 |
Web Hosting by Netfirms | Free Domain Names by Netfirms |
|
|
|
Dr. Doros Gábor: A magyarság életereje 1/3
I. FEJEZET: A magyarság fajismerete
A szerkesztő előszava
VI. FEJEZET: Fajerősítés - fajnemesítés. Doros Gábor műve ma, a népességcsökkenés eljövetelekor aktuálisabb mű, mint valaha. 600 oldalnál is nagyobb terjedelmű, mivel a fajegészségügy minden pontját részletesen és nagyon érthetően tárgyalja. Ebből az anyagból a III-V fejezetet olvastam be, melyek a tényleges nemzetmegmaradás vagy kihalás alapvető kérdéseivel foglalkoznak. Holhome Ottó, 2006 januárjában. Milyen faji, biológiai, élettani tulajdonságokkal rendelkezik a magyarság? Melyek a magyar faj más fajokétól eltérő fizikai, lelki készségei? Veszélyezteti-e a magyarság megmaradását a vérkeveredés, a vegyes házasság, az asszimiláció? Milyen egészségügyi és családvédelmi intézkedésekkel biztosítható az egészséges népszaporulat Kárpát-Európában? Ezekre a sorsdöntő kérdésekre válaszolt az orvostudomány, a népélettan, az eugenika és a statisztika eredményeinek ismertetésével Székelyföld szülöttje, Doros Gábor (1892-1980) budapesti főorvos és egyetemi tanár, a bőr- és nemibetegségek kutatója. 1945-ig számos cikke, tanulmánya jelent meg a magyar faj- és családvédelem feladatairól, a népszaporodás feltételeiről és védelméről, a gyermekhiány történelmi kialakulásáról, a házassággondozásról, az egyke és a nemi betegségek elleni küzdelem módszereiről. Család- és fajvédelmi tanulmányait 1945-ben az "Ideiglenes Nemzeti Kormány" bezúzásra ítélte, éppen úgy, mint 1944-ben kiadott fő művét, "A magyarság életerejé"-t. Doros Gáboron kívül soha senki nem írt a magyarság antropológiájáról, eugenikájáról tudományos igényű munkát. Míg Németországban Hans F. K. Günther írt hasonló tanulmányokat (a görögök, rómaiak, németek és a zsidók fajképéről), addig Magyarországon egyedül Gáspár János "Fajismeret"-e (1928), Kausz János "Az emberfajok élete és jövője" című tanulmánya (1928), valamint Méhely Lajos írásai foglalkoztak érdemben a fajvédelem céljaival. De a Kárpát-medence magyarságának faji összetételéről csak ő tudott írni enciklopédikus munkát. A közkézen forgó kézikönyvekben a fajtudomány szinte egyetlen magyar képviselőjének tekintett Bartucz Lajossal ellentétben világosan tisztázta a faj fogalmát. Felfogása szerint a faj nemcsak antropológiai, élettani és biológiai sajátosságok összessége, hanem mindezekkel együtt lelki-szellemi egység is. Ez az, amit korunk materialista kézikönyvei és katedrái makacsul tagadnak. Ma ugyanis az antropológusok reszketnek az ember esetében a "faj" szónak pusztán a kimondásától is, nem is szólva a faji tulajdonságok különbségeinek kimutatásáról. Doros Gábor számára nem volt a faj fogalma "senki földje": a nemzetnevelés értékhordozó kategóriái közül ezt tekintette elsőnek. Nem lehet eléggé méltatni ezt a hatalmas művet: belőle megismerhetjük a magyarság páratlanul gazdag fizikai, szellemi és lelki tulajdonságait, amelyek következtében a kultúra- és birodalomalkotásra képes fajok közé sorolandó. Ezért műve nélkülözhetetlen mindmáig mind az oktatásban, mind az ismeretterjesztésben. Széchenyi: Mindenek előtt áll előttem: hűség fajtámhoz. Nincsen semmi a nagyvilágon, ami fontosabb volna számunkra, mint magyarságunk. Testi és szellemi létünk, összes anyagi és lelki értékünk, múltunk, jelenünk és jövőnk mind csak vetülete és kisugárzása magyarságunknak. Magyarságunk nem akkor kezdődik, amikor a magyar föld valamelyik pontján először meglátjuk a napvilágot; nem is a fogamzás misztikus pillanatában. Magyarságunk az öröklési anyag folytonosságának biológiai törvénye szerint az ősök végeláthatatlan során keresztül visszanyúlik a legrégibb időkig, - amikor fajtánk legelőször öntudatosuk. És magyarságunk nem szűnik meg a halál által sem, mert tovább él utódainkban és alkotásainkban. Nem véletlenül vagyunk magyarok, mert ebben a hazában születtünk, hanem azért, mert fajtánk életereje a legfőbb biológiai törvény megdönthetetlen szabályai szerint belőlünk magyar embert formált. Lehet-e megkapóbb és izgatóbb kérdés tehát, mint magyarságunk faji mibenlétének és életerejének megismerése? A régi krónikások és az újkor történettudósai, valamint lélektani és néprajzi kutatóink sok szempontból vizsgálták már ezt a problémát, a művészek, költők és szépírók pedig színes vonásokkal rajzolták meg magyar mivoltunk külső és belső jellegzetességeit. A magyarság életerejének felmérése azonban lényegileg természettudományi feladat, amelyet csak orvosi, öröklésbiológiai, antropológiai, eugéniai és demográfiai eszközökkel lehet elvégezni. Hogyan alakult ki történetbiológiailag a magyar nemzettest? Melyek a magyarság testi és lelki fajta-jellegei? Termel-e ki fajtánk tiszta típusú magyarokat és milyenek azok? Hogyan és miben áll a fajkeveredés kérdése? Mik az öröklésbiológia törvényei, amelyek a magyarság teremtését szabályozzák? Miféle biológiai, faj egészségi és eugéniai adottságai és lehetőségei vannak fajtánknak? Milyen minőségileg a magyar nemzettest és mekkora erőt képvisel a magyarság mennyiségileg? Végül: minő eszközök állanak rendelkezésünkre faji erőnk fokozására és milyen helyet biztosít nemzetünknek a magyarság életereje a nap alatt? Ezek azok a kérdések, amelyekre munkám a fajbiológia tudományának korszerű vizsgálatai alapján igyekszik tárgyilagos feleletet adni. A magyarság életereje szabta meg ennek a nemzetnek a múltját és mindenkor ez az erő fogja irányítani jövendő sorsát is. E könyv minden lapja és minden sora rólunk szól, magyarokról, amikor testünk, lelkünk és egész valóságunk élettani keresztmetszetét tárja elénk. Célja a magyarság-tudomány fejlesztésén és az eddig végzett kutatások eredményeinek bemutatásán kívül az, hogy: ismerjük meg önmagunkat és az eugénia tanításainak felhasználásával törekedjünk a magyarság életerejét a legmagasabb teljesítményig fokozni.
I. FEJEZET: A magyarság fajismerete
Az egyén értelmi, érzelmi és erkölcsi felfogása, gondolkozása és ítélőképessége, viselkedése és cselekvőképessége egyéni lelkületének vetülete és kisugárzása. Több egyén, azaz kisebb vagy nagyobb tömeg felfogása, ítélete és cselekvése viszont a tömegben foglalt egyének lelki mivoltának függvénye. A tömeg lelkisége lehet ugyan többé-kevésbé eltérő a tömeg számos tagjának lelki sajátosságaitól, azonban a többség lelkületének mégis hű vetületét mutatja. Amint ismeretes, a természettudomány felfogása nem tud arra az álláspontra helyezkedni, hogy a lélek a testtől független vagy függetleníthető. Elő emberben még senkinek sem sikerült a lelket a testtől elkülöníteni, de még annyira sem lehetett eljutni - és nyilván soha sem lesz mód erre, -hogy meg lehessen állapítani, vajon hol kezdődik a test és hol végződik a lélek. Az isteni szikla benne van az emberi testben és lélekben egyaránt, attól el nem választható, miért is test és lélek szerves összhangban teszik: az embert. Méhely Lajos szerint a test és lélek egysége ma már ellentmondást nem tűrő tudományos axiómává szilárdult. Ha viszont elismerjük a test és lélek elválaszthatatlan összefüggését, akkor a lelkiség kialakulásánál is figyelembe kell vennünk ugyanazokat a szempontokat, melyeket a testjellegeknél láttunk. Bizonyos különbségek a testi és lelki jellegek lényegét illetően mindenesetre fennállanak, ezeket azonban sem aláértékelni, sem túlbecsülni nem szabad. Míg ugyanis a fajismeretre vonatkozó kutatások és fejtegetések beigazolták, hogy a testi phenotípus kialakításában a genotípusnak túlnyomó szerepe van és a paratípus csak mérsékelten járul hozzá a szomatikus jellegek felépítéséhez, addig a lelki jellegeknél a pszichológiai phenotípus tekintetében a paratípus igen fontos szerephez jut. Az a tény azonban, hogy testünk kialakulásának mikéntjében az öröklött sajátságok viszik a döntő szerepet, lelkületünk kialakulásánál viszont a szerzett sajátságok főszerephez jutnak, távolról sem jelenti azt, mintha a lélek kiformálódása tekintetében az öröklött tulajdonságok fontosságát kétségbe lehetne vonni. A fajpszichológia foglalkozik azokkal a lélektani sajátságokkal és jellegekkel, amelyek bizonyos összefüggő embercsoportok, tömegek lelkületében feltalálhatók. A fajlélektan és fajta-karakterológia kétségtelenül nem dicsekedhetik azzal a kiforrottsággal, amilyent számos más tudományágazatnál látunk. A fajbiológiának ez a legújabb hajtása még sok tekintetben a tapogatózás, az irány keresés nehézségeivel küzd, amelyeket legyőzni nem könnyű feladat. Nyilvánvaló, hogy tudományos szempontból abszolút értékű eredményeket itt csak olymódon lehetne elérni, ha nagyobb összetartozó embertömegeket az antropológia szomatikus vizsgálataihoz hasonlóan részletes pszichológiai vizsgálatnak lehetne alávetni, s a nyert adatok összevetésével megkeresni az átlagértékeket, illetve megrajzolni az embercsoport, fajta, közösség lelki alkatát. Addig azonban, amíg ilyen módszeres vizsgálatok eredményei közelebb vihetnek a tudományos igazsághoz, meg kell elégednünk az általános megfigyelésekből kialakult pszichológiai jellemzéssel. A kérdés rendkívüli fontosságát már mindenütt felismerték és a faj lélektani vonatkozások kutatása és ismertetése nélkül egyetlen komoly faj biológiai munkát sem tarthatunk teljesnek. Valamikor, az embercsoportok őskori kialakulása során, amikor feltételezésünk szerint a zárt családi törzsrendszer uralkodott, a tömeglelkiség ismérvei igen egyszerűek lehettek. A szélesebbkörű család, a törzs tagjai kizárólag egymással vérrokonságban álló egyének voltak, akik szűkebb vagy tágabbkörű beltenyésztésben éltek és szaporodtak. A törzs minden egyede szomatikusan ugyanazt a fajképet mutatta, a testi öröklési anyag egyöntetű és keveretlen volt. Az egyének lelkületének öröklési adottságai is azonos genotípusból származtak, a szerzett lelki tulajdonságok pedig a kultúra alacsony fokán primitívek és a törzsszervezet rokonlelkületének megfelelően hasonlóak voltak. Az emberiségnek az évezredek sokszoros forgása alatt bekövetkező differenciálódása - mint az előzőekben láttuk - oda vezetett, hogy az összetartozó embertömegek vérrokonsága meglazult, s a nemzeti államok felépülése és újkori kialakulása során a közös politikai keretben tömörült tömegek többnyire különböző fajtájú embercsoportokból tevődtek össze. Ennek megfelelően rendkívül bonyolulttá vált az ilyen nemzeti keretekben élő emberanyag tömeglelkületének tanulmányozása és megítélése is. El kell ismerni, hogy a legegyszerűbb és a legvilágosabb volna, ha a tömeglélek ismérveit az egyes nemzetek kereteibe tartozó embercsoportok szerint egységesen lehetne felállítani, mondván, hogy ilyen a német, olyan az angol, vagy amolyan az olasz, a francia, a svéd, a lengyel, a magyar lélek. De ilyen egyszerű-e a helyzet és lehet-e vajon minden esetben a politikai határokat a tömeglélek keretéül elképzelni. Svájcban például a közös nemzeti és politikai keretben francia, német és olasz nép él, nem is beszélve arról, hogy azok ismét különféle fajtákból tevődnek össze. Mindezeknek lehetnek ugyan közös ideáljaik és célkitűzéseik is, de alapjában véve egyes csoportjaik bizonyára mégis más és más lelkületűek. Vagy szolgálhat-e a közös nyelv a tömeglélek azonosságának alapjául? A közös nyelv kétségkívül hatalmas formálója a lélek paratípusának, egymagában mégis távol áll attól, hogy a tömeglélek kialakulásának főtényezője legyen. Az írek általában ugyanazt a nyelvet beszélik, mint az angolok, a két nép lelkülete között mégis feneketlen űr tátong. Hazánkban pl. a cigányok tömegei évszázadok óta magyarul beszélnek és a magyarsággal való szimbiózisuk ellenére lelkületük a magyarétól teljesen idegen maradt. Nem vitás, hogy szerencsés esetben a politikai összetartozás, azonos föld, közös nyelv, azonos kultúra, közös érdek és tervszerűen egyöntetű köznevelés bizonyos kérdésekben kialakíthat azonos tömegszellemet. Svájcban pl. még közös nyelv vagy közös kultúra sincsen, de a közös föld, a politikai összetartozás és a közös érdek bizonyos svájci közszellemet mégis megteremtett. Még a nyelvileg és fajilag annyira kevert összetételű Északamerikai Egyesült Államokban is sikerült a közös érdeknek és azonos nevelési szellemnek a tömeglélekben némi felszínes összetartozandóságot elérni. Hogy azonban ezek a valóságban milyen vékony szálak, azt az tudná leginkább igazolni, aki megkísérelné az egyetemes svájci tömeglelkiségről, vagy az Északamerikai Egyesült Államok össznépességének lélektanáról megközelítően tárgyilagos és átfogó képet nyújtani. Anélkül, hogy a tömeglélek kialakításánál pillanatra is kétségbe vonnók a paratípus, főként a környezethatás és nevelés rendkívüli jelentőségét, - mégis arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a tömeglelkiség is nagy mértékben a faji adottság függvénye. Kezdjük azzal, hogy az emberi faj minden egyes alfaja, a fehér ember a sárga mongolidtól, a fekete negridtől, az australid-tól vagy pygmidtől nemcsak testi jellegeiben különbözik, hanem mindenik nagymértékben elüt egymástól lelki alkatát illetőleg is. E téren már sok vonatkozásban gyűjtöttek statisztikai tömegadatokat, melyekhez egyrészt az ú. n. tesztvizsgálatok, másrészt a családi örökléskutatás módszerei vezettek. Ezek a vizsgálatok (Petermann, Lenz, Davenport stb.) örökléstanilag igazolták, hogy a különféle rasszkörhöz tartozó embercsoportok lelki tulajdonságai között mennyiségi és minőségi szempontból különbségek vannak. Sőt bebizonyították azt is, hogy feltűnő fajta-keveredés esetében, pl. europid és negrid kereszteződéséből származó mulattoknál a lelki tulajdonságok ugyanolyan módon viselkednek, mint a testi sajátságok, vagyis lényegileg az öröklés szabályait követik. Rassz-körönként még értékelési sorrendet is nyugodtan fel lehet állítani, mondván, hogy tömeglelkületét illetően a fehér ember áll az emberiség élén, (noha el kell ismerni, hogy a kínaiak őskultúrája megelőzte a fehérek kultúráját és a japánok éppen emelkedett tömeglelkületükkel érnek el csodálatra méltó sikereket.) És kétségtelen, hogy a sárgák lelkileg sokkal értékesebbek a feketéknél, azok az ausztráliaiaknál és azok a pygmeuszoknál. Nem vitás, hogy vannak lelki tulajdonságok, amelyek a szó szoros értelmében emberiek és az egész világon mindenkiben, feltalálhatók. Vannak viszont olyan lelki sajátságok, amelyek főként a sárga, vagy máskor a fehér ember jellegzetességét alkotják. Ámde még további differenciálódás is fennáll, mert azt kell látnunk, hogy a közös europid rassz-körhöz tartozás dacára az egyes európai nemzettestekben szereplő fajták lelkülete között még mindig jelentékeny különbségek mutatkoznak. Mivel pedig ezt nem indokolják kielégítően a fennálló paratípusos behatások, a magyarázatot csak a genotípusbeli különbözőségben találjuk meg. Láthatjuk, hogy - miként a faj-antropológiai kutatás és osztályozás során -ugyanúgy a tömeglélektani jelenségek tárgyalásánál is eljutunk a fajta (species, race fogalmához, amely a családot kivéve az embercsoportoknak legszűkebb körű genetikai meghatározása. (Mindez természetesen az egyéni lélek fogalmát és létezését semmiképpen sem érinti!) Eszerint a nagy rassz-körünkhöz tartozó egyes fajtáknál, a nordikusnál, a mediterránnál, az alpinál, turáninál, stb. bizonyos szempontból más és más pszichológiai jellegzetességeket találunk. A kérdést természetesen tovább bonyolítja az, hogy - amint tudjuk -a nemzettestek ma már nem egyetlen fajtából állanak, hanem több fajta különböző arányú összetevőjéből, aminek következtében a nemzettestben szereplő fajták az ő többé-kevésbé eltérő genotípusukkal járulnak hozzá a tömeglelkiség kiépítéséhez. Fajta szempontjából mozaikká vált és valójában atomizálódott nemzetben a genotípus összes jelenségei elmosódhatnak és a tömeglelkületet legfeljebb a közös nemzeti-kulturális szellemiség alapján lehet lazán körülvonalazni. Minél határozottabban és jelentősebb arányszámban mutatható ki valamely nemzettestben bizonyos fajták túlsúlya, annál könnyebb ott a szóbanforgó fajtákkal kapcsolatos tömeglélektani sajátságokat világosan megállapítani. A fajta-adottsággal járó lelki genotípus jelentőségére és feltűnő voltára könnyű példákat felhozni. Ha a magyar alföld egyik gyérebben lakott területére, mondjuk, néger kisgyermekek tömegeit telepítenők és őket ősmagyar szokásokban, magyar nyelvben, magyar kultúrában és hazaszeretetben is nevelnők fel, tömeglelkületük a mienkétől természetesen idegen maradna. De vajon, ha az európai rassz-körből nagy tömegben pl. nordikus fajtájú svédeket és mediterrán fajtájú spanyolokat telepítenénk ide, elképzelhető-e, hogy azok egymáshoz, valamint a magyarsághoz tudnának hasonulni és pszichológiai sajátságaikkal a magyar tömeglelkületbe összhangzóan beolvadni? Nyilvánvaló, hogy öröklött testi és lelki sajátságaikat megtartva, idegen testként élnének a magyar nemzettest közepén és tömeglelkületük elkülönült formában jelentkeznék. Amint azonban szomatikus jellegeiket illetőleg egyes fajták-sok tekintetben hasonlítanak egymáshoz és ismeretes pl., hogy a turáni és ugor (rövidfejű, közepes termetű) fajták az europidek között egymással közeli rokonok, - ugyanúgy bizonyos fajták pszichológiai jellegeiket illetőleg is egymáshoz közelállók lehetnek. Más fajták viszont testi és lelki bélyegeikben egyaránt élesen elütnek egymástól. Itt ismét hivatkoznom kell a mediterrán fajtájú, angolul beszélő írekre, kik a Brit-szigeteken idegen testként élnek és a főként nordikus angolszászokkal a sok kísérlet ellenére sem politikai, sem kultúrközösséget nem tudnak alkotni. A Cseh-Szlovák államot a csehek és szlovákok közeli rokonságának tanára építették fel. holott a két nép a közös gyökértől már teljesen eltávolodott. A csehek inkább az alpi és szudéta fajtához, a szlovákok túlnyomó részben az ugor-keletbalti és dinári fajtához tartoznak. A nemes lengyel nemzet annyi vergődését és sorscsapását részben talán a lengyelség különleges faji összetétele okozta. A lengyel nemzettest egy része ugyanis alpi és ugor-keletbalti, a másik része dinári, a harmadik része pedig éppen mediterrán és orientális. Ezek az egymástól távol eső fajták, szöges ellentétben álló öröklött lelki sajátságaikkal soha sem tudtak egységes és egyakaratú nemzeti lélekbe összeforrni, ami sok széthúzásnak, belső zűr-zavarnak és nemzeti katasztrófának lett a kútforrása. Csak az a nemzet lehet igazán szerencsés összetételű és összhangzó lelkületű, amelynek fajta-összetevői, - amennyiben nem homogén elemek, - rokon típusú és hasonló lelkületű fajtákból állanak. Fentiek előrebocsátása után a világirodalomban kialakult irányelvek alapján megkíséreljük a főbb európai fajták tömeglelkületének jellemrajzát adni, azok között a keretek között, melyeket a karakterológiai kutatás eredményei ez idő szerint lehetővé tesznek. /A dolog természetének megfelelően csak nagy általánosságban mozgó jellemzésről lehet szó. amely csupán a legfontosabb sajátságokra vonatkozik. Ezek a sajátságok az egyes fajták tagjainak nagy tömegeinél egyezők, sok tagjánál azonban eltérők lehetnek. Fajkeveredés esetében a szomatikus és a pszichikai kép ellentétes is lehet. / Nordikus fajta. Ez a típus alkotta az ókori római, görög, makedón, perzsa népet, majd a népvándorlások korában a gótok, vikingek, angolszászok törzseit. Az északi fajtájú embert általános intelligencia, hideg megfontoltság, önbizalom, bátorság jellemzi. Kiemelkedő lelki tulajdonságai a szervező készség és vállalkozási szellem. Erősen férfias lelkületű fajta. Az északi emberek, amikor Európában megszűnt a további szerzés lehetősége, vállalkozási szellemükkel és szervező képességükkel, mint hajósok, felfedezők, üzletszerzők kiterjesztették hatalmukat a világ összes részeire. Az ókori római és görög, valamint az újkori angol, holland, porosz, stb. gyarmatosítók mind ebből a fajtából valók, akiket a szívósság, céltudatosság és gyakorlatiasság tett alkalmassá a gyarmatosítás nehéz feladatára. Kiváló katonák, bátor emberek. Az északi embert általában igen erős önérzet és becsvágy, emellett uralkodási hajlam fűti, s gondolatkörüket a jólétre és magasabb életszínre való törekvés hatja át. Nagy adag optimizmus van bennük, ami sorsfordulatnál nem engedi, hogy egykönnyen elveszítsék bizakodásukat. Érzelmi világuk mély, nyugodt derültség uralkodik benne, amelyhez sok fantázia, sőt kalandvágy társul. Ragaszkodnak a természethez, szeretik a tengert, örömmel gyakorolják a testkultuszt és kitűnő sportolók. Az északi fajtának az európai kultúra kifejlesztésében mindenkor nagy szerepe volt. Az ókori római és görög tudomány és művészet ennek a fajtának a terméke volt, de nagy részben ugyancsak tőlük származott később a reneszánsz, majd az új klasszikus mozgalom is. Becsületes, egyeneslelkű, megbízható fajta. A magántulajdon szentségét mindenek előtt valónak tartja és ezért az északi fajtájú emberek között a lopás és csalás aránylag ritkán fordul elő. Erkölcsi érzéke fejlett és igazságérzetére nagyon büszke. Hajlik a puritán életszemlélet felé. Ezenkívül érzelemvilágát fejlődés- és haladásvágy hatja át. Részben talán ezekkel magyarázható, hogy a lényegileg északi fajtájú nemzetek (angol, svéd, norvég, holland, porosz) hitéletüket illetőleg nagy hajlamot tanúsítottak a vallási újítás, így a reformáció tanainak befogadására és megtartására. A fent vázoltak azt mutatják, hogy az északi típus valóban az emberiség egyik legkülönb hajtása, bár ez a fajta sincsen hibák és gyöngeségek nélkül. Ilyen gyöngeség pl. néhol abban nyilvánul, hogy az északi ember a pihenés vagy tétlenség idején hajlamos bizonyos szenvedélyek (alkoholfogyasztás, szerencsejáték) űzésére. Viselkedését illetően az északi ember másokkal szemben gyakran kellemetlenül hűvös, merev, tartózkodó. Ez sokaknál a gőgösségig fejlődik (angol kaszt-rendszer). A zárkózottság jelképe az a közmondás is, hogy "az én házam az én váram" (angol). Véleményét a világról, az emberekről, az eseményekről önmaga szereti megalkotni, s egyéni véleményének a tiszteletét egészen a különcködésig megköveteli. (Egyébként az individualizmus, amelyet az órómaiaknál éppúgy megtalálunk, mint az újkori angoloknál, - úgy látszik - az északi fajtának nem döntő jellemvonása, hiszen az északi poroszok a kollektivizmus eszméjét tökéletesen magukévá tették). Gyöngéje ennek a fajtának még az is, hogy az idegenekkel való együttműködésnél gyakran hiányzik belőle a megértés és emberismeret, másokat igazságtalanul megvádol, lekicsinyel, lebecsül, elnyom, öntelt ítélete és fölényes fellépése sokszor ellenszenvessé tesz. A történelem során néha vadnak és kegyetlennek is bizonyult. A reformáció idején pl. nem elégedett meg a lelkek megújításával, hanem kiforgatta és összetörte a katolikus templomokat és szobrokat. A pusztításaikról és öldökléseikről hírhedt vandálok is északi fajtájú törzsek voltak. Mindez azonban nem rontja le a nordikus fajta értékét, amely ma is Európa és Észak-Amerika egyik vezető fajtáját alkotja. Szellemi fölénye különösen ott érvényesül és válik nyilvánvalóvá, ahol más fajtájúakkal együtt közös nemzeti határok között él. Közismert, hogy Angliának, Franciaországnak, Belgiumnak északi lakosságú vidékei a leggazdagabbak és legműveltebbek, sőt Franciaországban a nordikus Normandiát azelőtt a bölcsek országának hívták, mivel innen származott a franciák legtöbb vezető férfia. Mediterrán fajta. Hazája a melegebb égövi Földközi-tenger környéke, amely nagyobb erőfeszítés nélkül is lehetővé teszi a mindennapi megélhetést. Talán ennek következménye, hogy a mediterrán ember a könnyű életet kedveli, s inkább akarja a mát élvezni, mint a holnap gondjain töprengeni. De ezt talán úgy is lehet értelmezni, hogy azért telepedett le és alakult ki ez az európai fajta a Földközi-tenger meleg partvidékén, mivel faji adottságai, testi és lelki sajátságai ilyen környezetre és életmódra rendelték. A földköziek tartós erőfeszítésre, messzemenő tervek szívós kivitelére kevésbé alkalmasak az északiaknál. Ennek a fajtának egyes csoportjai (délolaszországi és délspanyolországi csavargók, illetve koldusok) hajlanak a munkakerülésre és tervszerű munkába hajtásuk az államhatalomnak sok gondot okoz. A mediterrán fajta azonban egészen kiemelkedő értékeket mutat fel az élet sok vonalán. Ragyogó képességei főként a művészetek terén, a festészetben, szobrászatban, költészetben, zenében és előadó-művészetben nyilvánulnak meg (a világhírű olasz zene, olasz és spanyol festészet). Vállalkozási kedv, bátor kiállás, hódító szellem is van bennük. A dél-amerikai és észak-afrikai területek megszervezését és kultúráját a mediterrán fajtájú népek teremtették meg. Általában feltűnően fogékonyak minden szép és jó iránt. Meleg szívű, rendkívül szívélyes, könnyen barátkozó, nyílt modorú egyének és ez utóbbi szempontból valósággal ellentétei a hűvös és zárkózott északiaknak. Közvetlenségük és szeretetre méltó megjelenésük miatt igen rokonszenves emberek. Emellett nagyon családszeretők és talán egyetlen fajta sincsen, ahol a gyermekkultusz olyan fokban kifejlődött volna, mint a mediterrán népeknél. Magasztos hitbuzgalmi megnyilvánulásokat és megkapó szertartásokat kedvelő, rajongó lelkületük inkább a katolicizmus tanainak befogadására teszi őket alkalmassá (olaszok, spanyolok, portugálok, délfranciák). Kiváló jellemvonásaik mellett kevésbé értékes tulajdonságok is feltalálhatók bennük. Katonai erények tekintetében alig érik el az északi, a turáni vagy dinári fajta teljesítményét. Emellett sok közöttük az olyan egyén, aki - kicsiny, mozgékony testi megjelenésének megfelelően -lelkileg is eleven, de súlytalan (délolasz, délfrancia, oláh-alföldi román). Utóbbi földközi fajtájú egyének rendkívüli hevességgel, sűrű taglejtések között tárgyalják köz- és magánügyeiket, de közben a külsőségekről sem feledkeznek meg soha. Nem a dolog lényege és elintézése a fontos számukra, hanem a póz. Lelki élményeiknek megfelelő formában történő kibeszélése, a korzó, a fórum a mediterrán ember lelki szükségletéhez tartozik. Környékükön minden izzik a szenvedélytől, magasba csapnak a latin eredetű nyelvek szép csengésű szónoki fordulatai, melyeket az arc élénk mimikája és a kezek szenvedélyes mozgása fest alá. Az északi vagy turáni ember azt hinné, hogy halálos veszedelem, vagy sorsdöntő események kérdéseit tárgyalják, holott egyszerű, hétköznapi problémákról esik szó. A hangulat eközben egyeseknél a legvidámabb kitöréstől bámulatos hirtelenséggel a legmélyebb kétségbeesésig váltakozhat, hogy azután ismét új és új kedélyhullámzásnak adjon helyet. A sokszor csak a pillanat hatása alatt álló lelki berendezésük, dacára szellemi fürgeségüknek és sokirányú magas képességeiknek, kevéssé teszi őket alkalmassá mélyre ható, általános kultúra megteremtésére. Politikai, művészeti és technikai zseniket termelnek ki soraikból (olasz, spanyol), de a délolasz, délfrancia, spanyol, román vidékek mediterrán népessége általános műveltség és haladottság szempontjából távolról sem veheti fel a versenyt az északi, alpi vagy turáni fajtákkal. A mediterrán fajtájú népek általában nehezen bírják a rend, szervezettség és fegyelem szigorát magukévá tenni és elviselni. A szélsőséges indulatkitörésekre, fegyelmezetlenségre, önkényűségre való hajlamosság idézte elő náluk bizonyos korszakokban a szélsőséges politikai és társadalmi kilengéseket is (olasz maffiák, spanyol anarchizmus, román panamizmus). Valahányszor egy erős kéz kemény rendszerbe fogta őket (Franco, Salazar) a mediterrán fajta is alkalmasabbá vált a fegyelemre s a legkiválóbb teljesítmények kitermelésére. Az alpesi fajta. Az összes europidek között legkevésbé önálló és emiatt fajta-jellegű államot (miként túlsúlyánál fogva pl. nordikus a svédet és angolt, mediterrán a spanyolt és olaszt, turáni a magyart, stb.) sehol sem alkot. Ez a fajta a kőkorszak idején lassú beszivárgással árasztotta el Európa középső és részben északi részét, de hadi-tettekkel, -a nordikus, turáni és mediterrán fajták mintájára-nem írta bele nevét a történelembe. Bár egész sor európai nemzet lényeges fajtabeli összetevőjét alkotja, lelki alkata, jelleme nagyjában minden országban ugyanaz. Amilyen igénytelen a testi megjelenése, sok tekintetben olyan kifejezéstelen a lelki alkata is. Az alpesi gyermek az északi, turáni, dinári fajtájú ifjútól már az iskola padjaiban józansága, szerénysége, igénytelensége által különbözik. Míg az előbbiek számtalan gyermekes meggondolatlanságot, szertelenségét visznek véghez, amelyekben azonban a lendület, fejlődni vágyás, a testi és szellemi bátorság alapvonásai nyilvánulnak meg, addig az alpesi ifjú ezektől az ifjúkori botlásoktól is tartózkodik - és legfeljebb annyit tesz meg, hogy összekülönbözés esetén gyakorlati érzékénél fogva az erősebb kezdeményező fél mellé áll. Az alpesi embert azonban igen sok kitűnő tulajdonság is jellemzi. Általában békességet szerető, alkalmazkodó, jóakaratú és társaságkedvelő. Elmélyült családi életet él és erejét mindenek fölött arra szenteli, hogy családjáról és utódjairól gondoskodjék. Erősen buzgó hitéletű; konzervatív életszemlélete általában nem tette alkalmassá a reformáció tanainak befogadására, inkább a katolicizmus eszméinek követésére hajlamos. Végtelenül szorgalmas, szívós és kitartó a munkában. Nagyon rendszerető és törvénytisztelő. Kitűnő és pontos hivatalnok (bár hajlik pl. afelé, hogy a tisztviselői munkát ne a teljesítmény szerint, hanem a hivatali idő mértéke szerint mérje). Kifejezetten takarékos és vagyongyűjtő fajta (francia kispolgár, magyarországi sváb földmíves! ), amely nem spekulációk és lendületes vállalkozások útján, hanem garasonként rakja össze vagyonát. Ahová egyszer letelepedett, ott szívósan megmarad és ki nem mozdítható. Nem individualizál, hanem erősen kollektív típusú. összetart családjával, összetart fajta-testvéreivel, tudatában van és teljes mértékben átérzi azt, hogy csak tömeghatásával tud nagy eredményeket felmutatni. Rendkívül sok tehetséget mutat fel a szellemi kultúra, a tudomány és művészet terén. Az alpesi fajta által lakott Közép-részben, Nyugat- és Észak-Európa magas átlagos műveltségű. Különösen a zenében és a képzőművészetben jár elől ez a fajta, bár a leíró. természettudományok, valamint az orvostudomány bizonyos területein is kimagasló érdemei vannak. Gyakori azonban, hogy nem annyira az alkotó tehetség nyilvánul meg benne, mint inkább a hangyaszorgalmú adatgyűjtő, az aprólékos vizsgálódó és a pontos rendszerező. Gyöngékben és hibákban sem szűkölködik az alpesi fajta. Mindenekelőtt hiányzik belőle a nagyvonalúság, inkább a távlat nélküli kispolgári gondolkozásmód jellemzi. Katonai képességei a nordikus, turáni, dinári és ugor mögött maradnak, de államszervező tehetségről sem tesz különös tanúságot. Azokban a nemzeti államokban, hol az alpesi fajta otthon van, a politikai és katonai vezetők többnyire másfajtájú egyénekből kerülnek ki (pl. Németországban, Franciaországban, Belgiumban főként nordikus, Észak-Olaszországban, Írországban mediterrán, Magyarországon turáni elemek). Az alpesinek olyan az adottsága, hegy az erőshöz, a vezető réteghez simuljon, ahhoz alkalmazkodni tudjon. A nehézségeket nem szembeszállással és nyílt küzdelemmel igyekszik lebírni, miként az északi és turáni, hanem inkább a bajok óvatos megkerülésével. Sok önző hajlam van benne, amely gyakran rokonvonás a kapzsisággal és pénzsóvársággal. Ideális célkitűzések, magasztos nemzeti eszmék, az emberiség javát szolgáló megmozdulások csak lassan férkőznek a lelkületéhez. Kollektív természete hajlamossá teszi a közösség vállán való felkapaszkodásra, valamint a kicsinyes hiúságra, a cím- és rangkórságra, stb. Emellett azonban az alpesi fajtájú egyének az állam gépezetének hasznos alkotó elemei, amennyiben kitűnő munkaerőt szolgáltatnak és az eredményes termelést biztosítják. A dinári fajta. Ez a fajta főként Dél- és Közép-Európa zord hegyvidékeit lakja a Balkán déli részétől az osztrák Alpokon és a bajor hegyvidéken át egészen Svájcig. Nemcsak megjelenését, de lelkületét is a nyers erő jellemzi. Kifejezetten férfias jellemű fajta, miként az északi vagy a turáni. Született jó katonák, bátorlelkű emberek, akik szülőföldjükhöz, hazájukhoz fanatikus szeretettel ragaszkodnak. A németeknél a bajorok és a tiroliak között vannak nagy tömegekben dináriak, akik kitűnő harci erényeikkel mindig vetekedtek a nordikus poroszokkal. De jó harcosoknak bizonyultak a dinári fajtájú horvátok, bosnyákok, szerbek is. A hadi erényeken kívül más kiválóságokat is mutat fel a dinári. Egyenes jellem, becsületes, jó szívű ember. Hirtelen haragú ugyan, de egyébként kedélyes embertárs, aki kedveli a természetet és szereti a nyers, zajos mulatozásokat. Alapjában jól kiegyensúlyozott lelkületű és egészséges kedélyű fajta. Az üzleti hajlam nem ritka a dinárinál, s ehhez kellő gyakorlati érzékkel rendelkezik. A tudományok és művészetek közül heroikus lelkületének megfelelően inkább a történeti tudományok, a drámák és eposzok állanak közel hozzá. Kimagasló tehetséget mutat a szónoklat terén, melynek a dinári fajta sorai között sok nagy mestere akad. A kiváló dinári szónok gondolatmenete prófétikus benyomást kelt, nyelvezete színesen meleg, előadása erőtől duzzadó, néha fenséges hatású. A dináriak lelki alkatának hiányosságául lehet felhozni, hogy a gyors fellelkesülés mellett a szívós kitartás és a kitűzött eszmék tervszerű megmunkálása hiányzik belőlük, miért is messzemenő célok szolgálatára és átfogóbb vállalkozásra kevésbé alkalmasak. Inkább a mának élnek, mint a holnapnak, a nemzeti és egyéni sorsnak a jövőben való vetülete nem szilárd a lelkükben. Nemcsak fellépésük, de szellemi megnyilvánulásaik is kissé nyersek, faragatlanok. A dinári hirtelen fellobbanó természete, ha kellő önuralom nem társul hozzá, gyakran erőszakoskodásra, néha bűncselekményekre vezet, fanatizmusa pedig az előbbi jellemtulajdonságokhoz kapcsolódva előidézhet politikai vérengzéseket is (szerb királygyilkosságok). A dinári fajta szelleme általában nem átfogó, kultúrája fiatal, s így azoknak a nemzeteknek, melyeknek túlnyomó többségét és vezető rétegét dinári fajtájúak képezik (szerb, bosnyák, albán) sok kiválóságuk ellenére még nem volt módjuk arra, hogy nevüket nagy alkotásokkal írják be Európa történelmébe. A magyarság legfőbb összetevőinek, a turáni és ugor fajtáknak a lelki alkatáról a továbbiakban külön számolunk be. Az egyes fajták (speciesek, rasszok), bármely nemzethez tartozzanak, lényegileg ugyanolyan alaptulajdonságokat mutatnak fel. Csak egy-egy kiragadott példát említve, a nordikus éppoly vállalkozó szellemű és kitűnő szervező, akár porosz legyen, akár angol; a mediterrán ugyanúgy művészlélek és rokonszenves emberbarát akár olasz, akár spanyol; a dinári éppen olyan darabos, jószívű, bátor ember, akár horvát, bosnyák vagy tiroli német; az alpi ugyanúgy gyűjtő kispolgári lélek, akár osztrák, akár középfrancia, akár hazai sváb; az ugor éppen olyan hősi lélek, az élet terheit csodálatos elszántsággal viselő ember, akár magyar, akár finn - és így tovább. Éppen ezért az összes fentebb részletesen elsorolt fajta-jellemzésekből nyilvánvaló, hogy a különféle fajtaelemek örökléses eredetű lelkiségének jelentőségét kétségbe vonni nem lehet. A tudomány mai álláspontja szerint arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy amiként szomatikus megjelenés szempontjából az egyes nemzettestek bizonyos jellegzetes testi fajták összetételéből adódnak, ugyanúgy a nemzettestek tömeglelkületének felépítésénél az abban foglalt fajták pszichológiai alkata döntő fontosságú szerephez jut. Nem értheti meg teljes egészében pl. az olasz nemzet szellemét az, aki a mediterrán fajta tömeglelkületét nem ismeri, képtelen az angol nemzet elhatározásainak és cselekvőképességének rugóit felfogni, aki tájékozatlan a nordikus jellem" ől, nem képes helyes ítéletet alkotni magának a lengyel sorsról, aki a lengyelségben szereplő különféle fajták ellentétes lelkületét nem tanulmányozta és végül a magyarság szellemiségét megérteni, aki a turáni és ugor fajták lelki alkatát nem ismeri. Nem vitás, hogy sok jó és kiváló tulajdonságot tudunk a nemzetek fiaiba nevelni, mert nemzetoktatással a tömeglelkületet tervszerűen lehet irányítani. Miként azonban rossz pedagógus az, aki a tanítás és nevelés célkitűzéseinél, illetve módszereinél a nevelésére bízott egyének lelkében figyelmen kívül hagyja az öröklött képességeket és hajlamokat, ugyanúgy rossz nemzetnevelő, aki nem számol nemzetének lelki alkatával, öröklött képességeivel és hajlamaival. A céltudatos nemzetnevelésnek figyelemmel kell lennie arra, hogy lehetőleg kerülje az olyan képességek és jellemvonások egyoldalú fejlesztésére való kínos törekvést, amelyek a fajta adottságából teljesen hiányoznak, ellenben fejlessze magasra mindazokat a lelki erényeket, melyek a nemzetet alkotó fajtákban öröklésileg benne szunnyadnak. Azok a nemzetek lehetnek nagyok és boldogak, melyeknek vezetői tisztában vannak nemzetük lelkületével, és éleslátással, világos ítélettel törekednek arra, hogy a nemzetüket alkotó fajták kiváló lelki örökléses tulajdonságait a legmagasabb fokra fejlesszék és ekként nagy teljesítményekre alkalmassá tegyék.
