1000 nap
(1942. június 3.)
1000 nap múlott el a háború kitörése óta; 1000 napja dörögnek az ágyúk, zúgnak a repülőgépek, süvít a gránát, a bomba, a puskagolyó, aknamezők robbannak fel földrengető csattanással, hajók szakadnak ketté a tengereken, s milliók csatáznak hóban, forró homokfergetegben, s mocsaras erdők mélyén; 1000 napja terjed és árad óriás tűzhullámokban messze földrészekre a végtelenbe bomlott világháború, s vihara derékba töri a Csendes-óceán álomszigeteinek békéjét; 1000 napja nincs nyugodt perc a Földön, sem a lakóházakban, sem a csatatereken; 1000 napja feszül az erő, a munka, az áldozat és a hősiség a kísértő halál elé; 1000 napja megpróbáltatás az emberi élet...
S mintha most lobognának legmagasabbra a felszított lángok, úgy tombol a harc mindenfelé, győzelmet és békét kereső elkeseredettségben! Helyünk van, hitünk és akaratunk ebben a sorsháborúban, amelyet nem Magyarország idézett fel, s nem is a mi szövetségeseink, mert a tengelyhatalmak százszor megajánlották az igazságos rendteremtést, s az emberiség végzetesen elrontott ügyeinek békés rendezését.
A demokráciák vak elbizakodottságukban a háborút választották rablott kiváltságaik védelmére, hadat üzentek, s a fegyverekre bízták a döntést. Azóta döntött az erősebb fegyver Lengyelországban, a francia hadszíntereken, a nyugati partvidék hosszú vonalán, s a Balkánon, és győzelmesen villog Szovjet-Oroszországban, a tengereken, Afrika földjén és Kelet-Ázsia mérhetetlen térségein.
Churchill az 1000. napon Párizs és Köln lakónegyedeit bombáztatta, s a kis olasz városok házaira hullatott tüzet, a tengelyhatalmak pedig a harkovi győzelemmel, az afrikai támadással, és a kínai hadjárat sikereivel emlékeztek meg a háború 1000. napjáról. Ez a különbség mindent megmagyaráz, s belevilágít a várható jövendőbe...
Mi pedig emlékezzünk a hősi halottakra, s az élők hősiségére! Ne felejtsük el egy pillanatra sem azokat, akik harcolnak, s akik a háborút nálunk kegyetlenebbül megszenvedik az arcvonalak és a légitámadások közelségében. Jusson az eszünkbe néha, hogy a helyzetünk feketén és kétségbeejtően -, rosszabb is lehetne. Ne zúgolódjunk a valóban súlyos áldozatok miatt sem, mert történelmi tűzvész csapkod Európára, amely ellen nincs biztosítás...
A mi kibővült határainkat pedig elkerülték a lángok. Legyen erős a győzelmi hitünk és fegyelmezett a panaszkodásunk. Segítsük minden magyar erővel a szegényt, a szűkölködőt, az elhagyottat és az árvát, osszuk el igazságosan a terhet a vállak erőssége szerint, szervezzük meg a termelést és az elosztást, támogassuk egymást osztálytalan népi közösségben, s készüljünk fel a lelkűnkben minden eshetőségre! így parancsolja az élettörvényt a józan ösztön, a világháború 1000. napján...

Észak hőse: a finn nemzet
(1942. június 10.)
Finnek és magyarok...
Csak hőskölteményt lehetne írni a magyarság testvérnépének történelmi méltatására, vert vasból kovácsolt mondatok súlyos szépségeivel. Ezer év szenvedésére és törhetetlen akaratára hull az északi fény Suomi földjén, s az erdők zúgása csillagos Éjfeleken a sors és a végzet ezer diadalmas legyőzéséről regél. Finn hadak taposták távoli országok síkjait, finn katonák vére hullott szerteszét észak határtalan világáéban, sokszor úgy látszott, hogy elapad már az élet drága áradása, de a finn bölcsők új, erős nemzedéket ringattak mindig, kitölteni a harcos apák megritkult sorait a népi szabadság sok évszázados védelmében.
Az orosz hatalom árnyéka sötétlett a maréknyi finn nemzetre, amelynek Nagy Péter éppen olyan halálos ellensége volt, mint Sztálin, a vörös cár!...
A moszkovita hódítók hiúságát vérig sértette a finn ellenállás, s tűzzel, vassal, embertelen kegyetlenséggel próbálták összetörni a finn nemzet lelkét. Halál a csatatereken, börtön, száműzetés és vad elnyomatás leselkedett a finn hazafiakra, hontalan családok húzódtak fel az elrabolt termékeny déli végekről az északi erdők járhatatlan mélységeibe, s újra kezdődött mindig a munka, a családi tűzhely felépítése és a harc. Ha rövid nyugalmuk volt a finneknek, templomot, iskolát, népházat építettek, ápolták csodálatos szeretettel ősi kultúrájukat, feltörték a talajt, s virágzó gazdasági életet teremtettek. Nem is volt más kívánságuk, csak annyi, hogy békében és szabadon élhessenek! A szovjet nem tűrte szorgalmas és független kis szomszédját; becstelenül belekötött, rátámadt, harckocsikat, repülőgépeket, s a vörös katonák elnyomó seregeit zúdította reá sikertelenül...
Mannerheim tábornok körül kristályosodott ki a nagy finn nemzeti ellenállás az első világháború végén, s az önkéntes finn vadászzászlóaljak fiatal hőseit bámulva emlegette a világ. A finn nemzet fegyverrel szerezte meg állami önállóságát és rövid idő alatt bebizonyította, hogy méltó a független életre. Gazdasági rendje, társadalmi igazságossága, kulturális és szociálpolitikai előretörése bizalmat és tiszteletet érdemelt. A szovjet a második világháborút használta fel a Finnország ellen tervezett rablóhadjárat végrehajtására, s a szerencsétlen európai körülmények között, a magára maradt kis nemzet, a végsőkig vívott eredményes harcok után, a szovjet békeparancsok teljesítésére kényszerült. A moszkvai vörös terroristák szövegezték meg a békefeltételeket, de sohasem tartották be adott szavukat! A finn nemzet idejében belátta, hogy a szovjet csak időt akar nyerni az orvtámadás megújítására, s a békeszerződések pontjainak állandó megsértésével az új merényletet szándékosan készíti elő. A német-szovjet háború kitörésének napjaiban egymást érték a jogtalan szovjet támadások Finnország ellen, s Mannerheim marsall harmadszor is mozgósított, a határokat súlyosan fenyegető veszedelem elhárítására. Azóta Finnország is a német birodalom oldalán harcol az új Európáért, s hadseregének páratlan minőségi ereje kiszorította a szovjetet az elfoglalt finn földekről.
Mannerheim tábornagy ünneplésének napjaiban, a magyar nép testvéri érzéssel fordul Finnország felé, s meghatottan kíván végső diadalt, tartós békét, s virágzást a finn nemzetnek. Egy ügyért harcolunk, közös ellenség fenyegette létünket, s közös lesz a boldogulásunk is a sok megpróbáltatás után, az európai népek dolgozó és hívő szövetségében.

Menekülés a szovjet fogságból
(1942. június 17.)
Csodálatos élmények a vörös pokolban:
Nagy Károly zászlós nem is három héttel ezelőtt, még egy bűzhödt levegőjű földalatti odúban feküdt, súlyos sebesüléssel, lázasan, élelem és orvos nélkül, szovjet fogságban!...
Ma: a hadikórház kertjében, a vadgesztenyefák fekete árnyékában sétál, itthon!... A legutóbb Pestre érkezett kórházvonat hozta haza, kétszázegynéhány bajtársával együtt. Azóta az egyik hadikórház folyosóin, ha ez egyáltalán lehetséges, halkabban
tárnak az ápolónők, az orvosok szolgálati idejükön túl is bennmaradnak és a konyhában is nagyobb a sürgés-forgás: mindenki a harcból jött honvédekről beszél...
Legtöbb szó Nagy Károlyról esik, a zászlós úrról, aki szovjet fogságban élte át a harkovi csatát és szemtanúja volt a fejetlen menekülési kísérletnek, amellyel Tyimosenko hurokba szorult seregei igyekeztek kijutni a szövetségesek acélgyűrűiéből. Ő maga így mondja el fogságba esésének és szabadulásának eseményeit:
Dandárunk 3 kilométeres védelmi vonalban várta a Harkov ellen irányuló szovjet offenzívát... Ezredem egy erdőszélen, a fák védelme alatt vigyázta az előttünk elterülő síkságot...
A szovjet támadás május 14-én kezdődött. A mi vonalszakaszunkon, tüzérségi előkészítés után, szovjet gyalogság jött rohamra. A saját vonalat ötször is elérték, de a fiúk mind az ötször visszaverték őket. Kézitusával!...
S Forró volt a levegő!... Tőlünk jobbra, a német ezredek ellen erős páncélos erőket vetettek harcba. Áttörtek!...
Most már tudom, hogy ez az "áttörés" német akaratból történt és azért, hogy Tyimosenko seregeit katlanba csalják. Akkor azonban szomorkodtunk a visszavonulási parancsért... Az erdő túloldalán, a Donyec mentén vonultunk vissza szakaszonként, és kelletlenül... Az egyik kanyarban kis erdei falura találtunk. Terepkutatóink jelentették, hogy a faluban már bolsik vannak.
Nem baj! Átmegyünk rajtuk!... A folyóparton töltés húzódott. Ennek védelme alatt igyekeztünk előre a kora éjszakában. Észrevettek bennünket. Tüzet kaptunk, de a fiúk neki-neki rugaszkodtak a töltésnek, és golyószóróval végigseperték a házakat... Igyekeztünk gyorsan előre jutni... Fölöttünk, a töltés peremét magasra verték a robbanótöltények. Mert azt használtak. Robbanótöltényt!...
Tűzvonalba kerülésünk első napjaiban megzavart bennünket ez a lőszer. Kétszer dörren. Kilövéskor és becsapódáskor. És mi eleinte azt hittük, hogy hátulról is lőnek bennünket. A tapasztaltak aztán megmagyarázták a dolgot...
Nem törődtünk a mögöttünk hallatszó pukkanásokkal. Magam is egy ilyen golyótól sebesültem meg. Ez úgy történt, hogy a falu közepe táján hirtelen vége szakadt a töltésnek. Nem volt más választás, mint saját erőnkben bízva, nekivágni a közel száz méteres nyílt terepnek. Este volt, sötét... A bolsik géppuskával lőttek bennünket, - de mi is feleltünk... A szakasz majdnem veszteség nélkül jutott át a veszélyes terepszakaszon... Magam a két golyószóróssal és legényemmel utolsónak indultam. Nem volt szerencsém. Jobb karomat melegség öntötte el. Elestem. Bajtársaim segítségemre jöttek, de már semmit sem tehettünk!...
A házakból bolsik özönlöttek elő. Lehettek vagy kétszázan. Előreszegzett szuronnyal rohantak ránk. Bajtársaim lőni akartak. Vagy ha kell, kézitusával fedezni menekülése! Nem hagytam. Ha nyugodtan viselkedünk - mondtam -, talán megússzuk a dolgot. Kábult voltam és félig eszméletlen, de így is jól láttam, mennyire megörültek, hogy tiszt került a karmaik közé. És azt hiszem, kizárólag ennek köszönhettük az életünket, elszedték, még zsebkendőinket is... Eszükbe sem jutott, hogy kocsiba tegyenek... Gyalog kellett megtennem közel tizenöt kilométert... A vérveszteségtől azonban annyira gyenge voltam, hogy többször is összeestem. Puskatussal kényszerítettek talpra. Bajtársaim támogattak... Közben háromszor is hozzánk a zsidó bolsi tiszt és kaján arccal vigasztalt: nemsokára lesz orvos, csak erőltessem a dolgot... Orvos helyett azonban valami parancsnokságra vittek, magasrangú tisztek közé. De nem ők kezdtek vallatni, hanem a "komisszár", a politikai biztos. Zsidó volt! Hatalmas termetű, rosszarcú zsidó, aki - látszott rajta -, legszívesebben ott helyben agyonlőne bennünket. De ritkán kerülhet tiszt a kezeik közé. Vallatni kezdtek, németül. Hol szolgálok, mi a beosztásom, hogy hívják a parancsnokaimat, milyen erőt képvisel hadtestem, és így, mindenféléről...
Semmit sem mondtam! Sem én, sem bajtársaim, akik egyszerűen "nem értették" a német szót. Elkészültem rá, hogy veréssel próbálnak szólásra bírni bennünket. De nem!...
A "komisszár úr" a GPU-nál tanulhatta a vallatás módszereit: udvariasan megkérdezte, éhesek vagyunk-e, vagy tán szomjasak?... Igennel feleltem, de: semmit sem adtak!... Sem akkor, sem később!... Csak mindig megkérdezték: akarunk-e enni, vagy inni... Ha igen: beszéljünk és akkor minden lesz!...
Erre azzal válaszoltam, hogy egyszerűen lefordultam a székről. Enni adtak. Szárított halat és kenyeret!... Bár ne adtak volna! A hal olyan sós volt, hogy itthon a kutya is otthagyná. A kenyér fekete volt, mint a föld. Szemnyi gabona sem volt benne. A halat még csak legyűrtük valahogy... Ezt is vesztünkre. Mert vizet nem adtak utána és a sós hal percek múlva marta már a torkunkat...
Vizet kértünk, de a komisszár sajnálkozó mosollyal kijelentette, vizet csak akkor kapunk, ha vallunk... Hát vallottunk!... Soha életemben nem hazudtam annyit, mint ott, a következő félórában!... A komisszár elégedetten bólogatott, a végén pedig megnyugtatott, hogy most orvoshoz visznek...
Kocsira tettek bajtársaimmal együtt. Valamerre Izjum irányába vittek bennünket. Estére nagyobb faluba értünk. De nem, hogy kórházat, még egy egészségügyi katonát sem láttunk. Kórház helyett egy bűzös fészerbe tereltek bennünket. Itt németekkel találkoztunk. Velünk egy időben kerültek fogságba. Az éjszakát szökési tervek megbeszélésével töltöttük...
De reggel katonák jöttek, a járni tudókat kihajtották és mi heten maradtunk. Hat német és én. Valamennyien sebesültek. Tizenegy napig feküdtünk a fészerben minden ápolás nélkül... Csak a falu ukrán tanítónőjének köszönhettük, hogy sebeink nem üszkösödtek el. Talán utolsó fehérneműit hasogatta szét, hogy éjszakánként kötést csempészhessen hozzánk... Egyáltalán: a lakosság gyűlölte a bolsevistákat és a tanítónő szerint, alig várták a német felszabadítást. A falu lakossága élelmezett bennünket, tejjel, tojással és ami még került... Mert a bolsevistáktól éhen veszhettünk volna. Most már megértettem, miért olyan sápadtak és soványak a szovjet katonák...
A tizenkettedik napon aztán felfordult a világ... Végeláthatatlan oszlopban terelték a faluba a sebesült szovjet katonákat. Huszadikán már annyi sebesült volt a faluban, hogy nagyobb részüknek már fedél sem jutott. Orvost ők sem kaptak. Velünk senki sem törődött. A tanítónő segítségével, a 21-ére virradó éjszaka átcsempésztük magunkat egy pincébe. Éppen idejében, mert hajnalban Stukák jelentek meg a falu fölött. Keleti irányból jöttek. Hármasával. Lehettek vagy harmincan. A falu határán egymásután zúgtak lefelé. Sivításuk a hátgerincünket hasogatta. A németeknek is. A Stukák jajgatása valami olyan borzalmas hatást vált ki az emberből, ami a robbanásoknál is megrázóbb. A támadás alatt a pince ablakánál álltam, majdnem az egész eget beláttam, de Rátát egyetlen egyet sem láttam. Csak a légvédelmi ütegek működtek, de a Stukák minden veszteség nélkül húztak el nyugat felé...
Nemsokára aztán szovjet csapatok jelentek meg a faluban. Délidőre pedig olyan kavarodás támadt a szűk utcákban, amit életemben nem láttam még. Minden rend és fegyelem nélkül, valami szörnyűséges forgatagban özönlöttek át a falun, gyalogság, lovassággal egybekeveredve, tüzérség páncélosokkal vegyesen, teherautók, tankok, lovasszekerek és motorosok. Parancsszavak helyett csak káromkodást lehetett hallani és elég sűrűn lövéseket: a komisszárok működtek... De mi nem ezt figyeltük, hanem az egyre közelebbről hallatszó ágyúzást...
Hej! Ezek csak a mieink lehetnek! Megismertük a dörgésüket... Amikor aztán a legnagyobb volt a torlódás, ismét megjelentek a Stukák... És ettől kezdve négy napon át szakadatlanul pusztították a visszavonuló bolsevista hadakat. Ötödik napon elcsendesedett a falu és mi arra gondoltunk: talán, talán megmenekülünk!... De az előretörő német csapatok nem rontottak be a faluba. Előbb megdolgozták egy kis tüzérségi tűzzel, olyannal, hogy az is imádkozni kezdett közülünk, aki régen elfelejtette a Miatyánkot!... Egynémelyik gránát közvetlen "óvóhelyünk" közelében csapott le és valóban Isten segítsége volt, hogy nem pusztultunk ott...
Ugyanennek a napnak a délutánján bevonultak a németek, nem nyugati irányból, ahonnan vártuk őket, hanem keletről!... Nem sokkal később pedig már sebesültszállító autóban feküdtünk mind a heten. És amerre elmentünk, amerre szemünk ellátott, szürke volt a vidék a tönkrevert szovjet hadianyagtól. Tankok, döglött lovak, kiégett teherautók és hullák szörnyű halmaza között vittek bennünket a biztonság felé...
És nem is négy héttel fogságba esésem után, újra itthon vagyok! Virágzanak a fák, szép az élet. Mi tudjuk csak igazán, hogy milyen szép Magyarország, s milyen förtelmes a vörös pokol...
Elvadult, embertelen világot ismertünk meg mindannyian a szovjet-földön, s megtanultuk, hogy nem lehet tartós béke, nyugalom és boldogság Európában, amíg a ereje meg nem semmisíti a vörös veszedelmet.

Csak 500 inge volt
(1942. június 24.)
Csak 500 inge volt Ungár Nándor rákosligeti cukorgyárosnak, amikor a csendőrök Megtartották villájában a házkutatást. A hivatalos vizsgálatra azért volt szükség, mert Ungár Nándorné a szegény, cipőutalványt kért és kapott, s kacskaringós aláírásával igazolta, hogy csak két pár rossz cipője van - büntetőjogi felelősségének tudatában és a szekrényében...
Az ellenőrző házkutatás során előkerült 40 pár új, vagy alig használt cipő, 725 méter női ruhaanyag, 130 méter női ruhakelme, félmázsa disznózsír, félmázsa liba, rengeteg kávé, tea, kakaó és más anyag, ami egy "üldözött" zsidó cukorgyáros életének elviseléséhez - nemdebár -, feltétlenül szükséges. Ungár Nándor szuperrádión hallgatta esténként a külföldi híreket, s kivágta és gondosan összegyűjtötte az egyik baloldali lapból az olyan angol származású hadi híradásokat, melyekből a demokráciák győzelmére lehet spekulálni... Itt a zsidó gyáros, töményen, nappali világításban, lelkicsupaszon és álarc nélkül! Ömlik hozzá a pénz és befekteti. Jajgat és keres. A magyarból él nagyon jól, s az angol győzelmet lesi nagyon. Villája, pénze, gyára, vagyona förtelmesen idegen emberé: sápot húz, megcsapolja a magyar fa törzsét, s elszívja nedvét, mint az élősdi fagyöngy. Sír körülötte az élet, - de semmi köze hozzá! Dolgozó kisembereknek kellene a szövet, a cipő, de semmi köze hozzájuk! Ungár Nándor felveri a zugárakat, telitömi a pincét, a padlást, a zongorát a megszűkülő javakkal, libazsírt önt a fürdőkádba, kakaót a vadonatúj cipőkbe, csomagokat hoz, rak, tesz, vesz, s rejt minden zugba - és vár...
Nézi esténként a saját villájából a rákosligeti csillagokat, s várja dühödt keserűen Magyarország ellenségeinek felülkerekedését. Pusztulást szimatol Ungár Nándor, 500 finom vasalt inggel a szekrényében, s tudja, hogy nincs egyedül...
Jaj! - dehogy van egyedül. Árván és veszedelemben csak azok maradnak, akik előkelőén, s urasán szemlélik a százezernyi ungárnándor sötét üzelmek!

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1942. június 24.)
Micsoda pillanat lehetett, s milyen egetverő győzelmi kiáltás zúghatott fel az égre, amikor a tobruki sziklákon magasba szökkent a horogkeresztes zászló és az olaszok zöld-fehér-piros lobogója!...
Éveken át Tobruk volt a cél, a vágy, az akadály, az afrikai Verdun, az angol sasfészek a tengerparton, s az acélmadarak hiába vijjogtak fölötte, hősök vére hiába áztatta szürke szikláit: állott a vár dacosan, keményen, s Anglia népe a megrongált falakban jövendő sikereinek babonás zálogát látta.
Az álom szétfoszlott, Tobruk elesett, Bardia és Bír el Góbi a tengelyhatalmak csapatainak kezére került, s Egyiptom határára törtek Rommel páncélosai. (...) A sivatag sárga homokján százával égnek az angol harckocsik és repülőgépek. (...) London tanácstalan, levert és ideges. (...) A hadműveleti angol hazudozásokról feljegyezzük emléknek a nagy afrikai csata kezdetén és végén meghirdetett alapelveket. Bir Hacheim megtámadása előtt az angol sajtó 3 pontba foglalta össze Ritchie tábornok verhetetlenségének okait, következőkben:

1.. Rommel a "levegőben lóg", mert a repülőgépekre szükségük van a németeknek a szovjet fronton és az angol légitámadások kivédésére. Afrikában szilárd az angol légifölény.
2.. Rommel nem győzhet, mert az angoloknak több és jobb harckocsijuk van, s a Grant-típusú, nagy amerikai harckocsik felülmúlhatatlanok gyorsaságban, fegyverzetben és páncélzatban.
3.. Az angolok olyan ágyúkat és lövedékeket vetnek harcba Afrikában, amelyek a legerősebb német páncélt is úgy ütik át, mint a vajat...

S most rövid 3 hét után, - a csata, Tobruk és a sereg elvesztését, rövidebben bár, de így indokolja az angol sajtó:
1.. Hiányzott Afrikában az angol légi fölény.
2.. A németeknek nagyobb és jobb volt a harckocsi állománya.
3.. A németek új találmányú ágyúkat és lövedékeket használtak.
Ez a bárdolatlan és szemérmetlen hazudozás, s az állítások váltogatása a célok és a lehetőségek szerint - feljogosítja az európai nemzeteket arra, hogy a zsidóság és néhány megkótyagosodott ember Angliából származó rémhíreinek célzatos terjesztését, minden eszközzel megakadályozza! Az angol propaganda elvesztette már a "barátok" megbecsülésének mértékét is...

Humornak ragyogó...
(1942. július 1.)
Humornak ragyogó az angolszászok jó néhány komoly bemondása, s csak ha tréfálkozni próbálnak, akkor szomorítják el az európai népeket...
Az angol parlamentben, a tobruki szörnyű vereség miatt felizgatott képviselőknek, az óceán fölött repdeső Churchill helyett, a munkáspárti Atlee válaszolt a kellemetlen kérdésekre. A helyettes miniszterelnök a feldúlt kedélyek lecsillapítására felolvasta a derék Auchinleck tábornok levelét, amelyben az afrikai hadvezér értesítette a kormányt, hogy volt egy kedvező pillanat a hadszíntéren, amikor a tengelycsapatok már teljesen kimerültek, s szünet állott be a harcokban, de sajnálatos egybeesés következtében, ugyanakkor az angol csapatok is olyan kimerültek voltak, hogy a csuda jó helyzetet nem lehetett kihasználni a fölény megszerzésére...
Ennél ízesebb hadijelentést még nem pipált a világ! Az ember önkéntelenül elképzeli az állapotot, ahogy két birkózó közül az egyik liheg, s a másik már legyőzhetné, ha a halálos fáradtságtól, nem - hörögne...
Mert így volt valahogy Afrikában. Egyébként Auchinlecket is felülmúlta Mac Arthur amerikai tábornok, aki a kies Ausztráliából sürgönyt küldött Ritchie tábornoknak Tobrukba, hogy ne hagyja magát, s vágja ki a seregét Rommel páncélosai közül. Ritchie éppen akkor kapaszkodott fel a repülőgépre, hogy búcsút Tobruknak, s távozzék a légen át, 30.000 katonájának hátrahagyásával. Ő is úgy vágta ki a rezet, mint MacArthur, aki szintén csak önmagát szalasztotta ki Corregidor erődjéből...
A komoly angolszász humort azért mégis Roosevelt koronázta meg, aki elmesélte Churchillnek, hogy jelenleg sokkal jobban állnak úgy együtt, mint 1941 augusztusában. Azóta ugyanis elveszett Hongkong, Szingapúr, az egész hollandiai gyarmatvilág, Malaja, Burma, a hadiflotta nagyobbik fele, az Aleuti szigetek főrésze, az afrikai támaszpontok java, s éppen veszendőben van még egy és más...
Éppen ideje, hogy Roosevelt vegye át az összes hadszíntereken a legfőbb irányítást. Merthogy olyan áldott jó - humora van...

Egy tengeralattjáró hőstettei
(1942. július 1.)
Háborús regénybe is beillő amerikai útjáról, Cremer kapitány tengeralattjárója lassan és megviselten befutott egy németországi kikötőbe, ahol virágesővel fogadták a páratlan harcok hőseit.
Cremer kapitány búvárnaszádját már a nagy út első szakaszán, a biskayai öböl környékén megtámadták az angol bombázók, s gépezetét erősen megrongálták. A tengeralattjáró folytatta útját, s az amerikai partokon megtorpedózott egy hatalmas tartályhajót, amely előzőén lerohanta nehezen mozgó ellenfelét! Az összeütközés ereje szétroncsolta a tengeralattjáró orrát, valósággal leborotválta a torony felét, a rádiószerkezetet és megsemmisített két torpedócsövet is...
Ezen a végzetes éjszakán Cremer kapitány még két tartályhajót és egy gőzöst süllyesztett el. A roncshoz hasonlító tengeralattjárót másnap amerikai rombolók fedezték fel, s órákig támadták vízibombákkal. Egy súlyos találat után behatolt a víz a tengeralattjáróba, a világítás kialudt, s csak emberfölötti erőfeszítéssel sikerült a sérüléseket kijavítani. Hazaindult az úszó roncs, s utolsó torpedójával még elsüllyesztett egy 6.000 tonnás amerikai gőzöst. Cremer kapitány eredménye 34.500 tonna megsemmisítése volt.

