Krisztus szólott imigyen Nikodémuszhoz:
"Ne csodáld, hogy azt mondottam neked: Szükséges újonnan születnetek. A szél, dől akarja, ott fű; és zúgását hallod, de nem tudod, honnét jön, vagy hová megyen. Így van mindaz, aki a Lélektől születik..."
Könnyűnek talált és selejtes mindentudók állítják - rendesen a közelmúltról utólag, hogy az emberiség története az esztelenségek szakadatlan láncolata. Az igazság pedig az, hogy minden korban végtelenül nehéz a nagy eszmék gyakorlati alkalmazása, mert mindig csak az előző évszázadok babonáitól szabadulunk meg, de nem saját előítéleteinktől! Vágyunk az újjászületésre, halljuk a szelek zúgását, érezzük az új időket, de nem repülhetjük át az évszázadokat a béke és a megnyugvás távoli paradicsoma felé, s nem hagyhatjuk magunk mögött a keserves harcokat, amelyek: megvívása mireánk vár, sorsnak, végzetnek, vagy diadalnak!...
A világháború az erők végső megfeszítésének félelmetes jeleivel éri meg az ötödik karácsonyt, s az óriás hadseregek viaskodásában nincs komoly jele az ellanyhulás? Amikor az első világháború ennyi idős volt, Bécsben és Budapesten forradalom dühöngött, Kielben fellázadt a német flotta, Bulgária és Törökország lerakta a fegyvert, Bajorország köztársasággá alakult át, Ludendorff lemondott, Berlint elborították a vörös lobogók, a belga partokon előretörtek a szövetségesek, megalakult Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia, Wilson fegyverszüneti feltételeket diktált, s az elzsibbadt, kivérzett Európa engedelmeskedett...
Még az idegháború rémültjei sem állíthatják, hogy ma a szétomlásnak hasonló tünetei jelentkeznének a katonai, politikai és diplomáciai frontokon, pedig ez a háború sokkal nagyobb megpróbáltatásokat zúdított az emberiségre, mint az első világátfogó fegyveres mérkőzés. Igaz, hogy a mai háború következményeiben sokkal pusztítóbb és halálosabb veszedelmeket sejt a józan ész, mint 1919 elején, s a nemzetek álló erejét felfokozza példátlan feszültségekig a jogos balsejtelem.
Bárhogyan forgatják a politikai ügynökök a jóslásokat és ígéreteket, az alapvető különbség 1919 és a reánk köszöntő 1944 között, az állig felfegyverzett bolsevizmus kérdése marad!
Kiderült, hogy az emberek tökéletes elnyomatásából, s a keresztény kultúra minden követelményének irgalmatlan megtagadásával - legalábbis Oroszország földjén - gigantikus méretű, lelketlen, technikai és katonai hatalmat lehet építeni, a pánszláv-bolsevista hódító célok és világhatalmi törekvések szolgálatára. Ez az új destruktív hatalom 1919-ben még csak kicsírázott az oroszországi forradalmak véréből, s az igazságtalan rossz békéket polgári berendezésű országok diktálták.
Ma tökéletesen más a helyzet, s az elmúlott hónapokban lefolyt konferenciák és tanácskozások, minden kétséget szétoszlató módon azt bizonyítják, hogy Európa keleti és déli térségében, a szovjet hatalmi visszavonulásra tudta kényszeríteni angolszász szövetségeseit. Európa hovatovább a moszkovita bolsevizmussal áll szemben, s önvédelmi harcának hősiségét a vörös ellenség nyilvánvaló szándékainak visszaverése parancsolja.
Anglia és Amerika csak Moszkvát segítheti céljainak elérésében, a légi bombázásokkal, s a partraszállás megkísérlésével is, de Európától, igen messze fekvő érdekeinek életbevágó védelmi szükségletei miatt, nem tűzhet többé olyan aktív európai politikát, amely a bolsevizmus erőszakos terjesztését megakadályozhatná!...
Az igazság arculata sokféle, különösen, ha a szenvedélyes állásfoglalások különböző szemszögéből nézegetik a történelmi pereskedők.
Trianon után a magyarság az igazság békés győzelmének reményében, fegyelmezett fájdalommal hirdette meg a világnak revíziós igényeit, s abban bízott csodálatos türelemmel, hogy a hatalmasok megértik, méltányolják érett viselkedését, s a békeparancsokba foglalt lehetőségek felhasználásával, törvényes nemzetközi úton megvizsgálják egyszer, s jóváteszik az elkövetett ordító igazságtalanságokat. Ha Mosszul kérdése megérdemelte a felülvizsgálatot, akkor talán az ezeréves Magyarországot is meg lehetett volna tisztelni, komolyan indokolt beadványainak megtárgyalásával...
Hiszen voltak nagy barátaink is, akik őszinte jóakarattal szorgalmazták ügyünk elintézését, mert a helyszínen győződtek meg véreink brutális elnyomásáról és szenvedéséről, s hittek a magyarság bebizonyított közép-európai elhivatottságban.
Semmit sem használt a magunk fegyelme, s barátaink támogatása. Húsz esztendőn át megmaradt változatlanul az a határvonal, amelyet a gyűlölet és az ellenőrizetlen kapzsiság húzott körénk, s mi tagadás benne, tudtuk, éreztük, hogy a sok dicső nyilatkozat ellenére, bizony fenntartják ezeket a határokat újabb évtizedeken át, hogy kivesszen rajtuk túl az elnyomott magyar!...
Mostanában is sok politikai értekezlet hangoztatja, hogy a Párizs-környéki békék igazságtalansága borította fel az európai rendet, s ez a tisztességes beszéd. De mi az orvossága a nagyok tragikus tévedésének? Miért nem cselekedtek idejében, hogy a nagy felfordulást bölcsességükkel megakadályozzák? S miért hirdetnek bosszút, megtorlást, büntetést és kiszolgáltatottságot olyan eseményekért, amelyekről maguk hirdetik, hogy korábbi, békés bekövetkezésük megóvhatta volna a békét?
Sok itt a rejtély, s feneketlen az elfogultság. És most is revízió kell? A lélek revíziója...
Megérteni, s elfogadni azt az igazságot, hogy a legkisebb népnek éppen olyan drága a szabadsága és a függetlensége, mint a legnagyobbnak!
Akármennyi bajunk van, magunk akarjuk elintézni egymás között, mert csak így tartozhatunk nemzeti méltósággal a szabad nemzetek társaságába, s csak így vívhatjuk meg a munka nemes harcát az egyetemes emberi boldogulásért. Ez az egyszerű tétel az igazságos béke szétrombolhatatlan alapja!...

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1943. december 29.)
"XII. Pius pápa megrendítő karácsonyi rádiószózatában azt kívánta a világnak, hogy ez legyen az utolsó háborús karácsony az igazságra és nem a megtorlásra épített világbéke előtt."

Veszedelmes...
(1944. január 5.)
Veszedelmes évnek nevezte Göbbels német birodalmi miniszter a tűz, a vér és a vas jegyében beköszöntött 1944. esztendőt. Senkinek sem ötlik eszébe az ellentmondás...
Százmilliók révedeznek el, amikor a közeljövőre gondolnak, s nem tudják, hogy mi lesz a sorsuk holnap - holnapután... Churchill és Roosevelt jóslásai sem biztatják könnyű időkkel az angolszászokat, s a várható roppant veszteségeket a győzelem után bekövetkező aranyidők csalóka megragyogtatásával igyekeznek előre igazolni. (...) A homályos sejtések napjain már túljutottunk! Ma már bizonyos, hogy a világháború új fordulata előtt áll az emberiség, s a végletekig fokozott idegháború lázában várja a híreket, az óriás üvöltést, a földet rázó csattanást: valami felfoghatatlan iszonyú rohamot, amely irányt szab és véget vet a jövendőre tornyosult eseményeknek. A lélegzetet megszaggató várakozás szavakat keres, kifejezésre tör, s valószínűségeket dadog, két lassan kikristályosodott fogalom körül. Inváziót és megtorlást mondanak az emberek, s mintha két sarkon villódzna öt hosszú esztendő minden feszültsége, csatája és elkeseredése, úgy gyűjti össze ez a két szó az ellenséges táborok akaratát és erejét, ütésre görcsösödő öklökbe.

Invázió és megtorlás! Megtorlás és invázió! Lapozd végig a világ valamennyi újságját, s az ezerszínűen írott cikkek lényegében ez a két fogalom izzik, mint a végzet rémületbe nyílott szemei...
A keleten rohamozó Vörös Hadsereg megköveteli szövetségeseitől a nyugati partraszállást, akár értelmes, akár ostoba, hadműveleti szempontból a kikényszerített, bizonytalan kísérletezés. Az angolszászok az esztelenségbe fokozott légiterrorral próbálják még az invázió előtt legyöngíteni Németország ellenállását, de sárkányfogakat vetnek bombáikkal a német földbe, s vihart aratnak a megtorlás kiérlelt gondolatában. A németek tudják, hogy a nyugati fal ellen ostrom készül, s Angliában sem hiszik már mesének a visszacsapásra gyártott új német fegyvereket...
A kártyák az asztalon feküsznek. A feltárt szándékokból még nem lehet a háború végső eredményére következtetni, de annyi halálosan bizonyos, hogy a világ kultúráját hordozó Európa teljes leverésének sem az angolszászok lennének történelmi vámszedői, hanem a szovjet-oroszok és a bolsevista összeesküvők, az öt földrész minden országában! Nem ér többet Angliának és Amerikának az igazságos béke, mint Moszkva szálláscsináló megbízatása?... S nem jobb a béke a megtorlás előtt - mint azután?...

Aki ismeri valamennyire Anglia és az Amerikai Egyesült Államok belső gazdasági és társadalmi szerkezetét, az tudja jól, hogy az angolszász-szovjet együttműködési szerződés és különösen a háború utáni világ megszervezésének és irányításának közös terve, csak a szovjetnek kedvezhet! Moszkva a végtelen csavart szereli szövetségeseire, s imperialista szándékait igen következetes szorításokkal érvényesíti. Ami egy esztendő előtt még elképzelhetetlen volt, az ma rideg valóság és leszámított engedmény a vörös hódítási vágyak kielégítésére. Ez a folyamat még korántsem fejeződött be, s brutális méreteket ölthet, ha az angolszász partraszállási kísérlet bármilyen ok miatt nem sikerül Európában...

Hiábavaló minden szépítgetés: a bolsevizmus továbbra is készenlétben tartja a világforradalom kirobbantásának fegyverét az ellenség és a "jóbarát" ellen, egyforma könyörtelen következetességgel. A tűz és víz ellentéte választja el egymástól az angolszász polgári társadalmakat, és a szovjet rabszolgarendszert, s a diplomaták és katonai küldöttségek ide-oda repkedése hajszálnyit sem változtat a jövendőt meghatározó, alapvető különbségeken. (...) Ebben a nagy órában összedőlnek a kártyavárak és a kegyes hazugságok helyett igennel, vagy nemmel kell válaszolni a bolsevizmus és a nemzeti életforma között! A szovjetnek az az érdeke, hogy a nyílt színvallás idejét elodázzák a kultúrnépek, amíg a vörös forradalom ügynökei megdolgozzák a tömegeket, a Moszkvának kedvező válaszra. Várni kell, amíg Tito tanácsköztársaságot szervez a Balkánon, amíg Benes megmagyarázza az angol lordoknak, hogy csak vörösen szép Közép-Európa, amíg az áruló és kitartott Károlyi Mihály a magyaroknak a szovjet fennhatóságot ajánlja, s amíg Afrikában, Olaszországban és az angolszász birodalmak területén minden romboló vad erőt csatasorba állítanak azok ellen az előkelő urak ellen, akik a szovjet szerződést - megkötötték!...

A késői ébredés már semmit sem használna, s ezért állíthatjuk őszinte meggyőződéssel, hogy a Vörös Hadsereg dühödt támadásait elhárító német seregek védik, még Anglia és Amerika jólfelfogott életérdekeit is!...
Megkezdődött már Angliában is a bolsevistaízű felelősségre vonás, éppen a szovjet szerződés aláírói ellen... Az angol kommunisták hetilapja, a "New Leader", rátámadt Winston Churchillre, s azt a kérdést feszegeti kínosan, hogy mit gondol őszintén és igazán az angol miniszterelnök - Sztálinról?

A New Leader szerint a kérdés azért fontos, mert Churchill elnevezte már Sztálint "hidegvérű, szívtelen embernek", és a "legnagyobb harcosnak"... Egyszer "a legaljasabb gyilkosok szövetségének" titulálta Moszkva urait, máskor pedig az "emberi kultúra védelméért" dicsérte meg őket... A New Leader a kellemetlen idézetek elejére helyezi Churchill alábbi híres mondását: "Nem volt senki határozottabb ellensége a kommunizmusnak az utolsó 25 évben, mint én és egyetlen szavamat sem vagyok hajlandó visszavonni abból, amit mondtam!...
Melyik hát az igazi Churchill? - kérdi a londoni lap, de azonnal állást foglal a rejtélyes kérdésben, s azzal vádolja az angol miniszterelnököt, hogy a szíve mélyén elfelé húz Moszkvától, mert javíthatatlanul a "saját osztályával" érez... A bizonyításra Churchill kinyomtatott beszédeiből valóságos adathalmazt zúdít a New Leader olvasóira. Megírja, hogy Churchill jellegzetesen erős szavai szerint "a bolsevizmust a közönséges bűnözők és a vadállatok ösztöneinek aljas vegyülete szülte", s hogy "a megmérgezett Oroszországban a kommunista hordák szuronnyal, ágyúval és tífuszbacilusokkal irtják ki a becsületes embereket"...
"Mindenki láthatja" - mondotta Churchill -, "hogy a kommunizmus szétroncsolja a nemzetek lelkét, s az embereket elnyomja, éhezteti a békében, s borzalmakba alacsonyítja a háborúban. Meg akarom élni azt a napot, amikor, vagy tisztességes kormány kerül Oroszország élére, vagy véget vetünk a jelenlegi álszenteskedésnek és nem tartunk fenn barátságos viszonylatot olyan emberekkel, akik romlásunkra törnek"...

Kavarog a világpolitika...
(1944. február 16.)
Kavarog a világpolitika nagy boszorkánykonyhájának üstjében a legfrissebb bolsevista főzet, amelyet fanyalgó arccal kóstolgatnak a demokrata államférfiak már jó idő óta és sehogy se tudnak megállapodni abban: milyen fűszereket kevertek a moszkvai szakácsok a zavaros lébe, s hogy vajon kinek számára lesz ez az étek - feketeleves...
Molytalanított vén demokraták és kelekótya ifjú világboldogítók azt magyarázzák, hogy a Molotov elvtárs által meghirdetett nagy szabadság a Szovjetunió szövetséges államainak ajándékozott külpolitikai függetlenség, s a katonatartás joga voltaképpen nem más, mint a bolsevizmus belügye, egy kis közigazgatási reform. Akinek szemét nem homályosította el, látását nem gyöngítette meg az ostobaság hályoga, azok viszont tudják, hogy a Kreml egyik legnagyobb ütőkártyáját játszotta ki nyugati szövetségeseivel szemben, s a baskíroknak, voguloknak, osztyákoknak, cserkeszeknek osztogatott jogok csak a nemzetközi tárgyalások asztala körül leadott szavazatok arányát kívánják befolyásolni...
Tizenhat bolsevista köztársaság mindenre kész delegátusai ülnek majd szemközt az angol világbirodalom és Amerika képviselőivel, s amikor dönteni kell - ennek a tizenhat voksnak a többsége billenti a szovjet javára a tanácskozások mérlegét. Ez a pofon módjára egyszerű magyarázat Sztálinék elhatározására, de természetesen ez csak egyik ok, a másik az európai kis nemzetek, a szovjettel szomszédos országok éberségének, figyelmének, és rettegésének elaltatási szándéka.
A nagy görögtűzzel kihirdetett szabadságot csábításnak szeretnék alkalmazni Moszkvában, s megkönnyíteni a rózsaszínű, vagy egészen vörös demokrata csoportok helyzetét, amelyek Európában szerteszét évek óta azzal foglalkoznak, hogy megmagyarázzák: mennyire nem félelmetes dolog a bolsevizmus, s milyen kívánatos dolog hatalmának árnyékában élni. Ezek az önkéntes agitátorok most mutatós érvet kaptak Molotovéktól, s még tágabb torokkal hirdethetik, ha akad még nemzeti társadalom, amely ezt a bódítószert lenyeli, hogy annak a népnek szabadságát és függetlenségét, amely önként ajánlkozik fel szövetségesnek, Moszkva egyetlen ujjal lantja majd, sőt módot nyújt neki kiélni minden nemzeti vágyát.
A politikai feketepiac dugárujaként így próbálják a bolsevisták becsempészni az európai népek lelkébe az álmos közönyt, vagy a naiv hiszékenységet -, hogy milyen sikerrel, nem is lehet kétséges, hiszen ezen a tájon túlontúl jól ismerik már a világ forradalmasítására törő, minden kultúrát, nemzeti önérzetet megtipró marxizmust én úgy, mint a hatalmi tébolyba esett pánszláv-kommunizmus igazi szándékait. Arra persze, hogy vajon a moszkvai nagy függetlenségi komédiának voltak-e belpolitikai indítékai is, majd csak a jövendő történetírása felelhet, de alighanem van valami belső forrongás a szovjet roppant kiterjedésű határai között, hiszen ebben a háborúban éppen úgy, mint Anglia tette vazallus népeivel, Sztálinék is elsősorban az orosz tömegeket használták fel ágyútölteléknek, s ezek a kivérzett, embertelenül sokat szenvedett "szövetséges köztársaságok" talán követelni kezdtek valami ellenértéket áldozataikért...

Vakság, vagy tudatlanság kell ahhoz, hogy valaki másképp ítélje meg a moszkvai komédiát, s annak, aki nem látja ilyen világosan az események jelentőségét, szerény önuralommal hallgatni kéne.
Mégis azt látjuk, hogy néhány tájékozatlan, de a bölcsesség szerepében szívesen tetszelgő hazai publicistanövendékünk is hozzászól a dologhoz, s bámulatos ékesszólással igyekszik bebizonyítani, hogy most aztán már nyugodtan fordíthatják fejük alatt a gondoktól átforrósodott kispárnát az európai nemzetek, köztük természetesen mi, magyarok is, s boldog horkolással aludhatjuk álmainkat, amíg majd az igazi demokrácia kakasa elkukorékolja a hajnalt. Hiszen - mondják tétlen okossággal -, a moszkvai elhatározás igen nagy mértékben megszilárdította földrészünkön a kis népek helyzetét!...

A polgári baloldal baljósai már eddig is meghökkentették néhány ilyen bölcsesség-a nemzeti közvéleményt, amellyel el akarják hitetni, hogy e hazában senki se drukkolhat másért, senki se fohászkodhatik zárt ajtaja és behajtott ablaka mögött őszintén egyébért, mint a demokráciák diadaláért, mert csak ez a győzelem hozhatja számunkra az igazi szabadságot, csak ez lehet szívünknek elegendő biztosíték hogy "Magyarország magyar ország maradhasson".
Az ő gondolkodásukat, hitüket egy pillanatra se zavarták meg olyan jelentéktelen tények, hogy egyszer már módunk volt testünkön tapasztalni ennek a demokráciának érvényesülését, s hogy ez a demokrácia a mi szemünkben alaposan levizsgázott, amikor húsz esztendeig egy árva akácfát, egy meglábolható határfolyót se volt hajlandó visszaadni Magyarországnak. (...)
..."a bolsevizmus nem akar mitőlünk semmit", sőt a függetlenség és szabadság lényeit kínálja olyan csekély ellenszolgáltatásért, hogy hatalomra engedünk jutni szovjettel barátságos rendszert. Mit gondolnak vajon Dessewffy Gyula grófék: ez egyetlen álmunk? S hogy nincs-e csakugyan egyéb tennivalónk, mint lemondani önvédelemnek még szándékáról is, az ő tanácsaik és elegáns megnyugtatásaik kedvéért? S nem találják-e úgy, hogy amit művelnek, nagyon is hasonlít egy másik Károlyi Mihály tevékenységére?

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1944. február 16.)
Hull ultimátumszerű követelést intézett a szabadságáéit és függetlenségéért harcoló finn nemzethez az elmúlott héten és az amerikai szónak a bolsevista bombazápor adott kegyetlen erőnyomatékot: Helsinkit, a testvérnemzet fővárosát vad rohamokban támadták a szovjet repülőkötelékei...
Nincs Európában demokratikusabb állam Suominál, s lám, ezt a demokráciát se szabad már védelmezni, mert Moszkvának nem tetszik, és a jelek szerint az angolszász diplomácia kénytelen nemcsak támogatni is a legvitézebb és legbecsületesebb kis nemzet leigázására törő moszkovita szándékot!
A farizeus és nagyképű nyilatkozatok semmit se érnek, a kegyetlen valósággal szemben minden hitelük széjjelfoszlik, s marad az egyetlen menedék, amiben a népek és országok még bízhatnak: a védelemre markolt fegyver, az elszánt akarat, megoltalmazására a becsületnek és szabadságnak.
Ez a tanulsága az angolszászok magatartásának, s értelmes ember elgondolkodhat azon, hogy vajon ha most, a háború közepén így érvényesülhet a legbarbárabb imperialista szándék, vajon mi történnék, ha a kapitalizmussal szövetkezett bolsevizmus a győző csizmájával léphetne a levert Európa mellére, miben volna a biztosíték valamennyi ország számára, hogy jogait tiszteletben tartják, s hol az erő, amely az erőszakkal szembeszegül...
Megszigorodott télben folyik tovább a keleti csata, a sarki tájaktól a Krímig, miközben a politika és diplomácia verteién, de annál irgalmatlanabb és szívósabb ütközeteit vívják egymás ellen - a szövetségesek.
A szovjet igyekszik katonai sikerek nyomatékát adni majdnem naponta felfokozott követeléseinek, vagy önkényes elhatározásainak, amelyek mind a demokráciák érdekeibe vágnak. Ezért dobnak újra és újra friss tartalékokat a harcba, s igyekszenek, ha már hadászati sikerekre nem számíthatnak, legalább területi nyereségeket elérni, s ezekre hivatkozni a jórészt tehetetlen, sőt balvégzetű szövetséges hadvezetéssel szemben.
Zsaskov, Vityebszk, a Pripjet és Berezina között fellángoló harcok jegyében kezdődött az elmúlt hét. Olyan mozdulatok vannak itt folyamatban, amelyek megint bizonyos területi előnyt biztosítanak az ellenségnek, de e mozdulatok nem a szovjet téli támadásának célját viszik közelebb a megvalósuláshoz, hanem inkább úgy tekinthetők, mint előfeltételei a háború végső mérkőzésének a keleti arcvonalon.
Nem szabad elfelejteni, hogy a német vezérkar ebben a gigantikus küzdelemben ellenfelét ismét és ismét új erőfelhasználásra ösztönzi - csábító, de elérhetetlen lehetőségek révén. A helyzet gyorsan közeledik a mérkőzés végső izzása felé, s a meglepő alakulás minden elemét magába foglalja...