Rendkívül öntudatos, céltudatos és vezető szerepre alkalmas fajta. A hun, avar, a különféle ó-bolgár, ó-török, uráli és kaukázusi turk-tatár, valamint az ősmagyar és a mai magyar nép alapelemét alkotja. Ezeknek a nemzeteknek a történelem lapjain feljegyzett dicsőséges szereplése a turáni fajta kiváló államalkotó és félelmetes hadvezető képességeit bizonyítja. Szervező készsége és fejlett eurázsiai kultúrája már a népvándorlások és kalandozások korszakában határozott fölényt biztosított számára a többi nomád és félnomád népekkel szemben, sőt: ellenállhatatlan ereje előtt (Attila, Baján, Árpád, Timur-Lenk) még az akkori művelt világ hatalmasainak is fejet kellett hajtani. Heves, harcrakész fajta, amely azoknak a nemzeteknek, amelyeknek alkotó eleme, bátor, hős harcosokat ad. Erősen férfias lelkületű típus. Katona-szelleme nemcsak a gyakorlatozásból és a katonai nevelésből következik, hanem öröklött lelki alkatából is. Fajtáját, hazáját, szülőföldjét mindennél jobban szereti, és azt megvédeni természetes kötelességének tartja. Az idegent úrrá engedni maga felett, és elképzelni, hogy valamit nem mer vagy nem tud, és feltételezni, hogy a másik megteszi azt, amit neki kellene megtennie, - ezek azok a körülmények, amelyek minden turániból kiváltják a küzdelem szellemét. Bebizonyítani, hogy különb a másiknál, hogy bátrabb, ügyesebb, okosabb, - ez a turáni virtus! És ami a fegyverek zajában lelki törvény, az cselekedeteinek legfőbb rugója békében is. Vetélkedni egymás között és megmutatni, hogy a szellemi képességek, a testi erő, vagy az értéktermelés tekintetében ki a különb. Ez a nemes versengési vágy a turáni lélek veleszületett alaphajlama, amelyet a magyarság vezetőinek mindenkor legfőbb kötelessége lesz kihasználni és gyümölcsöztetni. A vetélkedést azonban a turáni fajtánál tisztán erkölcsi indokok hozzák létre, s ez tökéletesen más megítélés alá esik, mint az orientális és előázsiai fajták haszonlesésből folyó üzleti versenye. A nemes versengés belső lelki igény, mely a szellemi életet felfrissíti, s a turáni lélek szükségletét képező büszke öntudatot ébren tartja. A régi világban a kart és kardot edzette, ma a szellemi vagy testi tornán s a gazdasági versenyben kecsegtet a siker, az eredmény, a győzelem babérjaival. El kell ismerni, hogy sokszor társul a vetélkedéshez a személyes hiúság és becsvágy érzete is, a verseny azonban főként eszmei síkon mozog, és anyagi értékekkel a szellemi siker nem cserélhető fel. A turáni általában emelkedett gondolkozású, ideális célkitűzésekért lelkesedő, az élet sarából kiemelkedő fajta. Minden hevíti, ami szép és jó, s a nemes érzés jellemző sajátja. Isten, haza, vérségi összetartozás magasztos érzései vezérlik. A családi élet tisztasága és a nő tisztelete még Ázsiából hozott értékes lelki öröksége (a honfoglaló magyarok puritán erkölcse! ). Ugyanilyen régi lelki öröksége az előkelő gondolkodás és a méltóságteljes viselkedés minden körülmények között. Hitélete igen egyszerű, s a puritán életfelfogás, valamint az eleve elrendelés ázsiai eredetű lelki öröksége a turániak (magyarok) jó részét fogékonnyá tette a kálvinizmus tanainak elfogadására. A katolikus hitet valló turániak azonban mélységes áhítattal csüngenek hitükön. (A délkeleteurópai és középázsiai turániak egy része még mohamedán! ) Szívélyes, együttérző, vendégszerető, lovagias fajta a turáni, s ez mások szemében rokonszenvessé teszi. Nem kegyetlen, a legyőzött ellenséggel szemben emberséges érzületű, a gyengéket istápolja, intelligenciája és tanulékonysága igen nagy, ami azt eredményezi, hogy a turáni vezetőréteg versenyképes helyen áll nemzetközi vonatkozásban, de a turáni magyar földmíves-társadalom is könnyen felveszi a versenyt a világ bármilyen fajtájú parasztságával. A turáni fajtára jellemző, hogy látszólagos egykedvűsége igen színes lelkületet takar. Erkölcseiben nemes és egyszerű, érzelmei nyilvánításában tartózkodó, majdnem szemérmes, - de az élet külső csillogásait kedveli és keleti örökségénél fogva pompavágyó. A turáni embert élénk szellemi felvevőképessége és sokoldalúsága képessé teszi a tudomány és technika minden ágának eredményes művelésére. A magyarság a tudomány és technika területén számos kiemelkedő turáni tudóst termelt ki, akik az északi és alpesi fajtájú tudósokkal szemben nemcsak hangyaszorgalommal gyűjtött alapismeretek és évekig tartó kísérletezések, hanem inkább különleges leleményességük és gazdag invenciójuk segítségével érték el eredményeiket. Ez a fajta a tudományok művelése és fejlesztése szempontjából semmivel sem alábbvaló a legnagyobb tudománytermelő fajtáknál, a nordikusnál és az alpesinél. A turáni fajtának az összes tudományágak közül az állam- és jogtudományok iránt van legnagyobb hajlama, ami ősi eurázsiai lelki örökségnek fogható fel. Ez a hajlam, érzék, képesség és tudás tette alkalmassá már a turáni ősmagyarokat a tervszerű nemzetszervezésre, Árpádot illetve a honfoglalókat a hódítás, pacifikálás és letelepülés végrehajtására, és Szent István magyarjait a mai keresztény európai ország megalkotására. Aránylag nem nagy lélekszámú nemzetünket a honfoglalás óta eltelt évezred alatt a szomszédos nemzetek ütköző pontjában és a hazai nemzetiségek feszítő morzsolásában a katonai erények mellett kétségkívül a turáni fajta lelki sajátságát és kimagasló képességét képező államszervező és államfenntartó politikai tehetsége tartotta meg. A művészetek, éspedig a zene, képzőművészet, szépirodalom, előadóművészet, stb. területén a turáni fajta ugyancsak kitűnő és határozott képességeket mutat fel, bár - úgy látszik -e téren a mediterrán és nordikus fajták tehetségét még nem éri el. A turáni fajtájú ember kiválik azonban kitűnő előadó és szónoki képességeivel, s ezen a területen könnyedén felveszi a versenyt bármely másik fajtával. Szónoki vonalvezetése jó formaérzékre vall és emlékeztet a nordikus szónokok beszédmódjára, de annál színesebb és melegebb. Előadásmódja erősen különbözik a mediterrán szónokok színészkedő, túlságosan viharzó, szenvedélyektől lángoló, gyors beszédétől. De elüt a dinári szónokok káprázatos stílusú, pózokban gazdag előadásától is. A turáni szónok nem látványosságot akar nyújtani és nem annyira a szíveket indítja meg, mint inkább az észhez szól, és kristálytiszta logikai felépítéssel, a bizonyítás és meggyőzés erejével nyeri meg és nyűgözi le hallgatóságát. Vannak azonban a turáni fajtának a felsorolt ragyogó képességek mellett hibái és lelki gyöngeségei is szép számban. Ezeket is figyelembe kell venni, mert agyonhallgatni őket vétkes mulasztás lenne. A turáni - mint a mongoliddal távoli vonatkozásban álló ázsiai eredetű fajta - szemlélődő típus. Ez a jellegzetesség szükséges és hasznos az életbölcsesség megszerzésénél. Az egyszerű turáni földmívesben olyan gyakran megnyilatkozó bölcsességet, érett megfontolást és éles ítéletet a szemlélődő lélek leszűrt eredményének kell tulajdonítanunk. Ámde a szemlélődés, amikor túlmegy a gyakorlati élet határán, káros lehet és a cselekvési képességet lelohasztó, tetteket megölő tespedéssé válik. A magyar életben a nemzetvezető köznemesség szereplése (1848-ig) a fajilag keveretlen, tiszta turáni réteg szereplése volt. Milyen gyakran látjuk történelmünkben a vezető réteg tespedésének, a nemtörődésnek, vagy sírva-vigadásnak a bizonyítékait. Ez a nem megfelelő helyen alkalmazott és ártalmas hatású turáni szemlélődésbe süllyedés és bölcselkedés ma is sok kárt tesz a magyar életerőben és cselekvőképességben. Éppen ezért kívánatos, hogy a turáni fajtára jellemző, alapjában igen értékes, de könnyen elfajuló és károssá váló szemlélődési és filozofálási készség a nemzetnevelés útján olyan irányítást nyerjen, ami a közösség és az egyén részére hasznossá, nem pedig károssá teszi. A turáni fajta másik hiányossága az, hogy aktivitása nem folytatólagos. Lelkülete képessé teszi a gyors döntések és határozott cselekedetek végrehajtására. Nagy erők emelik fel az elhatározását és nemes, nagy tettekre sarkalják, a hosszú harc szívós végigküzdéséhez szükséges kitartás azonban gyakran hiányzik. Munkabeosztás szempontjából is a rövid, nagy aktivitású erőfeszítésre van földmívelő rétegünk lelkileg beállítva (az aratás időszakának emberfölötti erőkifejtése! ). A turáni fajta mindig kiváló sikereket éi t el ott, ahol bravúros huszárvágással lehetett kérdéseket elintézni, de sokszor merültek fel nehézségek, amikor szívós kitartással, hosszú erőfeszítéssel, ernyedetlen birkózással kellett az eredményt kikényszeríteni. Katonai téren is kiválóbb és ütőképesebb a lendülete gyors támadásban, mint a szívós helytállást igénylő, hosszú és sivár védekezésben. Nagy nemzeti megmozdulások közösségi küzdelmének és egyéni életek erőfeszítésének ellankadásánál sokszor van alkalmunk a lelkes felbuzdulás után az elernyedést tapasztalni. Ez az a jelenség, amit ősidők óta magyar szalmalángként ostoroznak. A rövid lélegzetű akcióképesség hátrányos voltát a turáni fajtánál sem elhallgatni, sem lekicsinyleni nem szabad, mivel ez éppen olyan letagadhatatlan lelki örökség, mint a nordikus fajtának a hosszú kitartásra és lelki szívósságra való hajlama. Nagy és nehéz nemzetnevelő munkának kell megkísérelnie az ilyen irányú öröklött hiányoknak szerzett tulajdonságokkal való pótlását. Addig is azonban, amíg e téren eredmények jelentkezhetnek, a nemzetvezetőknek figyelembe kell venni a turáni fajta lelki adottságát, s elhatározó fontosságú kérdésekben és sorsdöntő fordulatoknál a cselekvés módszerét rövid, átütő erejű akciókra kell felépíteni. A turáni fajta életszemléletében igen következetes, ami általában véve igen értékes lelki tulajdonság. Itt is azt látjuk azonban, hogy a következetesség eltúlzása és helytelen alkalmazása, amely konokságra, sőt néha csökönyösségre vezet, már gyakran kárára van a köznek. A szabadságfosztó osztrák uralom és elnémetesítő Habsburg-irányzat idején a kemény turáni lélek következetes passzív rezisztenciát tudott a nemzetellenes irányzattal szembe szögezni. Az idegen elnyomás alatt a jogok következetes fel nem adása, ez a dacosan szenvedőleges ellenállás igen értékes erőforrása volt a magyarság megmentésének. Ámde erre a szenvedőleges ellenállásra, az események hallgatólagos elgáncsolására, a makacsságig menő passzivitásra olyan esetekben is látunk példákat, amikor a nemzeti érdeket engedékenyebb és hajlékonyabb lélekkel eredményesebben lehetne szolgálni. Az életszemlélet következetes megalkotásának és konok makacssággal való fenntartásának gyászos példája az agrár-egyke rendszere is, mely főként turáni fajtájú kisgazdarétegeinkben az élettel és az emberi szaporodással szembe állított passzív rezisztenciával védekezik a több örökös és a kisbirtok többfelé osztása ellen. A fajta lelkületében rejlő, végsőkig való következetességet, a konokságot és csökönyösségét olyan egyéni- és közcélok előbbrevitelére kellene felhasználni, ahol azok nem káros visszahatást szülnek, hanem használnak a nemzetnek. A turáni fajta lelki alkatának megismeréséhez fontos végül tudni, hogy erősen jellemzi az individualizmusra, az egyéni szemléletre való hajlamosság. Egyéni felfogása - ha az nem valami különcség vagy lelki rendellenesség - általában a szürke tömegből kiemelkedő differenciált léleknek van. A turáni fajta lelkülete már ősrégi vezetői hivatottságának érzeténél, de faji alapsajátságainál fogva sem nyáj-lelkület. Az egyéni lélek, önmagában tekintve, vitán felül értékesebb a közösségi léleknél, mert az a körülmény, hogy más tud lenni, mint a többiek, és egyéni sajátságaival, különleges értékeivel elüt a mások lelkületétől, a lélek nemes veretét bizonyítja. Ámde ebből az értékes alaptulajdonságból ismét csak nagy baj származik, ha az túlzott méretet és kiforgatott jelleget ölt. Mert ha a többihez viszonyítva mindenki más, egyéni, elütő lelkületű akar lenni, akkor lehetetlen bármilyen nagy vagy kis kérdésben közös nevezőre jutni, s a nemzeti vagy társadalmi életben az egyöntetűséget biztosítani. Az egyéni lelkület és egyéni invenció nagy érték, de nagy fényűzés is, amit a nemzeti közösség csak a mindenkori legfelsőbb szellemi rétegek egyedeinek engedhet meg. A társadalom legkisebb tagjáig terjedő individualizmus káros visszahatásokra, örökös céltalan bírálatokra, az értékek és tehetségek lebecsülésére, az intézkedésre hivatottak becsmérelésére, egymás meg nem értésére, folytonos mást akarásra és veszedelmes nemzeti széthúzásra vezet, ami a magyar történelemben olyan gyakran okozott gyászos eredményeket. Ezért a turáni fajta vezetésénél nélkülözhetetlen az? erős kéz? politikája, ami föltétlenül jó eredményeket hoz, de csak abban az esetben, ha a túlzott individualizmus megfékezése és a turániak fegyelmezése igazságossággal és bölcsességgel párosul, tehát nem váltja ki a fentiekben tárgyalt következetes és konok dacot. A turáni fajta egyéni szemléletre való lelki hajlamát a nemzetvezetőknek olymódon kell kiaknázniuk, hogy az individualizmus az arra hivatott vezető rétegek kezdeményezésénél és a szellemi-, anyagi értéktermelésnél teljes mértékben érvényesülhessen, a vezetettek tömegeiben azonban a közösség iránti kötelességteljesítés lelki szükségletévé módosuljon. A fent elmondottadban kíséreltem meg a turáni fajta lelki alkatát jellemezni, se jellemzéshez még vitéz Rosztóczy Ernő tömör lélekrajzát fűzöm hozzá: Magatartás: fellépése nyílt, bátor, öntudatos, idegenekkel szemben azonban tartózkodó. Bizalma - különösen szépszóval - könnyen megnyerhető. Csendes szemlélődő, tervezgető. Külsőleg nem sokat árul el lelkületéből. Felfogása: gyors, könnyed. Fogalmi köre: nagyon gazdag. ítéletalkotása gyors és helyes, jó szervező, széles áttekintőképességű. Gondolkodása: józan, logikus; értelmes beszédű; nézetének alátámasztásában, érveinek felsorakoztatásában szinte művész. Nem a hangulatkeltésre törekszik, hanem a meggyőzésre. Képessége: igen sokoldalú; gazdag lelkületű, találékony. Elmélyedő. Bölcseleti, természettudományi, történelmi, képzőművészeti, fizikai képességei fejlettek; jó nyelvérzékű, kitűnő diplomata, nagy politikus. Jó vezető. Hangulata: általában közömbös vagy enyhén kedélyeskedő, de kilengésekre hajlamos. A változások nem tartósak. Lelki behatásokra élénken reagál. Vérmérséklete: rendkívül lobbanékony. Nagy hévvel fog tervei kiviteléhez, de célja nem annyira az anyagi haszon, hanem az erkölcsi siker. Munkájában élénk, mozgékony. Erkölcsi érzelmei: önzetlen, jólelkű, bőkezű. Szívélyes vendéglátó. Szorgalmas, józan, törekvő. Céljainak elérésében erős, hajthatatlan akaratú, de kitartása nem minden téren teljes. Az erkölcsi alapokról nem tér le, saját hasznát könnyen mellőzi. Eszméihez makacsul ragaszkodik, de szép szóval meggyőzhető. Múltjához, hagyományaihoz, ősiségéhez, birtokához erősen ragaszkodik. Nem szereti a változatosságot. E tulajdonságok miatt gyakran maradinak látszik, holott a természetes fejlődés és haladás elől nem zárkózik el. Igazságszerető, becsületes, jó törvényalkotó és törvénytisztelő, magas jogi érzékű. Családjának boldogsága, népének jóléte, hite, hazája a legdrágább szemében. Harcban bátor, elszánt, gyors elhatározású, öntevékeny. Vallásossága mély, bensőséges, egyszerű, kevés külsőséggel. Nemi élete: kissé heves, de kiegyensúlyozott. ösztönélete: éhséget, fáradtságot, hideget, meleget jól tűr. Cselekedeteit a külső körülményektől függetleníteni tudja és ösztönélete felett tökéletesen uralkodik.
Az ugor-keletbalti fajta a magyarok, finnek, karélok, észtek nemzetének, valamint az oroszok által évszázadok sora óta leigázott vogulok, osztyákok, lappok, mordvinok, cseremiszek, votjákok és zűrjének (Volga és Permi népcsoportok) népének alapelemét alkotja, önállóságra vágyó, szabadságimádó, harcias fajta, amely a magyarok, finnek, észtek emberfeletti szabadságküzdelmeiben bebizonyította nemes veretét, de az orosz kolosszus a többi ugor fajtájú elszigetelt népet is csak ezerszeres túlerejével tudta ezideig gúzsban tartani. Az ugor-keletbalti hallgatag természete és nehézkessége sokkal élénkebb, szövevényesebb lelkületet takar, mint ahogy az a külső jelekből következtethető. Első benyomásra vagy felületes vizsgálódás után igen szenvtelennek tűnik fel, de ha közelebbről is megismerjük, mélyen érző, színes lelkületet találhatunk benne. Visszahúzódó, nem közvetlen természetű, de ha valaki a bizalmát megnyeri, annak kitárja a lelkét és megmutatja belső világának sok szép kincsét. Az ugor fajtájú egyén az, akiről teljes joggal lehet állítani, hogy: jó és igaz ember. Istenfélő, buzgó, vallásos, mélyen hívő. Rajongó lelkülete, érzelemvilágának örök szomjúsága a felemelő megnyilvánulások iránt, a nagyszerű szertartások szükségességének érzete és fanatikus buzgósága elsősorban a katolicizmus tanainak befogadására teszi alkalmassá. Embertársait szereti, barátságos, vendéglátó. Irigység, személyeskedés, mások ártalmára törekvés általában távol áll tőle. Hazáját, fajrokonait, családját fanatikus hittel szereti és értük minden áldozatot meghoz. Megbízható, hűséges, szorgalmas és önzetlen. Alantas vérengzésre, kegyetlenkedésre általában nem hajlik, a legyőzöttel szemben lovagias. Akár katonai cselekményekről, akár a békeidők munkateljesítményéről van szó, a rendszeretet és kötelességteljesítés jellemzi. Gondolkodása, felfogása nem annyira könnyedségével és gyorsaságával tűnik ki, mint inkább rendkívüli mélységével és alaposságával. Gondolatai mélyek, mondatfűzése logikus, bár előadói, szónoki képessége általában nem fejlett. Hajlamai és képességei a mezőgazdaság és ipar felkarolására éppúgy alkalmassá teszik, mint a művészetek és főként a tudományok művelésére. A kimagasló értékű ugor-keletbalti fajtájú tudósok (magyarok, finnek) tudományos eredményeiket tekintve bármelyik más fajta tudósaival felveszik a versenyt. A szónoklatnak azonban általában nem nagy mesterei, mert - bár a gondolatok mélységében bárkin túltesznek, - hiányzik belőlük a könnyed előadó készség, a szónoki formaérzék és a lendület. Természetkedvelők és a sportolásban rendkívüli eredményeket érnek el (finnek, magyarok, észtek). Munkában hihetetlenül teherbírók és szívósak. Individuális érzékük van, de ez nem alapjellemzője a fajtának. Az ugor fajtát inkább lehet tömegfelfogásúnak nevezni, amely a közösségi célokat megérti és azokért lelkesedik. Ennek megfelelőleg jól vezethető és célszerű eszközökkel eredményesen irányítható. A politikai életben elfojtott temperamentuma ellenére könnyen kezelhető, mert hajlékony lelkületű, s nagymérvű konzervativizmusa ellenére megérti és -ha fokozatosan is - magáévá teszi a haladás szellemét. Az ugor lelkületre jellemző a mongoloid vonatkozású szellemiség adottságai közül a szemlélődés, a bölcseletre való hajlam, a végzetben való megnyugvás. De ugyanígy jellemző a családi élet megbecsülése és tisztasága, a gyermekszeretet és a nő lovagias tisztelete is. A tűrés és megpróbáltatások idején nagyobbnak és különbnek mutatkozik, mint talán bármelyik másik fajta. Szenvedek, tehát élek (Madách) - ez jellemzi az ugor fajta életsorsát és életerejét. Nagy megmozdulásokra, erős ütésekre nehezen szánja el magát, inkább tűr, vár és szenved. De ha egyszer harcba kezd, abba beleveti magát egész fanatikus lelkületével. A küzdelemben bátor és jó támadó, de tűrő és szenvedések elviselésére hajlamos lelkülete folytán jó és kitartó védekező is. Az ugor fajta hibájául és lelki hiányosságául elsősorban tépelődő, határozatlan természetét lehet felhozni. Nem tudja egykönnyen elhatározni magát sem jóra, sem rosszra. Közösségi és egyéni életében sokszor kerékkötője a habozás, amely arra készteti, hogy a gyors döntés és határozott cselekvés helyett a türelmes várakozás, a fejlemények bevárása, a fatalisztikus felfogás és magatartás álláspontjára helyezkedjék. Ezzel magyarázható konzervativizmusa is, amely nem a haladás utáni vágyakozás hiányából következik, hanem a nekilendülés, a nekivágás halogatásából. Az ugor embert gyakran jellemzi bizonyos keletről hozott lelki tespedés, a tűnődő, önmagával vitatkozó szellem, amely sokszor a cselekvés megölője. Fantáziája, szépségekben gazdag lelkülete hajlik az ábrándozásra. Tűnődése sohasem üres vagy felületes, csupán a való élet követelményeitől gyakran távolfekvő. Lelke mélyén igen sok szép és nemes tervet sző, amelyekkel fajtájának és családjának sorsát előbbre vihetne, de a cselekvés megmarkolása előtt gyakran tanácstalanul megáll és a nehézségek előtt megtorpan. Nincs elég lendülete és szívóssága ahhoz, hogy az akadályoknak újra és újra nekimenjen és vasakarattal törje azokat át. Érzékeny, könnyen sebezhető lelkületű, hamar kedvét veszíti és ilyenkor hajlik arra, hogy változhatatlannak érzett közösségi vagy egyéni sorsába fatalizmussal törődjék bele. Kezdeményező készsége sokszor korlátozott mérvű, miért is a vezetésre sokszor túlságosan rászorul. Nem konok és meggyőzhetetlen természetű, sőt inkább hajlik a befolyásolásra, ami jó és kívánatos mindaddig, míg a vezetés megfelelő helyről jön. Bajt okoz azonban olyankor, amikor veszedelmes irányzatok idején káros tömegszuggesztió érvényesül. A hangulatok az ugor fajtánál túlságosan nagy szerepet játszanak. A változó hangulatok, melyek egyrészt lelki típusának érzékenységéből, másrészt befolyásolhatóságából következnek, a levertségtől a jókedvig, alázatosságtól a dacos szembefordulásig váltakoznak. Az ugor ember érzékeny benső énjében néha elrejtett, néha azonban a külvilág előtt is megnyilvánuló lelki változékonysága okozza azt, hogy cselekedeteiben nem eléggé következetes, hanem aktivitása időszakos, rapszodikus. Ez eredményezi azt is, hogy érdekeit nem szolgálja mindig tervszerűen, az anyagiakkal keveset törődik és javait könnyen elpazarolja. Ezeket a gyöngeségeket és hiányosságokat a nemzetvezetésnek és nemzetnevelésnek figyelembe kell vennie és azok leküzdésére olyan módszereket kell alkalmaznia, amelyek azt eredményezzék, hogy az ugor fajta tépelődő hajlama ne a cselekvési aktivitás hiányában, hanem az állandósult bölcs életfelfogás kialakulásában, a lelki érzékenység ne a kudarcoktól és szívós küzdelmektől való visszarettenésben, hanem a magasztos célkitűzésekért folytatott küzdelem fokozott átérzésében, s a befolyásolhatóság soha ne káros irányban, hanem mindig csak a fajta erősítését és boldogítását szolgáló eszmekörben jusson kifejezésre. A fentiekben igyekeztem tárgyilagos ítélettel felvázolni az ugor fajta lelki típusát, se jellemzéshez befejezésül vitéz Rosztóczy Ernő összefoglaló tömör lélekrajzát fűzöm: Magatartása: fellépése - felületes megfigyelés esetén - nagy fokban zárkózott, hallgatag, nehézkes, lassú egyénnek látszik. Ha azonban behatóbban foglalkozunk vele, - különösen, ha bizalmát is megnyertük - zárkózottsága, hallgatagsága feloldódik és megered a nyelve; nehézkessége eltűnik és kitárul a legélénkebb lelki élet, az érzelmek legszélesebb skálája, bizalmatlanságát pedig a legmelegebb barátság válthatja fel. Felfogása: alapos, mélyreható. Fogalmi köre: gazdag, színes. ítéletalkotása gyors, könnyed. Gondolkodása: élénk és logikus. Beszéde darabos, nehézkes. Képessége: sokoldalú. Kitűnik igen jó emberismerete. Természetkedvelő, romantikára hajló. Tudományok és művészetek iránt fogékony. - Hangulata: változó. Alaptermészete az egykedvűség, kissé nyomott, majdnem színtelen hangulat. Ez azonban gyorsan változik mindkét irányban. Heves, hirtelen haragú, csekélységek miatt is hirtelen lángra lobban, de nagyon hajlamos a megbékülésre. Vérmérséklete: a lassú, nyugodt külső alatt mozgékony, gyorsan lüktető. Lelki változásai felett uralkodni törekszik. Lobbanékonysága miatt gyakran heves, indulatos cselekedetekre ragadtatja magát, amelyek azonban múló hatásúak. Erkölcsi érzelmei: munkájában kitartó, szorgalmas, de sikerekre nem mindig törekszik. Álmodozó lelkülete miatt hajlamos a tétlen szemlélődésre, amelyből kizökkentve azonban a legértékesebb munkaerő. Családját, népét, hazáját fanatikusan szereti, értük minden áldozatra kész. Környezetével szemben gyöngéd, szeretetteljes. Készséges és szívélyes vendéglátó. Nem valami takarékos, mulatozásra hajlik. Kitartó a nélkülözésben, elnyomatásban, türelmes a szenvedésben, de nem mintha beletörődnék, hanem azért, hogy alkalomra várjon, amikor érdekeiért síkra szállhat. Ilyenkor a leghevesebb kitörésre is képes. Harcában elszánt, vakmerő, de amellett furfangos és elővigyázatos. A legyőzöttel szemben lovagias, önérzetes, érzékeny, miért is sérelem esetén könnyen nyakassá és konokká válik. Hitélete komor, de emelkedett; a külsőségeket is tekintetbe veszi. 240 Nemi élete: kissé nyers. ösztönélete: az időjárás szélsőségeit és a testi nélkülözéseket jól tűri. A kényelmi szempontok nem uralkodnak rajta, bár az élvezeteket szereti. Cselekedeteire ösztönéletének kevés befolyása van.
