 |
Web Hosting by Netfirms | Free Domain Names by Netfirms |
|
|
|
A. McDonald:A Turner Naplók 1/3
A Könyvről:
A Turner Naplók a világ elnyomói szempontjából a legveszélyesebb könyv a világon. Az FBI a fajvédő jobboldal bibliájának hívta - és azt minden cselekvésre kész egyén a nyugati világban elolvasta. Olvasói között megtalálható Tim McVeigh és Robert Matthews, akik életüket adták az ottani zsidó hatalom elleni küzdelemben. Hírneve szerint ez olyan könyv, amelyet el kell olvasnia minden jobbosnak, hogy igazán "értsen" dolgokat, és ez a mű langyos amatőrökből ellenségeink ellen küzdeni kész, képzett, és a küzdelem minden fázisában harcra kész, kemény harcosokat csinál. (Már ha van miből) A Turner naplók nagy igazságokat tartalmaznak a faji rombolás és korunk káros jelenségeit (bolsevik terror, liberális rombolás) illetően, ezért sok országban tiltja az uralmon levő rejtett vagy nyílt diktatúra kiadásukat. A Kárpát Medencére természetesen az itt leírtak nem ajánlatos és nem alkalmazható módszerek, lásd a fordító előszavát. Mindennek ellenére a Turner naplókban leírt gondolatokat érdemes megismerni és megfontolni minden hazájáért és fajáért felelősséget érző embernek. Holhome Ottó, 2005 december 10-én. A Turner Naplók fő értéke a bennük található elvi - létvalósági, társadalomtudományi, és élettényi valóságok. A könyv hősei által használt módszerek olyan módon, mint ahogy a könyvben alkalmazva vannak, nem lennének alkalmasak a Kárpátmedence problémáinak megoldására. Az elcsatolt területeken nem, mert az ilyen módszereket csak a többséghez tartozó csoportok használhatnak sikeresen egy elnyomó kisebbség ellen, és Magyarországon nem, mert ez szükségessé tenné, hogy teljesen tönkretegyük az országot gazdaságilag és katonailag, ami után ki lennénk más országok általi, vagy kisebbségi elnyomóink nemzetközi támogatói inváziójának szolgáltatva - ezért - de nem azért, mert elítéljük kimondhatatlanul bűnös és gonosz idegenek és mindenre kapható gazember kisegítőik általi elnyomás elleni önvédelem és felszabadulás (vagy akár igazságtevés) bármilyen módszerét - nincs szándékunkban ilyen módszereket szorgalmazni a könyv terjesztésével. Vagyis a könyv terjesztése csak a benne található elvek és tudás terjesztését szolgálja, - nem a benne található módszerek alkalmazására való szándékot tanúsítja, vagy erre ösztönzést. A Turner naplók elsőrangú, élvezetes kalandregény, amely a való világ tényeit fejezi ki és illusztrálja, érteti meg, remek módon. Minden magyar nemzeti érzésű egyénnek el kellene olvasnia a naplókat, és jó lenne ha mindenki, aki megkapta, továbbadná.
Győzelem!
Segítettek még:
Olyan nagymértékű irodalmi anyag készlet létezik a Nagy Forradalomról, beleértve az Új Kort megérő vezetők emlékiratait, hogy még egy könyv, ami azon kataklizmikus felfordulás és újjászületés idejének körülményeiről és történéseiről szól, feleslegesnek tűnik. De a Turner naplók olyan belátást kínál a Nagy Forradalom hátterébe, amely két okból értékes: 1) Eléggé részletes és folyamatos feljegyzése a küzdelem egy részének, a forradalom beteljesedése előtti évekből, leírja, hogy történtek dolgok, napról napra. Így szabad azoktól a torzulásoktól, melyek a visszatekintést sokszor befolyásolják. Habár más résztvevők naplói is kaphatóak, egyik eddig kiadott kötet sem nyújt ilyen teljes és részletes leírást. 2) A Szervezet egy közönséges tagja szemszögéből van írva, és habár itt-ott rövidlátástól szenved, mégis teljesen őszinte dokumentum. A forradalom egyes vezetőinek feljegyzéseivel ellentétben, a szerzőnek nem volt egyik szeme a saját történelembeli helyén, mikor írta. Ahogy olvassuk a következő lapokat, jobban megértjük, talán jobban, mint bármely más forrásból, azon férfiak és nők igaz gondolatait és érzéseit, akik küzdelme és áldozata megmentette a fajunkat a legnagyobb veszélyeztetettségének idejében, és elhozta az Új Kort. Earl Turner, aki ezeket a naplókat írta, 43 UKE (Új kor előtt) -ben született Los Angelesben, amely óriási városi terület volt az Észak Amerikai kontinens nyugati partján a régi korban, a mai Eckartsville és Wesselton közösségek területén, és a környező vidék jó részét is magába foglalta. Los Angeles környékén nőtt fel, és villamosmérnöknek tanult. Diplomázása után Washingtonba telepedett, ami akkor az Egyesült Államok fővárosa volt. Ott egy elektronikai kutatóintézet alkalmazta. Először 12 UKE-ben lett aktív a Szervezetben. Mikor a jegyzetei 8 UKE-ben elkezdődnek (1991 a régi időszámítás szerint), Turner 35 éves volt, és még nem volt párja. Ezek a naplók csak alig két évet mutatnak be ki Turner életéből, de mégis személyesen ismertetnek meg velünk egy olyan személyt, aki egyike azoknak, akiknek a neve be van írva a vértanúk jegyzékébe. Már csak ezen okból is szavai különleges jelentőséggel kell bírjanak számunkra, akik az iskolában megtanultuk az összes vértanú nevét azon szent jegyzékből, amelyet őseink hagytak hátra nekünk. Turner naplói nyers formájukban öt nagy vászonnal borított füzetből állnak, teljesen teleírva, és egy oldal a hatodik elején. Sok laza betét és jegyzet is van a füzetek lapjai között, úgy néz ki, Turner ezeket akkor írta, mikor távol volt a bázisától, de később ezek is bekerültek végleges helyükre. A füzeteket tavaly találta meg egy nagy csomó más történelmileg fontos irattal együtt a Történelmi Intézmény egyik csoportja, melyet Charles Anderson professzor vezet, és amely korábban felfedezte a Forradalom keleti parancsnoksági központját Washington romjai mellett végzett kutatásai során. Helyénvaló, hogy most, a Nagy Forradalom 100-adik évfordulóján a mű a nyilvánosság részére hozzáférhetővé váljon. A.M.
Új Baltimore
1991 szeptember 16. Ma végre elkezdődött! Oly sok év és beszéd, és semmi más, csak beszéd után végre megvolt az első akciónk. Háborúban állunk a rendszerrel, és ez már nem csak a szavak háborúja. Nem tudok elaludni ezért inkább papírra vetem a gondolataimat. Itt nem biztonságos hangosan beszélni. A falak túl vékonyak, és a szomszédok furcsállnának egy késő esti konferenciát, és lehet gyanút is fognának... Mindamellett George és Katherine már elaludtak. Csak Henry és én vagyunk fenn, de ő csak a mennyezetet bámulja. Nagyon feszült vagyok. Annyira ki vannak az idegeim, hogy alig tudok egy helyben ülni. És fáradt vagyok. Hajnali fél hat óta fent vagyok, amióta George hívott, hogy megkezdődtek a letartóztatások, és most már éjfél is elmúlt. Egész nap élesben és akcióban voltam. De ugyanakkor vidám is vagyok. Végre tettünk is valamit! Hogy meddig fogjuk bírni a harcot a rendszer ellen, ezt senki sem tudja... Lehet, hogy holnap minden csúful véget ér, de így nem szabad gondolkodnunk. Most, hogy nekiálltunk, folytatnunk kell a terv szerint, melynek előkészítésén oly gondosan dolgoztunk a két évvel ezelőtti razziák óta. Milyen csapás volt az nekünk. És mennyire megszégyenített! A hazafiak sok bátor beszédje: "a kormány sose fogja elvenni a fegyvereimet", és csupán alázatos alávetés és engedelmesség, amikor mégis megtörtént. Ugyanakkor viszont, talán bátorítania kellene annak a ténynek, hogy 18 hónappal azután, hogy a Kohn rendelet (törvény) megfosztott a Demokráciával járó fegyver tulajdonlási és önvédelmi jogtól (az Egyesült Államokban) még mindig annyiunknak voltak fegyverei. Csak azért nem tudott a kormány keményebben fellépni ellenünk a razziák után, mert olyan sokan voltunk, akik dacoltunk a törvénnyel és elrejtettük a fegyvereinket ahelyett, hogy átadtuk volna őket. 1989. november 09. Sosem fogom elfelejteni azt a szörnyű napot. Reggel ötkor kopogtattak az ajtómon. Teljesen gyanútlanul felkeltem, hogy nézzem meg, ki az. Kinyitottam az ajtót, és négy fekete nyomult be a lakásba, mielőtt meg tudtam volna őket állítani. Az egyiküknél egy baseballütő volt, másik kettőnek pedig egy-egy nagy konyhakés volt az övén átdugva. Amelyiküknél a baseballütő volt, hátralökdösött egy sarokba és az ütőt fenyegető módon feltartva őrzött ott engem, amíg a másik három elkezdte szétszedni a lakásomat. Az első gondolatom az volt, hogy rablók. Az efféle rablások túlságosan is gyakoriak lettek a Kohn rendelet óta, négerek csoportocskái rendszeresen tolakodtak be fehér otthonokba, hogy raboljanak és erőszakoljanak, tudván, hogy még akkor is, ha áldozataiknak van fegyvere, nem merik ezeket használni ((idejében, hogy megállítsák őket mielőtt túl késő lett volna minden ellenállásra - pl. már le vannak kötve, vagy valaki egy sarokban egy késsel őrzi őket)). Aztán a férfi, aki rám vigyázott, elővett valami igazolványfélét, és tudatta velem, hogy ő és cinkosai "különleges rendőri biztosok" az Észak Virginiai Emberi Viszonyok Tanács szolgálatában. Azt mondta, hogy lőfegyvereket keresnek. Nem tudtam elhinni. Ez egyszerűen nem történhet meg, gondoltam. Aztán észrevettem, hogy a bal karjuk köré egy-egy világoskék rongy van karszalagként felkötve. Ahogy kiborították a fiókokat a földre, és kiráncigálták a bőröndöket a szekrényekből, nem foglalkoztak azokkal a dolgokkal, amelyekkel rablók törődtek volna: az új villanyborotvámmal, egy értékes arany zsebórával, és egy tejesdoboz tele 10 centesekkel. Ők valóban fegyvereket kerestek! Rögtön a Kohn rendelet után, mi mindannyian a Szervezetben a fegyvereinket és lőszereinket elrejtettük olyan helyeken, ahol nem volt valószínű, hogy megtalálják őket. A mi egységünkben mi gondosan bezsíroztuk a fegyvereinket, egy nagy olajos hordóba zártuk őket, és