Az irgalmatlanság süvöltő szele...
(1944. február 23.)
Az irgalmatlanság süvöltő szele kavarja fel a Monté Cassinó-i bencés apátság omladékai felett a port, egy ezerötszáz esztendős múlt köveinek szerteszálló atomjait, s viszi széjjel a világba, mint a nagy vulkánkitörések hamuesőjét, hogy a töprengő ember homlokára hintve, igaz böjti gondolatokat ébresszen.
A viharsarok, ahonnét ez az orkán elindult, Moszkva, s a bolsevizmus kényszere, parancsa, szelleme az, ami a nagy nyugati demokráciákat arra kényszeríti, hogy az emberiség kultúrájának pótolhatatlan kincseit szétrombolják, s magukat a népeket is végső pusztulás, az irtózatos szenvedés szakadékaiba taszítsák.
Lehetetlenség fel nem fedezni a belső kényszert, a logikai összefüggést a lengyel kérdés, az Atlanti Charta megtagadása, a finn ügy, és Monte Cassino bombázása között. Ez a szellem ugyanaz, amely egész nihilizmusával, cinikus romboló dühével 918-ban szabadult rá a világra, s most egy hatalmi versengés, a birtokon belül lévők makacsságának jóvoltából napról-napra terjed, akár a meggyújtott prérik tüze, s mind nagyobb darabot perzsel fel abból a területből, ahol a jog, emberség, becsület s tisztesség uralkodik. Megsemmisíteni mindent, ami csak halvány emlékeiben is visszaidézné az értelmes ember gondolataiba a becsület világát, a tisztes munka és boldogulás korszakát, bizonytalanná tenni az egyén és a társadalom puszta létét, rettegést verni fel a szívekben - íme, ez az a módszer, amely reá ragadt, mint egy új, minden pestisnél szörnyűbb járvány azokra, akik a bolsevizmussal összefogtak...
Tanulság: a természetes és ösztönös védekezés volt csupán a keleti fertőzés ellen fasizmus és nemzetiszocializmus, pozitív sarka annak a negatív pólusnak, amelyen minden tagadás, becstelenség szikrái is pattogtak huszonöt esztendőn keresztül.
A Monte Cassinó-i apátság durva elpusztításának kérdését igenis tisztázni kell. Hadd tudja meg az emberiség, ki kezdte, s ki védekezett csupán, hadd derüljön ki: mit érzünk, amit látunk, az Moszkva titkos parancsának brutalitásából fakad...
Minden erő szent, amely felkel ellene, s egyre tisztábban látják már az elfogultak, bátortalanok, az óvatosak, az opportunisták is, hogy nincsen három tábor, csak kettő, nincs semlegesség és érdektelenség, itt valahová oda kell állni, s talán annyira józan már az európai emberiség, hogy meg tudja ítélni, vajon a démoni pusztítás szenvedélye mellé sorakozzák-e, vagy a becsületes védekezők táborába vonuljon, s igyekezzék megmenteni azt, ami a kétezer esztendős keresztény kultúrából, s az emberiség nagy, közös kincseiből még megmaradt!

Csodálnánk, ...
(1944. február 23.)
Csodálnánk, ha a Népszava nem olyan izgatott gorombasággal vette volna tudomásul megállapításainkat a magyar dolgozók és a szociáldemokrácia viszonyairól, int ahogy tette. Ők a Conti utcában nem szeretik az ilyen beszédet, az őszinteséget nehezen viselik el az elvtársak, akik szívesen pihennek a mozgalom babérjain, s a gyönyörű múlt képein merengve igyekeznek felejteni a jelen mostohán borongó tényeit.
Kellemetlen lehet hallani a másik oldalról azokat az igazságokat, amiket ők maguk is tudnak már, csak tagadni szeretnék a nyilvánosság előtt, mint a hajdani gazdagok szégyellt szegénységüket. Persze, régi szokás szerint megpróbálják összekeverni a fogalmakat, s azzal bőszíteni a Népszava olvasóit, hogy mi a magyar dolgozót, a verejtékkel kenyeret kereső munkást bántjuk, amikor velük foglalkozunk, s oktalan hetykeségüket, melldöngető hangoskodásukat időnként igyekszünk leinteni, tisztességes korlátok közé szorítani!
Nem, nem a munkásról van szó! Mi a magyar dolgozót, a kisembert becsületesen Védelmeztük mindig, ellene sohase vétettünk, megbecsültetéséért, emberi sorsáért harcolni egy percre se szűntünk, jogait leghangosabban mindig mi kiáltottuk el. Az elhagyatott tanonctól a kiöregedett munkásig mindenkiért áll a szociális küzdelem a oldalunkon, akkor is, ha az igazi munkás szociáldemokrata, vagy bármely más párt- és világnézet vallója.
Mi nem teszünk különbséget a dolgozók között, nem jelöljük meg őket ismertető jelekkel, nekünk egyformán becses, s a nemzet szempontjából egyformán fontos valamennyi magyar, aki a közös erőfeszítésekből a részét kiveszi, aki az ország nagy termelő munkájában helyén áll. Nem is ez a kérdés, s ezt jól tudják az elvtársak is, lakik olyan dühös szenvedéllyel akarják éppen velünk szemben megvédelmezni a nemzet dolgozóit. Nekünk csak a "vezérkarral" van vitánk, azokkal a hájas marxistákkal, akik igen kevés boldogságot, de annál több nyomorúságot, félreértést ajándékoztak a becsületes munkásnak. Nem a szakszervezeti munka okozta a bajt, hanem a marxista politikai szervezkedés, ez volt a rákfenéje a munkásmozgalomnak, ennek érdekében használták ki a vezérek a szakszervezeteket. Gondoljanak csak a bolsevizmusra, s az azt követő időkre, bármennyire nem szívesen szoktak is emlékezni - mindjárt maguk is ráébrednek, miben látjuk mi a marxizmus veszedelmét a magyar dolgozók jövendő sorsára.
Ezt pedig érzik és tudják most már az igazi munkások is, akiknek nem lehet többé bekötni a szemét, s azt se kívánhatják tőlük, hogy elméjüket másra használják, mint józan gondolkodásra. Ezért zavarja az elvtársak nyugodt álmát a mi néha ellenük felemelkedő hangunk, amelyben a dolgozók lelkiismeretének kérdéseit érzik búgni...

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1944. február 23.)
Keleten a vityebszki nagy elhárító csata német győzelemmel befejeződött; a cserkasszi katlanról, amellyel kapcsolatban pedig a moszkvai előlegezett diadaljelentések azt hirdették hangosan, hogy benne legalább tíz német hadosztály "várja elkerülhetetlen sorsának beteljesülését", kiderült, hogy kisebb bekerített harci erőket szorongatott, de Manstein páncélosai azokat is kivágták a gyűrűből; Nettunonál mind szűkebb térre szorulnak az angol-amerikai inváziós csapatok; Cassino romjai között egy lépéssel se jutnak előre az indus lövészekkel feltöltött hadosztályok; a légi csata kegyetlen veszteségei miatt lanyhulnak a német városok ellen intézett rohamok, íme néhány szürke mondatba összefoglalva a hét harctéri eseményei, amelyek sehogy se adnak olyan képet, mintha az európai várat közös erőfeszítéssel vívó demokráciák és bolsevisták oldalára billent volna a fölény...
A diplomácia arcvonalán egy elhamarkodott akció látszik politikai vereséggel fenyegetni a szövetségeseket: a finn békehajlandóság félreismerése, s ha a jelek nem csalnak, ebből az ügyből kegyetlen világosságú tanulságot nyernek a kis nemzetek.
Még nyitva áll a kérdés: mi történik majd odafent, a magas északon, de a szovjet követeléseinek brutalitása és velük szemben az angolszász habozás azt mutatják, hogy London és Washington komoly érzéseket táplál a finn nemzet iránt, hogy nem gyűlöli úgy, mint többi ellenfelét -, s mégis kénytelen tűrni a szovjet nagyon is egyértelmű viselkedését...
Az 1940-es határok "kiigazítása", a finn városok katonai megszállása, a "bolsevistaellenes elemeknek a kormányból való eltávolítása" olyan követelések, amelyek ellen elsősorban Angliának és Amerikának kellett volna tiltakoznia. , Még szerencse, hogy Keleten szilárd az arcvonal, s a hadműveleteket nemcsak a szeszélyesre vált időjárás befolyásolja, hanem a német védelmi akarat is. Az új vonal alapiránya már tisztán kivehető itt, Narvától egészen Vityebszkig, ahol a sziklaszilárd állásokra támaszkodik. Az a furcsa szovjet kiugrás, amely hatalmas ékben nyomul előre a Luck - Dubno - Rovno vonalig, hogy alatta mélyen bekanyarodjék a német védelmi rendszer Krivoj Rogig és Nikopolig, még sok gondot okozhat a bolseviki hadvezetőségnek, ha egyszer a délről és északról meginduló német támadás oldalba kapja az itt álló vörös hadosztályokat...
A félelmetes téli csatát a németek igen kis erőkkel vívták, amelyek mögött óriási hadműveleti tartalékok állnak, s csak ez a biztonság magyarázza az ember és anyagkímélésnek gyakran már az istenkísértés határán járó mértékét. Most, hogy a téli csata vége felé közeledik, minden jel szerint, a birodalom hadereje ép és sértetlen, amit nem lehet elmondani a szovjet ármádiájáról.
A téli hadjárat, amely belefulladt a végtelen térbe, irtózatos vércsapolást végzett a bolsevista hadosztályok állományában, s a talán tetszetős, de stratégiai szempontból mégis meddő területnyereségeket olyan veszteségekkel fizettette meg, amelyeknek hatása csak tavasszal mutatkozik meg igazán.
A másfél évig tartó totális német mozgósítás egész emberanyaga, milliós hadseregekké kiképezve várakozik valahol, hogy beleavatkozzék a végső döntésért meginduló küzdelembe, akár keleten, akár az inváziós arcvonalon, azzal az 1942-es kész hadsereggel együtt, amely szintén pihent mostanáig.
A Pripjet és Berezina között folyó harcok alatt a számbelileg kisebbségben védekező német csapatok majdnem harminc szovjet hadosztályt morzsoltak fel a szakadatlanul és eredménytelenül megismétlődő áttörési kísérletekben. A Dnyeper-könyökben új fegyverekkel felszerelt, különleges csapatokat próbált ki a német hadvezetőség, s ezek a védelmi fegyverek a túlerővel támadó ellenség soraiban súlyos veszteségeket okoztak.
A légierő nyomasztó fölénye egyik magyarázata annak, hogy a szovjet nem boldogult a leggondosabb tüzérségi előkészítéssel és páncélos támogatással megindított offenzív kísérletével se, hiszen a keleti arcvonalon február 8. és 14. között kétszázhat legújabb mintájú harci, romboló és bombavető gépet pusztítottak el a németek, mindössze 27 saját veszteség mellett. Az arány már arra a viszonyra emlékeztet, amely a halált megvető japán légiflotta és az amerikai repülők mérkőzéseiben szokott mutatkozni a távolkeleti légi térben.
Dél-Olaszország földjén makacsabbá vált a küzdelem. A cassinoi hegytömbnél a szövetségesek presztízs-harcokat vívnak, s újra meg újra rohamra küldik a megtizedelt angol-amerikai hadosztályokat, de nem sok eredménnyel, hiszen a rommá omlott város utcáiról a német gránátosok már ötször űzték ki a támadókat. Az "emberkímélő taktika" alkalmazása sehogy se akar sikerülni az offenzívát vezető angol és amerikai parancsnokoknak, akik most már nem jelenthetik haza, hogy az előrenyomulás oka az óvatos és takarékos hadvezetés, hiszen Londonban is, Washingtonban is tudják, hogy az Abruzzókban harcoló amerikai csapatok keservesen kivéreztek és erősen megcsappant állományukat indus lövészekkel kellett feltölteni.
A tehetetlen düh, a sikertelenség felett érzett keserű harag talán oka volt annak a barbár elhatározásnak is, hogy a Szent Benedek-rend majdnem ezerötszáz éves apátságát a földdel egyenlővé bombázták az amerikai repülők, azzal az ürüggyel, hogy a kolostort a németek védelmi berendezésekkel látták el. Azóta kiderült, hogy az állítás egyetlen szava se volt igaz és a katolikus világ szent helyének romjai alá l nem német katonák, hanem száz bencés szerzetest és igen sok szerencsétlen menekült olasz asszonyt és gyermeket temettek a légi aknák és nehézgránátok. A klastrom elpusztítása természetesen semmit se változtatott a hadihelyzeten (...)...

A légi háború..
(1944. március 1.)
A légi háború szélesre nyitotta fekete szárnyait, s a képzelőerőt megszégyenítő borzalmakkal keresi dühödten a döntést az európai városok és települési helyek fölött. Éjjel és nappal zúgnak, dörögnek a bombázó gépek százai, s a téli felhőtakarók mögül tüzet és vasat robbantanak a földre. Lángtenger mar az utcasorokba, templomtornyok dőlnek a házakra, az évezredes kolostor falai kiégnek, könyvtárak, múzeumok hamvadnak el, fehéren izzó zsarátnok lepi be az otthonok helyét és sárgalobogású kén fröccsen a menekülő emberekre...
A földre zuhant pokol véres színjátékában már zilált révületbe kavarodik a hősiesség és a gonoszság fogalma...
A technikai háború irgalmatlan belső törvénye ellódította ősi helyéről a harci lovagiasság nemes szabályát, amely évezredeken át a szemtől-szembe vívott csatát, viadalt és megütközést parancsolta az igazi katonának. Fegyveres támad a fegyveresre, s bármilyen kemény és kegyetlen a küzdelem, gyalogos, lovas, tüzérségi vagy új páncélos erők között, a harcot katonák vívják egymás ellen, s megkímélik az asszonyokat, gyerekeket, a betegek, aggok sokaságát és a csataterektől távoli otthonokat.
A repülőgépé a háborús erkölcstelenség forradalmának dicstelen sikere! Amíg a légierők egymásra támadtak, vagy a harcterek körzetében a döntést siettették a szembenálló fegyveres táborok között, addig a repülőgép is alkalmazkodott a becsületes katonaszellem ősi szabályaihoz, de amióta az elvadult szenvedélyek terrorbombázásra használják, sok száz kilométernyi távolságokban a frontvonalak mögött, azóta a repülő erődök az emberiesség, a kultúra, s a véres viszályokból való józan kibontakozás halálos ellenségei! És azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a légi terror nem hoz döntést a népek gigantikus csatájában. Amíg csak az angolszászok pusztították Nyugateurópa és Olaszország városait, addig elhihették az örvendezők, hogy a terror győzelmet érlel, de azóta már Londonban sem alszanak a milliók az égig csapódó lángtengerekben...
Kiderült, hogy mindenki bombázhat mindenkit, mert a védelem és a támadás feltételei nem azonosak. Ha 500 gép helyett l.000 bombázó zúdul Németországra, a felfokozott terror egyetlen német harcigépet sem tud visszatéríteni londoni útjáról...
Winston Churchill is csak új szenvedést és megpróbáltatást ígérhetett az angol népnek, s a háború elhúzódását jósolta meg, az ellenség töretlen erejére való hivatkozással. Az esélyek valahogy kiegyensúlyozódtak, a háború vége beláthatatlan messzeségekbe tűnt, s ideje volna felvetni a kérdést bátran és egyenesen, hogy kinek lesz haszna az európai terrortámadások végtelen romhalmazából?...
Csak a szovjetnek! Egyedül Moszkva urai leshetik az égen a nagy vámszedés vörös csillagát! Európa meggyöngülése, harci erejének elomlása, a romok, a pusztulás, a szétesettség, és a kétségbeesés anarchiája a bolsevizmust segítené ideiglenes győzelemhez, s utána évtizedekig dühöngő, csillapíthatatlan polgárháború dúlná szét Európát, mert a kultúrnemzetek fiai nem tudnák elviselni a moszkovita ostor csapásait. Anglia és az Amerikai Egyesült Államok gazdasági és politikai szervezetét is összeroppantaná a szörnyű válság és a bolsevista betegség, mint őrült kezének szorítása a dióhéjat. Egyház, kereszténység, magántulajdon, szabad földműves, független államszervezet, belső önrendelkezési jog nem maradhatna meg sehol Európában a bolsevista orkán rohama után, - hogy a tőkések, vagy éppen az arisztokraták rendjéről ne is beszéljünk. A szovjet megtörtént átformálásáról suttogott meséket, a bolsevista ügynökök terjesztik szerte az egész világon. Uralmi rendszerek lényegét nem mossák el az ügyes alkalmazkodások, s a pánszláv világhatalmi fanatizmusnak ma már kialakult gazdasági és társadalmi rendszere van, amelybe a szabad nemzeteket csak elképzelhetetlen nyomorúság és vérontás árán lehet belétörni!...
Hiszen még az oroszokra is, milliók kiirtása után sikerült szorosan felrakni a vörös jármot, s ezeknek a millióknak túlnyomó nagy része nem gróf, földbirtokos, nagyúr és nagyvállalkozó volt, hanem egyszerű földműves, iparos, munkás, és kishivatalnok! Moszkva pedig következetes brutalitással érvényesíti a saját céljait, s lassanként elhomályosítja véglegesen az angolszász hadi célokat. A lengyel kérdés csődje nyilvánvaló. A Londonban nagyra növelt Benes átallott a moszkvai vonalra, s még csak mutatni sem lehet ellene a neheztelést. A finn-kérdésben az angol hírszolgálati iroda diplomáciai tudósítója jelentette ki, hogy a szovjet nem teljesítette a brit kormány kívánságait a fegyverszüneti feltételek dolgában. Szerbiában hosszú csűrés-csavarás után, csak a kommunista álláspont érvényesült, s Tito "marsall" Moszkva nevében kívánja irányítani a Balkán jövőjét. (...) Az angolszászok még a terrorbombázásokkal sem magukért dolgoznak. Az az övék, amit visszakapnak a megtorlásban, de minden más esetleges eredmény a szovjeté. Érdemes az ilyen félelmetesen egyoldalú, a kultúremberiség közös ellenségét megsegítő célért, a terrorbombázások világtörténelmi felelősségét tovább is vállalni?...

Széttört katlan Cserkasszinál
(1944. március 1.)
Elsietve jelentette Moszkva, hogy Cserkasszi körül Kanyev, Korszun, és Liszjanka l térségében, közel 100.000 főnyi német hadsereget megsemmisítettek, mert a valóban körülfogott és közel 3 hétig katlanba zárt német haderő, szuronyrohammal áttörte a szovjet vonalat, s a hős csapatok kilenctized része egyesült a főerőkkel az új német védelmi arcvonalon.
A szovjet hadijelentést megcáfolták a tények, s a vörös katlant megsemmisítő hős vezérek, Leeb és Gille tábornok és a vallon-hadosztály parancsnoka, Leon Degrelle, már a német főhadiszálláson és Berlinben tettek jelentést a páratlan fegyvertényről. A 30.000 négyzetkilométeres területen bekerített német csapatok, három hétig tartó ádáz tusakodás után, a gondosan előkészített tervek szerint, február 17-én éjjel 11 órakor, az óramű pontosságával rohamozták meg a szovjet állásokat, s reggelig három harci vonalat áttörtek. A negyedik vonalban tombolt a legsúlyosabb harc a kora reggeli órákban, de a német törzsek SS-önkénteseit egyesítő Wiking hadosztály megtörte az utolsó ellenállást is és február 18-án délelőtt, Liszjanka határában találkoztak egymással az előrenyomuló német páncélosok és a szovjet vasgyűrűjét áttörő harci egységek.
A cserkasszii katlancsatát a katonai dicsőség lapjaira jegyzi fel a történelem!...

A pánszláv veszély
(1944. március 15.)
A pánszláv veszélyt, s a magyar föld nemzetiségi kérdéseit Kossuth Lajos a végzettszerűség érzésével ismerte, s talán elsősorban azért kívánta Magyarország korszerű átalakulását és beleilleszkedését a XIX. század eszmei rendjébe, hogy a nemzeti kérdést még idejében tudjuk megoldani. Törékenynek tartotta a feudális világot a magyarság jogainak biztosításához, s széles népi rétegek védelmére kívánta bízni azt a forradalmi korszakot, amelyben a modern alkotmányosság és a nemzetállam keretében áttérünk a latin nyelvről a magyarra, s a többségi jog demokráciája alapján a közigazgatásban is a magyar nyelvet ismertetjük el államnyelvnek...
Kossuth Lajos tudta, hogy a szlávok kedvéért kell latinul beszélni az országgyűlésen, a vármegyeházán és a bírósági fórumokon... Látnoki erővel rajzolta meg Kossuth Magyarország helyzetét a pánszláv törekvések gyűrűjében, s politikai elhatározásait a rideg magyar tényekhez igazította, s nem a fellengzős és nemzetközi szólamokhoz. Még ma is világítanak és kötelességre döbbentenek Kossuth szavai, ebben a csodálatos idézetben:
"A pánszlávizmus nagyravágyó céljai sohasem juthatnak teljes valósulásra, hacsak Magyarország vagy fel nem daraboltatik, mint a keresztre feszített Krisztus, vagy szélhűdötté nem leszen, mivelhogy nem független. (...) Mi magyarok, útjában állunk a déli és északi szlávok egyesülésének. Hogy útjában állunk, ez a harmadik nagy szolgálat, melyért Európa a magyar nemzetnek hálával tartozik."
Megmondotta Kossuth világosan, hogy a magyarság megerősödésének, a pánszláv izgatok a leghalálosabb ellenzői, "a király tanácsaiban, az országgyűlésen, a köz- és társadalmi életben, mindig és mindenütt!"... Figyelmeztette Kossuth az európai uralkodókat és államférfiakat arra, hogy a pánszlávizmus a szabadság jelszavával, csak Oroszország vontató kötelére fogja a kis szláv népeket, s hogy a terjeszkedési vágytól meg nem fertőzött szabad magyar nemzet, "a saját létérdeke által van arra utalva, hogy az Európát beláthatatlan romlással fenyegető pánszlávizmusnak egész erejével, utolsó csepp véréig ellenálljon"...
Semmiről még nem hazudtak össze annyi szándékos badarságot ebben az országban, mint Kossuth Lajos "federatív" terveiről. Kossuth becsületesen kijelentette, hogy a "dunai konfederáció" tervét nem ő írta meg, s csak egy beszélgetés feljegyzése került tévedésből nyilvánosságra. Kossuth elragadott mondatait, politikai hitvallása cáfolja meg, maga az ember, a szellemóriás, a független Magyarország prófétája és harcosa, irtózatos súlyú nemzeti keresztünk viselője, aki tévedhetett százszor a kis részletekben, mert csalhatatlan volt a lelkét eltöltő magyar hivatásgondolatban, s mert élete alkonyán is ő volt a nagy adakozó, aki a nemzetnek ajándékozott nemzeti kincseiért nem kért cserébe semmit. Csak egyszer fordult népéhez egyéni kérelemmel. Galambőszen, s a száműzetésbe elfáradtan jegyezte fel Kossuth Lajos ezeket a zokogó szavakat: "Nekem hát nem kell semmi a Hazától, s nem adhat semmit a Haza, kivévén az örömöt: őt szabadnak tudhatni - és hatlábnyi gödröt az örök álomra"...
Legyen ez a pár sor egyszerű virág Kossuth Lajos sírján...