A nemzet lelki alkatát meghatározni és lelki arcképét megfesteni a nehezen teljesíthető feladatok közé tartozik. Már az előzőkben utaltam arra, hogy szélesebb körben mozgó pszichológiai tömegvizsgálataink hiányoznak, - még kevésbé lehet szó nálunk, vagy bármelyik más kultúrnépnél a nemzettest keretébe tartozó tömegek tervszerű és szakszerű átvizsgálásáról, aminek alapján megfelelő egzaktsággal lehetne a kérdés megoldását megközelíteni. Ha a nemzet-karakterológia kérdéseit módszeresen akarjuk megvizsgálni, mindenekelőtt figyelembe kell vennünk, hogy valamely nemzettest lelki tulajdonságainak egyik része olyan természetű, amely hasonlóságánál fogva összeköti más nemzetek lelki sajátságaival, másik része pedig olyan, amely elválasztja és megkülönbözteti a többi nemzetek lelkületétől. Régen megállapított tény az emberi alaptermészet identitása, ami abban nyilvánul, hogy az emberek természete a földkerekség bármely pontján minden korszakban az összes körülmények között és minden csoportosulásban az alapjelleg tekintetében azonos. Párhuzamba állítva a szomatikus alkattal: amiként alapvető testi bélyegeit illetőleg az egész emberi faj (homo sapiens) ugyanazokat a sajátságokat tünteti fel, ugyanilyen egyöntetűség áll fenn az alapvető lelki bélyegek tekintetében is. Az embereket mindenütt a főösztönök irányítják, köztük elsősorban a létfenntartás, másodsorban a fajfenntartás ösztöne. Ezekből az ösztönökből kifolyólag hasonló lelki vonások adódnak a legkulturáltabb europid és a legcsökevényesebb pigmeusz között is. Nyilvánvaló, hogy lényegileg azonos lelki törvényeknek engedelmeskednek az emberek a föld bármely pontján, akármilyen színűek és fajtájúak legyenek és bármilyen nemzet kötelékében élnek. (Éhség - élelemszerzésre törekvés. A megélhetés biztosításának célkitűzése. Nemi feszültség - szerelmi életre való törekvés. Család- és utódfenntartás biztosítása, stb.) Primitív vagy differenciált lelki életükkel ugyanazokért az alapcélokért harcolnak, dolgoznak, lelkesednek az emberek. Lényegileg hasonlóak az örömeik, bánataik, s a testi élvezetekre és fájdalmakra lelkileg ugyanúgy reagálnak. Ezek a primitív lelki alapvonások természetesen minden nemzettestnél kivétel nélkül azonosak, s éppen mert az öröklött emberi ösztönök kielégítésével, illetve az ösztönélet lelki visszatükrözésével állanak kapcsolatban: öröklöttek (egyöntetű genotípus). Az első fejezet fejtegetései során igyekeztem szemléltetni, hogy az emberiségnek subspeciesekre és varietasokra való megoszlása a kezdetben feltételezett testi egyöntetűséget megbontotta. Ugyanígy -s amint már az előzőkben említettem - ezzel párhuzamosan a lelki egyöntetűség is megszűnt, s az általános, minden emberre egyformán öröklődő primitív lelki tulajdonságok mellett a subspeciesbe és a különféle varietasokba oszló embertömegeknél olyan öröklött magasabbfokú lelki tulajdonságok jelentkeztek, amelyek a különféle fajtákat egymástól többé-kevésbé megkülönböztetik (elkülönítő genotípus). A fentiek mellett további fontos szerepet játszanak bizonyos kultúr-körök hatásai, melyek az egyes nemzetekre és az azokban foglalt fajtákra egyöntetűen rányomják lelki bélyegeiket. így mindenekelőtt maga a Krisztus-vallás és az európai kultúrközösség számos, lényegileg egymáshoz hasonló lelki jellemvonást gyökereztetett az európai nemzetekbe. (Ugyanezt lehet elmondani pl. a Buddhizmus kultúr-körébe tartozó ázsiai nemzetek közös lelki vonásairól.) Ezek az egyes nemzetek lelki alkatában a hasonló kultúrhatás alatt a külvilágtól szerzett sajátságok (egyöntetű paratípus). Végül az egyes nemzetek jelentékeny részben rendelkeznek olyan elkülönítő szerzett lelki tulajdonságokkal is, amelyek egyéni történelmük során, a sors által részükre kijelölt földterület adottságainak megfelelőleg, egyéni megélhetésük, sorsküzdelmük, célkitűzésük és annak szolgálatába állított sajátos kultúrájuk hatása alatt fejlődtek ki, s amelyek a többi nemzetek lelki alkatától többé-kevésbé eltérőek (elkülönítő paratípus). Mindezek alapján arra a megállapításra jutottam, hogy valamely nemzetnek, így a magyarnak is a tényleges lelki alkatát (phenotípus) az elsorolt tényezők összessége képezi (phenotípus = egyöntetű genotípus + elkülönítő genotípus + egyöntetű paratípus + elkülönítő paratípus). Szerintem a fajbiológiának és annak keretében a fajpszichológiának a jövőben csak a megadott négy tényező módszeres kivizsgálása útján lehet az eddig hiányos eszközökkel dolgozó nemzet-karakterológia eredményeit tökéletesíteni. Hogy a megadott négy összetevő milyen arányban szerepel, s közülük mennyiségileg és minőségileg melyik kerül túlsúlyba, ez határozza meg valamely nemzet lelki alkatának milyenségét, a többi nemzetekhez való hasonlóságát vagy azoktól való eltérését. Messzire vezetett volna és így nem lehetett feladatom mindazokkal az általános lelki tulajdonságokkal foglalkozni, amelyek, mint öröklött sajátságok, minden népben egyaránt megvannak vagy amelyeket, mint szerzett tulajdonságokat -bizonyos kultúrkörben, pl. az összes európai nemzetekben - egyformán feltaláltunk. Ellenben feladatomul kellett kitűznöm az előzőkben, hogy azokat az öröklött tulajdonságokat megkíséreljem felvázolni, amelyek az egyes fajtákat egymástól elkülönítik. Végül most azt a kérdést kell felvetnem befejezésül, hogy milyen szerzett nemzeti tulajdonságok egészítik ki ezt az elkülönítést, illetve, hogy ezek egybevetésével milyen sajátságok mutatkoznak, amelyek a magyar nemzettest lelki egységére összegeződőleg érvényesülnek és kiformálva az egyetemes magyarság lelki alkatát, azt a többi nemzetek lelki alkatával szemben jellemzővé teszik. Módszeres pszichológiai tömegvizsgálatok híján a megismerést a közvélemény, a mások és saját véleményünkből leszűrt mérlegelés és ítélet alapján kell igyekeznünk megalkotni. Bizonyos, hogy a leghelyesebb volna az idegenek, a kívülállók véleményét e szempontból elfogadni, mert ílymódon talán el lehetne kerülni az önszeretet és az elfogultság vádját. Ebben az irányban azonban, sajnos, hiába fáradozunk, mert komoly nemzet-karakterológiát a magyarságról egyetlen külföldi forrásban sem találunk. Nem tudni, hogy vajon a más nemzetekkel szemben érzett tökéletes közönyösség és az érdeklődés hiánya, esetleg a mások iránt táplált irigység és rosszakarat vagy csupán ennek az ismeret-ágazatnak a fejletlensége okozza, de való igaz, hogy nem csak rólunk, de másokról is alig lehet a világirodalomban komoly nemzeti jellemrajzot találni. A legrégibb időktől fogva minden nép érdemileg csak a saját lelki alkatával foglalkozott és a többi nemzet lelkületének tárgyilagos és szakszerű megismerésével alig törődött. Ennek a nemtörődésnek a következménye, hogy külföldön a magyarság jelleméről és lelki alkatáról legnagyobbrészt olyan felületes és téves vélemények alakultak ki, melyek a valósággal szöges ellentétben állanak. A többi európai néptől idegen fajtánk félreismerése, másoktól nem értett nyelvezetünk, a körülöttünk élő népek örökös irigykedése és rosszakarata mindig gonosz sziklafalként vette körül a magyarság szellemét és nem engedte, hogy valódi lelkületünket a távolabb élő, érdeklődés nélküli, közömbös idegenek megismerjék. Körülményes lenne, ha azt a sok hamis képet ismertetni próbálnánk, amelyet az idegenek régente és újabban rólunk festettek, s ezért csajt néhány jellegzetes külföldi véleményt említek meg szemelvényként. Regino egykorú német krónikás a kalandozások idejében élő ősmagyarokról többek közt pl. azt írja, hogy a magyarok - hír szerint - nyers húst esznek, vért Isznak és az ellenség szívét kitépik, hogy bátorságukat ezzel erősítsék. Ennek a krónikásnak a lelkiismeretlen, hazug véleménye nyomán évszázadokon át tartotta magát külföldön az az ostoba felfogás, hogy honfoglaló őseink - akik vitán felül fejlett ázsiai kultúrát hoztak magukkal - vérszomjas, vad nomádok voltak. Ottó freisingeni püspök, aki 1147-ben átutazott Magyarországon, nem híresztelés, hanem közvetlen megfigyelés alapján a következőket volt képes írni: A magyarok külseje vad, szemük beesett, termetük alacsony, viselkedésük szilaj, nyelvezetük barbár és valósággal a sorsot kell vádolni vagy az Isten türelmét csodálni, hogy ezeknek a szörnyetegeknek egy ilyen pompás ország birtokba vételét megengedte. Íme, ilyen torz és rosszindulatú jellemrajzokat festettek a magyarságról külföldön a régi világban. Csak a török veszedelem idején, amikor a magyarság meztelen mellével védte egész Európát s az egyetemes kereszténységet, változott meg némileg a tudatlanságból és gonoszságból font külföldi vélemény. Mivel szükségük volt a magyarokra, - elismerték és mindenfelé dicsőíteni kezdték nemzetünk becsületét és harci erényeit. Történelmünk későbbi során ezek az érdemek ismét feledésbe mentek és az osztrák elnyomás évszázadai alatt a tudatos ferdítés és rosszakaratú lealacsonyítás hatására az európai közvélemény a magyarságról ismét a legsilányabb jellemzést fogadta el. A németek szerint, ami csekély kultúrhatás és jó ezidőben a magyarságnál feltalálható volt, az kizárólag a németektől eredt, - ami kultúrátlanság és rossz volt, az mind az eredeti magyarság jelleméből származott. Csak Mikoschra hivatkozom, akinek kb. egy évszázaddal ezelőttről származó leírása szerint "a vad, dölyfös magyar hol komikus figura, a bécsi vicclapok állandó alakja, hol gonosz intrikus. Különben hódítóan szép külseje van, de könnyelmű és tékozló. Erős hajzat, összenőtt szemöldök, Kossuth-körszakáll, sasorr, barna arcszín, alacsony homlok, keskeny ajak, fehér kezek - jellemzik a magyart. Vérszomjas, uralkodni vágyó, képmutató, hencegő, tapintatlan, káromkodó, de egyébként elsőrangú lovas, felülmúlhatatlan céllövő és a nők fejét elcsavaró Don Juan". Íme, ebben a torz jellemképben jelent meg a magyar a velünk szomszédos és - sajnos - áldatlan politikai kapcsolatban álló osztrák közvélemény előtt is. Aki pedig pl. a távoli Franciaországban utazgatott, jól tudja, hogy ott még a századforduló idején is a francia gloireba szédült és francián kívüli dolgokban tudatlan értelmiség a magyarságot német néptörzsnek tartva, még badarabb jellemképet alkotott magának rólunk. Az európai kultúrközösség megismeréséből való kizárásban egyébként - egészen önálló államiságunk visszaszerzéséig -- igen nagy része volt a régi osztrák szellemnek, mely a külföldi kutatók és utazók előtt Magyarországot tervszerű félrevezetéssel kultúrátlan balkáni államnak, a magyarokat pedig félvad nomádoknak állította be, akik közé utazni egyrészt érdektelen, másrészt veszélyes. így azután a rólunk alkotott téves külföldi közvélemény csak az utolsó évtizedek alatt kezdett javulni, mikor rohamosan fejlődő idegenforgalmunk közvetlenül tárta hazánk-szépségeit és népünk kultúráját a külföldről ideözönlő látogatók elé. Ezt a javulási folyamatot a velünk szemben ellenséges érzületű népek a propaganda minden eszközével igyekeztek megakadályozni vagy késleltetni, -s néha bizony sok sikerrel. Valósággal megdöbbentő, hogy egyes államok fiai - az ellenünk táplált gyűlölködésből - még a legutóbbi időben is micsoda torz lelki jellemzést rajzoltak nemzetünkről. A román Slavici szerint pl. a magyarok ázsiai érzelmei mindig befolyásolják tetteiket és lerontják azokat az életelveket, amelyeket az európaiaktól kaptak. Szilaj, vad nép a magyar, amelynek lelkülete ellenkezik a román nép mélabújával és szelídségével. A magyarnak a nyelvében is a keménység, vadság érvényesül, ez a "limba cailor", a lovak nyelve. A magyarok a régi idők barbárainak egyenes leszármazottai, akik a románokat ma is rabszolgasorsban tartják, stb. Elvétve, főként a baráti nemzetek kőrében, idegen szerzők leírásából is megismerhetjük a magyarság lelki arculatának egy-egy valódi vonását. Nemzetünk nagy büszkeségére szolgál XII. Pius pápa jellemzése (1938), melyben a következőket mondja: A magyar nép, amely keletről jött és lelkében a keleti gondolat tündöklő mélységeit hordozza, anélkül, hogy elvesztette volna sajátos jellemvonásait, naggyá nőtt a nyugati földön, melyet új hazájának választott; részesült a nyugati civilizációból, megerősödött általa, s fokozatosan készült arra, hogy ezzel a civilizációval szemben olyan szerepet töltsön be, amely kegyetlen megpróbáltatások közepette is bensőleg gazdagította és nemesítette, s amely mindig értékes mozzanata fog maradni az európai történelemnek és kultúrának. A vatikáni apostoli könyvtár Pál pápáról elnevezett második termének egyik freskója megörökíti Corvin Mátyás emlékéi, aki Budán pompás és gazdag könyvtárat alapított, s egyúttal lerója háláját, és elismerését Magyarország iránt olyan dicsérettel, amely kiválóan egyezik kifejezéseiben a vatikáni térképfolyosó egyik szép feliratával: Magyarország, egykor Alsó-Pannónia, amely hires a mezőinek termékenységéről, aranyának bőségéről és lakóinak vitézségéről, megszakítás nélkül keresztény királyok uralma alatt álló. Egyébként azonban külföldi részről módszeres vizsgálatok úgyszólván sohasem történtek és az idegenek véleménye a sacro egoismo, a felületes nemtörődés vagy feneketlen rosszakarat miatt a magyarság lelki alkatának többnyire torzképét mutatja. Ezek szerint fokozottan vagyunk az egyetlen út követésére ráutalva: hogy saját magunk igyekezzünk nemzetünk lelki vonásait megismerni és megrajzolni. De hogyan kezdjünk ennek a nehéz feladatnak a megoldásához vagy legalább a tájékoztató irányelvek lerakásához? Vájjon olymódon járjunk el, hogy összegyűjtjük a régi és új idők államvezetőinek, közéleti nagyságoknak, tudósoknak, bölcselőknek, íróknak, költőknek a véleményeit vagy inkább a népi felfogásban kialakult megállapításokra és a közmondások jellemzéseire támaszkodjunk? Az bizonyos, hogy nagy megfontoltsággal kell összeválogatni azokat a véleményeket és megállapításokat, melyeket a nemzet-karakterológia terén eredményesen felhasználhatunk. Nyilvánvaló, hogy amióta a legrégibb hazai emlékek fennmaradtak, a magyarok mindig törekedtek véleményt formálni saját magukról, hajlamaikról, képességeikről, lelki sajátságaikról. Csakhogy ezek a törekvések -kevés kivételtől eltekintve - sohasem a néplélek módszeres megrajzolásában nyilvánultak meg, hanem egy-egy adott korszakkal, eseménnyel, esettel kapcsolatos egyoldalú véleményadásban. Ezen kívül, ha megfigyeljük a nemzetvezetőknek, politikusoknak, egyházi és világi szónokoknak és költőknek a magyar lelkiségről szóló régebbi és újabb megnyilatkozásait, úgyszólván mindig és mindenkinél megtaláljuk a bírálat tendenciáját és előtérben látjuk a javításra való törekvést. Ezeknek a jellemrajzoknak a nemzet-karakterológia szempontjából való megítélésénél a lényeg abban van, hogy azok nem a tudományos búvárkodás tárgyilagos eredményeinek, hanem inkább a nemzetnevelés célzatos eszközeinek foghatók fel. Vájjon, ha a lelkipásztor a szószékről a gyarló embereket ostorozza és a bűnök rettentő elterjedéséről beszél, a célból, hogy ezáltal a lelkeket megindítsa és a hívőket megjavítsa, - lehet-e ebből az emberek általános gonoszságára tárgyi következtetést levonni? Vagy amikor az atya pedagógiai okokból sűrűn hangoztatja és ostorozza gyermekeinek hibáit, lehet-e abból a gyermekek lelki romlottságára következtetést levonni? A nemzet vezetőinek, irányítóinak, nevelőinek is kötelességük, hogy a magyarság hibáit, lelkiségének gyöngéit, jellemének, akaratának hiányosságait felhánytorgassák, rámutassanak a bajokra, s néha akár eltúlzott alakban is ostorozzák azokat. Ennek pedagógiai fontossága és ésszerűsége magától értetődő, hiszen helyes irányú közvélemény kialakítása útján a lelki hibákat javítani, az akaratbeli mulasztásokat pótolni nagymértékben lehet és kell. Rá kell koronként ébreszteni a magyarságot azokra a káros öröklött és szerzett lelki sajátságokra, amelyeknek leküzdésével nemzetünk jobb, erősebb és boldogabb lehet. Dehát szabad-e azért végül is azt hinni, hogy a magyarságban csak ilyen hibák, hiányosságok és lelki gyöngeségek vannak? Azok az értékes magyar tulajdonságok pedig, amelyeket fölösleges volt kifogás tárgyává tenni - egyáltalában nem is léteznek? Talán egyetlen nemzetvezérünk sem ostorozta olyan kétségbeesetten a magyar lelkület hibáit, mint Széchenyi, és egyetlen költő sem zokogta olyan önmarcangolással, földresújtottan, mint Ady. Tudnunk kell azonban, hogy az ők és többi nagyjaink szavai - akiket hosszú sorban idézhetnénk - nem ítéletként sújtottak nemzetünkre, hanem csupán az aggódó atya korholásai, serkentő, tanító kifogásai voltak vagy a lélek húrjain játszó művész szívbemarkoló vészkiáltásai, amelyek a felébredést, a megjavulást és a tökéletesedést szolgálták. Ilyen elgondolás szerint egészen érthetetlennek látszik az az eljárás, ha valaki a magyarság jellemrajzát a nemzetnevelési szándékból kihangsúlyozott hibák összegyűjtése útján kívánja összeállítani. Értelmiségi rétegünk tagjai közül egyesek hajlanak afelé, hogy a magyarság lelki alkatát a kifogás, javítás és tökéletesítés célzatával hangoztatott nemzeti hibák alapján ítéljék meg. Ezek, az ő károsan elfogult, külföldimádó véleményükkel, destruktív hatást fejtenek ki és megnyilatkozásaikkal, amelyek nem nevelő, hanem félrevezető, nem erősítő, hanem önbizalom-romboló hatásúak, óriási károkat okoznak a magyarságban. Hasonlóan kártékonyak azok az újabban megjelent magyar irodalmi művek is, amelyek idegen, leginkább német szemüvegen át vizsgálják és ítélik meg a magyarság lelki alkatát. Színvakból soha sem lehet festő, s aki a német, olasz, francia vagy angol lelkiségből akarja megérteni és érzékeltetni a magyarság szellemét, az ne vegyen tollat a kezébe. Nem azt kívánom ezzel mondani, hogy az összehasonlító jellemzés szükségességét és értékét kétségbe vonom, hanem azt, hogy minden tárgyilagosságra való törekvés mellett is a magyarság lelki alkatát kizárólag a magyarság lelkületében való teljes elmélyedés útján, csakis magyarul lehet megérteni. Ha valamely hazai vagy külföldi kutató német vagy francia lélekkel méri fel a magyart, ugyanolyan képtelen eredményeket kap, mintha pl. hőmérővel akarná a magasságot, vagy centiméterrel a hőfokot megállapítani. - Talán kevésbé veszélyes, de azért föltétlenül káros az a másik vélemény-véglet is, amely egyoldalú életszemléletében nem akar tudomást venni semmiről, ami nem magyar, túlzott érzékenységgel fogadja a magyar lelkület minden jogos bírálatát, teljesen elzárkózik a külfölddel való összehasonlítás elől és a régi kisnemes maradi álláspontját fogadja el: "Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita", amely közmondásban nem csak a magyar föld és fajta szeretete nyilvánul meg, hanem a magyar élet testi és lelki formájának tökéletességéről való üresen fennhéjázó meggyőződés is. Nyilvánvaló, hogy a nemzettest lelki alkatának alapos vizsgálatánál egyik túlzó álláspontot sem lehet elfogadnunk, hanem igyekeznünk kell elvonatkoztatni magunkat minden egyoldalú vélemény hatása alól, s így kell tárgyilagos képet alkotnunk a magyarság lelki alkatáról. Az alábbiakban néhány, a magyarságról formált olyan régebbi jellemrajzot idézünk, mely a vázolt szempontból különös figyelmet érdemel. Széchenyi István ostorozó szelleme a hibákat állítja előtérbe, s korát megelőzve a modern fajbiológia tanítását vallja, amidőn a lelki alkat öröklési kapcsolataira utal: Hogy a nemesség nagyobb részének oly szívreható szegénysége, hiányos vagy semmi nevelése, s ekképp égbekiáltó tudatlansága s járatlansága közt, oly törvények mellett, melyek a rendbontóknak kedveznek inkább, mint a rendszeretőknek, a közhenyélésnek közepette nincs a hazában több baj, több veszély, mint melynek tanúi vagyunk, az valóban Isten csodája, vagy - és ez hihetőbb, - mert csudák mai világban nincsenek többé napirenden - annak legbizonyosabb jele, hogy nemes vérű, jóindulatú és becsületes ember a magyar nemes. Mert ha ez nem volna, már rég magára ruházza más szegény-sorsúak hibáit, az álnokságot, csúszás-mászást, hízelkedést, fortélyoskodást. És kérdem: vajon nem fáj-e az emberbarátnak szíve - ha nem magyar is - midőn ilyen nemes, jóvérű fajt célszerű rendszer híján miatt nagy léptekkel végvesztének indulni lát? Kemény Zsigmond jellemzése pl. azért érdemel különös figyelmet, mert kiviláglik belőle, hogy Kemény szerint milyen népi jellemvonások azok, amelyeket a magyarság leginkább elítél és amelyek lelki alkatától idegenek. A magyar népben nincs meg az alattomosság, nincs meg a fondorkodás ösztöne, a színlelés, a lesbeállás, a bosszú titkos kielégítésének vágya. A magyarság fő jellemvonása a nyíltság. A magyar aránylag nem bosszúálló. A bántalomért nem orvul, hanem a legnagyobb nyíltsággal szerzi meg magának az elégtételt. A magyar a vérengzéstől nem irtózik, de orozva nem gyilkol. Orgyilkost titkos bosszúra nem fogad. Orgyilkosnak nyereségvágyból nem szegődik. Ezek a tulajdonságok együttvéve teszik alkalmassá arra, hogy gyorsan kijózanodjék. A magyar nem összeesküvő. Története menetében aránylag bámulatosan kevés az összeesküvés. A magyar komoly, nyílt homlokú és merész szívű nép és éppen azért nem folyamodik oly módokhoz, amelyeket a szolgalelkűség félénksége, a szenvedésekből folyó erkölcstelenedés, a bosszú hajlamából folyó alattomosság szokott szülni. A magyar lelki alkat lelkes kutatója, Hermann Ottó (1902), a magyarságról igyekezett átfogó jellemképet nyújtani. Pszichológiai fejtegetését a következőkben foglalta össze: A magyarság legvilágosabban megtartotta a középázsiai lovas, általában állattenyésztő, pásztorkodó, sátoros nomádság jellegét. Nomád szervezetének késői nyoma a pásztorkodásban, halaványabban a halászat, leghalaványabban a népies vadászat terén maradt meg a legújabb korig is. Családjában és foglalkozási kereteiben szervezete a természet rendjén, a koron, a tapasztaltságon alapuló patriarchalizmus volt. Közéletét a törzsnek, mint népegyetemnek, közakarata vezette. A családban a tekintély föltétlenül a férfit illette; a nő meg volt becsülve; de nem ura mellett, hanem utána következett; a család kor szerint az asszony után sorakozott; a fiú elől járt. A patriarchális szervezetbe be volt vonva a fajilag azonos cseléd is, mely az idegen szolgának elébe vágott. Megjelenése szerint a magyarság méltóságos; magaviselete szerint komoly; hallgatagságra hajló; a fecsegő és ugrándozó magaviseletet, mint férfihoz nem illőt tekinti. A magyar föltétlenül vendégszerető és tisztességtudó. Föllépése nyílt és bátor, bármely földi nagysággal szemben is, ami nagy és erős önérzetében gyökerezik. Az önérzet sokszorosan jelentkező történelmi és társadalmi fejlődése révén szerzett túlságában gyökereznek a magyarság legfőbb hibái is, mint legkirívóbbak: a hivalkodás, meg nem férő természet, önhittség, gőg, hetykeség a betyárkodásig; de ugyaninnen a szalmaláng, egyáltalában a kitartás hiánya is, mert az önhittség sokszor egy a sokat markolással, ez pedig a keveset szorítással mely csapongáshoz vezet.
Sohasem alázatoskodó. Nagy erénye a lovagiasság. A magyar megtartja adott szavát.