egy igen fárasztó hétvégét teljesen azzal töltöttünk, hogy a tőlünk kb. 320 km-re lévő Nyugat - Pennsylvaniai erdős vidéken egy 2,5 m. mély gödörben elástuk őket. De én megtartottam egy pisztolyt. Elrejtettem a 357-es Magnumom, hozzávaló 50 tölténnyel a nappali és a konyha közötti ajtókeretben. Két kilazult szeg, és az ajtókeret egyik deszkájának eltávolítása után hozzá tudtam férni nem egészen két perc alatt szükség esetében. Lemértem az időt. De egy rendőrségi razzia során soha nem találnák volna meg. És ezek a tapasztalatlan feketék még egymillió év alatt sem találták volna meg. Miután a három, aki kutatott, már minden nyilvánvaló helyet átkutatott, nekiálltak ágyam matracait és a díványpárnáimat felhasogatni. Hevesen tiltakoztam ezellen, és egy másodpercig az is megfordult a fejemben, hogy tönkreverem őket. Körülbelül ugyanekkor valami zavargás hallatszott be a folyosóról. A keresők egy másik csoportja egy puskát talált az arrébb lakó fiatal pár lakásában az ágy alá rejtve. Mindkettőt megbilincselték és a lépcsők felé tuszkolták őket. Mindkettőjükön csak alsónemű volt és a fiatal nő hangosan panaszkodott arról a tényről, hogy a kisbabája egyedül maradt a lakásban. Egy másik férfi jött be a lakásomba. Ez fehér volt, de igen sötét színarányban. Rajta is volt egy kék karszalag, egy aktatáska és egy papírtartó táblácska. A feketék tisztelettel köszöntötték, és jelentették kutatásuk negatív eredményét: "nincs itt semmi, Tepper úr". Tepper végighúzta az úját a nevek és ajtószámok listáján, amelyek a táblácskán levő papírra fel voltak írva, amíg az enyémhez érkezett. Utálkozó pofát vágott. "Ez egy rossz alak", mondta. "Ez rasszistaként van számontartva. Kétszer jegyezte be a Tanács. És nyolc lőfegyver volt a tulajdonában, amelyeket soha nem adott be..." Tepper kinyitotta az aktatáskáját és elővett egy kb. cigarettás doboz nagyságú fekete kis tárgyat, amely egy hosszú dróttal volt kötve egy az aktatáskában levő elektronikus műszerhez. A fekete tárggyal, széles mozdulatokkal vizsgálta végig a falat, mialatt a táska tompa zúgó hangot adott ki. Ez a zúgó hang egy magasabb frekvenciába ment át valahányszor a kis készülék megközelítette a villanykapcsolót, de Tepper meggyőzte magát, hogy ezt a hangemelkedést a villanyvezeték összekötődést borító fémdoboz, és a falban lévő vezetékek góca okozza. Folytatta a fal vizsgálatát. Ahogy elérte a konyhai ajtófélfa baloldalát, a kis készülék éles sivító hangot adott. Tepper izgalmában röffentett, és a feketék egyike kiment és néhány pillanat múlva egy nagykalapáccsal és egy feszítővassal tért vissza. A négernek ez után jóval kevesebb kellett mint két perc, hogy megtalálja a pisztolyomat. Ez után késlekedés nélkül meg lettem bilincselve és kivezetve. Mindösszesen négyünket tartóztattak le a házból. A szomszédba élő fiatal páron kívül, ott volt még egy idős bácsi is a negyedikről. Nála ugyan nem találtak fegyvert csupán 4 db. sörétespuska-töltényt a szekrény polcán. A lőszer is illegális volt. Teppernek és a "különleges biztosainak" még volt kutatnivalójuk, de három nagydarab négert késekkel és baseballütőkkel felszerelve hátrahagytak, hogy őrködjenek fölöttünk a ház előtt. Mind a négyünket, az öltözöttség különböző fokain, a hideg járdaszélen késztettek ülni. Több mint két órán át nyomorogtunk ott amíg egy teherautó végre jött értünk..
Ahogy a ház többi lakója éppen munkába igyekezett, kíváncsian nézegettek... Mindannyian nagyon fáztunk, és a szomszédba lakó fiatal nő, mindvégig sírt..
Ezután a fekete rámmutatott és ezt mondta: "És ez meg egy rasszista". Még mindig a fejét csóválva - a férfi továbbment. Herb Jones, aki egykoron a Szervezethez tartozott, és a Kohn rendelet előtt egyike volt a leghangosabb "sohasem-veszik-el-a-fegyverem" embereknek, gyorsan elsietett mellettünk, szándékosan másfelé nézve. Az ő lakását is átkutatták, de Herb tiszta volt. Ö volt egyike az elsőknek a városban, akik átadták a fegyvereiket a rendőrségnek, miután a Kohn rendelet tíz év börtönt helyezett kilátásba számára egy szövetségi pokollyukban, ha meg próbálta volna megtartani őket.. Mi is ezzel néztünk szembe ott a járda szélén, de végül is nem így történt. Azért nem történt így, mert az országszerte tartott razziák sokkal több halat fogtak, mint amennyire a RENDSZER számított, több mint 800,000 embert tartóztattak le. Az elején a sajtó élesen agitált, és megpróbált elég köz-érzelmet feldobolni ellenünk, hogy a letartóztatások érvényben maradjanak. Azon, hogy nem volt elég börtöncella az országban mindannyiunknak, azzal lehetett volna segíteni, hogy szögesdróttal körbevett szabadtéri tartóhelyekre tereljenek mindannyiunkat amíg új börtönöket tudnak előkészíteni, az újságok ajánlták... És ezt téli, hideg időben.. Jól emlékszem a Washington Post másnapi főcímére: "Fasiszta-rasszista összeesküvés szétzúzva, illegális fegyverek összeszedve". De még az agymosott amerikai nyilvánosság sem tudta teljesen elfogadni azt az elméletet, hogy közel egymillió honfitársuk vett volna részt egy titkos, fegyveres összeesküvésben. Ahogy több és több részlet került napvilágra a razziákról, a lakosság rosszalló idegessége ((ingerültsége)) növekedett. Az embereket többek között zavarta, hogy a razziázók a fekete negyedeket nagyjából mentesítették a kutatásoktól. Az első magyarázat erre az volt, hogy mivel az "illegális" fegyvertartással elsődlegesen a "rasszisták" voltak gyanúsíthatóak, ezért a feketék otthonait nem igazán szükséges átkutatni. Ez a sajátos magyarázkodás megdőlt akkor, amikor sem "rasszistának" sem "fasisztának" nem tartható személyek is fentakadtak a rostán. Ezek között volt két prominens ((kimagasló, híres)) liberális újságíró, akik a fegyvertartás elleni hadjárat élharcosai között voltak, négy néger kongresszusi képviselő (fehér negyedekben éltek), és megszégyenítően sok kormánytisztviselő. Az ellenőrizendő személyek listáját, mint ez utóbb kiderült, a fegyvereladási dokumentációból állították össze, amelyet kötelező volt minden puskaboltosoknak és fegyverkereskedőknek tartani. ((az Egyesült Államokban, ha valaki fegyvert vesz egy törvényesen működő árusítótól, akkor ki kell töltsön egy ívet, ami a fegyverárusnál marad - erre az egyik indok, amit a hatóságok adnak (a való világban) az, hogy az esetleg a bűnszínhelyeken talált, vagy megtalált és a golyón hagyott sajátos csőnyomok (karcolások) révén bűnnel összeköttetésbe hozható fegyvereket a gyáruktól az eladókig, és onnan a vevőkig le lehessen nyomozni, a gyár által a csőbe vésett rendszám és a dokumentációs nyomösvény alapján - ha persze egyáltalán megtalálják a fegyvert, a lövöldözést elkövető nem reszelte át a csövet belül, hogy a golyókon hagyott nyom más legyen (és így a fegyver a bűnnel össze nem köthetővé váljon), nem távolította el a fegyver számát a csőről fúróval, nem olyan öregebb fegyver, aminek nincs dokumentum nyomösvénye a gyártól (vagy amelynek a gyára már nem is létezik), vagy nem magánúton szerezte, vagy illegális módon, - pisztolyokat a legtöbb államban illegális eladni magánúton, de viszont puskákat nem)). Ha valaki a Kohn rendelet életbe lépése után átadta fegyvereit, akkor a nevét kihúzták a listáról. Ha nem, akkor rajtamaradt a listán, és november 9.-én megkeresték, hacsak nem valamelyik fekete negyedben lakott. Ezen túl, az emberek egyes kategóriáin rajtaütöttek attól függetlenül, hogy vásároltak-e valaha fegyvert vagy sem. A Szervezetünk összes tagjánál kutattak. A kormány által összeállított gyanúsítottak listája olyan nagy volt, hogy egyes "felelősségteljes" polgári csoportoknak (szervezeteknek) rendőri hatályt adtak, hogy segítsenek a razziákban. Azt hiszem a RENDSZER tervezői azt gondolták, hogy a listáikon levő legtöbb ember vagy eladta a fegyvereit magán módon a Kohn rendelet előtt, vagy valamilyen más úton szabadult meg tőlük. Valószínűleg negyedannyi embert sem számítottak letartóztatni, mint amennyi a letartóztatottak közé került. Akárhogy is, az egész dolog rövid időn belül olyan szégyenletessé és nehézkessé vált a kormány számára, hogy a letartóztatottak nagy többségét elengedték egy héten belül. A csoportot amellyel én voltam kb. 600-unkat, egy Alexandriai középiskola tornatermébe tartották három napig mielőtt elengedtek volna. Azon három nap alatt mindössze négyszer kaptunk enni és majdnem semmit nem tudtunk aludni. De a rendőrség lefényképezett minden egyes egyént, ujjlenyomatot vett, és feljegyezték a személyes adatait minden egyes egyéntől mielőtt elengedtek volna. És amikor végre elengedtek, közölték velünk, hogy valójában még mindig letartoztatás alatt állunk, és elvárhatjuk, hogy bármikor felvehetnek minket ítélkezés céljából. A sajtó egy darabig folyamatosan elítélésekért ordibált, de ügyet fokozatosan hagyták elhalni, feledésbe merülni. Valójában a rendszer rendesen elbakizott dolgokat. Néhány napig mi mindannyian leginkább féltünk, és örültünk, hogy szabadok voltunk mint bárki más. Sokan kiléptek a szervezetből ott és akkor. Nem akartak több kockázatot vállalni. Mások bent maradtak, de a razziákat mentségként használták a tétlenségre. Úgy érveltek, hogy mivel a lakosság hazafias érzelmű részét szinte teljesen lefegyverezték, ki vagyunk szolgáltatva a rendszernek, és sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Azt akarták, hogy minden nyilvános toborzást szüntessünk be, és menjünk "föld alá". Ahogy kitudódott amit igazán akartak, az első reakció az volt, hogy