Vihar Írország körül
(1944. március 22.)
Az ír nemzet szenvedése a múltban és válsága a jelenben:
Kelta fajú, ősi nép az ír, s hazája a "zöld sziget", vagy másik nevén a "szentek szigete" a XII. század második felében szenvedte el az első angol hódító hadjáratot. Páncélozott lovagok törtek a gyalogos ír népre, mely függetlenségét és szabadságát bárddal, dárdával, parittyával igyekezett védelmezni az imperialista szándék ellen.
A túlerő legyűrte a heroikusán küzdő kis nemzetet, az angolok elfoglalták a városokat, s a nép a hegyek, erdők, mocsarak vidékére menekült. A kegyetlen pusztulás korszaka volt ez, az ír történelem legfeketébb lapjaira írták fel eseményeit.
Háromszáz esztendővel később, Erzsébet angol királynő uralkodása alatt a második megpróbáltatás zúdult a "szentek szigetére". A vallási üldözés kezdődött ekkor, a katolikus írek ellen támadt az anglikán hatalom, s a reformáció ürügye alatt második hódító hadjárattá fajult az angolok beavatkozása a szomszédos sziget legbensőbb ügyeibe. Nemcsak azokat üldözték, akik hitükhöz hűek maradtak, de halálbüntetés, vagy börtön járt az ír költők, mesélők, dudások nemzeti szavát, énekét meghallgatóknak is.
A harmadik angol hódító háború 1649-ben Cromwell idejében dúlt az ír szigeten, s a szelíd tájakon e korszak alatt száz és százezrek pusztultak el, városok omlottak üszkös romokba és megművelt mezők változtak rideg pusztasággá. Az ír nép, mikor erejét már valamennyire összeszedte, III. Vilmos angol király uralkodása alatt 1690-ben megpróbált fegyverrel szembeszállni a hódítókkal, a szabadságharc azonban vérbe fulladt. Ettől kezdve csaknem a rabszolgák sorsa volt minden ír élete. A sziget népe csak favágó, szolga, cseléd és kisbérlő lehetett saját földjén, a szentek szigete gyarmattá változott, ahol eltiltották az ipari forradalom beköszöntésének korszakában a gabonatermelést, mert olcsó hús kellett az angliai munkásoknak. A feltöretlen földek azonban nem tudták eltartani a népet, s az írek lélekszáma milliókkal apadt. A kivándorlás volt az utolsó menekvés, az új világ partjai hívogatták a szerencsétleneket, s Írország új nevet kapott: a pusztulás völgyének keresztelték el...
1846 és 1854 között egymillió ember halt meg otthon és egymillió lélek vándorolt el a pusztulás völgyéből. 1841-ben még 8.175.124 volt az írek száma, a haza földjén élők azonban 1911-ben már csak 4.396.219-en voltak. Az angol sziget lakossága ezalatt megháromszorozódott...
1916-ban volt az utolsó ír felkelés, amelyet vérbefojtottak, 1918 és 1921 között pedig szabályszerű háború folyt az angol csapatok és az ír szabadsághősök között, akiket Londonból a legmodernebb fegyverekkel, a tankok százaival támadtak. 1921 decemberében végre elismerték az ír szabad államot, de az ország északi részét leszakították. Rengeteget szenvedett ez a nép, s kálváriás útja után megérdemelné a békét, s a függetlenséget is, melyet azonban most - furcsa játéka a történelmi végzetnek - éppen az az Amerika fenyeget, amely annyi becsületes, munkás polgárt köszönhet a szentek szigetének. Az USA azt követeli Írországtól, hogy szakítsa meg diplomáciai kapcsolatát a tengellyel, ám De Valera, a szabad írek vezére természetesen határozottan visszautasította a furcsa kívánságot. Blokáddal fenyegetik megint az ír népet, az éhség rémét festik szemei elé, s ugyanakkor fokozzák a diplomáciai nyomást is a dublini kormányra. Csaknem fegyveres beavatkozással fenyegetik Írországot, megszállással - nagyobb dicsőségére a szabadság és függetlenség tiszteletét örökké hangosan hirdető angolszász politikának.
Ma mindössze hárommillió lélekre tehető Írország lakosságának száma, a többi szétszóródott vagy Angliába, vagy Amerikába, ahonnét mostanáig az ellenállás szellemét szították folyton, valahányszor ez a temérdek vért és szenvedést áldozott nép hozzá akart jutni emberi és nemzeti jogaihoz.

Együtt Európáért
(1944. március 29.)
Csak a keresztes háborúk szent célja vert olyan visszhangot az európai nemzetek szívében, mint az a harc, amelyet a bolsevizmus civilizáció- és kultúrgyilkos támadása ellen való védekezés jelent korunkban. Minden nép felismerte, hogy a kelet felől fenyegető szovjet imperializmus végső pusztulásba döntené földrészünk minden országát, s nincs az az értelmes ember Európában, akit ne aggasztana a veszedelem közelsége. Hiába próbálják a demokráciák propagandaszervei és államférfiai elaltatni az éberséget, s hasztalan magyarázzák: nincs okunk félni Moszkva szándékaitól, mert az életösztön erősebb a szavaknál, s fegyvert parancsol a férfiak kezébe; védeni, minél messzebb az otthontól, minél távolabbi csatatereken, a nemzetet, hazát, hitet, emberi életet.
Keleten kereszteshadjárat folyik... A német hadsereg mellett, amely talpig vasba öltözködve harmadik esztendeje gyürkőzik a bolsevizmus hordáival, szinte valamennyi európai nép fiai ott küzdenek a bajtársiasság elszánt érzésével szívükben. Az a harci csoport, amelyet "Európa-különítménynek" neveznek, egy SS-hadosztály kötelékében veszi ki részét hősi módon az élet-halál mérkőzésből. Magyarok, szlovákok, franciák, vallonok, norvégek, észtek, finnek, litvánok, horvátok küzdenek egymás mellett, s pontosan tudják, hogy a narvai fronton, vagy a Krím arcvonalán egyaránt hazájukat, saját népük szabadságát, függetlenségét, kultúráját oltalmazzák, s ők Európa védelmezői is, akiknek harci akaratán, önfeláldozásán meg kell törnie a keleti rohamoknak. Csupa fiatal férfi, - az új Európa fiai, akiket már nem a rosszul értelmezett sovinizmus tölt el, hanem az a felismerés, hogy a közös veszedelemmel szemben csak az összefogott erők képesek eredményt elérni...
Hogyan céloztak azzal az eszközzel, amelyről helykén hirdetik, hogy a világ legtökéletesebb célzókészüléke? Munkásházak omlottak össze értelmetlen romokká, bérpaloták csuklottak a földre, hogy ne maradjon belőlük más, mint szétszaggatott acéltraverzek, betonoszlopok káosza. Csupa kisember vált hajléktalanná, a dolgozó ember, akinek állítólag a szabadságot akarják hozni az angolszász demokráciák. Most megtanulta mindenki: micsoda szabadság lehet ez, amit így mutatnak meg, s milyen lenne a gyakorlatban...
Az éjszaka sötétjében megint rátörtek a fáradt városra a levegő kalózai. Izzó, vad világosság borította el az égboltot, s hullott a bombák légiója - megint csak célzás nélkül, vagy nagyon is kiszámított pontossággal a pesti perifériák munkáslakótelepeire...
Gyászt és szerencsétlenséget hozott a két terrortámadás, de megmutatott valami biztatót és vigasztalót is: ennek a milliós városnak nyugodt és férfias elszántságát. A testvériségnek, önfeláldozó bátorságnak olyan példáit láttuk az angolszász bombázók megjelenése után, ami büszkeséggel tölthet el minden magyart. A megpróbáltatás eggyé kovácsolta a tömegeket, s ma mindenki érzi már: sorsa nem játéka a véletlennek, mert mellette áll, mint a csatatéren a bajtárs, a másik, tizedik, századik és milliomodik magyar. Egy fronttá vált Budapest, a háborús hadszíntér, s ez az arcvonal minden poklon keresztül a győzelmet akarja, s mert hittel akarja, el is fogja érni. A német és magyar bajtársiasság eposzát lehetne megírni abból, ahogyan a terrortámadás elhárításában együtt fáradozott a magyar légierő és a Luftwaffe vadásza, a földi elhárítás tüzére, s a mentés munkájában a germán gránátos, kipróbált SS-i harcos, a magyar honvéd és a tűzkeresztséget megszerzett levente. Hitvány dolog volna azt mondani, hogy örültünk ennek az embertelen támadásnak, de a légi kalózok megjelenése mégis jó volt arra, hogy számot vethettünk magunkkal, s érezhettük: nem vagyunk gyengék, védtelenek, s Budapestnek is van férfias szíve...

A levegő terroristái Budapest fölött
(1944. április 12.)
Emberi hajlékok omlottak össze, életeket oltott ki a váratlanul lecsapó halál, évtizedek szorgos munkájával gyűjtött kis vagyonok váltak semmivé egy pillanat alatt, - Budapest fölött megjelentek a levegő kalózai, akik az európai szárazföld megszámlálhatatlan városa és faluja fölött szereztek már gyakorlatot arra: hogyan kell elpusztítani a békés lakosság szorgalmának gyümölcseit, miként kell és lehet legyilkolni az ártatlan gyermekeket, anyákat, rommá dúlni a kórházakat és templomokat, szenvedést, tüzet és acélt vinni oda, ahová a háború érccsizmái nem tiportak még sebeket...
Hétfőn - április 3-át írtunk és sohase felejtjük el ezt a dátumot -, talán az első derűs tavaszi nap délelőttjén felüvöltöttek Budapest szirénái, hogy rövid idő múlva csaknem elérhetetlen magasságban megjelenjenek a Duna páratlan szépségű városa fölött az amerikai terrorpilóták, s válogatás nélkül zúdítsák alá gépeik bombaterhét. Itt vannak képekben a dokumentumok, hogy miféle hadicélpontokat kerestek, s hó

Kártevő Mihály
(1944. május 10.)
Kártevő Mihály, az októberi gróf, a túlbuzgó cselédek módján akarja megszolgálni, hogy Benesék húsz évig kiutalták neki a havi bért, s be akarja bizonyítani: hetven esztendős fővel, előrehaladott aggkori elmegyengeségével is hasznát vehetik még, akik a magyarság romlására spekulálnak. Gyakorlata van a hazaárulásban, nem először csinálja már...
Miután reménytelenül üzengetett haza, hogy gyújtsuk fel az országot, szövetkezzünk Titóval, boruljunk a bolsevisták nyakába, esküdjünk fel a demokráciára, most maga fog hozzá "magyar tanácsával" Londonban legalább elméletben végbevinni mindezt a szép cselekedetet, s olyan munkatervet dolgozott ki, hogy olvastán elpirulnának a világtörténelem eddig élt összes árulói!
Bőkezű Károlyi Mihály nagylelkűen visszaajándékozza Prágának a Felvidék magyarjait, ráadásul kínálja Kárpátalját, Erdély hegyeiről is lemond, a Délvidéket pedig tán nászajándékul nyújtja át a tróntalan Karagyorgyevics Péternek - tessék világ, szabad a vásár, kinek van még igénye az ezeréves birodalom egy-egy darabjára?
A farkastorkú gróf elmotyogta híveinek, eldadogta az angol újságíróknak, hogy a két bécsi döntés és a magyar fegyverek eredménye semmis, ő igazságtalannak tartja mindegyiket, s csak úgy tárgyal a szomszédokkal, ha előbb elfogadják ezeket a területeket tőle, visszaragasztják a trianoni papirosra a letört fekete pecsétet...
Persze, hogy az igazi demokrata mintaképének dicsérték érte az angol újságok, csak éppen azt felejtették el megmondani: minek neveznék, s hogy bánnának el azzal a hitvánnyal, aki a szigetország háromnegyed részét örökös birtokul odakínálná, nem is idegennek, csak - Amerikának...
Érdekes volna tudni, hogy a demokrácia hazai szédültjei mit szólnak a londoni árulók meglepő "elhatározásához", hiszen itthon is voltak elegen, akik az őszirózsás forradalom hitvány grófjától várták a nagy békítő kísérletet az angolszászok és az egykori kisantant emigránsai között. S az se érdektelen: mit válaszolnak majd a friss Coriolanusok Kártevő Mihálynak, aki kereken kijelentette, hogy "nem kíván együttműködni velük", mert nem tartja őket elég komoly és őszinte árulónak. Régi igazság, hogy a hitványság és becstelenség útján nincs megállás, s az alkudozás egy nemzet javai és jogai fölött mindig a semmihez vezet...
Engedményekkel kezdődik, s a vége az, hogy mindent elkívánnak az erkölcsi rothadásba esettektől! Szép kilátás, tagadhatatlan: a demokráciák "megbocsátásának" ára - Magyarország, s ezt az árat aligha felejtették volna el megkérni tőlünk akkor is, ha mondjuk nem Károlyi Mihály, hanem mások, itthoni himpellérek ültek volna le egy tálból cseresznyézni az angolszász szövetségekkel. Demokratákká váltunk volna, s nyakunkba akaszthattuk volna jutalmul a történelem legnagyobb koldustarisznyáját...

Tanulni nem szégyen
(1944. május 10.)
Tanulni nem szégyen az ellenféltől se, s úgy látjuk, a magyarországi marxizmus legöblösebb szavú vezére is ezt vallotta, mert rövid időközökben már ötödször derül ki róla, hogy titokban - a kapitalizmus bűneit gyakorolta.
Peyer Károly, aki talán legnagyobb szenvedéllyel ostorozta a pártgyűléseken, a tisztelt Házban, a szakszervezeti összejöveteleken a tőkések galádságát, meg a nyárspolgári gyűjtés kártékony és közösségellenes voltát, a szociáldemokrácia magasztos elvein kívül egy emeletes bérvillát, két vidéki kúriát és két fővárosi telket mondhatott telekkönyvi tulajdonának. Ne keressük most, hogy vajon miből sikerült neki megtakarítania azt a csinos summát, amibe az építkezések kerültek, s honnét volt egy száz négyszögölnél alig nagyobb telekre kerek 35.931 pengője. Szorgos férfiú volt világéletében, s úgy látszik, nem bizonyult éppen rossz foglalkozásnak a magántulajdon elleni heves agitáció gyakorlása...
De nézzük, hogy annak a keservesen dolgozó magyar munkásnak, aki heti keresetéből a pártadót szorgalmasan fizette, tellett-e vajon - nem márványhomlokzatú bérvillára, ősparkkal körülvett vidéki tuszkulánumra, vagy Andrássy úti telekre , csupán egy szoba-konyhás vityillóra, valahol a világváros örökké gyárak kormával telített perifériáin? Peyer elvtárs, aki olyan sikerrel művelte a gyakorlati takarékoskodást, s olyan szépen tudott gazdálkodni, megtaníthatta volna a műhelyek népét is a boldog titokra, de úgy látszik: az osztályharcos szellem lanyhulásától féltette a dolgozókat! A kapitalizmus öröme, a saját tulajdon gyönyörűsége csak az olyan kemény jellemeknek nem ártott, mint ő volt, aki háta mögött a villákkal, telkekkel is tele torokból tudott mennydörögni a megvetett burzsoá ellen. A munkást vadítani kellett, azért gazdálkodtak úgy keserves garasaival az Alapkőnél, a Törekvés takarékpénztárnál, a Rokkantegyletnél, vagy a Corvina biztosítónál, hogy nagyot bukjanak ezek a marxista intézmények, s a koldussá vált proletár vérködös szemmel nézze a neki mindenképpen ellenséges világot!
Peyer Károly, lám okosabb volt... Neki nem veszett el a Törekvés csődjénél egy fillérje se, ő óvatos volt és idejében ingatlanba fektette a munkás adójából szorgos méhecske módjára összegyűjtött tízezreket...
Ilyen kezek bitangján kallódott a dolgozó százezrek sorsa hosszú évtizedeken keresztül Magyarországon és még arra se volt mód, hogy a becsületes emberek nyíltan, őszintén elmondhassák az igazat. A munkás "felszabadítását" ordították a nyílt piacokon ,a zsírosodé marxista vezérek, hangos közéleti párbajokat vívtak a fórumon, de csak ők tudták, hogy a fegyverben, amelyet egymás ellen ráznak a kikiáltott ellenfelekkel - nincsen golyó...
A vörös kulisszák mögött kezet szorítottak, szövetséget kötöttek és szállították a pártot, a szakszervezeteket azoknak, akik huncutul így akarták terrorizálni a jóakaratú nacionalista jobboldalt. Eszköz volt a dolgozó, csak éppen ő maga nem tudta! Gyűlölte a nemzeti társadalmat, mert folyton magyarázták neki, hogy annak ellenállásán buknak meg követelései, pedig emberi jogait Peyer Károlyék kótyavetyélték el, egyszer a Galíciából jött Mónus-Brandstein Éliás konszolidációs állampolgársági bizonyítványáért, máskor a két patkányforradalomban bélyegessé vált és külföldön csavargó, nemzetet rágalmazó Buchinger Manóék hazatérési jogáért és büntetlenségük biztosításáért, végül pedig azért, hogy Peyer elvtárs szemérmesen titkolt vagyonáról senki se beszélhessen ebben a hazában! A zsidó mohóság és a kispolgári harácsolás fedezőivé züllesztették a munkásság szervezeteit, s ma már minden józan elme világosan fel tudja mérni, hogy milyen nyereség volt a márciusi nagy fordulat a dolgozók számára. Egycsapásra megszabadultak a makacs vezérkedőktől, az "öreg harcosoktól", akiket nem lehetett volna soha elkergetni hasznot hajtó pozícióikból, amelyeket úgy kezeltek, mint örökös hitbizományt...
Sorsuk ismét a szabad, becsületes akarat egyetlen irányítása alá került, s csak tőlük, maguktól függ: milyen lesz jövendőjük. Azt már sokan látták, a mesterséges ködösítés ellenére is, hogy a munkás sorsát nem lehet elválasztani a nemzetétől, s csak egy boldog országban lehet elégedett, kiegyensúlyozott a dolgozó élete is, éppen úgy, mint ahogy a lezüllött, szétkorhasztott államban sivárrá és reménytelenné bukik a műhelyek és gyárak népének jövendője is. Ezt a világos felismerést kell követnie a magyar munkásságnak, s nem a külön út politikáját, amely kevesek jólétéhez vezethet csupán és tragikus csalódásokhoz a tömeg számára...
Nagyobb feladatai vannak a dolgozó millióknak, minthogy feltolakodott vezéreket ingatlan tulajdonosokká segítsenek polgárosulni!

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1944. május 17.)
Tudnia kell minden magyarnak, hogy a győzelem, vagy a pusztulás európai csataterein óriás események vetítik előre árnyékukat, s hogy minden kívülről megfigyelhető jel szerint, a világháború a közeli hónapokban eléri a végső erőkifejtés legmagasabb fokát, ahonnan már csak a döntés történelmi állomásához vezethet a harckocsik útja...
Az emberiség figyelme mind az öt földrészen lázas figyelemmel fordul a kibontakozó hadi események felé, s a helyes és a helytelen következtetések ezrei tarkítják idegháborúsan a nemzetközi sajtó jelentéseit. Minden más kérdés eltörpül a gigantikus mérkőzés arányai mellett, s megszűnik a belpolitika, még a demokratikusan berendezett birodalmakban is, hogy semmi fölösleges és jelentéktelenségbe zsugorodott pártpolitikai igyekezet se zavarja meg a hadi előkészületek gyors ütemét.
Az invázió angolszász kísérletét a kényszer logikája és Szovjet-Oroszország konok követelése hajtja előre a megvalósítás irányába. Az elmúlt héten a moszkvai Kreml cári fogadópalotájában az angol nagykövet, királyának kitüntetéseit osztotta szét a Vörös Hadsereg tábornokai között. A furcsa ünnepségen Molotov tartotta a köszöntő beszédet, s hevesen hangoztatta, hogy a közös harc, a döntő együttes támadás órája elérkezett, s azt halogatni többé nem lehet...
Az angol átmeneti válasz nem az inváziós roham volt, hanem az olaszországi régen tervezett általános támadás megindítása, azzal az indoklással, hogy ez a nagyszabású vállalkozás, a felfokozott légi terrorcselekményekkel együtt, már bevezetője az inváziós harc megindításának. Csatlakozzék ehhez a balkáni partizánháború aktiválása és az általános nagy támadás a szovjet fronton, s amikor már mindenütt az égig lángol a véres csaták sorozata - akkor megindulhat a nyugati invázió is. (...)...
Dél-Olaszországban szombaton hajnalban megindult az angolszászok gondosan előkészített nagy offenzívája. Előző délután indult meg a heves tüzérségi előkészítés, s utána számos páncélos és csatarepülőgép támogatásával rohamra indultak az angolamerikai hadosztályok a Gaeta és Cassino közötti arcvonalszakaszon, ahol a harcok hevessége egyre nő. A német hivatalos jelentés ezt a támadást megtévesztési és figyelemelterelő hadműveletnek minősítette, amiből arra lehet következtetni, hogy az igazi harcok esetleg egészen másutt és más alakban fogják új fejezetét megnyitni az olaszországi küzdelemnek. (...) A legutolsó jelentések arról számolnak be, hogy az angol és amerikai csapatokat a német haderő mindenütt visszaverte, s a betörési helyeket ellentámadásokkal megtisztította. Az összevont 5. és 8. angol hadsereg támadásának súlypontja a front keleti részén alakult ki, s az angolszászok az adriai partvidéken próbálják meg a hadiszerencsét a maguk oldalára fordítani. Érdekes, hogy a hivatalos londoni körök óvatosságra intik, s a győzelmi mámor mérséklésére, Anglia lakosságát...
A légi terroristák tovább szórták gyilkos bombaterhüket Németország és Délkelet-Európa városnegyedeire. Főleg Berlin, Düsseldorf, Braunschweig, valamint a megszállt nyugati területek városai szenvedtek újabb károkat. A német hadijelentés szombaton számolt be először arról, hogy a nyugati területek fölött tomboló légiháború már az invázió bevezetését jelenti, melynek célja bizonyára a német védelmi és közlekedési rendszerek szétzüllesztése volna. (...)
Az Informaciones című spanyol lap megállapítása szerint áprilisban az angolszászok 11.670 pilótát, 5.050 repülőgépmotort, és 550 millió munkaórát veszítettek! Ezek az ijesztő számok bizonyára gondolkodóba ejtik és sürgetik az angol-amerikai hadvezetőséget az invázió megindítására, mert ha idő előtt elpazarolják légierőik színe-javát, a lehetősége sem áll fenn annak, hogy egyáltalán megvethetik lábukat az "Újvilág" katonái Európa földjén.
Szerdán délben nagy amerikai légikötelékek szálltak el magyar terület fölött, de támadásuk célpontja Bécsújhely volt. (...) Még aznap éjjel egy gyengébb amerikai bombázókötelék támadást kísérelt meg Budapest ellen. Nagyobb károk egyáltalán nem keletkeztek, néhány lakóházat, bérházat és egy kórházat ért bombatalálat. A légvédelem hatásos tüzelése, valamint a támadás idején keletkezett zivatar teljesen meggátolta a támadás kifejlődését.