A magyar szavajárása velős, sokszor ékes; született szónok. Szelleme szerint kiválóan eszes, elmés, költői hajlamú. Szereti a hasonlatot, a parabolát, a dolgoknak önmagával való viszonyítását. A magyar a folytonos, iparkodó munkának nem embere. Nekifohászkodik ugyan és ekkor nagyot végez; de ezután nagyokat pihen és álmodozik. Ezért a magyar nem is hajlik a folytonos munkával szerző, alkotó iparra és kereskedésre; ha rákényszerült, menekülni iparkodik az anyaföldhöz, a halas vízhez, ahol szemlélődő, sokszor a restségig érő hajlamát kielégíti. A magyar nem ment az uraskodás hajlamától; szeret mulatni. Köztéren szereti a fényt, házában sokszor a sivárságig menő egyszerűséget; de éléskamrájára, pincéjére és jószágára büszke és rátartós. A magyar ember nem hagyja jussát, véleményéhez makacsul ragaszkodik; a világ legszívósabb, meg nem győzhető pörlekedője és örökös pártoskodója. A magyar igen közel áll a természethez, józanon fogja fel a jelenségeket, tisztán tudja saját véges voltát; semmin sem csodálkozik, mindent jól megnéz és első gondolata: a dolog nyitja. Esze élességével, józan gondolkodásával sokszor oly dolgokról mond biztosan találó ítéletet, amelyektől alapjában véve távol áll. A magyar helyzetének sajátságos és kényes voltát jól ismeri és helyesen fogja fel: tudja, hogy mint nemzet számszerint nem nagy, hogy a számbeli hiányt eszességgel és nemzeti sajátosságainak fenntartásával, kifejtésével lehet legbiztosabban pótolni. Ezért más hatalommal szemben türelmes, belátásból és bölcsességből megférő; szabadságát megosztó. De jogaira féltékeny, azoknak védelmében éber és eszesen kitartó. Ezek után lássunk néhány nemzetkarakterológiai megállapítást mai kiválóságaink tollából. Orsós Ferenc (1941) a magyarság lelkületéről a következőket írja: Szerencsére még nem fajultak el összes értékes faji génjeink. A sok lelki és szellemi drótakadály, csapda és álcázás között megbújva vesztegel még sok ősi erős gén, sokkal több, mint ellenséges indulatú faj kutatók állítják. Persze a nemes szemek sok ocsú és pelyva közé vannak süllyesztve. Megkísérlem most, hogy kiválasszak pár magyar szemet a silány pelyvából. Az ősi magyar erény két nemes fém ötvözete: a régi finnugor és török törzsek származéka. A nemzeti életre legfontosabbakat sorolom fel néhány hozzáfűzött megjegyzéssel. 1. Első helyen áll a magyarság harciassága. Nem állati kegyetlenség, nem fejvadászat ez a tulajdonság, hanem az életerőből és fajszeretetből fakadó harci készség. A katonai erények ilyen fokát rajtunk kívül még finn és bolgár rokonaink őrizték meg százados szüntelen elnyomatás dacára. 2. A második helyre az élő hitet helyezem, bár ennek magva látszólag különösen nehezen található fel. Pogány őseink hite a harciassággal szorosan összeforrt lelki adottság volt. Ez most tűnik ki, amikor a szittya, hun és honfoglaló magyar művészet motívumainak vallásos jelentőségét kezdjük megérteni. A kereszténység látszólag szétválasztotta a hitet a harciasságtól, pedig ez nem ellenkezik a kereszténység elveivel, hiszen Krisztus kijelentette: Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem fegyvert. Az ezeréves múltunkban gyakran egyszerre lángolt fel a hit és a harcos hevület. Elég, ha a keresztes hadjáratokra, a tatárok, a törökök és az osztrák-dinasztia ellen vívott harcokra utalok. 3. A tudás is ősi magyar sajátság, de sajnos, sokan csak az elnyomatás tüneteiből ítélik meg a magyarság szellemi színvonalát, pedig tudjuk, hogy a honfoglalás idejében őseink szellemi fölényben állottak a szomszédos népek mellett, ami kitűnik egyrészt hadászatuk fölényességéből, fémiparuk kiválóságából, állattenyésztésük sikereiből és az államalkotásra és vezetésre való kiváló rátermettségükből. Hogy a turáni fajták kiváló állattenyésztők és kertészek voltak, általánosan ismert. Az öntözőrendszer is turáni találmány. A turkesztáni és a bolgár öntöző kertészet e magas kertkultúra közvetlen, megszakítás nélküli leszármazottja, a kecskeméti világhírű gyümölcstermelés és konyha- és gyümölcskertészetünk sok más kiváló helye is az őskori kertészetünk fel újulása. 4. Hogy a művészet, nevezetesen a képzőművészet mennyire magyar sajátság, csak most kezd ismertté válni, amikor hazai és külföldi szaktudósok felfedezik az ősi szittya (szkíta), hun és magyar iparművészet gazdag emlékeit és megvilágítják annak magas, szinte egyedülálló technikai fejlettségét és spirituális jelentőségét. Német, orosz és hazai archeológusok kimutatták, hogy a szkíta-hun-magyar iparművészet iráni (perzsa) befolyástól megtermékenyítve már a messze ókorban úttörő volt és nagymértékben befolyásolta később a görög és a germán művészetet és kultúrát is. Amikor őseink Dél-Oroszországban éltek, a Dnyeper mentén és a Krím-félszigeten, főleg Kercsben alakultak messze kiható iparművészeti központok, melyek különösen a fegyverek, katonai felszerelések és áldozati eszközök készítésében magas tökélyt értek el. Újabban számos céltudatos ásatás leletei olyan tüzetes megismeréséhez vezettek e művészetnek, hogy egy-egy újabb lelet felbukkanásakor nemcsak az előállító műhely, de sokszor az illető mester is meghatározható. így pl. (Fettich Nándor vizsgálataiból) tudjuk, hogy a Nürnbergben őrzött német birodalmi díszkard a Dnyeper mellett készült hun műhelyben és ugyanazon mester kezéből került ki, mint egy hasonló második moszkvai és egy harmadik nyíregyházi példány. Minthogy a művészetben nagy szerepet játszott a tarsoly lemezének ornamentuma, ezt a művészetet tarsolylemez-művészetnek vagy tarsolylemez-kultúrának is nevezik a szakértők. Minden tarsolylemez ezüst- és aranyborítású felszínén más-más egyéni jelentőségű díszítés található. Most tudjuk, hogy e díszítés formai elemei részint őshun, részint iráni és görög elemekből tevődnek össze. Az őshun motívumokban különösen állatok vagy istenek, illetve ezek jelképei szerepelnek. A görög befolyás alatt ókeresztény motívumok is behatoltak e művészetbe. Kétségtelen megállapítást nyert, hogy a fegyverek, a ruházat, az eszközök ornamentuma egyszersmind a kultusz szolgálatában is állott. A művészet jelentősége akkor voltaképpen nagyobb volt, mint jelenleg, mert a fajtára nézve jellegzetes és az egyénre nézve sorsmeghatározó absztrakcióval és perszonifikációval volt egybekötve. A szittya-hun-magyar vitéz szemében a fegyver, a ruházat minden dísze, így tehát a tarsolylemez, sőt még az egyszerű derékszíj is valami önálló lényt, rendszerint egy állatot, illetve egy szellemet képviselt, mely misztikusan befolyásolja, együttél a hordozójával és annak sorsát, hadiszerencséjét is irányítja. A tarsolylemez ornamentumának pl. egyszersmind totem-jelentősége volt és az azon ábrázolt állati és növényi motívumok mind valamely istenség szimbólumai voltak, éppúgy, mint az ókereszténység korában is mindenütt feltaláljuk a jellegzetes szimbólumokat, pl. a halat, a galambot, a keresztet, stb. A harc közepette tehát az Isten kezében érezte magát a magyar harcos és ha elesett, úgy transzcendentális segítői is vele együtt haltak, az egész mindenség gyászolta és volt idő, amikor a ház népe vagy kísérete is sírba szállt vele (Herodotos). Már máskor is kiemeltem, hogy milyen utolérhetetlen tökéletességűek a finn-ugor rokonaink, pl. a Moszkva körül lakó mordvinok kézimunkái. Hogy ez a fejlett háziipar most is virágzik népünknél, eléggé bizonyítja Székelyföld, Kalotaszeg, Torockó, Mezőkövesd, Tárd és Baranya, stb. népművészete. Sajnos, hogy e fajfenntartó és nemesítő erénye népünknek jelenleg idegen ízlésű kereskedők legkárosabb befolyásának van kiszolgáltatva. Ami eddig népművészetünk megmentése végett társadalmi és állami úton történt, túl kevés a degeneráló külső befolyáshoz képest. Pótolhatatlan nemzeti vesztesség lenne e művészet kihalása. Végül kimagasló erénye a magyar fajnak a férfias jellem és az egyéni és családi erkölcs. Nyíltság jellemzi a magyar népet. Alattomosság, álnokság távol áll tőle. Titkai nincsenek, legfeljebb az itt-ott még nyomokban fellelhető pogány hagyományok. Fajtamentő kincse a magvai- népnek a családi élet tisztasága. Ahol ez lazul, ott már idegen befolyás érvényesül. Hóman Bálint a mai magyar nép lelki sajátságait mesterien vezeti le a honfoglaló magyarság lelki alkatából, melyet egykorú görög, szír és arab források alapján ismertet. Leírja a honfoglaló magyart, kiben nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, politizáló, idegenekkel szemben óvatos, körültekintő, sőt körmönfont, de alapjában nyíltszívű és egyenes, de sokszor állhatatlan. Az élet küzdelmeiben bátor, munkabíró, nélkülözést tűrő, de a jólétet, pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk. Érdekes pl. Keresztúry Dezső (ejtegetése arról, hogy milyennek látja a magyar önmagát: A magyarság önszemlélete nemcsak ma, de már századok óta türelmetlen tettvágy és halálos kétségbeesés közt hullámzik. Magasság és mélység azonban itt is csak egy középső rétegre vonatkoztatva nyeri el értelmét. Ezt a kiegyensúlyozó kedélyréteget fatalisztikus bölcsesség, valóságkedvelő józanság és melegen gyöngyöző jókedv jellemzik. Vér, táj, történelem együttesében mintha csakugyan Észak és Dél fonódott volna össze e szemléletmódban. Lelkesültsége valami közép a rajongó sóvárgás és a pusztító indulat közt; lehangoltságából hiányzik az északi elcsigázottság és a déli cinizmus; józansága mértéktartóbb, mint a német alaposság. s emberibb, mint a gall racionalizmus; fatalizmusa a tapasztalás bölcsessége, nem a kiábrándultságé, humora a bátor szív és a játékos értelem felelete a sors nyomására; quietizmustól, iróniától és érzelmességtől egyaránt távol áll. E pár vonás is jelzi: a magyar jelleg, ahogy az a nép tudatában is tükröződik, nem egyszerű és átlátszó; a jellegzetesen magyar kedélyállapot összetett, árnyalatos. A legtisztább öröm mélyén is ott van valami nyugtalanító emlék iszapja, a vágyat a tapasztalás kényszere fegyelmezi, a szenvedélyt az ösztönökben hordott szemlélődő hajlam. Az önfeláldozás kitáruló lelkesültsége hamar átfordul a megbántottság dacos elzárkózottságába, a nagy álmok szárnyán ott a valóság szürke pora is. Önmagára eszmélésének folyamán a magyarság egyik legmegrázóbb élménye az elhagyatottságé, a testvértelenségé, a népi magányé. Vannak, akik ezt az érzést művelődésünk egyik mély ellentmondásából eredeztetik. A magyarság életcélja is, mint minden más népé - eszerint - az. hogy önmagát kifejlessze. Alkotó erői azonban nem fejlődhettek szabadon: mint később érkezettnek, egy már kész világképhez kellett alkalmazkodnia. A mintakép túlságosan is élő és nyomasztó, hogysem a tanítvány legyűrhetné: a magyarság önmegtagadással lett európaivá, s nem egyszer béklyónak érzi ezt a szellemi hűbériséget. Fegyelme, belátása keresztény és európai, emlékezete és vágya azonban az európai kultúra előtt vagy alatt élő erők szövetségét keresi: műveltségével otthon érzi magát nyugaton, de ösztönében a magánosság, az utat tévesztettség érzései nyugtalankodnak. Ha ez a magyarázat - amely egy XVI. századbeli, s elsősorban politikai fogantatású élményt általánosít - nem is tartalmazza az egész igazságot, mégis önismeretünk egy jellemző vonására utal. Minden nép kész az elzárkózásra. A magyarság is szereti magánosságát büszke különállásnak érezni, s hajlamos arra, hogy életének célját és értelmét a puszta létörömben vagy a nemzeti önzés céljaiban keresse. De sok példánk van arra is, hogy ez a nemzet szinte teljes önfeledtséggel tudta átadni magát egy-egy nagy, léte határain túl mutató eszme vonzásának. A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk, azonosítja Illyés Gyula minden magyar költő és gondolkozó után az igaz magyarság eszményét a tökéletes emberiességgel. Valóban, ha a magyar önismeret legfájóbb eleme a népi magány érzése, legmélyebb értéke ez a tiszta, magas emberiességért folytatott szakadatlan küzdelem. Végül Ravasz László (1939) örök szépségű és megrázó igazságú tanítását idézzük a magyarság lelki alkatáról: Ha közelebbről nézzük és megkérdezzük, hogy milyen a magyar népnek a szellemi alkata, észjárása, azt mondhatjuk, hogy a magyar szellem tagolt, nagy egységekben dolgozó, egyenletes, egyszerű, tömör. Látszik ez abból, hogy a magyar nyelv képekkel dolgozik inkább, mint fogalmakkal, hasonlít ahhoz a festőhöz, aki nagy foltokkal ábrázol, egységekkel mondja el a részleteket is. Hasonlít ahhoz az épülethez, amelyben a falat a kövek nehézkedése tartja össze inkább, mint a közéjük rakott vakolat, vagy az összekötéseknek és kapcsolásoknak finoman kidolgozott rendszere. Beszélgetésében is átlag kevés szóval él, sokat mond a hangsúllyal, s lényeges társalgási tényezője a szünet. Nem hajlamos az elvonásokra; az absztrakció egy bizonyos magassága mái- nem érdekli, üressé és értelmetlenné válik számára. Nem hajlamos rendszerezésre sem, szereti a világ képét nagy egységekből állítani össze, s köztük éppen csak a legszükségesebb kapcsolatot létesíti. Rendszercsinálási kedvtelése sohasem volt. Tömör annyiból, hogy gondolkodása és kifejezése súlyos; nincs meg benne a pattanó, szikrázó könnyűség még akkor sem, ha a játékos kedve egészen kifejlődött. Reálisnak kell mondani a magyar szellemiséget és józannak. Egészen távol áll tőle a spekuláció, nem hajlamos az ábrándozásra. Realitása azonban nem teljes: minden magyarba beleszakadt egy foszlány a puszták tündéri igézetéből, a délibábból. Helyhezkötöttsége és az előtte feltáruló rettentő távolság készteti arra, hogy túl a lehetőségen elgyönyörködjék távoli álmok csillogó foszlányaiban. De lehetetlen magyar Don Quijotét elképzelni, aki lóra ülne, hogy megússza a délibábok vizét. Szeret mesélni és mesemondásába a sajátmaga világát, életét viszi által egy megnagyobbított és megszépített világ boldog lehetőségei közé. A bojtár-legény királyfi lesz, a királyfi bojtárnak öltözködik; a gonosz mostoha csele felsül, a fiatalok boldogok lesznek; aranynyájak legelnek aranymezőkön, de sem kozmikus csodákat, sem átöröklött démonológiát, sem dualista világcsatát mesemondásában nem találunk. Első emlékei a keresztyénség felvételekor elpusztultak, mesemondásának történelemelőtti eredete eltűnt, s azt lehet mondani, hogy mesevilágából lényegesen hiányzik a múlt. Napsütötte pusztákon, fénnyel betöltött völgyekben, kedves, sugárzó dombokon élte le életét, Közép-Európának legszárazabb és legnapfényesebb földjén: nem csoda, ha tiszta, erős színeivel mély és igaz távlat, zavartalan valóságlátása nagy világossággal kapcsolódik. Szellemiségében is sok a napfény; tiszták, biztosak a méretek, nem mosódnak el az alakok; lényét öntudatlanul is világosságból valónak tartja a magyar. Amit nem ért meg, neki meg kell magyarázni: magyarrá és világossá tenni. Nincs érzéke a félhomály, az ismeretes chiaro oscuro iránt. Meséiben, költészetében nem szerepel a köd, az angolszász és germán mondavilágnak ez a legfontosabb hangulatcsinálója. Világossága miatt idegenkedik a miszticizmustól, az értelmi miszticizmustól éppen úgy, mint az érzelmitől. Amaz túlságosan elvont, emez túlságosan idegen és férfiatlanul érzelmes volna számára. Mindehhez hozzájárul szellemiségének egyszerűsége. Nem a primitívséget értem ezen, hanem az ősi tehetségnek gyermeteg egészségességét és természetességét. A magyar lélek nem bonyolult, nem dekadens, nem kiélt, ereje nem halk remegésekben áll, jaj lett volna neki, ha kard és eke helyett halk remegésekkel akart volna ezer esztendeig fennmaradni! Egészben véve férfias nép; ahol igazán magyar a magyar, ott a férfiak a szebb példányok, a nő csak kísérőzene a férfiasság vezérszólamához. Sok tartalékerő rejlik még benne: ezer év óta van itt és még egyáltalában nem kopott el. Itt-ott látszik a kifáradás egy-egy önmagába házasodó rétegnél, főképpen a szaporaság megszűntében és a kényelmesebb foglalkozás keresésében, de ez helyi tünet. Okos keveredéssel, elegyítéssel és megmunkálással ez nagyon hamar eltűnhetik. Kedélyét tekintve, a magyar lélek uralkodó vonása a nyugodt, talán egykedvű külszín alatt elraktározott és rendbentartott érzelmesség. Ezért van benne valami ellentmondó, néha meglepő. Sokszor nem olyannak bizonyul a magyar, mint amilyennek vártuk. Ez nem a lelke hamisságától, vagy erkölcse álnokságától van, hanem kedélyének a belső feszültségétől. Alapjában véve hallgatag; nem is igen van kivel beszélnie, sem szántás-vetés, sem pedig verekedés közben nem lehet társalogni. A társalgás vagy kézműves vagy papirosemberek foglalkozása. Ebből következik, hogy mondanivalói felgyűlnek, s ha éppen nem történik meg vele az, ami a pásztorokkal, hogy a felgyűlt mondanivalót sem mondják el soha senkinek, ez néha kikívánkozik, s ha jó emberére akad, poharazás közben beszédessé válik. Komolyságát néha átüti meglepő jókedve. Jókedvében mindig van valami komoly és fájó vonás. Ha gátló képzetei meglazulnak és lelke kicsordul, előttünk áll a sírva vigadó magyar, aki úgy megdalol, táncol, vigad, hogy a szíve majd megszakad. Ezekbe az ellentétekbe azonban nem könnyen megy át, bizonyos erőszak és törés kell hozzá, ami az érzelmek erejét és kifejezés hevét fokozza. A csendes ember így válik duhajjá, a szelíd mérgessé és szilajjá. De azután - éppen ezért - hamar elviharzik, visszaesik egykedvűségébe vagy zákányos lehangoltságába. Mozdulata tempós, megfontolt, szinte ünnepélyes, de tánca felülmúlja a forgószél sebességét, s szívesen veti magát nyerget nem ismert vad ménre, s az ember és állat eme nagyszerű párbajában rendesen az ember győz. A magyar erkölcsöt nézve, uralkodó vonását a férfiasságban látjuk. Ezzel együtt bizonyos keménység jár. Közeli szomszédság ide a büszkeség, rátartiság. Ez bizony sokszor az üres gőgig fokozódik. A rátartiságból következik, hogy szeret imponálni, bár neki alapjában véve nem imponál senki. Büszkeségből fényűző is tud lenni. Sohasem a maga érzése, szüksége és kívánsága szerint, hanem mindig azért, mert valamit meg akar mutatni, reprezentálni akar. Férfiasságába kegyetlenség is vegyül néha, de éppen úgy beleszövődik a nagylelkűség is. Nem érzékenykedik, nem sápítozik, tettének következményeitől nem riad vissza, azt vállalja, de sokszor a gyengét futni engedi, az ártatlant nem bántalmazza, s ha jótéttel kell visszafizetni, kedve telik a bőkezű fizetésben. Mindamellett alaptermészete szerint ragaszkodik a földhöz, erősen összeszövődik a lelke ezzel a világgal; kevés benne a transzcendentális hajlam. A földhöz való ragaszkodása ösztönös önvédelem. Mint ahogy az akác 8-10 méter mélyre nyújtja gyökerét a sívó homokban, hogy a pusztító szelek ellen szilárd réteget kapva megálljon, úgy a magyar lélek is nagyon mélyen belebocsátotta gyökereit ebbe a földbe, a laza magyar homokba, hogy a történelem szele el ne söpörje innen. Rátartisága, kedélyének zártsága, belső érzésének a mélysége, csak kirobbanó formában való megnyilvánulása és férfiassága érteti meg velünk azt, hogy a magyar ember szemérmes, legbelsőbb valójában nem szeret mások előtt megjelenni; vallásban, szerelemben, barátságban kerüli a könnyen csobogó lírát, s mivel nagyon komolyan veszi érzéseit, szereti elrejteni. Ezeket ismerve, természetesnek találjuk a magyart a maga különös és jellegzetes életformáiban. Első helyre a virtuskodást teszem: ez különös magyar életforma. Oka az, hogy a csöndes, egyhangú és egykedvű életben felgyűl egy csomó energia, a férfias természet keresi a veszedelmet, a rátartiság mindenre képes, ha kételkednek a fogadkozásában; a "majd megmutatom én" magatartás következik a magyar lélek imponálni akarásából. A halál, mint minden turáni eredetű népre, reá is kevésbé félelmes, s az egész virtuskodás azért is alkalmas életforma, mert összesűrítve, hirtelen lepergő, bámulatot keltő cselekménysorozatban az egész erőkészletet felhasználja, s azután visszavonulhat a maga régi, csöndes helyére. A magyarságnak a sportban való teljesítménye is sokkal inkább a nagyszerű, kivételeket felmutató virtus, mintsem a tervszerű, céltudatos edzés és rendszeres gyakorlat eredménye. Másik jellemző életformája a magyarnak a dekórum-keresés. Először tekintélytartás, azután méltóságtudat, majd ünnepélyesség, végül reprezentáció; pompázó felvonulások, akár lakodalmak, akár országgyűlések legyenek. Ilyenkor kiderül: mennyi ízlés, mennyi szín, mennyi pompakedvelés van a magyar emberben, akár barokk főúr, akár egyszerű paraszt. Itt látom a magyarázatát annak, hogy különösen két vallás tett mély hódítást a magyar ember szívében: egyik az egyszerű, világos, kemény, autonómiát adó és eleve elrendelést hirdető kálvinizmus; a másik a színes, pompás, látványos katolicizmus, felvonulásaival, nagyszerű szertartásaival, csodálatos vizuális élményeivel. A magyar embernek tagolt, tömör, kisebb összefüggéseket megtartó szelleméből, azután erőteljes egyéni hajlamaiból, továbbá abból a tényből, hogy aki az ő fajtája, az családtag, aki nem az ő fajtája, idegen vagy ellenség, egyszóval: a Kárpátövezte karám világhelyzetéből következik, hogy szereti a pontos határokat, akár gyepű, akár barázda, akár jogszabály. Roppant élesen vitatja: kinek meddig tart a hatásköre. A maga portáján elismeri a gazdát úrnak, de nem engedi, hogy beleszóljon a szomszéd dolgába. Ez fejtette ki a magyarnak rendkívüli jogérzékét, s ez a nagyon kifejlett jogérzék építette ki a magyar alkotmányt, a közjogi vonatkozású hatáskörök megállapításának ezt a nagyszerű intézményét. Az alkotmány egy állandó jogalkotási önvédelem a mindenkori királyi hatalommal, főurakkal, lázadó jobbágyokkal, rendi Magyarországgal, nemesi előjogokkal, hatalmas szövetséges államokkal szemben. A hadviselést és igazgatást a magyar férfi főfoglalkozásképpen űzte, s ez éppúgy katonanemzetté tette, mint politikus nemzetté. Politikus nemzetnek, szakadatlanul jogi kérdéseket megoldó embereknek legfőbb fegyvere a szónoki beszéd, ezért a szónoklás a magyarnál éppen olyan állandó és jellemző életformává lett, mint pl. a görögöknél, ahol minden kérdésben egy millió alkalom szerint váltakozó esküdtbíróság döntött és akár magánjogi, akár közjogi, akár egyszerű érzelmi vagy értelmi döntésről volt is szó, két fél érveinek gondos meghallgatása és lemérése után jött létre a döntés. A magyar szónokiasság az idők folyamán értelmi jellegéből sokat veszített, mind nagyobb szerepet talált benne az érzelmi és a morális, azaz a rábíró elem. Ennek oka a magyar természet súlyosságában, szemlélődő voltában, nehézkességében rejlik. A magyar hajlik a keleti lomhaságra, a kor pedig gyors és nagy cselekedeteket kivan, tehát a magyar életben állandóan zengett egy sarkalló, ösztökélő, lelkiismeretbe nyilalló profetikus szó a megmentő cselekedet érdekében. A legmegrázóbb prófétizmus mellett ez az érzelmek felduzzasztásával, esetleg a nagy alkalmak aprópénzre váltásával és a zengő szavakkal való játékos visszaélés által az örök prófécia komoly, sürgető, jeremiási hangja mellé odaállította a hazafiaskodó, egyesületeskedő retorikának pohárköszöntős szózuhatagát. Ez egyik magyar bűnre vezet át, a szavattyúságra, majd a szószátyárságra, néha szájhősködésre. Világos dolog, hogy a magyar életforma a tervszerű és szótlan engedelmeskedés helyett a rendszeres ellenzékiség. A magyar sohasem volt összetapadó nép, mindig laza összefüggésben élt, s inkább nagy egyéniségeket tudott termelni, mint nagy népet. Mi nagy egyéniségekből összetevődő kis nép vagyunk, míg ismerünk kis egyéniségekből összetevődő nagy népeket. A magyarnak már említett nehézkessége, jogászi gondolkozásmódja, autonómiát kereső természete engedelmességre nehezen kapott rá, ezért hamar ment ellenzékbe, de ha olyan gazdája akadt, aki kemény kézzel összeroppantott minden ellenzékiséget, megjuhászodott és szót fogadott. Minden nagy király ellen állandóan összeesküvéseket szőttek, minden nagy magyar király először a határon belül verte le az összeesküvőket, azután ütközött meg a határon kívülről jövő ellenséggel. Ez a sor betetőződik a magyar aktivitás csúcspontjában, a magyar katona életformájában. Soha senki az ellenkezőt nem állította, minden igaz ember, akár barát, akár ellenség, megerősítette, hogy a magyar egyike a legjobb katonáknak. Itt nem a hadvezéri lángelmékről beszélek, nem is a háborús társadalom szervezéséről, a hadseregigazgatásról, ezekben vitatható a magyar különös kiválósága. Beszélek magáról a háborús foglalkozásról, s annak gyökeréről, a halálos veszélyű verekedésről. Ebben páratlan volt a magyar ezeréves történelme során bármikor. A Trianonban széttört Magyarország páratlan értékű ajándékot és hős személyiséget állított elénk: a magyar katonát. Mindeddig a cselekvő, vagy pedig pozitív életformák áttekintését végeztük. Van egy másik sorozata is a különös magyar életformáknak. Ezek között első helyen említem a magyar türelmet. "Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja." Ez az ismerős szólás fejezi ki a magyarság rendkívüli passzív hősiességét. Más nép hasonló kedéllyel és értelmességgel százszor forradalomba ment volna, a magyar azonban tűrt. Nem a jámbor, élhetetlen, gyáva és lemondó türelem ez, hanem az elemekkel harcoló magyar léleknek a hihetetlen erőpróbája, amellyel példátlan terheket tud elhordozni. Ennek a türelemnek az elfajulása a tehetetlen beletörődés, a pató-pálos lelki magatartás. Ez is magyar vonás, szomorúan magyar; az egykedvűségnek olyan foka, amely a világon semmit sem tart érdemesnek arra, hogy megmozduljon érte. Van ebben valami fáradt érzéketlenség, kipusztulása az ép reflexeknek. A magyarnak még van egy utolsó, nagyon jellemző életformája: az, ahogy meg tud halni. Élni nem tud, halni mindig szépen hal. Ezért olyan megrázó a Szózatban a jobb kor és a nagyszerű halál dilemmája. A magyar passzivitás itt megint hősivé válik, csodálatos erkölcsi tartalmat nyer, s az ilyen halál, mint valami misztikus kenyér, nemzedékek életét táplálja. A magyar ezer szép halállal váltotta meg jogcímét az egyetlen csúnya életre. Most lássuk, miként reagál, illetve az életfontosságú kérdésekben hogyan viselkedik a magyar lélek, melyet Ravasz László olyan mesteri tollal jellemzett. Milyen hatást idéz elő a magyar szellemiségben a kultúra fejlődése, hogyan tükröződik vissza az alkotásokban a magyar szellem. Természetesen nem a magyar tudományos, művészeti, technikai, ipari, mezőgazdasági stb. értékek-felmérésére kívánunk kísérletet tenni, mert ez nagyon messzire vezetne és a fajbiológiának nem is lehet feladata. Csupán a reakciókészség és képesség mikéntjét kell még szóvátennünk e helyen. Szigorú megfontoltsággal és tárgyilagos megítéléssel is nyugodtan állíthatjuk, hogy nincsen olyan életfontosságú kérdés, irányzat, feladat, amellyel szemben a magyar lelki alkat ne reagálna vagy amely felfogásbeli vagy alkotásbeli képesség hiánya miatt számára megoldhatatlanná válnék. A magyar léleknek ez a fogékonysága a kultúra legkülönbözőbb életfontosságú kérdései és követelményei iránt részben öröklött tehetséggel, részben szerzett képességekkel magyarázható. Anélkül, hogy messzemenő részletezésbe tévednénk, eléggé közismert és néha még a külföld által is elismert tényre hivatkozhatunk, amikor azt állítjuk, hogy a magyarság a tudományos élet legkülönbözőbb ágazataiban, a művészetekben és a sportban, sőt legújabban már a technikában is létszámához mérten feltűnően nagy arányszámmal vesz részt az egyetemes emberi kultúra fejlesztésében. Mindenekelőtt tudnivaló, hogy már honfoglaló őseink is fejlett ázsiai kultúrával rendelkeztek, amely messze túlszárnyalta az e hazában talált népek primitív kultúráját. Az ázsiai turáni műveltség a dolog természeténél fogva elsősorban hadi kultúra volt, ennek fölényével győzte le olyan diadalmasan ellenségeit. De mezőgazdasági, állattenyésztési kultúrája is volt, sőt igen magas művészeti kultúrával is rendelkezett. Hogy az egykorú krónikások barbároknak festették le a honfoglaló magyarokat, ez érthető. Az emberek mindig hajlamosak voltak arra, hogy a sajátjuktól elütő, idegen kultúrát barbárnak minősítsék. Ha elképzeljük azt a páni félelmet, amelybe a hódító honfoglaló magyarok a már polgáriasodásnak és elpuhulásnak indult szomszédaikat döntötték, - akkor meg is találtuk a honfoglaló magyarság fogvicsorgató becsmérlésének és szidalmazásának indokát. Az ősmagyarság magas kultúráját a históriai és régészeti emlékeken kívül logikailag is bizonyítja az a tény, hogy kiváló katonai és nemzetszervezetet tudott kiépíteni, és ebbeli képességeivel a többi nyugatázsiai és keleteurópai népeket messze felülmúlta. De az sem felel meg az igazságnak, hogy az ősmagyar egyoldalúan katonáskodó és pásztorkodó nép volt. A magyarság a honfoglalás idején már 38 iparágat űzött, s ezek közül igen híres volt a magyar fegyverkovács, ötvös, szíjgyártó, nyeregkészítő, tímár, szűcs és takács mesterség. Még a magyar lelkialkatnak a kereskedelemellenes voltát sem lehet eredetileg elfogadni, ha az egykorú görög történetírók leírására gondolunk, amelyből kiderül, hogy a görögök az ősmagyarokkal már Lebédiában és Etelközben élénk cserekereskedelmet folytattak. A magyar lelkialkat kultúrát teremtő, befogadó és fejlesztő készsége a honfoglalás után, a letelepedés korszakától kezdve még fokozottabb eredményekben nyilvánul meg. Mi magyarok