ezentúl a Szervezet csak "biztonságos" tevékenységekre korlátozza magát, amely tevékenységek főleg abból álltak volna, hogy panaszkodjunk egymásnak, vagy még inkább suttogjunk egymásnak arról, hogy milyen rosszak a dolgok.. A militánsabb tagok, a másik oldalon viszont azt akarták, hogy ássuk elő fegyvereinket és azonnal zúdítsunk terrorkezelést a rendszerre, szövetségi bírók, újságírók és szerkesztők, törvényhozók ((képviselők)), és más rendszerfunkcionáriusok kivégzéseit szorgalmazták. Úgy érezték, megérett az idő ilyen akciókra, mivel a razziák után általános lakossági szimpátiát nyerhettünk volna egy ilyen zsarnokságellenes hadjáratra. Nehéz most azt megmondani, hogy a militánsoknak volt-e igaza. Én személyesen úgy gondolom, noha magamat is közéjük soroltam akkoriban, hogy nem volt igazuk. Természetesen megöltünk volna az ország bajaiért felelős lények közül egy jó párat, de azt gondolom, hogy hosszú távon veszítettünk volna. Egyrészt azért gondoltam ezt, mert a Szervezet nem volt eléggé fegyelmezett ahhoz, hogy terrorháborút folytasson a rendszer ellen. Túl sok gyáva és fecsegő alak volt közöttünk. Spiclik, barmok, gyengék és felelőtlen seggfejek a végünket jelentették volna. A másik pedig az, hogy biztos vagyok benne most, hogy a közhangulatot mi túl optimistán ítéltük meg. Amit mi szintén a rendszer elleni általános rosszallásnak ((nem kedvelésnek, haragnak)) gondoltunk, a jogaink nagy méretű megsértése miatt, az inkább csak múlékony nyugtalansági hullám volt a tömeges letartoztatásokkal járó felfordulás és zaklatás miatt. Amint a lakosságot megnyugtatta a sajtó, hogy ők nincsenek veszélyben, hogy a kormány csak a "rasszista, fasiszta és más anti-szociális elemekre" támadott, akik illegális fegyvereket tartottak, a legtöbben megint megnyugodtak, és visszamentek a TV-jükhöz és a vicclapjaikhoz. Amint kezdtük ezt felfogni, jobban lehangolódtunk mint bármikor az előtt. Minden tervünket, ténylegesen az egész szervezet gondolatát arra alapítottuk, hogy az amerikaiak természetüktől fogva ellenzik a zsarnokságot, és hogy ha a rendszer elég elnyomó jellegűvé válik, vezetni lehet őket a megdöntésében. Súlyosan alábecsültük, hogy a materializmus mennyire megrontotta honfitársainkat, és azt is, hogy a tömegsajtó az érzelmeiket milyen mértékben volt képes manipulálni. Amíg a kormány valahogy képes a gazdaságot lihegve, fulladozva tovább meneteltetni, működtetni, addig az embereket be lehet idomítani, hogy bármilyen hallatlanságot ((felháborító dolgot - outrage)) elfogadjanak. A növekvő infláció és a csökkenő életszínvonal ellenére, az amerikai emberek többsége még mindig naponta tele tudja tömni a hasát, és szembe kell nézzünk a ténnyel, hogy a legtöbbjüknél csak ez a dolog az, ami igazán számít. Lehangolva és elbizonytalanodva, amint voltunk, mégis elkezdtünk új terveket alapozni a jövőre vonatkozóan. Először is elhatároztuk, hogy megtartjuk nyilvános toborzási programunkat. És valójában intenzívebbé tettük, és szándékosan olyan provokatívvá és radikálissá tettük a propagandánkat, amennyire csak lehetett. A cél nem csak az volt, hogy csak militáns beállítottságú egyéneket vonzzunk, de ugyanakkor megtisztítsuk a Szervezetet a nyúlszívűektől és a hobbistáktól - a "beszélőktől"... A fegyelemre is nagyobb hangsúlyt helyeztünk. Bárkit, aki egymás után kétszer hiányzott egy gyűlésről, kizártuk. Ha valaki nem végezte el a reá kirótt munkafeladatot, kizártuk. Ha valaki megsértette a szabályunkat a Szervezet dolgairól való laza fecsegésről, kirúgtuk. Eltökéltük magunkat, hogy olyan Szervezetünk legyen, amely készen áll a következő alkalommal, ha a RENDSZER újra alkalmat szolgáltat arra, hogy cselekedjünk. A 1989-es nem-cselekvésünk, valójában, a 89-es cselekvésre képtelenségünk szégyene kínzott és hajtott kegyelem nélkül. Talán ez volt a legeslegfontosabb tényező, amely acélkeménnyé képezte akaratunkat, hogy harcra képes edzettségbe keményítsük a Szervezetet, minden akadály ellenére... Legalábbis nekem segített az állandó fenyegetés, és az újbóli letartóztatástól és elítélésről való félelem tudata. Még ha mindent fel akartam volna adni, és csatlakozni a TV és bulvárlap tömegeihez, akkor sem tudtam volna. Nem tudtam terveket készíteni egy "normális" polgári életre, jövőre, soha sem tudván mikor hurcolnak el és ítélnek el 10 évre a Kohn törvény alatt. (A gyors, és évekbe telő azonnali bírósági eljárás alkotmányos jogát, természetesen "újraértelmezték" a törvényhozók és alkotmánybíróságok, amíg nem jelentett többet, mint az Alkotmányos garancia a fegyvertartás és személyen hordozás jogára (Constitutional guarantee of the right to keep and bear arms.)) Így én, és tudom, ez George-ra, Katherine-re és Henry-re is vonatkozik, belevetettem magam teljesen és tartózkodás nélkül a Szervezet munkájába, és csak a Szervezeten át készítettünk terveket a jövőre. A magánéletem már nem számít. Hogy a Szervezet készen áll-e, úgy gondolom hamarosan megtudjuk. De eddig minden jól ment. A tervünk arra, hogy elkerüljünk egy második tömeges összeszedést, mint a 1989-es razziák voltak, úgy tűnt, sikerült. A múlt év elején elkezdtük egy jó párat az olyan új tagjaink közül - akiket nem ismert még a politikai rendőrség- beépíteni a helyi rendőrségekbe és különféle félhivatalos szervezetekbe - mint pl. az Emberi Viszonyok Tanácsokba. Ők riasztóhálózatként működtek, és általánosan elláttak információval a rendszer terveiről ellenünk. Meglepődtünk, hogy milyen könnyű volt felállítani és működtetni ezt a hálózatot. J. Edgar Hoover (Az FBI antikommunista alapítója) idejében ez sosem tudtuk volna megvalósítani. Ironikus, hogy amíg a Szervezet mindig figyelmeztette a nyilvánosságot a rendőrségünk faji bekeverése ellen, ez most álcázott áldás volt nekünk. Az "egyenlő esélyek" fiúk igazán jó romboló munkát végeztek az FBI-on, és más nyomozó szervezeteken, és a képességeik pocsék állapotban vannak emiatt. De mégis jobb, ha nem bízzuk el magunkat, és nem leszünk óvatlanná.. Ejha! Már hajnali négy van. Kéne aludni is valamennyit! 1991. szeptember 18: Az elmúlt két nap a hibák vígjátéka volt, és ma a vígjáték majdnem tragédiába torkollt. Mikor a többiek végre felkeltettek tegnap, összedugtuk a fejünket, hogy kigondoljuk, mit tegyünk. Az első dolog, amiben mindnyájan egyetértettünk az volt, hogy felfegyverezzük magunkat és aztán jobb lakóhelyet keressünk. Az egységünk - vagyis mi négyen - kb. 6 hónappal ezelőtt álnéven bérelte ki ezt az apartmant, hogy bármikor rendelkezésünkre álljon, ha kell. (Alig kerültük ki az új törvényt, ami kötelez minden bérbeadót, hogy eljuttassa a rendőrséghez minden új bérlő társadalombiztosítási (pl. adónál használt, munkavállalási, pénzügyek intézésénél használt) számát, pont ahogy akkor teszik, amikor valaki új bankszámlát nyit. Mivel mostanáig távol voltunk az apartmantól, biztos vagyok benne, hogy a politikai rendőrség egyikünket sem kötötte össze ezzel a címmel. De túl kicsi a hely arra, hogy hosszabb időn át itt lakjunk mindannyian, és nem jelent kellő elkülönülést (privacy - magánteret, elvonultságot) a szomszédoktól. Túlságosan spórolni akartunk, mikor ezt a helyet választottuk. A pénz a legfőbb problémánk most. Gondoltuk arra, hogy ellássuk ezt a helyet étellel, gyógyszerekkel, szerszámokkal, pótruhákkal, térképekkel - még egy biciklivel is - de elfelejtkeztünk a készpénzről. 2 napja, mikor figyelmeztetést kaptunk, hogy újra elkezdték a letartóztatásokat, esélyünk se volt pénzt kivenni a bankból; túl korán volt még reggel. Most már a bankszámlánkat biztos befagyasztották. Így csak az a kis készpénzünk van, ami a zsebünkben maradt: összesen kicsit több mint 70 dollár. (Megjegyzés az olvasónak: A "dollár" volt az alap pénzegység a Régi Korban. 1991-ben 2 dollárba került fél kiló kenyér vagy körülbelül negyed kiló cukor. ) És a biciklin kívül semmi utazási vagy szállítási eszköz (jármű) nem állt rendelkezésünkre. Mindannyian elhagytuk a kocsinkat a terv szerint, mivel a rendőrség keresné őket. Még ha meg is tartottunk volna egy kocsit, nehéz lett volna üzemanyagot szerezni hozzá. Mivel a benzin bon-kártyáink mágnesesen kódolva vannak a társadalombiztosítási számunkkal, ha bedugnánk egy számítógépbe a benzinkútnál, zárolt számlák jelennének meg, és azonnal tudtára adnák a központi számítógépet figyelő FBI-nak, hogy hol vagyunk. Tegnap George, aki a kapcsolattartónk a 9-es egységgel, fogta a biciklit és kibiciklizett hozzájuk, hogy beszéljen velük a helyzetről. Kicsit jobb helyzetben vannak, mint mi, de nem sokkal. 