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1944. május 31.)
Churchill sokszavú, de magvatlan beszéde és Edén külügyminiszter fanyalgó beismerése végképpen bizonyossá tette azt, amit a világ minden titkolózás, minden nagyképű bizonykodás és ünnepélyes nyilatkozat ellenére is csalhatatlan világossággal tudott: a háború ötödik esztendejében az érlelődő döntések kegyetlenül szorongató óráiban nincs többé egység a demokráciák frontján!
A szövetség, amelyet a közös zsákmány megtartásának félelme, vagy az új harácsolás reménysége kovácsolt össze, töredezik, összetartó pántjai széjjelszakadnak, mert nem is lehet másként...
Törvényszerű dolog, hogy csak olyan nemzetek tudják elviselni a történelmi áldozatokat, s csak azok képesek megmaradni egymás oldalán a legnagyobb szorongattatások óráiban is, amelyeket nem a véletlen vert össze egy akolba, s nem egy rabló vállalkozás betyárszerződése indított az alkalmi cél felé... (...) Moszkva nem hisz ! Londonnak és megállította a halál felé esztelen szenvedéllyel hajszolt százezreit; London nem hisz Sztálinnak, s a Csatorna túlsó partján ezért nem mozdulnak az inváziós hadseregek, "elözönleni" az európai szárazföldet...
A szövetségesek félnek egymástól és azt hiszik, hogy erejüket tartogatni kell az egymással való kikerülhetetlen leszámolásra. De vajon, hogy akarják akkor megnyerni ezt a háborút, amelyben ellenfeleik, az érdek és eszmei közösség tiszta azonosságban egymásra talált nemzetek?

A szárnyas banditák...
(1944. június 7.)
A szárnyas banditák bemutatkoztak Budapest után a magyar vidéknek is: Miskolc, Szolnok, Szeged, Nagyvárad kórházain, s minden hadicélponttól messzire eső polgári hajlékain ott tátonganak a bombatörte rések, s az ezerkilós légi aknák elfújtak nyomtalanul néhány földszintes házat is, melyekben eddig a békesség és tisztes szegénység lakott...
Minden emberi részvét és sajnálat a megpróbált városok felé fordul, de a jogos bosszú érzése is felhorgad a szívben azokkal szemben, akik az állati düh és őrjöngő pusztítás! szenvedély démonától űzve ezt a gaztettet elkövették. Nem dönti el a háború sorsát, hogy Váradon néhány ház romokba hull, vagy Miskolcon egy vásárcsarnokot széjjeldönt az égből hulló bomba.
Nem a hadi érdek követelte ezt a terrortámadást se, épp úgy, mint az eddigieket, de diktálta a jóllakott nagy rablók dölyfe, s az az ámokfutó lendület, amely ha a győzelmet nem is reméli már , legalább sírást, borzalmat, s rettegtető emléket akar hagyni maga után a világon! Hát ez se sikerül...
Elfelejtették, hogy a mi városainkon rajta nehezül már a századok súlyos balkeze, hogy bennünket gyújtogatott már a tatár, s lángoltak kereken az ég alatt magyar falvak, amelyeknek rőt fényénél még keserűbb haraggal csatázott életéért a magyar. Nekünk nem új a szenvedés és azokban a városokban, ahol most a levegő banditái romboltak, szinte egyetlen ház se régibb száz esztendősnél...
Ami korábban volt: templom, műemlék, az emberi kultúra fénylő bizonysága, azt megemésztette a háborúk tűzvésze, de mindent újjáépítettünk. Az ősiség nem varázsát, a nemzetnek a monumentális történelem felé vezető útja mellett sírba temetkezett nemzedékek adták friss malterszagú falaknak, de az új kövek között az örökkévaló magyar járt!
Éltünk mi már pusztaságban akkor is, amikor a gőgös Amerikát, a gyilkolási prémiummal országunk fölé küldött gengszterek hazáját nem rajzolták még a térképekre, s akkor is szabadságunkért és az európai kultúráért váltunk hajléktalanokká! Most is újjáépítjük majd a szétrontott hajlékokat, de megjegyezzük azok nevét, akik erre a földre megint elhozták a romlást, tüzet és halált, s keserű bizonyossággal, makacsul és forrón hiszünk abban, hogy egy napon majd megszámadoltatjuk őket hitványságukért és feloldhatatlan bűnükért!

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1944. június 7.)
Hitler nagylelkűsége Róma kultúrkincseinek védelmében...
Lapzártakor érkezett a hír, hogy a Führer elrendelte a német csapatoknak Rómától északra való visszavételét. Az óriás harc tovább tombol, de a Führer kinyilvánította határozott szándékát arra, hogy a keresztény kultúra bölcsőjét és annak műkincseit ne rombolja szét a háború dúló vihara.
Ezzel a rendelkezéssel Hitler az emberi kultúra nagy csatáját nyerte meg az angolszászok fölött, akiknél Alexander tábornok Róma polgárságát fegyveres ellenállásra uszította.
A teljesen elfajult légi háborúról...
A teljesen elfajult légi háborúról a héten Magyarország virágzó alföldi városainak is jutott osztályrész. Szeged, Szolnok, Miskolc, Nagyvárad városok békés lakóira zúdultak az angolszász légi kalózok bombái, magyar gyermekek életét oltották ki ezek a zsiványok, magyar kis házakat döntöttek romba. Néhány bomba más városokra is esett, hogy hírt adjon arról a kultúráról és lelkiségről, amelyet az angolszászok szeretnének a vörösökkel együtt az egész világra ráerőszakolni. A megtámadott városok lakossága mindenütt példás lelkierőről, nagy fegyelmezettségről és segítőkészségről tanúskodott. Mindenünnen azt üzenik kint harcoló honvédeinknek: "Győznünk kell,
hogy bosszút állhassunk ezeken a haramiákon!"
A terrorbombázók hentesmunkájukat Franciaországban és Belgiumban is teljes erővel folytatták. Rouen városa teljesen elpusztult. Franciaországban több ezer az újabb halálos áldozatok száma. Az elkeseredés és a düh azonban csak szavakban és újságcikkekben tombolja ki magát. Tetteket még nem látunk. Pedig a felszabadításra átnevezett invázió még meg sem kezdődött. Mire vár a francia nép?
A német légierő időnként átlátogat a Csatorna északi partjára és kamatokat fizet dél-angliai célok eredményes támadásával, a földi légvédelemmel együtt pedig tőle telhetőleg tizedeli az angolszász repülőkötelékeket. A májusi eredmény e téren csúcsteljesítményt jelent 1836 gép lelövésével.

Népek csatája a nyugati falnál
(1944. június 14.)
Június 6-án hajnalban, a vak homályban, melyet csak a tenger vizének közömbös, örök zúgása vert fel, a Szajna torkolatánál, s a normandiai félsziget északi csúcsán a feszült várakozás, a végsőkig próbára tett készültség feloldódott a kirobbanó harc eget-földet megzengető hangorkánjában. Az angolszász demokráciák, hosszú vonakodás, készülődés, ígérgetés és visszavonhatatlan dátumbejelentés után ezen a világtörténelmi hajnalon hozzáfogtak az ötesztendős háború legnagyobb, s végső döntést érlelő vállalkozásához: az invázióhoz és a második európai arcvonal megteremtéséhez...
Az Atlanti-fal egész védelmi gépezete munkába lépett. A roppant vasbetonállásokban, melyeket a legnagyobb kaliberű bombák ellen is biztosra építettek, feldördültek a messzehordó ágyúk, s párbajba fogtak az angol Home Fleet nagy egységeivel, a partra szálló bárkákat kísérő csatahajókkal és cirkálókkal. A hajnali sötétségben repülőgépek ezreinek motorja tépte a híg levegőt, elképzelhetetlen erejű csata tombolt mire a nap felvirradt, földön, vizén és levegőben. Rundstedt és Rommel vezértábornagyok tervei szerint a német védelem, az ötéves világháború legedzettebb, hat arcvonalon dicsőségesen küzdött katonái szembeszálltak az Európa földje ellen törő angolszászokkal, s a gigantikus arányú mérkőzés, életre-halálra megkezdődött.
Moszkva parancsára nem lehetett többé nemet mondani... Az évek óta gyakorolt, különleges kiképzést kapott csapatokat ontani kezdték a gyorsjáratú naszádok, mögöttük pedig feltűntek a ködben a nagy teherhajók, amelyek elsősorban természetesen most is a demokráciák segédnépeinek fiait vitték az európai vár acélfalai elé: biztos halálukkal szorítani egy kis helyet a parton az amerikai és angol hadosztályoknak.
Nincs többé visszaút. A világmérkőzés utolsó felvonása ez, s a seregek elszántsága, a hadvezérek képességeinek megmérkőzése, a katonalélek keménysége, győzelmi tudata, a mostanáig titkolt eszközök, új fegyverek csakugyan öt földrész sorsát és jövendőjét döntik el...

A végzetes színjáték utolsó felvonása...
(1944. június 14.)
A végzetes színjátéknak utolsó felvonása kezdődött el Európa nyugati partjain: tűzben és lángban ég a normandiai föld, a levegőben és a tengeren hajók és repülőgépek ezrei csapnak össze, az éjszakát megvilágítja a gránátok robbanásának pokolsárga fénye, s a csatateret, melyen halottak tízezrei hevernek, kísértetiesen lobogja be a világító bombák árnyéktalan fehér lángja.
A demokráciák, amelyek eddig azt hitték, hogy az első világháború után az ájult népektől összerabolt gazdagságot, a hatalmasoknak kiosztott bő zsákmányt majd mások védelmezik meg helyettük, végre felismerték a kegyetlen igazságot, hogy önnön vérükkel kell fizetniük a holnapért, ha csakugyan élni és győzni akarnak...
Az amerikai és angol anyák már siratják a normandiai és Szajnaparti roham ötvenezer halottját! De hány angolszász katonának kell még elesnie, amíg csak egyetlen szilárd hídfő lesz az európai vár nyugati bástyáinak tövén, amíg egyetlen nagy kikötő kezére kerül Eisenhowernek, - ezt a vérözönben elnémult jósok, a könnyű diadal leghangosabb torkú hirdetői se tudnák ma megmondani...
Az invázió megindult. Ami ereje csak volt a demokráciáknak, ami tartalékot csak össze tudtak gyűjteni a szigetországban négy és fél esztendő takarékoskodásával, mialatt másokat véreztettek el maguk helyett, az most hajóban, repülőgépben, partraszállító járművekben, fegyverben, páncélosban és katonában mind nekizúdult a doveri partokról az Atlanti Falnak.
A júniusi eget elsötítették a légi hadtestek, lomha vonulással kötélen vontatott vitorlázó repülők csordái ereszkedtek le a fellegek közül, gyomrukban tankokkal, ágyúkkal, vagy légi gyalogsággal, s a ködös tenger felől, amelyet június 6-a hajnalán nehéz ostorral vert a nyár eleji vihar és szünet nélkül paskolt az eső, a hullámhegyek hátán a partig táncoltak a könnyű inváziós bárkák, nyomukban a nehéz csatahajókkal és cirkálókkal, amelyeknek ikerágyúi üvöltve szórták a gránátokat a védelmi állásokra. A gigantikus küzdelem képe kezd kibontakozni, s valóban nem túloztak azok, akik azt mondták: a történelem, az emberiség legvéresebb csatája lesz az, melyet a szembenálló, két engesztelhetetlen világ egymással megvív!
Tudják ezt Londonban és Washingtonban is. Nem ok nélkül húzódoztak e végső, visszavonhatatlan lépéstől a kormányok és vezérkarok esztendők óta!
Az invázió azonban elkerülhetetlen volt: történelmi és katonai szükségszerűség, amelyben az események vaslogikája, megmásíthatatlan egymásutánja kergette bele a demokráciákat. A második világháborút katonai döntés nélkül megnyerni nem lehetett, s katonai döntést csak az igazi ellenfelek erőinek összecsapása hozhat. Ebben a küzdelemben Európa és az angolszász világ az ellenfelek! A szovjet belejátszhatott a nagy históriai drámába, de csak epizodistaként - bár ez a szerep is súlyos, sőt majdnem döntő jelentőségű...
Európa mindig tudta ezt. Világosan látta akkor is, amikor a demokráciák propagandájának vad lármája harsogott, s igyekezett elterelni a figyelmet a lényegről. (...) Világpolitikai összeesküvések, titokzatos szándékok és rengeteg tőkespekuláció szövevénye is rejtőzik az invázió mögött, amelynek első, elhamarkodott hírére - két huszonnégy órával a partraszállási kísértet megkezdése előtt -, a New York-i tőzsdén megőrültek az alkuszok, vadul csörgött a bankárok telefonja és olyan bessz kezdődött, amilyenre a legöregebb börzei rókák se emlékeznek.
De az európai vár megtámadásának terve mögött a szovjet befolyása, akarata, ösztönzése volt a legerősebb! Sztálin vörös hordái több mint egy hónap óta lábhoz tett lőfegyverrel várakoznak a Dnyeszter vizénél, s hiába adtak hírt az angol és amerikai ügynökségek a nagy csapatösszevonásokról, a tartalékok felvonulásáról, a nyári offenzíva előkészületeiről - a támadás sehogy se akart megindulni. A Kreml vörös cárja be akarta hajtani az ígéretet előkelő szövetségesein, a tettek pecsétjét akarta látni a teheráni megállapodás jegyzőkönyvein -, az inváziót sürgette, s a Brit Birodalom külügyminiszterének engesztelő látogatásra kellett mennie egy kis halasztásért Moszkvába.
Nincs sok veszíteni valója a bolsevizmusnak. A tartalékok kimerülőben vannak, tizenhat esztendős suhancokat kergetnek a rohamra indult páncélosok mögött az öreg bolsevikik.
Sztálin az utolsó roham előtt nem akar elhasználatlan szövetségest látni, nem szeretné zavaró tényezőként számításaiban szüntelenül ott szerepeltetni Anglia és Amerika milliós erejét! A közös terv szerint Európa legázolása a szovjetre vár, de mert a vén kontinens ellen összeesküvők egymás iránt a legbizalmatlanabbak, Moszkva előbb szeretné látni elvérezve a demokráciák hadait az atlanti partokon, hogy akkor zúdulhasson neki, mint egy új Dzsingisz kán a kultúrvilágnak, felégetni mindent, ami az ötesztendős romlásból még megmaradt.
Ezért sürgették oly makacsul a Kremlből az inváziót, ezért nem hagyták egy percig se nyugton majd egy esztendő óta az angol és amerikai politikát, ezért fenyegetőztek, ezért zsaroltak olyan kitartó következetességgel!
Részvétlen hidegség kíséri szovjet részről a nyugati szövetségesek véres vállalkozását. Moszkva hallgatólag tudomásul veszi az invázió megkezdését, de nincs egyetlen elismerő szava se a harchoz, mely Nyugatfranciaország földjén napok óta tombol. Ezzel a közömbös magatartással kívánják tudomására adni a demokráciák közvéleményének, hogy semmivel se tartják többre az angol és amerikai férfiak életét, mint az orosz milliókét, melyek eddig az angolszász hatalmak érdekeinek bizarr szövetségében hullottak el a Szarmata síkság csataterein, a lengyel határtól a Volga vizéig. Anglia és Amerika kietlen lelki magárahagyatottságban fog hozzá élethalál harcának megvívásához. (...) Montgomery parancsnoksága alatt kétszázezer embert vittek át eddig francia földre, hogy azonban ebből a tekintélyes hadseregből mennyi még az élő és a harcoló katona, azt már nem tudja megmondani a londoni tájékoztató hivatal!

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1944. június 14.)
Nyugaton június 6-án, röviddel éjfél után megindult az angolszászok támadása. Éveken át, de különösen az utóbbi félesztendőben alig múlt el ébrenlétünknek csak egy-egy órája, amikor ne beszéltünk volna, vagy meg nem kérdeztek volna az invázióról. (...) Ha június 6-án a kora reggeli órákban még nem is lehetett tudni azt, hogy a Szajna-öbölben és a mögöttes partsávban földre tett csapatok, a légi erők fokozódó bombatámadásai, erős hadihajórajok tűzcsapásai a német partvédő művekre, a tengerparthoz közeledő rohamcsónakok és csapatszállító járművek nagyobb szabású tüntető vállalkozást jelentenek-e csupán, avagy a nagy támadás megindulását-e, az első négy nap harcai után (...) e harcok térbeli kiterjedéséből és angolszász részről bevetett erők nagyságából teljes határozottsággal az egész angolszász támadási tervnek egyik igen fontos hadművelete bontakozik ki szemünk előtt: A normandiai csata.
Ennek a normandiai csatának angolszász első célkitűzése az volt, hogy elfoglalja La Havre és Cherbourg fontos kikötővárosokat és e két pont közötti tengerparti sávot. Mind a két kikötőt nem is annyira közvetlen támadással, mint dél felől való elzárással és az elzárást követően dél felől jövő hátbatámadással akarták az angolszászok birtokukba keríteni. Ezt a célt szolgálta a Szajna torkolatvidéke és az Orne folyócskától keletre megkísérelt partraszállás és ejtőernyős támadás Le Havre elfoglalása érdekében. Cherbourg elvágása végett pedig a Carentantól északra fekvő területen végrehajtott amerikai, légi úton szállított csapatok földretétele. A két csoport között összeköttetésként az Orne folyótól nyugatra - Caen és Bayeux-től északra - egy közbülső harmadik csoport igyekezett lábát megvetni.
Költők tollára, csatafestők ecsetjére kívánkozik az a harc, amely június 6. óta a megtámadott normandiai partokon, e partok előtti tenger vizében, a mögöttük elterülő parti sávban és az egész fölé boruló levegőégből folyik megszakítás nélkül éjjel és nappal. Hamarjában nem is tudjuk, hogy azt a vakmerőséget csodáljuk-e, hogy gyenge német torpedónaszádok erősen védett csatahajókötelékek ellen támadtak, mégpedig jó eredménnyel, vagy elismerjük-e a német partvédelem éberségét, amellyel sok ejtőernyős és légi úton szállított angolszász köteléket még a földreszállás perceiben megsemmisítettek, vagy tisztelettel meghajoljunk-e azoknak az ellenség által napok óta körülzárt sok ellenállási fészeknek és támaszpontnak legénysége lelőtt, amely a víz felől, földről és levegőből állandóan támadva még mindig szívósan tovább harcol magános szigetekként a tűztenger áradatában.
Négy nap harcai után a normandiai csatának következő képe alakult ki: A La Havre, Szajna-torkolat és az Orne folyótól keletre eső terület elleni angolszász támadás meghiúsult, bár azt az angolok megismételték. Az Ornetól keletre már csak kedvezően haladó tisztogató műveletek folytak. Az Ornetól nyugatra Caen Bayeux területén az angolszászoknak széles hídfőt sikerült alkotniuk. Páncélos támadásuk főként Bayeuxtől nyugatra és délnyugatra visszaszorította a német biztosító vonalakat, amelyek mögött német tartalékok vannak felvonulóban. Ennek az angol csoportnak ereje 6-7 hadosztályra tehető. A Carentantól északra földre tett és később tengeri úton is megerősített amerikai haderők - legalább 4-5 hadosztály - délfelé való védekezés mellett zömével nyugati és északi irányban a normandiai (vagy lerbourgi) félszigetbe tört be, és ott erős légitámogatás mellett elkeseredett ütközeteket vív a kiválóan védekező német csapatokkal. Az angolszász részről a csata négy napján légi vagy tengeri úton Normandiába szállított kereken 18 hadosztályból 7 hadosztály vagy teljesen megsemmisült, vagy csak maradványai harcolnak még. A legmegsemmisítőbb vereséget az ejtőernyős és légi úton szállított hadoszlopok szenvedték, de több ezer angol és amerikai katona, valamint sok hadianyag és sok harckocsi is - a tengerbe veszett. A szárazföldi harcok során a németek több üt 200 páncélost lőttek szét és több ezer foglyot is ejtettek.

Véresen szakadt le...
(1944. június 28.)
Véresen szakadt le 1095 lap az emberiség kalendáriumairól azóta, hogy Európa keleti gyepűin megindult a harc a bolsevizmussal való leszámolásért...
Három tűzben és vérben született, tűzben és vérben elhanyatlott esztendő telt el azóta, s ma már kegyetlen világossággal látjuk, hogy ha akkor, 1941. június 22-ének hajnalán meg nem szólalnak a német fegyverek, rövid idő múlva hátbatámadta volna Európát az ugrásra kész és alkalmas pillanatot leső vörös ármádia.
Sztálin tízmilliós hordája kirontott volna a szovjet hermetikusan elzárt határai közül, s mindazzal az eszközzel, amit a baromi sorsba hajtott százmilliók verejtéke előteremtett húsz esztendő alatt, a civilizáció és kultúra megsemmisítésére, halotti pusztasággá változtatták volna a földet, melyen az emberiség legszebb teljesítményei virágoztak ki.
Németország vállalta Európa megmentését, a keleti ellenséggel szemben is ugyanakkor, amikor nyugat felől az angolszász plutokrácia majdnem ugyanazzal a szándékkal, ugyanazzal a szenvedéllyel készülődött évezredes államok szétdúlására, s a nemzetek létformáinak összetörésére, világnézetének erőszakos szétszaggatására. Az életösztön egy táborba parancsolta a becsületes, világosan gondolkodó népeket, s az ázsiai hordákkal szemben azóta egész Európának minden nációjából ott harcol egy-egy csoport. Nagyobb szabadságküzdelmet nem látott még ez a föld, s nemesebb keresztes háborút nem vívtak még seregek, mint amilyet a Szarmata síkságon, a lengyel határtól a Volga vizéig végigverekedtek a milliós ármádiák!
Nincs alku a vörös rémmel, s nem lehet nyugalom a legvénebb földrészen addig, amíg Sztálinék hatalmát fel nem morzsolja az eszményeihez, hitéhez, becsületéhez ragaszkodó nemzetek önzetlen szövetkezése. Egy irtózatos járvány leküzdése folyik három esztendő óta, s ebben a küzdelemben elfonnyadtak a közkedvelt hamis szólamok, s üres kagylók értelmetlenül hevernek már öntudatuk partjain a kihűlt régi fogalmak.
Egyszerű, erős igazságokhoz tért vissza a megpróbált európai emberiség, s a nemzet, az állam és a hadsereg új szervezeti formája kialakult. A hadműveletek forradalma átcsapott a nemzeti társadalom életére, s nagy, bátor, nemes kezdeményezések újítják meg az eltespedt bürokratikus világot.
Még folyik a világrengető küzdelem, de a robbanások lángjánál, a csaták füstfellegén keresztül is látszik már körvonala az új életrendszernek, s a három esztendő tanulsága csodálatos mélységekbe világít, a fegyverek és harcok mögé, azokra a titokzatos erőforrásokra, amelyekből a hallhatatlan, de örökké változó történelem táplálkozik. Nincs erőfeszítés, amelyet meg ne érdemelne az eredmény, s nincs áldozat, melyet a népeknek meg ne kellene hozniuk, hiszen az elernyedés és az önzés a bizonyos halált jelentené annak a hatalomnak a kezéből, amelynél irgalmatlanabb, könyörtelenebb nem uralkodott még a teremtett világon soha!
A vén Föld betegsége és megújhodási vágya lázadozik a seregekben, világok elmúlása és keletkezése kísért a hadicélokban, létformák védelmében csapnak össze hatalmas birodalmak, s a csatákon túl senki se lelheti majd meg a maradéktalan múltat.
Becsapódik végképp a XIX. század rozsdás kapuja, s az emberi kultúra megmaradó örök alkatrészeiből kínban, gyötrelemben és szakadatlan munkában csak a ma élő nemzedékek teremthetnek új értékrendszert. A múlt elesett Dunkerquenél, Varsó alatt, Kréta szigetén, most haldoklik Flandria véres partjain és a felgyújtott London lángjai között. Európa népei nem állhatnak meg büntetlenül az elenyészett hitek, gondolatok és szervezeti formák sirató falánál.