A gyilkos golyók ára...
(1942. július 29.)
Nem háborús végveszélyben, hanem a béke szilárd napjaiban, az Úr 1934. esztendejében a szerbek agyonlövettek egy magyart. Megtörtént a kivégzés, s azután az elföldelt szerencsétlen ember fia, Varga Iván sorszámozott, pecsétes, szabályos fizetési meghagyást kapott a szerb hatóságtól, hogy "apjának agyonlövetése alkalmával elhasznált 5 fegyvertöltényért fennálló adósságát, 13 dinár 15 párát 8 napon belül fizesse be a dubravai község pénztáránál végrehajtás terhe mellett"... S a töltények árát a szerb hatóságok szabályszerűen behajtották az agyonlőtt áldozat fián!...
Melyik európai állam hivatalos közegei tudtak valaha is ilyen pokoli, ilyen aljas és embertelen megaláztatást kitalálni? És honnan származott ez a szellem, amely a pestisnél ijesztőbben szétroncsolta Jugoszláviát? Micsoda vad indulatok rázták szadista hideglelésbe a belgrádi lelket? Hogy alakultak ki tradíciónak az összeesküvések, az orvgyilkosságok, a Fekete Kéz, s a Fehér Kéz lázas, dühödt hatalmi harcai? Miért dühöngött megfékezhetetlenül a terror Szerbia földjén 1868 óta, amikor Karagyorgyevics Sándor bérencei meggyilkolták Obrenovics Mihályt, a fejedelmet? Hogy szabadult rá a megfélemlített parasztországra a pánszláv rémuralom, s micsoda titokzatos erő nyomott revolvert annyi tüdőbajos, elbódult gyerekember kezébe? Príncip Gavríl, Cabrinovics, Pusara, Csubrüovics, Palavestra, Trísics, Vukovác, Grabes és a többi szerb terrorista, akik Európa sorsába 28 évvel ezelőtt fegyverdörrenésekkel olyan végzetesen beleszóltak, miért hasonlítanak olyan ijesztően az új terrorista nemzedékhez, amely a testvérnek mondott horvát népet is végighajszolta minden földi poklon, s a szenvedések kálváriáján? Százezrek elkínzott jajkiáltása szakadt az égre Jugoszláviából mindennap, állandóan, az uralom összeomlásáig! (...) Véletlen lenne minden, s letagadható a töméntelen borzalom? Hiszen Princip orvgyilkost emlékbélyeggel, s nemzeti ünnepnappal tisztelték meg, s a horvát szabadsághősök gyilkosai földet, állást kaptak! (...) Hogy tudná az emigrált belgrádi csoport a maga vérgőzös romlott módján másképpen elképzelni, a palicsi tavat, mint tele hullákkal?... Hogy hihetne el ez az emberirtó társaság, hogy a magyar nép békében óhajt élni az ország határain belül élő szerb néppel, s boldogulását szívből kívánja, mint minden nemzetiségét, amellyel jóban és rosszban együtt él?...
Még az idegenben kóborló belgrádi terroristáknak sem kívánunk rosszat, csak megtérést, hogy Varga Iván 13 dinárjának átka elmúljon róluk...

Páncélos ütközetben a Donnál
(1942. augusztus 12.)
Páncélosaink számára az első bevetés! Százötven kilométeres rohanás indul meg a következő órában. Sietnünk kell, mert a Sopron megyei és vasi honvédek erősen várják már a segítségünket. Ellenséges páncélos erők sorakoztak fel velük szemben, méghozzá a Don innenső partján. Könnyen megtehették, hiszen itt a még szovjetkézen lévő területekbe kanyarodik be a Don, vagy tizenkét kilométeres nyílással. Magas dombok zárják el honvédeink elől a kanyart.
Alig hajnalodik még. A domboldalak homokfala elnyeli motorjaink zúgását. Sikerült észrevétlenül az ellenség közelébe férkőznünk a szakadékok rejtekútjain. Most "balra át"-ot csinálnak a harckocsik és többsoros láncban kapaszkodnak fel az ellenséges dombra. Alulról az ember úgy érzi, mintha a meredekről minden pillanatban a fejére eshetnének. Mellettem aknavetők eregetik meredek lövéseiket a magasba. Fölöttem ütegeink lövedékei zúgnak kelet felé. Tízperces pokoli megsemmisítő tűz mennydörög körülöttünk.
A parancsnoknak tartalék-harckocsija is van, hogy az első megbénulása esetén, a másodikból vezethesse a csatát. Ebben a parancsnoki másodkocsiban kapok helyet. Öten vagyunk a szűk vashordóban. Semmi fölösleges mozdulathoz nincs helyünk. Előttem a vezető, mellette a rádiós, a forgótoronyban álló parancsnok egyúttal a löveg- és géppuskalövész. Mögöttem van a töltőkezelő honvéd.
Mindegyikünknek rádióhallgató a fején. Azon jelentünk alakulatunk parancsnokának, azon is kapjuk az irányítást. Felül periszkóp. Minden irányban törhetetlen üveggel fedett keskeny kémlelőrések.
Szétbontakozunk. Sakktáblaszerűen nyomulunk előre. Előttünk laposan ívelő tető, rajta méteres napraforgószárak még tavalyról, közöttük sűrű bogáncs. Jobbról égő kazlak és tanyák lángjai fokozzák a virradat gyér világosságát. Felülről aknavetők és ütegek meginduló erős tüze. Némelyik lövedék olyan közel harckocsijaink közé, hogy a velünk együtt élvonalban haladó parancsnoki kocsit is megemelgeti. Az Úristen azonban vigyáz ránk. Az árkászokra és lövészekre is. Akiket a pirkadatban látok, még nem sebesültek meg, pedig vitézen nyomulnak előre harckocsijaink mögött.
- Bejla gyorsabban! Bejla lassabban! Bejla jobbra! Bejla balra! - hallom harckocsim parancsnokának irányítását. Tűnődöm, ki az a Bejla, de aztán rájövök, hogy Bélának hívják. Ez a "Bejla" egyébként Biharból való gépész. Éppen most csap arcába első lövésünk füstje. Arcáról látom, hogy vele együtt magam is koromfekete lehetek. Féljobbra tőlünk nagy lánggal ég egy kazal. Ahogy felnézek a toronynyílásba, harckocsiparancsnokunk arcán pirosán tükröződnek a villódzó lövések lángjai.
- Mit látsz György? - kérdezi tőle Bejla.
- Halált! - ordít le György a dübörgésbe, s azzal máris megszólaltatja a géppuskát, lövege pedig ontja a repeszgránátokat. Mire a dübörgésből félig süketen kidugom a fejem a toronyból, már csak szétszórt fedezéket, s körülötte orosz katonák holttesteit látom. Más harckocsik mögött megadásra nyújtózó szovjet katonákat terelnek össze lövészeink.
Tovább! Tovább! György, a somogyi földmívesgyerek, igen vakmerő. Csak úgy fütyülnek körülötte a golyók, de nem tesz föl sisakot. Tőle ugyan hiába találták ki a periszkópot. Födetlen fővel áll ki a nyitott toronyba, hogy jobban lásson és lőhessen. Csak akkor engedi magára tenni a sisakot, mikor menyasszonya nevét kérdezem tőle.
- Annuska - feleli a vitéz. Aztán úgy somogyiasan lekiált:
- Állj meg, Bejla!
Bejla megállítja óriásunkat. Mindannyian jobbra tekintünk.
Mögöttünk orosz lövészek. De ekkor György már lő is. Jóska, a szabolcsi földművesfiú most veszett gyorsasággal tölt egymásután repesz- és páncélgránátokat váltogatva. Négy orosz páncéldög ég már jobbról. Megyünk tovább és egy égő tanya vakító fénykörébe lépünk. Éppen a legrosszabbkor. Megmozdul egy kazal és közeledik felénk. A szalma lemaradozik, s kibújik alóla - egy orosz harckocsi, így álcázta magát!
- Csak pontosan, idő van még! - biztatja magát György vitéz. Az orosz középnehéz harckocsi kettőt lőtt. Egyik se talált belénk, mert még élünk. De a mi második lövésünk beléjerobbant.
- Csaknem koccintottunk! - ordítja bele ujjongásunk rádiósunk, aki pesti gépmunkás.
Öt vigyorgó, kormosarcú nevet össze. (...) Árkászaink ezalatt sorra vizsgálják át a kilőtt orosz harckocsikat. Csak szenet és sült húst találnak bennük, akkora hatása van a fojtott acélkamrába berobbanó páncélgránátnak. Egyikből azonban még visszagéppisztolyoznak, mikor rájuk nyitják a toronytetőt. Itt csak a motort találták el. Árkászunk visszaugrik és villámgyorsan egy kézigránátot hajít a toronynyílásba.
Ezek se mennek többé Sztálin előtt díszmenetben.
Egy ujjongás a harckocsink! Csupa kétkezi magyar munkás dolgozik benne, meg egy boldog haditudósító. (...) "A 851-es harckocsi ne támadjon, csak az oldalunkat biztosítsa!" - fékezi le lendületét alakulatunk parancsnoka. Ő is fiatal, sokakért felelős. Keményen, féltőén vigyáz harckocsijaira.
A balszárny ezalatt megközelíti már az erdőt, mikor végre egy újabb rádióparancs minket is előredob néhányszáz méterrel. (...) Ahogy a toronyból körös-körül kikémlelek, magyar páncélos veszteséget még nem látok. Örömöm azonban korai, mert fejhallgatóm rossz hírt közöl. Orvos kell!
-Az 591-es számú harckocsit találat érte! Orvosi segítséget kérünk.
Távcsövemen látom, egy őrnagy a törzsből odakanyarodik harckocsijával a sérült kocsi mellé és a golyózáporban sorra emeli át a sebesülteket saját harckocsijába. Több ellenséges harckocsi is odatüzel, mi persze tűzzel csillapítjuk az ellenfél tüzet, amennyire innen, messziről csak lehet. Nagy a megkönnyebbülésünk, mikor megérkezik az orvos kocsija. A sérült harckocsi sem jutott ellenséges kézre. Nem is gyulladt ki, s elvontatták. (...) Alig múlt el néhány óra, jelentések futnak be a páncélosok vezérkari főnökéhez, hogy harccsoportjaink mindenütt elérték a Dont. A hídfőt védő 54. orosz páncélos dandárt szétvertük. Megsemmisült vagy megadta magát, s szétugrasztott részei az erdő mélyén keresnek menedéket.
Az új magyar páncélos fegyvernem tűzkeresztsége, Isten segítségével, fényesen Sikerült. A magyar páncélos fiúk remek legényeknek bizonyultak. (...) Páncélos katonáink miután a gyalogságot a Donig előresegítették, néhány órát pihentek harckocsijaink mellett. Kialudtak a csata fáradalmait.
Este aztán füstölgő orosz páncélroncsok között elhagytuk az elnémult csatateret...
(Vercseg János tart. zászlós - Honvéd haditudósító század)

Halálvölgyeken keresztül...
(1942. szeptember 16.)
Mintha csak egy óriás holmi gyufaskatulyákra lépett volna, úgy hevernek szerteszét orosz lövegek. Mellettük széttört ládákból kifordult gránátok. Itt szekereik előtt elhullt lovak, amott halom kézigránát között emberi tetemek. Van, amelyiket hevenyészve kiásott szűk légoltalmi gödrében ért a halál, azt mindjárt oda is lehet temetni, verte már vagy két zápor a csatateret, de még nem áztak el a zsebekből aló tábori levelek, orosz könyvek, feljegyzések. Magamhoz veszek néhányat aztán kifelé megyek a tetemek fojtó szagából. Annyira erőt vesz rajtunk az un', hogy legnagyobb sebességet adjuk a gépkocsinak.
Amint így rohanunk, szabadulni igyekezvén a halál komor képeitől, egyszerre meredekké válik utunk. Csúszósán sáros az út, fölfelé már nem kanyarodhatunk, le kell ereszkednünk a völgybe.
Sehol egy ember, dermedt csend. A völgy két fala kopár, meredek lejtő. Nincs sehol. Akik most a völgy fenekén nyugosznak, néhány órája még szekereikkel, :kel föl, egyre fölfelé kapaszkodtak a kegyetlen harcban.
Kifelé a halálvölgyből! Ez volt az egyetlen és utolsó akaratuk. Fölül azonban repülőink szórták bombáikat szüntelen, s csak holtan repültek fel néhányan; gépek, , emberek a dombél pereméig. A többiek azonban lenn maradtak. Némelyikben minden feketére égve, másokon csak a fülből, szájból kiszivárgó keskeny jelzi a halált. Ezekkel a légnyomásos bombák végeztek. Egy bokor mögött i, csörömpölés. Kézigránátot hajítanék oda, de csak egy ragadozó madár száll szétdúlt kötözőhely üvegcséi, s vattacsomói közül.
És a mieink? Tovább rohantak, amint fölszedték a néhány életben maradót. Itt az élet drámája befejeződött.
Órák múlva, mikor a völgy kijáratához érünk; végre, hadifoglyok - frissen elfogottak - és környékbeli parasztok lépnek be a völgy kapuján egy honvéd vezetésével. Elől a honvéd, mögötte vagy százan mésszel, ásókkal és kapákkal. Ki bántaná őket, s ki bántaná most a másikat? Temetni mennek.
Bujkáló tisztek és zsidó biztosok hemzsegnek még végig az erdőkben, amint egyik csatatérről a másikra vándorolunk. Kisebb részüket lelőtte az orosz legénység, mielőtt hozzánk szökött, vagy a csatatereken hever holtan, nagyobbik részük azonban erdőtől erdőig szökik kelet felé. Néhol még élelmet visz ki nekik a lakosság, legtöbbjüket azonban a vezetőiből kiábrándult orosz nép juttatja honvédeink kezére. Kerékpáros, motoros, gyalogos, lovas járőreink óráról órára újabb foglyokat terelnek parancsnokaink elé. Van, akit csoportjával együtt heves tűzharc után fognak el, van, aki önként áll ki az útra feltartott kezekkel, de van, amelyik a hozzája lépő honvédre, földről kapja fel a géppisztolyát, s hirtelen rátüzel. Ezeket persze a helyszínen intézik el.
Mialatt honvédeink már a Donnál küzdenek, hátul még a visszamaradt orvlövészek vadászata folyik. Ezekben a harcokban utánpótló alakulataink, magasabb parancsnokságaink is résztvesznek, s mindennap jut reájuk egy-egy kisebb-nagyobb tűzharc. A mai áttörések széles, átfésületlen sávokat hagynak maguk mellett. Ezért nem lehet ma a téli és mai arcvonal között húzódó hadtápterületet katonái és az arcvonalbeliek harcai között nagy különbséget tenni.
Itt említem meg, hogy a szovjet hadsereg átszökött mongolfajú katonái ma már külön zászlóaljakban harcolnak a szovjet ellen. A legjobb partizánvadászok...
És az oroszok? Legtöbbjük, amint fogságba jut, őszintén alkalmazkodik a helyzethez. Látják, hogy nem "végezzük ki" őket. A tisztjeik sem kivételek.
Az újabban megszállott falvak hangulata is kedvezőbb. Poltaván például a lakosság maga kötözte be azt a néhány honvédet, akik a Don felé törve, övéitől elszakadtak, megsebesültek. Azóta már Poltaván is megtanulták, hogy a magyar hálás is tud lenni. Annyira megszerették a magyarokat ebben a donvidéki faluban, hogy a legutóbbi csata kimenetelét már óráról-órára kérdezgették...
Az ukrán falvak visszatérnek lassan az emberi élet becsületes formáihoz. Azelőtt nem ismertek mást, csak az elvadult, kizsákmányoló szovjet rabszolgaságot, s a felújított jobbágyi kötöttséget, amelyben a vörösök világuralmi terveiért dolgoztak elképzelhetetlen nyomorúságban - most azonban már sejtik, hogy szebb, jobb lét is lehetséges dús földjeiken. Várják ők is az óriás csaták híreit, s nem akarnak többé visszasodródni a szovjet halálvölgybe...
(Vercség János tart. zászlós - Honvéd haditudósító század)

Emlékek a szovjet frontról
(1942. szeptember 30.)
Az oroszországi hadjárat első heteiben a híres orosz várháromszög elfoglalásánál német kézre jutott egy orosz vezérkari térkép, mely a tervezett nagy orosz támadóhadjárat előnyomulási vonalait ábrázolta. Lapjaink is megemlékeztek erről a nemcsak katonai, hanem történelmi érdekességű dokumentumról. Vakítóan éles fényt vetett ez a térkép a sztálini politikára, amely belátva, hogy ideológiai propagandával a művelt népeket nem lehet megnyerni a proletár világforradalom eszméinek, fegyveres erővel akarta Európára erőszakolni torz társadalmi elképzeléseit. Minket magyarokat már csak azért is különösen érdekelt ez a vázlat, mert ma is élénken Üzemünk előtt áll az a merész ív, mellyel a támadó Vörös Hadsereg déli oszlopa a Kárpátokon át Budapest felé kanyarodott volna le. Kétkedő, vagy önös érdekeiktől elvakított lelkek egyhamar megfeledkeztek erről a mementóról, megfeledkeztek sírról, hogy a menekülést számunkra és Európa számára az 1941. év június 22. hozta meg, a XX. század történelmének ez a nevezetes napja, amikor a fenyegető vörös invázió lehetőségét egyszer s mindenkorra kikapcsolta az óriási erejű német elővágás. Emiatt a vétlen vagy akaratos feledékenység miatt nem lesz felesleges újra meg beszélni arról az orosz készülődésről, amely az áthatolhatatlanul elzárt határok mögött, az összeesküvésben jártas orosz forradalmár vezető réteg hihetetlen titoktartása mellett félelmetes arányokban kezdett kiteljesedni, nem lesz felesleges szemé-élmények és tapasztalatok világánál feleletet keresni arra a kérdésre, vajon csak-egy nagy támadó hadjárat előkészületei folytak-e szovjet-földön, avagy egy újszerű államvezetési és társadalomszervezési kísérlet gyanakvása a "burzsuj" államok elnyomó törekvéseivel szemben csupán egy védekező háborúra igyekezett népét felvértezni. Vegyük röviden sorra a többé-kevésbé általánosan ismert tényeket:
1., A katonai felkészültség méretei egymagukban teljes értékű, tehát a háború kitörésekor támadó hadjárat folytatására is alkalmas ármádiáról tanúskodnak.
2., Előtérbe volt helyezve a különlegesen támadó célokat szolgáló fegyvernem, a páncélosok fejlesztése. Ugyancsak feltűnő a lovasságnak a többi európai hadsereghez mérten igen magas arányszáma.
3. A vasúti hálózat viszonylagos sűrűsége éppúgy, mint a kevésszámú műút a nyugati országrészekre esik; a vasúti hálózat telepítése, valamint a vasúti parknak négytengelyes, 50 tonnás zárt és nyitott teherkocsik gyártásával különösen nagyméretű anyagszállításokra alkalmassá tétele, ugyancsak a készülő támadás feltevését igazolják.
4., Az ipari fejlődés tagadhatatlan teljesítményei egészen egyoldalúak; a tömegek életszínvonalának emelését szolgáló iparok csenevész volta szembetűnő, míg a hadi és segédiparágait a legteljesebb energiakifejtéssel építették ki.
5., Az ifjúságot már a népiskolában kezdték a katonai ismeretekre, sőt a fegyverek kezelésére oktatni. Magam láttam népiskolában egy igen érdekes térképet, mely a század eleje óta viselt orosz háborúkat ábrázolta rendkívül szemléletes módszerrel. Külön érdekességének találtam, hogy a Napóleon utánpótlási vonalai ellen Szmolenszk - Vjazma - Brjanszk táján megszervezett partizánháborút is feltüntette ez térkép.
De nem erről a térképről, nem is az imént futólag említett nagy szempontokról akarok beszélni, hanem egy másik, megdöbbentően érdekes térképleletről, amely a napnál világosabban újra igazolja mindazt a sötét szándékot, amit a tavaly kézrekerült orosz nagy vezérkari térképvázlat tárt elénk. Hadtestünk egyik alárendelt parancsnoksága egy falusi iskolában, ahol valószínűleg valamelyik orosz parancsnokság húzódhatott meg visszavonulásuk idején, irat és nyomtatványköteget talált. Az anyag átvizsgálása során legnagyobb meglepetésünkre rábukkantunk Csap vidékének l:100.000-es kitűnően kidolgozott katonai térképére, sőt a térkép hátlapján a vidék legfontosabb részének 1:10.000 léptékű tüzérségi lőtérképe volt látható. Vajon minő célt szolgálhatott ez a nyomdai úton sokszorosított cirillbetűs, orosz felírásos lőtérkép? Talán itt, ezen a színmagyar vidéken akarta megvédeni a szovjet a proletárok békés birodalmát? A vaknak is látnia kell, milyen részletekbe menően igyekezett kidolgozni a szovjet hadvezetőség Európa és benne a magyar medence lerohanásának tervét. Számunkra perdöntőbb bizonyíték nem is képzelhető, mint a csernozjom egy kis falujának iskolájában talált csapi térkép.
A harctereket járó látószemű embernek külön probléma az orosz néplélek rejtelmes alakulása, elsősorban az a rengeteg különös, sokszor érthetetlen válasz, melyet - személyes és hallomásból vett tapasztalat szerint - az élet és a halál alapvető kérdéseire ad az orosz nép és az orosz katona mai magatartása. A problémát különösen izgatóvá teszi, hogy beletorkollik a világforradalmasítás pokolian nagyszabású terveibe.
Miért kellett az istenhitet kiirtani az orosz lélekből, miért tartozik hozzá az istentelenség mozgalma a szovjet államvezetéshez? Tisztán doktriner okok - marxista történet szemlélet, materialista világnézet - elméletileg megmagyaráznák ezt a mély beavatkozást, de a nagyon is gyakorlati értékű sztálini államvezetés, amely sok tekintetben az orosz nép és az orosz föld gyökeres ismeretéről tanúskodik, bizonyára eléggé rugalmas lett volna, hogy ne ragaszkodjék az elmélethez, ha azt sutba dobva közelebb jut céljai eléréséhez.
Társadalmi-gazdasági rendszerének elfogadtatását úgyis megkönnyítette az orosz intellektuel réteg forradalomra hajlamos lelkülete, a parasztság nagy részének nyomorúsága, a mir-rendszer, a falu határának időközönként újra felosztása, mely a családnak és a generációkon át a család tulajdonában lévő földnek mélységesen emberi kapcsolatait nem engedte kifejlődni. Ha az orosz bolsevizmus csak a saját népét akarta volna boldogítani, csak a maga kommunista államának és társadalmának felépítése lebegett volna szeme előtt, sokkal könnyebb lett volna a dolga, ha meghagyja népének a vallást, ügyesen átformálva a maga szájaíze szerint, elnémítva a papság reakciós részét, és a saját társadalmi és gazdasági elképzelései szerint nevelve az új papságot. Hisz az orosz papság mindig az államvezetésnek is szerve volt - a világi és egyházi hatalomnak egy személyben való egyesítése folytán - és bizonyára találtak volna az ortodox alsó papságában egy széles réteget, amely az átállásra kész lett volna. De nekik hadi eszközre volt szükségük, félelmetes hadseregre, melynek katonáiból ki kellett gyomlálni a halálfélelem csíráját is, és a szervilis, vak engedelmesség szellemében kellett őket kiképezni és nevelni. Tehát a túlvilági számonkérésnek az orosz népben mélyen élő hitét és az ezzel kapcsolatos erkölcsi felelősségérzetét éppen úgy ki kellett irtani, mint a földi léthez, mint érdemszerző, vagy expiáló alkalomhoz való ragaszkodást, hogy a halál, mint az egyéni megsemmisülés, a minden szenvedést feloldó semmibe merülés álljon az emberi tudat előtt.
De nem volt szabad ragaszkodnia a katonának az élethez, mint valami emberi kielégülést, földi boldogságot nyújtó létformához sem. Erről gondoskodtak persze maguk a primitív életviszonyok is, a rabszolgamódra való dolgoztatás, amely a sztahanov-rendszerben és a kolhozok, meg szovhozok kényszermunka-módszereiben egyaránt megnyilvánult, de gondoskodott erről az a tanítás is, hogy az élő nemzedék egy boldogabb proletárjövőnek csupán előharcosa, amely egyéni jólétét, sőt életét a jövőnek áldozza, de áldozatának gyümölcseit maga nem fogja élvezni. Minek elnyújtani tehát a földi létet, ha saját sorsunk jobbrafordulását úgysem érjük meg, minek félni a haláltól, amely megszabadít az ismeretlen unokákért folyó örökös vesződségtől és a nyugalmas semmit jelenti. Vesződjön más az unokáimért, gondolja az orosz munkás, az orosz paraszt - csavar vagyok egy nagy gépezetben, amelynek azonban fáj a sok szorítás, csavarás, hát csavarjanak, szorítsanak inkább mást. Nincs életigenlés, nincs halálfélelem, csak tökéletesen egykedvű beletörődés a sorsba, így jut el az elfogott partizán, a szabotőr, a kémnő ahhoz a mi szemünkben oly különös lelkiállapothoz, hogy szörnyen féljen a harci indulat hevében lesújtó ökölcsapástól, de elfogatása után bambán, közömbös arccal nézzen sorsa elébe. Nincs becse az életnek, nincs értéke az embernek, az én a kollektívumnak egy jelentőség nélkül való része: íme a remek emberanyag, amely tetszés szerint formálható a vörös vezetők kezében.
Igen, de ezen a ponton ütközött ki egy nagy belső ellentmondás, amelyre bizonyára rájöttek már a bolsevista katonai vezetők. Ez a vörös katona meghal, de a megnyert élettel nem tud mit kezdeni. Pedig a katonának ezt is kell tudnia. Nincs az a támadás, bármily sikerült legyen is, amelynek lefolyása száz százalékig megfelelne a terveknek.
Nincs az a katonai történés, melyet összes részleteiben előre lehetne látni, nincs az a zseniális haditerv, amelyet ne kellene a vezetők, alvezérek és végrehajtók - vezérkar, csapatparancsnokok és csapat - szellemileg egymásra hangolt, együttes munkájával folyton-folyvást a viszonyokhoz alkalmazni és kiegészíteni. .Ehhez pedig szellem kell, lélek kell, - itt a fegyverforgató-géppé alacsonyított vörös katona csődöt mond. Világot meghódítani csak tért-ölelő, folyamatosan előrehaladó támadó hadműveletekkel lehet, erre pedig a lélektelen Vörös Hadsereg katonája nem képes. Saját akarat nélküli eszköz lett az orosz katona, aki most már nem azért harcol a végsőkig, mert az atyuskáért dicséretes, erényes dolog, hanem, mert nincs miért élni, mert semmivé lett az élete, és az élet semmijéből a halál semmijébe lenni, lényegtelen árnyalati különbség...
Van persze fanatizált bolsevista is, aki mindezt a proletár megváltásért teszi, de ezt réteget, kivált faluhelyen, alig néhány százalékra lehet csupán tenni. A falun a bolsevizmus csak szétrombolta a régi lelkiséget, de újat helyébe nem tudott adni, a falu sincs meghódítva a vörös tanok számára. Egy faluban pópa is akad még. Igaz, már öt éve nem fungált, mert a lakosság nem bírta az istentiszteletekre rótt súlyos adóterheket; paraszti létben húzódott hát meg, de élt, sőt temploma is, használatlanul bár, de berendezve ott állott. Az egész faluban egyetlen tagja nem akadt a kommunista pártnak. Elöljárót máshonnan kellett hoznia az illetékes kerületi szovjetnek, aki a bolsevizmus helyi prófétájaként magára hagyatva, a hidegen elzárkózó lakosság ellenszenvétől megbénítva még harcolni sem tudott tanaik gyakorlati megvalósításáért.
Amint múlik az idő és amint őrlődik az orosz hadigépezet, úgy tolódik szét az arcvonalbeli orosz csapatok legénységének kortagozódása. A foglyok közt egyre ritkul a férfikorbeli elem, és túlsúlyra jut a húsz éven aluli gyerekember és az ötvenen felüli öreg. Ezek még láttak mást, amazoknál meg az ifjúság életösztöne eleven, talán még a remény is él bennük, hogy esetleg személyesen megláthatják az unokáknak beígért szovjet paradicsomot. Az ilyen katonával már feledtetni kell az életből a halálba átlépés pillanatát, támadásba lendítésük nehezebb, mesterséges ösztökélésre van szükség - alkoholra. Csaknem minden támadást már részeg gyalogság hajt végre. Ha a szemközti állásokból az esti órákban balalajka szólt, énekszót hozott a majdnem mindig keletről fúvó szél, már tudták csapataink, hogy ágyúval kell odapörkölni, mert odaát folyik a "támadás szellemének" felkeltése. Hála tüzéreink pontos munkájának, amelyre testvéri bizalommal számíthat gyalogságunk, a rumot bizony sokszor hiába osztották ki a vörös intendánsok, mert a támadás ki sem tudott bontakozni.
Így foszlott, így foszlik szét a vörös álom a világot meghódító hadjáratról. Most ehelyett németek, olaszok, magyarok, és Európa többi szövetséges és önkéntes csapatai állnak mélyen bent a tavaly még ugrásra kész orosz-szovjet földön. Ezer és ezer kilométernyi vasúton, műúton, Rollbahn-nak nevezett széles földutakon éjjel-nappal folyik az emberfeletti munka, az utánpótlás oszlopai szakadatlanul láncban kígyóznak kelet felé, egyetlen célért, egyetlen óriási mértékben kibontakozó terv szerint. Súrlódás nélkül, percnyi pontossággal ér rendeltetési helyére élelem, muníció, gépi és műszaki anyag - milliók munkája végzi a rakodást vasútról tengelyre, milliók munkája tartja karban az utakat, szakképzett utászszázadok, vasúti osztagok, munkászászlóaljak, helyi közmunka, a Todt-szervezet pelyhedző állú szőke fiainak felügyelete alatt dolgoznak, ásnak, takarítanak az utak mentén, építenek vasúti elágazásokat, új szárnyvonalakat. Körülöttük pedig folyik a termelés, az első vonalakig betakarításra kerül a termés, a front mögött 15-20 km-re üzemben vannak malmok, olajgyárak - a liszt, a kenyér, a hús és a zsiradékellátás java részét a Don mentén álló csapatok részére már az idén elfoglalt területek szolgáltatják.
Ez a néma odaadással, percnyi pihenő nélkül végzett munka, ha nem is tűnik szemeinkben hősinek a szó köznapi értelmében, mégis annyi önlegyőzést, annyi emberi akarást, a szellemi és fizikai erőknek olyan megfeszítését kívánja, hogy tisztelegve kell megállnunk előtte. Nélküle hiábavaló volna minden férfierő, amely Európa legnagyobb szövetséges seregének mindenféle nemzetbeli fiát eltölti, hiszen kenyér hiányában a legerősebb férfikar is elernyed, muníció nélkül a legképzettebb tüzérség is hallgatásra kényszerül, és a szuronyok nem tudják pótolni a korszerű nehéz gyalogsági fegyverek, a géppuskák, nehézpuskák, páncéltörők, aknavetők, gránátvetők tűzesőjét. Az irtózatos távolságok legyőzése épp ezen a ponton a legnehezebb. Utakról a moszkvai tartományban és a Don-kanyarban alig lehet beszélni. És a legtökéletesebben működő utánpótlási szervezet mellett is bizony olykor tűrnie kell a csapatnak, szerényen megelégednie a lehetőségekkel, még éberebbre felfokozott figyeléssel, még keményebb helytállással pótolnia azt a könnyebbséget, melyet a technika nyújt a csapatnak, mihelyt az utánpótlás szervezete utoléri az előretörő csapat lendületes térnyerését.
A képzeletet elfárasztó messzeségben, leírhatatlan távolságokon át húzódik a keleti front, déli része mozgásban, középső és északi része állóharcban. Az is legény, aki állja - így kellene talán átfogalmaznunk a régi jó magyar szólásmondást. Sohasem fogom elfelejteni azt a képet, amikor egy holdvilágos éjszakán szakaszunkat bejárva, a Don-menti dombok egy kiugró orrán, előretolt figyelőállásban, a golyószóró mellett mereven előszegzett tekintettel ott állt egy borsodi huszár, mellette négy bajtársa a támpont árkában egymáshoz bújva melegedett a hűs szeptemberi éjszakában. Száz kilométerrel arrább talán ugyanúgy őrködik egy toscanai földmívesgyerek, Sztálingrád romvárosában pedig kemény arcélű német férfiak néznek farkasszemet a halállal. És ez a sok-sok férfi mind-mind fajtája boldogulásáért, nemzete jobb jövőjéért küzd, mind-mind egy új, szebb világot vár.
Szent a hitünk, hogy új világ születik - vérből, vasból, lemondásból, férfierényből . új világ, amely kell, hogy megérje mindezt a hősi áldozatot. Európa történelme új irány felé mutat. Az európai határ kelet felé tolódik ki, hogy új népeket, új területeket kapcsoljon be a jövőben az igazi európai fejlődésbe. Kelet felé tágul a határ és talán ez az irány mutatja meg azt is, hogy merre nyílik a minket, magyarokat oly közelről érintő kényes délkelet-európai kérdések megoldásának legjobb útja, hogy azután a Kárpátok medencéjében helyreálljon a természetnek a történelem által megszentelt rendje.