jól tudjuk, hogy ezen a földön, ezeréves történelmünk során, a kultúra terén mit tett és alkotott a magyar szellem. Az a kemény sors azonban, amely a magyarságnak osztályrészül jutott, sajnos, megakadályozta, hogy ezeket az ősi kultúrteljesítményeket, a régi szellemi alkotásokat meg is őrizhessük. Míg a nyugati nemzetek viszonylagos védettségben fejlődtek és mai napig fenntarthatták régi kultúrájuk maradványait, a magyarság a történelem forgószelében elveszítette úgyszólván minden régi kincsét. Mivel nagyon kevés bizonyítéka maradt fenn az ősi magyar alkotásoknak, ki vagyunk téve ellenségeink rágalmazásának, akik elődeink lelki alkatát magasabb kultúra kifejlesztésére képtelennek hazudják. Szent István gyönyörű bazilikáját és az ősmagyar királyok művészi sírjait romba döntötte az oszmán, az Árpád-kor építészeti remekeit - kevés kivétellel - eltörülte a föld színéről a tatárdúlás. Esztergom nagykultúrájú ősvárosáról, Visegrád gyönyörű királyi kastélyáról, stb. csak romok tanúskodnak. Mátyás király fényes Budavára, a nagy tudósok és művészek alkotása, megsemmisült, s a híres magyar Corvinák ezrei váltak az enyészet martalékává. A régi magyar szellem tudományos és művészi megnyilatkozásainak tömegei pusztultak és kallódtak el a nemzetünket sújtó idők vad viharában. Mindaz, amit ma úgy ismerünk és bizonyítékként bemutatunk, mint az ősi magyar szellem alkotását, csak jelentéktelen töredéke annak, ami tényleg megvolt, amiről csupán hiteles tudósítások maradtak fenn, a valóságban azonban mind megsemmisültek a nagy nemzeti katasztrófák ideje alatt. Nekünk nem engedte meg a végzet, hogy ősrégi építészeti remekeinket büszkén mutogathassuk fiainknak és a bámuló idegeneknek. Nem tudjuk könyvtárainkat megtölteni sokévszázados, régi fóliánsokkal és múzeumainkat telerakni az ősmagyar művészet gazdag kincseivel, mert elpusztította őket a barbár ellenség. Amikor az oszmán-uralom véres, dúló harcok nyomán összeomlott, Magyarország kiirtva, kifosztva, felperzselve állott és lényegileg nem sokban különbözhetett attól, amit a honfoglaláskori Árpád hadai itt találtak. Hosszú évszázadok számtalan szellemi és anyagi terméke semmisült meg és tűnt el örökre! A magyar tehetség nem építhette ezer év alatt folyamatosan, kőről-kőre rakva nemzeti kultúráját, mint azok a nyugati államok, amelyeknek békéjét és nyugodt fejlődését védtük a keresztény Európa kelet és dél felől támadó vad ellenségeivel szemben. A nyugat önimádatba szédült nemzetei minduntalan elfelejtenek hálásak lenni azért, hogy a magyarság - miközben önmagát védte és a harcban összes szellemi-anyagi javait feláldozta -a nyugatiak kultúráját megmentette attól a sorstól, ami a magyar kultúra végzete volt. De ha hálát nem kapunk, - és talán nem is várunk, - azt mindenesetre elvárhatnék, hogy kézlegyintéssel ne intézzék el a magyar szellem értékeit, amikor saját régi kultúr-kincseikkel kérkednek, vegyék tudomásul, hogy azok fennmaradását közvetve nekünk, magyaroknak köszönhetik. -A történelmi viharok pusztításai miatt kultúránk ma felmutatható alkotásainak nagy része újabb keletű és alig tekinthet vissza egy-két évszázadnál régebbi múltra. Széchenyi gyújtotta fel a magyarság lelkében azt a fáklyát, melynek ragyogó fénye lett a megteremtője, útmutatója és örök fejlesztője az újkori magyar kultúrának. A nemzettest átütő faji erejének és a magyar lelki alkat különös értékének éppen az a legékesebb bizonyítéka, hogy önhibánkon kívül örökösen visszavetve és elmaradva az európai kultúrfejlődés ütemétől, mihelyt némileg enyhült a ránk nehezedő sors kezének összeroppantó súlya, a törhetetlen magyar szellem nyomban feltámadt - és egyetlen évszázad alatt nagyjából behozta mindazt a hatalmas előnyt, amit a tőlünk nyugatra fekvő nemzetek évszázadok folyamatos munkájával megszereztek. Ez a tény a magyarság lelkületének legmélyén felhalmozódott olyan tartalékolt erőforrás jelenlétére vall, ami jellemző a magyarság lelki alkatára és fajbiológiai szempontból jelentős tényezőt képvisel. A kultúr-kérdésekkel kapcsolatban még egy probléma adódik, amelynek mérlegelése a magyarság lelki alkatának megítéléséhez szorosan hozzátartozik. Ez a kérdés arra vár feleletet, hogy vajon a magyar szellemiség és kultúra ázsiai-e vagy európai? A fajbiológiai értelemben legkeveretlenebb és legősibb néprétegünk, a parasztság, az ősi zenében, népköltészetben és népi képzőművészetben rengeteg keleti, sőt ázsiai vonatkozást őrzött meg, miért is tagadhatatlan, hogy népi kultúránk ma is erősen keleti színezetű. De különösebb merészség nélkül azt is állíthatjuk, hogy egész kultúránk keleties alaptónuson épült fel, tehát úgy is jellemezhetnék, hogy a magyar kultúra olyan európai kultúra, amelynek egyik gyökere a messze keleti múltba nyúlik vissza. Éppen ezért a magyar szellemiség olyan európai kultúr-gyümölcsöket termel, amelyeknek különlegességét és zamatát éppen a minden kultúr-termékünkben finoman átérezhető keleties színezet adja meg. De téves úton járnak azok a túlzók, akik ma is táltosokat szeretnének látni és kultúránkból mindent kiirtanának, ami nem napkeleti. A magyarság lelki alkatára jellemző, hogy -bár alapjában konzervatív típusú - az átütő erejű koreszmék befogadására alkalmas termő talaj. Ebben különbözik és különbözött sok keleti eredetű néptől, akikből hiányzott a lelki reakcióképesség a sorsdöntő szellemi átalakulások megvalósítására és emiatt tönkrementek. A magyarság ezer évvel ezelőtt került a nagy válaszútra: felvenni a kereszténységet és beleilleszkedni az európai kultúrközösségbe, - vagy elpusztulni. Amiként szerves részünkké vált az őseink bölcsességéből táplálkozó ezeréves múltú kereszténységünk, ugyanúgy megváltozhatatlan valósággá lett európai kultúránk is, és büszkék vagyunk arra, hogy az európai kultúrközösség tagjai lehetünk. Ezt annál inkább valljuk, mivel az igazi európai kultúra nem esik össze kontinensünk határaival, sőt inkább úgy látszik, kelet felé lényegileg mindössze a Kárpátok gerincéig terjed. A kereszténység általános tanait kivéve, csak idáig jutottak el a nagy európai szellemi áramlatok, pl. reformáció, ellenreformáció, szabadságmozgalmak, stb; ezen túl egy másik világ kezdődik, bizantinus kultúrával és az egyetemes európaitól sokban eltérő szellemmel. A magyarság képviseli kelet felé a nyugateurópai szellem és kultúra végső bástyáját, s a Kárpátokon innen és túl a különbség a népi lelki alkat jellemvonásaiban és reakcióképességében is megnyilvánul. Láttuk, hogy pl. a magyarság lelkisége mennyire másként reagált a bolsevizmus irányzatára, mint az oroszságé. Ellenben nyoma sincsen nemzetünkben lelki elzárkózásnak, amikor a nyugateurópai szellemi javak közül a tudomány, technika, művészet, közgazdaság, stb. vívmányait, s az erkölcsi és szociális fejlődés olyan rendszereit kell átvenni, amelyek a magyarság lelki alkatának megfelelnek. Az egyetemes magyarság lelki alkatának kutatása közben eddigi fejtegetéseink során általános jellegű tényezőket állítottunk előtérbe. Most meg kell vizsgálnunk, hogy ezek az általános jellemvonások milyen vonatkozásban állanak a nemzettestet alkotó alapfajtákkal. A magyarságnak kiváló elmék tollából idézett fenti jellemrajzai és saját ismertetéseink is összegező képet igyekeztek nyújtani az egyetemes nemzettest lelki alkatáról, függetlenül attól, hogy a magyarság fajtabeli összetétele milyen, és hogy a nemzetünkről festett lelki kép öröklött vagy szerzett tulajdonságok eredőjéből tevődött össze. Ha azonban fajbiológiai szempontból mélyebben tekintünk ezekbe a jellemrajzokba és azokat részeire bontjuk (elsősorban Ravasz László klasszikus megállapításaira és teljes egészet alkotó jellemrajzára gondolok), úgyszólván pontról-pontra szét lehet boncolni alapelemeire, s ezek az alapelemek lényegileg egyrészt a turáni, másrészt az ugor fajta lelki sajátságai. Amiként antropológiailag ez a két fajta uralkodik a magyar faj képben, ugyanúgy a magyar nemzeti lélek is elsősorban ennek a két fajtának jó és rossz tulajdonságaiból szövődik össze. A dolog természetéből következik, hogy az egyetemes magyarság lelki alkatának megrajzolásához eljuthatunk olyképpen, ha a nemzettestet alkotó fajták jellemképeinek összegezéséből indulunk ki, viszont a magyarságot képező fajták jellemzését is meg kell találnunk, ha az egyetemes magyarság lelki alkatának jellemző sajátságait alapelemeire bontjuk. Amit mindeddig bemutathattunk, az úgyszólván csak első, tapogatózó úttörésnek számít a fajlélektan kiépítése felé. A magyarság lelki vizsgálatánál még rengeteg a teendő. Nem csak a már említett módszeres tömegvizsgálatok szükségességére utalok, hanem a nemzeti lélek tagozódásának szakszerű kutatására és értékelésére is. Az már a köztudatba ment, hogy van erdélyi szellem, ismerünk alföldi, dunántúli, felvidéki lelkiséget, stb. Nem akarom kétségbe vonni ez alkalommal sem a környezethatás rendkívüli fontosságát, de mégis úgy érzem, közelebb jutnánk az igazsághoz, ha az említett lelki különbözőségeket nem kizárólag földrajzi és történelmi (idegen elnyomatási) indokokkal magyaráznék, hanem a fajtabeli megoszlást, szóval az öröklési anyagot és a világra hozott lelki hajlamot is figyelembe vennők. Ehhez persze ismét csak a különböző tájegységek népességének beható szomatikus és pszichikai átvizsgálása útján juthatnánk el. A jövő feladata az egyes magyar etnikumok és a különböző mai magyar törzsek, Nyírség, kunság, jászság, palócság, csallóköziek, ormányságiak, a matyók, barkók stb. stb. felkutatása, s a testi bélyegeik mellett a lelki alkatuk tüzetesebb megállapítása. Mindezek ismeretében természetszerűen még közelebb fogunk jutni az egyetemes magyar lelki alkat egzakt megrajzolásához is. A székelységet pl. külön kell kiemelnem, mert ez az izmos nemzeti törzsünk a lelki vizsgálódás tekintetében is megkülönböztetett figyelmet érdemel. Mintha a székelység lelki alkata érezhetőbb eltéréseket mutatna pl. az alföldi magyar lélekkel szemben! De ezek az eltérések semmi esetre sem azt jelentik, mintha a székely-magyar lélek más, idegen, vagy éppen ellentétes lenne az alföldi-magyar lélekkel. Hála Istennek, nincsen a nagy magyar tölgynek egyetlen olyan főága, sőt egyetlen fontos hajtása sem, amely testi és lelki sajátságai tekintetében az anyatörzstől elütne, vagy azzal szemben ellentétes (diszharmóniás) tulajdonságokat mutatna fel. (A nemzettestbe az utolsó ezer év alatt beolvadt új elemek lényegileg nem csökkenthetik az eredeti fajták átütő erejű befolyását az egyetemes magyarság lelki képének kialakítására! ) Az ősi székelység lelki alkatánál kimutatható árnyalati eltéréseket nézetem szerint az a körülmény okozza, hogy a székelységben az egyetemes magyarságnál feltalálható egyes tulajdonságok mintha fokozott mértékben, mások mintha csökkentebb mértékben lennének kifejlődve. Messze vezetne e helyen a székelység lelki alkatának részletkérdéseibe behatolni, de azt ki lehet emelni, hogy a székelységben pl. a cselekvési aktivitás folytonosságának hiánya, szalmaláng, úrhatnámság, szemlélődési tétlenség, könnyelműség, gyakorlati és üzleti élettől való tartózkodás, születéskorlátozás stb. általában hiányoznak. Nem vonom kétségbe, hogy székelységünk távol az alföldi anyamagyarságtól, más földrajzi és éghajlati viszonyok között, megpróbáltatásokkal nehezített gazdasági életmódban, különleges társadalmi keretben és hosszú időkön át független politikai szervezetben - lelkileg is másként fejlődött, mint az alföldi magyarság. De az eltérés kiinduló pontja és alapvető magyarázata mégis a székelység fajta-összetételében van, amelyik sok szempontból azonos az alföldi magyarságéval, de sok szempontból el is tér attól. A székelyeknél -amint láttuk -a főelem turáni ugyan, de egyebek mellett lényeges tényező nála a fehér mongolos és részben a keleti hosszúfejű fajta-elem is. Feltételezhető, hogy a székelyeket jellemző rendkívüli céltudatosság, szervezési készség, törhetetlen szívósság, akaraterő és kitartás (mintakép: Körösi Csorna Sándor), másrészt a vállalkozási kedv, élelmesség, furfangosság és üzleti hajlam sok tekintetben az utóbbi rokon-fajtáknak a genetikus lelki sajátságaiból táplálkozik. Az kétségtelen, hogy a székely-magyarság lelki alkata nem mennyiségi értelemben tér el az alföldi magyarságtól, vagyis nem más, a magyarságtól idegen, új lelki vonásokat mutat fel, hanem attól csupán minőségi értelemben különbözik. Ez lehetővé teszi és elősegíti, hogy a székelység szellemileg az egyetemes magyarság lelki alkatában harmonikusan olvadjon fel. De a székely lelkiség példája, a székely lélek esetleges térnyerése vagy visszahúzódása, a székelység várható számbeli gyarapodása stb. felhívja a figyelmet arra, hogy az egyetemes magyarság mai lelki alkatára a nemzettest egyes részei olyan hatással lehetnek, mely annak mikéntjét befolyásolja, esetleg bizonyos szempontokból meg is változtatja. Egyetlen nemzet fajtabeli összetétele vagy lelki alkata sem véglegesen megkövült örökérvényűség! A nemzettest lelki vonásai csak addig mutatnak fel szabályszerű állandóságot, amíg egyrészt az öröklött tényezők változatlanok, másrészt a szerzett nemzeti szellem az ősi tradíciókhoz hű marad. De nyomban eltűnnek a régi lelki vonások, mihelyt megváltoznak a nemzettestet alkotó ősi fajtatényezők, vagy a régi szerzett lelki sajátságok idegen lelkiség új képét öltik fel. Minden nemzetnek elemi érdeke, hogy ne engedje az idegen szellemiség túlsúlyba jutásával eredeti történelmi lelkületét elhomályosítani. Az pedig éppen sorsdöntő életfeltétele, hogy a nemzettest ősi faj-képében olyan változás ne következhessek be, amely az ősi öröklési anyag kicserélése folytán a nemzettest testi és lelki alakját lényegében változtatja meg. Nem kifogásolható azonban, hogy az eredeti fajta-összetevők arányának megváltozása esetén az egyetemes nemzettest bizonyos lelki sajátságai előtérbe jussanak vagy elhalványuljanak, ha ez az egyetemes lelki harmónia fenntartása mellett történik. A magyarság lelki alkatánál is elképzelhető idők folyamán ilyen harmonikus változás, ha mondjuk pl. az ugor-elemek esetleges erősebb mérvű szaporodásával, vagy pl. a székelységet alkotó faji összetevők érvényrejutásával stb. az egyetemes magyarság lelki alkatában az említett fajta-tényezők lelki sajátságainak többsége kerülne előtérbe! Hogy a fajta-adottságból következő öröklött sajátságok mennyire sorsdöntőek a magyarság lelki alkatának és szellemi életének kialakulásában, annak bizonyításául befejezésként Nagy Géza kiváló etnológusunknak, Méhely Lajos, a magyar fajbiológia úttörő mesterének és Bartucz Lajos nagynevű antropológusunknak a megállapításait idézem. Nagy Géza szerint az alföldi magyarságnak egyik része könnyűvérű, mozgékony, hamar fellobbanó, mindenhez könnyen alkalmazkodó, vállalkozó szellemű, áldozattól, bármiféle kockázattól vissza nem riadó, - ellenben a másik része nehézkes, fontolgató, makacs, mozgásba nehezen hozható, a megszokott rendtől nem tágító, anyagi dolgokban számító, minden előtte bizonytalan kimenetelűnek látszó vállalkozástól tartózkodó, s a kevés biztossal megelégedő. Amattól indult ki történelmi életünk alatt a haladás, emez tartotta fenn a magyarságot. Akárhányszor megtörtént, hogy az elsőtől megkezdett áramlat ebben a rétegzetben már elveszítette előbbi hevességét, mire az utóbbinál is megindult a sokkal zajtalanabb formában jelentkező lassú, de biztos átalakulás. Ez a valódi alapja a példabeszéddé vált magyar szalmatűznek. Nem volt azonban egyetlen olyan mozgalom sem, ha csakugyan megfelelt a nemzet szükségleteinek, melynek gyors fellobbanása alatt ne fogott volna szikrát az a másik, nehezebb rétegzet is, amely később befejezte azt, amit a másik megkezdett. A viszonyok hol az egyik, hol a másik elemnek juttattak nagyobb szerepet, s a köztük lévő különböző jellemvonások magyarázták meg történelmünk meglepő fordulatokban gazdag eseményeit. Meddő dolog volna bármelyiknél is keresni a magyar nemzeti jellem nagyobb eredetiségét. Múltunk egyformán szükségessé tette mindkét elem kifejlődését, de a fejlődés csak úgy indulhatott meg, ha magában a nemzettestben megvolt a magva mindegyiknek, s ez nem lehetett más, mint az a különbség, ami már a történelem előtti időkben, a kezdetleges életviszonyok között is kifejlődött az ősmagyarság egyrészt halászattal, másrészt vadászattal foglalkozó elemei között. A későbbi időben csak a tartalom bővült a fejlettebb életviszonyok között, de a keret megmaradt. A halászokból lettek a földművesek, a vadászokból pedig a pásztorkodó nomádok, majd midőn a törökség előnyomulása miatt egyik legelőt a másik után vesztették el, hadi kalandokat kereső nyugtalan harcosok, kik még azután is, hogy elfoglalták a mai Magyarországot, félszázadon keresztül végig kalandozták Európát. Ezekből képződött a magyar középnemességnek, amazokból pedig a magyar parasztságnak alaprétege. Méhely Lajos rámutat, hogy ez az idézet klasszikus meglátása a történelmi tényeknek, azonban a belőlük vont következtetés a történelmi módszert általában jellemző hibában szenved, mert egész beállítása nélkülözi az események legfőbb rugóját, t. i. a faji princípiumot. Valójában itt nem egyszerű foglalkozásbeli hajlamokról és lehetőségekről, hanem a test és a lélek mélyében rejlő faji különbségekről van szó, mert egy pillanatig sem kétséges, hogy az első, a könnyűvérű, hamar fellobbanó faj-elem, mely a fejlődés első fokán vadászó, majd pásztorkodó nomád és később kalandvágyó harcossá, majd pedig a birtokos nemesség alaprétegévé lesz, a magyar nemzet turáni fajelemével azonos, ellenben a nehézkesebb, fontolgató, a megszokott rendtől nem tágító, eleinte halászkodó, később földművelő parasztsággá alakuló elem: a nemzet ugor fajtájú rétegének felel meg. Nagy Géza, aki nem volt fajbiológus, éles meglátással ismerte fel a két fajta-csoport lelkületi különbségeit, s fölveti azt a sorsdöntő kérdést, vajon a nemzet életére nézve melyik csoport üdvösebb kihatású, s megállapítja, hogy mind a kettő egyaránt fontos, mert amit az egyik hősi lélekkel évszázadok folyamán megszerzett, azt a másik odaadó munkával és józan mérséklettel megtartotta. S éppen ebben rejlik a magyarságnak a viszontagságos sors minden veszedelmével dacoló csodás ereje, mert míg a turáni fajtájú elem lendülete, messzeható pillantása, szervező ereje, fékezhetetlen szabadságvágya és harci készsége, valamint eszményin célokért hevülő, s a nemzeti dicsőségéit elszántan küzdő hevülete emelte a nemzetet történelmi hivatásának magaslatára, addig az ugor fajtájú elem kiválóan gondoskodott a polgári munka folytonosságáról, s az erkölcsi és anyagi javak megőrzéséről. Csakis ilyen, ideálisnak mondható munka felosztás mellett vált lehetségessé, hogy a sors csapásai által oly gyakran porbasújtott nemzet mindig magára talált. Végül Bartucz Lajosra hivatkozunk, ki a magyarság lelki alkatát következőleg világítja meg: Mi az, ami jellemző és a magyarságot minden más néptől megkülönbözteti, ami különlegesen magyar? Éppen a speciális testi és lelki rasszbeli összetétel, az europid és mongolid rasszkör elemeinek adott arányban való együttes előfordulása. De ez még nem minden, mert ez valójában még csak a természet által nyújtott nyersanyag, melyhez mester is kell, aki jó kötőanyag alkalmazásával a sokszínű és természetű anyagot összegyúrja, formálja, jellegzetes alakká, népegyéniséggé, magyarrá teszi. Ez a tehetséges alkotó mester a történelem, amely a különböző testi és lelki rasszbeliségű egyéneket, családokat, nemzetségeket és törzseket egy biológiai, szaporodási közösségbe, a nemzettestbe hozta, sodorta össze, amelyen belül az évezredes együttélés és egymással való állandó kereszteződés a vérrokonságot mind mélyebbé, mind többoldalúvá tette, a rendelkezésre álló testi és lelki örökséganyagot pedig hol differenciálva, hol újra kombinálva a nemzettest legkülönbözőbb részeibe eljuttatta. Ehhez járult azután egy másik segítő mester, a természet, amely a magyar haza miliőjének ezerféle tényezőjével: klímájával, szelével, melegével, napsütésével, vizében és terményeiben rejlő különböző hatóanyagaival a nemzettest emberanyagát ezer év óta idomítja, modellezi, s külső fiziognómiájában is egymáshoz mind hasonlóbbá teszi. Sőt ez a miliőhatás megnyilvánul a lelkiségben is, s egy csomó, bár nem öröklődő, de az embereket egymáshoz hasonlító lelki vonást hoz létre. A mai magyarság az eurázsiai rasszkörbe tartozó, különböző eredetű és ősiségű öröklésvonalaknak, rasszelemeknek igen bonyolult összeszövődése, amelynek váza, fő anyaga ma is a honfoglaló magyarok által hozott örökséganyag. A magyar nemzettesten, mint biológiai és szaporodási körön belül élő, egymással állandó kereszteződésben lévő vérrokon egyénekben generációról generációra öröklődő speciális rasszbeli összetételű testi és lelki öröklésanyagnak a történelem évezredes sodra és a magyar hazának adott természeti és társadalmi miliője által megszabott manifesztálódása az, ami a magyar lényeget adja, ami a magyart a világ más népétől megkülönbözteti. Összefoglalva nemzetünk lelki jellemzésére vonatkozó fejtegetéseinket, befejezésül meg kell állapítanunk, hogy a magyarság - miként testi jegyeit illetően - lelki alkata tekintetében is eltér a többi nemzetektől. Ez a lelki alkat kétségkívül a magyarságban foglalt ősi fajták öröklési tényezőiből fejlődött ki, de a magyar történelem, az ezeréves hazai föld és a nemzeti szellem formázta egységes magyar lelkületté. A nemzet lelki alkatának főbb sajátosságaiban tisztán lehet érezni a turáni és az ugor fajta lelki tulajdonságainak átütő erejét. A nemzettest ezen két vérrokon főfajtája nemcsak testi bélyegeit, hanem lelki adottságait illetően is összhangban van, ami elősegíti az egyetemes magyarság lelki alkatának harmonikus felépítését. A magyar lelkiség egyéni. sok keleti vonást felmutató, de mégis az európai nemzetek közösségébe tökéletesen beilleszkedő, valódi európai lelkiség. Nemzetünk lelki alkata a hibák és gyöngeségek ellenére olyan kimagasló szellemi értékeket és faji kiválóságokat tüntet fel, amelyek biztos zálogai a magyarság örök fennmaradásának!
A nemzetek életében - bármilyen politikai keretben -a különböző társadalmi életfolyamatok kialakulása és hatóereje rendkívüli fontosságú tényező. A társadalmi életjelenségek, köztük a biológiailag legfontosabbak: a fajfenntartás szabályainak kifejlődése; a társadalomgazdasági rétegeződés; a megélhetés biztosításával kapcsolatban kialakuló társadalmi erőmegoszlás; bizonyos fajtájú, nyelvű, kultúrájú, vallású, lelkületű, vagyoni erejű emberek széttagozódása, illetve társadalmi összekapcsolódása, stb. mozgatják a nemzetek belső életrendjét. Mindezeket a társadalmi életjelenségeket végső fokon ösztönök: a) a létfenntartás és b) a fajfenntartás ősi ösztönei váltják ki és tartják fenn, noha a mai differenciált társadalmi rend bonyolult szerkezetében a fő indítóokok szerepe néha elhalványul. Kérdés, hogy a társadalmi életjelenségek kikristályosodási folyamatára van-e a fajtáknak és a faj biológiai törvényszerűségeknek valamilyen befolyása és milyen az? Messze vezetne itt a társadalomtudomány és szociográfia részleteibe behatolni és a magyarsággal kapcsolatos társadalmi kérdések teljes tömegét megtárgyalni. Ezért csak néhány olyan társadalomerkölcsi, társadalomgazdasági és társadalompolitikai élet-jelenséget emelünk ki a legfontosabbak közül, amelyek a magyarság biológiai sorsát közvetlenül befolyásolják. Ezek a jelenségek az egységes és oszthatatlan magyar nemzettest társadalomélettani (német meghatározás szerint: Gesellschaftsbiologie) megnyilvánulásának részjelenségei. A nemzettestet alkotó fajták e téren is fontos szerephez jutnak, mivel a különböző társadalmi erőkifejtéssel szemben minden nemzettest úgy viselkedik, ahogy azt az összetevő fajták testi és lelki alkata lehetővé vagy szükségessé teszi. Ha közelebbről megvizsgáljuk a társadalmi életfolyamatokat, a döntő fontosságú élet jelenségek gyökerénél úgyszólván mindenkor megtaláljuk a faji vonzalom vagy az összetartozandóság és egymás iránti bizalom alapfeltételeit. Ezek az alapfeltételek már a nemzettestek kialakulásánál döntő tényezők voltak, természetes tehát, hogy a nemzettestben támadó társadalmi életjelenségeknek is fő mozgatóelemét alkotják. Minden társulás sikerének alapja - akár történelmi fontosságú, ősi nemzet kialakulásról, akár szűkkörű és alárendelt jelentőségű társadalmi megmozdulásról van szó -, hogy a társulásban résztvevők nagy általánosságban hasonló vagy valamiképpen összetartozó elemek legyenek. Az az állam vagy nemzet, amelyik ezt a törvényt nem veszi figyelembe, éppúgy magában hordozza a felbomlás és enyészet lehetőségét, mint bármelyik ellentétes jellegű és érdekű emberekből összehozott mindennapos társadalmi mozgalom Vitán felül áll, hogy a faji vonzalom az egyik legősibb társadalom alkotó erő, amely magával hozta a nemzeti társadalom kialakulásának feltételét. A társadalmi élet jelenségek sokirányú, differenciált voltából önként következik, hogy a faji vagy egyéb összefüggésből származó nagy társadalom keretén belül újabb és újabb felfogásbeli, célkitűzési, érdekkapcsolati, stb. körök keletkezhetnek, amelyeknek tagjai egymással ellentétes társadalmi életjelenségeket mutatnak fel. A létért való küzdelem az ugyanazon nemzettesthez, fajtához, valláserkölcsi közösséghez, társadalmi réteghez, foglalkozási ágakhoz, stb. tartozó egyének összekovácsolódott csoportjaiban is vetélytársakat állít a társadalmi síkon, s ezek a kisebb-nagyobb közösségek keretein belül harcolhatnak egymás érdekei ellen. Ez a tény a társadalmi élet jelenségek genetikai törvényét nem gyengíti, csupán az emberi társulás jelenségeinek rendkívül szövevényes voltára vet fényt. Szociális kérdésekben pl. az ellentétek végletekig kiélesedhetnek a faji közösségen belül, de mindig más síkon mozognak, mint az idegenekkel szemben érzett ellentétek. Míg az előbbieket csupán a mindennapi élet anyagi követelményei robbantják ki és megfelelő eljárásokkal kiegyenlíthetők, az utóbbiakat mélységes ősi ösztönök mozgatják és úgyszólván megváltozhatatlanok. A társadalmi világáramlatok, s az ezek nyomán támadó különféle korszellemek természetesen rányomják bélyegüket minden nemzettest társadalmi élet jelenségeire. De a társadalmi áramlatokra, akár a fajfenntartás és a szexuális élet kérdéseire, akár a legkülönbözőbb, létfenntartást szolgáló szociális irányzatokra, akár a társadalmi vagy nemzetiségi rétegeződés kialakulására vonatkozzanak, az egyes nemzettestek különféleképpen reagálnak. A fajbiológiai gondolkozásmód tanított meg arra, hogy ez a reakció-különbség egyrészt a nemzettest fajta-összetevőinek genotípusából, másrészt a nemzeti szellem paratípusából következik. Ha ez nem így volna, akkor a különféle megszállások idején a magyarság is magáévá tette volna pl. az idegen erkölcsi szokásokat, s vallását elhagyva, a török megszállás másfél évszázada alatt mohamedánná, az újabb nemzeti csapások idején görög keleti vagy egyéb idegen vallásúvá vált volna, szociális síkon pedig pl. a magyar ipari munkásréteg a megszálló hatalom idegen munkásrétegéhez, a földmíves társadalom az idegen földmíves réteghez társult volna, stb. A török és osztrák nagyhatalom évszázadokig tartó megszállása azonban éppúgy nem tudta a magyarság társadalmi életjelenségeit gyökeresen megváltoztatni, mint a balkáni kishatalmak évtizedekig tartó kultúra- és lélekgyilkos pusztítása. De ennél a magától értetődőnek látszó magyar példánál talán még feltűnőbb, hogy a központi brit szigeteken élő, úgyszólván kizárólag angolul beszélő és angol kultúrával (paratípus) szaturált írek és az angolok között a fajtakülönbség (mediterrán írek - nordikus angolok) miatt a társadalmi életjelenségek, erkölcsi világszemlélet, nemzeti szellem, szociális irányelvek, stb. nem egyeztethetők össze, s a belső társadalmi törekvések feszítő ereje miatt a két ellentétes öröklési tényező által formált társadalmat (genotípus) soha sem lehet közös nevezőre hozni. Ez természetesen távolról sem azt jelenti, mintha a sok-gyökerű társadalmi életjelenségeket egyedül a fajta-származás kormányozná. A fajta-ismeret lényegéből következik az a megállapítás, hogy a faji társadalom nem léphet sem a nemzet, sem valamely társadalmi réteg vagy egyéb társadalmi közösség helyébe, hiszen mindezek fölött áll és egyidejűleg mindezekben benne foglaltatik. A faji öncélúságot és a társadalmi életet nem lehet, de nem is kell föltétlenül egy síkba hozni. A fajták önmagukban hordozzák rendeltetésük célját és Örökérvényűek, a társadalmi életnyilvánulások a nemzettest mindennapi belső életének kisugárzásai és többé-kevésbé változók. A fajták legfontosabb biológiai hatását a társadalmi életjelenségekre egyrészt abban a tényben látjuk, hogy a fajta-ellentétek a különböző nemzetek között erősebbek, mint az a vonzóerő, amelyet a különféle nemzetiségi tömegek hasonló szociális és erkölcsi törekvése kifejt; másrészt a különféle fajta-összetételű nemzetek másként reagálnak a felmerülő társadalmi áramlatokra, s ezért mindenkor a nemzet-testek öröklött és szerzett sajátságainak megfelelő társadalmi életjelenségeket hoznak létre.