Új arcú világot kell teremtenünk magunk körül, s ennek a világnak pionírjai állottak szemben a szovjet háború kitörésének harmadik évfordulóján Budapest népével is a Tattersaal acél és vasbeton ívei alatt. A Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségének tagjai, képviselői azoknak a magyar generációknak, melyek ezredszer már a történelmünk folyamán, megint fegyverrel a kezükben, s megint hulló vérrel váltották meg a magyarság jövendőjét. Ezek a férfiak nem akarják a régi világot és megvetik azt az életet, amelynek hitványságát akkor ismerték csak meg igazán, amikor visszajöttek a csaták földre szabadult poklából.
Akkor hallották hangjának hamisságát, formáinak és lényegének egész képmutató hitványságát, s akkor mérték meg a történelmi áldozat mérlegén azokat is, akik ezt a hanyatló életet minden romlottságával, bűnével, hitványságával és gyengeségével képviselték!
Szavuk, amelyet erről a lehanyatlott világról mondanak, bizony kemény, de cáfolhatatlanul igaz. S amikor nevükben megszólalt Imrédy Béla - maga is a bolsevizmus elleni harc küzdő katonája -, az új Magyarország építésének becsületes programját fogalmazta meg. Szép szavak nélkül, mellébeszélés nélkül, altatás nélkül, úgy, ahogy a harc parancsszavai elhangzanak, s ahogy a csaták fiai beszélnek egymás között. Nem áltatják se magukat, se az országot, meghirdetik az életre-halálra menő harcot, amelyben nem lehet alku, csak győzelem lehet, vagy bukás az örök sötétségbe, a jóvátehetetlen pusztulásba.

"Ingyen, küzdelem nélkül csak a becstelen halál várhat ránk - kiáltotta el a sokaknak fájdalmas igazságot a halálfejes toborozás szónoka -, a polgárra is, az elfajzott puha polgárra is, mert csak a gyermeklélek tetszeleghet a hitben, hogy bölcselkedő nagyképű kétkedéssel, angolbarát szólamokkal és népfrontos cimborák gyűjtésével valaki is megmenthetné magát attól a sorstól, amelyet a végzet reá és az egész országra zúdítana, ha ölbe tett kezekkel várnánk sorsunk beteljesedését"...
A győzelmet csak az áldozat teljessége csikarhatja ki számunkra a sors kezéből, jövőnk azonban csupán elhatározásunktól és az új élet törvényeinek felismerésétől függ
"Rendet kell teremtenünk a választófalak homályos világában, de aztán ne szisszenjen fel senki, akinek a leomló válaszfalak egy-egy téglája megüti a bokáját. Nem kell megvárnunk, amíg a sors a legközvetlenebb veszélyt hozza reánk, a frontot és otthont lélekben, szellemben, felfogásban eggyé kell tennünk, átadva az enyészetnek mindazt, ami az enyészeté. Egy új közösségi világ pirkad reánk: a nemzeti szocializmus világa, amely felé nem könyvekben lerögzített tanok mutatják az utat, hanem a népek élni akarása, s ez azt parancsolja nekik, hogy a hibásat elhagyva, egészséges irányba keressék a fejlődést"...
Szisszenjenek fel a liberalizmus korszakának individualista apostolai, szaggassák meg ruháikat a múltra esküdözők, - de mégis ez az igazság, s ez az egyetlen út.

A régi istenek szobrai lehulltak és összetörtek a történelmi viharban, s a bálványokról kiderült, hogy belül üresek voltak, lélektelenek. Az értékítélet sorrendje megváltozik, lekerül trónjáról a tőke, amelyet nem tömjénez többé senki, de szolgálatába állít az emberi boldogulásnak, s azzá teszi, ami valóban: eszközzé.
A technika nem fajul technokrációvá, s a gép nem válik zsarnokká az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember fölött, hanem szolgája lesz az új rendben, ahogy illik. Saját kárunkon tanultuk meg, hogy a társadalmi élethez rend kell, s a szétfolyó szabadosság helyett, amely az anarchia rémét idézte fel és történelmének legnagyobb szerencsétlenségét zúdította rá az emberre, jöjjön a kötelesség szabályozó ereje, a formátlanság után a forma, a fegyelmezetlenség után a fegyelem.
Az az ifjúság, amely a csaták kegyetlen megpróbáltatásaiban a fizikai és erkölcsi erőfeszítések végső határáig menve tanulta meg ismerni az életet, az élet legmélyebb tartalmát keresi: a tekintély és szabadság szerves egybehangolását, a legmagasabbrendű közösség, a nemzet élettörvényei által parancsolt formákba öntve!
A nagy roppanást, a régi világ összedőlését emberi erő nem tudja többé feltartóztatni, de nagyon rosszul járhatnak azok a népek és társadalmak, melyek azt hiszik: csendes pepecseléssel, tétovázással, gyámoltalan óvatossággal, vagy azzal a bizonyos "fontolva haladó konzervativizmussal" is lehet szolgálni az új élet és a becsületes építés nagy ügyét!
A tépelődés, tűnődés méreg az a nemzet szervezetében, s következményei előbb-utóbb mutatkoznak azoknak az erőknek felszabadulásában és elpimaszodásában, melyek mindig ott lapulnak a társadalom tisztességes törekvései mögött, készen a kontreminre.
Magyarországnak fel kell számolni egy keserves és bűnös múltat, jóvátennie kegyetlen tévedéseket, s behozni olyan mulasztást, amely szemünk előtt vált majdnem végzetessé a nemzet sorsára és jövendőjére. Nekünk aztán igazán nincs módunk és alkalmunk hozzá., hogy leüljünk nagy kerekasztalok mellé, s fiskális elmével, előráncigált aggodalmakkal azon kezdjünk vitatkozni: melyik végét fogjuk meg a dolognak. Megoldás minden problémánkra csak egy van: a tökéletes és igazságos, de ez is csak úgy ér valamit, ha gyors. Elég sokáig folytattuk az emelkedett diszkussziókat, elég hosszú időn keresztül játszottuk a bizottságosdit, s ültünk úgy össze nagy, komoly tanácskozásokra, homlokot ráncolva, hogy a végén a méltóságos tartású elnök megrázta a csengőt és kihirdette a korszakalkotó határozatot, hogy a tisztelt közgyűlés majd legközelebb határoz a határozandók felett...
A feladatok úgy tornyosulnak a magyar éghatáron, mint a vihar fellegei, s ezeket jámbor harangozással, mozsárdurrogtatással nem tudjuk széjjelzavarni. Ne legyen hivatal, fórum, legmagasabb hely, ahol huszonnégy órát is tűnődnek olyan megoldások felett, amelyeket a bátor kezdeményezés, a szakértelem és céltudatosság percek alatt nyélbe üthet. Szokjunk le már egyszer a "ráérünk" taktikájáról, s felejtsük el azt a bűnösen könnyelmű okoskodást, hogy az idő nekünk dolgozik. Senki se dolgozik nekünk, csak a magunk elméje és a magunk két keze. De az aztán dolgozzék!

Győzelem vagy halál
(1944. június 28.)
A Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség első táborozása a Tattersaalban:
Budapesten csütörtökön délután tizenötezer főnyi közönség jelenlétében hirdette meg a halálfejesek bajtársi szövetsége a magyar és európai harc szükségességét a bolsevizmus ellen.
A keleti arcvonal katonái, kitüntetéssel borított mellű bajtársak szorongtak a szövetség óriási halálfejes jelvényével díszített emelvénye előtt, amelyről vitéz Imrédy Béla beszélt nemcsak a megjelenteknek, - de az egész nemzetnek, hangoztatva az eltagadhatatlan igazságot, hogy a magyarság a háború kockájára kell vesse életét, sorsát és jövendőjét, mert harc és győzelem nélkül elveszünk.
A nacionalista Magyarország legjobbjai, a harcon próbált ifjúság mutatta meg erejét ezen a gyűlésen, amelynek egy-egy jelenetét a Magyar Futár képriportja oly hűen szemlélteti.

A papírrendelet...
(1944. július 26.)
A papírrendelet súlyos kérdés megoldása elé állította a Magyar Futár szerkesztőségét. Éveken át, mindig az volt a becsületes törekvésünk, hogy olvasóink táborát a legfrissebb képanyag bőségével tájékoztassuk a világ sorsdöntő eseményeiről.
Ennek a célnak szolgálatában lemondtunk minden hirdetési bevételről, s fizetett reklámokat nem közöltünk - szinte páratlanul egész Európában - csak azért, hogy a Magyar Futár minden oldalát a képes hírszolgálat gondosan válogatott anyagával töltsük meg.
Lapunk oldalszáma a korlátozó rendelkezés előtt 24 oldal volt, mert a 40 filléres árkategóriában 4 nagy oldallal voltunk mindig terjedelmesebbek, mint a hasonló áru képeslapok.
Az éveken át meghozott áldozatnak most természetes eredménye az, hogy az arányos oldalszámcsökkentés során a Magyar Futár vesztesége is kisebb, s a szerkesztőségi új feladatok megoldásával olvasóközönségünket, a sajnálatosan megváltozott viszonyok között, aránylag kedvezően tovább szolgálhatjuk.
A háború megköveteli az anyagtakarékoskodást, amelynek bőségét találékonysággal, a beosztás célszerű, új rendezésével, s a lehető legjobb hírszolgálat megszervezésével kell pótolni.
A Magyar Futár minden külső segítség nélkül, önerejére utáltán, szabadon és függetlenül szolgálja tovább régi eszményeit, s törekvéseink további támogatását magyar bajtársi szeretettel kéri hatalmas olvasótáborától...

A leselkedő múlt...
(1944. július 26.)
A leselkedő múlt aggkori elmegyengeségbe esett tétlenjei - kik is lehettek volna mások! - adták kezébe a bombát az ezredes-grófnak, hogy ölje meg vele a német nép felemelkedésének történelmi hősét, s Európa kegyetlen fénnyel lángoló szabadságharcának megtestesült győzelmi reménységét: Hitler Adolfot...
"Mialatt derék férfiak százezrei és milliói mindent feláldoznak - mondotta drámai szózatában megmenekülése után a Führer -, nagyratörő és siralmas kreatúrák egészen kis csoportja a harc hátráltatásával próbálkozott!"
Igen, a reakció, megvénült és sértődött múlt jelentkezett megint a vezéri főhadiszálláson robbant pokolgépben, a tegnap gyávaságba zápult nyomorultjai, akik az alkut többre tartják a férfias tettnél, s akik azt hiszik - az utolsó huszonöt esztendő irtóztató tanulságait józan ítélettel fel nem érve -, hogy egyáltalán lehetséges még itt alkudni, kupecek módjára huzakodni népek sorsa, országok jövendője felett... A vén generálisok, akiket félreállított az erő és tehetség, a múlt emlékein sóhajtozó arisztokraták, akik kábán reménykednek a holt feudalizmus feltámadásában, s azt gondolják: csak be kell kiáltani a sírba, melyben a végelgyengülésben kimúlt tetem rothad, s frissen kilép újra a hatalom és dicsőség fényétől övezve a szép világba, íme ezek akarták kioltani Hitler Adolf életét, a háttérben sunyin várakozó plutokráciák biztatása mellett, örömteli jóváhagyásával és kilátásba helyezett jutalmai reményében!
Nincs más magyarázat arra, amit gróf Stauffenberg cselekedett, csak a téboly, vagy a bérgyilkos igyekezete...
Ép elmével, tisztességgel gondolkodó aggyal senki se hiheti Európában, hogy a hatodik esztendejébe forduló nagy szabadságküzdelem, a rabló plutokráciák és a gyújtogató bolsevizmus ellen, a kontinens népeinek üdvére fordul döntő győzelem nélkül, hogy e harc vezéreinek orvul kiontott vére is megválthatná kegyetlen sorsunkat, kimondott ítéletünket!
A gyilkosok lapultak, mióta a vas és viharja tombol nyomorult csillagunk felett, otthon ültek és - spekuláltak. Ismerjük ezt a gyáva és nyomorult fajtát, amely a cirkusz bohócához hasonlóan lábatlankodik azok körül, akik éjt nappalt eggyé szakasztva népük javán dolgoznak, mímelik a segítséget, - s gáncsot vetnek lábuk elé a kínálkozó pillanatban!

Az acélbőrű párduc
(1944. július 26.)
A világháború döntő szakaszában egymásután jelennek meg a harcmezőn a győzelem szolgálatába állított új német fegyverek, amelyeket a bámulatos teljesítményekre sarkalt hadiipar az idő alatt teremtett, mikor az angolszász terrortámadások állítólag megbénították az Európa szabadságáért fegyverkező Germániát...
A tömeggel szemben a minőség fölénye - ez volt a német hadvezetés elve kezdettől fogva, s a hatodik esztendeje felé forduló világküzdelem minden szakaszában bebizonyult, hogy ez a tétel a diadal törvénye! Az utolsó forduló harci eszközei között ott van az Afrikában bevált és a keleti arcvonal kegyetlen anyagcsatáiban kimagasló eredménnyel alkalmazott Tigris testvére: a Párduc is...
Erről a harckocsiról az ellenség ismerte be, hogy a legtökéletesebb gyártmánya a világ fegyverkezési iparának, s vele szemben egyforma értékűt nem képes bevetni az angolszász szövetség, sem pedig a végső erőfeszítésre vállalkozó szovjet!
A középnehéz harckocsi tűzereje óriási, a konstrukció lehetővé teszi a nagy célzási biztonságot, motorja pedig képessé teszi a Párducot, hogy minden terepakadályt leküzdhessen. Az ötfőnyi személyzet biztonságát a nem vastag, de óriási hajlékonyságú acélfal teszi teljessé, s a páncélkamrában a fegyverek kezelését az elektromosság végzi.

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1944. július 26.)
Van-e újságot olvasó, rádiót hallgató magyar ember, aki ne tudná azt, hogy kicsoda Göring birodalmi tábornagy, aki ne hallott volna Milch vezértábornagyról, Kesselringről, Richthofen báróról vagy Stumpf vezérezredesről, a német légi haderő megalkotóiról és vezéreiről? Van-e magyar ifjú, akinek szíve nem dobbant volna erősebben, amikor Galland őrnagyról, 250 légi csata győzteséről beszélt? Szinte személyes jó barátként rajongtunk Raeder és Dönitz vezértengernagyokért, Brauchitsch vezértábornagyot, húsznál több katlancsata tervezőjét, Keitel vezértábornagyot, von Bochot és Rundstedtet, Mansteint és Kluget, Weichs bárót és Stülpnagel vezérli; ezredest úgy ismerjük, mintha közöttünk élne. Rommel neve már lázba hozza egész valónkat. Szívünk bizalommal telt meg, amikor Blaskowitz vezértábornagyról azt hallottuk, hogy ismét egy seregcsoport élére került. Guderian vezérezredes személye a vezérkar élén lelki megnyugvást jelent. Együtt gyászoltuk német bajtársainkkal Prien sorhajókapitányt, a legendás búvárnaszád vezetőt, Mölderst és Marseille főhadnagyot, a levegő hőseit, Hube vezérezredest, a félkarú hőst, Dietl vezérezredest, a narviki vezért és...
... oldalakon keresztül sorolhatnám fel azokat a német vezéreket és német katonákat, akik ebben a világháborúban világhírnévre tettek szert, akiket egy kilencvenmilliós nép bálványoz, s akik minden hősi életszemléletben élő magyar ember szívéhez is közel férkőztek.
S most felteszem a kérdést, hogy volt-e magyar ember, aki július 20-a, Hitler vezér és kancellár elleni bűnös merénylet előtt tudta volna, hogy él a német haderőben egy Beck nevű vezérezredes is, aki valamikor egy rövid ideig a vezérkari főnök tisztségét is ellátta? Vagy tudott-e valaki arról nálunk itthon, vagy a nagy német népben, hogy van egy gróf Stauffenberg nevű ezredes is? Bevallom, hogy magam sohasem hallottam hírüket sem, pedig elég sokat foglalkoztam a háborúval, vezéreivel és hőseivel. Nem túlzás tehát, nem is félrevezetés, nem is mosogatás, szépítés vagy elkenés, ha megállapítom, s megállapítja a magyar köztudat is azt a tényt, hogy a július 20-i aljas merénylet a jelentéktelenek, a levizsgázottak, az értéktelenek összeesküvése volt.

Egy király, Bukarestben...
(1944. augusztus 30.)
Egy király, Bukarestben megint vásárt csapott a hűségre, tisztességre. Nem új, s nem is szokatlan dolog a román történelemben a szövetséges elárulása, e história minden lapjára jut belőle legalább egy; királyok, államférfiak úgy éltek ezzel az eszközzel, ahogy Európában senki más, és majdnem bizonyosra lehetett venni, hogy ebben a kegyetlen tűzvészben, ebben a nagy omlásban, nemzetek egymásra roppanásában, ami hatodik esztendeje folyik már, esedékes lesz ismét egy újabb bukaresti szökés a zászló alól, amelyre pedig hangosabban senki se esküdött, mint azok, akik most dezertálni próbálnak alóla!
Nem is lepett meg senkit Mihály király és környezetének elhatározása, legfeljebb azt az oktalanságot csodálja az emberiség, amivel ez az uralkodó és barátai a vörös medve torkába dugja saját fejét, s ugyanebbe a tépő fogakkal teli, lángot okádó szájba próbálja becsábítani maga után egész népét is. A szövetségi hűséget mindig furcsán értelmezték a Havasalföldön és Moldovában, s aki erről az egyéni elképzelésről képet akar nyerni, nem kell mást tennie, mint a bukaresti lapok megsárgult oldalait átböngészni.
A kupecségnek, még ha becsületre megyén is, vannak bizonyos határai, a román királyi klikk azonban, úgy látszik, végeladást akar rendezni, s nem csak önmaga tisztességét, nemcsak saját országát szándékszik odaadni az első többet ígérőnek, hanem más vagyonát is szeretné áruba bocsátani! Ezért jelentették ki semmisnek a bukaresti rádióban a bécsi döntést, ezért proklamáltak igényt Mihály királyék Észak-Erdélyre is. Azt a földet szeretnék - legalább elméletben - megkaparintani, amelyről éppen a bukaresti királyi palota környékén nyüzsgölődő román politikusok tudták lelkűk legmélyén igen jól, hogy semmi közük sincs hozzá, semmiféle jusst nem formálhatnak rá.
A régi árulás zsoldját egy új árulásért bajos visszaszerezni, ha egyszer már jogos tulajdonosa birtokában van, aki még hozzá nem is vérző sebesült, nem is egy négyesztendős háború szenvedéseitől, becsületes küzdelmétől fáradt, félájult, mint amilyen akkor volt, amikor Mihály nagyapja az erdélyi földet megszerezte! Az árulók számításai nem mindig válnak be.
Ez az óra most érkezett el Mihály és klikkje számára, mert amikor a becsület és tisztesség, a hűség és önfeláldozás, a végsőkig való kitartás és egy nagy gondolatért való halálos áldozat tisztító tüzében égnek a nemzetek, nincs sors, végzet, vak véletlen, amely megengedné, hogy hasznot húzhasson a népek és országok megpróbáltatásaiból, s véres koncokat ragadozzon a maga számára...
Erdély felett a magyarság ezeréves történelmi tudata, joga, igazsága őrködik, s ezeken a múlhatatlan, örök elveken felül az a fegyver, amelyet tíz évszázadon keresztül soha nem mocskolt be árulás, amely mindig tisztán ragyogott, s mindig képes volt a maga igazát megvédelmezni!

Világok távlatában
(1944. augusztus 30.)
Világok távlatában, milliós hadseregek összeroppanásának égig törő zajában, a vér tengerének szakadatlan hullámverésében, a halálsóhajok orkánná növésében vajon mennyi ma egy férfi élete? Milyen tanulságot adhat a sorsukért szorongó millióknak egyetlen halott, amikor ifjú és erős százezrek teste dermed meg a csaták feldúlt mezején?
Kifejezheti-e egyetlen katona egy egész nép lelkét, történelmi öntudatát, mindenre való elszántságát, s felmutathatja-e hűlő kezében a szívet, mely mindig nagy eszményekért dobogott, odatartva a világnak: íme, ítélj emberiség a gigászi próbák óráján, s a nemzeteknek a mérleg serpenyőjére való vettetésének percében - ilyenek É voltunk!
Egy levél töredékeit olvassuk... Aki írta: halott már. Halott katona. Pilóta volt - huszonhárom esztendős hadnagy, s a mi házunkat, városainkat, nyugalmunkat, életünket védelmezte. Még csak megállott az élet kitárt kapujában, a küszöb előtt; álmai voltak, reményei, hite, s biztosan gyakran gondolt arra, hogy boldognak lenni jó.
Molnár László vadászpilóta hadnagy írta a levelet, s nem a nyilvánosságnak szánta: lapjához küldte, aki maga is katona, öreg ezredes Sopronban, s valahányszor hallotta la rádióban a riasztást, magára öltve zubbonyát, kiállott az erkélyre, a csillagos ég alá, vagy a nyári fény sugárzásába, mert nem akart a pince biztonságában ülni, amíg egyetlen fia, büszkesége, nevének örököse, régi családjának utolsó sarja valahol a fellegek közt kergetődzik a halállal.
Augusztus 7-én írta a levelet, amikor homlokán ott égett már a hősi halál végzetének láthatatlan jele, s ő ezt üzente édesapjának:
"Akkor lelkesedni, amikor a mi oldalunkon van a győzelem és a szerencse, nem kell ahhoz nagy művészet! A megpróbáltatások alatt, s a tizenkettedik órában kell minden erőnket összeszedni, s győzni, vagy meghalni. Nem ingadozni, hanem menni a választott úton akkor is, ha nehéz és küzdelmes, menni és eleget tenni az eskünek: a hazáért mindhalálig! A győzelem sohase jön áldozat nélkül, mindennek meg kell fizetni az árát. Ne szóljunk egy szót se most, hanem minden erőnkkel küzdjünk a végső győzelemig."
Sírfeliratnak, egy férfi gyászbeszédének önmaga felett nem vetettek még papírra ezeknél tisztább, egyszerűbb, becsületesebb szavakat. Olvassuk a levelet, s torkunkat elszorítja a meghatottság és büszkeség. Ilyenek vagyunk - igazi magyarok...