A nemzetnevelés...
(1942. október 21.)
A nemzetnevelés kérdésének irodalma örvendetesen szaporodik az utóbbi időben, ha nem is a minőség, hanem a mennyiség irányában...
A legújabb könyvecskét a friss akadémiai tag, Márai Sándor írta, aki az "új magyar nemzetnevelés" ügyében terjesztette gondolatait a közvélemény elé. Végigolvastuk gondosan a röpiratnak nevezett írásművet és őszintén elszomorodtunk...
1942-ben július és szeptember között vetette papírra a szerző a nemzet jövendőjének tudatos alakításáról vallott véleményét, amelyben valamilyen északi-sarki napfény bágyadt sugárzása szépíti a műveltséget, s pótolja az új emberi létformákért vívott nehéz, kegyetlen harcok igazságait. Marái könyvét halványzöldre csempézett fürdőkádban kell olvasni - hatalmas, tejüveges villanylámpák alatt, hosszú cigarettaszipkából szívott egyiptomi szivarka füstjében, a kád körül szétszórt francia irodalmi folyóiratok, vastag, bolyhos törülközők, angol fürdősós-üvegek, s a hófehérre lakkozott székre rózsaszínű tálcán odakészített hűsítő limonádé ernyedt hangulatában -, s akkor igen érdekes, humanisztikus olvasmány...
De azoknak, akik a valóságos élet durva viharaiban állnak, s a magyar sors villámoktól szaggatott látóhatárát figyelik, Marái Sándor könyve csak levertséget, tapogatózást, fölényes ítélkezést, félig bevallott világnézetet és tökéletes tanácstalanságot árul el. S azt kérdezzük immár reménytelenül: mi az oka annak, hogy a magyar szellemi élet vezető szereppel megtisztelt egyéniségei közül olyan sokan világtalanul tekintenek a vérző magyar közelségekbe, s csak a távolságokat látják? Miért csúnya, rossz, elkerült és elhallgatott a honvédek vérével megszentelt jelen, s miért szép, gyönyörű, a harcainktól elvonatkoztatott "humanisztikus" jövendő? Miért semlegesek az írók ma, - ha olyan halálos a szerelmük a holnapért, amelyet csak a hősiség, a mai küzdelem alakíthat megélésre érdemesnek? Miért nincs szavuk a küzdőkhöz?...
A felelet feledtetné a világnézet mély hasadékokba szakadt, gyengítő válságát... Márai Sándor könyve közvetett formában sok helyen válaszol kérdéseinkre, s megérteti az elefántcsonttoronyba vonult fájdalmas közírók álláspontját. Márai bíráskodik. Márai mindent tud, lát, hall, s kimondja az ítéletet, hogy ez a mai háború olyan, "mintha elfeledték volna a küzdő felek a lovagiasság, a harc, a párviadal elemi szabályait". Ez a tétel nagyképűen igazságtalan, mert például a keleti fronton, a vörösök és a tengelyhatalmak seregei, nem egyforma mértékben feledkeztek meg a harc elemi szabályairól! Márai szerint arról kell gondolkodni, hogy "hogyan lehet elsimítani a népek között a gyűlölet által felszított hullámokat". Az egészséges agyak szerint azonban azon kell elsősorban gondolkodni, hogy milyen tervszerű erőfeszítésekkel biztosítsuk a győzelmet, s hogy távolítsuk el a népek életéből a gyűlöletet felszító igazságtalanságokat! Márai a háborút igen zavaros magyarázatokkal, a tömegek felemelkedésének kultúrátlan akaratában látja, s azt írja, hogy "a barbárok most nem népek és fajták, mint a tatárok, vagy a törökök, hanem a tömeg maga, mely a nemzeti kereteken belül készíti elő és valósítja meg pusztító hadjáratát"...
Ez a gőgös, intellektuális életszemlélet a legsötétebb reakció egy magasztos és új világot formáló népi mozgalom ellen. A tömegek felemelkedési vágya mozgatja a történelmet, a tömegek dolgoznak, a tömegek vívják Európa harcát, s ha nem is olvashatnak annyit, mint Márai Sándor, ők a hősei a félreérthetetlen és férfias igennek és nemnek, a világnézetek küzdelmében! Márai felmagasztalja a polgárt, ledönti a vámhatárokat, megvédi a halhatatlan francia szellemet, megfeddi enyhén a tekintélyállamokat, dicséri a humanizmust, a mélykultúrát, könyveket ajánl, óvást emel a "nemzeti tömeg" ellen, s panaszkodik, hogy érthető módon bár, de ilyen sorsforduló idején, "a tömegek kevés hajlamot mutatnak az emberi műveltség távolabbi fejlődésének és megmaradásának kérdései iránt". Mindez nyomva, fűzve és fedéllappal csinosan négyszögesítve: nemzetnevelés...
Egy régi mondás jellemzi Márai új könyvét: ami jó benne, az nem új, ami új benne, az nem jó...

25 esztendő
(1942. november 11.)
25 esztendő múlott el a bolsevizmus sátáni uralma fölött. Huszonöt éve annak, hogy kivérzett, háborús céljaiban és életértelmében összeroskadt óriás orosz birodalom szívverése elállott, s a tanácstalanság süket csöndjébe, a hatalomátvételre összeesküdött "többségi" marxisták első sortüze beledörrent. Petrográd elnéptelenedett utcáin sivítva kóborolt az őszi szél, s felborzolta a mojkák vizét. A jámbor polgárok belakatolták ajtóikat, s keresztet vetettek.
A Téli Palota ragyogó csillárai alatt Kerenszkijék nem tudták, hogy mit kezdjenek veszendőbe csüggedt fejükkel. A Modern Cirkusz emeletes padsorai közé gombostűt sem lehetett volna ledobni az egybepréselt, elvadult vörös agitátorok sűrűségébe. Trockij beszélt, éles, vékony torokhangon, három órán át, megsejtetni a zsákmány szédítő nagyságát.
Ksesinszkaja táncosnő palotájában Lenin székelt bolseviki vezérkarával és telefonon szervezte a forradalmat. S amikor leborult az éjszaka, a géppuskákkal megrakott Szmolnij egyik emeleti szobájában összegyülekeztek a vörös végrehajtó bizottság tagjai, dönteni a nagy kérdésről, hogy nyertek-e, vagy vesztettek?
Így volt, ilyen buta módon döntött a sors 130 millió ember jövendőjéről! Berohant Kamenyev, s elordította sápadtan, hogy mindennek vége, menekülni kell, vagy egyezkedni. Kerenszkij mozgósította a női rohamcsapatokat!... Trockij éppen elájult a telefon mellett. Minden félórában megtörtént vele. Egy kissé ismeretlen fekete-sörényes bizottsági tag - Dzsugasvili Sztálinnak hívták -, megállapította Trockijról, hogy nyavalyatörős és elment orvost keresni...
Lővi-Davidovics hozta a hírt, hogy nincs semmi baj, hatalmas utcai tüzek mellett Ölelkezik a katonaság és a munkásság, s az Auróra hadihajó matrózai a Névába dobták a kormány kiküldöttjét. Futárok botlottak a szobába a város minden részéből, g jelentették, hogy ismeretlen egyének, de mindenképpen bolsevisták, megszállották a középületeket, s ostromgyűrűt vontak a világtól elszakított Téli Palota köré.
Lenin, Dzserzsinszkij, Joffe, a felélénkült Kalinyin, és a magához tért Trockij leüljek az asztal köré kormányt alakítani. De mi legyen a nevünk? - kérdezte Lenin hangosan. A miniszter szó elkopott. Valami más kellene...
Talán biztosoknak nevezzük magunkat, vagy főbiztosoknak. Népbiztosoknak! -kiáltotta a találékony Trockij. És mi legyen a kormány neve? Szovjet - ajánlotta valaki. Szovjet népbiztosok" - ismételgette Lenin. Nem rossz... Zord, forradalmi szaga van. Ebben maradunk!...
Szürkészöldek voltak a forradalmárok az átélt izgalmaktól. Lenin álmában írta alá az első parancsokat. Mocskos sárga ködöt ömlesztett szét a hajnal. A szovjet megszületett...
25 esztendő a vérontásnak, a vadállati kegyetlenségnek, a nyomor, a züllés, a jajszó és a tört megadás leírhatatlan borzalmainak története Szovjet-Oroszországban. A marxista uralom elesett szolgaságba kancsukázta százmillió ember lelkét, s csak 30 millió szovjet polgárt szabadított meg a gyötrelmektől - azokat, akiket megölt...
Burzsuj lett a fajtáját megvalló hazafi, a szegény kistisztviselő, a földműves, a munkás, s a napszámos, ha dicsérni feledte hóhérait. Szabadságot ordítottak rekedten, s megtelt minden börtön; fegyházakat rendeztek be az elhagyott gyárakban, s büntető telepeket, százezreknek Szibéria hómezőin és az állami bányák közelében. Aggastyánokat, fehérhajú, tehetetlen nőket, s gyermekeket fosztottak meg a koldusmegélhetés lehetőségeitől; a nincstelenekkel lemészárolták a dolgozó parasztokat; a katonákkal a tiszteket; a hitetlenekkel a papokat; a városiakkal a falusi lakosságot; a munkásokkal a mérnököket, és hagyták ömleni a vért, dagadni a gyűlöletet, amíg halálba sodródott minden volt erő, szépség, becsület és kultúra, s a félelemtől dermedt tömeg, mint bármivé formálható anyag, mozdulatlanul elnyúlt a vörös vezérek előtt.
A világtörténelemben sohasem volt még ilyen őrült és mérhetetlen áldozatokat követelő forradalom! Tífusz, éhínség, polgárháború, életfogytiglani börtön, száműzetés, emigrálás, cseka, végnélküli kivégzések és a "tisztogató" akciók, mély rendeket vágtak ki az ember sűrűségből.
A Kreml új urai így akarták. Pusztuljon, vesszen minden, ami régi! Vörös zsidók vijjogták a múlt halálát, s a gettóból hozott messiásváró őrjöngéssel hirdették Marx világának beteljesülését. Nem elég Oroszország! A világ kell: nemzetközi forradalom! Egy vezetősége legyen az öt földrésznek, s Moszkva rakjon láncot minden nemzetre. Gyulladjon fel az osztályharc, vessen lángot a föld, s hamvassza el a halhatatlan hiteket a vörös tűz!...
A legázolt orosz nép jó lesz dolgozó rabszolgának, s vakon nevelt ágyútölteléknek a világhódítás harctereire. A gigantikus tervet megrészegedetten felitta a szláv agy. Megkezdődött a hadikommunizmus korszaka. A szovjet alkotmány frázisait is kiverte a munkásokból a fegyveres erőszak; s a kommunista párt, a Vörös Hadsereg, a föld, a gyár és a nép fölött átvette az uralmat - a III. Internacionálé...
25 esztendő óta kísért a vörös bolsevista lázadás szelleme Európában, s a Föld minden részén, ahol a marxizmus ügynökei lábat vetettek. Küzdelem, súrlódás, igazságtalanság, s jogos, vagy jogtalan zendülés mindig volt a történelem folyamán, de csak a bolsevisták birodalomszervezésének napjától számítjuk a valóban nemzetközi, egy helyről irányított, szilárd formákba szervezett, pénzelt és tervszerűen egymásba kapcsolt polgárháborús kísérletezések történetét. Amióta Moszkva keze rángatja a világra font vörös szálakat, azóta nem a felmerülő ellentétek becsületes és méltányos elsimítása a cél, hanem a feszültség és az indulat állandósítása, s erősítése a robbanásig!
A kommunista minden országban egy idegen nagyhatalom partizán katonája lett, hódítást készített elő, a szovjet vörös hadseregének dolgozott és tevékenységét csak hadbíróság korlátozhatta volna komolyan, s nem a normális politikai küzdelmek törvényes, vagy íratlan szabálya.
Ahogy Churchill írta - "a kommunizmus ördögi cselekedetekkel szennyezte be nevét; Szovjet-Oroszországban szörnyű hidegvérrel kínoztak százezreket halálra, s a szovjet ügynökei csak arra akarják megtanítani az angol munkásságot, hogy milyen módszerekkel kell a forradalmat és a polgárháborút megszervezni"...
Igaz, hogy ezeket a sorokat Winston Churchill nem a szovjet 25 éves jubileumára írta, hanem a Times 1931. február 13-i számának díszítésére, de éppen ezért igaz...
A bolsevista eszmék terjesztése és a szovjet módszerek alkalmazása váltotta ki szükségképpen mindenütt az ellenintézkedéseket. A vörösöknek nincs okuk és joguk panaszkodni a magyar, olasz, német és spanyol ellenforradalmakra, mert a szovjet-orosz rémuralom mintájára szervezett országvesztést, rablást, gyilkosságot, terrort és polgárháborút demokratikus kuruzslással sohasem lehetett volna megszüntetni. A nemzeti forradalmaknak örök dicsőségük marad az a letagadhatatlan tény, hogy a rendteremtést és az erős új államrendszert összehasonlíthatatlanul kisebb áldozatokkal valósították meg, mint a szovjet a világforradalmi proletár államot. A III. Internacionálé felkeléseket követelt, kézikönyvben tanította az utcai harcokat, orgyilkosokat bérelt fel, lazított, szabotázst parancsolt, s felháborodva tiltakozott, ha kiszemelt áldozatai keményen védekeztek, s nem engedték szabadon érvényesülni a túlnyomóan zsidószármazású elvtársakat. A bolsevizmusnál aljasabb és álszenteskedőbb uralmi forma nem volt, nincs és nem lesz a Földön!...
25 esztendő kétségtelenül bebizonyította, hogy a zsidó világuralmi vágyálom erősebb a marxista életrendszerben, mint a munkáskérdés megoldásának sok szemfényvesztő ígérete. Néha úgy látszott, hogy lassan legyőzi az orosz nép égbekiáltó nyomorúsága a világforradalmi célkitűzéseket, s a kommunista pártban felülkerekedik az ellenzék vagy a kiábrándultság józansága, de ezeket a belső tusakodásokat mindig a hóhér oldotta meg, ezrek kiirtásával.
Lenint Sztálin váltotta fel, a bolsevizmus diplomatái bevonultak hatalmas országok fővárosaiba, leültek a genfi népszövetségi palota tanácskozó asztalához, s maradt minden a régiben. A III. Internacionálé szaporította ügynökeit a kultúrállamokban és a gyarmatokon, a szovjet tábornokok elégedetten méregették az erőviszonyokat, s a vörös diplomaták új szálakat szőttek rózsaszínű államférfiakkal, felkészülni minden eshetőségre...
Értelme volt Sztálinék reménykedésének, mert Versailles és Trianon, a merev békeparancs, a tehetetlenségbe vert világhelyzet, s a fiatal, erős és dolgos nemzetek növekedő elkeseredése, viharfelhőket hajtott a történelem látóhatárára. Moszkvának édesmindegy volt, hogy kivel szövetkezik, ha megvárhatja az elkerülhetetlen összecsapás végét, s akkor törheti össze a fáradó világot a vörös hadakkal...
Csak Hitler Adolf előrelátása akadályozta meg ezt a beláthatatlan következményű tragédiát, s szorította idejében egy oldalra, az együvé tartozó, fejlődés ellenes erőket!
Sztálin a plutokrácia, a "gyűlölt kapitalizmus", a milliószor elátkozott demokráciák szövetségében folytatja a világforradalom előkészítését, megfertőzi a bolsevizmussal az angolszász országokat, átcsempészi a vörös lángot Anglia és Amerika területére, ünnepelteti a 25 esztendőt, a polgárháborút, s az évfordulóra megrendezteti a szövetségesek betörését a szerencsétlen Franciaország afrikai gyarmataira! A vörös mákony bódít, s öl Moszkva barátainak földjén, de nem tud erőt venni a tengelyhatalmak hősi seregein. Kegyetlen megpróbáltatások várnak még a világra, pogány harcok lángja festi még vörösre az eget, de ez a rőt fény, a 25 éves bolsevizmus kilobbanásának tűzijátéka lesz! A szovjet-földön német, olasz, finn, magyar, spanyol, francia és más európai népek ifjaira lövöldöznek a bolsevisták, angolszász fegyverekből. A múlt két sötét hatalma összefogott a jobb jövendő ellen, de szétomlik ez a szövetség, mert 25 bolsevista esztendő mérge és gyalázata csak rombolhat, s mocsarakat terjeszthet maga körül, - a világforradalom őrültjeinek elmerüléséig!...

3,20-ért lehet?...
(1942. november 18.)
3,20-ért lehet? - ez a fogas kérdés a ponyva piacán. Nincs többé 20 filléres és l pengős ponyvaregény a sikeres, hivatalos rendelkezések életbeléptetése óta, de a műfaj él, virágzik, testes kötetekben, a megengedett 3 pengő 20 filléres áron, amiért a becsapott olvasó 320 oldalt kap, kínosan felvizezett rémregényt, rosszabbat mint azelőtt, s drágábban...
Könnyű azt mondani, hogy ne olvasson a közönség ponyvát, de az értelmes embernek tudnia kell, hogy megszabott kereslet van könnyű, szórakoztató, fantáziás s regényekben mindenütt a világon, s ha ezt a kereslet nem elégíti ki, ízesen, jól megírt, ártalmatlan semmiségekkel, akkor a rossz, bűnös és drága ponyva is piacot talál, s az áremelés csak a kiadók profitját növeli, s a szegény embereket károsítja meg kissé eltúlzottan.
Végigolvastuk egy ilyen új, árban lovasított 3,20 pengős ponyvát. A címlap szerint Charteris írta, a regény angolból fordított, de honnan tudhatta volna egy ánglius rémíró, hogy minálunk most már 160 oldal helyett 320 oldalra kell kihúzni a véres bonyodalmakat?...
Vették a könyvet jól és rosszul öltözött emberek a bódé előtt. Sokan. Fűzésen, kötésen, íráson ordít a sietség. Gyerünk, gyerünk. Leereszkedett a köd, fáznak az emberek, behúzódnak a takaró alá, s mit csináljanak az árvák? Olvassák az ál-Charteris borzalmait. Vagyon fekszik ebben uram, árdrágítón formában is...
Házban, vonaton, sofőrülésen, tétlenség és unott várakozás idején, gondoktól való menekülésben, komoly munka utáni fáradtságban, bizony nem szokás magas számtani rejtvényeket megfejteni, s nagy figyelemmel olvasni a klasszikusokat. Ne nagyzoljunk önmagunk előtt, s valljuk be, hogy kell, szükséges, igen széles rétegeknek az írott, színes mese, s a nemzeti kultúrpolitika feladata kielégíteni ezt a vágyat, olcsón, hogy ki ne használhassák lelkiismeretlen kufárok nagyon drágán.
A ponyvatermelés a nagy feladat, s ideje van a komoly megbeszéléseknek és a tényleges munkának, az egyszerű és hatástalan tilalom helyett! Szabad ezt a józan tételt kissé - bizonyítanom? (...)
És ki ez a Charteris?
Látatlanban állíthatjuk, hogy az ismertetett rémregény magyar változata, sohasem jelenhetett meg Angliában, tehát nem fordítás.
Miért csaphatják be a vállalkozók a közönséget hamis állításokkal? S ha mégis létezne egy vérszomjas zsidó Charteris, miért kell a könyvét magyarra fordítani? Mi köze a sajtószabadságnak ezekhez a buta, szellemtelen, csapnivalóan rossz, silány nyomdatermékekhez?
Sir John Mannering kinyitja fényes palotájában a könyvtárszoba ajtaját, s egy hulla átesik a küszöbön...
Nana, - mondja a jelenlévő nagy detektív, így kezdődik a regény, s azután hullák potyognak a mennyezetről, dörög a colt, egyes halottak egyszerűen állva maradnak, s a lőporfüstben felmerül a kérdés, hogy hol keresendő a mérgezett fogpaszta rejtélye, avagy ki ölte meg az éjjeliőrt?...
A szíven szúrt amerikai felsikolt, Lady Mannering gőgösen elájul, a villany időnként kialszik, s a frakkos urak se szó, se beszéd, elkezdenek lövöldözni; - "köpd már ki, mit akarsz", - liheg a detektívfelügyelő, mire Tény visszájáról megvetően szájon vágja az ópiumcsempészt; mindenki álszakállban rohangászik; a főhős lóhátról ráugrik egy gépkocsira és hat golyót ereszt egy Móric nevezetű francia egyénbe; jön a jacht, rajta az imádott nő kötelekben, s a főhős rászáll az ellenségre repülőgépével, s félóráig keresi a kivezető utat a víz alatt, de végre felbukkan, s különben is fő az egészség...
A 300. oldalig senki sem tudja, hogy fiú-e, vagy leány, s miért, hogyan, mi célból csapdossák egymást agyon a kerge angolok. Végre aztán minden kiderül. Kennedy főfelügyelő letartóztatja a többszörös gyilkost, de hozzá lép a drámai pillanatban az angol belügyminiszter, s azt mondja:
"Azonnal engedje el ezt az embert!..." Ez egy szent, ez egy igazságos nagy lélek, mert a külföldi és honi bűnszövetkezet mérgezett cigaretták millióival akarta kiirtani Anglia népét, hogy a zavarosban, az előkészített páncélos, golyószórós gépkocsikkal kirabolják az összes angolt bankokat. Botrány! Merénylet a haza ellen! Cacodil cianidost kevertek a cigarettákba és a levesbe!...
Szerencse, hogy Sinclair ezredes leleplezte a bűnt, s Terry vasmerev arccal eltörte a bandavezér gerincét az ősi vár lovagtermében, Sir Mannering karosszékének támláján. Anglia megmenekült -, de miért nem tudunk mi is megmenekülni az álszakállas, írástudatlan Charterisektől?...