400 dollárjuk volt hatuknak, de be vannak zsúfolva egy olyan falban lévő lyukba, ami George szerint még kevésbé kielégítő, mint a mienk. Van viszont négy kocsijuk és hozzá egy jó adag benzinjük. Carl Smith, aki velük van, nagyon meggyőző hamis rendszámtáblát készített mindenkinek, akinek kocsija volt az egységükben. Nekünk is ezt kellett volna tenni, de most már késő. Felajánlottak George-nak egy kocsit és 50 dollár készpénzt, amit ő örömmel el is fogadott. De nem akartak egy cseppet sem több benzint adni azon kívül, ami annak a kocsinak a teli tankjában volt, amit nekünk adtak. De még mindig nem volt pénzünk, hogy egy új helyet szerezzünk, és nem volt elég benzinünk se, hogy megtegyük az utat a fegyverkészletünkig Pennsylvaniába és vissza. Még arra sem volt elég pénzünk, hogy egy hétre való élelmet beszerezzünk, ha kifogy a készletünk, ami kb. 4 napon belül következett volna be. A hálózatot 10 napon belül hozzák működésbe, de addig teljesen magunkban vagyunk. Ráadásul, mikor egységünk csatlakozik a hálózathoz, elvárják, hogy már meg legyenek oldva ellátási és más problémáink, és készen álljunk akcióba lépni, összhangban a többi egységgel. Ha több pénzünk lenne, meg tudnánk oldani a gondjainkat, beleértve az üzemanyagot is. Benzint mindig lehet venni a feketepiacon - de persze 10 dollár gallonja, ((kb. 2.5 dollár litere)) közel duplája, mint egy benzinkútnál. Délutánig elmélkedtünk a helyzetünkön. Aztán elszánva magunkat, hogy több időt ne pazaroljunk, eldöntöttük, hogy kimegyünk és veszünk el pénzt. Henry és én kaptuk a feladatot, mivel nem engedhettük meg magunknak, hogy George-ot tartóztathassák le, mivel ő tudja egyedül a hálózat kódját. Először Katherine elég jó álcázó munkát végzett rajtunk. Amatőr színjátszással (színházzal) foglalkozott és megvan neki a felszerelése és hozzáértése, hogy igazán megváltoztassa az egyén kinézetét. Ötletem az volt, hogy sétáljunk be az első likőr-boltba, verjük a menedzsert téglával fejbe, és szedjük össze a pénzt a kasszából. De viszont Henry nem akart ebbe belemenni. Ő azt tartja, hogy nem használhatunk módszereket, amelyek ellentmondanak céljainknak. Ha elkezdünk prédázni a lakosságon, pénzügyi okokból, vagyis, hogy fenntartsuk magunkat, úgy fognak minket nézni mint egy banda közönséges bűnözőt, attól függetlenül, hogy milyen helyesek a céljaink. Ami még rosszabb, idővel elkezdünk mi is úgy gondolni magunkra. Henry mindent az elveinken keresztül néz. Ha valami ellenkezik szabályainkkal, akkor nem megy bele. Ez egyféleképpen nem tűnik praktikusnak, de azt gondolom, lehet, hogy neki van igaza. Csak azáltal tudjuk fenntartani a lelkierőt, hogy felülkerekedünk az előttünk levő akadályokon és nehézségeken, ha az elveinket élő hitté alakítjuk, amely napról-napra előttünk lebeg, és minden tettünket vezényli. Hogy rövidre fogjam, meggyőzött, hogy ha kirabolunk likőr üzleteket, azt társadalmilag öntudatos és felelős módon kell tegyük. Ha betörjük emberek fejét téglákkal, akkor ezek olyan emberek kell legyenek, akik megérdemlik. Összehasonlítottuk a telefonkönyvben található likőr-bolt neveket, az Észak Virginiai Emberi Viszonyok Tanács aktív támogatói neveinek listájával - amit az a lány emelt el számunkra, akit odaküldtünk, hogy önkéntes munkát végezzen nekik múlt nyáron. Végre megegyeztünk a Bernstein Likőrök és Borokon, ahol Saul I. Bernstein volt a tulajdonos. Nem voltak téglák kéznél, így felszereltük magunkat lecsapókkal, amelyek egy-egy jó nagy darab szappanból álltak egy-egy hosszú erős téli zokniba dugva. Henry egy nagy, éles vadászkéssel is felszerelte magát. Körülbelül két és fél háztömbnyivel ((keresztutcák közti területtel)) odébb parkoltunk a Bernstein Likőrök és Boroktól, a sarkon túl. Mikor bementünk az üzletbe nem voltak vásárlók bent. Egy fekete volt a kasszánál, aki intézte az üzletet. Henry kért tőle egy üveg vodkát, amely egy magas polcon volt a pult mögött. Mikor megfordult nekiengedtem a "szappankülönlegességemmel" teljes erőmből, pontosan a koponyája tövébe. Hangtalanul lezsuppant a földre és mozdulatlan maradt. Henry nyugodtan kiürítette a kasszát, és egy nagy szivaros dobozt a pult alatt, amely a nagyobb bankjegyeket tartalmazta. Kisétáltunk és megindultunk a kocsi felé, kicsivel többet szereztünk mint 800 dollárt. Meglepően könnyűnek bizonyult. Három üzlettel lejjebb Henry hirtelen megállt és rámutatott az ajtón levő cégérre: "Bernstein's Deli". Egy percnyi habozás nélkül kinyitotta az ajtót és bement. Egy hirtelen borzongó érzés által sarkallva követtem, ahelyett, hogy megpróbáltam volna megállítani.
Bernstein maga volt a pult mögött, hátul. Henry azzal csalta ki az üzlet elejébe, hogy megkérdezte egy árucikk árát, amelyet Bernstein nem láthatott tisztán a pult mögül. Ahogy elhaladt mellettem megütöttem a lecsapóval a feje hátsó felén, amilyen keményen csak tudtam. Éreztem a szappant szétmorzsálódni az ütés erejétől.
Engem teljesen lefagyasztott a hangzavar, és lebénulva álltam ott. De nem Henry. Egy pillanat alatt könnyedén odalibbent és keményen rázsuppant Bernstein hátára, egyik térdével a lapockái közé, majd két gyors erőteljes mozdulattal hátrarántotta fejét a hajánál fogva, és késével egyetlen mozdulattal elnyeste a torkát. A csend csak egy másodpercig tartott. Akkor egy 60 év körüli kövér, furcsán rusnya nő - valószínűleg Bernstein felesége - kirohamozott a hátsó szobából egy húsvágó bárdot lóbálva a feje fölött, fülsüketítően óbégatva. Henry nekivágott egy nagy üveg kóser uborkát és pontosan eltalálta, az pedig repülő uborka és töröttüveg záporrá változott. Henry ekkor kipucolta a kasszát és keresgélt egy másik szivarosdoboz után a pult alatt, megtalálta, és kiszedte ebből is a bankjegyeket. Ekkor tudtam csak felocsúdni a bénultságomból, és követtem Henryt, aki a bejárati ajtónál állt, pont amikor a kövér nő megint nekiállt sikítani. Henry a karomnál fogva akadályozott meg, hogy megfutamodjak le a járdán. Nem kellett 15 másodperc sem, hogy visszaérjünk a kocsihoz, de nekem legalább 15 percnek tűnt. Félholtra voltam rémülve. Több mint egy óra kellett várni, amíg a reszketésem leállt és eléggé összeszedtem magam, hogy dadogás nélkül tudjak beszélni. Valami terrorista! Összesen 1,426 dollárt szedtünk össze, eleget, hogy vegyünk élelmiszert négyünknek, több mint két hónapra. De egy dolgot eldöntöttünk ott és akkor: Henrynek kell majd kirabolnia a likőrboltokat. Nekem nincsenek meg az idegeim hozzá - habár úgy hiszem, hogy kitettem magamért, amíg Bernstein el nem kezdett visítani. Szeptember 19: Áttekintve amit írtam, nehéz elhinni, hogy ezek a dolgok valóban megtörténtek. A razziákig -két évvel ezelőttig- az életem olyan normális volt, amilyen csak lehet valakié ezekben az időkben. Még azután is, hogy letartóztattak és elvesztettem a laboros állásomat, még az után is képes voltam többé kevésbé úgy élni, mint mások, az által, hogy tanácsadó munkát végeztem és különleges munkákat vállaltam egyik-másik elektromos vállalatnak a környéken. Életemben egyetlen rendkívüli dolog volt, a szervezetnek végzett munkám. Most pedig minden kaotikus és bizonytalan. Mikor a jövőre gondolok lehangolódok. Lehetetlen tudni mi fog történni, de biztos, hogy nem fogok tudni visszamenni a csendes, mindennapi élethez ahogyan éltem. Úgy néz ki, amit írok, az egy napló kezdete. Lehet, hogy segíteni fog nekem, hogy leírjam amik történtek, és hogy mik a gondolataim minden nap. Lehet, hogy ez majd segít nekem tisztábban áttekinteni a dolgokat és érzéseimet, és megkönnyíti, hogy belenyugodjak ebbe az új helyzetbe. Érdekes, ahogy az itt töltött első estén érzett izgalom elmúlt. Most csak aggodalmat érzek. Lehet, hogy a holnapi környezetváltozás javít a helyzetképemen. Henry és én le fogunk vezetni Pennsylvaniába a fegyvereinkért, amíg George és Katherine megfelelő lakóhelyet szereznek nekünk. Ma felkészültünk az útra. Az eredeti terv az volt, hogy lebuszozunk vagy vonatozunk a Bellefonte nevű kisvárosba, és majd gyalog tesszük meg az utolsó 11 kilométert az erdőn át a tárolóhelyig. De most, hogy van egy kocsink, azzal fogunk menni. Kiszámoltuk, hogy 5 gallon ((kb. 20 liter)) benzinre van szükségünk -azon kívül, ami a tartályban van-, hogy oda-vissza megtegyük az utat. Hogy biztosak legyünk a dolgunkban megvettünk két ötgallonos tartályt teli benzinnel egy taxis vállalat üzemeltetőjétől, aki mindig eladja az adagja egy részét. Ahogy a bonra adott dolgok száma növekedett az utolsó pár évben, úgy a kis méretű korrupciók minden formája is. Úgy néz ki a nagyméretű sikkasztások a kormányban, amelyek felszínre jöttek itt-ott végre leszivárogtak a közönséges emberekig. Mikor a közönséges emberek rájöttek, hogy a nagymenő politikusok korruptak, hajlamosabbak lettek arra, hogy néhol ők is csaljanak egy kicsit. A sok új bon, törvény és tiltás buzdította a hajlamot, mint a sok színes is, a bürokrácia minden szintjén. A Szervezet a múltban a korrupció egyik fő kritikusa volt, de mint most látom, ez fontos előnyt ad nekünk. Ha mindenki betartaná a törvényt és mindenki az előírások szerint járna el, szinte lehetetlen lenne egy föld alatti csoportnak létezni. Nemcsak benzint nem tudnánk venni, de az ezernyi más bürokratikus akadály, amivel a rendszer egyre jobban behálózza honfitársaink életét áthidalhatatlanok lennének számunkra. De ahogy vannak dolgok, egy kis kenőpénz egy helybéli tisztviselőnek itt, egy dollár a pult alatt egy könyvelőnek vagy titkárnőnek ott, lehetővé teszi, hogy kikerüljük azt a sok állami rendeletet, amelyek másképp nagyon megnehezítenék az életünket.. Minél közelebb kerül Amerika közbecsülete egy délamerikai banánköztársaságéhoz vagy maffiaállaméhoz, annál könnyebb lesz nekünk működni. De persze az, hogy mindenki a markát nyújtja, szükségessé teszi, hogy sok pénzünk legyen. Filozófiai szempontból nézve arra az eredményre jutunk, hogy nem a zsarnokság, hanem a korrupció az, ami államok megdöntéséhez vezet. Egy erős és energikus állam, nem számít mennyire elnyomó, rendszerint nem kell tartson a forradalomtól. De egy korrupt, zavarodott, pazarló, cselekvésképtelen, romlott állam, még egy jószándékú ((jóságos)) állam is mindig érett a forradalomra. A rendszer, amely ellen harcolunk egyaránt korrupt és zsarnoki, és hálát adunk Istennek a korrupcióért. Az újságokban a csend rólunk aggodalmat keltő. A tegnapi Bernstein dolgot