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1944. augusztus 30.)
Egyesek és egész nemzetek igazi értéke csak a végveszély óráiban derül ki. Amiikor árvíz nyaldossa a gátak koronáit, amikor lángokban áll a tető, amikor fergeteges pergőtüzek és bombazáporok tölcsérmezőin át páncélos csataszörnyek acélhengerein rohamoz a halál, akkor látszik meg igazán, hogy ki a legény a gáton, hogy melyik nemzet érdemli meg az életet. Aki ilyenkor csak a menekülésre gondol, megérdemli, hogy az ár elöntse birtokát, a tűzvész elpusztítsa házát, a nemzet pedig, mely eldobja fegyverét, megérdemli, hogy megszűnjön nemzetnek.
Jaj annak a nemzetnek, amely a nagy próbatétel óráiban megijedt, gyáva vezetőkre hallgat a lélekben erősek, a szívben bátrak helyett, és jaj, százszorosán jaj annak a nemzetnek, amely követendő példát keres és talál fejvesztett, gyáva vezetőkre hallgató népek cselekvésében. Ezt az általános tanulságot levonhatjuk Badoglio árulásából, és levonhatjuk most Mihály román király és Sanatescu tábornok árulásából is. (...) Románok százezreire vár a rögtönítélő halál, az elhurcolás, vagy a szovjet érdekért való vérontás kényszere. Bukarestben, Dél-Erdélyben és a Havasalföldön áruló románok vére folyik. Mindez azért, mert királya és környezete, félreállított vagy megvesztegetett politikusok és katonák szövetkezete megadta a jelt a gyáva menekülésre.
A keleti arcvonal legdélibb szakaszára a román árulás természetesen katonai szempontból is kihatott, hiszen az árulás óráiban elkeseredett harcok tomboltak a Dnyeszteren át nyugati, Jassytól két oldalt pedig déli irányban támadó vörös hadseregek és a német-román védő hadosztályok között. Naponta százával pusztultak már el az orosz harckocsik, ezrével és ezrével estek el a rohamozó vörös lövészek, amikor a királyi kiáltvány hatására egész román seregtestek letették a fegyvert és ezzel kapukat tártak a hűen tovább harcoló román és az eddigi szövetséges német hadosztályok oldalába. (...)
Ha a román árulás nem következik be, az egész keleti arcvonalról összefoglalóan teljes elhárító sikert jelenthetnénk, miután a finnek is mindenütt visszaverték a vörösök helyi támadásait. (...)
Észak-Franciaországban Montgomery hadseregeinek arcvonala fokozatosan északkeleti irányban mindenütt a Szajna folyóhoz felkanyarodott. A normandiai hídfővel szemben bevetett német hadosztályok az Argentantól északra - Falaise és Trun területén - létesített katlanból való sikeres áttörés és az őket körülzáró brit és amerikai csapatok zömének megsemmisítése után, szívós ellenállások és számos ellenlökés védelme alatt az Alsó-Szajnánál szűkebb hídfőre vonultak vissza. (...) Augusztus 24-ike óta Párizs nyugati szegélyén, majd a déli városrészekben heves utcai harcok tombolnak nemcsak a nagy erőkkel támadó angolszászok, de nagyszámú francia terrorista kötelékekkel szemben is. Az elkeseredett harcokban eddig 50 amerikai páncélos pusztult el, a Párizs belterületén felbukkant terroristákkal vívott torlaszharcok következtében pedig Párizs pusztul és lakossága súlyos veszteségeket szenved. De Gaulle Normandiában romokon át jutott Párizsig és lángokban álló fővárosba készül bevonulni.

Az elárult árulók
(1944. szeptember 13.)
Az elárult árulók támadását visszautasítva, s újabb támadásaikat megelőzve lépte át a magyar honvédhadsereg Észak-Erdélynek a bécsi döntéssel megvont határait, tovább haladva dél felé, fegyvereinek árnyékában magával víve az emberi élet biztonságát, a rendet, s mindazt, amit ezzel az egyetlen szóval fejezhetünk ki: Európa!
A zűrzavar és bizonytalanság helyett a nyugalmat, az emberi szorgalom eredményeinek és értékeinek háborítatlanságát jelenti a magyar katona azon a földön, ahol eddig is csak a fejetlenség uralkodott, a gyűlölködés vasvesszeje kormányzott, s ahol most, amikor Románia királya elárulta az európai gondolatot, elszakította az utolsó szálat is, mely a Balkánnak ezt az alig száz esztendős államát a kontinens kétezer éves kultúrájához és civilizációjához kötötte, csak még nagyobb zavar, még kétségbeejtőbb állapot hatalmasodott volna el, hiszen Mihály fegyveres csordái a vörös bolsevizmus előőrseiként próbáltak onnét magyar területre törni...
Nem a hódítás szenvedélye mutatott irányt a magyar katonának, nem egy olthatatlan szomjúság ösztökélte ezt a hadsereget, hogy átlépjen a vonalon, melyet a bécsi Belvederében vontak meg ezelőtt négy esztendővel, mert ezt a láthatatlan korlátot a magyarság minden történelmi joga, vágya visszaszorításával, elnyomásával tisztelte. Tisztelte annak ellenére, hogy túl rajta vérünkből való véreink a gyarmati sors minden keserűségét kénytelenek voltak elszenvedni, s tisztelte annak ellenére, hogy ennek a határnak a megvonását valaha is kérte volna.
Elfogadtuk a tényt, s aláírtuk, magunkra is kötelezőnek ismerve el a becsület törvénye szerint ezt az ítéletet, mert a magyarság politikai érettsége, józansága azt parancsolta. A politikai helyzet, s az európai élet fenyegetett volta írta elő számunkra ezt a magatartást, hiszen az ázsiai bolsevizmus állig fegyverbe öltözködött hadserege akkor már ugrásra készen állott Európa keleti kapujánál, s mi tudtuk, hogy a népek egyetértésére, összefogására, közös harcára, becsületes helytállására lesz szükség vele szemben.
Nem akartuk azokban a súlyos és felelősségteljes órákban az együttműködés és a közös harc alapjául szolgáló szomszédi békét megrontani, s inkább mérsékeltük jogos követeléseinket, lemondtunk nyilvánvaló jogainkról azzal a tudattal, hogy ha a l magyarság áldozatot hoz is, ha történelmi örökségéből engedményeket tesz is, ezt a nagylelkűséget megéri az európai érdek szolgálata...
Ezért hallgattunk, ezért tűrtünk, s hagytuk figyelmen kívül a pökhendi kihívások szakadatlan sorát éveken keresztül, ezért nem törődtünk vele, hogy a nyers és ostoba sovinizmus és egy csillapíthatatlan szerzési étvágy újból és újból igényt jelentett be a mi birtokunkra, s újból és újból kinyújtotta tisztátalan kezét afelé az Erdély felé, mely tíz századon keresztül volt a magyar birodalom elidegeníthetetlen része...
Történelmi jogokra hivatkozik az áruló Mihály és "kormányának" kiáltványa, amely megindokolta a román csapatok támadását a magyar határok ellen, s mentegetni próbálta az árulást, mellyel a tegnapi fegyveres szövetséges - politikai hagyományaihoz híven - ismét ellenne támadt annak, aki vele egy arcvonalon, egy célért : küzdött...
Történelmi jogokra, húsz egynéhány esztendő távlatában, s azt mondotta: fel akarja szabadítani a magyar zsarnokság alá került erdélyi románokat!
Gyermeki és ostoba volt minden betű, amit az első világháború óta Romániában leírtak, s amivel bizonyítani akarták Bukarest jogait a Kárpátoktól északra elterülő földhöz. Lopták és hamisították a históriát az egyetemi tanárok, a hirtelen lett tudósok, s a bukaresti újságok történelmi szakértői, akik dajkameséket találtak ki a dáciai jogfolytonosságról, a római telepesekről, s azokról az őslakókról, akik az ő fajtájukból Erdélyben állítólag már akkor is ott laktak, amikor a honfoglaló magyarság még a Volga vizében itatta lovait.
A földkerekség minden komoly tudósa kinevette ezeket a koholmányokat, s most mégis ezek mankójára támaszkodik az áruló király támadási parancsa - jellemző módon mutatva meg a világnak, a becsületnek, komolyságnak, tisztességnek, emberi és politikai értelemnek azt a mértékét, amivel Bukarestben a providenciális államférfiak gondolkodni képesek...
Soha a románságnak jobb dolga nem volt, mint Észak-Erdélyben ezalatt a négy esztendő alatt, s ha szívükre teszik a kezüket, ezt az igazságot éppen a román népi csoportok vezetői erősíthetik meg! Egy nemzet, amely húsz esztendőn keresztül annyit szenvedett a zsarnokságtól, amely véreinek embertelen megpróbáltatásait látta mesterséges államhomunculusok határai között, nem is lenne képes nemzetiségeivel szemben jogtalanságokat elkövetni, a magyarság pedig sohasem volt zsarnoki hajlandóságú nép, s ha volt valami hibája, inkább a nagylelkűség volt az, mint a türelmeden uralomvágy.
A szabadságból, amelyet Mihály ígérgetett Észak-Erdélynek, nemcsak e föld magyarsága nem kér, de visszautasítja azt a román tömeg is, amely négy esztendő óta megint Európában élt, s amelyre most nem csupán a Balkán gyarló és gyatra erkölcseit akarták rászabadítani, de tetőzésül még a bolsevizmust is, hiszen az áruló király seregének nyomában Moszkva véreskezű, gyújtogató hordái járnak. Európát és a szabadságot nem a fegyver becsületét megcsúfoló, a szövetségi hűséget eláruló román királyi csapatok jelentik ma, hanem azok a magyar honvédek, s német bajtársaik, akik a Déli-Kárpátok szorosai felé igyekeznek, útját állni a szennyes ázsiai árnak!
A sors útjai világosak és egyenesek, s törvényei, melyekhez az ember és nemzet élete igazodik, könyörtelenül következetesek...
Fellengző büszkeség nélkül láthatjuk most igazolását annak, amit kimondani újból és újból soha meg nem untunk, hogy a magyarság ezeréves hatalmi állása a Duna völgyében, s a Kárpátok természetes erődláncolata mögött nem volt véletlen, s ezt a területet védeni: nekünk örök hivatásként osztotta ki a történelmi végzet!
A hegyekre, melyeknek ormairól elparancsolt bennünket a győzők ostoba erőszaka, s ahonnét elintrikált bennünket az árulás és hazugság, a hágókra és szorosokba, amelyeket tíz évszázadon keresztül vigyázott a magyar éberség minden Európára törő gondolat, szándék és cselekedett ellen, most megint mennie kell a magyar katonának, nem a politika, nem véget érni nem akaró tárgyalások és viták következményeként, hanem a sors és a história megtagadhatatlan parancsszavára. A nemzetek útja - ha nem hitványodtak el, nem váltak statisztákká, s becsületüket nem kótyavetyélték el -, a sors útja: világos és egyenes...
Mondhattak akármit az óvatos alkudozók, s az idegen bölcsességgel megfertőzöttek suttoghattak, amit jól esett nekik, most, végső kavargásában a második világháború gigantikus eseményeinek, mégis, megint kiderült, hogy nem volt választásunk más, nem cselekedhettünk egyebet, mint amit tettünk.
Igent és nemet lehet mondani, s lehetett mondani már akkor is, amikor a két ellentétes póluson: az első világháború mohón zsákmányoló győztesei és a koldussors halálba vezető ingoványába taszított német nép körül kialakult az erők, szenvedélyek és vágyak kristályosodása.
A másik oldalon nekünk csak ellenségeink voltak, ott minket a halál jelével bélyegzett meg gondolatban mindenki, s csak az alkalmas órát várta, mikor hátulról belénk döfheti a kést. Nem egyszer láttuk, hogy a világpolitika zűrzavaros perceiben miképp nyúltak felénk ezek az orvgyilkos kezek, s hogy akartak bennünket a süllyesztőbe buktatni számtalanszor a nagy diplomáciai játékok zöld asztala mellett is.
Azt mondták nekünk az óvatosak és puha gerincűek, hogy húzódjunk az eresz alá, amíg a vihar tart...
Hol volna már az eresz, hol a tető, s az egész épület azóta, orkánjában a vérnek, tűznek, szenvedélynek, s hol volnánk mi magunk is, micsoda kegyetlenül tipró csizma alatt a pusztulásnak, ha rájuk hallgatunk! Csak a hitványak és a történelem igazságaira siketek hihettek abban, hogy aki féloldalt áll és közönyösen hunyorgat a legszentebb emberi javak égig érő csapkodó máglyatüze előtt, megmenekülhet, s még a haja szála se perzselődik meg, bőrén se húz hólyagot a világokat emésztő tűz! Bennünket hitre és harcra választott ki az évezredes történelem, rendeltetésünk van, s az akaraterőnkbe írták meg sorsunkat. Amit eltévesztünk vagy elmulasztunk, hosszú időn át sínylik az utánunk következő nemzedékek, s amit jól végzünk el, bátran, azért megáldanak bennünket az utódok. A korforduló idegfeszültségében azoknak volt igazuk, akik a gyülekező fekete fellegektől megriadtak és gyáva utasukat azzal szerették volna enyhíteni, hogy magukkal riasztják az egész nemzetet! Hit, meggyőződés és becsület, akarat, önfeláldozás és harc építheti csak szilárdra a nemzetek jövendőjét, nem a vásári alkudozás, s jaj azoknak a népeknek, amelyek ezt elfelejtik.
Amikor zeng a föld s az ég a népek összecsapásának zajától, amikor a szabad nemzeti életért, az európai gondolatért százezrek és milliók áldozzák életüket, éppen mi lehettünk volna azok, akik félrevonult nézőkként csak kivárjuk a mások győzelmét, s részesedést követelünk belőle?
A békét mi mindig csak háborúval nyerhettük meg, ezt nem szabad elfelejtenünk, s most, amikor a lélek és test minden erejére szükségünk van, nem szabad gondolnunk másra, mint a jelenre, a harcra! Nincs más út, akármennyit hazudoznak körülötted, s beszélnek, suttognak örökké - másról! (...)....

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1944. szeptember 13.)
Szeptember első 8 napját méltán a politikai átcsoportosulások nyolcadának nevezhetjük el. Szeptember 3-án érkezett annak híre, hogy a finn kormány megszakította szövetségi viszonyát Németországgal és fegyverszünetet kért és kapott a Szovjettől. Bulgária előbb semlegességi nyilatkozatot tesz, elrendeli a területén állomásozó német erők lefegyverzését (...) megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal, valamint a Horvát és Szlovák állammal, s miközben a Dunán átkelt vörös haderők már több oszlopban átlépik északi határait, hadat üzen eddigi szövetségesének, Németországnak. Közben már harmadik felelős, vagy felelőtlen kormány intézi az ország ügyeit, hoz sorsdöntő határozatokat, Filov, a regenstanács szövetséghű tagja pedig lemondani kényszerül.
Románia, mint az előrelátható volt, hadiállapotban lévőnek tekinti magát velünk. Ürügye, hogy nem ürítjük ki Észak-Erdélyt, amelyre igényt tart. Az átcsoportosulás szele már eljutott a Boszporusz partjáig is. A tengerszorosok annyi politikai vitát ért, s annyi vért követelt kérdése olyan időszerűvé vált, mint még soha. Nagy Péter cárálma most valósággá lehet. A bolsevizált Balkán államokkal megnövekedő orosz óriás megjelenik a Földközi-tengeren, félelmetesebb és könyörtelenebb ellenségeként a brit világbirodalomnak, mint amilyen Mussolini Olaszországa valaha is lehetett volna és valaha is lenni akart.
Nincs helyünk, hogy mindezeket a fordulatokat részletesen méltassuk, csak az általános felfordulás képét egészítjük ki azzal, hogy délkeleten és nyugaton, ahová az orosz csizma vagy a felszabadító angolszász tankok beérkeztek, rakásra ölik a lakosságot, vészbíróságok működnek korszerű sebességgel, az egyéni bosszúvágy teljes erővel tombol, növekszik az éhség, megáll a termelés, és mindez azért, mert a vezetők hitványak vagy gyávák voltak. (...) A keleti hadszíntéren a harci cselekmények két szakaszon összpontosultak. Délen Erdély és a magyar-oláh határ földrajzi határ területe volt nagyobb ütközetek színtere. Honvédeink itt a Mezőhegyestől Kolozsvárig terjedő határszakaszon több román előretörést vertek vissza a határontúli területre. Kolozsvártól délre, német rohamlövegektől támogatott honvédcsapatok nagyrészt megsemmisítettek, vagy elfogtak támadásra felvonult, túlsúlyban lévő román erőket, és az alaposan megvert ellenség maradványainak üldözése közben Tordától délre eljutottak a Marosig. Segesvártól délkeletre német csapatok széles arcvonalon törték át Dél-Erdély határát. (...) Az Erdélyért folyó harcnak még csak a kezdetén vagyunk. A tordai győzelem csak Kolozsvár közvetlen veszélyeztetettségét hárította el, az Erdély délkeleti szögletében elért elhárító eredmények pedig csak harcászati értékűek. A jelenlegi magyar-oláh határ hadászatilag a támadónak kedvez még magában a történelmi Erdélyben is, még jobban kedvez azonban a Nagyvárad és Szeged közti szakaszon, ahol Románia területe úgy hazánk, mint nyugati irányban Torontál vármegye felé mélyen benyúlik a Nagyalföldbe. A hadászatilag legkedvezőbb vonal Erdély régi történelmi határa mentén vonul végig. Jelenleg e határnak csak keleti vonulata van birtokunkban, míg a déli az oláhok és a vörösök kezén van, s ezek dél felől fenyegetik támadásaikkal a keleti határon felépülő magyar védelmet. A tordai és segesvári előrenyomulásunk, valamint az oláh felvonulások eredményes légi támadása e helyzet felismerésének következményei.

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1944. szeptember 20.)
A keleti hadszíntéren...
A keleti arcvonal kárpáti szakaszán német és magyar csapatok szeptember 9- és 15. között számos orosz felderítő vállalkozást utasítottak vissza. (...)
A minket legelsősorban érdeklő délerdélyi arcvonalon hadászati megfontolások alapján önként kiürítettük a székely csücsök déli szakaszát. Az új állások előtt, valamint Marosludasnál és Tordastól délre súlyos harcokban sok, páncélosoktól is támogatott orosz-román támadás omlott össze, a támadások súlyos veszteségei mellett.
Honvédeink a Nagyvárad és Szeged közti határszakaszon az elmúlt hét folyamán ellentámadásra lendültek. Erősebb ellenséges harci csoport megsemmisítése után szeptember 13-án elfoglalták Aradot. Majd keletnek fordulva a románokat az aradi nagyváradi szakaszból előretörve a Hegyes- és Béli-hegységek nyugati lábáig - általában a Lippa - Borosjenő - Belényes vonalig - vetették vissza. E vonalban kemény támadó harcokat vívnak a szívósan védekező oláhok ellen.
A dél-erdélyi harcok még csak bevezető jellegűek, amelyben mind a két fél bizonyos kedvező megindulási helyzetekért küzd. A döntő harcok csak ezután következnek. Ez a döntő küzdelem a magyarság döntő küzdelme. Senki másé ezen a világon. Az elmúlt években sok nagy szó hangzott el nálunk, sok fogadkozás és sok esküvés. Most mindezeket tettekre kell beváltanunk. Ez nehezebb, de férfiasabb és méltóbb régi nagy hírünkhöz.
A nyugati hadszíntéren a német ellenállás ereje a szeptember 9. és 15. közti héten | szemlátomást növekedett. Ennek több oka van. Az angolszász támadó hadseregnek í a légierő nagyfokú bevetése, túlsúlyban lévő gépesített csapataik legmerészebb, térti ölelő előnyomulási üteme, és a fellázadt francia és belga lakosság legtevékenyebb l közreműködése ellenére sem sikerült a visszavonuló német hadseregeket döntő csatára kényszeríteni. Elszántan küzdő, sok esetben egészen gyenge utóvédek önfeláldozó harcai mindenkor biztosították a zömök elszakadó mozdulatait, s ezek - a száz nap óta tartó harcoktól természetesen megfogyatkozva, de tökéletes rendben -, H beérkezhettek abba a területbe, hol a világháború előtt megépített különböző védelmi rendszerek és kedvező földrajzi viszonyok - folyók, csatornák és hegyvonulatok - az új elhárító rendszer felépítését megkönnyítették. Ebben az új elhárító rendszerben német tartalékok is felvonultak és így növelték az ellenállás erejét.
Az angolszászok viszont sikereikért sokszor igen magas árat fizettek, s bár a Csalt tornán át folytonosan friss erőket vontak előre, számos és köztük sokszor legjobb támadó kötelékük csaknem teljes harcértékének elvesztése miatt akadtak meg döntő órákban és döntő helyeken. Az a rendszeres és nagyarányú pusztítás, amit az angolszász légi haderő megelőzően a francia-belga forgalmi hálózatban okozott, természetesen az angolszász előnyomulást is késleltette és pedig fokozottan, mert a visszavonuló németek a rombolásokat maguk részéről még kiegészítették.
Jelentékeny erőket kötöttek le az Atlanti-fal erődítményeinek visszamaradt német védői is. St. Malo, Brest, Lorient, St. Nazaire, a közben elesett Le Havre, továbbá Dunkerque, Boulogne és Calais hősei kitartásukkal erősen csökkentették a Németország felé bevetett angolszász hadosztályok számait.