Erkölcs - ott?...
(1942. december 9.)
Idézünk az alábbi sorokban, nem is olyan régen írott, lángoló mondatokat a szovjetről: "Oroszországban - írja a nagy Valaki - egy óriás, néma embertömeg lakik, amely a béke éveiben is a legszörnyűbb hadjáratok szenvedéseit kénytelen eltűrni, egy szerencsétlen nép, amelyet a terror, a fanatizmus és a titkos rendőrség kormányoz. Olyan boldog állam a szovjet, hogy alattvalóinak a legkegyetlenebb büntetésekkel kell megtiltani a határok átlépését, s diplomatáinak és ügynökeinek családjait ! túszoknak kell lefogni, a megbízottak visszatérésének biztosítására. A szovjet a szociális haladás rendszere, amelyben 5-6 személy lakik egy szobában, s a bér alamizsnának is kevés, ahol az élet bizonytalan, a szabadság ismeretlen, a kultúra elpusztul, s helyét a háborúra való felkészülés foglalta el. Ország, amelyben Istent káromolják, az embert nyomorba döntik, s az irgalmat megtagadják a síron innen és túl. Erő ez, amely állandóan a civilizáció megdöntésén dolgozik, bujtó propagandával, s ha már meri, vérontással. Itt egy állam, amelynek 3 millió polgára külföldre szökött, amelynek értelmiségét módszeresen kiirtották, s félmilliónyi emberét börtönbe, s száműzetésbe kergették: a szibériai éhezésbe, fázásba, a bányák mélyére és az erdőt irtó munkára, csak azért, mert gondolni mertek arra a szabadságra, amely az embert lassan az állat fölé emelte. Tisztességes és jószívű angol férfiak és nők nem távolodhatnak el annyira az élet valóságától, hogy a becsületes felháborodás szavát ne hallassák az oktalan szenvedések rendszere ellen..."
Így írt a szovjetről - Winston Churchill, Anglia miniszterelnöke, aki most a szovjetet dicséri, s a Vörös Hadsereg győzelmében bízik, mint "hűséges" szövetséges. A világ a feje tetejére állt, a milliomosok a kommunistákkal ölelkeznek, de hol a tisztesség és a becsület, amelyre pár évvel ezelőtt olyan ékesen hivatkozott?...

Ezeréves magyar küzdelem a nemzetrontó zsidóság ellen
(1942. december 16.)
Ezer év magyar történelme a folytonos meg-megújuló küzdelmek sorozata. Minden lapján e történelemnek bús és véres dicsőségű események emlékei beszélnek arról, hogy az Ázsia pusztáiról Európa viharsarkába szakadt nemzet véráldozatban, alkotásokban mit teljesített, mekkora erőfeszítéseket tett megmaradásáért, s az egyetemes emberi értékek oltalmazásáért. Ami barbárság kelet felől földrészünket fenyegette, - mind a magyarság testéből való bástyákon rekedt meg, s ez a küzdelem egymaga elegendő történelmi hivatás lett volna minden más nép számára. De nekünk - tragikus sors -, a nagy élet-halál küzdelem rövid szüneteiben a belső ellenségek ártalma ellen kellett még hadakoznunk, s e korhasztó, romboló ellenfelek közt is legtöbbször a zsidósággal. A liberalizmus vénülő mohikánjai azt szokták szemére vetni a nemzetnek, mióta következetes és kíméletlen végső harcra fegyverkezik a földjét, vagyonát, életét veszélyeztető mohó kisebbség ellen, hogy egész történelmére rácáfol, legszebb hagyományait: a türelmességet és emberséget csúfolja meg. íme a bizonyítékok, hogy Szent Lászlótól fogva, aki "fejjel nagyobb volt minden magyarnál" szinte minden uralkodónk vívódott ezzel a nagy kérdéssel. Ha az országot oltalmazó szabad magyarok törvényhozó gyűlésre sereglettek, szinte egyetlen alkalommal se térhettek ki a mindig sajgó zsidó probléma elől, s újabb meg újabb kerítéseket építettek szigorú artikulusokkal e mohó nép étvágya, a magyarságot szipolyozó kedve elé. íme a bizonyítékok, hogy még a reformkorszak, s a liberalizmus sírjukból tanúságtételre annyiszor megidézett szabadelvű politikusai: Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Kölcsey is látták a szabadjára engedett zsidóságban rejlő borzasztó veszedelmeket, s felemelték ellene intő szavukat. Megszólalnak Szent László törvényének kemény paragrafusai, az Aranybulla szigorú pontjai, Nagy Lajos céltudatos rendelkezései, s a síron túlról egy nagy korszak nagy magyarjai, akiknek beszédeiből, tanulmányaiból most az egyszer nem a híres zsidóvédő részleteket ragadták ki, de az őszinte aggódás, a gyakran riadt felismerés, az intés és óvás igéit, amelyeken megérzik a fajtánk tragikumán, bús végzetén szorongó lelkek kétsége: mi lesz velünk, ha a magyarság, amelynek jóindulata, jóhiszeműsége határtalan, szabadjára engedi földjén Izrael népét...

Szent László királyunk - 1092, Decretum 1. art. 26.
"Ha zsidó keresztény asszonyt vészen társul magához, vagy valamely keresztény személyt szolgaságban tart az ő házánál - vegyék el tőle és adják vissza annak szabadságát, aki pedig eladta volt, attól az árát vegyék el és legyen az a püspökök jövedelme."
1092., Decretum 1. art. 26. Arról, ha a zsidó ünnepnapon dolgozik: "Ha valaki vasárnapon, vagy más nagyobb ünnepen talál zsidót munkában, tehát, hogy a kereszténység meg ne botránkozzék, valamely szerszámmal a zsidó dolgozott, azt veszítse el."

Kálmán király - 1095., Decretum De Judeis, Caput 1.
"Kálmán... ily törvényt szerzett az ő országában lakozó zsidóknak, hogy keresztény cselédet, akármicsoda nyelvű, vagy nemzetű legyen, venni vagy eladni, avagy magánál szolgaságban tartani senki a zsidók közül ne merjen ezentúl.
És ha valamelyik ezen végezést általhágja, szenvedje kárát a nála megtalált cseléd elvesztésével."

Caput De mutiis Christianorum ét Judeorum.
"Ha keresztény zsidónak vagy zsidó kereszténynek két vagy három pénzt érő kölcsönt akar adni, a kölcsönadó zálogot vegyen a kölcsönvevőtől és keresztény, meg zsidó tanúk legyenek jelen, hogyha netalán eltagadná az egyik, amit a másiktól kölcsönzött vala, mégis a zálogot mindkettőjük tanúi bizonyítsák...
... Ha pedig egyik a másiknak három pénznél nagyobb kölcsönt adand, zálogot és tanukat vegyünk hozzá, mint mondtuk, és a pénznek summáját, meg a tanúk neveit írassák levélbe és azt mind a kettőnek, tudniillik mind a kölcsönadónak, mind a kölcsönvevőnek pecsétjével pecsételjék meg: hogyha valamikor ebben a dologban egyik a másikon méltatlanságot akarna tenni, az írás és mindkettejük pecsétje bizonyítsa meg az igazságot."

Aranybulla Articulus, 1222.
"Pénzváltó kamara ispánok, sókamarások és vámosok országunkbeli nemesek legyenek.
1. §. Ismaeliták és zsidók ne lehessenek."
II. Endre - 1233- augusztus 20., Beregi eskü:
Juramentum 2. §. Zsidók közhivatalt országunkban nem viselhetnek. Juramentum 3. §. Zsidók, ismaeliták és szaracénok a keresztényektől megkülönböztető jelet kötelesek viselni.
Juramentum 4. §. Zsidók keresztény nőt nem vehetnek feleségül, keresztény; cselédet, szolgát nem tarthatnak."

A "Budai zsinat" határozatai, 1279.
1. Keresztényeknek tilos zsidókkal egy fedél alatt lakni.
2. Zsidók felső ruhájukra vörös posztódarabot varrjanak.
3. Kereszténynek olyan zsidóval, aki nem viseli az ismertető jelet, nem szabad üzletet kötni.
4. Az a püspök, aki jövedelmét zsidónak adja bérbe, elveszti hivatalát.
5. Zsidók nem szedhetnek adót, s aki zsidóra állami hivatalt ruház, ki kell közösíteni.

Mohács-után: 1526. november 9., Székesfehérvári országgyűlés:
"Elhatároztatott az is, hogy a zsidók ezen ország minden vidékéről, szabad királyi városokból és helyekből rögtön kiűzetnek..."

Fejezetek Küküllei János krónikájából:
"Nagy Lajos, mint a hitnek buzgó harcosa, szerette volna a zsidókat is megnyerni l Krisztusnak és a katolikus vallásra téríteni, de szándékát maguknak a zsidóknak megátalkodott konoksága miatt nem tudta keresztülvinni.
Ezért azután az egész Magyarországon lévő összes zsidókat elbocsátotta és l megparancsolta, hogy kergessék ki őket. Javaikat és telhetetlen uzsoráskodásaik útján összeharácsolt vagyonukat nem akarta magáévá tenni, sem elvenni tőlük, mert ezt megvetette, mint a piszkos sarat, így azután kitakarodtak Magyarországból. Ausztriába és Csehországba, és elszéledtek."

II. Ferdinánd - 1630., Decretum III. Art. XV. 2. §.
"A zsidókat pedig úgy a harmincadok, mint a vámok haszonbérletéből elmozdítsák."

III. Ferdinánd - 1647., Decretum II. Art. 24. és Decr. II. Art. 91. 8. §. "A zsidókat, mint akik az ország jogainak nem részesei, hűtlenek és egészen lelkiismeretlenek, a vámok bérlésétől a jelen országgyűlés befejezése, után előbb elmozdítsák, s hogy az ellenkezőleg cselekvők a vám elvesztésének büntetésébe essenek."
III. Ferdinánd - 1649., Decretum III. Art. 79. 1. §.
"A zsidóknak a vámok kezelésétől való elmozdítására megújítják a Karok és Rendek az e részben hozott cikkelyeket: 1. §. És ezenfelül ezeknek valóságos foganatosítása céljából határozzák, hogy minden vármegyében, ahol a vámszedésre efféle zsidókat alkalmaztak, az illető vármegyék alispánjai hivatalvesztés büntetése alatt - a színhelyére menjenek és teljes hatalmukban álljon, hogy a falut vagy várost, ahol a vámot ilyen zsidó kezeli, egyszerűen minden tétovázás nélkül elítélni és azonnal elfoglalni, és a legközelebbi végvidékhez alkalmazni."
Mária Terézia - 1741., Decretum I. Art. 29.
"A borral való kereskedés főleg az ország belső részeiben a zsidóknak eltiltván a vármegyék és a városok által elkobzás terhe alatt határoztatott..."

Mária Terézia levele udvari kancellárjához:
"A jövőben egyetlen zsidónak sem - legyen bármilyen nevű - szabad megengedni a betelepülést az én írásbeli engedélyem nélkül. Nem ismerek az országra nézve gonoszabb pestist, mint ez a nemzet, amelyik csalással, uzsorával, pénzüzérkedéssel koldusbotra juttatja az embereket. Mindenféle olyan üzlettel is foglalkoznak, amelytől más becsületes ember undorral fordul el. Ezért amennyire lehet, távol kell tartanunk őket, sőt csökkentenünk kell számukat."

Kölcsey Ferenc (Szatmár vármegye megyegyűlésén elmondott beszédéből):
"Sem a földművelés, sem az ipar, sem a kereskedelem, sem a gyümölcstermelés nem a népet táplálja. Minden munkájuk eredménye a zsidó kezére jut. A pálinkafőzést pedig úgy kell tekintenünk, mint egyedül a zsidók élelmes módját, akik amennyit a közterhekből magukon viselnek, kétannyit terhelnek vissza a föld népére. A zsidókon kívül lévő fazékbirtokosok legfeljebb is csak három esztendőben teremni szokott kevés szilvájukat főzik ki parányi edényeikben.
A méz és dohány nem hoz jövedelmet, mert engedjük, hogy idegen kereskedők űzzenek vele monopóliumot. A marhával kereskedés is tulajdonképpen a mészárszékeket árendáló zsidók kezében van, s ezeknek forognak a mi többnyire igen nyomorult kocsmáink is. A föld produktumaira nézve is egyedül a tiszaújlaki liferánusok önhasznú kinézéseiktől függ a jövedelem és örökre passzivus állapotban tartatik. Egy van csak, amit még figyelembe hozni bátor vagyok. Az tudniillik, hogy az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidó szemlátomást való gyarapodása. Az 1804-i populáris összeírás 2280 zsidó férfit számlált, az 1826-ikban pedig 2872 találtatott a nemes vármegye kebelében. Következőleg a zsidó népesség 582 férfival, s ha az asszonyokat is ide számítjuk, legalább 1164 lélekkel szaporodott, mégpedig azon időben, amely alatt a keresztény adózó nép száma több mint 16.000-rel kevesbedett meg.
Senki sincs a tekintetes vármegye itt ülő tagjai közül, akinek a zsidók ezen szaporodására a szomszéd Galíciának sorsa eszébe ne jusson. Távol vagyunk attól, hogy az elrémítésekre menjek vissza, amelyeket Eisenmengernek és másoknak a tudósításai terjesztettek el, de bátran említem amaz iszonytató rajzolatot, amelyet Pr. Schulze, Galíciának az Izrael fiai által történt lesüllyesztéséről az egész ausztriai birodalom láttára előállított. Méltán mondja ő, hogy amely országban a zsidók elszaporodnak, az a vagyoni végromlás szélén áll."

Wesselényi Miklós - Balítéletek, 238. oldal:
"A nemzet jogai tulajdonosaivá csak olyat tegyen, aki valóban lehet a nemzet tagja tudniillik, aki nemzetiséggel, s nemzeti sajátossággal bír, - midőn valaki ajándékoz, van joga ajándékához feltételeket csatolni, - annyival inkább van ezt tenni egy nemzetnek hatalmával, s innen a zsidók polgárosítása vagy legalább helyzetük javításának egyszerű - valamint rögtönzést nem szenvedő, úgy időt, s időben érlelést kívánó feltétele gyanánt lehet felállítani: hogy a zsidóság physicai - politikai - s erkölcsileg javítsa magát, - míg közös érdek nem láncolja le az országtársulathoz, sőt ellenkező tüzérség egyetlen ösztönzője tetteinek, míg elévült előítéleteit, - akár vallás, akár polgárbeliek legyenek, le nem győzi, mindaddig az ország joggal zárhatja ki őket közös jogok élveiből."

Az ország a zsidó emancipáció ellen... Komlóssy László, Debrecen város követe beszél a pozsonyi diétán
(1844. február 9-én):
"Igen nagy fájdalmat gerjeszte polgártársaim keblében a múlt év október 10-én l hozott zsidó polgáriasítási határozat. Mint vészjósló hír harangzúgása terjedt el közöttük a hír, s feljajdulva küldték hozzánk a távolból számos ezrek nevében aláírt nyilatkozatukat, utasítva bennünket, hogy azt a tekintetes Karok és Rendek elé terjesszük. - Még mielőtt szót emelek a zsidók polgárosítása ellen, szavakat amelyeket la hazafiságban és emberségben soha hátra nem maradó, s békeszerető 50.000 magyarajkú lakos vészhangja kísér - kinyilatkoztatom itt a haza szent színe előtt nevükben azt, miképpen ők a zsidók polgárosítását mind időelőttinek tartják, mind pedig 1: azt hiszik, hogy ezen eszme nemcsak a keresztény városokat, hanem egész hazánkat tekintőleg veszedelmes..."
Széchenyi István grófnak a zsidó emancipációval kapcsolatban a pozsonyi országgyűlésen 1844-ben elmondott beszédéből:
"...az angol nemzet ugyanis elliberálhatta a zsidókat, mert ha én például egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize nem romlik el, mindenki ártalom nélkül megihatja, a nagy angol elemben a zsidó eltűnik, de ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát tölt, megromlik a leves és azt meg nem ihatja az ember.
Más példát is hozok fel. Ha egy bárkában ülök és abban van gyermekem és más gyermeke, s ha a bárkába bejő a víz, s előttem apodictice áll, hogy ezen két gyermeket benn nem tarthatom, az igaz, ha a magamét lököm ki és a másikat benn tartom, azt az újságban fogják hirdetni, de bíz én inkább a magam gyermekét conserválom és a másikat kilököm."
"Legyünk tisztában önmagunkkal, a magyar azelőtt mélyen aludt és most kapkod, az természetes, másképp nem is lehet, de ha mi azt mondjuk, a nemzetiség az alap, amelyre mindent akarunk rakni, magunkkal ne jöjjünk ellentmondásba és ne gondoljuk, hogy ezen elem már olyan erős, hogy halálos ágyából kiemelkedett és hogy Magyarország már olyan erős, miképp minden más elemeket magába felvéve, azokat megemészteni tudná. Szép az egyenjogúsítás, de mint hű tagja a magyar fajnak, hogy túlliberálizmus által egy túlzó indulat által vezettetve a magam gyermekét dobjam ki a bárkából, ezt másokért tenni nem fogom soha, ezen hűséget minden nemzetben tudom becsülni, de miután magyarnak teremtett az Úristen, legyünk is azok, legyünk tisztán magyarok."

Kossuth Lajos: "Az éhségmentő intézetekről" című tanulmányából. (Pesti Hírlap, 1844. május 5.)
"A zsidókat nemcsak mi, hanem a zsidók is így nevezik: zsidó nép. Nem szoktuk pedig mondani: pápista nép, kálvinista nép, lutheránus nép, unitárius nép. Innen látszik, hogy a zsidó szó alatt több fekszik, mint valláskülönbség, legalább nálunk, valamint mindenütt a földön, kivéve talán Núbiát, hol miként az utazók írják, számos zsidó vallású szerecsen, tehát nem zsidó nép van.
Mózes nemcsak vallásalkotó volt, hanem polgári törvényhozó is: Mózes vallása nemcsak vallás, hanem politikai organizmus is. Mózes vallása státus alkotmány, valóságos országlási rendszer, mégpedig teokráciai országlási rendszer. A boldogtalan zsidó nép hontalanná lévén, vallásának ezen szabályai elvesztik politikai érvényüket, de mint dogmák, mint rituálék fent maradtak és képezek a cast elzárkózást, mely a szociális egybeolvadást szintúgy gátolá, mint politikai elnyomattatásuk.
Egy országban csak egy országlási rendszer lehet. A zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institúció, teokráciai alapokra építve, mely a fennálló országlási rendszerrel összhangzásba nem hozható - ... vallásuk nemcsak vallás, hanem politikai organizmus is, a teokráciának polgári érvényességet adni nem lehet... Ők nem csak külön vallásos felekezet, hanem külön nép is, mely ezen népiségi különbséget vallástanná szentelé."

Istóczy Győző: Országgyűlési beszéd, 1882. február 18-án. (Elmondotta az emancipáció eltörlése iránti kérvény feletti vitában)...
"... Méltán sajnálhatja az ország a t. kérvénybizottságot gyenge szemei miatt. Ott lehetnek például az uzsora és a maszlagos, nadragulyás és vitriolos pálinkamérés, a fuxinos bor és a homokos liszt, mindennemű és fajtájú csalások és hamis bukások, a hamis mérlegek és népfosztogatás, az iszákosság terjesztése és döglött marha húsának kimérése, a fehér rabszolgakereskedés, a népdemoralizáció és korrupció, hivatalnokok megvesztegetése, és a Talmud alapján hamis eskü, hamis tanúskodás és hamis tanúk toborzása, orgazdaság és talmi aranynak valódi arany helyett való árusítása, jól bebiztosított épületek és termények felgyújtása, és biztosítási ügynöki üzelmek, ratenbrief üzelmek, tantus pénzeknek körmöci aranyok helyetti kiadása, váltóhamisítás és Amerikába szökések, a katonáskodás alóli kibúvások, s állami jövedékcsonkítások, kasza-kapától való irtózás, s a kereskedelem monopolizálása, licitációkon való összejátszások, és különféle sápok, kifizetett adósleveleknek vissza nem adása és kifizetett adósságok újra való követelése és behajtása, kereszténység gúnyolás és kultúrkampfoskodás, a keresztény felekezeteknek és nemzetiségeknek egymás ellen heccelése, ármányok és intrikák, zsidó bosszúállás és börzejáték, plutokrácia, közvéleménygyártás és revolverzsurnalisztika, népbolondító frázisok és népnyomor, gründerség és liquidáció, szindikátusok és prospektek, svindli és krach, stb., stb...
Ott lehetnek mindezek az elemek és visszaélések, amelyeknek átka alatt pusztul a nép, de azért a t. kérvénybizottság intézkedés szükségét nem látja...
Azt mondják, hogy a jogegyenlőség korában élünk és a törvények a zsidókra is szólnának elméletben, de gyakorlatban másként áll a dolog. A zsidókkal szemben nekünk, keresztényeknek, nincs jogegyenlőségünk. Ezért a jogegyenlőség, a polgári szabadság, a társadalmi és állami jogok nevében követeljük a zsidó privilégiumok megszüntetését."

Istóczy Győző: Országgyűlési beszéd, 1883. január 23-án.
"Mi magyarok tehát tényleg meghódított néppé lettünk, nem ugyan fegyverrel, hanem rafinériával meghódítva, a zsidó nép kezében összefutó érdekszálaknak bilincsekké való forrasztása útján, a sajtó és a pénzhatalom által. És mindazon tényezők, amelyeknek kezében van letéve a nemzet jóléte és jövője, lerakták a fegyvert a győzelmes ellenség előtt, lerakta a fegyvert a sajtó - egy-két lap kivételével -, lerakta a fegyvert a törvényhozás, a kormány..."

Verhovay Gyula ("Az ország urai" című munkájából):
"Tény, hogy az ő szellemük uralja a világot. Tény az, hogy a XIX. század utolsó fele viselős lett az ő vérüktől és jellemüktől. Tény az, hogy a XX. századot a vér és jellem minden külső előnyével és minden belső fekélyével át fogják hatni. Tény az, hogy a s kibontakozás óriási rázkódtatásokba és nagy vérfürdőkbe fog kerülni, mert végre az emberiség természete és rendeltetése nem tűri az erkölcstelenségek és fanatikus gyűlölködések pillérein épült oltárát a hamis hitnek és meghamisított elveknek. Az aranyborjút tömjénezhetik egyes korszakok és egyes nemzedékek, de az sohase lesz eszmény, míg az emberekben valami van abból, ami magasztos, ami isteni..."
"Most minden arra mutat, hogy a zsidóság az a nemzetünkre, ami a húsevő növény a pillangóra. Elég, hogy szárnyai érintsék levelét, azonnal összecsukja azt és addig ki nem nyitja, míg fel nem emésztette. Más a mi erkölcsi világunk, mint a zsidók erkölcsi világa, mások nemzeti törekvéseink, mint a zsidók nemzeti törekvései. Mások erényeink, mások vétkeink. Vallásilag és fajilag iszonyú mélység tátong közöttünk választóvonal gyanánt. És ezt a vonalat lehetetlen áthágni, amíg a zsidó csak addig magyar, míg az a zsidóságnak kedvez, azontúl zsidó és mindég csak - zsidó."

Simonyi Iván (Országgyűlési beszédéből, 1883):
"Ha az antiszemitizmus más vagy más akar lenni mint a nemzeti egészséges géniusznak védekezése, hogy úgy mondjam felébredése, fellázadása a zsidó idegen uralom ellen, ha az antiszemitizmus más akar lenni, mint az egészséges korszerű haladás, ez esetben nem kívánok mást, minthogy bukjék meg minden antiszemita, s bukjunk meg mi, előőrsei ezen küzdelemnek, bukjunk meg dicstelenül, gyalázatosan. De, ha az antiszemitizmus azon faktorok folyománya, melyek az emberi társadalmat szabályozzák, ha az antiszemitizmus az egészséges fejlődés és haladás, akkor uraim ne merészeljenek a kor kerékküllőibe kapaszkodni, mert ez esetben ezek fagyon fogják zúzni az ellenállót - akár hívják azt, aki ellenáll, magyar kormánynak, akár a sokkal nagyobb hatalomnak: a zsidóságnak..."

Prohászka ("A zsidó recepció a morális szempontjából" című cikkéből, 1897):
"... a zsidó-morál valóságos átka a keresztény műveltségnek, amely átkon ez a keresztény kultúra okvetlenül tönkre megy, ha nem dobja ki magából ezt a mérget.
... a zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagy részét koldusbotra juttatta.
A zsidóság mindenütt fekély, amely megmérgezi a morálist, kiváltképp az üzleti világban. Lealacsonyítja az erkölcsi színvonalat és a korrupciót általános divattá emel. Meghamisítja az erkölcsi fogalmakat, tagad minden törvényt és eszményt, s lelkiismerete nem lévén, szívtelenül megfojtja áldozatait, amelyeket behálóznia sikerült. Az antiszemitizmus a keresztény erkölcstan és a keresztény társadalmi rend reakciója s mint ilyen, a legjogosultabb mozgalom. A keresztény társadalomban a zsidókat emancipálni annyit tesz, mint az erkölcstelenségnek és az erkölcsiségnek ugyanazt a szabadságot és a lelkiismeretnek és a lelkiismeretlenségnek ugyanazokat a jogokat adni.
Azonban a népek öntudatát és természetes érzékét nem lehet oly könnyen meghamisítani, mint a kiélt, hitéből kivetkőzött zsidó újságok maszlagán nagyra nevelt intelligenciának felületes ítéletét, s ezért a népeken elkövetett igazságtalanság reakciót provokál, mely helyrehozza az egyensúlyt, s igazságot szerez az elnyomott és meggyalázott kereszténységnek."

Prohászka ("A zsidókérdés Magyarországon" című tanulmányából, 1922): "Magyarország nemzeti állam akar maradni. Erről azonban mindaddig nem lehet szó, amíg a zsidó elem ilyen arcátlanul és tapintatlanul terjeszkedik. Vagy talán van valakinek bátorsága ezt a jogot elvitatni? Talán Amerika emel kifogást, amelyik a nemkívánatos bevándorlókat távol tartja magától? Vagy talán Anglia az, amelyik megakadályozza a keleti zsidóság bevándorlását? Egyedül nekünk kell a mértéket nem ismerő idegenektől tönkremenni? Liberális kormányaink eddig hallgattak és tétlenül nézték, hogy a zsidóság fortéllyal és ravaszsággal, munkával és szorgalommal is miként szárnyalja túl a keresztény magyar népet. Mi most világgá kiáltjuk, hogy a korlátlanul növekvő zsidóságot nem bírjuk tovább elviselni és le akarjuk rázni a nyakunkról.
Nem akarunk többé arra a tehetetlen liberalizmusra esküdni, amelyik megengedte, hogy egy népet a saját házából és udvarából kitegyenek, és saját országából elüldözzenek. Alapelvek és célkitűzések nem azért vannak, hogy általuk népek pusztuljanak és tönkremenjenek. Nem liberalizmus ez, hanem rabszolgaságot jelentő rövidlátás: amikor Galícia és Lengyelország minden gettója Magyarországba torkollott és a néptől azt kívánták, hogy a nemzeti élet ilyen felfrissülésének örvendjen. Az ilyen liberalizmus hazaárulás és csak olyan korszakban életképes, amikor üres jelszavak és hazugságok a mértékadók, amelyek természetesen már későn, a szomorú valóság által veszik el méltó büntetésüket. Az ilyen nyomasztó tévedéseken mi már - Európában elsőként - túl vagyunk és most megdöbbenve nézzük az ilyen hazug rendszer hatását népünk és hazánk süllyedésén."