persze nem kötötték össze velünk, és csak egy bejegyzést kapott a mai újságba. Az efféle rablások manapság, még olyanok is ahol gyilkosság történik olyan rendszeresek manapság, hogy nem kapnak több figyelmet, mint egy autóbaleset. De az a tény, hogy a kormány a múlt szerdán nagyméretű tömeges letartóztatási hadműveletet indított el a Szervezet minden ismert tagja ellen, és hogy majdnem mindannyian -több mint 2,000 személy- kicsúsztak az ellenőrzésünk alól és eltűntek? Miért nincs erről semmi az újságokban? A sajtó természetesen, szorosan együttműködik a politikai rendőrséggel, de mi a stratégiájuk ellenünk? Igaz, volt egy kisebb újságokból átvett cikk, az újság hátsó felében, amely kilenc "rasszista" letartóztatását említette Chicagóban, és négynek a letartóztatását Los Angelesben szerdán. A cikk azt is írta, hogy a 13, akiket letartóztattak, ugyanannak a szervezetnek voltak tagjai. Nyilván a miénknek, de több részletbe nem bocsátkoztak. Érdekes! Azért vannak olyan csendben a tömeges letartoztatások bukásáról, mert nem akarnak szégyent okozni az államnak? Az nem jellemző rájuk. Valószínűleg, kissé idegesek lettek amiatt, hogy milyen könnyen kikerültük a tömeges letartóztatásokat. Lehet, attól tartanak, hogy a nyilvánosság jó része velünk rokonszenvez, és aktívan segít nekünk, és így nem akarnak mondani semmit, ami buzdítaná a szimpatizánsainkat. Vigyáznunk kell, hogy ez az ál-"minden normális" kinézet ne vezessen minket félre, és okozza azt, hogy éberségünk és elővigyázatosságunk eltompuljon. Biztosak lehetünk abban, hogy a politikai rendőrség rohamprogramban, nyaktörő iramban azon van, hogy megtaláljon. Megnyugtató lesz mikor a hálózatot működésbe léptetjük, és mi újra rendszeres jelentéseket kaphatunk az informátorainktól arra vonatkozóan, hogy pontosan min is fáradoznak üldözőink. Addig is a biztonságunk megváltoztatott kinézetünkben és identitásunkban van. Mi mindannyian megváltóztattuk a hajviseletünket és/vagy befestettük sötétebbre, illetve kiszőkítettük a hajunkat. Elkezdtem vastag karimájú szemüveget viselni a régi, karima nélküliek helyett, Katherine pedig átváltott a kontaktlencséiről szemüvegre. Henry ment át a legradikálisabb változáson szakálla és a bajusza leborotválásával. Továbbá mindannyiunknak elég meggyőző hamis jogosítványaink vannak, habár nem mennének át egy számítógépes vizsgálaton. Mikor bármelyikünk olyanféle dolgot kell csináljon, mint a múlt heti rablások, akkor Katherine képes gyorsan megváltoztatni kinézetét, és ideiglenesen egy harmadik identitást adhat neki. Erre vannak neki parókái és műanyag műszerei, amelyek beillenek az orrlyukak belsejébe, és a szájba, amelyek megváltoztatják egy személy egész arcfelépítését, sőt, még a hangját is. Nem kényelmesek, de el lehet őket tűrni egy órán át, pont ahogy megvagyok a szemüvegem nélkül is egy darabig, ha szükséges. A holnapi nap hosszú és nehéz lesz. 1991 szeptember 21. Minden egyes izmom sajog. Tegnap 10 órán keresztül gyalogoltunk, cipeltünk és ástuk el a fegyvereket az erdőben. Ezen az estén az összes felszerelésünket átvittük a régi házból az új rejtekhelyünkre. Tegnap, kevéssel dél előtt értük el a Bellefonte melletti lehajtót, ahol lekanyarodtunk az autópályáról. Olyan közel mentünk a rejtekhelyhez, amilyen közel csak tudtunk, de a régi bányaút, amelyet három évvel ezelőtt használtunk, le volt zárva, és járhatatlan volt egy mérföldnyire onnan, ahol parkolni szerettünk volna. Az út feletti part beomlott és buldózerre lett volna szükség az út megnyitásához. (Jegyzet az olvasó számára: Turner a naplójában az ún. angol mértékegységet használta, amely még a régi kor utolsó éveiben, Északamerikában használatos volt. Azok, akik nem ismerik ezeket a mértékegységeket: 1 mérföld = 1,6 kilométer, 1 gallon = 3,8 liter, 1 láb = 30 cm, 1 yard = 0.91 m, 1 inch = 2,5 cm és 1 font = kb. 0.40 kg ) A következménye a lezárt, ill. járhatatlan útnak az lett, hogy alig fél mérföld helyett minden egyes alkalommal több mint 2 mérföldet kellett gyalogolnunk. És három fordulóba tellett, amíg mindent odacipeltünk a kocsihoz. Hoztunk lapátokat, kötelet, egy nagy vászon-postazsákot ( az U. S. A. postahivatalának jóvoltából), de sajnos kiderült, hogy ezek az eszközök sajnálatosan nem voltak megfelelőek a feladatunkhoz. A Washingtonból történt hosszú utazás után valósággal jólesett lapáttal a vállunkon a kocsitól a tárolóhelyig gyalogolni. Az idő kellemesen hűvös, az őszi erdő gyönyörű, és a régi erdei út -habár erősen be volt nőve-, könnyű járást biztosított az út nagy részén. Még a hordó tetejéig -ami egyébként levehető tetejű, kb. 200 literes vegyianyag-tároló hordó volt- amelybe a fegyvereinket tároltuk, leásni sem volt túl rossz. A talaj elég puha volt, és kevesebb mint egy óra kellett nekünk, hogy 1.5 méter mélyre leássunk, és a hordó tetejéhez hegesztett fogantyúhoz a kötelet hozzákössük. A bajok ezután kezdődtek. Ketten húztuk a kötelet, ahogy csak bírtuk, de a hordó egy centit sem mozdult. Olyan volt mintha bebetonozták volna. Noha a hordó teljes súlya közel 160 kg volt, három évvel ezelőtt ketten könnyedén leengedtük a gödörbe. Persze akkor volt néhány centiméter szabad hely a hordó körül. Mostanra a föld szorosan betömörült a hordó köré és tömören be volt pakolva a fém körül. Felhagytunk a próbálkozással, hogy kiemeljük a hordót, és elhatároztuk, hogy a gödörben hagyva nyitjuk ki. Ahhoz, hogy ezt megtehessük kb. még egy órát kellett ásni, hogy megnagyobbítsuk a gödröt, hogy hozzáférhessünk a tetőt lezáró pánthoz. És mi több, nekem fejjel lefelé kellett belógnom a gödörbe úgy, hogy Henry fogta a lábam. Annak ellenére, hogy a hordót kívülről lekentük korróziógátló festékkel ((eredeti változatban aszfalttal)) maga a zárószerkezet teljesen berozsdásodott, és egyetlen csavarhúzónkat eltörtem, amikor megpróbáltam a zárt lefeszíteni. Végül sok kalapálás után a záró fogantyút felfeszítettem az egyik lapát végével. Annak ellenére, hogy a zárógyűrűt levettük, a hordó teteje a helyén maradt - úgy néz ki odaragasztottuk a festékkel, amivel bekentük a hordót. Fejjel lefelé dolgozni egy viszonylag szűk gödörben nehéz és fárasztó. Ezen túl nem volt megfelelő feszítővas, amivel lefeszíthettük volna a hordó tetejét. Végül szinte kétségbeesve még egyszer odakötöztem a kötelet a tető egyik füléhez. Henryvel erősen megrántottuk a kötelet és a tető végül mégis lejött a hordóról! Fejjel lefelé ereszkedtem le újból a nyílásba, úgy, hogy az egyik kezemmel a tartály peremébe kapaszkodva tartottam magam, míg a másikkal a gondosan becsomagolt fegyvereket adogattam fel Henrynek.
Néhány a nagyobb fegyverkötegek közül, amelyek között a hat lezárt doboz lőszer is ott volt, túl nehéz és nagy volt ehhez a módszerhez, és ezeket kötéllel kellett felhúznunk.
Ha lett volna megfelelő hátizsákunk talán egy fordulóval is elvihettük volna a cuccokat a hátunkon. Két fordulóval egész könnyedén megtettük volna. De ezekkel az ormótlan postászsákokkal, amelyeket csak kézben vihettünk, három igen fájdalmas útba tellett. Kb. 100 yardonként meg kellett állnunk, hogy letegyük a terhünket egy kicsit, és az utolsó két fordulót már teljes sötétségben tettük meg. Még elemlámpát sem hoztunk magunkkal, mivel nappalra terveztük az akciót. Amennyiben a jövőben nem tervezzük meg jobban az akcióinkat, akkor nehéz idők elé nézünk. Visszafelé Washingtonban megálltunk Hagerstown mellett egy kis útszéli étkezdénél, hogy szendvicset és kávét vegyünk. Körülbelül egy tucat ember volt a helységben, és a pult mögötti TV-ben épp az esti 11 órás híreket mondták. Ezeket a híreket sohasem fogom elfelejteni. A nap nagy híre az volt, amit a SZERVEZET Chicagóban művelt. Úgy tűnik a RENDSZER megölte egyik emberünket, és viszonzásul mi megöltük az ő három emberüket, majd látványos - és sikeres - tűzharcba bocsátkoztunk a hatóságokkal. Majdnem az egész híradó az események rekonstruálásával volt tele. Mi már tudtuk a korábbi újsághírekből, hogy Chicagóban a múlt héten kilenc emberünket letartóztattak és úgy néz ki, igen rossz soruk volt a Cook Megyei börtönben, ahol egyikük meg is halt. Abból amit a bemondó mondott nem lehetett tisztán kivenni, hogy valójában mi is történt, de ha a RENDSZER a jelleméhez méltóan és szokásai szerint cselekedett, akkor az embereinket külön-külön niggerekkel teli cellákba tették, és ezek után szemet hunytak afelett, ami azután következett. A RENDSZER részéről már régóta működött ez a fajta "törvényen kívüli" büntetés az embereinkkel szemben, ha nem tudtak megfelelő bizonyítékot találni ellenük, ami a bíróságon is megállja a helyét. Ez pont olyan szörnyű és borzasztó büntetési mód volt, mint ami egy középkori kínzókamrában, vagy a KGB pincéiben folyt. És megtehetik, mert a sajtó soha nem ismeri el, hogy megtörténik. Végül is, ha valakik a fajok egyenlőségéről győzködik a nyilvánosságot, hogy is tudnák beismerni, hogy rosszabb fekete bűnözőkkel összezárva lenni, mint fehérekkel? Másnap miután az emberünket megölték,- a bemondó azt mondta Carl Hodgesnek hívták, valaki, akiről nem hallottam, mielőtt megölték - a Chicagói SZERVEZET valóra váltott egy ígéretet, amit több mint egy évvel ezelőtt tettek arra az eshetőségre, ha bármelyik emberünket súlyosan bántalmaznák vagy megölnék egy Chicagói börtönben. A Cook Megyei rendőrfőnökön rajtaütöttek a háza környékén, és sörétes fegyverrel szétlőtték a fejét. Cédulát tűztek a testére melyen ez állt: "Ez Carl Hodgesért volt".