A fajfenntartás eredendő ösztöne az ősi társadalmak kialakításában és megtartásában alapvető szerepet játszott. Vannak, akik azon a véleményen vannak, hogy az emberek a társadalmi élet legkezdetén, az emberiség őskorában teljesen rendszertelen nemi keveredés állapotában éltek. Ezt a nézetet tarthatatlannak kell minősítenünk, ha meggondoljuk, hogy még a magasabbrendű állatok sem élnek rendszertelen nemi keveredésben, hanem szexuális életüket ösztönösen a fajfenntartás magasabb szempontjainak rendelik alá. Amikor a zoológia tanításából tudjuk, hogy sok nemes vad - legalább kicsinyeinek felneveléséig - a párjával él, miért kellene a legnemesebb élőlény, az ember primitív ősalakjáról a legalantasabb promiscuitást (állandó nemi keveredést) feltételezni? Igaz, hogy a zoológiában nagy számban akad példa a fajfenntartás nyáj rendszerére, -ami az emberek társadalmában a soknejűségnek felelne meg, - azonban még ez a társadalmi berendezkedés is nagy magasságban áll a korlátlan promiscuitás alantas szervezetlenségével szemben. Az állatvilágban bizonyos házi (domesztikált) állatok térnek el leginkább a fajfenntartás szigorúan szabott törvényeitől, s bizonyos, hogy az embernél is a domesztikációs folyamat kialakulása idézte elő egyrészt a nemi élet természetellenes elhajlását, másrészt a fajtakeveredés nagymérvű gyakorlását. Ami a magyarságnak a fajfenntartás szempontjából való társadalmi berendezkedését illeti, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy annak fejlődését a legrégibb időkig visszamenőleg követhetjük. A magyarság származástanáról szóló fejezetben utaltunk arra, hogy Kr. e. a III. évezred idején a magyarság egyik fő fajtaösszetevőjének gyökerét a Volga-menti legősibb haza táján találtuk meg. Itt élt ebben az időben az akkor még fajilag és nyelvileg egységes ugor ősnép, melyből a következő évezred alatt az északra húzódó nyugati ugor ágak (finn, karéliai, észt, stb.), majd az Ázsia felé szakadt keleti ugor ágak (magyar, vogul, osztják, stb.) hasadtak le. Az ötezer évvel ezelőtt élt ugor magyarság szexuális-társadalmi berendezkedéséről pontos felvilágosítással szolgálnak azok az ős-ugor szavak, amelyek az északra került finnek, a Volga táján visszamaradt ugor törzsmaradványok, s a mai magyarság nyelvében egyformán fellelhetők (apa, anya, fi, férj, vő, meny, ipa, napa, ángy, árva, stb.). Hogy ezek a fogalom-megjelölések nem újabb eredetűek, éppen az bizonyítja, hogy a szétszakadt ugor ágakból kialakult nemzetek nyelvében egyaránt feltalálhatók, tehát csak a Kr. e. III. évezred idején még egységes nyelvtörzsből származhattak. E szavak tanúsága szerint a Kelet Európában élő ugor ősnép igen fejlett társadalmi-családi életet élt. Az ötezer éves fogalom-meghatározásokból következik, hogy őseink már ebben a korszakban olyan életrendszert alkottak, amely az egynejűség törvényén felépített családot tekintette a társadalmi élet alapjának. Joggal feltételezhetjük azt is, hogy ott, ahol a mai értelemben vett családi kapcsolatok fennálltak, a családi erkölcs, a családtagok egymáshoz való viszonya és az utódokról való gondoskodás kötelezettsége is rendezést nyert valamilyen formában. Az ugor ősnép igen primitív, békésen halászó-vadászó emberekből állott, de a maga módján már évezredekkel Krisztus születése előtt megalkotta azt a családi-társadalmi berendezkedést, amely Krisztus tanítása szerint - mint egyetlen üdvözítő rendszer -a népek életének alapjává lett. Mi magyarok mindenesetre büszkék lehetünk arra, hogy őseink már 4-5000 esztendővel ezelőtt magas társadalomerkölcsi szinten, a mai értelemben is fejlett családi keretek közölt éltek és késői utódaikra a fajfenntartás nemes eszményeit hagyták. Kérdés, hogy nemzettestünk másik fő fajta-összetevőjének, a turáni elemnek az ősei e szempontból milyen társadalmi életjelenségeket mutattak fel? Vajon a mongolos-ótörök eredetű turáni fajta, a maga vad, harcos szellemével és kalandozó-zsákmányozó életmódjával alkalmas volt-e arra, hogy a fajfenntartás magasztos céljai érdekében olyan társadalmi feltételeket építsen fel, amelyek mai erkölcsi felfogásunknak és az utódokról való gondoskodás biológiai elvének megfelelnek? Vagy pedig a hazátlan, kóbor portyázok felelőtlen lelki és testi erkölcsei szerint alantas promiscuitásban és család-társadalmi szempontból teljes rendszertelenségben éltek? Bár a turáni ősnépnek a fajfenntartással kapcsolatos társadalmi élet jelenségeire nézve nincsenek olyan kézzel fogható bizonyítékaink, amilyeneket az ugor ősnépnél láttunk, mégis kétségtelennek látszik, hogy turáni őseink család-társadalmi berendezkedése is fejlett volt és lényegileg nem sokban különbözhetett az ősugorok családi életétől. Ha ezen a vonalon nem is tudunk 4-5 évezredig a múltba visszamenni, eléggé ismerjük Attila hunjainak és a magyar honfoglalóknak a család-társadalmi szervezetét. A napimádó turáni harcosok egynejűek voltak, annak ellenére, hogy a társadalmi felfogás ágyasok tartását megengedte. Ez a rendszer ugyanis távolról sem volt azonos a többnejűséggel, amelyet a hunok és ősmagyarok mindenkor elítéltek. A feleség jogai a maihoz hasonlóak voltak és egy-két ágyas tartására inkább csak a feleség betegsége, főként pedig az utódok, különösképpen fiú-utód hiánya miatt került sor. A turáni ősnép ágyastartási rendszerét tehát olyképpen lehet felfogni, hogy főként a fajfenntartás biztosítására szolgált olyan esetekben, amikor a törvényes feleség a családnak utódokkal való ellátását nem tudta biztosítani. Az ágyastól származó gyermekek éppen úgy apjuk nevét viselték és ugyanolyan jogokat élveztek, mint a feleségtől született gyermekek, az ágyas azonban sohasem számított feleségnek, hanem attól elkülönítve, a családban egészen alárendelt szerepet játszott. Mai erkölcsi felfogásunk ezt a társadalmi szokást természetesen megengedhetetlennek és erősen visszatetszőnek tartja, de annak a kornak szelleme szerint elfogadható és érthető volt. Egyébként azonban a turáni ősnép társadalomerkölcsi rendszere mindenben kiállja a legszigorúbb bírálatot. Szó sem lehet arról, hogy az ősturáni harcosok szexuális életüket lelkiismeretlen portyázókként űzték volna és a promiscuitásban felelőtlenül tobzódtak volna. Éppen ellenkezőleg: a hunok, valamint az ősmagyarok életmódjáról fennmaradt korabeli feljegyzések egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy az ősturániak szigorú erkölcsi fegyelem szabályai szerint éltek. Az ázsiai és európai sztyeppéken végigrohanó ősturániak között pl. a nőrablás előfordult ugyan, ezt a szokást azonban nem a mai értelemben kell megítélnünk, amikor ez a cselekmény nem csak a szabadság megsértését, hanem egyben az erőszaktétel feltételét is magában hordja. Amikor a szomszéd népek területein kalandozó hun, avar, ősmagyar lovas olyan fiatal lányra bukkant, aki vonzódását felkeltette, azt esetleg elrabolta, de nem azért, hogy foglyul ejtse, megalázza, vagy védtelenségével erkölcsileg visszaéljen, hanem azért, hogy feleségnek magával vigye. Ennek a szokásnak a magyarázata nem az erkölcstelenség vagy a gonoszság volt, hanem az életmód által megszabott helyzet: a turáni lovasok gyorsan mozgó, villámszerűén megjelenő és eltűnő mozdulatai között a nyugodt megismerkedésre és rendes kézfogóra a lehetőség gyakorta hiányzott. Tulajdonképpen feleségrablásról volt szó, ami abban az időben a turáni harcosok között nem számított erkölcsileg kifogásolható cselekedetnek, a faj keveredés szempontjából pedig egyáltalában nem volt veszedelmes, mivel őseink két évezreden át csupa turáni fajtájú nép között vándoroltak. Az a szervezet, amely a turáni eredetű népeket jellemezte, nem csak katonai téren állott szigorú rendszabályok alatt, hanem a társadalmi élet minden megnyilvánulásában is. Tudjuk, hogy a hunok, avarok, magyarok vándorló népe teljes egészében, harcosaival, asszonyaival, gyermekeivel, szolgáival és rabszolgáival egyetemben egyetlen mozgósított katonai szervezet gépezetébe tartozott. Csak az ó-török szervezési rendszer tökéletessége tudta a hadsereg fegyelmét és egyidejűleg az egész nép különleges közigazgatását és társadalomerkölcsi rendjét biztosítani. Ha a családi fegyelem és a társadalomerkölcsi rend a nép között bármikor is elvadult vagy felborult volna, kétségtelen, hogy ez az egységes szervezés erején végzetes rést ütött volna. A turáni hadszervezet fegyelmi szelleméből következik, hogy minden paráználkodást és erőszakoskodást a legsúlyosabban megtoroltak, akár férfi követte azt el, akár nő. A turáni ősmagyarok, bár fajta-jellegüknek megfelelően szexuális szempontból erőteljesek voltak, egyrészt hozzászoktak fárasztó, harcos életmódjuk következtében az önmegtartóztató élethez, másrészt a női nemmel szemben ázsiai örökségként hozott lovagias gyöngédséggel viseltettek. Azok a korabeli feljegyzések, melyek a magyarok bejöveteléről és kalandozásairól szólnak, őseinket a rémület torzító tükrében vérengző és kegyetlen félvadaknak tüntetik fel, de egyetlen forrás sem állítja azt, hogy a nőkkel kegyetlenkedtek volna, vagy szexuális visszaéléseket követtek volna el. Viszont már Attila és hunjai megvetéssel nyilatkoztak az akkori kultúrvilág nyugati népeinél megismert züllött erkölcsi állapotokról. A honfoglaló magyarságról pedig a krónikák is megjegyzik, hogy családi életükben tiszta emberek voltak. (Anonymus az ősmagyarokról így ír: A szittya nép igen bölcs vala... és vétek alig volt közöttük... Paráznák nem voltak, hanem ki-ki megelégedett a feleségével.) Őseinkről az idegen Gibbon is megjegyzi, hogy "e barbárok között sokan voltak, akiknek természetes erénye pótolta a törvényt és javította az erkölcsöt." Ehhez talán csak azt kell még hozzáfűzni, hogy az ősi család-szervezetű ugor-magyaroknak a turáni-magyarokra gyakorolt hatásával magyarázható az a tény, hogy őseink soha sem hajlottak a többnejűség szokásának felvételére. A Káspi-tó melléki Kummagyariában visszamaradt természetimádó ősmagyarok is Madzsar fővárosukban Kr. u. 1000 kőiül keresztény hitre tértek és nem a mohamedán vallást vették fel, miként általában a többi turáni-török népek, amelyek a mohamedán vallás által megengedett többnejűség társadalomerkölcsi szokásának hódoltak. Mindezekből megállapítható, hogy a magyarság mindkét ágának ősei már a régmúlt évezredek alatt magasan fejlett családi élet mellett olyan társadalmi rendszerben éltek, amely a fajfenntartás biztosítására mindenképpen alkalmas volt és erkölcsi emelkedettségénél fogva a magyarságnak magasabbrendűségét biztosított. Ilyen társadalmi rendszerben értek honfoglaló őseink hazánk földjére, ahol a kereszténységet felvéve, az egynejűségen alapuló család-társadalmi alapberendezésüket még erőteljesebben igyekeztek megszilárdítani. A magyarság a végleges középeurópai megtelepedés és a polgári kultúra fokozatos átvétele óta család-társadalmi rendszerében nem, társadalomerkölcsi élet jelenségei tekintetében azonban sok változáson ment keresztül. A nyugati kultúra a fénye és mérhetetlen értéke mellett árnyakat is vetett a magyarságra. A II. fejezetben tárgyaltakból tudjuk, hogy a fajkeveredés és az ősi fajtáktól való részbeni eltérés az európai életbe kapcsolódás természetes következménye lett, s ez a keveredési folyamat a civilizáció átvételével esett össze. Ugyanezt kell társadalom-erkölcsi síkon is megállapítanunk, amikor azt látjuk, hogy a szigorú katona-szervezetű rendszer, s a félnomád steppe kultúr-szellem feladása után a helyhez kötött életmód, kényelmesebb életrendszer és főként a falusi-városi társadalmi tömörülés az ősmagyarság tiszta erkölcsi életmódján rést ütött. Anélkül, hogy mélyebben kívánnánk belemélyedni a társadalmi biológiának ebbe a részletkérdésébe, csak röviden utalunk arra, hogy a magyarság is keresztülment mindazokon a korszakos áramlatokon, amelyek az utolsó ezer év alatt a többi európai népek társadalom-szexuális felfogását és szokásait befolyásolták. Ha a történelem letűnt századai alatt a magyarság társadalmi élet jelenségeit figyeljük, rájövünk arra, hogy a régi jó erkölcsökéről hangoztatott szállóige nem mindenben fedi az igazságot. Régi jó erkölcsökről és szigorú családi szellemről ugyanis csak a magyarság legrégibb félnomád korában beszélhetünk joggal, mert a városiasodás korától, különösképpen a XIII. századtól kezdve a társadalmi erkölcsök bizony nagymérvű romlásnak indultak. Ez az erkölcsi süllyedés a XIV-XV. században érte el a mélypontot, amikor egész Európát valami erkölcsi zabolátlanság tébolya kerítette hatalmába. 1 A férfi nemnek minden kilengés meg volt engedve és míg az akkori társadalmi rend a hitvestárstól a legszigorúbb erkölcsöt követelte, a prostituáltakra valósággal aranykor virradt. A dőzsölésben és szexuális zabolátlanságban európaszerte elöljártak a vezető rétegek, a nép pedig hűségesen követte példáikat. Ennek a tébolynak végül is a szifilisz-járvány kezdete és a XV. századvégi elemi kirobbanása vetett véget, amely Európa kultúrnépeit a betegek és halottak tömegeivel borította el és a rémülettől megdermedt embereket valamivel józanabb életmódra térítette. A fajbiológus feladata ebből a szempontból annak a megvizsgálása, hogy vajon a magyarság a szóbanforgó társadalmi síkon milyen élet jelenségeket tüntetett fel. Európai voltunk, geográfiai kulturális és szociális együvétartozásunk kényszerítőleg megszabja, hogy a jó és rossz európai szellemhullámok népiségünk soraiba mindenkor behatoljanak. Még a nemzetre veszedelmes külső politikai hullámoknak is nehéz gátat vetni, a szellemi és erkölcsi áram latok társadalmi hullámzását pedig úgyszólván lehetetlen a határokon feltartóztatni. Ámde a társadalmi áramlatok sorsa sohasem dőlt el még azzal, hogy valamely népiség sorai közé behatoltak Ilyenkor előtérbe lép az egyes fajták öröklött és szerzett reakció képessége, amely minden behatásra másként reagál. A kül- és belföldi forrásmunkákból leszűrt következtetésként nyugodtan állít hatjuk, hogy a magyarság a középkori társadalmi fertőből viszonylag tisztán került ki. Az ugor és turáni fajták családszeretete és nőtisztelete, s az öröklött ősi ösztön nemessége megakadályozta, hogy a magyarsága, úrrá legyen a minden erkölcsi értéket felperzselő középkori társadalmi járvány emésztő tüze. A magyar nép széles tömegei idegenkedéssé álltak szemben a nyugati dekadens áramlatokkal és a városainkban élő idegenek szokásait portáikon nem honosították meg. Nékám adatai szerint, amidőn Zsigmond császár és király 1414-ben Bernben tartózkodott, 800 lovasával együtt a városi tanács háromnapi szabad szórakozást engedett a városi bordélyházban, amely nagyszerű és követésre méltó vendégszeretetért Zsigmond nyilvánosan köszönetet mondott a városnak. Ulmban 1434-ben a tanács intézkedett, hogy az utcákat ünnepélyesen kivilágítsák, valahányszor a császár a gemeines Tochterhaus -ba ment, a következő évben pedig, amikor a császár Bécsben járt, a város a Frauenhaus lakóit, a Hübscherin-eket a császár tiszteletére bársonyba öltözteti 2 Külföldön a középkorban mindenütt divatos örömházakat is pl. mindössze a német városi vezetés alatt élő Pozsonyban találjuk meg 1434 óta. Egyébként ez magyar lélekkel és ízléssel ellenkező társadalmi métely hazánkban csak a XIX. száz második felében, a Bach-korszak óta honosodott meg, amikor a kormányzati szellem arra törekedett, hogy a magyarok zülljenek és bóduljanak el, - csak ne politizáljanak. Mégis természetes, hogy a késő középkori társadalomerkölcsi szemlélet átvonulása hazánkon nem volt teljesen hatástalan, hanem maradandó, még ma is észlelhető nyomokat hagyott a magyarságban. Ennek a társadalomerkölcsi szemléletnek a következménye például a kettős erkölcs rendszere. Kétségtelen, hogy a középkor alkotta meg és gyökereztette társadalmunkba a kettős erkölcs tudatát, amely egészen más mértékkel méri a férfi és mással a női erkölcsöt. A durva életet élő, erős középkori férfi zsarnoki felfogására vall, hogy a testileg és lelkileg gyengébb nőtől a családi és házaséletben szeplőtlen tisztaságot követel, s a tisztaság beszennyezését gyilkos tőrrel is kész büntetni, -ugyanakkor azonban saját maga részére korlátlan szexuális szabadságot igényel és tart fenn. A közszellem hozzáidomult ehhez a középkori felfogáshoz, s bár azóta sokat fordult a világ kereke, a kettős erkölcs szempontjai szerint ma is más mértékkel ítélik meg a férfiak erkölcsiségét, mint a nőkét. Sajnos, az évszázadok sora alatt belerögződött a köztudatba, hogy a kettős erkölcsi mérték szükségszerű állapotot igazol s ezen változtatni nem is lehet! Az emberek lelkében még ma sem világos a tudat, hogy isteni és emberi törvények szerint egyetlen igazi és elismert társadalmi életforma van, s ez: a házasélet. Azt sem veszik eléggé figyelembe, hogy a házasságon kívül élők önmegtartóztató életmódja az emberek testi és lelki jólétére semmi káros hatással sem lehet, sőt a teljes ivarérés bekövetkeztéig (férfiaknál 20, nőknél 18 éves korig) a szervezet belső secretiós kiválasztásának teljes felhasználása céljából föltétlenül kívánatos! A kettős erkölcs szelleméből következő közfelfogás a fő oka annak, hogy a férfiak egy része tartózkodik a családi élettől, a házasságon kívüli élet veszélyes útjait követi, s a férfi nemre nézve a szabados nemi életet jogosnak és szükségesnek tartja. Az előbbiekben vázolt társadalmi talajon jönnek létre Magyarországon a házasságok. Kérdés, hogy a fennálló körülmények között ezek a házasságok mennyiségileg és minőségileg megütik-e a kellő mértéket? Ennek vizsgálata céljából talán nem lesz érdektelen számokban is feltüntetni, hogy a házasságkötések az utolsó évtized alatt milyen hullámzásokat mutattak. (Táblát lásd a 297. old.) Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy erkölcsi oldalról szemlélve a házasodás kérdését, az éppen olyan fontos szociális szempontokat figyelmen kívül hagyjuk. Vitathatatlan, hogy a házasságkötéshez nemcsak családalapítási szándék és erkölcsi hajlam, hanem anyagi lehetőség is kell.
*A visszacsatolt felvidéki területtel együtt. *A felvidéki területtel és a visszacsatolt Kárpátaljával együtt. 298 Amikor azonban a nagy számok törvényével dolgozunk és országos viszonylatban szemléljük a házasságkötések számát, akkor meg kell állapítanunk, hogy - bár a feltüntetett évtized alatt az általános gazdasági helyzet meglehetősen egyenletes volt -a házasságkötések száma nem szaporodott a népesség számának növekedésével arányosan. Ennek következménye, hogy az utolsó évtized alatt, a hullámzások figyelembe vételével is a görbe irányvonala inkább lefelé hajlik és a házasodási hajlam és elhatározás fokozatos csökkenését bizonyítja. Egészen meglepő dolog és első látásra örvendetesnek is látszik, hogy Budapest lakossága a házasodási mozgalom tekintetében jobb irányzatot jelez, mert fővárosunkban az utolsó évtized alatt mind abszolút, mind relatív számokban jelentékeny házasodási szaporulat mutatkozik. Sajnos, mégsem tudunk eléggé örülni ennek a szaporulatnak, mivel attól kell félnünk, hogy a nagyobbszámú budapesti házasságkötés nem abból a társadalmi talajból termelődik, amelyet a magyarság jövője szempontjából kívánatosnak tarthatunk! A gyakorlati példák tömegéből kellett levonnunk azt a következtetést, hogy a budapesti házasságkötések napjainkban mutatkozó szaporodását - legalábbis részben - bizonyos komolytalan életszemlélet váltotta ki. Mind gyakoribbak azok a házasságkötések, melyeknél a későbbi válás lehetőségét már eleve figyelembe vették. Etikailag kifogásolható és semmilyen szempontból sem teljes értékű házasságok ezek! Fiatal leányok és férfiak elhatározzák összeházasodásukat és megbeszélik, hogy amennyiben nem jól jönnének ki egymással, vagy s megunják egymást, közös elhatározással elválnak. Valósággal az amerikai szörnyűségekhez hasonló próbaházasságok kísérletei alakulnak ki. Silány értékű férfiak kötnek sokszor rövid lejáratú házasságot érdekből, hogy jól élhessenek, amíg a leány hozománya tart. És elkeseredett, vénlányságtól félő nők mennek férjhez csak azért, hogy asszony legyen a nevük. Hogy mindez nem a kérdés mélyének keserűségéből merített megítélés, azt bizonyítja a budapesti válóperek megdöbbentően magas száma, amelynek tárgyalására a továbbiak során térünk ki. A falusi népesség házasodási mozgalma általában kielégítő, miért is ebből a szempontból elsősorban a városok érdemelnek különös figyelmet. A házasságkötések tekintetében mind abszolút, mind relatív számban Budapest székesfőváros vezet (12%o) - Sok házasságkötésével, ezerhez viszonyított arány szerint, a főváros után Újpest, Hajdúszoboszló és Rákospalota következik. Többi városunkban a házasságkötések arányszáma 10%o alatt maradt. Leggyérebb volt a házasságkötések arányszáma pl. 1938 folyamán Balassagyarmaton, Esztergomban, Gyöngyösön, Jászberényben, Kalocsán, Kiskunfélegyházán és Mohácson, amely városokban az arány még a 7%o-et sem érte el. A későbbiek során látni fogjuk, hogy a házasságkötések gyakorisága és a gyermekáldás bősége között semmi összefüggés nem áll fenn. Tanulságos megfigyelni, hogy milyen a házasságra lépők életkora. E tekintetben is fokozatos, de állandó romlást észlelhetünk, amennyiben a házasodási életkor mindinkább a későbbi életévekre tolódik. A késői házasodásnak ismét kétféle oka lehet, s ezek részint társadalmi, részint erkölcsi eredetűek. Ha megdönthetetlenül igaz, hogy a korai házasodást az esetek sokaságánál a szociális nehézségek teszik lehetetlenné, másrészt kétségtelen az is, hogy gyakorta erkölcsi gátlások akadályozzák azt. Ismeretes, hogy a városi férfinépesség jelentékeny része úgy gondolkozik, hogy előbb az élet kényelmét, örömeit és élvezeteit fenékig kívánja üríteni, s majd ha elég volt mindebből, idősebb korban is ráér megnősülni. Vannak, akik ilyen felfogásukat kérkedően hangoztatják és ezzel környezetüket is otromba módon demoralizálják, de sokan vannak, akik életszemléletüket a szociális nehézségek ürügye mögé bujtatják. Magyarországon 1938-ban a férfiak átlagos házasodási életkora 29.5 év, a nőké 24.9 év volt. Ha meggondoljuk, hogy még félszázaddal ezelőtt is a férfiak 25, a nők 20. életévük körül házasodtak, akkor látjuk az eltolódás súlyos voltát. Hogy a késői házasodás társadalmi élet jelenségének milyen hátrányai vannak, azt közismert volta miatt alig kell részletezni. Az évek múlásával férfi és nő egyaránt megrögzött életszokások és megcsontosodott felfogások rabjává lesz, amelyeket a későn kötött házasságoknál leszokni és a másik házasfélhez hangolni igen nehéz. Emiatt az ilyen házasságok jelentékeny része nem felel meg céljának és rosszul végződik. A késői házasodás ezenfelül faj-biológiai szempontból is káros, egyrészt, mert a szülők megöregszenek, mielőtt gyermekeiket felnevelhetnék, másrészt az ilyen házasságokból kevés gyermek is származik, s az utódok minősége sem üti meg mindenkor a kellő mértéket. A városi férfilakosság egy része a fentebb említett, nem mindig tiszteletreméltó okokból addig halogatja a házasságkötést, míg a végén örökre a házasságon kívüli élet rabjává válik. Tekintettel a népesség amúgyis fennálló női többletére, amely a városokban az átlagnál sokkal nagyobb, az agglegény-réteg szaporodásával a nőknek mind nagyobb tömege marad ki a házasélet kereteiből. Ha a 35. éven felüli férfiakat tekintjük agglegényeknek és a 30. éven felüli hajadonokat vénlányoknak, akkor azt látjuk, hogy hazánkban a szóbanforgó rétegek az alábbi számban fordulnak elő.
Az 1930. évi népszámláláskor a trianoni területen kerek számban 84. 000 volt az agglegények és ennek kétszerese a vénlányok száma. Ez a mennyiség azóta is bizonyára tetemesen meggyarapodott. Ez a házasságon kívül élő jelentékeny népréteg, amely nagy részben a városok lakosságából rekrutálódik, életmódjával, házasságon kívüli vagy házasságellenes, gyakran házasságrontó viselkedésével a házasság eszméjét veszélyezteti és puszta létezésével is a bajok további szaporodását eredményezi. Érdemes közelebbről megszemlélni, hogy milyen ennek a társadalmi rétegnek az életformája. Az agglegény-sorban és fiatalabb korban lévő házasságon kívüli férfinépesség jelentékeny része a hosszabb-rövidebb lejáratú viszonyok és a vadházasságok számát gyarapítja. A törvénytelen összeállások, illetve a vadházasságok a házasság fogalmának megkerülését és eszméjének megcsúfolását jelentik. Ha az ilyen közös háztartásba való összeállás relatíve talán több jót tartalmaz is, mint a zabolátlanul változatos nemi élet, a házasság eszméjét és magasztos célkitűzéseit éppúgy veszélyezteti. Az egyházi és világi törvények kijátszása és valóságos kigúnyolása az, hogy emberek az egyház és hatóság tudta és megkérdezése nélkül a házassághoz fonákul hasonlatos életviszonyokat kötnek, amelyek a serdülő népesség által jólismert nyilvános példájukkal a közerkölcsökben s a házasság szent voltához fűzött hitben szörnyű rombolást végeznek. A vadházasságok a városok társadalmában éppen úgy kezdenek elszaporodni, mint a falusi népességnél. Ennek a problémának a szociális helyzettel semmi összefüggése nincsen, hiszen az a két ember, aki egymással házasságon kívüli közös háztartásban tud élni és gyakorta gyermekeket nevelni, - ugyanolyan szociális körülmények között, törvényes házasság kereteiben is élhetne. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a vadházasságok mind a városokban, mind a falvakban és tanyákon, főként a proletár népesség sorában találhatók. Ez a körülmény is éles sugárral világít rá a proletárság erkölcsi hiányosságaira, amelyeket megfelelő etikai, pedagógiai munkával és természetesen szociális körülményeik megjavítása útján is pótolni sürgős közfeladat. A vadházasság életformájában való hosszabb-rövidebb összeállások változását és a vadházasságban élő egyének számát statisztikailag feldolgozni a dolog természeténél fogva nem tudjuk. Pontosan ki lehet azonban mutatni a törvénytelenül született gyermekek számát, amelyből némi következtetést lehet levonni a vadházasságok óriási mennyiségben való előfordulására. Mert bár nem minden törvénytelen gyermek születik tartós viszonyból vagy vadházasságból (egy része futó viszony következménye), az ilyen gyermekek zöme mégis a vadházasságok talajából fakad. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy nem minden törvényen kívüli összeállásból származik gyermek, a vadházasságok száma tehát nyilván még sokkal nagyobb lehet, mint amennyire a törvénytelen gyermekek számából következtetni tudunk. A törvénytelennek nevezett gyermekek kérdése az emberiségnek egyik igen fájó problémája, amelyet orvosok, moralisták, jogászok, pedagógusok, szociológusok számtalanszor tettek vita tárgyává. Szörnyű igazságtalanság ugyanis, hogy ezeknek a szerencsétlen gyermekeknek szégyenbélyeget kell magukon viselni és arra vannak kárhoztatva, hogy szüleik bűnéért egész életükben ártatlanul szenvedjenek, mégis rendkívül nehéz a probléma kielégítő rendezése, mivel a törvénytelenül született gyermekeknek a törvényes házasságból születettekkel való egyenlő elbánása a házasság eszméjét gyöngítené és a vadházasságban élők felelősségét még jobban csökkentené. A hangsúly pedig éppen a felelősség kérdés én kell, hogy legyen, a felelősségén, amely nem csak a gyermek törvénytelenül született mivoltára, hanem tulajdonképpen az utódok egész sorsára és jövőjére vonatkozik. Ebből a szempontból a vadházasságok és a törvénytelenül született gyermekek kérdésével foglalkozni már ugyanolyan mértékben faj védelmi, mint társadalmi vagy erkölcsvédelmi feladat. Magától értetődő, hogy a minden erkölcsi és törvényes kapcsolat nélkül élő vadházas szülők csak olyan ideiglenes emberfészket építenek, amelyet a legkisebb szél is összetör. Az apának semmi erkölcsi és törvényes kötelessége nincsen vadházastársának és törvénytelenül született gyermekeinek megvédésére, testi és lelki szükségleteinek megszerzésére. Emiatt abban a rendkívül hiányos társadalmi környezetben, ahol ezek a szerencsétlen gyermekek születnek, mindennapi dolog, hogy az apa elhagyja törvénytelen családját, s új asszonnyal áll össze. Ismertem a pestkörnyéki és a délpestmegyei vidékekről olyan nyomorúságos asszonyokat, akiknek három férfitől is voltak törvénytelen gyermekei. Az ilyen fészekből sarjadt gyermekek testi és lelki adottságaiknál fogva fajtánk erejét aligha gyarapíthatják, s felnőve, kevés kivételtől eltekintve, maguk is terjesztői lesznek az egyházi és világi törvények megkerülése által az erkölcstelen élet miazmáinak. Mindezekből kétségtelenül következik, hogy a vadházasságok és egyéb törvénytelen együttélések elleni küzdelmet a házasság, a közerkölcs és az utód védelme szempontjából az eddiginél tervszerűbben kell kiépítenünk. De vessünk egy pillantást arra, hogy mennyi hazánkban a törvénytelen születések száma.
1 A visszacsatolt felvidéki területtel együtt. 2 A felvidéki területtel és a visszacsatolt Kárpátaljával együtt. Az utolsó évtized statisztikai adataiból az a megdöbbentő tény robban elénk, hogy Budapesten átlag minden hatodik-hetedik gyermek törvénytelenül született, sőt volt olyan év is, amikor minden ötödik újszülött házasságon kívül élő szülők bűnéből jött a világra. Bizony, országos megvilágításban is elég szomorú a helyzet, mert kiderül, hogy minden tizenkettedik gyermek a törvénytelenség bélyegével születik. Talán nem túlzás az a megállapításunk, hogy a legnagyobb könnyelműség és - az amúgy is csökkenő születésszámunkat tekintve - valóságos nemzeti értékpazarlás, hogy tűrjük az újonnan születő magyar generációk közel egy tizedénél a törvényes házasság és az azzal járó erkölcsi, jogi, szellemi, anyagi és testi biztonság feltételeinek hiányát. Ezekkel a hiányokkal az erkölcsi és faji védelem feladatainak olyan széles területeit tártuk fel, ahol a házassággondozásnak és a családvédelemnek még rengeteg tennivalója merül fel. A házasságon kívüli életmódot folytató férfinépesség másik része több-kevesebb folytonossággal a prostitúciót veszi igénybe. Itt ismét olyan társadalmi, jogi, rendészeti és egészségi problémához értünk, amely - még a régi időkben -a civilizáció árnyoldalaként jelentkezett és sok évszázada az emberi társadalom visszataszító fekélyét képezi. A prostitúció kifejezetten városi ártalom, alapszükséglete a nagy emberforgalom és a laza erkölcsi közfelfogás, tehát a falusi és tanyai népességet csak elenyésző mértékben érinti. Létezése a kereslet és kínálat száraz üzleti elveihez igazodik. A házasságon kívül élő férfinépesség keresletének megfelelően a városokban kialakul egy prostituált réteg, amely nyilvánosan vagy titkosan, állandóan vagy alkalmilag eleget tesz a felmerülő szükségletnek. Az viszont visszataszító üzleti szempontjainak érvényesítéséből következik, hogy a prostitúció saját hasznáért mindent elkövet, hogy a férfiakat az erkölcstelen felkínálkozás legkülönfélébb eszközeivel minél nagyobb keresletre csábítsa. Valami szörnyű erkölcsromboló körforgás folyik itt. A házasságon kívüli életet élő férfitársadalom zabolátlan szenvedélyeinek kielégítésére kitermeli az elejthető erkölcsiségű, serdülő nők csoportjából a prostitúciót, amely viszont mindenkor gondoskodik arról, hogy a felnövekvő férfiifjúságot erkölcsi és egészségi fertőjébe rántsa. Vájjon elérhető lesz-e valamikor az, hogy a női méltóságot ne alázzák meg a női nem legsilányabb képviselői sem azzal, hogy magukat erkölcstelen adás-vétel tárgyává aljasítsák? És kifejlődik-e valaha a férfiakban a szexuális élet magasabb faj fenntartó értelmének tudásával olyan erős etikai érzésből fakadó akaraterő, hogy a könnyen szerezhető kielégülés alantas eszközét örökre elutasítják? Mindaddig, amíg ez az ideális állapot be nem következik, számolni kell a prostitúció fennállásával és küzdeni kell erkölcsromboló ártalmai ellen. Nem feladatunk itt a prostitúció társadalmi kérdését bővebben kifejteni és annak ifjúságrontó, erkölcsmételyező, rendbontó és egészségpusztító ártalmaival behatóan foglalkozni. Csupán arra kell rámutatnunk, hogy a prostitúció, a maga speciális életfeltételeivel és életnyilvánulásaival a legnagyobb ellensége a fajfenntartás céljait szolgáló házasság intézményének. Nemcsak az jön itt tekintetbe, - bár egymagában is súlyosan esik latba, - hogy a prostitúció megvesztegető külsőjében, csábító módon rontja felkínálkozásával a férfi és női ifjúság erkölcsét és egészségét, s az ifjúságban megingatja a tiszta családi élet iránti tiszteletet és vágyakozást. Hanem arról van szó, hogy a prostitúció a szexuális élet házasságon kívüli levezetése által a városi férfitársadalom egy részénél valósággal a házasélet visszataszító pótolójává válik. A prostitúció létezése a nők egy kisebb csoportjánál (prostituálódott nőknél) és a férfiak szélesebb rétegénél (a prostitúcióval élő férfiaknál) a házasságkötést és a tiszta családi életet meghiúsítja, s ezáltal náluk az utódok születésére és felnevelésére alkalmas életforma megteremtését megakadályozza. Feltételezve a prostitúció valamikori megszűnését, az azelőtt prostituáltakkal élő férfinépesség bizonyára már ifjú korában keresné a házasodási, hogy ösztönének ilyen módon való kielégítését megtalálja. Ha nem is akarunk itt utópiának látszó gondolatokkal foglalkozni, bizonyos, hogy kizárólag ideális célok felé kell haladnunk és meg kell próbálnunk ifjúságunkat ebben a szellemben irányítani. A férfi tökéletes ivarérettségét 20-22 éves korában éri el, az átlagos házasodási kor pedig, amint láttuk, 29-30 éves korban következik be. A közbeeső 8-10 év jelenti a férfi életében a legnagyobb erkölcsi krízist, a váltakozó szerelem, sokaknál a prostituáltakkal való keveredés korszakát. Ezt a veszedelmes időközt megrövidíteni a korai házasodás erkölcsi és szociális feltételeinek megteremtésével: nagyfontosságú közérdek. Ami a prostitúció elterjedettségének mértékét illeti, e tekintetben pontos statisztikát felállítani lehetetlen. Csak azt tudjuk, hogy Budapesten kerek számban 1250 prostituált van bejegyezve és áll rendszeres rendőrorvosi vizsgálat alatt. Ez a szám országos viszonylatban megközelíti a 2200-at. Ismeretes azonban, hogy a bejegyzett prostituáltak az összeseknek csak egy kis részét képezik, ami miatt az egész bejegyzési rendszer (reglementatio) erkölcsrendészeti és egészségvédelmi szempontból egyaránt problematikus értékűvé válik. A széleskörű prostitúció nagyságáról, annak rejtőzködő és álcázott életformája miatt a razziák és egyéb idevágó észlelések figyelembevételével is csak becslő számokat lehet felállítani. Az összes kül- és belföldi tapasztalatokból leszűrt következtetések alapján azt kell mondanunk, hogy becslő értékelésünk szerint az összes nyilvános, titkos, rendszeres és alkalmi prostituáltak száma Budapesten eléri a 20. 000-et, az országban a 30. 000-et. A fentebb érintett szempontok figyelembevételével nem jelentéktelen károsodás a köz szempontjából, hogy ez a nagytömegű női réteg elzüllése miatt kimarad a házasodásból, sőt minden igyekezetét házasságellenes és házasságromboló visszaélésekre fordítja. Végül a prostitúció talán legsúlyosabb házassággátló ártalmát azáltal fejti ki, hogy legalább háromszor annyi, nyugodtan mondhatjuk, hogy országosan mintegy 100. 000 férfit köt le a házasságon kívüli életben a maga számára, s tart vissza egyeseket rövidebb-hosszabb ideig, másokat örökre a házasodástól, s a fajfenntartás kötelességének teljesítésétől. A házasságon kívüli életet folytató városi lakosság egy részének több-kevesebb erkölcsi hiányosságát átvizsgálva, most a házasságban élő népréteg társadalomerkölcsi helyzetére kell figyelmünket irányítani. Vájjon minden hiba a házasságon kívül van-e és csupán a házasságon kívül élők ellen kell-e a közmorált s a házasság eszméjét megvédeni? Bizony tagadhatatlan, hogy a házasságokban is mérhetetlenül sok a baj, ami a házassággondozás alapos kiépítését sürgős és elengedhetetlen feladattá teszi. Azok az erkölcsi, jellembeli és testi adottságok, amelyeket az emberek egy része a fentebb vázolt erkölcsi miliőből visz be a házasságba, gyakorta erkölcsileg megfertőzik magát a házaséletet is. Emiatt sokan szenvednek és életük fogytáig mártírságban élnek. Mások elveszítik a hitüket, eldobják az esküt és összetörik a házasságot, aminek Örökkévalóságát pedig esküvel fogadták. A válás korunk egyik legtöbbet vitatott, legégetőbb társadalmi problémája. Sajnálattal látjuk terjedni a válási szellemet, amely napjainkban az emberiséget valósággal hatalmába kerítette. Elismerjük, hogy a rosszul sikerült házasság az egyik vagy másik fél, sokszor mindkét házastárs hibájából igen súlyos helyzetet teremt, amely a házaséletet a megpróbáltatások és szenvedések sorozatává teszi. És mégis a leghatározottabban állást kell foglalnunk a válások ellen, amelyekre az egyén szempontjából adott esetekben mentséget bőven találhatunk, de a házasság szent eszméjét és a fajfenntartás mindennél fontosabb alapelvét tartva szem előtt, semmiféle mentséget felhozni nem tudunk. A válások elleni küzdelem feltételezi, hogy áldozatok valóban vannak, akiknek sorsukat azonban megadással kell tűrniök és igyekezniök kell, hogy amit elrontottak önmaguknál, saját fészkükben hozzák rendbe. Nagy elvek és nagy célok a közösségért áldozatokat is követelhetnek, mert inkább szenvedjenek egyesek a közös eszme érdekében, semhogy egyesek javáért a nagy eszme vesszen oda. Valami ijesztő világáramlat érezteti a hatását ezen a téren is és erkölcsi forradalom szele kezdi korbácsolni az emberiség hajója alatt a vizet. A női emancipáció fonák értelmezése, a női önállóság szexuális kinövése, az ifjúság szembehelyezkedése az öregek erkölcseivel, a férfiak élvezethajhászása és a női erkölcs tisztaságába vetett bizalom megingása, - mind szálláskészítői ennek a forradalomnak. Mi magyarok is érezzük már előszelét ennek a veszedelmes erkölcsi felfordulásnak. Ahová azután eljutott a rombolás förgetege, mint pl. Amerikában, ott a próbaházasságok, vagy Oroszországban a rövid formaházasságok rendszerét, szerte a világban pedig a szabadszerelem fajgyöngítő törekvését hozta magával. Messze vezetne mindazt a sok közismert érvet felsorolni itt, amit a házasság eszméjének ellenzői, vagy a válások védelmezői hangoztatni szoktak. Nem járnánk a földön, ha az emberektől tökéletességet követelnénk és reális gondolkozás mellett nem várhatunk tőlük sem eszményi tisztaságot, sem hibátlan erkölcsöket. De azt igenis elvárhatjuk és küzdhetünk azért, hogy Magyarországon szellemi áramlatok ne támogassanak olyan irányzatokat, amelyek népünket erkölcsi alapjában rendítik meg, s a legfőbb emberi eszményeket sárba tapossák. Esendő emberek kötik a házasságokat, esztelenség volna azt remélni, hogy gyarló emberek házassága csak tökéletes eredményt hozhat. A tökéletes házasság garantálása csak akkor lenne lehetséges, ha a tökéletes ember utópiája megvalósulhatna. El kell ismerni, hogy az egyén boldogsága szempontjából sok házasság nem tökéletes, de vitán felül áll, hogy a vallás, az állam és a fajfenntartás tekintetében a házasság az az egyetlen életforma, amelynél tökéletesebbet nem tudtak és soha sem fognak tudni alkotni. Azok közül a társadalmi életjelenségek közül, amelyeket eddig vázoltunk, talán egyik sem veszélyezteti annyira a házasság eszméjét és az utódok biológiai sorsát, mint a válások járványa. Arról van szó, hogy igen gyakori a házasságok felbomlása, nagyon sok esküt megszegnek és a gyermekek tömegeit vonják el az apai vagy anyai támasztól, ami egymagában is mérhetetlenül súlyos hiba és éppen elegendő veszteség. De ezen felül figyelembe kell venni, hogy az örökösen folyó válások és válóperek a legveszedelmesebb propagandát fejtik ki a házasság eszméje ellen. Minden válófélben lévő ember puszta létezésével is élő és mozgó propagandistája a házasságellenes irányzatnak, aki minden szavával és cselekedetével önkéntelenül vagy szándékosan odahat, hogy környezetét a házasság hibáiról és gyarlóságáról meggyőzze. Emellett a válások sűrű előfordulása, a válások kimondásának relatíve könnyű volta az embereket ráviszi, úgyszólván csalogatja a válás gondolatára, sőt sokaknak már a házasságkötés idején előre tartalékolt szándékává teszi. A legsúlyosabban természetesen az olyan válások esnek latba, ahol a házasságból gyermekek születtek. Itt a legmesszebbmenő társadalmi felelősség kérdését kell felvetnünk, amikor már nem csak az elváló szülők társadalmi helyzetét és a közösségre kiható rossz példáját vesszük figyelembe, hanem a cserbenhagyott utódok erkölcsi romlása is fenyeget, s a gyermekek testi-lelki fejlődése és egész eljövendő sorsa kerül kockára. Ha a fentebb vázolt társadalmi károsodások ismeretében megtekintjük a válások számának alakulását az utolsó évtized alatt, akkor országos és fővárosi viszonylatban az alábbiakat láthatjuk:
Míg Budapesten állandóan rendkívül magas a válások száma, ami sűrű házasságkötések mellett a házasságok erkölcsi komolyságának nagymérvű hiányát bizonyítja, a válások gyakoriságának emelkedése országos viszonylatban is tapasztalható. A fővárosban minden száz új házasságkötésre 14-15 válás esik, s ez a szám országos viszonylatban is eléri a 7-et. Ha az utolsó évtized mérlegét felállítjuk, azt látjuk, hogy ez alatt az idő alatt Magyarországon több, mint százezer ember vált el és összesen 52. 749 házasságot bontottak fel. A feltüntetett erkölcsi indokolások és statisztikai adatok bőségesen utalnak arra, hogy fajbiológiai szempontból a válások elleni küzdelem terén a házassággondozásnak milyen rendkívüli jelentősége van. Őszintén és tárgyilagosan tártuk fel magyar népünknek azokat a sebeit, amelyek a fajfenntartás társadalomerkölcsi vonatkozásában léteznek és olyan biológiai jelenségeket termelnek ki, amelyek állandó megfigyelést és gondos orvoslást igényelnek. Kérdés, hogy egyrészt a felsorolt társadalmi életjelenségek olyan természetűek-e, amelyek különösképpen a magyarságot sújtják, másrészt vajon a magyar nemzettest faji erejét komoly mértékben gyöngítik-e? Ezekre a kérdésekre a tapasztalat adja meg a feleletet, amely szerint a nyugati kultúrnépeknél a felsorolt társadalom-erkölcsi élet jelenségek nagyobb mértékben jelentkeznek és sokkal súlyosabb károkat okoznak, mint a mi népünk soraiban. Szó sem lehet arról, hogy a vázolt társadalomerkölcsi jelenségek a magyarságra jellemző életnyilvánulások lennének, sőt megítélésem szerint Nyugat- és Középeurópa összes (erősen városiasodott) népei között nagyobbmérvű pl. a házasságon kívüli keveredés, mint nálunk és elterjedtebb a prostitúció. A törvénytelen gyermekek és a válások száma is erőteljes mértékben szaporodik nyugat felé. Ez a körülmény azonban nem mentesít minket az alól, hogy az így is fennálló káros jelenségeket éberen figyeljük és a magyarság biológiai erejének megvédése céljából gondosan orvosoljuk. Az összes felsorolt visszás élet jelenségek a fajfenntartás ösztönéből sarjadnak, mint annak a társadalmi síkon fellépő vadhajtásai. Nem speciális magyar életjelenségek, hanem a nemzetközi civilizáció árnyoldalaként feltűnő és főként a városiasodás (urbanizáció) folyamatából keletkező ártalmak. Az európaivá lett magyarság nem tudott sorompókat állítani a nyugatról behurcolt lelki métellyel szemben, kénytelen volt eltűrni, hogy minden kultúrszenny keresztülgázoljon rajta. De az ősi örökség, az ötezer éves tiszta ugor lelkület s a turáni puritánság mindeddig megóvta attól, hogy a faj fenntartási ösztön magasrendű értékét aprópénzre váltsa. A rengeteg hiba és kisiklás mellett meg lehet állapítani, hogy maga az ősi magyar nép, a falu lakója - ha a nyugati métely itt-ott felüti is közötte a fejét - napjainkig megtartotta keletről magával hozott szexuális erkölcsét. A keveretlen ős paraszti társadalomban ma is szigorú nemi erkölcs, illetve szokásjog van érvényben. A polgáriasodé gazdáknál rosszabb a helyzet, mint a régi életformák között élő szegényebb sorsú földműveseknél, általában azonban a paraszti társadalomban mindenütt megbecsülik az önmegtartóztatást, éppen faj fenntartási ösztönük egészséges hajlamából. Természetes magyar észjárásukkal úgy fogják fel a kérdést, hogy a szüzesség megtartása a serdülő férfinál és nőnél éppen olyan magától értetődő, mint az, hogy teljes éréséig a virágbimbó a hímporát, s az érlelődő gyümölcs a hamvasságát megőrzi. A népünket felületesen vagy sehogy sem ismerő egyes szépírók és erkölcsrajzolók leírásaival szemben meg lehet állapítani, hogy a magyarság alaprétegét alkotó paraszti társadalomban a lányok túlnyomó része érintetlenül megy a házasságba, s mint feleség, tiszta családi életet él. A magyar városi elem a nyugati kultúr-érzékiség felelőtlen példájának hatása alatt sok káros életjelenséget mutat fel, de a magyarság zöme ma is tiszteli a nőt, létének alapjául a magyar családot tekinti és a nemzettest biológiai fejlődését károsító nemzetközi áramlatoknak változatlan faji erővel ellenáll.