Méhely Lajos ("Karácsonyi üzenet" című cikkéből, 1929):
"Látok Magyarországon egy fajt, amelynek minden tagja egy szív, egy lélek, amely nem nézi, hogy az ő fajtestvére délceg-e vagy torz, okos-e vagy ostoba, művelt-e vagy műveletlen, gazdag-e vagy szegény, előkelő-e vagy alacsony származású, sőt morális defektusai előtt is szemet huny. Ez a zsidó, aki mindig és mindenütt az élet bármilyen vonatkozásban zsidó és csak zsidó.
Az a faj, amely nem öl meg bennünket rögtön, nem győz le bennünket becsületes, férfias küzdelemben, hanem az interspeciális küzdelemnek azt a sokkal veszedelmesebb, vértelen formáját követi, amidőn egyik faj megsemmisíti a másiknak a létfeltételeit, így fosztanak meg minket a zsidók az egész vonalon létünk feltételeitől, s így érték el, hogy míg ők urak, teljhatalmú despoták az országban, mi helóták vagyunk vérrel szerzett hazánkban."

Méhely Lajos (A magyar faj önvédelmi harca: "Magyar-zsidókereszteződés" 1933):
"Az ilyen házasságból - zsidó-magyar - született korcsnak vagy a feje, vagy a keze-lába nem illik a törzséhez, szeme-szája az orrához, füle az arcához, talpa a bokájához, érzékszerveink valamelyike fejletlen, fogazata silány, belső szervei satnyák, érzései és indulatai túlfűtöttek, végletekre hajlók, vágyai féktelenek, hajlamai betegesek, ítélete felszínes, törekvéseiben szertelen és mohó, akaratereje gyenge, s jelleme ingadozó.
Ha nem akarunk elnégeresedni vagy elbeduinosodni, ha meg akarjuk óvni a magyarságot attól a kimondhatatlan veszedelemtől, hogy a magyar-zsidó mulattok testi bélyegein, gyapjas fején, bárányképű ábrázatán, karikalábán, billegő járásán és l lúdtalpán kívül a beduin vérből fakadó alacsony ösztönök, s a néger szadizmus is patát találjanak a magyar nép testébe-lelkébe, akkor meg kell találnunk a módját, hogy legalább a jövőre nézve gátat vessünk a zsidó vér máris hihetetlen mértékű beözönlésének."

A Népszava...
(1943. március 10.)
A Népszava ütődött haraggal nekiesett a Magyar Futárnak, s kacskaringós vezércikket kanyarított ellenünk. Mi lehet az oka az ádáz marxista rohamozásnak?...
Megsértettük valahol a munkásérdekeket? Védelmére keltünk a nagytőkének? Lassítani akartuk a szociálpolitikai haladást? Ellenségei voltunk a munkáslakások építésének? Sokalltuk a bért, vagy keveselltük a munkaidőt? Nem szolgáltuk a kis emberek jobb megélhetésének ügyét? Elárultuk a magyar dolgozókat, hogy a hatalmas vállalkozók és pénzcsoportok kegyét keressük? A politikai és gazdasági reakció híveinek kedveztünk?...
Nem! Ilyet még a Népszava sem állíthat. Dehát akkor miért láthat mibennünk ellenséget egy állítólagos - munkáslap?
Ez a nagy és az igazi kérdés, amely még a szociáldemokrácia programjában hívő, tisztességes magyar munkást is érdekelheti. A válasz csak megundoríthatja a valóban ár dolgozót: a Népszava ugyanis azért támad és gyűlölködik, mert megbélyegeztük a zsidótörvény méltatlan haszonélvezőit, s azt írtuk, hogy sokan vannak, akik a zsidótörvények következtében a magyar élet napos oldalára kerültek, életkörülményeiket bámulatra méltó módon megjavították, álláshoz, kalácskeresethez, sőt vagyonhoz jutottak, de ma már szorgalmasan tolják a zsidók szekerét.
Azt írtuk, hogy ezeknek a kiváltságos embereknek az lett volna a feladatuk, hogy felkarolják a dolgozó magyar rétegeket, mert mi nem elzsidósodott magyar keresztényeket akarunk látni a zsidók mellett, hanem "új magyar világot, a munka, a bér, a fizetés, a gyár, a műhely, az üzlet, az iroda, s a szorgalom és az ember megbecsülésének frontján"...
Ezt a hitet és gondolatot támadja a Népszava! Hát dolgozó munkásemberek a strómanok? Bányászt, vasmunkást, asztalost, kőművest, mechanikust hívtak meg aladároknak a zsidó vállalatokba? És a Népszava kötelessége velünk szemben az erkölcstelen gazdasági ügyleteket megvédeni? A Népszava - miként a múltban olyan sokszor -, most is a zsidó érdekeket védi, de őszinte faji állásfoglalását, ma már a magyar munkások is észreveszik. Az értelem legyőzi lassan a zsidó ügyeskedést!...

A bolsevizmus
(1943. március 24.)
A bolsevizmus szovjet-oroszországi uralmának megdöbbentő okmányait mutatjuk be ezen a héten olvasóinknak, s pusztító hatását az emberiség legnagyobb és legalattomosabb szellemi betegségének.
Az egészséges gondolkodást és az ítélőképességet szétroncsoló járvány a bolsevizmus, olyan, mint a testet megfertőző kolera, tífusz és pestis, csak veszedelmesebb, mert az orvostudomány már megtalálta az ellenszereket és a megelőző eljárást a legszörnyűbb népbetegségek megfékezéséhez, de a társadalomtudomány egyelőre csak tűnődni tud tanácstalanul, ha a közélet erkölcsi és anyagi javait támadja meg a halálos kórság...
Kétségtelen dolog, hogy az emberiség minden korban átfogó, világnézeti gondolkozásra törekedett, s iparkodott rendszerbe foglalni az erők, a tények, a jelenségek és a vágyak sokaságát. Az ember az örök Ádám, mindig elégedetlen volt a jelennel, többre, nagyobbra, eszméinek beteljesülésére vágyott, s ez az örökös nyugtalanság volt a történelem mozgatóereje. Az elégedetlenség és a nyugtalanság az évszázadok folyamán főirányokba sűrűsödött össze, felvenni a harcot a fennálló politikai, gazdasági és társadalmi rend ellen.
A XIX. században a liberális gazdasági rend jutott uralomra Európában, s viharosan megnőtt hatalmát a marxizmus támadta meg, a valóban sokat szenvedő ipari bérmunkásság nevében. Mindkét irányzat a természetes nemzeti és állami keretek szét-robbantására tört nemzetközi síkon, anyagi eszközökkel és osztályharccal próbálta meg a végső diadal biztosítását. A kapitalista-marxista küzdelem elfajult, s olyan mértékben elzsidósodott, hogy az emberiséget a két tábor zsidó vezérkarának világuralmi kiegyezése fenyegette. Ezt a felrémlő nemzetközi zsidó-puccsot, a világ összes dolgozóinak rovására, a XX. század első negyedében a nacionalista gondolat előretörése hiúsította meg. Csak az új nemzeti életformák gyors kialakulása korlátozta a bolsevizmust - Szovjet-Oroszország területére!...

Marx Károly
(1943. március 24.)
Marx Károly a trieri zsidó, talmudista agyvelőt örökölt szüleitől. Tudós akart lenni, s német egyetemi tanár. Terve nem sikerült, s fojtott, tartósan izzó dühét először a zsidókérdés tanulmányozásába ölte. Érezte, hogy faji okok gátolták meg előrehaladását, s most már nemcsak magának, hanem az egész zsidóságnak érvényesülésére keresett tudományos receptet.
Marx ma már elhallgatott elmélete szerint, zsidókat csak olyan társadalomban lehet felszabadítani, amelyből véglegesen eltűnik a kereskedelmi lehetőség, s a kalmárszellem érvényesülése! Marx meggyőződött arról, hogy a fajtáját nem lehet leszoktatni az adás-vevésről, a pénzüzletről és az uzsoráról, ami más népek ellenszenvét kiváltja ellenük, s így jutott el ahhoz a hihetetlennek látszó gondolathoz, hogy a zsidókat befogadó összes népek életformáját kell olyan forradalmi módon átalakítani, hogy abban a zsidó ne kereskedhessek, de vezethessen!...
Százmilliókat kell belerángatni osztályharcba, csődbe, forradalomba, hogy néhány millió zsidó eredendő bűnétől megszabaduljon, s kárpótlásul az elveszett üzleti haszonért, átvegye a világ népeinek politikai és gazdasági irányítását...

Marx a zsidó gombhoz szabta a világ ruháját, a zsidó betegségre keresett orvosságot, és így szerkesztette meg a Kommunista kiáltványt. Nem sejtés, vagy spekuláció ez az állítás, hanem Marx könyveibe lefektetett cél és törekvés. A londoni British Múzeumban évtizedekig dolgozó Marx Károlynak ez volt az egyetlen eredeti gondolata, a többi tétele lopott jószág, az akkori tudományos élet minden gondolkodójától. ív Sokan tudták 1847-ben, hogy a jövő súlyos, talán legnagyobb kérdése az ipari bérmunkásság helyzetének alakulása lesz, de a nemzetközi osztályharc titokzatos végcéljának szolgálatába Marx állította be a munkásmozgalmat, s fajtestvérei közel egy évszázadon át szívósan gondoskodtak arról, hogy a nemzeti életösztön ne zavarja meg a kabbalisztikus héber számításokat...

A cári Oroszország
(1943. március 24.)
A cári Oroszország beteg képződmény volt: önmagában is egy nemzetközi alakulat, amelyben a kozák csapatokkal levert és sajátos életformájuktól megfosztott idegen népek és néptörzsek, az óriás lakosság felét alkották. A cári abszolutizmus, az orosz nép rajongó szláv lelkülete, az idegen elemek repesztő hatása, a földkérdés, a tömegnyomor és a hirtelenül megindult rablókapitalista gazdálkodás, állandósult forradalmi lázban gyengítette az orosz társadalmat.
Eszményi tenyésztelep volt Oroszország a marxista tanok befogadására és a világforradalom tervének megérlelésére! Az oroszországi marxisták kis tábora hosszú időn át vezérek gyülekezete volt tömeg nélkül, s csak akkor erősödött meg, amikor a Lengyelországban és Litvániában megalakult "zsidó munkásszervezet" a híres Bund vezetői vették át az irányítást az 1898-as minszki pártgyűlésen.
Még a marxisták második pártkongresszusán, 1902-ben is csak 25:23 szavazataránnyal kerekedett felül az orosz marxisták bolsevista irányzata, amely egyedül és kizárólag Marx Károly írott forradalmi parancsai szerint kívánta vezetni az orosz munkásmozgalmat, a fegyveres osztályharc kíméletlen kirobbantásáig. A bolsevizmus az orosz-japán háborút használta fel az első felkelésre, s a vérbefojtott kísérlet után, a földalatti mozgalom és a külföldre menekült, vagy száműzött vörös vezérek, már csak a világháborúban elgyöngült Oroszország legválságosabb napjaiban egyesülhettek, a történelem páratlan arányú borzalmas polgárháborújának megindítására. Lenin "művészetinek nevezte a forradalom megszervezését, s lelketlen céltudatossággal, minden agitációs lehetőség igénybevételével és milliók élete árán teremtette meg az emberi kultúrát évszázadokra visszavető bolsevista életrendszert.
Vér, láng, terror, szenvedés, éhség és halál poklában 200 millió ember lelke, vak engedelmességbe züllött és 25 év alatt kiformálódott a bolsevista embertípus, amelyet egy régi orosz monda előre megjósolt, az "Ismeretlen Állat" eljövetelének és uralmának rémülettel suttogott meséjében...

A keleti hadszíntér nagy eseményei
(1943. március 24.) Hitler a harctéren - A Harkovi győzelem - Gyengül a szovjet támadás
Lassan köszönt be a tavasz a keleti hadszíntérre. A száraz idő hidegre fordult, a hó csak a déli órákban olvad, s még most is óriás területeket borít fehérsége.
A folyók és patakok áradása mérsékelt, s valószínű, hogy az idén nem törnek fel a talajvizek sem. A mocsaras, nedves, iszapos időszak rövidebb lesz, de már egy rövid hét leforgása alatt bekövetkezhetik, s lelassíthatja átmenetileg a hadműveletek lendületét.
A Vörös Hadsereg állandó és súlyos téli támadásai után, a német hadsereg bámulatra méltó erővel ütött vissza az elmúlott hetekben, s Harkov visszafoglalásával koronázta meg sikereit. Hitler Adolf repülőgépen látogatta meg a győztes déli hadseregcsoportot, s fontos katonai megbeszéléseket folytatott Manstein vezértábornagy főhadiszállásán.
A német nép vezérének a déli frontszakaszon történt látogatása felkeltette az egész világ figyelmét, s már az ellenséges sajtó is félreérthetetlenül arra céloz, hogy a szovjet fronton új és kellemetlen meglepetések várhatók...
Azóta az SS-hadosztályok rohammal elfoglalták Bjelgorod városát, kiszélesítették észak felé a támadó arcvonalat, s ugyanakkor délkelet felé is teret nyertek Csugujev birtokbavételével.
A harkov-bjelgorodi térségben a Vörös Hadsereg 50.000 halottat, 20.000 hadifoglyot, s az eddigi összeszámolás szerint 3373 ágyút, 1410 páncélost, 1664 gépjárművet, és 3045 nehéz gépfegyvert és másfajta gyalogsági tűzgépet vesztett.
A német hadosztályok észak felé Őreiig támadnak az Ilmen-tó és a Ladoga-tó környékén felfogják a heves szovjet rohamot, s keményen tartják a déli szárnyon a kaukázusi arcvonal fontos szakaszait. Európa védőserege bizalommal és diadalmas erővel néz a tavasz elé!...

A katyni erdők...
(1943. április 21.)
A katyni erdők mélyén feltárt lengyel tömegsírok hivatalos megvizsgálásáról érkezett első 3 rádióképünket a heti krónika oldalán közöljük, mert néma és borzalmas l vádirat ez a néhány kép, a bolsevizmus vadállati bűneiről! Három esztendővel | ezelőtt, a kozielski fogolytáborból 12.000 lengyel tisztet áthajtottak a vörösök Szmolenszk alá, a katyni erdőbe, ahol a szerencsétleneket egyenként agyonlőtték, s l holttesteiket bedobálták a jeltelen, mély és hosszú tömegsírokba. Mész, föld, avar és kizsendült fű rejtette el a hóhérok titkát, s Moszkva urai beszélhettek tovább a kultúra és az emberiesség követelményeiről...
S most megnyílottak a katyni erdők sírjai, s az egész világ dermedten döbben rá a l bolsevista uralmi rendszer határtalanul elaljasodott és nyersen leleplezett politikai módszereire.
Lengyel, német és nemzetközi bizottság foglalkozik a lemészárolt lengyel tisztek személyazonosságának megállapításával, s a szétmállott zubbonyokból előkerülő okmányok és emléktárgyak leírhatatlan jelenetek között fedik fel az áldozatok neveit.
Megkerült Smorawinsky tábornok, a lublini hadtest parancsnoka, Bohatyrewicz tábornok, Halacynsky vezérkari ezredes, s még 50 magasrangú tiszt a kirabolt l névtelenek holttestei között, s az ember azt kérdi fáradtan és kishitűen önmagától: lehetséges ez?...
Lehetséges, hogy másfélmillió fogoly lengyelből csak félmillió maradt meg?... Lehetséges, hogy egy óriás birodalom vezetősége tudatosan, s hideg tervszerűséggel, egész nemzetek orgyilkos kiirtására tör?...
És lehetséges, hogy ezekkel az emberiségből kizüllött bolsevista banditákkal kultúrállamok fognak össze - Európa sorsának és jövendőjének irányítására?...
A katyni erdők kibontott tömegsírjai Európára merednek, s vádlóan intik a hiszékeny, a könnyen feledő, a gondatlan, s a vörös tűzzel játszadozó embereket és országokat a moszkovita uralom könyörtelenségére!
Csak a félőrültek hihetnek a szovjet-politika lassú változásában, mert a bolsevista-zsidó lázadás gyilkos szelleme, az 1917-es vérengzések vad viharaiból, a polgárháborúk veszett sorozatain át, töretlen dühvel zúdult a katyni erdőkre, Finnországra, és a balti államokra.
Hirdetik a katyni sírok, hogy minden európai erőszak csak következmény volt, s jogos önvédelem, megfékezni a bolsevista terrort, amelynek letörése és kiirtása nélkül, a türelem és az engedékenység parancsát csak öngyilkos hajlamú nemzetek teljesíthetik!...

Mit várhat a magyar -az ellenségeitől?...
(1943. június 2.)

Mit várhat a magyar - az ellenségeitől?...
Erre a kérdésre már igazán nem kell részletes választ adni az értelmes hazafinak. A világháború végső kiteljesedése megérződik a nemzetközi politika lázas tevékenységében.
Washington, London és Moszkva, most ígérgetnek mindent egymásnak. Most feszíti könyökét a nyughatatlan Benes, most ágálnak maguk megmutatására a régen elfelejtett emigránsok, most rajzolódnak ki veszett körvonalai a szovjet-pánszláv nagybirodalmi terveknek, s a keresztény európai kultúra lelkiismeretlen elárulásának. Nagy a tülekedés az ígéretek piacán, az ellenségeink között.
Kanavász helyett országok sorsában utazgatnak az ügynökök, s egymásra licitálnak a legfantasztikusabb tervek ajánlásában. A szovjet-politika a kényelmes középponton ringatja a hintát, s kegyesen megengedi szövetségeseinek, hogy körülhízelegjék, s újabb és újabb engedményekkel versenyezzenek kétes értékű segítségéért. A Kreml urai jól tudják, hogy mit jelent az ő előnyükre az a szenvedélyes amerikai vita, amely az európai és kelet-ázsiai hadszíntér elsőségének kérdése körül zajlik...
Ha Churchill elmélete győz, s az angolszász erők elsősorban Európa megtámadására vállalkoznak, akkor a szovjet támogatás biztosítása érdekében, be kell, hogy illesszék jövendő terveikbe Moszkva hódító szándékait...
Ha Kelet-Ázsiában kerülne sor egy általános angolszász támadásra, akkor is Sztálinhoz kell folyamodni, a hőn óhajtott szovjet légi támaszpontok átengedése miatt.
Ez a helyzet olyan előnyöket biztosít a szovjetnek, hogy kizsákmányolásukra érdemes átmenetileg a III. Internacionálét is szögre akasztani, különösen amióta a moszkvai pánszláv nagygyűlés megteremtette helyette a bolsevizmus délkeleteurópai új szervezetét...
Ahogy Wheeler amerikai szenátor mondotta - Churchill látogatása után -, "most már megbízható forrásokból tudjuk, hogy Szovjet-Oroszország igényt tart Lengyelország nagyobbik felére, az egész Baltikumra, a Balkán tekintélyes részére, s politikai és gazdasági befolyását érvényesíteni akarja Finnország, Norvégia, Svédország és - a Boszporusz fölött"...
Hiábavaló lenne a magyarságnak minden lelki és testi erőfeszítése, ha ez az átkozott terv megvalósulhatna! Sorsunk, létünk követeli, hogy az egybesűrűsödött ellenséges célokkal szemben, a magunk erejét fejlesszük, s megálljunk hűséggel, nagy szövetségeseink oldalán!

Nyugtázás
(1943. június 2.)
A m. kir. 31. honvéd gyalogezred II. zászlóalja, 11 havi harctéri szolgálat után, a hazai földön kapott első zsoldjából 588 pengőt juttatott, a becsület mezején elesett honvédbajtársak hozzátartozói javára. A zászlóalj tisztjeinek és legénységének s nemes adományát "valahonnan Oroszországból" küldött 25 pengő egészíti ki, egy szakaszvezető és egy őrmester pénzküldeménye a zsoldjukból, a következő sorok kíséretében:
"Mi tudjuk legjobban, hogy mivel tartozunk a hadiárváknak, mert részt vettünk a háborúban, s az Isten különös kegyelme folytán nem történt semmi bajunk. Mi ketten elhatároztuk, hogy hálánkat a zsoldból küldött összeggel rójuk le. Igaz, hogy ez az összeg nem sok, de ha mindenki ennyit küldene, sok hadiárva könnyét lehetne felszárítani."
A 613 pengőt, a Magyar Futár 1000 pengőre kiegészítve, rendeltetési helyére juttatta.

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1943. június 2.)
A Kormányzó Úr a 2-ik hadsereghez a hét folyamán a következő hadparancsot bocsátotta ki:
"2-ik hadsereg tisztjei, tiszthelyettesei és katonái! A 2-ik hadsereg közel egy éven át tartó nehéz küzdelem után, hazánk és vele Európa védelmében, visszatért az anyaországba. Ez alkalomból szeretettel köszöntelek mindnyájatokat. Amilyen féltő gonddal kísérte a nemzet harcaitokat, ugyanolyan hálával és elismeréssel gondolunk most "vissza arra, hogy a legnehezebb viszonyok között, tömegek és gépek sokszoros túlerejével szemben, férfiasán és elszántan dacoltatok. Kegyelettel és fájdalommal gondolunk azokra a hősökre, akik életüket vagy testi épségüket áldozták. Hősi halottaink emlékét örökké őrizni fogjuk! Hazánk jövőjéért hűséggel és odaadással vívott küzdelmeitekért legmelegebb köszönetemet és elismerésemet fejezem ki, azzal a meggyőződéssel, hogyha megint ütne az óra, a múltban tanúsított elszántsággal és kemény harcokban megacélozott szellemmel folytatjátok a harcot Hazánk boldog jövőjéért." Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvédvezérkar főnöke, Kecskeméten üdvözölte az orosz frontról visszaérkezett hadosztályt, s beszédében nemes szavakkal örökítette meg a szovjet hadszíntéri súlyos honvédharcok emlékét.
"A szívem szólított a magyar katona elé" - mondotta a honvédvezérkar főnöke - "a kecskeméti és kiskunsági honvédek elé. Idehozott a szívem azért is, mert elkötelezve érzem magamat nemcsak nektek, hanem azoknak a bajtársaknak is, akik nincsenek itt közöttetek, akik ott feküsznek a Don partján és ott feküsznek a Dontól keletre, a becsület mezején; ahol hű kötelességteljesítés közben adták életüket. Ezeknek mindnyájan el vagyunk kötelezve, mindnyájan, akik itt állunk és akik itt vagyunk és akik otthon vannak, mert ezek fáklyák, amelyek után nekünk menünk kell. Ezek meggyújtották az áldozatkészség fáklyáit nekünk, új magyaroknak. Ezek a fáklyák addig fognak égni, amíg mi, új magyarok, itt az új Magyarországot meg nem alapozzuk, ahol a ti elődeitek a dicső kecskeméti és kiskunsági katonák harcoltak, éltek, küzdöttek és meghaltak.
Óriási túlerővel szemben harcoltatok, a nagy túlerő nemcsak abban jut kifejezésre, hogy az ellenség több volt, mint ti, hanem kifejezésre jutott abban, hogy az ellenség a maga gazdag, kimeríthetetlen erőforrásaival olyan gépeket állított csatasorba, amelyekkel nemcsak minket, hanem a nálunk hatalmasabb szövetségeseinket is meglepte, amelyek ellen fegyvereink nem tudtak küzdeni. De nemcsak az ellenség óriási fölényével álltatok szemben, hanem ellenetek volt az egész éghajlat, a rettenetes tél, az oroszországi hideg. Ez is hozzájárult és talán főképpen ahhoz, hogy a mi katonáink, akik ehhez nincsenek szokva, nem tudtak kifejteni olyan erőt, mint azok az ellenséges katonák, akik ahhoz kezdettől fogva hozzá voltak szokva. Annak ellenére, hogy állásaitokat ott kellett hagynotok, a magyar katona becsületét megvédtétek, elhoztátok és azt megtartottátok.
A legnagyobb ajándék, amit mi kaptunk tőletek: a katona becsülete, a magyar nemzet, a magyar katona becsülete. Csak ez a hősi kiállás, csak ez a magyar becsület fog bennünket megmenteni!"

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1943. június 30.)
Farkasszemet néznek a nagy ellenfelek...
Dühöng a légiháború, folyik a végletekig fokozott előkészület, s pereg a propaganda dobja. Hónapok óta ígérgetik már az angolszászok a partraszállást Európában, s a nemzetközi sajtó idestova minden talpalatnyi partrészletről megírta, hogy ott lesz az inváziós betörés. Olvassuk, hogy a szovjet türelmetlenül sürgeti a második frontot, s Amerika is "hevesen kívánja" az új arcvonalat. Jelentik, hogy a Vörös Hadsereg felvonult a kiszemelt támadási térségekbe, de nem hajlandó addig rohamozni, amíg szövetségeseik nem indítanak, valahol máshol, hatalmas támadást a félt és gyűlölt tengely haderői ellen.
Sztálin a kétoldali roppantás híve lett, s félelmetes szovjet veszteségek után, a túlsó oldalról óhajtja hallani a fronttörés zaját, mielőtt seregeit új véráldozatba veri. A konok vörös óvatosság idegesíti az angol és az amerikai közvéleményt, s a háborús agynyomást még csak növeli az a legújabban sűrűn felvetett kérdés, hogy hol van tulajdonképpen a német hadsereg?...
Először csak óvatosan röppent fel ez a nyugtalanító kérdőjel a katonai szakírók köréből, ma már azonban a nagyközönség is viharosan tárgyalja a rejtélyt, de nem
talál kielégítő magyarázatot a megoldáshoz. Az összeadás és kivonás műveletei megszaporodtak, s mulatságos olvasmány az angolszász lapokban a megnyugtatásra l szánt, sok egymásnak ellentmondó közlemény arról, hogy hol és merre vannak a l német és az olasz hadosztályok?
A hozzávetőleges becslésekből semmiféle katonai titok nem derül ki, mert a "szakértők" 250 és 350 hadosztály között ingadoztatják számadataikat, s hol 3, hol 7 millió kiválóan felszerelt tengelykatonát találnak meg a különböző frontokon, derűs és borús pillanataik szerint...
A feltételezett katonai emberanyagot szétosztják a térképen, s az újságolvasók; végül is beletörődnek abba, hogy ennyi és ennyi hadosztály áll nyugaton, keleten, délen és északon, fejenként megszámoltan. Ezt az elhelyezési mesét, a komoly emberek természetesen nem hiszik el, s kétségtelen dolog, hogy az invázió kísérletét a bizonytalanság érzése halogatja. (...) Az angolszászok jól tudják, hogy a német birodalom óriás termelő gépezete ontja éjjel-nappal a hadianyagot, s azt szeretnék tudni, hogy hová?...
Németországban az első világháború idején, 1914-ben 17 millió munkás és alkalmazott dolgozott, 1917-ben 13-900.000 és 1918-ban már csak 13.600.000 ember; a mostani háborúban azonban, 1939-ben 24.600.000 volt a dolgozók száma, 1942-ben millió, és 1943. július 1-én 28.100.000 ember!
Ezek a gigantikus számok csak a német birodalomra vonatkoznak, a protektorátus, a lengyel terület és Ukrajna nélkül, s azt bizonyítják, hogy ellentétben az első világháború állandóan csökkenő munkateljesítményével, a német termelés a 4. háborús esztendőben is állandóan emelkedik.
A tengelyhatalmakkal való megmérkőzés az európai szárazföldön, s a partraszállás puszta kísérlete is, megrendítő kudarcba fulladhat, kiszámíthatatlan lelki hatásokkal a felcsigázott angolszász közvéleményre és Szovjet-Oroszországra...