Ez múlt héten, szombat este volt. Vasárnap a RENDSZER teljesen fel volt bolydulva.
Noha csak Chicago környékére sugározták vasárnap reggel, ott kitrappoltatták a helyi lakosság számos "tiszteletet élvező" "elöljáró" emberét, hogy elítéljék a megtorlási akciót és a SZERVEZETET rendkívüli TV beszédeikben. Az egyik egy ún. "felelős konzervatív", míg a másik a Chicagói zsidó közösség vezetője volt. Mindketten úgy írták le a SZERVEZETET mint egy "gyűlölködő rasszista bandát" és felhívták az összes "helyesen gondolkodó Chicagóit", hogy működjenek együtt a politikai rendőrséggel, a rendőrfőnök kinyírásáért felelős "gyűlölködők" elfogásában. Nos a "felelős konzervatív" ma kora reggel elvesztette mindkét lábát és súlyos belső sérüléseket szenvedett, amikor a kocsija alatt egy odatett távirányításos bomba robbant, mikor beüllt. A zsidók szóvivője még kevésbé volt szerencsés. Hivatala előterében várakozott a liftre, amikor valaki odament hozzá, és a kabátja alól elővett baltával úgy fejbe nyeste, hogy a "jó zsidó" koponyáját a feje búbjától a válláig kettévágta, majd eltűnt a csúcsidőbeli tömegben. A SZERVEZET azonnal felelősséget vállalt mindkét támadásért. Ez aztán igazán felbolydította a RENDSZERT. Illinois állam kormányzója a Nemzeti Gárdát rendelte Chicagóba, hogy segítsenek a helyi rendőrségnek és FBI ügynököknek a SZERVEZET után kutatni. Chicago utcáin sok ezer embert állítottak meg és kényszeríttettek arra, hogy igazolja magát. A RENDSZER félelme és paranoiája csak most mutatkozik meg igazán. Ma délután Ciceró városrészben három embert körülzártak egy kis lakásban. Az egész környéket lezárták, mialatt a három ember tűzharcba keveredett a rendőrséggel. A TV stábok mindenütt ott voltak, nagy izgalomban, nehogy elszalasszák a RENDSZER sikerét, avagy egységünk kinyírását. ((eredetileg a kill-t, az "ölést", a rendszer véres győzelmét - és a szervezet egy részének kinyírását)) A három férfi közül egyiknek úgy néz ki, távcsöves fegyvere volt, mivel két fekete rendőr a helyszíntől jóval távolabb halálos lövést kapott, mielőtt rájöttek volna, hogy a feketéket direkt célozzák, és egyenruhás fehér rendőröket nem vesznek célba. Habár ez a fehér mentesség nem terjedt ki a civilruhás politikai rendőrségre, mert egy FBI ügynök, aki egy fél másodpercig előmászott a fedezékéből, hogy egy könnygázgránátot dobjon be egy ablakon, szükségtelenül hosszú géppisztolysorozatot kapott a mellébe és belébe, és azonnal össze is roggyant. Lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy az akciót mutatta a TV képernyő, de a csúcs akkor jött el számunkra mikor a lakást megrohamozták és üresnek találták. Az egész épület minden lakásainak szobánkénti gyors átvizsgálása után sem találták meg embereinket. A bemondó hangjában nyilvánvaló volt a csalódás ezen az eredményen, de egy férfi, aki a pult másik végében ült, fütyült és tapsolt amikor bejelentették, hogy úgy néz ki a "rasszisták" elillantak. A pincérlány mosolygott ezen, és számunkra világosnak nézett ki, hogy noha nem volt egyetemes az elismerés a SZERVEZET cselekedetei iránt Chicagóban, de ugyanakkor nem volt egyetemes elítélés sem. Mintha a RENDSZER megérezte volna a pult végi férfi reakcióját (és a hozzá hasonló reakciókat országszerte) a délutáni eseményekkel kapcsolatban, és a kép Washingtonra váltott, ahol az igazságügyminiszter épp különleges sajtótájékoztatót hívott össze. Az igazságügyminiszter bejelentette, hogy a szövetségi kormány minden rendőri ügynökségét beveti, hogy felszámolja a SZERVEZETET. Úgy festett le minket, mint "veszett, rasszista bűnözőket" akiket "egyedül csak a gyűlölet motivál," és akik "meg akarják semmisíteni mindazt a haladást az egyenlőség felé" amit a RENDSZER az utóbbi időkben elért. Minden állampolgárt figyelmeztettek, hogy legyen résen, és működjön együtt a hatóságokkal a "rasszista összeesküvés" felszámolásában. Ha valaki bármi gyanúsat észlel, főleg ismeretlen, a lakóhelyén kívülről jött személy részéről, annak ezt azonnal jelentenie kellett volna a legközelebbi FBI irodának vagy az Emberi Viszonyok Tanácsnak. És akkor valami nagyon óvatlant mondott, ami valóban elárulta, hogy mennyire fél a RENDSZER. Kijelentette, hogy bármelyik állampolgár, akiről kiderül, hogy információt rejtegetett rólunk, vagy bármilyen segélyt vagy bátorítást kínál nekünk "a legkeményebben lesz kezelve". Ezek voltak a pontos szavai - ami nem lepné meg az embert, ha a Szovjetunióban hangzottak volna el, de amelyek a legtöbb amerikai fül számára durván hatottak, a média legjobb igazolásukra kifejtett propaganda erőlködései ellenére is. Az embereink által minden Chicagóban vállalt veszély váratlan mértékben fizetődött ki azáltal, hogy az igazságügyminisztert erre a pszichológiai hibára provokálták. Ez az eset annak az értékét is bizonyítja, hogy a RENDSZER egyensúlyát fellöktük, és a RENDSZER egyensúlyát támadásokkal és meglepetésekkel ássuk tovább alá. Ha a rendszer nyugodt maradt volna, és jobban átgondolta volna a választ Chicagói hadműveleteinkre, akkor nemcsak, hogy elkerülhetett volna egy hibát, amely nekünk több száz újoncot fog hozni, de valószínűleg arra is módot gondolhatott volna ki, hogy a közvélemény szélesebb támogatását nyerje el az ellenünk folytatott harcra. A tévéműsor azzal a bejelentéssel ért véget, hogy kedden ( vagyis ma este ) egy egyórás különleges műsor lesz a "rasszista összeesküvésről". Mi abbahagytuk ennek a speciális különkiadású híradó nézését, ami szerintünk különösen pocsék munka volt, tele hibákkal, és egyenes kitalációkkal, és egyáltalán nem volt meggyőző. Ezt mindannyian éreztük. De egy dolog biztos: a média-karanténnak vége. Chicago a szervezetnek azonnali "sztár" státust szerzett, és bizonyára az egész országban mindenütt mi kell legyünk az emberek között az első számú beszélgetési téma. Ahogy a tegnap esti TV hírek véget értek, Henry és én lenyeltük a vacsoránk utolsó falatját és kibotladoztunk az étteremből. Én tele voltam érzelmekkel: izgalom, szerfeletti boldogság a Chicagói bajtársaink sikere miatt, idegesség afelől, hogy az országos embervadászat egyik célpontjává váltam, és egy kis harag, hogy a Washingtoni egységeink közül egyik sem mutatott olyan kezdeményezőképességet, mint Chicagói egységeink. Nagyon tenni akartam valamit, és először arra gondoltam, hogy megpróbálok valamiféle kapcsolatot létesíteni azzal a fickóval a kávézóban, aki velünk szimpatizálni tűnt. Ki akartam venni egy szórólapot a kocsinkból, és egyet-egyet tenni a parkolóban levő mindegyik kocsi ablaktörlője mögé. Henry, aki mindig is nyugodt volt és nyugodtan gondolkodott, hasonló érzésekkel, de teljes mértékben ellenezte és megvétózta az ötletemet. Ahogy ültünk a kocsiban, elmagyarázta, hogy nagyon buta lenne most megkockáztatni, hogy bármennyi, akármennyi figyelmet is felhívjuk magunkra, amíg be nem fejezzük a jelenlegi feladatunkat, ami a fegyverrakományunk biztonságos eljuttatása az egységünkhöz. Ezentúl emlékeztetett még arra, hogy a Szervezet fegyelmi rendszerének megszegése lenne az, ha egy földalatti (fegyveres) egység bármilyen, akármilyen direkt toborzási tevékenységbe fogna, bármilyen minimális is lenne ez. Ez a tevékenység a "törvényes" egységek feladata. A földalatti egységek olyan egyénekből állnak, akik a politikai rendőrség előtt ismertek, és meg vannak jelölve letartoztatásra. Az ő feladatuk az, hogy közvetlen akcióval szétrombolják a rendszert. A "legális" egység olyan egyénekből áll, akik jelenleg nem ismertek a rendszer előtt.