, Budapestért harcolnak. Az Úristen segítse meg és vigye őket győzelemre.
I.
A hősiesen védett budapesti hídfő elvesztésének külpolitikai hatása egyelőre még kiszámíthatatlan. Valószínű azonban az áruló és szovjetvezető kormány radikalizálódása és a kommunista propaganda megerősödése az elszakított országrészekben. Valószínű továbbá a legalitás kérdésének felvetése a nemzetközi síkon is az árulók erőteljesebb moszkvai támogatása, miután a magyar nemzeti becsületet megtagadó kormány megköszönte Sztálinnak 1000 éves országunk szétdúlását, és megígérte új, harcba vethető hadosztályok szervezését a bolsevista Vörös Hadsereg véráldozatának átvállalására. Az új fejleményekre tehát komolyan fel kell hogy készüljünk, úgy a nemzetközi fórumokon, mint idehaza és az egyelőre elvesztett országrészekre kiterjedő propagandában is.
Létünk és harcunk magyarázatában túl sok az elmélet és kevés az eseményekhez simuló harci gyakorlatiasság. Az emberek a holnap esélyeit kutatják gyötrődve, a realitások iránti érzék sohasem volt olyan erős a magyarban mint ma. Ennek a ténynek figyelembevételét csak ritkán érezzük a sajtó hasábjain és a rádió hanghullámaiban. Fájdalmas jelenség, hogy nincs sajtónk a német birodalom területén. Hihetetlen szomjúság gyötri kitelepült véreinket a magyar betű után, s nem jutnak hozzá, mert a megmaradt országrészen nyomott újságmennyiség idehaza sem elegendő. Megállapítom, hogy mindenféle nyelvű újság van Bécsben, csak magyar nincs, s ezek a szlovák, román, horvát stb. kiadású lapok rendkívül ügyesen képviselik saját népeik érdekeit, sőt gyakran olyan igényeket is hangoztatnak és népszerűsítenek, amelyek ellentétben állanak az európai kérdés józan rendezésének nagy tervével. Segítsünk sürgősen a jelenlegi állapoton s próbáljuk eltüntetni a mutatkozó disparitást szellemi képviseletünkben, mert a mai helyzet nem igazságos és árván hagyja, elhagyottan a rengeteg bajtól sújtott, kitelepedett magyarságot. Felhívom a figyelmet arra is, hogy különösen Németországban feltétlen szükséglet minden vezető szereppel megbízott ember gondos és lelkiismeretes kiválogatása. Németországban túl sokan próbálkoznak ellenőrzői minőségben elhelyezkedni olyan emberek, akik önmagukat sem tudják ellenőrizni. A másik kedvenc munkaterület a kulturális tevékenység szervezése. Minden suszter kultúrát akar irányítani nevetséges érveléssel és tökéletes tudatlansággal. Megengedhetetlen ezeknek a géppisztolyos kultúrpolitikusoknak és ellenőröknek rászabadítása a ki települőkre, akiknek sajnos éppen elég gondjuk van, s gyámolítást, szeretetet és segítséget várnak, s nem sokszor indokolatlan parancsokat! Megemlítem még, hogy igen égető szükség volna egy gondos magyar deklarációra a semleges és ellenséges külföld felé, nem annyira saját szempontjaink elvi hangoztatására, mint inkább ellenségeink propagandájának gyöngítésére.
II.
III.
A magyar nem doktriner nép! - és ebben különbözik a legjellegzetesebben a nyugati népektől. A magyarban még misztikusan él a történelmi kontinuitás hite és a nagy személyiségek varázsa. Éppen ezért a belpolitikai megszilárdulás természetes magyar alapja: az államfő iránti rendületlen hűség megerősítése, határozott, következetes és állandó személyi kultusz tudja csak összefogni a magyarságot. A személyi kultusz volt a gyöngénk a Habsburgok alatt, de leküzdhetetlen erőnk volt a nemzeti nagy királyok idejében. A magyar halálosan komolynak látja, érzi az államfő kérdését, ezért nem volt soha köztársasági érzelmű s nem kívánt soha leváltható bábokat az államvezetés élére.
Mindebből az következik, hogy különösen adott viszonyaink között, a nemzeti közmegértést a nemzetvezető személye körül kell és lehet kijegecesíteni, mert csak az ő személyén keresztül szélesedhetik bele a párt a nemzet egyetemébe.
Általában a minisztériumok olcsó bírálata megszüntetendő. Rengeteg a hiba és a baj, a legkönnyebb azonban nem dolgozni, hanem néhány perc alatt fölényes bírálatot firkantani a minisztériumok működéséről. A miniszterek a nemzetvezető bizalmából ülnek a helyükön, s ha feladatuknak nem felelnek meg, a nemzetvezető bizonyára felváltja őket. Ezt az elvet a lokális pártpropagandában nem szabad tiszteletlenül lebecsülni.
V.
|