Az elmúlott hét?...
(1943. július 7.)
Hogy is volt? Próbáljuk összegezni, most már újság, betű, adat nélkül, kint a budai l hegyek között, lustán, sorrend nélkül, ahogy éppen eszünkbe jut. Mit is olvastunk?... Igen, először Köln bombázása. Felejthetetlen. A háború biztosan kegyetlenebb formákat ölt. Ki tudja mi lesz... A livornói székesegyházat is szétbombázták az angolszászok... A párizsi rendőrfőnököt lelőtték... Egy hosszúnevű perui diplomata New s Yorkban leugrott a 21-ik emeletről, s az életét ilyenformán megrövidítette... Bulgáriában mozgósították a cigányokat az aratásra. Nem rossz ötlet. És ugyancsak Bulgáriában elfogtak egy zsidó kommunista bandát, s közülük a harcban hetet agyonlőttek. Volt még valami, de hiába keresgélek utána, talán később...
Rendova szigetén nagy csata dúl az amerikaiak és a japánok között. Lesz invázió? Hét helyen lehet invázió. Bármelyik pillanatban. Invázió itt, invázió ott, invázió sehol, invázió mindenütt. Majd meglátjuk... Németországban eddig l millió lakás pusztult el a légi terrortámadások során. Sok... sok a panasz a pesti taxik miatt. Az egyik újság azt írta, hogy a taxi utasszállításra való. Érdekes... Athéni fürdőhelyet bombáztak az amerikaiak. Asszonyok és gyermekek pusztultak el... A nyári meleg miatt beszüntették a katyni tömegsírok feltárását... budai hegyekben félévig feküdt egy öngyilkos nő. Selyemsálra akasztotta fel igát. A zsebében 12 fillér volt... A villamosjegy nem drágul meg... Algírban tüntettek a kiszabadított kommunisták, s Tanger elfoglalását követelték... Amerikában leszállították a húsadagot. A detroiti négerek tovább lövöldöznek. Az emigráns szerb kormány viszont engedelmeskedett a szovjet nyomásnak és átalakult. Jelenleg négy miszterelnöke és két hadügyminisztere van az új kormánynak. A Rivels család Budapestre érkezett és minden este fellép a Fényes cirkuszban...

A légi terror...
(1943. július 14.)
A légi terror bűnös elfajulásának okairól kiadott hivatalos német Fehér Könyv, korunk kultúrtörténetének legmegrendítőbb olvasmánya, s keveset alszik, aki este veszi kezébe a megcáfolhatatlan okmányok gyűjteményét...
A három részre osztott könyv első fejezete a háború előtti nemzetközi tárgyalások anyagát öleli fel, s az ismertetett jegyzőkönyvekből kétségtelenül kitűnik, hogy Németország a népszövetségi konferencián a bombázógépek gyártásának és a légibombák használatainak totális tilalmát javasolta, s az indítvány elfogadását az angolok akadályozták meg! Sassoon Fülöp, Anglia zsidó légügyi államtitkára, még a békeidőre sem volt hajlandó vállalni a légi bombázásra vonatkozó tilalmat, Baldwin pedig ár 1931-ben kijelentette, hogy "több asszonyt és gyermeket kell megöljünk, mint ellenség, ha meg akarjuk védeni magunkat!"...
A háború kitörése után is megpróbálták a németek a légi küzdelem emberséges szabályozását, de az angolok Hitler törekvését "gyöngeségnek" gúnyolták. A német szárazföldi hadseregek által megközelített, vagy körülfogott városokat sem bombázta a német légierő, az erődök és az ellenállás feladására való ismételt felszólítás nélkül. Brüsszel, Párizs, és Bordeaux példája mutatja, hogy céltalan rombolási düh sohasem irányította a tengelyhatalmak fegyvereit. Varsó és Rotterdam légibombázásának, a Fehér Könyvben okmányokkal igazolt, drámai előzményei, még az ellenséget is meggyőzhetik arról, hogy a német hadvezetőség már tekintélyének veszélyeztetésével figyelmeztette újra és újra a városparancsnokokat a megadás elkerülhetetlen szükségére. Varsóba beküldték a harctereken elfogott lengyel tiszteket, hogy számot adjanak a nagy döntő csaták elvesztéséről és a helyzet tarthatatlanságáról.
A német légierő még 1940 januárjában is azt a parancsot kapta hadurától, hogy ős az angol anyaország bombázása!...
Az angolok pedig áttértek a célbombázásról a térbombázásra, rendszeresen pusztították a lakónegyedeket, s csak akkor tartottak szünetet, amikor London fizetett a támadásokért. Amerika beavatkozása után újult erővel robbant ki a légi terror, s 133 szétrombolt templom, rengeteg műemlék, és az ártatlan asszonyok és gyerekek vére tanúskodik vádlón a légi terror felszabadítói ellen. A Fehér Könyv tisztázta tökéletesen a bűnösség kérdését, s még a megtorlásért is azok felelnek majd, akik a légi háború eltiltásának nemzetközi jogszabályait megalkotni nem engedték...

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1943. július 14.)
A kurszki csata kifejlése előtti napokban még úgy látszott, mintha a szovjet a kubáni hídfő körül elszenvedett veszteségeket Velkije Luki körzetében szeretné megbosszulni. A vörösök hatalmas fölényben lévő erőkkel betörtek a német vonalakba, s a védőseregnek csak súlyos ellenlökések után sikerült lezárni a betörési helyeket. A hátsó terep megtisztítása közben a szovjet újabb nagy támadást indított, harci repülő osztagok, s tekintélyes páncélos és lövész kötelékek harcbavetésével. A német csapatok napokig váltakozó küzdelemben, szuronnyal és kézigránátokkal verték vissza a megismétlődő rohamokat. A német állások lerohanása a legnagyobb véráldozatok árán sem sikerült.
A Velkije Luki térségében zajló rohamok idején, szinte észrevétlenül alakult ki egy új gyújtópont, Bjelgorodtól északnyugatra, ahol a német gránátosok egy merész helyi vállalkozásban elfoglaltak egy fontos magaslati szovjet állást. A vörösök emberben és hadianyagban érzékeny veszteséget szenvedtek, de a megindított nagy ellentámadásnak inkább az volt az oka, hogy a németek az elfoglalt magaslatról tökéletesen beláttak a bolsevista vonalak mögé, ahol a szovjet hadvezetőség, már a beérkezett felderítő jelentések szerint is, hatalmas felvonulást hajtott végre.
A bolsevisták minden rendelkezésre álló erőt harcba vetettek a bjelgorodi magaslat visszafoglalására, s rövidesen egy 10 kilométeres szakaszon rendkívül súlyos harc fejlődött ki, amelyet a vörösök állandóan friss csapatokkal tápláltak. A szovjet Orel körül tehermentesítő vállalkozásokat indított, de a németek nem várták meg állásaikban a rohamhullámokat, s azonnal ellentámadásba lendültek.
A bjelgorodi és oreli légitérben is elkeseredett ütközetekre került sor, s már a harcok első két napján a németek 41 saját gépük elvesztésével 637 szovjet gépet lőttek le!
Terjedt a harc, mint a pusztai tűz, s napok alatt összecsapott a két gyújtópont, Bjelgorod és Orel között. Megindult a modern harci gépek csatája, s az első két nap alatt a vörösök 300 páncélost veszítettek. A német csapatok szívós harcokban áttörték több helyen a bolsevisták mélyen tagozott állásrendszerét, s ezekben a mozgó harcokban különösen a híres Tigrisek több mint 400 szovjet harckocsit pusztítottak el.
Az áttörés olyan helyeken történt, ahol a szovjet csapatok hónapokig erősítették arcvonalukat, s a leggondosabban kiépítették védelmi rendszerüket, a küzdelem tehát egyenlő feltételek mellett dőlt el a németek javára. A 3. csatanap végén a szovjet repülővesztesége már 777 gépre emelkedett. A páncélos csatában az áttört vonalszakaszok kiszélesítése és hadműveleti megszervezése a német hadvezetőség elsőrangú feladata, amelynek végrehajtását a szovjet új támadások sűrű hullámaival próbálta meghiúsítani.
A német hadsereg Bjelgorodtól északi irányban 60 kilométeres szélességben törte át a vonalat, lerohanta a Bjelgorodtól keletre húzódó állásrendszert is, Növi Oszkol felé. Rokosszovszkij szovjet tábornok páncélos hadserege kétségbeesett oldaltámadásokkal próbálta a szörnyű lökést feltartóztatni, s elhárított rohamai, az elvesztett szovjet harckocsik számát a csata 5. napján 1227-re emelte. A légi harcokban a német fölény verhetetlenül kialakult, több mint 1000 szovjet repülőgép lelövése után. Ezek a számok az anyagcsata rendkívüli arányait bizonyítják, s fontosságát a közeljövő eredményeinek.
A kurszki csata hevessége nem csökkent a hét végén sem! Bjelgorodtól északra, az újonnan harcba vetett szovjet erők elkeseredett ellenállásának megtörése után, a németek jelentékeny területet foglaltak el. Őreitől délre súlyos tüzérségi harcok fejlődtek ki. A hét utolsó napján a vörösök 193 harckocsit és 81 repülőgépet vesztettek. Éjjel-nappal tombol a csata, s a rohamozó páncélosok fölött, a repülőgépekről ledobált ejtőernyős lámpák világítják meg az éjszakát. A kurszki csata új fejezetet nyit a szovjet háború történetében (...)...

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1943. augusztus 4.)
Politika és harc egyaránt jellemzője volt az elmúlott hétnek, amelynek eseményei talán történelemformáló tényezőkként hevernek egykor azok asztalán, akik a második világháború igaz történetét meg akarják írni. Egyet mindjárt elöljáróban meg kell állapítani, mint világos és kétségtelen igazságot: semmi se úgy fordult, ahogy a "szövetkezett és egyesült nemzetek" néven uralmi céljaikért harcoló angolszász-bolseviki érdektársak szerették volna. (...)
Az olasz belpolitika változása se vitte előre mindmáig a szövetségesek ügyét (...) csupán arra volt jó, hogy leplezze a demokráciák goromba propagandájának - hazug voltát. London és Washington a háború kitörése óta nem győzte kegyes és szemforgató módon elégszer hangoztatni, hogy az angolszász világ nem ellensége az olasz népnek, csupán a fasizmusnak, s egyéb célja nincsen, mint "megszabadítani az országot a diktatúrától és visszaadni a félsziget szabadságát". Nos a fasizmus már nincs többé uralmon, s London és Washington könyörtelenebbül mint valaha, a feltétel nélküli megadásról beszél, Churchill a tűz és vas záporát ígérgeti a félsziget népének. Szóval, mint annyiszor már, megint kiderült, hogy a demokráciák Európa nemzeteinek létét fenyegetik és nem uralmi rendszerek ellen viselnek háborút, nem a nacionalizmus letörésére öltötték magukra a modern keresztes lovagok vértjét, hanem sivár világuralmi terveik megvalósításáért.
A hadszíntereken a háború végkifejlésére hatást gyakorló események nem történtek. Keleten tovább dúl a roppant méretű anyagcsata minden tenyérnyi területért, s ez azt mutatja, hogy az ellenfelek már nem is új városok és falvak elfoglalását akarják jelenteni, hanem egymás céltudatos megsemmisítésére törnek.

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1943. augusztus 11.)
Mint a távoli ágyúdörgés tompa, konok, szűnni nem akaró moraja, úgy zuhognak értelemre a százszor hallott és újra ismétlődő nevek: Őrei, Bjelgorod, Donec, Mius, Leningrád, Brjanszk, Kubán...
Lángot vetnek a szavak a júliusi pokoli hőségben, s lángol a tájék is ahol a városok állnak a végtelen szarmata síkságon, a magas északtól szinte az Azov mocsaras partjáig. A nyár vad forróságában roppant seregek birkóznak egymással, páncélos szörnyetegek rohannak egymás felé. Hatszáz hadosztály küzdelme ez, gigantikus mértékben elterpeszkedve száz és száz kilométerre ide-oda hullámozva. Július ötödike óta kereken 5549 harckocsi pusztult el a kegyetlen vállalkozásban, legalább 350 ezer ember elesett, 2201 löveg, 3766 géppuska, 2344 repülőgép odavan, hullahegyekbe vesztek a legjobb csapatok. Katona lélektani kényszer most már az áldozatok további halmozása a hazárd bolseviki hadvezetés és az emberiség történetének kétségtelenül legnagyobb anyagcsatájában...
Hogy miért kellett ezt a gigászi mészárszéket berendezni? A szovjetet súlyos helyzete kényszerítette támadásra az oreli szakaszon, ahol siker esetén legközelebb érhette volna el a termékeny ukrajnai mezőket...
Nyomorúság uralkodik a bolsevista paradicsomban. Az amerikai újságírók jelentik, hogy a szovjetben a fejadagok már "az emberi önmegtartóztatás alsó határát érték el" és Gorkij, Tula, Tambov, Kazany kerületeiben kétségbeejtő állapotok vannak az élelmezés terén. A munkáskezeket elkívánta a lázas delíriumban dolgozó hadiipar, amelynek pótolnia kell az amerikai szállítmányok kiesését, nem volt, aki megművelje fa földet, s a termékeny "gabonagyár" Ukrajna már a németeknek adja az idei búzát. Ezért kellett az oreli vállalkozást megkezdeni, akár akarták Sztálinék, akár nem.
Súlyos a harc a szovjet front minden szakaszán. A küzdelem súlypontja, annak ellenére, hogy mozgásba lendült az elmúlt héten a Kubán hídfőjétől Leningrádig az egész óriási front, még mindig az orel-bejelgorodi szakasz maradt. Itt kísérlik meg újra és újra a bolsevista páncélos különítmények és válogatott lövészhadosztályok a német arcvonal keresztülroppantását, de az eredmény eddig kudarc és mérhetetlen veszteség csupán. Egyedül ezen a ponton egyetlen napon 218 nehézpáncélos harckocsit pusztítottak el a német ágyúk, a Tigrisek és csatarepülőgépek.
A kubáni hídfőnél, ahol a szovjet hadvezérek súlypontváltogató taktikája alapján a németek már várták a támadás megindulását, csupán két napig tartottak a meg-megújuló rohamok a szilárdan kiépített védelmi állások ellen, aztán minden elcsendesedett, háromszáz lelőtt repülőgép és ugyanannyi elpusztított harckocsi mérlege árán...
A miuszi és doneci arcvonalon egymásután többször is áttörési kísérletekbe kezdtek a szovjet erők, különösen nagyarányú páncélos támogatással és a tüzérség heves beavatkozásával. Talán itt vonultattak fel legnagyobb tüzérségi tartalékot, ahol a nagyon fiatal és nagyon öreg korosztályokból alakított támadó hadosztályok harci értékét kellett a Vörös Hadsereg legjobb fegyvernemének, a tüzérségnek kisegítenie. De hiába lódultak ki fedezékeikből a rohamra hajszolt ezredek (...) sehol egy lépéssel nem bírtak előre jutni a támadásra hajtott hadosztályok. Miusznál két nagy támadó csoport teljesen szétmorzsolódott a védelem malomkövei között, egy másiknak pedig egész hadianyagkészlete a németek kezére jutott. Manstein harccsoportja 17 ezer foglyot ejtett, 730 páncélost, 703 ágyút és temérdek más hadianyagot zsákmányolt csupán ezen az egy szakaszon, s közben ellentámadásba lendült az egész német gépezet.
A Donec középső szakaszán nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy tartalékokat vonjanak el a csata gyújtópontjából, még a hét közepén újabb támadást kezdtek a bolsevisták. Öt-hat lövészhadosztályt csoportosítottak hevenyészve ezen az arcvonalszakaszon, s kétszáz páncélos bevetésével zúdították rá - az ágyúk pokoli előkészítése után - a német állásokra a gyalogság rohamát. Az eredmény: minden megismételt kísérlet összeomlott, s a csatatéren százszámra maradt ott a vadonatúj nehézpáncélos és a szovjet hadvezetőség szemében sokkal kevesebbet számító ember.
Orelnél - ahol a több mint egy hónapos szakadatlan harc kiégette a földet, elpusztította a falvakat és magát Őrei városát is - a nyári akcióra gyűjtött Vörös Hadsereg legnagyobb temetőjét jelöli majd meg a történelem.

Kultúra?...
(1943. szeptember 1.)
A "8 Órai Újság" egyik múlt heti számában féloldalas cikk jelent meg arról, hogy vitéz Imrédy Béla találkozott Sopronban Páger Antallal, a nagy magyar színművésszel.
A nyári szünidőben bizonyára az egész ország területén sok jóbarát és ismerős összetalálkozott és elbeszélgetett egymással, s a 8 Órai Újság bizonyára a legízléstelenebb merényletnek tekintené, ha mondjuk Bethlen András gróf nyomába szegődtetnénk valakit, részben hazug, részben igaz, de mindenképpen kiforgatott, gúnyos és lekicsinylő förmedvényeket írni arról, hogy a 8 Órai Újság főszerkesztője kikkel érintkezik Balatonfüreden és Siófokon, s hogy él és miről tárgyal magánéletében. Rettentő lenne a harag az ilyen "szélsőséges" beavatkozás miatt a "legbensőbb magánügyek" tilos területére. Imrédy Béla esete más. Azt szabad. Sőt...
A sokszor kitüntetett magyar frontkatona, a volt miniszterelnök, a nyugdíjáról lemondott bankelnök, s a legnagyobb magyar ellenzéki párt vezetője, szabad prédája a baloldalnak, nem vitákra, s meggyőződésének bíráló ellenzésére, hanem sértegető, személyi gúnyolódásra. Nagyon ízléses úri dolog, hogy az ostoba tréfa Sopron helyett "Brennberg"-et ír, s az angolszászok québeci találkozójával kapcsolja össze vitéz Imrédy Béla és Páger Antal találkozását. Ez már igen! Hogy csettintenek hozzá a zsidók a Dob utcában, s milyen jó viccnek tartják, hogy macskás Szvetozár a cikkét pont "a 8 Órai Újság főhadiszállásának megbízott szóvivője" írta alá. Már engedelmet kérünk, de ez a célzatos butaság mélyen sértő, gonosz kisiklás, mert a főhadiszállások szóvivői véres és kegyetlen harcok tragédiáit jelentik minden nap, s nem illendő dolog, hogy az itthon ülők nevükből gúnyt űzzenek! Egyébként a 8 Órai Újság cikkéhez a közös fronton, a Mai Nap a következő kérdéssel csatlakozott: "Az Imrédy - Páger találkozóból engem csak az érdekel, hogy melyikük a nagyobb jellemszínész?" Nyugodtan idézhetjük ezeket a sorokat a tisztességesen gondolkodó emberek előtt, s megkérdezhetjük, hogy ez a kultúra vár Magyarországon - felszabadításra?...

A háború ötödik esztendejében
(1943. szeptember 1.)
Szeptember 1-én világtörténelmi évfordulóhoz érkezett az emberiség. Az öt földrész békéjét feldúló roppant háború áthajlott az eldöntetlen csaták és hadjáratok 5. esztendejébe, s az egymással szemben álló milliós hadseregek úgy harcolnak ma is a földön, a levegőben és a tengereken, mintha a sorsot és a végzetet harsonázó viadal csak tegnap kezdődött volna.
A szovjet fronton dúló ütközetek gigantikus méreteit már nem fogja fel a képzelőerő, az olasz föld és a nyugat-európai térség fölött vívott légi csaták viharainak jellemzésére elfogytak az értelembe vésődő jelzők, s a kelet-ázsiai harcok dübörgése már csak úgy jut el hozzánk, mint távoli tengerek partot ostromló tompa moraja. A halál kaszájának állandó suhogásától megvédett emberek idegrendszere nem fokozza többé 1450 háborús nap után a reája zúduló benyomásokat, s felületesebben dolgozza fel az értelem is a hírek szakadatlan áradatát. A háború malma azonban őröl éjjel-nappal, embert, hadianyagot, jólétet, vagyont, boldogságot, házat, utcát, várost, hősi kitartást és rendületlen meggyőződést, munkaszervezetet és reményt: a háború mohón emészti a két küzdő világtábor javait, amíg az egyik tábort teljesen kifosztja, s a másiknak meghagy egy szegényes valamit - a győzelemhez...
S ha fáradtabbak is az idegek, annyit minden épeszű ember tud, legalább homályos ösztönökkel, hogy ez a háború páratlan jelensége az emberiség sokezer éves életének, s nem az a tét, hogy egyik fél veszít, a másik nyer, és lassanként újra a régi kerékvágásokba zökken a történelem szekere, ha a mély sebek begyógyulnak a hadak útját megjárt nemzetek testén.
Nem ilyen egyszerűre szabta a XX. század ezt a második világháborút! Az emberi élet formája, értelme, ritmusa változtathat meg, aszerint, hogy melyik oldal győz, mert a bolsevizmus térhódítása, a tatárjárásnál százszor vadabb és embertelenebb módon pusztítaná el az egész európai kultúrát, s más földrészekre verné a művelődés és haladás maradék erőit. A jövendő európai nemzedékeket egyetemesen fojtaná nyomorúságba a bolsevizmus, s a boldogtalan apák és anyák, gyermekeik jobb sorsának reményében sem kereshetnének lelki vigaszt.
Négy esztendő eseményeinek végtelenségbe széledt áradatában elmosódtak az emberi emlékezetben a háború indító okai, s ma már senki sem beszél róluk, pedig a világégés nem szakadt a semmiből az emberiségre. Bizony előkészítették gondosan a szörnyű tragédiát, összehordták a gyújtóanyagot, s szándékosan nem gondoskodtak a felvillant lángok elfojtásáról, hanem hagyták és élesztették a tüzet, hogy keresztülcsapjon a Föld kerekségén.
Az első világháború győztes nagyhatalmai nem tudták megteremteni a békét! A genfi népszövetség nem hallotta meg az elnyomott népek jajkiáltásait, a szétszaggatott Európát az anarchia fenyegette, s még a győztes oldalon, Olaszországban is, Mussolini fellépése előtt elkerülhetetlen bizonyosságnak látszott a kommunizmus uralma! Angliában csak Winston Churchill hirdette fanatikusán, lángoló szavakkal az európai keresztes háború szükségét az orosz bolsevizmus ellen, de lassanként ő is elhallgatott, mert érezte, tudta, hogy a versailles-i és a trianoni békével nem lehet a közös védekezés erkölcsi alapjait megteremteni. A következmények bebizonyították, hogy az orosz-szovjet csak az alkalomra vár sátáni tervének megvalósításában. S miközben Szovjet-Oroszország egy kifelé rejtelmes, roppant fegyverkezési gyártelep lett, Európa népei egymást marták, s tehetetlenül vergődtek a parancsbékék jármában. Nem csak a legyőzöttek gyöngültek, hanem a győzők is! Az elkerülhetetlenül közös sors fekete árnyéka rárajzolódott a vén kontinens földjére, s a hatalom birtokosai nem a békés kiegyezés és összefogás útját keresték, hanem a veszedelem arányában, fokozott mértékben ragaszkodtak a múlt igazságtalanságaihoz. Moszkva vörös urai joggal nevettek az európai állapotokon, s várták az érő termés betakarítását.
A nemzeti öncélúság gondolata egyetlen menedéke maradt a két oldalról szorongatott nemzeteknek, s az ellenforradalmak feltámadt ereje élő tiltakozás volt minden egészséges magvú országban a békeparancsok és a belső bolsevista rombolás ellen.
1939 tavaszán halvány reménye sem volt már a béke megóvásának...
Az első világháborúban győztes nagyhatalmak ünnepélyesen vállalták a kisebbségiek védelmét a parancsbékékben, mert jól tudták, hogy Európa ésszerűtlen feldarabolásának súlyos következményeit elsősorban a kisebbségek sorsából ismeri majd meg az elfogulatlan közvélemény. A magyar nép, véreink szenvedéséből jól ismeri a kisebbségi kérdések kezelésének áldatlan, szomorú folyamatát, s azt is tudja, hogy mit lehetett elérni a panasziratokkal, húsz keserves esztendőn át...
Négy évvel ezelőtt zajlott le a nagy dráma, s azóta vérben és vasban vajúdik az emberiség jövendője. Amiért megindult a háború, az gyorsan feledésbe merült, s megmaradt a nyers hatalmi cél a világuralom új megalapozására. Winston Churchill aláírta a szövetségi egyezményt Szovjet-Oroszországgal, s a vörösök féltékenyen gyakorolják az egyenrangúság elvét az angolszász érdekkörökben is. Winston Churchill, aki most a szovjet mohó területi igényeiről kénytelen tárgyalni, a következőket írta és mondotta a bolsevizmusról:
"Ezt a borzalmas katasztrófát egy többnyire zsidókból álló forradalmár banda idézte elő, amely, a szerencsétlen orosz nép gyengéit és tudatlanságát használta ki arra, hogy kegyetlen logikával próbálja ki rajta mindazokat a kommunista doktrínákat, amelyeket mi itthon olyan szabadon kürtölhetünk ki: Oroszországban mindezeket
megvalósították. Ott a szavakat valóban tettekre váltották és kímélet nélkül elpusztítottak mindenkit, aki ellenük szegült."
"... Az én véleményem az volt, hogy mindaz a borzalom és nyomorúság, ami Oroszországra szakadt, a kárhozatos bolsevizmusnak a következménye, és hogy sem Oroszországban, sem Kelet-Európában nem lehet újjáéledésről szó addig, amíg ezek a gonosz emberek, a világpolgári fanatikusoknak ez a nyomorult csoportja az orosz nemzetet kézben tartja és ezt a hatalmas néptömeget ilyen zsarnoki módon uralja. Én mindenkor azt a politikát fogom képviselni, hogy ennek a bűnöző kormánynak meg kell buknia és el kell pusztulnia."
Ezek Winston Churchill szavai, pontos magyar fordításban! Nincs más bűnünk, minthogy hittünk saját tapasztalataink alapján is ebben a kijelentésben, s nincs más óhajtásunk, mint az, hogy a kultúremberiség eszméljen Churchill szavainak igazságára - Winston Churchillel együtt - a háború ötödik évének küszöbén, s teremtsen olyan békét, amelynek rendjét a keresztény erkölcs és az emberi értelem őrzi évszázadok virágzásában!
Nem a béke óvja meg az emberiséget a végromlástól, hanem az igazságos béke. És áldott minden harcos, aki szívében hordozza az igazságos béke hitét, s fegyverrel védi Európát a gyűlölet, az istentelenség és a veszett rombolás bolsevista dühe ellen. A világháború ötödik esztendejében jó visszaemlékezni mindarra, ami történt, mert a múlt csak akkor lehet tanítómestere az embernek, ha tanulságait megszívlelik. Világok harcának rőt fényénél, az égig tornyosuló akadályok előtt, rendületlenül hiszünk az igazság győzelmében!...