( És valóban lehetetlen lenne bebizonyítani, hogy a legtöbbjük tag. Ez a kommunistáktól átvett módszer. ) Az ő feladatuk az, hogy minket információval, pénzzel, ügyvédi védelemmel és más módokon támogassanak. Bármikor egy "illegális" tag felismer egy potenciális újoncot, akkor az át kell adja az információt egy "legális" tagnak, aki majd megközelíti a potenciális új tagot, elbeszélget vele valahogy, és óvatosan kivizsgálja, hogy milyen ember is az illető, és mi a véleménye valójában. A "legálisak" el kéne intézzék a többi alacsonyabb kockázatokkal járó tevékenységeket is, mint pl. a szórólapozást. Nálunk igazából még nem is lett volna szabad, hogy legyenek szórólapok. Megvártuk, amíg a férfi, aki tapsolt az embereink szökésének hírére, kijött a kávézóból és beszállt a kocsijába. Majd elhajtottunk mellette, és felírtuk a rendszámát, ahogy kihajtottunk a parkolóból. Mikor a hálózat fel lesz állítva, a rendszám el fog jutni a megfelelő személyhez, aki majd felveszi a kapcsolatot vele. Mikor visszaérkeztünk a lakásba, George és Katherine ugyanolyan megindultak és boldogok voltak, mint mi. Ők is látták a TV híradót. Az igen kimerítő nap ellenére, pont annyira nem tudtam aludni mint ők, és mindannyian visszaszálltunk a kocsiba, George és Katherine megosztották a hátsó ülést a zsíros rakományunk egy részével, és elmentünk egy éjjel-nappali autósmoziba. A kocsiban beszélgethettünk anélkül, hogy gyanút keltettünk volna, vagy a lehallgatás veszélyében lettünk volna, és ezt tettük a kora reggeli órákig. Azt azonnal elhatároztuk, hogy rögtön átköltözünk az új lakóhelyre, amit George és Katherine tegnap találtak nekünk. Az az öreg lakás egyszerűen nem felelt meg a céljainknak. A falak olyan vékonyak voltak, hogy suttogva kellett beszélgetni egymásközt, hogy a szomszédok ne hallhassák. És biztos vagyok benne, hogy a mi rendszertelen életvitelünk biztosan felkeltette szomszédaink gyanakvását is, hogy vajon mi miből is élünk tulajdonképpen. A rendszer által mindenkinek adott figyelmeztetés után, hogy jelentsenek furcsa viselkedésű vagy kinézésű idegeneket, (nekik ismeretlen személyeket) egyenesen veszélyes lett nekünk, hogy egy ilyen kevés elzártságot (magánteret) biztosító helyen maradjunk. Az új hely mindenféle szempontból sokkal jobb, kivéve az árát. Egy egész épület a miénk, (egy különálló épületet béreltünk). Valójában egy magában álló, betontéglákból épült kereskedelmi épület, alul egyetlen garázsszerű szobával, amely egykor egy kis műhelynek adott helyet, továbbá irodákkal és a felső emeleten raktárral. A helyiséget lebontásra jelölték ki, mert az autópályához tartozó új feljáró útjában volt, amely feljáró négy év óta a tervező szakaszban volt. Mint a legtöbb állami munkálat, ez is leragadt - valószínűleg örökre. Habár sok százezer embert fizetnek azért, hogy új autópályák épüljenek, a valóságban egyetlen sem épül. Az utóbbi öt évben az országban levő utak legtöbbjének állapota súlyosan leromlott, és annak ellenére, hogy útjavítási csapatokat lehet állandóan látni álldogálni, úgy tűnik, soha semmit nem javítanak meg. A kormány még addig sem jutott el, hogy tényleg megvásárolja azokat a telkeket, amelyeket használhatatlannak minősített és lebontásra jelölt ki, és otthagyta a tulajdonosokat a semmivel. Törvényesen az épület tulajdonosának nem lenne szabad kiadnia, de úgy néz ki, valakivel a városi kormányzatnál megegyezett ebben. Nekünk ebből annyi az előnyünk, hogy nincs hivatalos számontartás a lakottságáról, nem kell hivatalos bejelentőt kitölteni, nincsenek társadalombiztosítási-számok a rendőrség számára, és sem a megyei épület-felügyelőségtől, sem a tűzoltóságtól nem jön senki ellenőrizni. George csak el kell vigyen 600 dollárt a tulajdonosnak havonta egyszer. George úgy gondolja, hogy a tulajdonos, egy erős akcentussal beszélő vén ráncos örmény, meg van győződve arról, hogy mi a helyiséget vagy kábítószerelőállításra akarjuk használni, vagy lopott holmik tárolására, és nem is akarja tudni a részleteket. Úgy gondolom, hogy ez nagyon jó, mert ez azt jelenti, hogy nem fog kíváncsiskodni errefelé. A helyiség pokolian néz ki kívülről. Három oldalról rogyadozó, rozsdás, fémháló kerítés veszi körül. Az udvar tele van kiszerelt vízmelegítő tartályokkal, szétszerelt és minden használható résztől megfosztott motorblokkokkal és mindenféle elképzelhető rozsdás vasszeméttel. A betonparkoló elől töredezett és fekete a régi kocsikból kifolyt olajtól. Az épület elején nagy megviselt cégtábla látható: "J. T. Smith és fiai hegesztő és javító műhely" A földszinti ablakoknak feléből hiányzik az üveg, de amúgyis be van deszkázva az összes földszinti ablak. A szomszédság eléggé lerobbant könnyűipari terület. A szomszédban mellettünk egy kis kamionos szállítmányozási cég garázsai és raktárai vannak. Teherautók jönnek-mennek az éjjel minden órájában, ami azt jelenti, hogy nem fog gyanúsnak kinézni a rendőröknek, ha a környéken minket is éjjeli órákban látnak közlekedni. Szóval, miután eldöntöttük, hogy mielőbb elköltözünk, ezt ma meg is tettük. Mivel az új helyiségben nincs víz, villany vagy gáz, az én dolgom volt megoldani a melegítési illetve gáz, villany, csatornázási és víz problémákat, mialatt a többiek áthozták a cuccainkat. A vízellátás visszaállítása könnyű volt, mivel megtaláltam a vízórát, levettem a tetejét és megengedtem a vizet, odahurcoltam egy rakás nehéz vasszemetet, és úgy letakartam a vízórát, hogy valószínűleg nem tudná senki megtalálni, ha netán valaha valaki ki is jönne a vízművektől. Az áram helyreállítása már sokkal nehezebb volt. A villanyórától még voltak ugyan légvezetékek egy villanypóznáig, de az áram a villanyóránál volt lezárva, amely a falon kívül volt elhelyezve. A házból kellett óvatosan egy lyukat verjek az óra mögötti falba, és az órát kikerülve rákötni a házbéli rendszert a hálózatra. Ez elfoglalta napom nagy részét. A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy a földszinti bedeszkázott ablakok deszkái közti réseket gondosan letakartam, és az emeleti ablakok mögé vastag papundeklit rögzítettem, jó erősen, hogy éjjelente abszolút semmi fény ne szűrődjön ki az épületből. De még mindig nincs fűtésünk, és konyha helyiségünk sincs azon az elektromos rezsón kívül, amit a másik helyről hoztunk. De legalább most már a vécé működik, és a lakóhelyünk elviselhetően tiszta, még akkor is, ha egy kicsit sivár és üres. A hálózsákjainkban elalhatunk a földön egy darabig, veszünk majd egy elektromos fűtőt és egy más dolgot is, ami kényelmesebbé teszi majd az életünket a következő pár napban. Szeptember 30, 1991. Annyi munka volt az utóbbi héten, hogy nem is volt időm írni. A tervünk, hogy felállítsuk a kommunikációs hálózatot egyszerű és bonyodalmak nélküli volt, de a valóságbeli megvalósítása roppant erőfeszítésbe került, legalábbis nekem. A nehézségek, amelyeket le kellett győzzek, még egyszer megerősítették számomra azt a tényt, hogy a legjobban átgondolt tervek is veszélyesen megtévesztők kivitelezhetőségükre és nehézségükre nézve, hacsak nincs belekalkulálva a változtathatóság, és az előre beláthatatlan problémák áthidalása. Alapvetően a Szervezet összes egységét összekötő hálózat két féle távközlésen alapul: emberi hírvivőkre és roppant speciális rádiósugárzásra. Én nem csak a mi egységünk rádió felszereléséért felelek, de a Washingtoni terület másik 11 egysége összes vevőjének karbantartásáért és felügyeletéért, továbbá a Washingtoni területi parancsnokság és a 9-es egység adójáért is. Hetemet igazán összezavarta az utolsó percbeli döntés a WTP-nél, hogy a 2-es egységet is ellátják adó-vevő készülékkel. És nekem kellett elvégezni a beüzemelést. Ahogy a hálózat fel van állítva, minden olyan távközlés, ami megbeszélést igényel, vagy hosszú részletes helyzet vagy feladat megmagyarázást - részletes eligazítást, vagy helyzetjelentést, azt szemtől-szemben szóban intézzük. Most, hogy a telefontársaság számítógépes számontartást tart fent, nemcsak minden hosszútávú, de minden helybéli hívásról is, és a politikai rendőrség állandó folyamatos lehallgatása miatt a telefon használata ki van zárva, legfeljebb sürgősségi esetek jelenthetnek kivételt. De viszont olyan üzenetek, amelyek gyakoriak, rendszeresek, és egyszerűek, amelyeket könnyen lehet lekódolni, és rövid kódba lehet foglalni rádióadással lettek elküldve. A Szervezet nagyon sok átgondolással kidolgozott egy 800 különféle rendszeresített üzenetből álló "szótárat", amelyben mindegyik üzenetnek 3 számos kódja van. Így egy esetben a szám "2006" azt jelentheti, hogy: "A hadművelet, amelyet a 6-os egységnek volt kiosztva el van halasztva további értesítésig". Minden egységben egy személy megtanulta kívülről az egész üzenet szótárat, és felelős azért, hogy tudja minden üzenet legújabb és hatályban levő számkódját. A mi egységünkben ez a személy George. A valóságban ez nem olyan nehéz, mint amilyennek hangzik. Az üzenet szótár nagyon rendszeres módon van elrendezve, és egyszer valaki bemagolta az alapvető felépítését, nem túl nehéz megtanulni az egészet. Az üzenet számkódja minden pár nap megváltozik, de ez nem jelenti azt, hogy George-nak be kell magolnia az egész szótárat újból, csak kell tudja az új számkódját egy üzenetnek, és e szerint ki tudja számolni a fejében az új kódját az összes többinek. Ennek a kód-rendszernek a használata lehetővé teszi, hogy állandó biztonságos rádiókapcsolatot tartsunk, nagyon egyszerű és könnyű, hordozható készülékeket használva. Mert rádióüzeneteink soha sem hosszabbak egy másodpercnél, és nagyon ritkán fordulnak elő, a politikai rendőrség nem valószínű, hogy akár egyetlen küldő tartózkodási helyét is megtalálja kereső készülékekkel ((pl. "d-fing")), vagy hogy bármelyik felvett üzenetet le tudják olvasni.
Vevőkészülékeink még egyszerűbbek adóinknál, a zsebrádió és a zsebszámológép egyféle keresztezései. Állandóan be vannak kapcsolva, és ha egy helyes frekvencián és hangtónussal ellátott kódot kapnak, felveszik, kimutatják, és kimutatva tartják törlésig a számkódot, automatikusan.