Véres seb Erdély sorsa...
(1944. szeptember 27.)
Véres seb Erdély sorsa és a székelységre rászakadt végzet megpróbáltatása a magyarság szívén, s most, mikor e szegény, de drága földéit a nemzet erkölcsi és anyagi ereje, végső tartaléka is harcba száll, visszapörölni a legkegyetlenebb ellenségtől és az örök magyar fátumtól, de sok kétkedő elmében horgad fel a kérdés: kellett-e hát nekünk ez a háború, szabad volt-e vállalnunk irtózatos kockázatát, bár nagy szövetségesek oldalán is, szinte négy világrész ellen?
Vagy jobban tettük volna, ha ráhallgatunk az óvatos tartózkodókra, a lapító semlegesség hangos prédikátoraira, s szegényes hajlékunk: a trianoni Magyarország csöpögő eresze alá húzódva várjuk meg a kegyetlen vihar végét?
Nagyon bölcsen megmagyarázták akkor nekünk, hogy a hatalmasok pörlekedésébe nem szabad beleszólnia egy számra kicsiny, gyűlölködő ellenségekkel amúgy is körülvett országnak, mert bármit cselekszik, rajta csattan az ostor vége, s élete, jövendője, boldogsága vagy szerencsétlensége amúgy is függvénye csupán a világbíró államokénak, a katonai és politikai imperializmus szóvivőinek...
Akik ezt a sivár bölcsességet vallották, elfelejtkeztek arról, hogy egyetlen hatalom sem öleli szívére a langyos lelkűeket, s egyetlen győztes számára sem kedves az a nép, mely az élettel, vérrel, irtózatos áldozatokkal, az emberi szenvedés égig sikoltó jajgatásával megfizetett győzelemből csak az osztozkodásnál kíván résztvenni.
Elfelejtették, hogy a lapulóknak, a sunyi kitérőknek, akik se igent, se nemet nem tudnak, nem akarnak, vagy nem mernek mondani, nem teszik már fel a kérdést akkor, mikor a végső számadás órája eljön, hanem kiszorítják a nagy lakodalom sátrából nézőnek, tolakodó kíváncsinak, vagy koldusnak, aki felé felpanaszolt, de alaposan lerágott csontokat vetnek csupán.
Jogot a boldoguláshoz és az élethez, jogot a szabadsághoz és a tisztességhez, mióta vérrel írják az emberiség történetét, minden nép csak a kockázat vállalásával és a legnagyobb áldozatokkal tudott szerezni. Mi is, egész históriánk során sírba temetkezett nemzedékek drága életével vásároltuk meg a sorstól azt a szabadságot és függetlenséget, amelyre annyi büszkeséggel hivatkoztunk, de sohase az izzadt tenyerű okoskodók, s a magukat nagyobb Macchiavellinek képzelők ravaszságaival...
Erdély véres sebbé változott a magyar nemzet testén, s nincs, de nem is lehetett volna semmiféle erő, semmiféle hatalom, mely a megpróbáltatásnak e poharától megszabadíthatott volna bennünket, akármint csavartuk volna a gyeplőt, melynek végén sorsunk lovai ragadják magukkal népünk szekerét a történelem útján.
A magyar út nem lehet külön ösvény e bús csillagon azóta, hogy az európai közösség mellett hitvallást tettünk, s magunkévá szerettük azokat az eszményeket, gondolatokat, társadalom- és nemzetformáló igazságokat, melyekhez Európa nemzetei igazodnak, s mióta részeseivé váltunk e vén földrész nemes kultúrájának! Tisztességes nemzetek csak hittel élhetnek, s az igazság csillagára függesztett szemmel járhatják megszabott sorsuk vándor századait!
A magyar nép, s hivatott vezetői, akik megértették a népiség új fogalmazású gondolatát, huszadik századbeli formáját, mely az első világháború tűzvészének oszladozó füstjében képzett meg, kezdettől fogva két vezérlő eszményt láttak maguk előtt. Az ország ügyét, s a nép ügyét, melyek azonban elválaszthatatlanul forrottak össze a nagy válságok ezer fokon lobogó tüzében. Az ország ügye Trianon volt, a becstelen békétől, a ránk kényszerített haláltól való megszabadulás vágya, ösztöne és akarata; a másik pedig a nép ügye: a belső fejlődés, a szociális igazságtétel kényszerítő szüksége, amely nélkül a nemzetben nem gyűlhetik fel az erő, s erő nélkül nem jöhet el az ország pőrének igazságos ítéletre való vitele sem.
A tragikus hasadás ott volt a magyar társadalomban, hogy akadtak, akik hirdették a revíziót, s vágyakoztak a trianoni nyomorúságból való megszabadulás után, mert
benne lehetetlennek látták fajtánk jövőjét, de a belső átalakulástól, a huszadik század szociális igazságtételétől reszkettek és húzódoztak. S voltak olyanok is, akik akarták a társadalmi forradalmat, szenvedélyesen hirdették a belső megújulás szükségét, de álmukban se fajult meg a szívük a Szent István-i birodalom elragadott, hitványul ellopott részei után.
E két szélsőség közt született meg az igazi nacionalizmus egészséges szintézise, melynek törvényét abban foglalták össze a józan elmék és becsületes szívek, hogy harcolnunk kell történelmi igazságunkért, érvényesítenünk kell örök jogainkat, de ugyanakkor a tizenkilencedik század hazug és halálos betegségeket hordozó liberalizmusának romjain fel kell építenünk a magyar nép munkaállamát. Azt az országot, melyben a rang csak a munka tisztessége után jár, s az értéket nem a születés, vagy a hivatal szerint mérik, hanem a közösségnek tett szolgálatok alapján.
Ha egyedül lettünk volna is az egész földkerekségen ezzel a felismeréssel és programmal, akkor se választhattunk volna mást, akkor se vethettük volna meg lábunkat tisztességesebb és egészségesebb alapokon...
Nem egyedül voltunk ezzel a felismeréssel, ezzel a programmal, mert nagy volt a száma a koldussá tett, kisemmizett, s a jövő és élet felé kegyetlenül vágyakozó népeknek, s kevesen voltak azok, akik a penészes múlt őrzésében látták hatalmuk egyedüli biztosítékát!
Természetes és elkerülhetetlen volt, hogy az a magyar szellemi mozgalom, mely a nemzeti becsület és tekintély helyreállítása mellett a nemzeti munkaállam szociális épületét akarta felhúzni a múlt romjain, érintkezést keressen a hasonló törekvésekben égő Németország és Japán felé, amelyek egy nemzetközi elnyomatás irgalmatlansága alatt ugyanúgy szenvedtek, s ugyanúgy a bizonyos halálra néztek, mint a mi fajtánk. Kegyetlenül sorsszerű volt mindaz, ami az utolsó évtizedekben körülöttünk és velünk történt!...
Ha Anglia képviselte volna azokat az eszményeket, vágyakat, amelyekkel csordultig telt meg a magyarság szíve, mi lettünk volna a legnagyobb angolbarátok. Nem lehettünk angolbarátok, s ez nem rajtunk múlott, hanem azon a korszerűtlen gondolkodáson, s az igazságtalanság örök életre való konzerválásának azon a makacs szándékán, amelyet az angolszász világ annyi következetességgel képviselt velünk, s minden életéért követelőző nemzettel szemben!
Együgyűségbe fulladt a sok biztató, általános virágzást ígérő elmélet, s a mi szemünk előtt felderengett lassan a lépésről lépésre kiküzdött eredmények, a helyhez és időhöz, fajtákhoz és nemzetekhez alkalmazott harcok, célok, törekvések távlata! Küzdöttünk a fényért, a világosságért, az élet és a szabadság jogaiért, s minél több sebet kaptunk ebben a harcban, annál bizonyosabban tudtuk, hogy nincs más választásunk...
Történelmi kötelességet teljesítettünk, nemcsak magunkért, de egy új világért is, mely a vajúdva sikoltó idő méhéből születőben volt már akkor, s e kötelesség egyértelmű állásfoglalásra kötelezett bennünket. Igent lehetett mondani és nemet, s mi a becsületes igent választottuk...
Nem is tehettünk volna mást. Akadhatott volna-e politikus Magyarországon, aki hátat fordít a verteién igazság lehetőségének, s azt mondja: nem kell a Felvidék, nem kell Erdély, s félrevetjük jogunkat, mely az ország déli végének termő síkságaira öröktől fogva megilleti bennünket? Együtt voltunk lélekben, törekvésben, vágyakban és szándékokban, együtt voltunk a boldog jövő álmodásában azokkal a népekkel, amelyeket a világ örök koldusaiként akartak tartani az első háború győztesei, cégérnek, zsíros gazdaságuk kapui előtt, hogy rajtuk szemlélhessék jólétük utolérhetetlen fokát. Együtt töprengtünk a jövendő törvényein, együtt ástuk a fundamentumát egy új Európának, melyben az emberség, a szociális igazság, a népeknek élethez való joga, s a becsület a vezérlő eszmény, s ennek a verejtékes munkának, ennek a becsületes kiállásnak volt első látható eredménye a trianoni bilincsektől való szabadulás, az ország ügyének jobbra fordulása.
Nem rajtunk múlt, hogy a békés és becsületes jövő felé vezető útra barikádokat épített az irigység, a gyűlölet, az osztozkodás nélküli hatalmi vágy és az életösztön parancsára meg kellett rohamoznunk ezeket a torlaszokat! Nem fordulhattunk vissza, hiszen halálos bizonyossággal tudtuk, hogy még a megállás is végzetes lehet számunkra, s hiába torpanunk meg, hiába húzzuk magunkat össze olyan ártatlan kicsinyre, mint ahogy a kopasz és cinikus bölcsek tanácsolták, fölöttünk csapnak össze a história engesztelhetetlen erői, s a hadak Istenének csizmája ércsarkával minket tipor el legelsőül, nyomorult halálba...
Lendített bennünket rohamra ez a felismerés, s ösztönzött a becsület és hála, amellyel tartoztunk azoknak, akik nyomorúságunk sebeiből kimostak bennünket, akik visszaadták nemzeti tisztességünk díszét, helyünket a nap alatt, becsületünket és tekintélyünket a nemzetek sorában.
Sorsszerű volt ami velünk történt, de ezt a sorsszerűséget megpecsételte és még elkerülhetetlenebbé tette a becsület és érdek is. Merre kereshetnénk vajon boldogulásunkat és jövőnket, ha nem ott, ahol állunk, nem azok oldalán, akikkel együtt az életért harcolunk a halállal szemben?
A mi gondolkodásunk, lelkiségünk, életformánk, ösztönünk és kultúránk soha kiegyezni nem tud azzal a gondolkodással, lelkiséggel, azzal az életformával .és kultúrával, vagy inkább kulturálatlansággal, amely Európával együtt mireánk is tör, s elsőnek éppen bennünket fenyeget...
Misztikus szlávok, hasadt és kiismerhetetlen lelkű moszkoviták nem vagyunk, bennünket szívünk az átfogó, világos megoldások felé húz, s értelmünk is hozzátapad mindörökre elválaszthatatlanul ahhoz, ami nyugatról integet felénk. Beilleszkedni, hozzáidomulni más életrendhez nem volnánk képesek, ezt bizonyítja egész történelmünk, amelynek bús és dicsőséges századai alatt soha meg nem szűntünk harcolni, foggal, körömmel, ha kellett a behemót, szürke keleti lélek ellen, s mindazzal szemben, amit e lélek és gondolkodás jelent...
Az út, amelyre léptünk, s amelyen haladunk most, megpróbáltatásokkal, áldozatokkal, a végső kísértés hazug csábításainak naponta kitéve, az egyetlen út.
Kitartani ezen az ösvényen akkor is, ha véresre tép a bozót, tovább haladni rajta akkor is, ha szakadékokkal van tele, s cafatokká szaggatja bőrünket, lemarja csontjainkról a húst a kopár szikla, melyre gyakran reábukunk: - ez az egyetlen lehetősége a magyar nép megmaradásának, szabadsága biztosításának, s boldog jövendője megteremtőjének.
Csaló és hazug mindenki, aki mást mond, aki erről az útról letérni akar, vagy az elkanyarodást tanácsolja. S nem önmagát, hanem a nemzetet csalja meg, az örök népet, mely a szolgaságban is tovább élni kénytelen, hiszen örökkévalóságra ítéltetett, s az anyákat csalja meg, akik menükben hordják a magyar jövőt!

Döntő harc a magyar földért!
(1944. október 18.)
Folyik a kegyetlen hevességű küzdelem a magyar föld szabadságáért a tiszántúli térségben, ahol a honvéd, német bajtársa oldalán, a legendás hősiességnek, halálmegvető bátorságnak soha nem látott példáját mutatja...
A túlerő napról-napra fokozódó nyomása sem képes megrettenteni a katonát, aki l érzi, hogy helytállásán és önfeláldozásán minden múlik: az ország sorsa, a nemzet, jövendője, és az ő egyéni életének boldogsága is! A honvéd látja a bolsevista seregek tetteit, a kegyetlenségeket, s a katona már tudja - a szovjettel nincsen alku, megegyezés. Csak a hősi ellenállás, a végsőkig való harc lehetősége van, amely a győzelmet lés a szabadságot biztosítja, vagy a bizonyos pusztulás, amelyből nincs többé feltámadás, se nemzet, se egyén számára!
Ezért tart ki a tiszántúli és tiszamenti vadul hullámzó harcokban a honvéd, ezért tűzd olyan halálra szánt vitézséggel, amely nem lehet hiábavaló... , Keresztes háború folyik a megkínzott magyar földön - az emberség és európaiság harca a barbárság ellen...

Az önvédelem egyetlen gondolata...
(1944. október 18.)
Az önvédelem egyetlen gondolata, hite és akarata kell, hogy riadót verjen minden agyar ember szívében ezekben az órákban, melyekre csakugyan reá mondhatjuk: Sorsdöntőek a nemzet jövője szempontjából.
Az élet és halál, a megmaradás vagy pusztulás határmezsgyéjére jutottunk, s tőlünk függ csak, hogy jobbra, vagy balra vezet-e az utunk, a mi helytállásunktól, elszántságunktól és védelmi akaratunktól. Legyen vége a tűnődésnek, torzsalkodásnak, veszekedésnek, könnyelmű naplopásnak, és a csodavárás szerencsétlen bénító gyengeségének is. Csak erőnkre hagyatkozhatunk, s nem nézhetjük az eget, hogy onnét szálljon alá megmentésünkre az angyalok légiója, nem álmodozhatunk csodálatos fegyverekről, amelyek majd az emberi akarat, a halálra szánt hősiesség és a férfias helytállás nélkül maguk döntik el a világküzdelmet, s benne a mi végzetünk boldogtalanságát, vagy szerencséjét is!
Legyen vége az osztálygondolat, a kasztszellem, az uralkodás és a politikai ellentétek évszázados átkának, tegyük félre most, legalább ezekben a keserű és komor óráiban az örök magyar homousion és homoiusion vitáját, s ne dulakodjunk afölött, hogy kinek az elgondolása, programja lenne boldogságra vezetőbb, mert előbb e boldogság puszta alapfeltételét: az életünket kell megmentenünk. (...)
Most ne gondoljon senki a maga ügyes-bajos kis dolgaival, mert a vihar zúg felettünk, a vörös vihar, s Ázsia belsejéből, mint a tatárjárás borzalmas évében, végigsüvít : a magyar rónán. Nem az egyén, nem a ház, nem a falu, s a város, hanem az ezeréves ország és a magyar fajta forog végveszedelemben...

A honvéd a csatatereken
(1944. október 18.)
A honvéd a csatatereken úgy áll most helyt, ahogy tán még soha magyar katona bús és dicsőséges történelmünk során, amely pedig bővelkedik az egész emberiségnek példát mutató hősiességben...
Legendák születnek a lángoló harcokban, melyek ott kavarognak a tiszántúli síkon, a váradi térségben, s a hadijelentések egyszerű, cicomátlan mondataiból felénk süt a halált megvető bátorságnak, s a félistenné nőtt férfi hősiességének fehéren izzó fénye. Olvasunk, tudunk maroknyi csapatokról, amelyek utolsó emberig ott haltak meg egy tiszai hídfőállásban, de nem tágítottak egyetlen lépést a hússzoros túlerővel szemben, s ismerünk honvédeket, akik tizedmagukkal szálltak szembe a támadó vörösök páncélos csordájával, s megállították a vad rohamot.
A földjét, otthonát, gyenge asszonyát, ártatlan gyermekét védelmező nép halálos és siratni valóan nagy hősiessége ez, tudata annak, hogy az emberség és magyarság megtartásának nincs más eszköze, mint a győzelem, vagy a becsületes halál, mert a nemzet sorsa ott dől el a harcok megtiport, feltúrt, gránátoktól és bombáktól tépett sebű mezején, s nem a tétova tanácstalanság, vagy az alkura kész hitvány gyávaság töprengő karosszékeiben!
A világ látja, hogy a magyar védi hazáját, s a férfi, aki ennek a nemzetnek soha meg nem csúfolt, be nem szennyezett fegyverét forgatja, az emberi szabadság és a nemzeti lét legmagasabb eszményeit vallja cselekedetével. Ez az erkölcsi jog az ősi földhöz: ez az elszántság, ez a hősiesség, amelyet szinte már mértékkel se lehet mérni, bármi lesz, - ez a jog a szabadsághoz, a nemzeti léthez a jövőben és semmi más.
Nekünk nincs egyéb kincsünk, mint a föld, a nép, s az a nemzeti öntudat, amelyet ezer esztendőn keresztül szívünkben hordoztunk, s amelyért nemzedékek temetkeztek sírba a monumentális történelem felé vezető utunkon. De ezt a kincset védelmezni akarjuk, s a magyar katona védelmezi is, azzal a biztos tudattal, hogy ha elvész, nem lesz többé számunkra értelme az életnek, amely csupán állati vegetálás, s a hitvány szolgaság végzete lehetne...

Vasárnap déltől hétfő reggelig...
(1944. október 25.)
A történelmi tragédia és a végső pusztulás legkegyetlenebb viharának szele érintette meg október 15-e örökre felejthetetlen vasárnapján a magyar nemzetet. Szelíden virradt fel a nap, s a gondokkal terhelt lelkű magyarok, akik hetek óta a haza földjéért folytatott harc híreit várták szomjas lélekkel, aggódva a csaták kavargásában ott küzdő szeretteikért, vagy a magyar légtérben folyó harc jelentéseit akarták hallani, egyszerre szíven ütve tántorodtak el, mert a rádióból, amelynek a halálig menő ellenállás, s a magyarság szabad és független életéért semmi áldozattól vissza nem riadó magatartás igéit kellett volna harsognia, a gyáva és biztos pusztulást jelentő fegyerszünet bejelentését hallották...

Mindenki előtt felrémlett a legközelebbi órák és napok iszonyú víziója: az országot elözönlő vörös bolsevista csőcselék gyújtogató, asszonyokat meggyalázó, rabló és kegyetlenkedő garázdálkodása, s e komor kép felett az elháríthatatlan nemzethalál fekete bizonyossága! Megbénult néhány percre a magyarság szívverése, hogy i annál elemibb erővel törjön fel az életösztön védekező, ellenálló, a gyáva megadást visszautasító akarata. A silány klikk, a nyomorult érdekszövetség, amely az ellenség és a zsidóság szellemi, anyagi zsoldjában hátba akarta döfni a halálos elszántsággal verekedő honvédseregeket, s szolgaságba taszítani a dolgozó milliókat, rosszul számított...
Az árulás, az önmagunk és szövetségeseink elleni árulás parancsát megvetéssel ásította vissza a magyar honvédség, csendőrség, rendőrség, s egy emberként állott talpra a nemzeti társadalom is, a nacionalista tömegek, a nemzetiszocializmus fegyelmezett ereje, a vörös rém tetteit két szemével látó tegnapi frontharcos légió: a Keleti vonal Bajtársi Szövetsége, s egy vértelen forradalom lángoló óráiban magához adta a hatalmat, s a nemzet jövendőjének irányítását. Déltől estig tartott csak a bizonytalanság, s október 15-én az éjszaka már úgy borult a megpróbált országra, minden magyar bizonyos volt felőle: nem lesz szabad és könnyű prédája a bolsevizmusnak ez a tatártól, töröktől megtapodott, kegyetlenül sokat szenvedett föld!...

A nép...
(1944. október 25.)
A nép erős keze ragadta meg október 15-én a magyar állam szekerének gyeplőjét, s fogta vissza, egyetlen lépéssel a szakadék előtt a sors lovait, amelyeket hitvány és becstelen kocsisok hajszoltak a pokol mélysége felé, készen arra, hogy maguk az utolsó pillanatban leugorjanak, s a csontot szétzúzó, az életet feltámadás nélküli halálba zuhanó sötétbe ne kerüljön más, csupán a nemzet, a névtelen milliók: a jámbor paraszt, a becsapott munkás, s a tisztességes értelmiségi dolgozó. Csakugyan, az utolsó pillanatban kerekedett felül a bátor józanság, az igazságot látó értelem, a férfias akarat, s derült ki egy vértelen nemzeti forradalom napében, hogy ki hát igazán hű az ezer esztendő alatt annyiszor megpróbált magyarsághoz, ki tartozik hozzá eltéphetetlen kötelékekkel, s kik azok, akik úri kocsisok módjára csak hajtani szerették volna, terelgetni a maguk érdeke szerint, a maguk becstelen útjaira!
Rendben, gyorsan történt az átalakulás, a legnagyobb tragédia megakadályozása, lébe állás annak, hogy az ellenségtől fenyegetett ország földjén egy polgárháború füstölgő, testvérgyilkos harca törhessen ki.
Vagy ötszáz esztendő óta volt esedékes ez a forradalom - ha ugyan forradalomnak ehet nevezni egy nép egészséges, építő ösztönének felszabadulását, ha ugyan forradalomnak mondható, amikor egy felnőtt nemzet végre el akar indulni, határozott léptekkel sorstól kiszabott, világosan látott útján, s elérkezettnek látja az időt megteremteni egy mindenki számára boldogulást, egyforma életjogokat nyújtó hazát. Az érdekszövetségek bitang szolidaritása századról századra, évtizedről évtizedre elütötte a magyarságot ettől az álmától, nyakára ült, s elhitette vele, hogy a tízezrek - sokszor csak ezrek! - érdeke az ő érdeke, ennek a vékony rétegnek zavartalan boldogsága az ő paradicsoma is!
Ez a korszak zárult le október 15-én, s büszkék lehetünk rá, hogy véletlenül fordítottuk rá egy kinyithatatlan ajtó zárját a múlt kísérteteire. Hálával tartozik a magyarság mindazoknak, akik céltudatos gyorsasággal, villámsebes elhatározással, a nép és a történelem iránt érzett roppant felelősséggel jóvá fordították a tragédiát, rátapodtak a testvérháború felparázsló tüzére, s egy munkás, becsületes jövő felé vezetik ma nemzetünket.
A vár-cimboraság mit remélt a tervezett árulástól, milyen kedvező fordulatot várt annak a klikknek érdekében, amelyért oda akarta dobni koncul a bolsevizmusnak az ország jövőjét és benne a magyar nép emberi, szabad életét?
Micsoda végzetes vakság, megmérhetetlen ostobaság, vagy sátáni hitványság kellett hozzá, hogy a fegyverletétel gyalázatára biztassák a véres csatákban helytálló honvédet és a győzelemért öt esztendeje becsülettel verejtékező munkást. Nem látták ezek a lángokat, amelyek kereken csapnak fel körülöttünk mindenütt, ahol ugyanerre a gyávaságra kényszerítették rá a népeket, ahol a méltatlan vezetők ugyanezt a bűnt követték el?
Suomi földjén, a szabad finn férfiak magányosan, vagy kis csoportokba verődve folytatják a harcot az ázsiai zsarnoksággal, vagy elkeseredésükben fegyvert fognak azok ellen, akik a világ legbecsületesebb nemzetét szégyenbe és szolgaságba döntötték. Romániában egymást marják a nyomorult pártok, a börtönökbe bekerül mindenki, aki nem volt elég aljas, s szót emelt valaha a nemzetköziség ellen, a névtelen százezrek pedig halálraítélt koldusláncba fogózva marsolnak a Szarmata síkság felé, építeni a moszkovita rabszolgaság várát, ahonnét újabb rohamokra indulhat egy huszadik századbeli könyörtelen új népvándorlás, egy barbár imperializmus az európai nemzetek és az európai kultúra ellen. Bulgáriában folyik a vér, ropognak a kivégző sortüzek, s nincs már elég kötél, amelyre felakasszanak minden becsületes hazafit.
Győztek a pacifisták mind a három országban, s akik békét akartak, tűzvészt, háborút arattak, rosszabbat a becsületes önvédelmi harcnál, mert ennek torlaszain, vagy földalatti viaskodásaiban egymást írtja a testvér. Az élet törvényeivel büntetlenül nem lehet szembeszállni, s ez a törvény azt mondja, hogy elveszett az erős nép is, ha magában van, ha egyedül marad, s ebek harmincadjára kerül az a nemzet, amely ellensége kezére adja magát!
Az új világot szülte meg az október 15-i nemzeti forradalom, azt a nemesebb életet, amelynek vágya elnyomva élt a dolgozó magyarban évtizedek óta, a füstös gerendájú falusi házakban, a külvárosok nyomorult tömegszállásain álmodó munkásban, s abban a középosztályban, amelynek legjobbjait céltudatos kontraszelekcióval lenyomták, elhallgattatták, elnémították. Sokszor alaktalan és megfogalmazatlan volt ez a vágy, tán csak annyi: nem jól van úgy, ahogy van, de a nomád nem nézi sóvárgó szemmel a puszta felkelő napját, mint ahogy a magyar sors csillagán a dolgozó és elnyomott nép kémlelte a láthatárt, várva ezt a most, egy hatéves háború ágyúdöreje, bombarobbanása, tüze-lángja közt bekövetkezett virradást.
Huszonnégy óra változásának gyors, zavartalan és vértelen ténye megmutatta: üres mogyoróhéj volt az a rendszer, mely a hatalom eszközeivel kezében megfélemlítette, elnyomta, hallgatásra kényszerítette a becsületes élet és emberi sors után való magyar kiáltást! Akik hangoztatták éveken keresztül, nagy mellett feszítve, dörgő szóval, hősi pózban, hogy vállalják a felelősséget, a nemzet és a történelem előtt egyformán - egyszerre eltűntek, levegővé változtak, s maradtak a tragédia készülő viharának villámlobogásoktól megvilágított sötétjében egyedül az erős férfiak, akik csakugyan tudták, hogy mit akarnak, s akik szívükben melengették üldöztetés közben is, reménytelen napokban és évek alatt is a milliók álmát, igazi vágyát, becsületes akaratát...
Mi hívei vagyunk ezeknek az erős férfiaknak, s nincs erőnk, képességünk, akaratunk, jószándékunk, munkakészségünk, amit meg ne ajánlanánk az ő akaratukhoz, jószándékukhoz, munkakészségükhöz, új nemzetet és erős hazát építő céljaikhoz!
Még egyszer visszanézünk a múltra, mert tanulni akarunk belőle, megjegyezni magunknak minden bűnét, botlását, tévedését, hogy még véletlenül se eshessünk beléjük az úton, melyen elindultunk. Elbúcsúzunk ettől a múlttól, melyben az alkotmányhű, öntudatos polgár lázasan segítette a reakciót, a feudalizmust, a bankokráciát, az üzletet, a maradiságot, s amely életre-halálra szövetséget kötött a héber mohósággal, a zsidó szemtelenséggel, mely megrágalmazott mindenkit, aki mást akart, jobbat, becsületesebbet, magyarabbat!