Mussolini kiszabadítása
(1943- szeptember 22.)
A Duce kiszabadítására irányuló vállalkozás végrehajtásával megbízott SS-roham-vezető több leplezett felderítéssel megállapította, hogy a Ducet augusztus 28-án Santa Maddalena szigetéről az Abruzzók területére, a több mint 2.900 méter magas Gran Sasso-ra vitték, ahol egy régebbi hegyi szállóban néhány száz karabinieri őrizetében fogva tartották. Az épületet a völgyből csak drótkötélvasúton lehetett elérni. Ezen minden forgalmat lezártak, s a pálya felső állomásáról bármikor le lehetett állítani. A Duce fogságának helyéhez tehát a völgyből csak többórás nehéz hegymászással lehetett feljutni.
Miután légi felderítők és hírszerzők valamennyire megállapították a helyi viszonyokat, elhatározták, hogy szeptember 12-én végrehajtják a Duce kiszabadítását. E napon az SS-rohamvezető délután 2 óra 10 perckor egyelőre mindössze kilenc emberrel elsőnek érte el a hegyet, miután repülőgépe 4.500 méter magasságból zuhanórepüléssel, a céltól néhány száz méternyire földet ért.
Az SS-rohamvezető emberei nyomban a leszállás után géppuskát helyeztek állásba a ház előtt, az izgatottan keresztül-kasul szaladgáló karabinierikkel szemben, a rohamvezető pedig két emberrel, előreszegzett géppisztollyal az épületnek hozzájuk legközelebb eső hátsó pincebejáratába hatolt be, amely, mint kitűnt, a rádióhelyiségbe vezetett. A géppisztoly agyával mért néhány csapással a rádióállomást szétrombolták. Minthogy ezen az úton nem tudtak tovább behatolni a házba, a csoport sietve ismét a szabadba ment, hogy más bejáratot keressen. Időközben leszállón az ejtőernyősök századparancsnoka, egy főhadnagy, további csoporterősítéssel és nehéz fegyverekkel. Az SS-rohamvezető embereinek vállát használva létrául, felmászott egy 3 méter magas kiugró épületrészre, átugrotta a falat és váratlanul maga előtt látta a ház főbejáratát, amelyet karabinierik őriztek géppuskákkal. A rohamvezető és emberei géppisztolyukat előreszegezve rákiáltottak a karabinierikre: "Mani in alto!" (Fel a kezekkel!) - Megrémülve és teljesen megzavarodva, a karabinierik nyomban eleget tettek ennek a felszólításnak.
Ebben a pillanatban a rohamvezető a második emelet egyik szobájának ablakában megpillantotta a Ducet. Feléje kiáltott: "Duce! Vigyázat, vissza az ablaktól!" Ugyanakkor a felette lévő emelet egyik ablakában megjelent egy karabinieri alezredes, mint később kitűnt, az őrség parancsnoka. A rohamvezető haladéktalanul ráirányította géppisztolyát és rákiáltott: "Fel a kezekkel!" A karabinieri tiszt nyomban felemelte karjait és ezt kiáltotta: "Ne lőjetek! Ne lőjetek!"...
A Duce megjelenése az ablakban a rohamvezető számára lehetővé tette, hogy a fogoly Mussolini pontos tartózkodási helyét könnyebben megállapítsa. Minthogy időközben további erősítések szálltak le, a ház előtt felállított olasz géppuskákat lábával félrerúgva, néhány emberével berontott a házba, fel a lépcsőkön, felszakította a Duce szobájának ajtaját, s máris szemben állt a Dúcéval, akit még a szobájában is két olasz titkosrendőr őrzött. A két titkosrendőrt az SS-katonák erőszakkal eltávolították a szobából, a rohamvezető az ablakhoz sietett és a ház előtt lövésre készen álló embereinek parancsokat adott. Ezután jelentkezett a Ducénél:
- Duce, a Führer küldött, hogy Önt kiszabadítsam. Most az én védelmem alatt áll. Remélem, hogy minden szerencsésen ment.
A Duce szótlanul feléje lépett, s mélyen megindulva átölelte, majd ezt mondta:
- Sejtettem ezt és sohasem kételkedtem abban, hogy a Führer mindent meg fog tenni, hogy innen kiszabadítson.
Az első német ejtőernyősök megérkezése után félórával a hegyen, a legnehezebb viszonyok között, leszállóit egy Fieseler-Storch mintájú repülőgép, amelynek az volt a feladata, hogy - más biztos lehetőség híján - véglegesen biztonságba helyezze a Ducet. A Duce kiszabadítójával együtt a repülőgépbe szállt. A gépet a légi fegyvernem egyik századosa vezette. A sziklatömbökkel teli és rendkívül kicsiny, lapos területről csak a pilóta kiváló repülői képessége tudta a levegőbeszállást megvalósítani. Nekifutáskor a repülőgépnek egy árkot is át kellett ugrania, utána 500 méter mély sziklaszakadékba ereszkedett le, míg végre a pilóta teljes biztonsággal gépével felemelkedett és biztos kézzel vezette az Abruzzók szakadékos völgyei felé. Ezzel az utolsó akadályt is leküzdötték, s a Duce kiszabadítása biztosítva volt.
Az első szavakról, amelyeket a Duce mondott, a kiszabadító így nyilatkozott:
- Mussolini hangja remegett, amikor azt mondta, hogy Hitler Adolf meg fogja menteni.
- A Duce azután felesége sorsa iránt érdeklődött. A repülőúton válaszolnom kellett egymást rohamosan követő kérdéseire. Csak tőlem tudta meg, mi történt július 25-e óta Olaszországban. Amikor a fegyverszünet tényéről tettem neki jelentést, izzó harag fogta el. Jobbkeze, amely eddig fesztelenül térdén nyugodott, ökölbe szorult.
A Duce a szerencsés leszállás után elsősorban feleségét és legszűkebb családi körének tagjait kereste fel. Közben üdvözölte fiát, Vittoriót, az olasz ökölvívósport volt vezetőjét is, aki röviddel letartóztatása után már menekülni tudott.
A Führer Ottó Skorzenynek, a fegyveres SS és a biztonsági szolgálat csoportvezetőjének, aki a Duce megszabadítására indított vállalkozást végrehajtotta, a vaskereszt lovagkeresztjét adományozta.

A hét...
(1943. október 13.)
A hét legérdekesebb világpolitikai szemléjét kétségtelenül Göbbels német birodal mi miniszter írta, nemcsak a saját népe, hanem Európa számára, azokról a sorskérdésekről, amelyek húsbavágó láncok között tartják a vén kontinens összes népeit.
A könnyelmű senkik elmenekülhetnek szórakozásba, gondtalan tiszavirág életbe t az irgalmatlan tények elől, de az életösztöneikben egészséges nemzetek jól tudják, hogy minden erejük megfeszítésének nagy órája közeledik az élet és a jövendő védelmében.
Göbbels figyelemreméltó sorokat írt az egész világon jelentkező háborús fáradtságról, s megállapította, hogy néhány száz hivatásos uszító, síber és háborús nyerészkedő kis körén kívül alig van ember a földön, aki ennek a gigantikus és véres világharcnak befejezését ne óhajtaná. Csak egy kérdés mered nyitottan a szembenál1 ló táborokra: hogy lehet befejezni ezt a háborút?...
És ebben a mélységben éppen olyan mélységes különbség mutatkozik mindenfelé, mint a háború kezdetén. Életszükségletek, életformák és sorsszerű érdekek ütköztek meg a csatatereken, s kétségtelenül igaz, hogy ezernyi ellenséges terv nyíltan hangoztatja hatalmas népek politikai, gazdasági és kulturális megsemmisítésének vad akaratát. (...) A bolsevizmus ragadós betegség, s valóban őrültek az olyan európai, polgári politikusok, akik a szovjet hadszíntéri előretörését nyíltan, vagy titokban, örömmel ünneplik!

Vörösmarty összedőlt présházában
(1943- október 13.)
Százegy esztendővel ezelőtt, 1842. október 5-én olvasta fel Vörösmarty Mihály a fóti Somlyó-hegyen, Fáy András présházában a Fóti dalt, a magyar irodalom legszebb bordalát, barátai előtt... Fót, 1943. október 5.
Innen a hegyoldalból, a frissen szüretelt szőlőtőkék közül messzire látni. Lent a völgyben Fót házai húzódnak meg a fák között. Csodálatosan tiszta a levegő, az arányló napsugárban csendesen libben a földre egy-egy korán megsárgult falevél.
Nem is bánom, hogy a házigazdára várakoznom kell, legalább alaposan szétnézhetek addig. A dombon felfelé igyekezve már messziről feltűnt egy különös építmény. Minden jel arra mutat, hogy présház lehetett valaha - mégis most, hogy közelebbről látom, nem akarom elhinni, hogy ebben a teljesen összeroskadt, beomlott gerenda- és téglahalmazban lakna valaki. Pedig a lakója ugyancsak nevezetes ember - a faluban mindenki tudja róla, hogy az egykori Vörösmarty-Fáy-féle szőlőből 3 hold még ma is az övé, ezzel a romházzal együtt! Annyira az övé, hogy hallani sem akar eladásáról, hiába ígérnek komoly összeget a vevők.
Egyszerre megreccsen az ág és óriási akáctörzset cipelve a vállán, megjelenik Tóth-Hégner Erik, a présház tulajdonosa. Első pillanatban azt hittem, hogy Robinsonnal találkozom! Bozontos a szakálla, régi, sok vihart látott trópusi sisakja alól fürkészve, bizalmatlanul méreget. Amikor elmondom, mi járatban vagyok, elegáns mozdulattal meglengeti kalapját és közli, hogy mindenben rendelkezésemre áll. Elkezdem hát mindjárt a legkényesebb kérdéssel:
- Hégner úr, azt mondják, hogy nem is akar hallani arról, hogy a házat rendbe hozzák. Igaz ez?
Méltatlankodva kapja fel a fejét és utánozhatatlan méltósággal tiltakozik:
- Kérem, úgy nézek én ki, mintha csökönyös lennék?! Velem senki sem tárgyalt eddig komolyan. Engem itt mindenki (mutatja a homlokát)... - tart, nem akarják megérteni, hogy nekem föld kell, hogy a házzal mi történik, az már nem az én dolgom, mert az már nemzeti érdek.
- De - folytatom makacsul - azt is hallottam, hogy volt már megállapodás és a végén mégsem írta alá...
- "Készpénz, kisasszony, készpénz" - mondja igen határozottan Hégner úr - Nekem pénz kell, hogy én ezt a rossz kis földet rendbe tudjam hozni. Nevetnek rajtam, pedig tessék elhinni, nagy dolog, hogy minden egyes fámat úgy ismerem, mint a tenyeremet, a földön pedig egy méter mélységben nincs olyan kavics, amelyet ne láttam volna.
Másra terelem a szót - szeretném tudni, hogy ez a feltűnően intelligens, értelmes-beszédű ember hogyan élhet ilyen hihetetlen szegényes, nyomorúságos körülmények között.
- Sok idő telt el míg ide jutottam. Tetszik tudni, én sokfelé mászkáltam a világban. A világháború előtt egyszer láttam külföldön vízipólózókat is. Nagyon szép játék a vízipóló... - teszi hozzá merengve - Az első magyar vízipóló együttesnek amolyan trénerféléje is voltam, az volt csak az igazi lelkesedés, amikor az első év veresége után rögtön ll:0-ra vertük az osztrákokat Bécsben...
- Hogy lehet, hogy nem választott valamilyen állandó foglalkozást - kérdem.
- Sokat katonáskodtam, a világháborúban éppen 26 hónapig voltam a fronton. A hadikölcsön a családom vagyonát elvitte. Engem mindig vonzott a természet. Egyszer Afrikába akartam menni egy expedícióval. Akkor vettem ezt a trópusi sisakot is, 6 koronáért, a Zubek és társa cégtől...
- Kérem, minden foglalkozás komoly - mondja igen határozottan - Az embert érdekelje mindig az, ami környezi. Én itt a magányban megtanultam az állatok életét; majdnem hogy értem őket - teszi hozzá titokzatosan. Őszintén megvallom, hogy nekem a vadászat okozza a legnagyobb örömet. Tetszik-e tudni - suttogóra fogja a hangját -, hogy itt a dombokon megtaláltam a híres kékbékát, meg a nagyon ritka pannon gyíkot is?...
Vagy egy negyedórát beszélgetünk az állatokról, míg végre sikerül megkérdeznem, mit tud a Fóti dalról és Vörösmartyról. Hatalmas iratcsomót vesz elő, abból magyarázza:
- Az a vers, kérem, klasszis dolog! Tessék csak elképzelni azt a jelenetet, amikor most 101 esztendeje Vörösmarty ebben a házban - teszi hozzá kis habozás után - fel-(olvasta barátainak a Fóti dalt! Deák, Kossuth Lajos, Garay, Bajza, Kossuthné, a két Csapó lány (egyikük Etelka, Petőfi ideálja), Bugáth, Czuczor, az árvízi hajós Wesselényi és Fáy András, a házigazda jelenlétében szavalta el ezt a lelkesítő költeményt... Tudom én, hogy engem kötelez ez az emlékezetes szüret, tessék elhinni, rendben is tartottam a házat ameddig lehetett, csak az 1940-es szörnyű tél tett tönk-: mindkettőnket. A ház beomlott, engem meg a reuma kínoz azóta is... Megkérdezem azt is, mi a története a szomszédos kis háznak.
- Az a híres Barátság Háza, Vörösmarty és barátai hordták a követ az építéshez.
Emléktábla örökíti meg az építők névsorát.
Megkérem, engedjen be az ő kalyibájába. Vakarja a fejét, húzódozik. Végül elindulj valóságos akadályverseny míg bejutunk. Belül bizony szomorú a helyzet. Malterhalmaz, tégla, régi ládák, a zsúp mögött az ég kékje világít. A pókháló és por vastagon lepi be azt a néhány nagyon szép biedermeier bútordarabot, amelyről Hégner azt állítja, hogy az eredeti berendezéshez tartozott.
- Hégner úr - mondom -, miért nem költözik emberibb lakóhelyre, csak nem akar télire is itt maradni?...
- Nekem ez a hely gyerekkorom óta a mennyország volt! A városban már nem tudnék megszokni, hagyjanak itt nyugodtan meghalni hát. Fót sem nekem való; nagyon drága hely az... Tessék elhinni, mindenben benne vagyok, ami lelkes dolog. Tudom én, hogy ez a hely ünnepelni való. Vissza kell adni a nemzetnek. De eddig senki sem : komolyan szóba velem, csak beidéztettek - szörnyülködve és dühösen emeli ég; a szemét, olyan most, mint egy üldözött vallásalapító valahol Amerikában -, csendőrökkel kísértettek be, meg ki is akartak lakoltatni. Hát így kérem, persze, hogy megmakacsoltam magam én is...
Lefelé menet ahányszor visszafordultam, ünnepélyesen és szertartásosan lengette ég kalapját utánam...
Furcsa ember. Senki sem tudja, hogy kicsoda, de a Fóti dalra és Vörösmarty halhatatlan szellemére emlékeztető romhalmazt meg kell venni tőle, nemzeti köztulajdonnak, s felépíteni a présházat olyannak, amilyen volt, hogy nagyjaink megbecsülését hirdesse az utókornak!...

Hétről hétre...
(1943. október 20.)
1876-ban, - kerek 67 esztendővel ezelőtt, nagy feltűnést keltő tanulmányában írta alábbi sorokat a magyar Kolgyári:
Izrael fiainak világuralma mostan bevégzett tényül tekinthető, mely fölött tovább nem lehet. A nemzetek, melyek egykoron hitök és becsületök törvényeinek engedelmeskedének, el vannak most ítélve, az ármány és uzsora előtt büszke fejeiket meghajtani. Ily elvek uralma az összes emberiség felett, magában is nagy szerencsétlenség; mert nem szabad eltitkolnunk, hogy az egész modern társadalom éppen ez által az örvény szélére sodortatott, és egy borzasztó Cataclysmusnak néz elébe, mely az alapjából fölforgatandja. E Cataclysmus nem lesz egyéb, mint egy ellenmozgalom következménye, melynek kezdete már most is a legalsóbb társadalmi rétegekből csírázik fel, és a tőke, azaz a zsidó hatalmasok elleni ellenállást készíti elő; mert e két fogalom egy. A döntő harc rettenetes leend; mert a legyőzött és kinadályozott néptömegek, mindenre készen leendenek, hogy a zsidó rabszolgaság jármát magukról lerázhassák...
Ez tehát a népek emancipatiójának és korunk úgynevezett haladásának az eredménye! Ki-ki szabadnak tartja magát és magas műveltséggel dicsekszik, és mégsem mer senki azon ellenség ellen felkelni, mely hódításait csak csalás és uzsora által eszközölé...
Miként képesek az államférfiak a következmények ellen felgerjedni, ha ők ennek nyílt okát eltűrik és védik? Ha valóban szándékuk a társadalmi egyensúlyt ismét helyreállítani, úgy a fát gyökerénél kell megfogniok, és támadásaikat a cosmopolitikus alapbaj ellen intézniök. így, és csakis így foghat nekik sikerülni az emberiséget a legnagyobb csapástól megszabadítani, mely alatt valaha is nyögött. Ezért jelszavunk a zsidó világuralom mielőbbi megsemmisítése!..."
Szabad megkérdeznünk, hogy ez a 67 esztendős jóslás és vélemény szintén a "divatos, idegen eszmék" közé tartozik-e? - vagy a jelenben és a múltban egyformán Kolgyári mondása az igazság, mely szerint a zsidóságnak "minden oly ember, ki a zsidótól nem hagyja magát kifosztani, a korszellemmel haladni nem akaró, vagy tudó barbár!..."
1918-ban, - egy félévszázad múlva, - Magyarország földjén az őszirózsásnak mondott gyávaságforradalom sötéten és vigasztalanul beteljesítette Kolgyári jóslatait. Károlyi Mihály látszaturalma alatt kiteljesedett a zsidóság politikai uralma, elkerülhetetlen, szörnyű következményekkel. A hazug jelszavakkal félrevezetett tömegek azt hitték, hogy a béke és a szabadság áldott napja felé rohannak, amikor egy politikai ösztöneiben romlott és céljaiban aljas nemzetközi banda parancsára, a nemzet megásott sírja előtt, a jelszavak vörösre festett egére néztek, s nem a lábuk alól szét őrzött magyar földre...
Ahogy Tormay Cécile írta, a minden magyarok kezébe való Bujdosó Könyvben: "A magyar parlament ünnepi termében, Lenin ágense kényelmesen kibonthatta a bolsevizmus zászlaját, megfújhatta a szocialista forradalom riadóját és hirdethette a világforradalom eljövetelét, mialatt kinn az Országház-téren Jászi Oszkár kíséretében Lovászy Márton és Bokányi Dezső hírül vitték a népnek, hogy a nemzeti tanács kikiáltotta a köztársaságot. A kőlépcső pihenőjében Károlyi Mihály is szónokolt. Lenn a téren pedig: Landler Jenő, Weltner Jakab, Buchinger Manó, Böhm Wilmos és Preusz Mór dicsőítették a köztársaságot... Nem volt közöttük egyetlen magyar sem. És ez mindennek a megvallása volt! Fenn az álarc: Károlyi Mihály, alatta az igazi arc: - egy idegen faj, amely tudtul adta uralmát!..."
Később aztán eldobták a degenerált vonásokkal ékes úri álarcot is. Kun-Kohn Béla, - Szamuely és Korvin-Klein főhóhérokkal együtt -, átvette a rabolt országvezetést, s megmutatta, hogy egy félév alatt szét tudja rombolni azt, amit a magyarság
1000 évig épített... Rettenetes volt a mutatvány, s elegendő ahhoz, hogy a csapásoktól leroskadt magyar nép, megkínzóinak csupasz ábrázatát soha el ne felejtse!...
1939-ben, - H. G. Wells, Anglia legnagyobb élő humanistája - akit a zsidóság évtizedeken át valósággal a tenyerén hordozott az egész világon, s dicséretét a csodákba fokozott jelzőkkel zengte -, egy nagyobb könyvet írt, az emberiség sorsáról és jövendőjéről. Ebben a könyvében, a halhatatlan angol író, a zsidókérdéssel is foglalkozott, s megírta őszintén emberi véleményét. Azóta Wells nem "nagy ember", a harsonaszó megszűnt körülötte, s a zsidó propagandisták úgy hallgatnak volt prófétájukról, mint a közismert dinnye a fűben. Wells azt írja, hogy a zsidókérdés a "választott nép" eszméje körül forog, s "lehetetlenség nem összeesküvésnek tekinteni ezt a gondolatot a világ többi népe ellen!"
"Ahol az ortodox zsidóság összekerült - írja Wells - ott előbb vagy utóbb kifejlődött, vagy munkába lépett az összeesküvés eszméje, támadó és bosszúvágyó formában... Nem türelmesség, hanem butaság szemet hunyni a zsidó természet fölött... Sohasem volt még olyan világszerte érezhető antijúdaizmus, mert a világ egységesül, s a zsidó elkülönülést jobban érzik, s kevésbé tűrik az egyes népek. A "választott nép" túlzott nemzeti egoizmusa sem volt azonban sohasem olyan rikító, mint ebben az évszázadban, s különösen az első világháború óta. Ahogy csökkent a zsidó ritualizmus, úgy növekedett a zsidó nacionalizmus!... Nemzeti otthont kívánnak a ; zsidók, hogy mindenütt máshol a világon, idegenek maradhassanak. Bizonyos korlátok között szívesen elfogadják más országok polgárjogát, amelyekhez nem óhajtanak ; teljesen hozzátartozni. Szavazni akarnak, hivatalokat elfoglalni, de mindig Cionnal a Szívükben..." így ír az angol Wells, a második világháború kezdetén. Wells gyűlöli a diktatúrát, s csak a bolsevizmus védelmére talált sokszor szépítő szavakat, Wells a demokrácia híve, az összes népek összefogását hirdeti, türelmetlenül harcol minden népi és felekezeti megkülönböztetés ellen, angol tetőtől-talpig, s mégis népszerűtlen lett "bizonyos" körökben, mert volt bátorsága meglátni és jellemezni - a zsidót...
1943-ban pedig nem oktalanul hivatkozunk a múlt és a jelen viszonyainak tisztafejű krónikásaira, mert az utolsó félévszázadban, alulról-felfelé törő világtörténelmi csapásba fajult a zsidókérdés, amelynek megvizsgálásától, s megoldásának keresésétől nem menekülhet a gondtalanságba az olyan ember, aki dolgozó népének és hazájának boldogulásáért becsülettel küzd. Természetes dolog, hogy az olyan országokban, ahol túl sok a zsidó, s ahol gazdasági és politikai hatalmuk már kiteljesedett, ott szenvedélyesebb és súlyosabb formákban jelentkezik az államfenntartó népek ösztönös ellenállása, mint a zsidó inváziótól aránylag megkímélt országok népében. Ahol még bőven van föld, nyersanyag, vállalkozási lehetőség, ahol kevés az ember, s töméntelen a természeti kincs a rohamos fejlődés megindításához, ott a zsidókérdés - átmenetileg - nem komoly. De ahol sűrű a lakosság, előrehaladott a modern munkamegosztás, nehezek az életfeltételek, szűkösek a nyersanyagforrások, s elkerülhetetlen szükséglet a nemzeti tervgazdálkodás, ott a gazdasági monopóliumok birtokában élősködő nagyszámú zsidóság - feltétlenül harcot indít az ésszerű és igazságos munkarend, vagyon- és jövedelemelosztás tervei ellen, s ezzel a harccal kierőszakolja a nyers döntést, jobbra, vagy balra.
A zsidóságnak végzetes tévedése az az öntetszelgő ábránd, hogy bárhol a világon - szeretik!... A valóság az, hogy vagy számolnak, vagy leszámolnak vele, de lelkes befogadásra sehol sem számíthat. A demokráciák éppen úgy óvakodnak a zsidó tömegek befogadásától, mint a tekintélyállamok, s a helyzet tiszta képét, egyelőre csak a háborús propaganda homályosítja el!...
Palesztinában éppen úgy nem kell több zsidó, mint Angliában, s a washingtoni Fehér Ház elé menetelt 500 rabbi tüntetése sem azt bizonyítja, hogy Amerikában rajongana a nép a nemzetközi zsidóság tolakodó, hangos politikájáért, s egyetlen vágya volna, a zsidó követelések teljesítése.
A világhelyzet józan megítélése alapján tanácsolhatjuk az izgékony zsidóságnak, hogy legyen szerényebb, becsülje meg az engedményeket, ne politizáljon, s ne reménykedjék új uralmában, mert a Jerikói kürt recsegtetésével elveszítheti azt, amit nemes nemzeti türelem jóvoltából jogban és vagyonban birtokol!... 5704-ben jár a zsidó időszámítás és sokan büszkék a zsidók közül arra, hogy az ő történelmük számokban 3761 esztendővel hosszabb a népek keresztény múltjánál. De aki belenézett az elmúlott évezredek mélységeibe - nem az antiszemiták, hanem a zsidó történetírók nagy művein át -, az nem hiszi el többé soha, hogy lel népe valaha is hajlandó lesz faji önállóságát és elszigeteltségét feladni, s feltétlen hűséggel szolgálni a befogadó népközösséget. Nem tud és nem is akar megváltozni a zsidó, csak az álcázás művészetében ragyogtat ha kell, idegen, bármiféle színt, az egyéni és faji érvényesülés szolgálatában...
Az angol zsidó Browne rabbi szerint, a világ 16 millió zsidajából, 4 millió szigorúan betartja az ősi törvényeket; 6 millió valamivel lazábban él ugyan, de a vallás fő törvényeit megtartja, s minden zsidó ügyet vakon támogat; 3 millió teljesen közömbös a zsidó vallási törvényekkel szemben, de nem támadja azokat, s mint fanatikus nacionalisták, az egész emberiség ellen összetartanak a zsidósággal; végül a maradék millió már egyáltalán nem zsidó, habár a vallását névlegesen megtartja és legnagyobb részük gyorsan - kommunista lesz...
El kell higgyük egy művelt zsidó rabbinak, hogy ilyen a népe, de ha ilyen a zsidó, akkor nemcsak joga, hanem kötelessége minden keresztény népnek a védekezés, a át dolgozóinak megvédése a szervezett zsidó kizsákmányolás ellen, állandóan, következetes szívósággal és törvényekkel, ma, holnap és holnapután, ha kell, addig amíg mi is 5704-et írunk a történelem évkönyvébe!...