A társadalomgazdasági rétegeződés folyamatának elindítója és mozgatója a létfenntartás ösztönében gyökerezik. Ahogyan a fajtákból összetevődő nemzettestek létfenntartásuk érdekében a maguk egészében harcolnak az idegen nemzetekkel, ugyanúgy az egyes nemzeteken belül minden egyed kényszerül a létfenntartás küzdelmét vállalni. A létfenntartásért folytatott harc hozza magával, hogy az abban résztvevők különféle eredménnyel tudnak elhelyezkedni és boldogulni az életben. Ez nem valami természetellenes életjelenség, hanem olyan biológiai állapot, amelyet bizonyos szempontból még a fejlettebb állatvilágban (pl. a méhek és hangyák társadalmában) is megtalálunk. Ezért a társadalomgazdasági rétegeződést, ha nem válik belőle elnyomás és osztálygyűlölet, hanem kizárólag a közös keretben élő embertömegek célszerű munkamegosztását szolgálja: egészséges biológiai folyamatnak kell tekintenünk. A létfenntartás ösztönéből következik az a társadalomgazdasági harc is, amely az egyedek egész életét nagyrészben irányítja s az öröklött adottságok és szerzett képességek eredményeként a nemzettest egyedeit kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb gazdasági helyzetbe hozza és a társadalomtudomány mindenkori törvényeinek megfelelő társadalmi rétegeződésbe idomítja. 310 Az ősmagyarok társadalmi rétegeződéséről a legrégibb korszakban keveset tudunk. Csak annyi bizonyos, hogy a lovasnomád ősnép egésze, tehát nemcsak a harcosok, hanem a hozzájuk tartozó asszonyok, gyermekek és szolgák is ó-török társadalmi szervezetben éltek. A turáni társadalmi rendszer fegyelme megkövetelte a rétegeződés szigorú betartását: voltak vezéregyéniségek (kagán, vezír, fejedelem, alattuk a törzsfők), katonai méltóságot viselő tisztek és helyetteseik, továbbá a harcos vitézek nagy tömege. Ezeken a rétegeken kívül a szolgák jelentékeny serege foglalt el fontos helyet az ősmagyar társadalomban. Nagyon érdekes, hogy ezek a szolganépek kizárólag magyar vagy testvérnépek fiai voltak, másrészt, hogy távolról sem számítottak rabszolgának. Rajtuk kívül a magyarságnak a vándorlásai és kalandozásai közben voltak olyan rabszolgái is, akik az igába hajtott idegen népek fiai közül származtak, de őseink ezekkel nem keveredtek el és nem is számították őket a magyar társadalom rétegei közé. A magyar nemzettest mellett élő rabszolgák azonban számbelileg semmi esetre sem lehettek jelentékenyek, amit nemcsak abból következtetünk, hogy az ősi feljegyzések alig tesznek róluk említést, hanem mivel semmi nyoma annak, hogy ilyenek az ősmagyarsággal elkeveredtek és abban biológiailag nyomot hagytak volna. Ősrokon népeink, a hunok és avarok azért jelentek meg hazánkban a rabszíjra fűzött különféle (főleg szláv) rabszolgák tömegeivel, mivel eleinte inkább csak harcászattal és állattenyésztéssel foglalkoztak, a földművelést pedig rabszolgáikkal végeztették el (az avar birodalom leverését közismerten a szláv rabszolgák lázadása is elősegítette! ). Az ősmagyarság azonban már a Kaukázus környéki előző hazájában megtanulta az agrikultúrát, úgyhogy a föld művelését a saját véréből kitelő szolgaréteggel végezte. Hogy a honfoglaló magyarságnak nem volt szüksége idegen földművelő rabnépekre, fontos utalást nyújt egyrészt az ősmagyarok társadalmi rétegeződésére, másrészt megmagyarázza és kidomborítja a honfoglaló magyarságnak és utódainak fajilag keveretlen voltát. Szabó István rámutat arra, hogy a honfoglalók társadalma erősen tagolt volt, felső fokain a nemzetségfőkkel és gazdagokkal, alsó fokain pedig a szolgáló szegény magyarokkal. A magyarság a Duna medencéjében társadalma egészével telepedett rá a hozzá képest jelentéktelen számú és éppen ezért korán felszívott idegen néptörmelékre. Az itt talált azonos és rokon népelemek viszont azonnal hozzásimultak a magyar társadalmi rétegeződés rendszeréhez, ami annál simábban ment, mivel nyilván ők maguk is megőrizték a régi mongolos-törökös népszervezeti rendszerük szokásjogait. Az ősmagyarság társadalomgazdasági rétegeződéséről régebben sokáig tartotta magát az az elképesztően téves nézet, hogy a honfoglaló ősök igazi leszármazottai csupán a magyar nemesi rendhez tartozó családtömegek utódaiban keresendők. Ezzel szemben a nemesi szemlélet elvakultjai a parasztságban hajlandók voltak a honfoglaló vitézek által rabszolgaságra vetett idegenek utódait látni. Fajbiológiai szempontból is nagyfontosságú a tudományos igazság megállapítása és ennek a tévhitnek a gyökeres kiirtása. A származástani fejtegetések során már beigazoltuk, hogy a honfoglaló magyarság által itt talált idegen elemek számbelileg jelentéktelenek voltak, a magukkal hozott rabszolgák száma pedig ennél is lényegesen kevesebb lehetett. Képtelenség elgondolni, hogy miként lehetett volna a maroknyi, szolgaságra vetett idegen (főként szláv) elem a magyarság kiterjedt paraszti rétegeinek az őse? Mi sem bizonyítja élesebben ennek a gonosz állításnak az esztelen voltát, mint az, hogy a nemesség-parasztság társadalmi rétegeződésének múltja alig nyúlik vissza a XIV. századnál régebbre. Szabó István felfogása is az, hogy az a társadalmi rend, amelyet a nemesség-parasztság rétegeződésének kialakulása hozott magával, egy olyan kevésbé ismert társadalmi rendszerből alakult ki, amely a honfoglalók társadalmi rendjének romjain épült fel. A honfoglalók félnomád ó-törökös társadalmi szervezetét tehát a letelepülés és polgáriasodás idejében egy átmeneti társadalomgazdasági rendszer váltotta fel és csak ebből alakult ki a maga teljességében a XIV. század körül az a nemesi-paraszti rétegeződés, amelynek biológiai folytatását -a nemesi előjogok megszűnte után - még ma is észleljük. A történelmi és biológiai igazság az, hogy - mint említettük -a honfoglaló magyarságnál a harcosokon kívül egy igen nagyszámú társadalmi réteg szerepelt: a magyar szolga-emberek tömege. Ezek társadalmi rétege volt az, amely az állandó letelepülés területén a fél-nomád, majd utóbb a földművelő életet élő nép gazdasági munkáját: állattenyésztést, földművelést, kevés kézi ipart, a harcosok családjainak gondozását és a hadsereg távollétében fegyveres megvédését ellátta. Ez a szolga-réteg kizárólag magyar vagy egyéb rokonfajtájú néptestvér volt, ami nem is lehetett volna másként, hiszen az ő hűségükön, szorgalmukon és bátorságukon múlt a magyar harcosok családjának és otthonának jóléte és biztonsága. Igenis, ennek a nagy, színmagyar társadalmi rétegnek lettek az utódai a jobbágyok és zsellérek, akik a magyarság mai alaprétegének, a parasztságnak közvetlen elődei voltak. A magyar jobbágyrendszer a maga teljességében csak a királyi és törzsi birtokok részbeni átalakulása után, a földesúri magán-nagybirtokoknak a XIV-XV. századra eső kifejlődési idején lépett életbe. Ezzel egyidejűleg az ősi nemesi osztály társadalmi rétegeződése is befejeződött. A régi nemesség társadalmi rétege túlnyomó részben kétségkívül a honfoglaló és a X-XIV. századbeli magyarság harcos vitézeinek utódaiból alakult ki. Ez a származásilag ősmagyar és fajtiszta öröklési anyagot tartalmazó nemesi réteg volt egészen a XIX. század közepéig a magyarság vezetője és megtestesítője. A nemesség mellett nemzeti és politikai szempontból a XX. századig a parasztság számba sem jött. A fajbiológiának azonban meg kell állapítania, hogy az ősi nemesség egykori fontos szerepének elismerése ellenére, a nemzettest mindenkori alaprétegének a parasztságot kell tekintenünk. Ami az ősmagyarok társadalomgazdasági rétegeződésének tüzetesebb fajbiológiai vonatkozásait illeti, Méhely Lajosnak - már az előbbiek során is érintett - figyelemreméltó elgondolására kell utalnunk. Eszerint a vándorló és honfoglaló magyar társadalom harcos elemei, a hadsereg-szervezet tagjai a turáni fajtájú, ó-török kultúrájú, állattenyésztő és portyázó lovas-nomád elemekből alakultak ki. Ezzel szemben a magyar nemzettest munkásrétege a békésebb finn-ugor kultúrájú, a régmúlt időkben inkább halászó-vadászó ugor-fajtájú elemekből tevődött össze. A későbbi századok során az előbbi turáni harcosokból fejlődött ki a nemesi földbirtokos társadalmi osztály, az utóbbi ugor fajtájú magyarok szolgáltatták a jobbágyok, majd a parasztságunk néprétegét. El kell ismerni, hogy Méhely felfogása okszerű és az ősi nemzettest onogur-manysi alap-összetételének alapos biológiai megfigyelésén épült fel. Kétségtelen, hogy az onogur-turániak kiváló törökös katonai képzettségükkel évszázadokon keresztül vezető, sőt talán uralkodó szerepet játszottak a halász-vadász manysi-ugorok körében. Mivel azonban az ugorok nem rabszolgák voltak, hanem a turáni harcosok testvéri törzsszövetségesei, nézetem szerint a fenti állapot csak addig tartott, míg ugor őseink a harci szervezetet átvették és maguk is turáni őseinkhez hasonló értékű lovasnomád, majd félnomád népelemmé alakultak. Néhány évszázadnak nyilván el kellett telnie, amíg ez a népszervezeti átalakulás és a két népelem részéről a két nyelv kölcsönös megtanulása bekövetkezett. Attól kezdve azonban alig hihető, hogy a két fajta-elem között éles társadalomgazdasági megkülönböztetés lehetett volna. Méhely felfogásával vallom, hogy a vezérszerep, egészen a nemesi rend kialakulásáig, sőt azután is, a múlt század közepéig elsősorban a turáni faj elem kezében volt. Ez a réteg a törzsszövetség megkötésekor katonaszervezeti fölényével kivívta magának a vezetést és azt az évszázadok során megtartotta. Amennyire régi festményekből és rézkarcokból is megállapítható, a régi nemesi rendhez tartozó magyarok túlnyomó többsége valóban a turáni típust tünteti fel. De azért azt a tételt, hogy a turáni faj elemből a nemesi rend, az ugor faj elemből a jobbágy réteg kelt volna életre, mégsem tudnám a maga merevségében elfogadni. Ne feledjük el, hogy az ugorság a régi nemzettestben is nagy tömegeket képviselt, amelynek jogait és felemelkedési lehetőségét - mihelyt egyenértékű harcos elemmé vált -a turániaknak is el kellett ismerniük. Az ugorság nagy tömegeiben rejlő társadalmi erő eredményezte azt is, hogy a magyar-török kétnyelvű nemzettest végül is egynyelvű magyarrá vált. Emellett azt is tudjuk, hogy a honfoglaló hét törzs között a magyari törzs volt lélekszámra nézve a legnagyobb és legerősebb. Mindezekből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az ugor-magyarságnak is voltak a saját fajtaelemeiből választott vezető férfiai és igen nagy számmal harcos vitézei. Ha tehát nagy általánosságban el is ismerjük Méhely fenti nézetének helyességét, mégis szükségesnek látnók kiegészítésképpen hozzáfűzni, hogy a turáni vezetőréteg mellett kisebb arányban az ugor fajta-elem ősei között is megtaláljuk a vezérelemeket és harcosokat, akiknek a leszármazói a későbbi nemesség tagjai között helyet nyertek. Ami a keveredés kérdését illeti, e szempontból azt a tapasztalati tényt fogadhatjuk el zsinórmértéknek, hogy nem azonos népelemek - bármilyen közeli rokonok voltak - nem szívesen házasodtak és keveredtek össze. A törzsszövetségből álló ázsiai eredetű népek sokévszázados korszakon át éltek közös katonai és politikai szervezetben, anélkül, hogy közöttük föltétlenül nagymérvű keveredés keletkezett volna. (Az avaroknak pl. olyan temetőit tárták fel, ahol kizárólag mongolos, másokban kizárólag tauro-turanid csontleletek voltak, bár kevés számban olyan temetőt is ástak ki, ahol az avarok összes fajta-elemeit meg lehetett találni.) Az ösztönös tartózkodás az ősmagyarság turáni és ugor fajtaelemeit is megtartotta a maguk keveretlen alakjában. Ez a megállapítás azonban magától értetődően csupán a nagy számokra vonatkozik és nem jelenti azt, hogy már az ősmagyarok között is az ugor-turáni keveredés számos kivétele ne fordult volna elő. A két testvérfajta ilyen keveredésére - és egyben az ugor ágnak a vezető társadalmi rétegben való szereplésére - jellemző példát találunk az Árpád-ház egyik tagjáról fennmaradt leírásban (Anonymus adata Almos fiáról, Zolta vezérről), amely a külső testi bélyegek tüzetes megjelölésével határozottan arra utal, hogy ez a fejedelmi sarj is az ugor fajta tipikus képviselője volt. Általánosságban mégis fenn kell tartanunk azt a véleményünket, hogy a régi időkben az ugor törzsek tagjai inkább egymás között és a turániak ismét egymás között keveredtek. (Gondoljunk arra, hogy a magyarság egyes népelemei, pl. a kunok a szomszédos magyar népelemmel, vagy a székelyek az erdélyi magyar réteggel még ma is alig keverednek!). A fajta-zárkózottságot később a társadalmi zárkózottság is fokozta. Amidőn egyik részről kialakult a nemesi-vitézi-földbirtokos rend, másrészről a jobbágy népréteg, a két társadalomgazdasági osztály közötti vérkeveredés folyamatának lehetősége újabb sorompóval záródott el. Az a sokféle, fajtabeli, - származási, - osztálybeli, - vagyoni, - felekezeti- és egyéb társadalomrétegeződési válaszfal, amely a legutóbbi időkig a magyarság tagjait egymástól elkülönítette, számtalan kifogásolható és káros kihatása mellett egyetlen vonatkozásban hasznos célt szolgált: hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság faj elemei nagyrészt ősi eredetiségükben fennmaradtak. A magyar földműves nép réteg alkot ja mai nemzet -testünk alaprétegét. (Ezt a népréteget a köznyelv általában parasztságnak szokta nevezni, holott ez a megjelölés a paraszt szó ma használatos jelentése miatt helytelen. A magyar földműves természetes életmódjánál fogva talán kissé nyers, de általában nem paraszt, sőt inkább nagyon is illemtudó és illemtartó). A magyar földműves sokban különbözik más országok földműves társadalmától. Egészen más, mint pl. az önérzet és önállóság nélküli szláv vagy román földműves, de öntudatos fellépésével a germán vagy a latin népek földműves rétegeitől is elüt, s még ma is leginkább a keleti török népek (baskir, turkman, stb.) alaprétegéhez hasonlít. Ebből a szempontból igen nagy szerepet játszanak a fajta-adottságok, azok a testi és lelki alkati bélyegek, amelyeket az előző fejezetekben ismertettünk. De nemcsak az öröklött sajátságok alakították olyanná a magyar földműves-réteget, amilyennek ismerjük, hanem a külső körülmények is (genotípus + paratípus). Az utóbbiak között talán azt a tényt minősíthetjük a legfontosabbnak, hogy a magyar szegény szolgaréteg soha sem volt olyan igás értelemben vett jobbágy, mint az elnyomott germán paraszt, vagy a rabszolgasorban élő pária, az orosz muzsik. A magyar szegény réteg az ősmagyar világban szolgasorsban élt ugyan, de - amint említettük - rabszolga soha sem volt. A turáni fajtájú ősnépekre általában jellemző volt, hogy saját véreiket a függőség legmegszégyenítőbb megaláztatásának nem tették ki, amit egyébként a turáni büszkeség nem is tudott volna elviselni. A honfoglalás utáni századok idején pedig -amikor az európai népeket nyugaton és északon a feudális uralmi szellem teljesen elnyomorította - magyarság csak fokozatosan tért át a félnomád életmódról a kötött gazdálkodásra. Később, Nagy Lajos és Zsigmond idejében a mi polgáriasult, de még mindig szabad szellemű magyar szolgaréteg betörhették volna a jobbágyság jármába, de akkor nyugaton már kitörtek az első jobbágy-lázadások és így a magyar feudalizmus népünk önérzetének letörésére sohasem használhatott igazán drasztikus eszközöket. Az ősi örökségen kívül ez a körülmény indokolja földműves rétegünk sajátos keménységét, önálló magatartását, öntudatos fellépését, néha nyakasságát. A nyugati és északi népek paraszti rétegeinek ősei valóságos rabszolgasorsban, rabszolga életstílussal és erkölccsel lettek jobbágyokká. Ezek külföldi társadalmi néprétegek a jobbágyság korszaka alatt és után még sokáig nem tudtak szabadulni őseik elnyomatási érzését A magyar földművesség egy része ellenben a székelyektől a kunokig és később a hajdúkig országszerte kiváltságokat élvezett, s a szabad települések erősen befolyásolták, illetve enyhítették a szomszédságukban lévő kiváltság nélküli jobbágy-települések társadalomgazdasági és lélektani szerkezetét is. Ha a magyar jobbágy gazdaságilag el is volt nyomva és parasztságunk egy része szociális szempontból ma is elhanyagolt, lelkileg soha sem volt úgy elgyötörve, mint a legtöbb külföldi államban, így érthető, hogy a magyar földműves elem nem görnyedő gerincű, hanem öntudatos társadalmi réteg. Ebből a szempontból talán legelői járnak a székely földművesek, akik jobbágyok soha sem voltak, hanem mindnyájan kiváltságos származású, harcos-ivadékok. Viszont az öntudatos magyar földműves réteg szellemi szintjét legkevésbé a nagybirtokok gazdasági cselédsége üti meg, amely sok tekintetben ma is a jobbágysághoz hasonló társadalomgazdasági helyzetben él. A jobbágyság megszűnése természetesen nálunk is, mint mindenütt, az érintett földműves népréteg életében gazdasági és szellemi vonatkozásban egyaránt mélyreható változásokat hozott. A felszabadult jobbágyok a nekik juttatott földeken az eddigi nagyuradalmi gazdálkodás helyett a saját részükre szolgáló kistermeléshez alkalmazkodtak. Az önálló gazdasági életlehetőség az egyébként is öntudatos földműves réteg érdekelt részét nagykorúsította és belőlük alakította ki a napjainkban szereplő kisgazda -társadalmat. A kisgazda-társadalom megjelenésével egyidejűleg azonban megkezdődött földműves népünk még további társadalomgazdasági rétegeződése. Aki egy kissé ismeri a falut, az tudja, hogy a földműves nép egyes rétegeit ma talán élesebb határfalak választják el egymástól, mint a városét. A falusi polgáriasodás folyamata magával hozta a gazdagodás, az üzleti szellem és a rideg osztálytagozódás szellemét is. A kisgazda-vidékeken főosztállyá alakult a zsírosparaszt -réteg, amely vagyonosságánál fogva környezetében valósággal uralkodik a helyzeten. Ez a réteg a szegényebb módú kisgazdákkal már csak üzleti és politikai kapcsolatot tart fenn, de lehetőleg nem házasodik velük, a nincstelenektől pedig éppen gőgösen elzárkózik. Egyébként a nincstelen rétegektől való tartózkodás a néhány holdas törpegazdáknál is megfigyelhető. Végül a nincstelen földművesek széles társadalmi rétege is többfelé tagozódik. Egyik részük azokból az elemekből tevődik össze, akik kis belsőségük mellett napszámból élnek, a másik, nagy részük a nagybirtokosok gazdasági cselédsége, de ide tartoznak a (főként a Felvidékről való) sommások és a külön társadalmi arculattal rendelkező, erősen kollektív szemléletű kubikus-földmunkások. A földműves népesség társadalmi rétegeződéséről szólva, nem lehet elkerülni, hogy egy pillantást ne vessünk Magyarország földbirtokelosztási viszonyaira. (Táblát 1. 317. old.) Ha figyelembe vesszük, hogy a trianoni országrész négymilliónyi agrárlakosságából majdnem kétmillió lélek nincstelennek számít, akkor nyilvánvaló, hogy a fenti birtokmegoszlás olyan társadalomgazdasági helyzetet jelent, amely sürgős javításra szorul.