Arannyá változott a vér...
1944. november 29.)
Arannyá változott a vér a kapitalizmus spekulációjának titokzatos lombikjaiban, valahányszor a nemzetek élet-halál kérdései fegyveres összecsapásban robbantak ki, s az egymásra zúduló seregek viaskodása mögött külön hadjáratra indult a haszonlesés...
A tőkének nem volt hazája, a liberalizmus büszkén hirdette a pénz nemzetköziségét, s a világ nagykapitalistái, a roppant ipartelepek császárjai, a fegyvergyárak nábobjai tartották is ezt a kozmopolitizmust! Vérbe borulhatott keserű csillagunk, a szenvedés szökőárja elönthette az öt világrész földjét, sírás tölthette be az egeket, a népek kivérezhettek, elkoldusodhattak, s a nyomorúság sivataga terpeszkedhetett el ott, ahol a hadak istenének ércszekere elvágtatott - a párnázott ajtók mögött ülő tőkéseket, akik a szenvedés éjszakájában csak a profit csillagára függesztették sóvár szemeiket, mindez nagyon kevéssé érdekelte. Szállították az ágyút, a gránátot, építették a hajókat, szabatták az egyenruhát és a bakancsot, s vajon mit számított, hogy olykor rongy volt a halni induló katona mundérja és papírból volt a bakancs talpa, vagy a fegyverről kiderült: használhatatlan, a gránát pedig belezápul a sárba, anélkül, hogy felrobbanna?
Az üzleti könyvekben a tartozik oldalon nőtt a bevétel, a páncélszekrényekben gyűlt az arany, a részvényesek év végén, a közgyűlés után ragyogó ábrázattal vágták le az osztalékszelvényeket, s az újságok, amelyeknek szerkesztőit az acélkirályok és ágyúhercegek tartották el, diadalmasan jelentették a kudarcos csaták hírei mellett, hogy nincs veszve semmi, mert az Első Halálgyár Rt. megint négy ponttal emelte az osztalékot, s részvényei a tőzsdén ismét magasabb kurzussal cserélnek gazdát!
összedőlhettek a trónok, birodalmak boltozatait Toppanthatta széjjel a háború orkánja, népek tűnhettek el az irgalmatlan viaskodásban, a nemzetközi tőke aranyhegyei közben zavartalanul nőttek, s mikor kimerültén, koldussá téve abbahagyták az országok a fegyveres mérkőzést, elkészült a diadalmas mérleg is, amely milliós nyereségekről számolt be...
A múltban mindig így volt ez. A fegyvergyárosok, a titokzatos munícióügynökök, akik nemcsak a maguk országának, de az ellenségnek is szívesen szállítottak gyilkoló eszközöket, kövérre híztak a névtelen milliók kiömlött vérén, mint apokaliptikus piócák, hogy aztán néhány esztendő múlva ismét kiéhezve aranyat csorgassanak a titkos diplomácia gépezetébe, felidézni az új borzalmakat, mert fogytán volt a profit. (...) Azt mondtuk akkoriban, hogy ez a csúfság nem ismétlődhetik meg soha többé, s a nemzet minden erejével megakadályozzuk a háborús nyerészkedés szemérmetlen fogásait, hogy nem engedjük meg a fegyveres arcvonal mögött a spekulációt, mert irgalmatlanok a tanulságok...
S aztán mikor ránk szakadt a második világháború megpróbáltatása, a szép jelszavak, a bölcs kijelentések, a mérséklő intések mögött minden folytatódott ott, ahol 1918-ban abbamaradt. Az úgynevezett államférfiak szép szavak aprópénzét szórták a nép közé, amely ha nem volt vak, kegyetlen világossággal láthatta: hogy szövetkeznek az ő kifosztására a háborús zavaros nagy ragadozói. Néhány dörgedelmes fenyegetésről is megemlékeztek a lapok, de az érdekeltek összehunyorintottak, s az elnökök és vezérigazgatók jövedelme megint kúszni kezdett a konjunktúra létrafokain a csillagok felé. (...)
A példa pedig ott volt a szemünk előtt, csak éppen követni kellett, de hát az okos gyakorlati intézkedéseket is mindjárt importeszmévé riadta volna a zsidó érdek és a fajtól független kapitalizmus...
Németország a nemzetiszocializmus gyakorlatát követve, lehetetlenné tette a korlátlan háborús nyerészkedést, határok közé szorította a konjunktúrát, s megakadályozta a világ valamennyi hadviselő államát fenyegető veszedelmet: az inflációt is, egy végtelenül egyszerű intézkedéssel. A vas-takarékbetétek és zárolt nyereségek összegéből fedezte a Harmadik Birodalom a hatéves háború roppant kiadásainak igen tekintélyes részét, s a százmilliós országban máig sincs se pénzhígulás, se drágaság. Persze mindez "átkos náci gondolat" volt, s követni egyenlő az ősi alkotmány sutba dobásával! Ezért keletkeztek megint sokmilliós vagyonok, miközben a köztisztviselő lerongyolódott, a munkás éppen csak a száraz kenyeret kereste meg abban a gyárban, melynek részvényesei és vezetői fuldokoltak a nyereség növekvő árjában, s a feketepiac megnyomorította a falu népét, amely négy hold föld békebeli áráért se kapott már egy pár csizmát a spekuláló ipartól.
Nem volt aki határt szabjon a jövedelmeknek, s ugyanakkor, amikor fillér volt a katona zsoldja, a harcoló honvéd itthon maradt feleségének és gyermekeinek pedig a hadisegély fogalmának megcsúfolásával olyan összegeket fizettek ki havonta, amekkora borravalókat egy-egy dús vacsora után a háborús konjunktúra gazdagjai könnyedén vetettek oda a pincérnek az asztalra, senkinek nem jutott eszébe maximálni a háborús jövedelmeket, s visszakérni az amúgy is bőven kereső vállalatoktól a nagy nemzeti erőfeszítés továbbfolytatásához akárcsak egy ezreléket is a profitból...
A nemzetiszocialista akarat egyetlen tollvonással szüntette meg ezt a rikítóan visszás állapotot, s nem dőlt össze a világ, nem hullottak le az ég csillagai, nem bomlott meg a mindenség törvénye a rendelettől, mely szigorú határt szab a háborús haszonélvezésnek. Lehet, hogy ez az intézkedés belenyúl a magánjog szentséges és érinthetetlen törvényébe (...), de az is bizonyos, hogy az elhatározás a legnagyobb mértékben megnyugvást és elégedettséget kelt a dolgozó milliókban. A háború a nemzet boldogulásáért, szabadságáért, jobb jövendőjéért folyik, s egy olyan ország megteremtéséért, amelyben egyedül a végzett munkának, s az emberi teljesítménynek van értéke, nem pedig a papirosjognak.
Nincs semmiféle elmélet, mely a józan észnek megmagyarázná: miért van rendjén, ha a munkás csak hatvan százalékkal keres többet, mint amennyi békebeli bére volt, de ugyanakkor a vezérigazgató négyezer pengő helyett harmincezret vesz fel egy könnyed mozdulattal minden elsején a vállalati pénztárnál!
De nincs semmiféle elmélet se, mely alkalmas volna annak bizonyítására, hogy miközben egy ország anyagi, erkölcsi és szellemi erőtartalékainak végső kimerítésével folytatja az élet-halál küzdelmet, ebből a harcból bárki is, bármilyen címen anyagi hasznot húzhat, vagyonát megsokszorozhatja...

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1944. november 29.)
A harcokkal és politikai fordulatokkal annyira telített 1944-ik esztendő utolsó hónapjának küszöbéig jutottunk, annak az 1944-ik esztendő utolsó hónapjának küszöbéig, amelyről az ellenünk alakult világszövetség és a megmaradt semleges külvilág, de itthon is sokan néhány hónappal ezelőtt meggyőződéssel hitték, hogy ellenségeink végleges győzelmének esztendeje lesz - legalábbis az európai hadszíntereken.
Amikor kereken négy hónappal ezelőtt az amerikaiak avranchesi áttöréséből nyugaton villámháború fejlődött, amikor néhány héttel később három keleti szövetségesünk elfordult, sőt ellenünk fordult az éppen folyamatban lévő hatalmas orosz támadások időpontjában, a háborút puszta számtani feladványnak tekintek aligha juthattak más következtetésre, más eredményre, mint arra, hogy Németország és szövetségesei már nem vívhatják ki a győzelmet. A világközvélemény többsége hirtelen és gyors összeroppanásunkra számított.
Háborúban azonban - amióta háborút visel az emberiség - a lemérhető tényezők mellett mindig legalább ugyanolyan súlyt képviseltek a le nem mérhető tényezők is: a véletlen, a sorsszeszély, az időjárás, és sok ilyen tényező mellett, a helyzet helyes vagy helytelen felismerése, a gyorsan és hatásosan működő erély, az akarat ereje, a győzelmi hit, a feltaláló lángész, és... ki tudná valamennyit felsorolni. Azok a nagy csaták, amelyek az utolsó őszi hónapban - helyenként már téli időjárási viszonyok között - a nyugati, az olaszországi, és keleti hadszíntereken tombolnak, elsősorban azt igazolják, hogy az előre le nem mérhető súlya és befolyása a német és a magyar véderőt a harc további folytatására képessé tették. (...)

Fekete lesz a magyar karácsony...
(1944. december 20.)
Fekete lesz a magyar karácsony ebben az esztendőben...
Hiába teríti puha takaró a földet, a megkínzott városok tetőit, s fedi be az erdőket a hó -, a békesség és szeretet ünnepe mégsem hozott nemzetünk szívébe nyugalmat. Az asztalokról hiányzik a jószagú fenyő, s az otthonokból kikergetett menekültek az irgalom fedele alatt, hontalan vándorokként töltik Krisztus születésének ünnepét.
Szegények vagyunk és megpróbáltak, vérzők és szenvedők, s az egyéni sors tragikomikuma felett ott gomolyognak a nemzet végzetének fekete fellegei is...
Nincs öröm és nincs nyugalom széles e hazában sehol, de ezen a fekete karácsonyon mégis kell találnunk valami vigasztalót, valami kiengesztelő és biztató jelet, ha már a betlehemi jászol felett ragyogó csillag fényét el is takarja előlünk az égő városok, felperzselt falvak, becsapódó gránátok és robbanó bombák füstje. Vigasztaló, hogy a mostoha sors ostora testvérekké vert bennünket. Látjuk, érezzük, tapasztaljuk, hogy együvé tartozunk, nincs külön sorsunk, hogy az egyén boldogtalansága vagy szerencséje apró függvénye csupán az ország, a nép tragédiájának, vagy nyugodt fejlődésének.
Az embert sodorja a történelmi orkán, akár a decemberi jeges szél az árva levelet, s összefú bennünket, magyarokat, akik annyira nem tudunk ezernyi jel, intés, figyelmeztetés ellenére se összefogni akkor, amikor az erők gyűjtése, a megértés még lehetséges volt, s eredményeként nem egy ellenségtől tapodott, fel-felnyögő ország állna itt a XX. század legkegyetlenebb megpróbáltatása előtt, hanem az ősi határokon bátran és eredményesen védekező hadsereg, egy győzhetetlen ármádia biztosítaná asszonyaink és gyermekeink karácsonyi békességét.
Ma már együtt vagyunk, s a tegnapi ellenfelek vállt-vállhoz vetve feszülnek neki az omlásnak, vagy ragadják meg az egyetlen eszközt, mellyel beleszólhatunk még sorsunk és jövendőnk alakulásába: az élet-halál harc fegyverét!
Mindig nagy csapásnak kellett ránk szakadnia, hogy felérezzünk igazi énünkre, hogy jótulajdonságaink, erényeink fölébe kerekedjenek az uralmon lévő kevés hitványok önző érdekeinek, hatalmi örömeinek és céljainak, így vagyunk most is, s miközben egy makacs ellenséggel birkózunk, mesterségesen meggyöngítve, már nemcsak azt látjuk kegyetlen világossággal, amit elmulasztottunk, hanem feladatainkat is, kötelességeinket is, melyekkel megfordíthatjuk a fejünkre idézett halált.
A csillag fényét eltakarják a tűzvészek füstfellegei, s mintha a mi számunkra nem is született volna a betlehemi nyomorult istállóban a világ üdvössége, nincs fül, amely meghallaná az angyali éneket: "Békesség a jóakaratú embereknek..." Minekünk harc adatott a békesség helyett, szenvedés és halál az öröm helyett, s a karácsonykor született helyett magunknak kell önnön megváltásunkat, e megváltás roppant művét is végbevinnünk! Nincs senki, aki segíthetne rajtunk, csak önmagunk! A karácsony nekünk az áldozati keresztet mutatja fel, a szenvedések és kínok fáját, amelyre reáfeszítettek bennünket önnön bűneink, nyomorúságunk, s azok a Júdások, akik a nemzet alázatos szolgáinak, hű sáfárainak köpönyegében surrantak el halálos ellenségeinkhez, egyéni boldogságunk harminc ezüst pénzén eladni bennünket.
Igaz, a világ összes többi népei is ugyanarra a sorsra jutottak, amelyet nekünk mutat fenyegető osztályrészünkül a történelem, Európa valamennyi népe ugyanannak a fenyegetésnek, ugyanannak a pusztulásnak az árnyékában áll, s így teljesedik be a mi örök missziónk: a magyar sors európai sors...
Az egyén és nép egyaránt szomjúhozza a megváltást és szabadulást, egyaránt forró várakozással nyújtja kezét a szabadság, emberség és szépség eszményei felé, de nekünk és szövetségeseinknek jutott a súlyos feladat, hogy magunknak is, de az egész kontinensnek is a vér és halál áldozatával szerezzük meg e megfoghatatlan javakat, melyek nélkül nincs élet a földön, legfeljebb nyomorult, állati tengődés. A világ az adventi hajnalok rorátéin készül fogadni Megváltóját, s nekünk magyaroknak is adventünk van ma. Nekünk is meg kell tisztogatnunk magunkat a múlt bűneitől, hogy méltók lehessünk a nemzeti üdvösségre, s ez a készülődés csupán kemény cselekedet lehet.
Készül az elhatározó tett, s valahol kemény munkával, szakadatlan testi és szellemi erőfeszítéssel edzi magát egy új hadsereg, amelynek diadalmas és tiszta fegyverei elviszik a meggyalázott magyar otthonok fölé megint a mi békességünket, nyugalmunkat és a jövendő fénylő ígéretét!
Újjászületik az ország a sors ostorcsapásai alatt, s azon a földön, amely megmaradt szabadnak, új ezredévre készítik elő a nemzetet! Történelmünk során nem egyszer fordult már elő, hogy a pusztító ellenség a haza földjének nagyobbik részén úrrá lett, hogy meggyalázta otthonainkat, eltiporta vetéseinket, s romokká ontotta mindazt, ami egy nép tehetsége, építő kedve nyugodt évtizedekben alkotott. Nem egyszer látszott már vigasztalannak és reménytelennek a sorsunk, s mégis mindannyiszor talpra álltunk és összeszorított fogakkal, hideg, kemény akarattal újjáteremtettük öröknek rendelt otthonunkat. A halál és szolgaság csak akkor esnék fejünkre visszavonhatatlan ítélet módjára, ha gyáván és hitványul belenyugodnánk ebbe a végzetbe, ha csakugyan annyira megromlottunk, megváltoztunk, ha erényeink és jó tulajdonságaink annyira megfogyatkoztak volna, mint amennyire nemrég egy hatalmi klikk cinkossága számította, akkor, amikor a gyávaság piacán el akarta adni a magyarság országát, életét, jövendőjét.
Hogy rosszul számítottak, az alkudozók is, az ellenség is, arra október 15-ének felejthetetlen eseményei a tanúbizonyságok, s mindaz, amit cselekedetekben, elszántságban, védelmi akaratban a magyarság felmutatott. Nem volna már ebben a hazában egy talpalatnyi föld, amelyet meg nem tapodott az ellenség, ház, melynek tűzhelyét meg ne gyalázta, s magyar, aki ne lenne kiválthatatlan rabja a bolsevizmus szolgaaklának, ha ezen a napon nem kelnek fel a jó és hű magyarok, az igazi és hivatott vezetők, férfiak, akik vállalják a történelem parancsának teljesítését, s nincs nép, amely ezt a továbbított parancsot meg ne fogadja!
Nyolc hét alatt csakugyan nem lehet jóvátenni egy negyedszázad irtózatos bűneit, nyolc hét becsületes, népmentő uralma se képes csodákra, mert csodatételnek kellett volna lennie, hogy ezt az országot, amelyet az úrhatnám hitványok a zsidósággal szövetkezve lezüllesztettek, egyik napról a másikra olyanná varázsolják, amilyen nép és ország kell történelmünk legnagyobb próbájához. Akármerre néztünk, mindenütt csak mulasztást láttunk, elhanyagolt kötelességeket, megszabotált feladatokat, amelyeknek elvégzése pedig tegnapelőtt is késő lett volna. Ezt az örökséget vette át a nemzeti szocialista rendszer, ezt a züllött csődtömeget, egy kiégett lelkű társadalommal, mesterségesen elaltatott felelősségtudattal, megölt közösségi érzéssel, s mégis megvagyunk, mégis védekezünk, a rendelkezésre álló becsületes erők összefogásával, mégis megakadályoztuk, hogy a vörös megszállás szennyes hullámai, mint valami irtózatos áradás, egyik napról a másikra elöntsék földünket, egyik sarkától a másikig. Fokcsikorgató elszántság kell hozzá, hogy addig tartóztassuk a bolsevizmus tömegeit, addig szegüljünk szembe új meg új támadásaival, ameddig az elhivatott országvezetés eszközöket és hadsereget teremt, már nem a védekezésre, hanem a támadásra, s a haza megtisztítására.
Kitartás, hűség és becsület, áldozat, lemondás és szakadatlan munka -, ez amit a jövendő tőlünk kíván! Nem álmodozhatunk többé összetett kezekkel, mint az ázsiai köldöknézők szektája, nem spekulálhatunk váratlan fordulatokra, de nem is alkudozhatunk senkivel elsőszülöttségi jogunk visszaszerzése fölött! Vérárat kell fizetnünk a tegnap bűneiért, s a holnap szépségéért, de megéri az adó, mert a győzelem napján olyan jövendő küszöbén lépünk át, amely minden magyar számára a boldogságot, szabadságot, emberi méltóságot és a munka igazságos jutalmát jelenti.
A szívekben kell meggyújtani a karácsony fényeit, ott kell fellobbanniuk a megváltásban való hit gyertyáinak, mert különben a mi adventünkre sohasem virrad rá ez az öröm! A megszállott magyar tájak, városok, falvak, termő mezők felől a szabadítás után való vágy türelmetlen segélykiáltásai zúgnak a decemberi szélben...
Véreink, akik már a gyakorlat kegyetlen tényeiből ismerik a szolgaság és védtelen kiszolgáltatottság irtózatos érzését, felénk néznek a csillagtalan éjszakában, s nem szabad, hogy csalatkozzanak! A megmaradt Magyarországnak, ennek a tenyérnyi szabad földnek, amelyen lábunkat megvetjük, s ahol izmainkat a visszacsapásra feszítjük, egy pillanatra sem szabad elfeledkeznie rólunk, egy percre se szem elől téveszteni a kötelességet, hogy nemcsak a ma szabadnak maradt városok és falvak nyugalmáért kell viaskodnunk, de érettük is, akik már csak bennünk látják az utolsó reményt.
Nem vagyunk egyedül! Szövetséges áll mellettünk, akinek számára a mi hazánk éppen olyan becses és drága, mint a sajátja, hiszen fiai együtt véreznek velünk, s együtt temetkeznek a sírba ha kell ennek a földnek a szülötteivel.
A mi hátországunk nem csak a megmaradt Dunántúl, de az egész német birodalom, amely egyetlen fegyverkovácsműhely az európai nemzetek szabadságharcához, egyetlen roppant tábor, melyből fáradhatatlanul sereglik elő új és új had az utolsó fordulóra, a végső csatára!

A könyvben található cikkek szerzői:
Imrédy Béla: Emlékek a szovjet frontról
Kende Erzsébet: Semmelweis omladozó háza
Kovács Alajos: Húszmillió magyart!
Rajniss Ferenc:
Magyar Futár
Világok harca és békéje
Szovjet-Oroszország
És most mi lesz?
Hadijelentések, csaták és új fordulatok A világbolsevizmus bukása
Werner Mölders
Ausztrália következik?...
Észak hőse, a finn nemzet
Rátz Erzsébet: Vörösmarty összedőlt présházában
Vaska Géza: Gyulafehérvári emlékek
Vercseg János: Páncélos ütközetben a Donnál; Halálvölgyeken keresztül...
A további cikkek ismeretlen szerzők, illetve: valószínűleg Rajniss Ferenc, a Magyar Futár egykori főszerkesztőjének tollából származnak.

A Magyar futár első részéhez