Spiridonovka 17.
(1943. november 10.)
Spiridonovka 17. alatt élt, a moszkvai üzletemberek villanegyedében, még a cári korszakban, Rjabusinszki, a milliomos kupec. Okos ember volt ez a Rjabusinszki, mert nem a saját ízlése szerint építtetett hajlékot magának, hanem megvásárolt egy sarkot, s rábízta a legkiválóbb orosz műépítészre, hogy sikerítsen neki komoly, gyönyörű palotát a spiridonovkai telekre. Rjabusinszki elutazott Szibériába, marhacsordákat vásárolni a sátorlakó mongol és burját hercegektől, s mire hazajött, készen állt a berendezett tündérpalota. Örült Rjabusinszki a hatalmas termeknek, a csipkék, a selymek, a nemes öreg bútorok sokaságának, hiszen lefőzte négy híres, szintén milliomos testvérét, akik drága kőházakban laktak ugyan, de elkövették azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy újgazdagok módján belebeszéltek az építőmesterek és lakásberendezők dolgába...
Rjabusinszki boldog volt, amíg meg nem halt olyformán, hogy kitört a vörös forradalom, s a "burzsuj"-kereskedőt, kihallgatás közben, kézen-közön agyonlőtték...
A Spirodonovka 17. a szovjet tulajdonába került. Enyhén kirabolták az első időkben, s azután belepte széles bejáróját a gaz, amíg a remek épületet felfedezte a nagy Florinszki, a szovjet első ceremóniamestere. Ez a Florinszki úriember volt, az apját a vörösök kivégezték, ő pedig, mint a cári udvar körül felnőtt, jómodorú fiatalember, felajánlotta szolgálatait a Kremlbe költözködött bolsevista vezéreknek. Kellett akkortájt az olyan ember, aki ismeri a finom külsőségeket...
Florinszki jelentette, hogy a Spiridonovka 17. egy kis javítás után kiváló hely lenne olyan külföldi diplomaták fogadására, akikkel nem akarnak a Kreml termeiben tanácskozni. A terv megvalósult, s Florinszki beköltözött a palota egyik szárnyába házigazdának. Florinszki is boldog volt, amíg meg nem halt olyformán, hogy a hírhedt "trockista összeesküvés" likvidálásának buzgalmában, az ünnepélyesebb cécókról újra megfeledkező vörösök, bizony kézen-közön kivégezték a ceremóniamestert is...
A kétszer elárvult Spiridonovka 17. termeiben zajlott le az angol, amerikai, szovjet, és kínai tanácskozás, s onnan röpítették világgá a záróközleményt, amellyel egy álló hét óta lázasan foglalkozik az egész világ. A Spiridonovka igazán híres lett, s ki beszél már - Rjabusinszkiről és Florinszkiről?...
Ismernie kell természetesen minden értelmes, gondolkodó magyarnak a moszkvai megállapodások igazi lényegét, mert csak az erők, tények és irányzatok gondos lemérése alapján számolhat minden egészséges nemzet a jövendő esélyeivel.

Az első és legfontosabb tény az, hogy Molotov, Eden, és Cordell Hull a három óriás birodalom nevében, valóban megegyeztek egymással olyformán, hogy a legkényesebb kérdésekről csak a véleményeiket cserélték ki, a nehéz kérdéseket bizottságok elé utalták, s a könnyű kérdésekben döntöttek...
A moszkvai tanácskozás sorsa eldőlt abban a percben, amikor Molotov azt indítványozta, hogy először a katonai kérdéseket tárgyalják le, s csak azután térjenek át a politikai helyzet megvitatására. Furcsa sorrend volt ez a külügyminiszterek értekezletén, de rendkívül kedvezett Szovjet-Oroszországnak.
Miért nincs komoly második front? - kérdezhette a szovjet. Miért viseli a háború főterhét Szovjet-Oroszország? Mi lesz a szállításokkal? Hogy akarják az angolszászok megrövidíteni a háborút? Mikor kezdődik a nagy támadás nyugaton? Miért ne lehetne használni a Dardanellákat? Hogy akarják legyőzni a szövetségesek Németország szárazföldi seregeit?...
Az ilyen idegfeszítő, súlyos és veszedelmes kérdések elvi elhárítása után, már valóságos gyönyörűség lehetett engedni sokat és bőven, a politikai síkon...
Megegyeztek a tárgyaló felek abban, hogy rendszabályokat léptetnek életbe a háború megrövidítésére, leszögezték, hogy az angolszászok és a szovjet szoros együtt-munkálkodására szükség lesz a háború után, s kölcsönösen megfogadták egymásnak, hogy a háborút Kínával együtt a feltétel nélküli fegyverletételig folytatják. A közös
cél érdekében együtt járnak el, s Londonban együttes tanácskozó bizottságot létesítenek az európai kérdések tanulmányozására és közös javaslatok előterjesztésére. A népszövetség valamilyen formájú feltámasztásának gondolata halványan felcsillan abban a határozatban, hogy a három kormány képviselői elismerik a szükségét egy általános nemzetközi szervezet létesítésének, amelyben a háború befejezése után minden kis és nagy állam tag lehet.

Elhatározták még azt is Moszkvában, hogy az ellenségeskedések megszüntetése után, a szövetségesek nem használják fel a haderejüket más államok területén belül, kivéve azt az esetet, hogy megállapodásaik végrehajtására haderőt kellene igénybevenni.
Ez a komoly lényege a moszkvai tanácskozás zárónyilatkozatának, s nem csoda, hogy a svéd sajtó állítása szerint a hosszú írásműben az a fontos - ami nincs benne...
Nem maradt ki azonban a moszkvai szövetséges-nyilatkozatból a demokrácia értelmezésének kézzelfogható magyarázata! Megírták világosan a receptet a győzelem esetére, átmenetileg az olasz nemzet szomorú sorsára alkalmazottan. Ahogy mondják - a fasizmust minden formájában meg kell semmisíteni; megszüntetnek minden fasiszta eredetű intézményt és szervezetet, minden fasiszta érzelmű embert eltávolítanak a közigazgatásból és nyilvános jellegű szervezetből, letartóztatják a fasiszta vezetőket és tábornokokat háborús bűnösség címén, és "feljogosítják az olasz népet, fasisztaellenes csoportok létesítésére".
A legangyalibb ennek a bosszúhadjáratot hirdető rendelkezésnek zárómondata, amely így hangzik: "Ez a határozat egyáltalán nem érinti az olasz népnek azt a jogát, hogy maga válassza meg kormányformáját." Szólott imigyen a demokrácia: - ha azt választod, amit én parancsolok, akkor szabad vagy miként a kismadár...
Érdekes, hogy Moszkvában a tanácskozó szövetségesek kifejezték "óhajukat- a szabad és független Ausztria visszaállítására, azzal a feltétellel, hogy az osztrák nép "hozzájárul" tevékenyen az angolszász-szovjet győzelem kivívásához. Koronája ennek a fejezetnek az az ígéret, hogy a tengelyhatalmak oldalán "kegyetlenkedő" tiszteket, katonákat és pártembereket a fegyverletétel után visszaküldik azokba az országokba, ahol a cselekedeteiket elkövették, hogy a helyszínen ítélkezzenek fölöttük...
Arról nincs szó, s hang, hogy a katyni tömeggyilkosokat hol vonják felelősségre, s az emberi kultúrának és erkölcsnek milyen végrehajtó hatalommal rendelkező fórumai védik meg majd a jövőben a kisebb nemzeteket, s a haladás harcosait, a nagyhatalmak brutális elnyomásától!...

Betűtengerbe veszett el a moszkvai határozatok világos áttekintése. Valósággal rázuhog Európára a magyarázatok végtelen özöne, s a homályos mondatok még homályosabbak lettek a reájuk fröccsentett értelmezésektől. Hatalmi harc alakult ki a szövetségesek moszkvai határozata körül, amelynek központjában a szovjet befolyás általános növekedésének kérdése áll.
Angliában, Amerikában, és a semleges államok közvéleményében úgy oszlanak meg a frontok, ahogy az emberek a bolsevizmusról gondolkodnak. A zsidó befolyástól mérgezett sajtó őrjöng örömében, a hazafiak, a nacionalisták, a keresztény kultúra hívei, és a konzervatívabb társadalmi rétegek pedig világosan 'kifejezik súlyos aggodalmaikat. Annyi bizonyos mindenki előtt, hogy a szovjet nem engedte meg a
határkérdések tárgyalását, s határozottan elutasított minden olyan szövetségi tervet, amely számításait a jövőben megzavarhatná.
Londonban azt írják, hogy "a balti államok aktái véglegesen lezárultak", s a moszkvai Pravda azzal erősíti meg a hírt, hogy Esztonia, Lettország, és Litvánia lakossága már alig bírja kivárni a Vörös Hadsereg bevonulását - amiből nyilvánvalóan egy szó sem igaz!
A Times megállapítja, hogy "Európa jövőjét a nagyhatalmak törvénye szabja meg, s ehhez mindenkinek alkalmazkodnia kell". Még nyersebb, imperialistább az Observer, amely kifejti, hogy "a kis népek önrendelkezési joga elavult gondolat", s Európa csupa kis népekből áll - még a franciákat és az olaszokat is beleszámítva -, tehát az egyetlen életlehetőségük egy föderáció, valószínűleg Szovjet-Oroszország védnöksége alatt...
Amerikában több szenátor hevesen tiltakozik a moszkvai határozatok ellen, azzal az indoklással, hogy az angolszász küldöttek feladták teljesen a Balti államokat, l Lengyelországot, Kelet-Európát, és a Balkánt, s ezzel új önvédelmi háborúk magvát í vetették el...
Teljes a zavar az európai emigráns kormányok köreiben, mert százszor l megbeszélt ügyeikről egyetlen mondatot sem foglaltak a moszkvai záróközleménybe. A földgömb másik felén gazdagon élő Amerika, a birodalombirtokos szigetország Anglia, és az ázsiai jellegű Szovjet-Oroszország fenntartották maguknak az elméleti jogot, hogy kizárólagos érdekeik szerint döntsenek - Európa sorsáról...

Kassa, Ungvár, Érsekújvár, Beregszász...
(1943. november 17.)
Kassa, Ungvár, Érsekújvár, Beregszász és az összes felvidéki városok és helységek templomtornyaiból, szétáramló harangzúgás hirdette a felszabadulás 5. évfordulójának örömünnepét, s lelkűkben milliók csatlakoztak testvéri szeretettel az oszthatatlan haza északi végeinek magyarságához az emlékezés szent óráiban. Mert emlékezzünk a sorsdöntő időkre, a várakozás, a válság, a megszakított tárgyalások, a reménykedések és a csüggedés kegyetlen idegháborús napjaira, s a felvidéki magyarok sziklaszilárd hitére és hűségére, amelyet 20 keserves év bomlasztó kísérletei sem tudtak megingatni.
Emlékszünk a magyar föld népének, szegény napszámosok, gazdák, iparosemberek, kereskedők, fiatalok és öregek, férfiak és nők könnybeborult szemeire, amikor a háromszínű lobogó először suhogott újra szabadon a fejük felett. Jó volt akkor a nemzet, összetartó, nemes és nagy tettekre elszánt, mert az igazságtétel erkölcsi ereje kiváltotta mindannyiunkból a népi jóságot, és a jobb jövő közös akaratát...
S ha az akadályok, az emberi gyöngeségek, a sors és a világháború el is tompították öt esztendő súlyos forgatagaiban a nagy találkozás lelki fényességét, azért ne feledkezzünk meg soha, egyetlen órára sem a magyarság szabad kézfogásának csodálatos pillanatáról! (...)

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1943. november 24.)
Azt írtuk az elmúlott héten, hogy az angolszász szövetségeseknek semmiféle komoly alapjuk nincs hatalmas és töretlen erejű nagy ellenfeleiktől a "feltétlen fegyverletétel"-t követelni, de megvan minden okuk ahhoz, hogy a nyilvánvaló propaganda jelszavai helyett a méltányos béke útját és módozatait keressék.
Természetes dolog, hogy minden hadban álló ország tehetségéhez képest a maga feltétlen és biztos győzelmét előre kihirdeti, s mindent elkövet, hogy népének tömegeiben a diadal hitét ápolja és erősítse. Angliában már odáig fajult, vagy tökéletesedett ez a propaganda, hogy a sajtó bejelentette az új szellemi hadjáratot, meggyőzni a világ összes népeit a győzelem befejezett tényéről...
Nyíltan írtak arról, hogy úgy kell beszélni és viselkedni, mintha már a tengelyhatalmak leverten a földön hevernének, s csak a megnyert háború felszámolása volna hátra. Ötletes volt ez az álláspont, s ahogy láttuk, alkalmas is, naiv lelkek megdöbbentésére. (...)
A játékostermészetű Amerikában, egy félesztendővel ezelőtt, rengeteg ember kötött nagyértékű fogadást arra, hogy november 9-re - az 1918-as német összeomlás évfordulójának napjára - a szövetségesek térdre kényszerítik Hitler birodalmát. Milliókat veszítettek a lelkes jósok, s emberi gyöngeség, hogy most haragusznak...
A propaganda állítások fölött azonban, valahol az ismeretlen jövendő falára a sors, a végzet, a történelem már ráírta az eredményt! Ami pedig ebből az eredményből a ködön átvilágít, az nem ígér közeli békét. Addig-addig tévesztik meg az angolszász nemzetek önmagukat a feltétlen fegyverletétel álmával, amíg minden elpusztul, amiért állítólag fegyverhez nyúltak. (...)
A legújabb hírek szerint Anglia hatalmas vállalkozásokkal óhajtja a közeljövőben a csigalépésű eseményeket meggyorsítani. Berlin készülődést jelent a dél-olaszországi frontról, ahol nyugaton új partraszállás eshetőségével számolnak a gaetai öbölben, a jelenlegi arcvonal mögött; keleten pedig Montgomery hadseregének nagyszabású támadását várják az adriai tengerparton. Sűrűsödnek a hírek arról is, hogy a 2. front felállítására lázas előkészületek folynak Angliában, s találgatják, hogy a hatalmas inváziós sereg hol száll vajon partra, a norvég fjordok és a balkáni hegyek közötti óriás kiterjedésű partvidéken...
De hát ezek csak tervek, s nagy kérdés, hogy a megvalósításuk mennyi vérbe, áldozatba kerül, s hogy végső eredményük győzelem lesz-e, vagy vereség?...
Ezért állítjuk azt, hogy az igazságos béke, s az európai szabad életlehetőségeket, a tengelyhatalmak népeinek életjogát és munkalehetőségét feltétlenül biztosító méltányos béke, az angolszászok jól felfogott önérdekeit is még mindig jobban és emberségesebben szolgálná, mint a "feltétlen fegyverletétel" tényleg indokolatlan álma. Kár lenne ezt a csöppnyi józanságot, a kultúrnemzetek összes kincseinek, erkölcsi és anyagi javainak elpusztítása árán tanulni meg, - későn és hiába...
A hadszíntereken általában megállapítható a hét eseményeiből a tengelyhatalmak előretörése.
A szovjet fronton tovább tart az ádáz küzdelem a leningrádi frontszakasz és a Krím között, de a Vörös Hadsereg borzalmas vérvesztesége sok fontos gyújtópontban már l érezteti hatását. Az időjárás is megromlott. Északon hóvihar dühöng, délen súlyos esőzés iszaposítja el a csatatereket. A támadások és ellentámadások hevessége a legfontosabb arcvonalrészeken nem csökken.
"Tizedelés és elszakadás!" - ez a német hadsereg hadászati jelszava. Befejezett csata alig van. Nagyobb tartalékot a legritkább esetben vetnek harcba. A takarékoskodás az emberrel és anyaggal, az erők gondos megőrzése a végső fordulatra, uralkodó elve a legmagasabb vezetésnek. (...)
Kercstől északkeletre dühöngött a héten a legerősebb szovjet támadás a Krím félszigeten, de minden hulláma véresen összeomlott. A perekopi és kherzoni térségből a német rohamcsapatok váratlanul rátámadtak a szovjet állásokra, s hátrább szorították a vörösöket. A nagy Dnyepr-kanyarban, a változatos harcok arcvonalai állandóan változnak. (...) Dnyepropetrovszk, Krivoj Rog, és Zaporozsje háromszögében, napokig tartó, elkeseredett csata dúlt, amely csak a hét végén lanyhult el. A szovjet 30 lövészhadosztállyal és 5 páncéloshadtesttel indított pergőtüzet és rohamot a német védelmi állásokra, a Krivoj Rogtól északra kialakult gyújtópontban. Szörnyű veszteségek után, amelyekben nagy szerepe volt az új német páncéltörő lövedékekek, a szovjet meghátrált, de hét végén újra fellángolt a heves harc, s a szovjet 257 harckocsit veszített az áttörési kísérletben. Zsitomirt, Manstein vezértábornagy csapatai rohammal visszafoglalták, s hatalmas lendülettel tovább nyomultak előre, észak ; nyugat felé! A zsitomiri térségben 10.000 vörös katona holttestét temették el, s Biatalmas zsákmányt ejtettek foglyokban és hadianyagban. A kijevi térségben általában német ellentámadások ereje irányítja az eseményeket. (...) Szmolenszktől nyugatra, 5 napos csatában tört meg a szovjet ereje. A támadást 1000 szovjet ágyú bömbölése vezette be, s 14 lövészhadosztály és 10 páncélosdandár zúdult a németekre, csatarepülő kötelékek fedezete alatt. A 20 kilométeres keskeny harcszakaszon gyilkos küzdelem folyt naphosszat, de a szovjet sikertelenül rohamozott, s hét végén csönd borult a szmolenszki csatatérre. (...)...

Imrédy Béla...
(1943. december 8.) Imrédy Béla - nagy megajánlási beszédéből közöljük a következő részleteket:
T. Ház! Háborúban vagyunk, ha sokan ebben az országban nem is akarják észrevenni. A háborúban elkerülhetetlen nehézségekkel kerülünk szembe, nélkülözéseiket, kockázatokat, áldozatokat kell vállalnunk. Ezen semmiféle kormányrendszer és f semmiféle kormány segíteni nem tud. Felelőtlenül járna az el, aki ezekért az elkerülhetetlen nehézségekért, bajokért, áldozatokért és veszélyekért a kormányt tenné felelőssé, de t. Ház, ami ezen az elkerülhetetlenen felül mutatkozik, azért igenis felelősség terheli a kormányt és meg kell állapítanom, hogy sajnos, van sok, amiért felelősség terheli... Hiába hangzott el sok súlyos bírálat, a miniszter urak udvariasan megköszönték az objektív bírálatok keretében elhangzott egyes elismerő vagy koncedáló megállapításokat és lehetőleg nem feleltek a kérdésekre vagy kritikákra. A sajtó nagy része pedig harsonázta az egységet, az egyetértést, és az ellenzéknek a kormány bölcsességét kidomborító és igazoló megállapításait, s ezzel ferde világításba hozta az ellenzéket! A sajtócenzúrának és a sajtóirányításnak ezzel a kezelésével a kormány meghiúsította a parlamentarizmus helyes működésének azt a kiegészítő garanciáját, amelyet a közvélemény és a parlamenti pártok közötti kapcsolat ápolása és fenntartása, elsősorban a sajtó útján kell, hogy jelentsen. Nem kívánunk sokat, csupán annyit: tessék az ország közvéleménye előtt a valóságnak megfelelően feltárni azt, ami a parlamentben történik. Tessék hangot adni a bírálatnak, a tanácsnak, a kérdésnek, az aggódásnak, úgy ahogy elhangzott. Amikor egy nemzet háborúban áll, akkor a külpolitikai és az ehhez kapcsolódó katonai célok követése vagy nem követése tekintetében nincs helye sem a liberális elnézésnek, sem a könnyelmű elbagatellizálásnak, de még az aggályoskodó formalizmusnak sem!...
A magyar soha áruló nem volt, nem is lesz, nem is tud azzá lenni, és ha valaki árulásba próbálná vinni, nem fogja engedni magát az árulásba beleszédíttetni, ezért biztos a mi politikai utunk és ezért nemcsak bűnös, hanem értelmetlen is minden olyan agitáció, amely ebben az irányban próbálja a közvéleményt befolyásolni, mert ennek összes eredménye csak az lehet, hogy a közvélemény egy része elveszti a helyes tájékozódást, hogy a két irányzat semlegesíti egymást, hogy a nemzeti lélek a kételyekben megrokkan, küzdőképességében ellankad, és a nemzet sem az egyik sem a másik irányban nem tud fellépni teljes erővel és ütőképességgel. Olaszország tragédiájának ez a legsúlyosabb része!...
Minden elfogultság és minden hangulatcsinálás nélkül is világosan meg kell mondanom, hogy mindazokat a magyar problémákat, amelyeket felvetettem, át és átszövi a zsidókérdés. Nem is vehetjük rossz néven, ha alapvető célkitűzéseik gyökeresen mások. A mi fegyvereinknek és nagy barátunk, Németország fegyvereinek győzelme nem lehet az ő álmuk, törekvésük; és ezért ők a kútforrásai az ellenpropagandának. Társadalmi és gazdasági téren is egyre erősebben érvényesül a zsidókérdés megoldatlanságának hatása. Ennek a kérdésnek a magyar mentalitásnak megfelelő, de gyökeres és minden részletet átfogó megoldása nélkül nincs igazi kibontakozás nehézségeinkből sem gazdasági, sem társadalmi, sem szellemi, sem politikai téren...
Tiltakozunk a parlamenti küzdelem elértéktelenítése ellen. Követeljük ezért a parlamenti küzdelem becsületes, keretek közé helyezését, és követeljük a parlament és a közvélemény között a kapcsolat helyreállítását a parlamentben történtek hű közlésének szellemében.
Követeljük a magyar földreform nagy gondolatának továbbmunkálását, a háború hőseinek földhöz juttatását és a zsidó földbirtokoknak a parlament ellenőrzése mellett a magyar nép kezére adását.
Követeljük minden nyersanyagnak, minden termelési eszköznek a honvédelem és légvédelem, másodsorban pedig az életbevágó fontosságú nemzeti termelés biztosítását szolgáló felhasználását. Követeljük a feketepiac letörését és a közellátásnak az igazságosság és egyenlőség elvei alapján való rendezését, a pénz- és munkafrontján pedig célravezető gazdasági intézkedésekkel és ott, ahol kell, szigorú kényszerítő rendszabályokkal a fegyelem megszilárdítását. Kívánjuk a szociális szellemnek egész (közéletünkben és társadalmi életünkben maradéktalan érvényesülését. Kívánjuk az összeférhetetlenség kérdésének rendezését és a közéleti tisztaság erkölcsi parancsának kivételt nem ismerő alkalmazását. Kívánjuk a lelkek békéjének és egységének ; helyreállítása miatt, a kommunista bűnözők kivételével általános politikai amnesztia előkészítését. Végül kívánjuk az ország hivatalos háborús céljait teljes mértékben (magukévá tevő jobboldali pártok és mozgalmak törvényes keretekben mozgó működésének biztosítását és ugyanakkor a háborús céljainkat megtagadó baloldali pártok, szervezetek és mozgalmak legerélyesebb ellenőrzését. Egyszóval követelünk egy minden vonatkozásban tiszta, egyértelmű és becsületes politikát, hogy a nemzet lelki egysége ne csak szóvirág legyen, hanem legyőzhetetlen erőt adó valóság!...
Egyről pedig a szabadság szabadalmazott harsonásai nem szeretnek beszélni, arról, hogy ha a német erő megtörnék, vajon eljöhetne-e Európa számára olyan világ, amelyben ilyen fogalmakról, mint haza, szabadság beszélni lehetne?...
Elég erősek vagyunk, hogy elbírjuk az igazságot, ezt hallottuk a túloldalról híva az ajkakról néhány nappal ezelőtt. Nem ijesztés a célunk, a bátort a veszély csak elszántabbá teszi. Aki a valóság tükörképét nem bírja el, az a veszély realitása előtt is kapitulálna. Márpedig a magyar nem fog kapitulálni! A győzelem dicsősége végül is a mi fegyvereinket fogja beragyogni. Ez az én törhetetlen bizodalmam...
T. Ház! Egy pillanatig sem kétlem, hogy jót akarnak a túloldalt, de mi is jót akarunk. Kényelmesebb és avatatlan füleknek jobban is hangzanék azt mondani ma: ej, ráérünk arra még!... Oktalan hősködéssel vért ontani, felelőtlen magatartás, de határozatlansággal és kishitűséggel alkalmakat elszalasztani, és éppen a mulasztások folytán kikerülhetetlen végzetekbe sodródni, még ezerszerte nagyobb bűn. És még egyet t. Ház, - igenis nagyszerű magyar jövőt akarunk és tudjuk, hogy ahhoz nekünk győznünk kell. Mi leróttuk a véradót, de tudnunk kell és ez általános axióma, hogy győzelmes hatalmak lakomáján sem jó szegény rokonnak lenni...
A magyar közönséget t. Ház, rá kell döbbenteni arra, hogy miről van szó ebben a háborúban. Egy bizonytalan kis magyar népi létről, helyesebben vegetálásról, amelyet éppen a számszerű kereteink szerénységénél fogva a Dzsingisz káni brutalitású orosz bolsevizmus esztendők alatt szinte a megsemmisülés határáig gyengíthetné le, avagy pedig egy nagyvonalú és nemzeti aspirációnknak megfelelő újabb történelmi korszak biztosításáról. Ez a tét, amelynek nagyságát a két véglet jellemzi. És ha megismerjük a tét nagyságát, ennek a megismerésnek a világában kell, hogy mindnyájunk szeme előtt tisztán álljon ott, ködtől mentesen a követendő út...

Hadijelentések, csaták és új fordulatok
(1943. december 8.)
Az iráni hármas értekezlet kétségtelenül a hét legnagyobb világpolitikai eseménye, de hatását és határozatainak eredményességét, csak későbben becsülheti fel a várakozó világ. Sztálin, Churchill és Roosevelt szovjet megszállott területen történt összejövetelét ezerféleképpen magyarázta a nemzetközi sajtó, de kétségtelen dolog az, hogy az angolszász nagyhatalmak és a szovjet megerősített szövetségének általános irányvonalát és jövendő következményeit Smuts marsallnak, a brit birodalom egyik legbefolyásosabb államférfijának világszerte feltűnést keltő beszéde jellemezte a legjobban.
Smuts marsall a brit birodalom parlamenti szövetsége előtt tartott beszédében azt javasolta, hogy a háború után az Egyesült Államok, a Szovjet és Nagy-Britannia alakítsanak hármas szövetséget és erősítsék meg ezt a nagyhatalmi csoportosulást a nyugateurópai kis demokráciák szoros egységbe fogott uniójával...
Smuts szerint a régi Európa megszűnt létezni, a térképet felgöngyölítették, s az új világ most alakul ki. A háború után három nagyhatalommal kevesebb lesz: Franciaország letűnt, de eltűnik Olaszország és Németország is...
Hátramarad tehát Nagybritannia és a Szovjet. Smuts azt állította, hogy a Szovjet - amely egy földrészt már maga alá gyűrt -, a háború után a kontinens ura lesz. Hatalma annál inkább megnövekszik, mert a japán birodalom megsemmisül, s eltűnik minden fékező és egyensúlyozó erő keleten...
Smuts felfogása és véleménye nemcsak a kis népek életjogát tagadja meg a leggazdagabb világhatalomnak feltétlen uralma érdekében, hanem az angolszászok oldalán álló emigráns kormányok nagyobb részét is a megsemmisülésbe száműzik, Franciaországot pedig elhanyatlott, másodrangú hatalommá degradálja. (...)
Német politikai körökben egyre inkább általánossá válik az a meggyőződés, hogy Teheránban nem az egyenjogúság alapján tárgyaltak, hanem Roosevelt és Churchill, Sztálin parancsainak átvételére utazott Teheránba. (...)
Smuts marsall csak a nyugateurópai kis országokat óhajtja olyan szövetségbe fogni, amely kiegészíti és kiszolgálja az angolszász világhatalmakat, s a keleteurópai és déleurópai népeket már minden megkülönböztetés nélkül utalja át a szovjet hatáskörébe...

A Magyar futár harmadik részéhez