Mennyiben érdekli a fajbiológiát a földművesség társadalmi rétegeződése, a földbirtok megoszlása és a földművesség anyagi helyzete? Kiemeltük, hogy a földműves emberanyagot a magyarság alaprétegének tartjuk, miért is annak faji ereje az egész magyarságra nézve sorsdöntő. Alapréteg a földművesség nemcsak azért, mert a társadalmi ascendentismus törvénye szerint mindenkor a nemzettest alsóbb társadalmi rétegeiből pótlódnak a vezetésre hivatott elemek, hanem azért is, mivel ma már ez az egyetlen társadalmi réteg, amely a maga egészében az ősi magyarság közvetlen leszármazottjának tekinthető. Amint látni fogjuk, az összes többi magyar társadalmi rétegek erős keveredésen estek át, csak a parasztság maradt meg a maga érintetlen mivoltában. Aki ismeri a falu zárt társadalmát, a helyi vonatkozások erejét, a földműves nép röghöz kötött voltát és tradíció-tiszteletét, az megérti, hogy miért és hogyan őrizte meg a parasztság a maga ősiségét. Kivéve a szórványmagyarság tragikus esetét, semmilyen körülmények között sem fordulhat elő, hogy magyar paraszt idegennel házasságra lépjen. Ellenben igen sok magyar tájon meg lehet találni azt az életjelenséget, hogy házasságokat csak a legszűkebb környékről kötnek és a beltenyésztést évszázadok során át fenntartják. Ez a magyarázata annak, hogy parasztságunk egésze megőrizte keveretlen magyarságát, sőt a mai napig még az egyes táj- és népegységek különleges ősisége is fennáll. Földműves társadalmi rétegünk fajta-megoszlására e helyen nem kell részletesen kitérnünk, mivel a származástani (II.) fejezet azt már ismertette. Kétségkívül ez a társadalmi rétegünk az, amelyik nemzettestünkben az ősmagyar fajták nagy számbeli fölényét biztosítja. Viszonylagos faji keveretlenségénél fogva sorai között a túrám és ugor (kis részben fehér mongolos) fajta-elemet óriási többségben találjuk meg. A délmagyar típusban fellelhető némi dinári jelleg is olyan szerencsés beütést jelent, ami testileg-lelkileg a legkitűnőbb magyarokat adja. Mivel földműves népességünk faji szempontból (és amint látni fogjuk, népszaporodási szempontból is) a nemzettest törzsét képezi, annak földhöz juttatása, s a, magyar talajban való további begyökereztetése rendkívüli fontosságú, annál is inkább, mivel a magyarság életerejét elsősorban ez a társadalmi réteg képviseli és tartja fenn. A magyar értelmiségi és városi réteg, központi helyzeténél és vezetésre hivatott szerepénél fogva, mindenkor igen fontos feladatot teljesített a magyar nemzettestben. A honfoglalás korának vezető rétege a népesség homogén volta miatt mindenkor a magyarság soraiból került ki. Ez volt az a korszak, amikor a nemzeti vezetés valósággal 100%-os mértékben érvényesült. Azonban már Géza fejedelem és Szent István király a keresztény hit és a nyugati kultúra meggyökereztetése céljából az országba idegen papokat kényszerültek hozni. Bár az Árpád-házi királyok alatt a legfőbb vezetés mindvégig az ősmagyarok kezében maradt, bizonyos, hogy már ebben a korszakban nagyszámú idegen értelmiséget, hittérítőket, építészeket, valamint katonai vezetőket hívtak be Magyarországba. Erre az időre esik az idegen származású iparosoknak és kereskedőknek a befogadása is, akik a nyugati kultúra eszközeit és az azokkal való bánásmódot hozták a hazába. Értelmiségi és városi népelemünk legrégibb rétege a kereszténység felvétele utáni századokban, a nyugati kultúra alapköveinek letétele és a városiasodás megindulása idején alakult ki. Ezek között bizony eleinte vajmi kevés magyar akadt, úgyhogy az értelmiség főként a királyok, főpapok, majd később a városi céhek által külországokból behívott hospites (vendégek) soraiból került ki. Főként német papok és katonák érkeztek előbb, később azonban a német iparosok tömegei, olasz iparosok és kereskedők, végül görög és örmény, stb. kereskedők is jelentek meg. Ekkorra az ősi magyar sztyeppe-kultúrának már Írmagja is alig maradt, de megindult az új nyugati kultúra fejlődése nyomán a lassanként magyarokat is magába szívó értelmiségi és városi réteg erőteljes fejlődése. A keresztény vallás begyökereztetése és a nyugati kultúra magvetése terén a felsorolt idegen vendégeknek eléggé meg nem becsülhető haszna és örökre maradandó érdeme volt, ami arra kötelez minket, hogy közöttünk élő késői utódaikat szeretettel öleljük a magyar nemzettest kebelére. A fajbiológia szemszögéből nézve azonban vitatható, hogy vajon őseink a mai értelemben vett faj védelem szempontjai szerint helyesen jártak-e el, amikor a vezetéssel és szellemi fölénnyel járó elsőbbséget fokozatosan az idegen vendégeknek engedték át. A nehézséget nyilván az okozta, hogy a magyarságnak csak hadvezetési értelmisége volt, amelyik-nem lehetett kultúrmunkára alkalmas. A keresztény kultúra felvétele viszont életmentőén sürgős volt, mert - ott Európa közepén - valóban ettől függött létünk és fennmaradásunk. Aligha, volt mód az eszközökben válogatni - és az Árpádházi királyok annyira át voltak hatva a keresztény eszme fontossága és a nyugati kultúra sürgőssége által, hogy emellett a faj védelem amúgyis természetszerű feladata nem juthatott eléggé érvényre. Ha az Árpád-ház családi kapcsolatait megtekintjük, abból is az látszik, hogy az idegenektől való elzárkózás náluk ismeretlen volt és a velük való keveredés aggodalmat nem váltott ki. Amíg az Árpád-ház fejedelmi rangban volt (900-1000-ig), tagjai mindig magyar vagy rokon törzsekből házasodtak, azonban az Árpádházi királyság három évszázada alatt mindössze háromszor fordult elő. hogy királyi leszármazottak magyar főúri családokkal házasodtak össze. Az összes többi Árpád-hercegek idegen királyi sarjakat, a királyság kezdetén inkább orosz, később görög és német hercegnőket vettek feleségül. Az idegen dinasztiákkal való politikai házasságok nem hozták meg teljes mértékben a várt eredményt, biológiailag pedig súlyos következménnyel jártak. Egyik következmény az volt, hogy az Árpádházi család ősmagyar fajiságából lassanként mind többet veszített, a másik pedig, hogy a sok fajilag és lelkileg diszharmonikus házasságkötés miatt az eleinte terebélyes királyi családfa mind inkább ritkulni kezdett és végül meddőség miatt végleg kihalt. Nem mulaszthatjuk el azt a kérdést felvetni, hogy - amennyiben az Árpádházi királyfiak helyes faji ösztönüket követve egészséges magyar törzsfők családjaiból házasodtak volna -vajon a termékenységüket elveszítették volna-e? És ha a magyarságot az újabb kor zátonyain az Árpád-ház vezette volna át, el kellett volna-e viselni nemzetünknek olyan rengeteg szenvedést és könnyet? Az Árpádházi uralkodóház példáját azonban a magyar törzsfők és a régi vezérek leszármazottai nem követték. Ebben az időben az ősmagyar főurak még megmaradtak faji zárkózottságukban, és ugyanez teljes egészében vonatkozott a harcos osztályból kialakuló földbirtokos nemesi rendre. Eleknek a rétegeknek az idegenekkel való részbeni keveredése csak a legújabb korban következett be. A városi értelmiség és a városi polgárság ellenben a fentebb jelzett okok folytán a középkor századai alatt magán viselte az idegen fajta-elemek hatását. A városiasodás folyamatát a török hódoltság másfél százada erősen visszavetette és annak lassú irama csak a XVIII. század körül mozdult erősebb ütemű fellendülésbe. Ekkor alkalma lett volna a magyarságnak arra, hogy gyér értelmiségi rétegét feltöltse és a fejlődésnek induló városi központokban a fajtáját vezető szerephez juttassa. De éppen ebben az időben újabb csapást mért a magyarság biológiai fejlődésére a bécsi udvar, amely tervszerű németesítő politikájával a magyarság értelmiségi és városi rétegeit még további idegen elemekkel szaturálta. Szerencsésebb népeknél éppen a szellemi értékek felett rendelkező, kiművelt társadalmi rétegek képviselik és viszik előre a nemzeti érdeket, nálunk viszont az történt, hogy a magyarság széles rétegei szellemi vezetés nélkül álltak, mert az ország értelmiségi osztálya nagyrészben idegen fajtájú elemekből állt és idegen érdeket képviselt. A főúri osztály is elváló félben volt a magyar nemzettesttől. Ez időben számos idegen arisztokratának adományoztak hazánkban nagybirtokot és főnemességet, akiknek egyrésze a magyar népközösségben sohasem vert gyökeret, másik része csak későbbi utódaiban mutatott hajlandóságot arra, hogy földvagyonával járó hazafias kötelességét bizonyos mértékig teljesítse. A magyar születésű arisztokrácia is az uralkodóház pórázán csüngött és sokan a bécsi udvar bűvkörében dőzsölve, elvesztették közvetlen kapcsolatukat a magyarsággal. Nagyrészük idegen főúri családokkal házasodott össze, az ősmagyar törzstől vérségileg eltávolodott és még a magyar nyelvet is elfelejtette. Később ez az arisztokrácia visszakerült a magyar földre, de kevés kivételtől eltekintve, a fajtakeveredés nyomait eltüntetni alig tudta. A nagytömegű, színmagyar jobbágy-népréteg politikai és szociális jogok nélkül a felemelkedésre képtelen volt. Egyedül a nemesi társadalom állt rendíthetetlenül a magyar vártán, turáni keménységgel, de könnyelmű, úri turáni életmóddal, amely az akkori városi rétegektől elzárkózva, lassú gazdasági pusztulás közben nézett vidéki birtokán a magyarság ködbevesző jövőjébe. Közben a bécsi uralkodóház németesítő politikája újabb és újabb iparos-letelepülők hullámával borította el a magyar városokat. A magyar katonaság tisztikara is részben német volt, akik itt házasságot kötöttek és utódaik városainkban letelepedtek. Jellemző, hogy az országgyűlési rendek az 1811/12. évi országgyűlésen felpanaszolták, hogy a kamarai sóbánya, - harmincad, - posta, stb. hivatalok idegenek eltartására szolgálnak. A bürokrácia Mária Terézia és //. József idején főként osztrák, 1849 után pedig cseh és osztrák volt. Értelmiségi rétegünknek idegenekkel való szaturálásához később hozzájárultak szláv nemzetiségeink is, akiknek soraiból lassanként mind többen kerültek a városi lakosság sorai közé. A szellemi élet csúcsán, a pesti egyetemen pl. 1790-ben a négy fakultás 40 tanára közül 33 idegen volt, ami ebben az időben nem csak idegen (főként német) származást, hanem részben idegen nyelvet és minden esetben idegen szellemet jelentett. Mindez oda vezetett, hogy a művelődésben szerepet játszó népesebb városainkban a magyarság aránya igen kedvezőtlenül alakult. Emiatt az értelmiségi pályákra kerülő ifjúság jelentékeny része a legutolsó időkig az idegen származású városi elemek utódaiból került ki, annál is inkább, mivel ezt anyagi módjuk és a városi iskolákhoz való közelségük is lehetővé tette. Igaz ugyan, hogy a főként turáni fajtájú nemesi társadalom egy része a régi nemesi birtokok gazdasági elerőtlenedése, majd később a nemesi kiváltságok megszűnése után felkarolta az értelmiségi pályákat és utódai révén ma is részese a vezető társadalmi rétegnek. Ámde a nemesség annakidején főként a vidéki (megyei) közigazgatási állásokat szállta meg és az idegen szellemű központi városokat még nagyon sokáig elkerülte. A magyar népelemeknek a városokba való áramlása végül az utolsó évszázad alatt erőteljes tempót vett és gyökeresen megváltoztatta városaink idegen arculatát. Az erős ütemű iparosodás a mezőgazdasági munkásság egy részét a nagyobb városokba szívta és azzal együtt némi magyar kézműiparos-elem is belejutott a városok vérkeringésébe. Legújabban már jelentkezik a magyar kispolgárok, sőt a kisgazdák részéről is a hajlam az utódoknak az értelmiségi rétegbe való felemelésére, ez azonban természetesen csak a társadalmi ascendentismus lassú folyamatával történhetik. A társadalmi rétegeződés másik városi vonalán, a gyári munkás-tömegek kialakulása terén sokkal gyorsabb volt az ütem. Bár az utolsó félszázad alatt a városi gyártelepekbe százezres tömegekben áramló munkavállaló társadalmi réteg minden származástani kiválogatás nélkül, a magyarság legkülönbözőbb települési helyeiről (néhol nemzetiségeket is magával ragadva) húzódott a városok felé, -mégis úgy látszik, hogy túlnyomó arányban nincstelen magyar földművesek soraiból és fajta-állományát tekintve főként az ugor-magyar fajta képviselőiből tevődött össze. Ez az új városi népréteg a részben idegen népösszetételű iparos-kereskedő városaink régi arculatát nagy tömegeivel erőteljesen magyarrá formálta. Tekintettel arra, hogy u kifejezetten mezőgazdasági jellegű (alföldi) parasztvárosainkban az idegen elemek azelőtt sem tudtak gyökeret verni, a magyar városok jellege ma már egyöntetűen magyarrá lett és csak szórványos városi rétegek őrzik neveikben az idegen eredetet. Mindenkinek figyelembe kell vennie azonban, hogy értelmiségi rétegünk nem ősmagyar származásit elemei ma már tökéletesen beolvadtak az egységes magyar nemzettestbe és annak az ősmagyarokkal teljesen egyenlő értékű részei. Az idegen eredetű és nevű értelmiségi rétegünkkel az történt, ami elmúlt évszázadok alatt a magyar arisztokrácia egy részével, - csakhogy fordított módon. Míg ugyanis utóbbiak az idegen összeházasodások által 1 észben elveszítették ősmagyar faji jellegeiket, addig az e hazába gyökerezett értelmiség a törzsökös magyarsággal olyan sűrű házassági kapcsolatokkal szövődött össze, hogy ezáltal nemcsak nyelvében és szellemében, hanem faj-biológiai értelemben is magyarrá vált. Amidőn a faj biológus a tárgyilagos igazság követelményeinek megfelelőleg megállapítja, hogy a földmíves társadalmi réteg a maga egészében az ősmagyarság leszármazóit, a városi értelmiségi réteg egyik része viszont a betelepült új magyarság utódait képviseli, ezzel távolról sem szolgálja a nem kívánatos széttagolódást, hanem csak tudományos tárgyilagossággal a társadalmi rétegeződés faji vonatkozásait kívánja megvilágítani. A városi népréteg sorai között a turáni és ugor fajta-elemek mellett igen nagy számban lehet alpi, dinári, nordikus, taurid és egyéb fajtákat megtalálni, (Darányi, egyetemi hallgatók egészség vizsgálata! ), s nagyrészt ennek tudható be, hogy a mai magyar nemzettest fajképében pl. az alpi fajta számbeli súlyánál fogva a negyedik helyet foglalja el. Városi lakosságunknak ez a része azonban a kiválasztódás törvényei szerint lassanként már antropológiai jegyeiben is kezd a magyarság ősi típusaihoz áthasonulni E helyen joggal lel lehet vetni a kérdést, hogy az idegen származású, de magyarrá vált asszimiláltak névmagyarosítása szükséges dolog-e? Nézetem szerint a minél szélesebb körű névmagyarosítás kívánatos, de emellett a magyarrá vált egyének utódainak nemzedékek során törzsökös magyarokkal való összeházasodása is nélkülözhetetlen, hogy ílymódon késői leszármazottaik minél több magyar faji bélyeg örököseivé válhassanak. Összefoglalva a magyarság társadalmi rétegeződésének faji vonatkozásait, megállapítható, hogy a honfoglaló magyarságnak a keresztény hitbe és a nyugati kultúrába való bevezetése, majd utóbb a bécsi udvar politikája teremtette meg azokat a sajátos körülményeket, amelyek folytán a későbbi városi és főként értelmiségi rétegek egyik része idegen származású elemekből tevődött össze, akik azonban idővel utódaikban teljes mértékben elmagyarosodtak. A nagyobb magyar városok származástanilag igen tarka és kevert fajtájú népességét az utolsó félszázad erős gyáripari fejlődése nagyarányú ősmagyar eredetű társadalmi réteggel, a. nincstelen falusi társadalom mélyéről felfelé áramló ipari munkássággal erősítette meg, ami városaink végleges magyar jellegét biztosította. De mindenesetre egyedül a földmíves társadalmi réteg az, amelyik teljes egészében az ősmagyarság leszármazottjának tekinthető, s emiatt ma is a nemzettest alaprétegét és a nemzeti felemelkedés örök biológiai forrását alkotja. A magyarság faji erejét jellemzi, hogy azok a különleges társadalmi életjelenségek, melyek a vezető rétegek jelentékeny részének idegen elemekkel való szaturálódását eredményezték, nem vezettek a, nemzet biológiai, politikai és társadalmi szétbomlásához, hanem ellenkezőleg: a magyar életerő formálta át és oldotta fel az újabb nép-elemeket az egységes magyar nemzettestbe!
A magyar nemzettest emberanyaga társadalmi szimbiózisban él a nemzetiségi népelemekkel, amelyek idegenből kerültek a Kárpátok által övezett hazába és a magyar államiság egyenrangú tagjai, de nemzetiségileg nem magyarok. A nemzetiségeket élesen és határozottan meg kell különböztetnünk az előbbiekben tárgyalt azon (értelmiségi és városi) népelemektől, amelyek szintén idegen származásúak ugyan, de teljesen felolvadtak az egységes magyar nemzettestben és annak oszthatatlan részeseivé váltak. Ezekkel szemben a különféle nemzetiségek önálló biológiai egységet alkotnak, amelyek a Szent Istváni gondolat értelmében a magyar társadalom szerves tagjai, de biológiailag a magyar nemzettestnek nem részesei, hanem azzal a legszorosabb szimbiózisban élnek. Az ősmagyarok és a nemzetiségi együttélés. Más néptestekkel az együttélést megszervezni és a szimbiózis hadi, politikai, gazdasági, kulturális és nyelvi összeköttetéseit kialakítani: nem csupán a nagy kultúr-szervező Szent Istvánnak volt az elve. Ennek a társadalompolitikai életformának a gyökerét az ázsiai lovasnomád magyaroknál, sőt azt nagy időkre megelőzőleg, már ősnépeinknél, a szittyáknál, hunoknál és avaroknál is megtaláljuk. A magyarság ősnépeit nem csak azonos fajta-jellegük, mongolos-ótörök harcászati rendszerük és hasonló sztyeppe-kultúrájuk tette egyformává, hanem társadalompolitikai szellemük is. Ez a közös irányzat: a széleskörű törzsrendszer volt. Tudjuk, hogy a nagy ősturáni népek kisebb-nagyobb törzsek szövetségéből álltak, amelyek részben a nyugati, részben a keleti turáni ág hajtásaiból tevődtek össze. A turáni törzsek közül egyik-másik a történelem különböző korszakaiban hatalmasra duzzadt népességével, kiváló harci és politikai szervező erejével és törzsfőnökének egyéni értékével messze kiemelkedett a többi törzsek közül. A kiemelkedő törzs azután magához ragadta a többi törzsek fölött a katonai hatalmat és a, társadalompolitikai szervezést. így jöttek létre a hatalmas szkíta, hun, avar és magyar törzsszövetségek, amelyek igen tekintélyes embertömegeket öleltek magukba. Kérdés, hogy a törzsrendszerrel kapcsolatban lehet-e ősnépeink társadalmi szervezetében joggal nemzetiségi kérdésről beszélni? A mai értelemben vett módon természetesen nem, azonban társadalom-fejlődési és társadalom-politikai szempontból igen. ősnépeink politika i-katonai szervezetében ugyanis - bár rokon, de - nem azonos népi jellegű és nyelvű törzsek tömörültek, s ennyiben hasonlítottak a mai kor olyan nemzetiségi államához, amelyben egyetlen vezető alapréteg mellett más kisebbségi népegységek is szerepelnek. A magyarság származástana azt bizonyítja, hogy az onogur-turáni ősök évezredekkel ezelőtt törzsszövetséget kötöttek a rokon manysi-ugorokkal, majd a szimbiózisból olyan örökös vérségi kapcsolat jött közöttük létre, amely a két népelemet egyetlen oszthatatlan magyar nemzettestté forrasztotta össze. Nyilvánvaló, hogy az ázsiai onogur-turáni ősnépnek már a legrégibb időkben az volt a társadalompolitikai felfogása, hogy más (rokon) törzsekkel szoros kapcsolatokat létesíteni hasznos eljárás. A hunok vezető rétege is számos turáni és ugor törzset tömörített magába. Az avarokról közismert, hogy a Kaukázus-környéki átvonulásuk idején pl. a kuturgur nevű nagy turáni törzzsel szövetséget kötöttek, azzal együtt foglalták el a Kárpátok medencéjét és negyedezredéves itteni uralmuk alatt a kuturgurokat teljesen az avar nemzettestbe olvasztották. Végül a mogyer törzs vezetése alatt álló hét magyar törzs szövetségéről is tudjuk, hogy egy nyolcadik törzzsel, a törökös nyelvű turáni kabar néppel szoros szimbiózisba került. Ez a rokon-nép a honfoglalás után átvette a magyar nyelvet és szellemet, s a rokon magyarság nemzettestében rövidesen felolvadt. A magyarság társadalompolitikai életszemlélete a honfoglalás után sem változott meg atekintetben, hogy a nemzettest népállományát új elemek felvételével gyarapítani hasznos eljárás. Láttuk, hogy az Árpádházi királyok a tatárok nyomása elől menekülő rokon (főként turáni fajtájú) kunokat, úzokat, besenyőket és jászokat igen nagy tömegekben fogadták be. s a befogadottak előbb a legszorosabb szimbiózis-b& léptek a nemzettesttel, majd néhány évszázad leforgása alatt a vérrokon magyarságban ugyancsak véglegesen feloldódtak. Nem vitás, hogy valóban bölcs magyar társadalompolitikai életelv volt az, amely a magyarság nemzettestéhez más népelemeket kapcsolt, s azokkal a magyarságot faji, harcászati és gazdasági erő szempontjából gyarapította. Mindez az ősmagyarságra veszélyt vagy hátrányt nem jelentett, sőt: a szimbiózisba került új elemek a magyarság faji erejének meghódoltak, a nemzettestbe föltétlenül beolvadtak és annak mindenkori vérveszteségét pótolva, a magyarság biológiai sorsát és jövőjét biztosították. A szimbiózis eddig felsorolt eseteit az jellemzi, hogy a magyarság rokon népelemeket kapcsolt magához, amelyek fajta-jellegüket illetően a magyarsággal úgyszólván azonosak voltak és abban fenntartás és gátlás nélkül felolvadtak. Nem lehet csodálkozni, hogy a magyarság ősrégi társadalompolitikai és biológiai erőgyűjtő rendszerét a dunamenti új hazában is fenntartani és folytatni kívánta. Ámde sok tekintetben megváltozott a helyzet abban a pillanatban, amikor a magyarság nem rokon-fajtájú népelemekkel, hanem a magyarságtól származás, fajta és kultúra szempontjából többé-kevésbé elülő népelemekkel alkotott szimbiózist. Ezekkel az idegen elemekkel kialakult együttélés termelte ki hazánkban azt a társadalompolitikai helyzetet, amelyet összefoglaló meghatározással ^nemzetiségi kérdésinek nevezünk. Ilyen nemzetiségi kérdés soha sem merült fel a faji és nyelvi beolvadást elfogadó kuturgur, kabar, kun, úz, besenyő, jász, stb. vérrokon népelemeknél. Ellenben a legbonyolultabb szimbiózis keletkezett a magyar nemzettest s az abba beolvadni nem tudó szlovák, német, román, rutén, szerb, stb. népelemek között. A nemzetiségi szimbiózis megismerése és fajbiológiai vonatkozásainak feltárása céljából szükségesnek látszik, hogy az egyes nemzetiségekkel való együttélésünk eredetét és társadalmi életjelenségeit a népiségtörténet művelőinek, elsősorban Szabó István adatainak felhasználásával tüzetesebben vázoljuk. A szlovákok nemzetisége mai nemzetiségeink közül az egyetlen, amelyet a honfoglaló magyarok ebben a hazában találtak. (A többi idegen népszórvány olyan jelentéktelen számban volt jelen, hogy a honfoglaló magyarság tömegeibe nyom nélkül felszívódott.) Eszerint egyedül a szlovákok nemzetiségéről lehet joggal állítani, hogy a Kárpátok medencéjében őslakó volt. Ez a tény azonban a szlovákok részére távolról sem jelent teljes értékű elsőbbségi jogot, mivel elsőbbségük csupán a honfoglaló magyarsággal szemben áll fenn, de szkíta-hun-avar ősnépeinkkel és a székely őslakókkal szemben természetesen nem. Az északi szlávok a Kárpátok medencéjében már ősnépeink uralma alatt is jelen voltak ugyan kis számmal, mint rabszolgák, akik önálló népiséggel, területileg összefüggő szervezettel, kultúrával nem rendelkeztek, ősnépeink szláv rabszolgái azonban a nagy impériumváltozások idején szétszóródtak, maradandó letelepülésüknek és fennmaradásuknak semmi nyoma sincsen. Csupán a VII. század táján kezdtek a nyugati szlávok, főleg a morvák az ország északnyugati hegyvidékén lassan beszivárogni és annak néptelen területein helyenkint harc nélkül megtelepedni. Az első népiségi szempontból összefüggő szláv alakulat hazánk területén az avar uralom bukása és a honfoglaló magyarság megjelenése között eltelt kb. 90 éves időközre esik. A honfoglaló magyarok az ország területén szétszórt, elenyésző szláv rabszolga-maradékon kívül egységes népiségi közösségben élő szláv elemeket csak a Morva és Garam folyók között találtak, de ezek néptömege sem volt számottevő, őseink azonban, Konstantin császár és Regino apát feljegyzései szerint Szvatopluk meghódoltatása után az itt lakó szlávok nagyrészét is kiűzték, úgyhogy soraik a Kárpátok medencéjében még inkább megritkultak. Ismeretes, hogy a szlávok által ellepett északnyugati vidék mögöttes területei (a liptó-zólyomi részek) a honfoglalás idején megyenagyságú területeken lakatlanok voltak és ott akkori szláv településnek semmi nyomát nem lehet felfedezni. Mindezek szerint vitán felül áll, hogy a mai szlovákok ősei a hun-avar-székely uralom korszaka után, de a magyarság bejövetele előtt őslakók voltak, de nemzetiségi ősiségük kizárólag a Morva-Garam közti területre szorítkozik. Mindazokat a többi területeket, melyeket a szlovákok ina laknak, a későbbi évszázadok során a magyarságtól fegyvertelen hódítással szerezték meg és észrevétlen betelepülés útján foglalták el. A kezdeti morva-szláv népsziget idők folyamán a szomszédos cseh-morva területekről jelentékeny más szláv elemekkel gyarapodott. A mai szlovákok ősei a XII-XIII. században kezdtek nagyobb számú nemzetiségi réteggé fejlődni, s fejlődésük során a cseh, morva, lengyel, rutén és egyéb szláv eredetű népességen kívül már némi magyar és német elemet is szívtak magukba. így alakult ki a cseh-morváktól eltérő etnikummal és kultúrával rendelkező szlovákság, amely ma már egynémely vonatkozásában jobban hasonlít a magyarsághoz, mint a cseh-morvasághoz. A nagy népszaporaságú szlovák nép az északnyugati hegyvidék középső részétől északra és keletre hatolva, lassanként betöltötte a magas hegyláncok település céljaira megfelelő völgyeit és lassanként, mintegy észrevétlenül körülfolyta az eredetileg odatelepedett ősmagyar népszigeteket. A huszita korszak kegyetlen pusztítása sok ilyen őstelepülő magyar szigetet tüntetett el. A tatárjárás utáni magyar pusztulás idején, a lakatlanság és szervezetlenség előnyeit kihasználva, a szlovák népmozgalom hullámai előre nyomultak és kelet felé elérték a zólyomi, sárosi, zempléni és ungi területek némelyik részét. A szlovákság a keleti részekre hatolt szláv szórványokkal, valamint a lengyel és rutén - részben magyar - elemekkel keveredve, kialakította magából a keleti szlovákságot. A szlovákok népterülete a középkor végén Pozsony fölött kezdődött és észak felé a Kárpátok gerincéig, kelet felé az Ungig húzódott. A nyugati részen az ebben az időben már elmerülni készülő magyar népszigeteket körülölelte, kelet felé pedig rutén szórványokat olvasztott magába. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szlovákság déli irányban még a középkor végén sem lépte át a hegyvidék-szélek. Mályusz és Szabó számításai szerint a Kárpátok medencéjében a XV. század végén a kb. 3, 200. 000 magyar mellett kb. 800. 000 nemzetiségi elem élt, amiből mintegy 300. 000 lélek volt szlovák. A török uralomnak a magyar nemzettestre gyakorolt másfél évszázadig tartó pusztító hatását a szlovák terjeszkedés a maga részére nagymértékben kihasználta. A magyarság nem tudott népességében gyarapodni, sőt a török vész után megritkult emberállományából kellett a lakatlanná tett részeket pótolnia. A szlovákság (miként a többi nemzetiség is) ezalatt az idő alatt erősen megszaporodott és minden ritkuló népterületre bevándorolt. így történt, hogy a XVIII. század végén a szlovák nemzetiségi vonal a középkori tót népiségi területhez képest már mindenütt 10-40 kilométernyire mélyítve nyomult dél felé. Ez a terjeszkedési folyamat eredményezte, hogy a szlovák népiség sok helyen leereszkedett a dombos vagy sík magyar vidékre. A szlovák népi hullámnak sok nyitrai, abaúji, zempléni, ungi honfoglaláskori ősmagyar település esett áldozatul. A sárosi medence, amely még a török hódoltság idején is tiszta magyar volt, a szlovákoké lett, sőt terjeszkedésük nyugat felől már Kassa környékét is elérte. Mindennek az lett az eredménye, hogy az északi folyóink völgyébe messze felnyúló ősi magyar települések a szlovák néptengerben elvesztek, sőt lassanként a szlovák nemzetiségi tömegek kezdtek nyúlványokat bocsátani az egységes magyar népterületek testébe (surányi szlovák vidék és a nógrádi, Aszódig lehúzódó tót népszigetek). Eközben a szlovák népesség területén lévő tisztán vagy túlnyomóan magyar (esetenként részben német) őslakosságú városokba is benyomultak és a nyelvterületükön fekvő városok lakosságának egy részét szlovák-emberanyaggal töltötték fel. Legvégül a szlovákság az utóbbi évszázadok alatt, összefüggő nemzetiségi vonalának előretolása mellett, a nagy magyar néptest közepén, távolabbi területeken is alakított ki önálló népszigeteket (Pest, Borsod, Abaúj és Zemplén megyékben, valamint Békéscsaba környékén, amely utóbbi település annyira megduzzadt, hogy Arad és Csanád megyékbe is bocsátott ki magából rajokat). A szlovákok leszármazásának és népesedés-földrajzi elhelyezkedésének vázolása után vessünk egy pillantást a szlovákok tájképére. A szlovák néptest - mint minden újkori néptest - különböző fajták összetevőjéből alakult. Alapanyaga az ugor-keletbalti, amely fajta-eredetét olymódon nyerhette, hogy az ugorság Volga-menti ősnépének nyugati szárnyából egy ág letört és a népvándorlással északnyugat felé sodródott. Itt népesebb szláv elemek telepedtek rá és politikailag, majd nyelvileg magukba olvasztották. Ez a fajtáját részben megőrző ugor-keletbalti népesség azután idők folyamán különböző további fajta-elemeket vett magához, amelyek közül legfontosabb a dinári elem volt. A szlovákok többségében a jelzett két fajta-elemet tisztán vagy keveredett állapotban fel lehet találni. De ezeken kívül némely ősmagyar területen élő szlovák-népsziget fajta-jellegében éppen úgy fel lehet ismerni a régen beolvasztott magyarság turáni jellegét, mint a szlovák kultúra egy részének magyar eredetét. Némelyek az egész szlovákságot két részre tagozzák és nyugati tótokról (szlovákok), valamint keleti tótokról (szlovákok) beszélnek. Az elkülönítést sok etnográfiai és nyelvi különbség indokolja, bár ez a kérdés tüzetesebb felderítést igényel. A szlovákokkal való szimbiózis hozza magával, hogy a magyar-szlovák lakosságú városokban és a szlovák népi területek határszélén esetenként magyar-szlovák házasságok létrejöhetnek. Kérdés, hogy fajbiológiai szempontból ezeket a keveredéseket miként ítéljük meg? Figyelembe véve, hogy 1. a szlovákok alaprétege ugor-keletbalti, amely fajta azonos a magyarság egyik fő fajta-elemével, 2. lényeges összetevője a dinári, amely fajta a fajta-skálában nem áll messze a magyarságtól és 3. a szlovákság már régebben magába olvasztott magyar eredetű elemeket, amelyek a mi faji alkatunkat képviselik: a magyar-szlovák házasságok ellen fajbiológiai szempontból általában kifogást emelni nem lehet, s a magyarság és szlovákság fajta-elemeinek keveredéséből származó hybridek dysharmonikus utódoknak nem minősíthetők. A németek nemzetisége a Kárpátok medencéjében nem volt őslakó, hanem a magyar honfoglalás után telepedett be. A városi német eredetű lakosságról már a társadalmi rétegeződés tárgyalása során szóltunk. Ezek a népelemek a magyarságba teljesen beolvadtak, az egységes magyar nemzettest oszthatatlan és szerves részét képezik és így nem számítanak a német nemzetiségi csoportok közé. Német nemzetiségeknek azokat a népelemeket nevezzük, amelyek különálló településekben ősi német nyelvüket és egyéni népi jellegüket megőrizték. Itt-ott, különösen Észak-Magyarországon, már a XII. században megjelentek ilyen különálló népiségű német telepesek, akik azonban eleinte nem tudtak gyökeret verni és vagy visszatértek őshazájukba, vagy beolvadtak a magyarságba. Az első nagyobb mérvű és maradandó jellegű német település a szászoktól származott, akiket Erdélyben és Szepességben a XII- XIII. században telepítettek le. Az erdélyi szászokról II. Endre király 1224. évi diplomája azt mondja, hogy azok néhai Géza király hívására- ad vocationem-jöttek az országba. A szepesi szászok kiváltságai viszont V. Istvánnak 1271. évi oklevelén alapulnak. Ezek a kiváltságos adománylevelek földek nyújtása mellett a betelepítettek részére - mint ismeretes -némi önkormányzati jogukat, valamint nyelvük, egyéni kultúrájuk és népiségük szabad fenntartását biztosították. Települési területük nem volt egységes, hanem három-négy gócpontban, a Nagyszeben-környéki Király -földön, Barcaságban, Beszterce és Szepesség vidékén terült el s ehhez kisebb kisugárzások csatlakoztak. Németalföldi őshazájukról tudjuk, hogy az nem egyetlen német tartomány volt ugyan, de a szászság zöme kimutathatóan mégis Luxemburg és Mosel vidékéről származott. A szász telepítés volt tulajdonképpen az első minta, amelyhez többé-kevésbé hasonló módon a későbbi századok alatt a többi nemzetiségi tömegeket betelepítették. Az ország népe a városi németségnek a középkorban magyarrá nem alakult részén és a szászságon kívül még a XIV-XV. században a nyugati határvidéken, a nagy német nemzettömb szomszédságában észrevétlenül előre nyomuló németséggel is megszaporodott. Itt a német nemzetiségi terjeszkedésnek számos ősmagyar települési sziget esett áldozatul. Azonban az itt folyó terjeszkedés ellenére is a XV. század végén a Kárpátok medencéjében élő 4, 000. 000-nyi népességünkben a kb. 3, 200. 000 magyar mellett csak mintegy 150. 000 német (és kb. 650. 000 egyéb) nemzetiségi elemet találunk. A török uralom és annak faj pusztító következménye a nemzetiségi történelemben sorsdöntő változásokat hozott. A törökök ki-verése után nagy területek maradtak lakatlanok. E területek jelentékeny részét a visszatért magyarok telítették ugyan, de azért a népi kiegyenlítődés által bekövetkező erős népritkulás miatt tág tere nyílt a nemzetiségi beáramlásnak is. A XVIII. század volt a telepítések nagy korszaka. Ez időben a túlszaporodott németországi népesség nélkülöző rétegei a rossz gazdasági évek és a magas adóterhek hatása alatt széles hullámokban jöttek mozgásba és részben Franciaország, Anglia és Hollandia gyarmatai, valamint Oroszország gyérlakosságú sztyeppéi (Volga-vidéki német kolónia! ), részben Magyarország felé áramlottak. A bécsi összmonarchia legfőbb irányítói nemcsak jó szemmel nézték a németség magyarországi beáramlását, hanem azt minden erővel elősegítették. Eleinte ugyan magánúton kezdődött a nagy telepítési akció, később azonban maga a központi hatalom vette az ügyet a kezébe. Buda felszabadulása után már 1686. körül megindult a németeknek a magyar városokba való beáramlása. A nagyobb tömegekben való tervszerű telepítés azonban az 1710. évvel kezdődött meg, amikor Németországból először hoztak földműves parasztokat a munkáskéz hiányában szenvedő magyar uradalmakba. A német telepesek beszervezése felhívás által, vagy kiküldött toborzók gyűjtése útján történt. Elsősorban a Habsburg koronabirtokok hivatalos telepítése, emellett pedig számos magyarországi nagybirtokos magántelepítése képezi az ílymódon meginduló nemzetiségi áramlás alapját. Károlyi Sándor gróf volt az egyik legelső nagybirtokos, aki a nyugati sváb-német vidékek szárazsággal sújtott ínséges vidékeiről szatmári birtokaira pontosan körülírt kiváltságokkal nagyszámú telepest költöztetett be. Az uradalmak telepítését az 1698-ban megjelent császári rendelet vezette be, amely előírta a telepítési szerződések irányelveit. Ennek nyomán történtek a nagymérvű dunántúli sváb telepítések is a bakonyi, vértesi, baranyai és tolnai területekre.
| |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||