Az első üzenet, amit a WTP leadott minden egységnek, a környéken, vasárnap volt. Utasítást adtak minden egységnek, hogy küldjék az összeköttetési emberüket a számkód által jelölt helyiségre, hogy helyzetértesítést kapjanak és egység-helyzetjelentést adjanak le. Mikor George visszajött a vasárnapi tudósításról továbbadta a híreket mindannyiunknak. A lényeg az volt, hogy habár még nem volt semmi baj a Washington térségben, a WTP-t aggasztották a jelentések, amelyeket a politikai rendőrségen belül levő kémeinktől kapott. A rendszer mindent belead, hogy megsemmisítsen. Egyének százait tartóztatták le és vallatták ki, akikre gyanakszanak, hogy szimpatizálnak vagy valami távoli összeköttetésük van velünk. Ezek közt volt egy a "legálisaink" közül, de úgy néz ki eddig a hatóságok még nem tudtak semmi konkrét bizonyítékot felmutatni ellenük és a vallatások sem voltak eredményesek, amik hozzánk vezettek volna. De mégis a rendszer reakciója a múlt heti Chicagói történésekre kiterjedtebb és energetikusabb volt mint gondoltuk. Többek között a számítógépes, általános belső útlevélrendszeren dolgoznak. Minden 12 éven felüli egyén kap útlevelet, és kötelezve lesz, súlyos büntetések fenyegetése ellenében, hogy állandóan magánál hordozza. Nem csak meg fogja tudni állítani az utcán az embereket bármely rendőr vagy rendőrségi ügynök és kérni, hogy mutassák a papírjaikat, de kidolgoztak egy tervet is, hogy szükségessé tegyék az útleveleket a legtöbb mindennapi tevékenységhez, mint repülő, busz, vagy vonatjegyet venni, hotelben, motelben, szobát kivenni, vagy kórházban, vagy rendelőben orvosi kezelést kapni. Minden jegyárusítási pult, hotel, orvosi rendelő, és ehhez hasonló el lesz látva leolvasó számítógépekkel, amelyek telefonvonalon lesznek bekötve az óriási, egész országra kiterjedő információ- és számítógépközpontba. Minden egyén mágnesesen bekódolt útlevélszámát rendszeresen felveszik a számítógépek, ha bármikor jegyet vesz, számlát fizet ki, vagy valamilyen szolgáltatást vesz igénybe. Ha bármilyen rendellenesség van, riasztják a legközelebbi rendőrállomást, amelyben ki lesz jelölve a jelet leadó leolvasógép, és az abba információt betevő egyén tartózkodási helye. Már pár éve fejlesztik ezt a belső útlevélrendszert, és mindent kidolgoztak részletesen. Az egyetlen ok, amiért nem helyezték még működésbe, az a polgári-szabadság csoportok tiltakozása volt, akik ezt a rendőrállam felé irányuló másik nagy lépésnek látják, ami persze hogy az is. De most a rendszer biztos, hogy túl tud törni a libertáriánusok ellenkezésén, azáltal, hogy mentségként minket használnak. Minden megengedhető és elfogadható a "rasszizmus" elleni harcban! Legalább három hónap lesz szükséges ahhoz, hogy beszereljék a szükséges felszereléseket, és működésbe helyezzék a rendszert, de haladnak vele, amilyen gyorsan csak tudnak, úgy számolva, hogy "fait accompli"-ként ((vagyis már megvalósított dologként)) bejelentik, a sajtó teljes támogatásával. Később a rendszert fokozatosan kiszélesítik, leolvasó készülékekkel kötelezően minden árusítási helységben. Senki nem fog tudni megenni egy ebédet egy étkezdében, felvenni a szennyesét egy tisztítóban, vagy élelmiszert venni a boltban anélkül, hogy mágnesesen leolvassák az útlevél számát a pénztár melletti leolvasókészüléken. Mikor odáig jutnak dolgok akkor a rendszer elég szorosan a markában fogja tartani a lakosságot. A modern számítógépek erejével a politikai rendőrség képes lesz pontosan megtalálni bárkit, bárhol, és pontosan tudni róla, hogy hol volt, és mit csinált. Nem kevés kemény gondolkodásba fog kerülni nekünk, hogy kikerüljük ezt az útlevélrendszert. Abból ítélve, amit kémeink mondtak nekünk, nem lesz olyan egyszerű, mint meghamisítani egy belső útlevelet, és nem létező számokat írni be. Ha a központi számítógép észrevesz egy ál-számot, akkor a riadó automatikusan kimegy a legközelebbi rendőrállomásra. Ugyanaz fog történni, ha John Jones, aki Spokane-ban ((Alaszka)) él, és éppen arra használja az útlevelét, hogy ételt vásároljon ott vele, hirtelen Dallasban is ételt vásárol. Vagy akár ha a központi számítógép úgy olvassa, hogy Bill Smith biztonságban van, és egy kuglizóhelységben van főutcán, és ugyanakkor felbukkan egy ruhatisztítónál a város túloldalán. Ami előttünk áll, elképesztő körülmény, valami, ami technológiailag lehetséges volt már egy ideje, de amit ezidáig soha nem álmodtunk volna, hogy a rendszer valóban megpróbál. George a megbeszélésről utasítást hozott nekem, volt, hogy haladéktalanul menjek el a 2-es egységhez, hogy megoldjam a technikai problémájukat. Közönséges körülmények között, sem én sem George nem tudhatnánk a 2-es egység tartózkodási helyét, és ha szükséges lett volna, hogy találkozzunk egy egyénnel abból az egységből, akkor az más helyen történt volna. De ez a probléma szükségessé tette, hogy elmenjek tartózkodási helyükre, és George elismételte nekem emlékezetből az útbaigazítást, amit neki adtak. Ők fent vannak Marylandben, több mint 30 mérföldnyire tőlünk, és mivel magammal kellett vinnem összes szerszámomat is, elvittem a kocsit. Szép helyiségük van, egy nagy farmház és egy hozzá tartozó épület, körülbelül 40 hektárnyi rétes és erdős területből álló földön. Nyolcan vannak az egységükben, némivel többen mint a legtöbben, de úgy néz ki, egyikük sem ért semmit az elektronikai dolgokhoz, még az is meglepne, ha tudnák, hogy a csavarhúzónak melyik vége megy a csavarba... Ez furcsa mivel az egységek alakításában nem kevés figyelmet fordítottunk arra, hogy értékes képességek, tehetségek és képzettségek a lehető legértelmesebben legyenek elosztva. A 2-es egység eléggé közel van két másik egységhez, de mind a három egység problematikus módon messze esik a másik kilenc Washington környékbeli egységtől, és főleg a 9-es egységtől, amely az egyetlen egység volt a WTP-vel való kapcsolatfelvételre alkalmas leadó készülékkel. Ezért a WTP úgy döntött, hogy a 2-es egységnek is ad leadót, de mindeddig nem tudták működésbe állítani. Nehézségeik oka azonnal nyilvánvalóvá vált előttem, ahogy besürgettek a konyhába. Az adójuk kocsi-akkumulátora és egy csomó ilyen-olyan elektronikai alkatrészük és drótjuk megtöltött egy asztalt. A részletes utasítások ellenére, amelyet előkészítettem minden egyes adókészülékkel, és az adókészüléken található jól látható megjelölések ellenére, sikerült nekik az adókészüléket, fordítva kötni az akkumulátorhoz, a pozitívat a negatívhoz, és a negatívot a pozitívhoz. Sóhajtottam, és rávettem kettőt az embereik közül, hogy segítsenek behozni a felszerelésemet a kocsiból. Először megnéztem az akkumulátorukat, és teljesen lemerülve találtam. Mondtam nekik, hogy tegyék az akkumulátort töltődni a töltőre, amíg én megnézem az adókészüléket. Töltőre? Milyen töltőre? - akarták tudni. Még töltőjük sem volt! Mivel mostanában bizonytalan az áramszolgáltatás, az összes kommunikációs felszerelésünk akkumulátorokról működik, amelyeket a rendes hálózatról töltünk. Így nem vagyunk kiszolgáltatva az utóbbi években hetente, ha nem naponta bekövetkező áramszünetek vagy feszültségcsökkentések jelenségének. Mint a legtöbb közszolgáltatással is ebben az országban, minél magasabb lesz az áram ára, annál kevésbé megbízható a szolgáltatás. Például idén augusztusban Washington környékén teljes áramszünet volt összeszámolva körülbelül négy napig, és körülbelül összesen 14 napig 15%-osnál nagyobb feszültségcsökkenés volt. A kormány állandóan értekezleteket ((vizsgáló kihallgatásokat)) tart, vizsgálódásokat végez, jelentéseket ad ki a problémáról, de ennek ellenére egyre rosszabb lesz. A politikusok közül egyik sem hajlandó szembenézni az igazi okokkal, amelyeknek egyike Washington Izrael körül forgó külpolitikájának hatása Amerika olajbeszerzésére. Megmutattam nekik, hogy kell felkötni az akkumulátort a kisteherautójukhoz sürgősségi töltésre, majd elkezdtem vizsgálni, hogy milyen rongálás érte az adót. Később kell egy töltőt találni akkumulátoruk számára. A legfontosabb része az adónak, a kódoló egység, amely egy zsebszámológép billentyűlemezét alkalmazva a digitális, kódolt jelet termeli, rendben volt. Megvédte egy dióda a fordított bekötéstől való sérüléstől, de magában az adóban három tranzisztor kiégett. Eléggé biztos voltam benne, hogy a WTP-nek volt valahol még egy tárolt adója, de hogy megtudjam, biztosra kellett volna küldjek nekik egy üzenetet. Ami azt jelentette volna, hogy futárt kellett volna küldenünk a 9-es egységhez, hogy onnan küldjenek kérést erre vonatkozólag, és akkor valaki a WTP-től el kellett volna hozza az adót a 2-es egységhez. De nem akartam a WTP-t zavarni ezzel, főleg azt figyelembe véve, hogy szabályba volt foglalva: "a harcoló egységek csak jelentősebb sürgősségek esetében küldhetnek rádió üzenetet." Mivel a 2-es egységnek úgyis akkumulátortöltőre volt szüksége, úgy döntöttem, hogy a töltőt és a tranzisztorokat beszerzem egyszerre egy elektronikai részeket és felszerelést forgalmazó üzletből, és megjavítom magam. Megtalálni a részeket, amelyekre szükségem volt, nehezebbnek bizonyult mint gondoltam, és este hat is elmúlt, mire végül visszaértem a farmházhoz. Az üzemanyagjelző a kocsiban az "üres" jelzésen volt, mikor behúztam a ház mellé. Mivel féltem a benzinadag-kártyámat használni valamelyik benzinkútnál, és mivel nem tudtam, hogy arrafelé hol lehetett feketepiaci benzint kapni, meg kellett kérjem a 2-es egységet, hogy adjanak nekem egy gallonnal, hogy haza tudjak menni. Hát, uram, összesen csak körül-belül egy gallon volt a kocsijukban, de azt sem tudták, hogy arrafelé hol lehet benzint szerezni feketén. Csodálkoztam, hogy egy ilyen ügyetlen és elveszett csoport ember hogy fog megmaradni földalatti egységként. Úgy néz ki, mind olyan emberek voltak, akikről a Szervezet úgy döntött, hogy nem alkalmasak gerilla tevékenységekre és mindet egy egységbe helyezte. Négyen közülük írók a Szervezet nyomtatási részlegének, és folytatják a munkájukat a farmon, propaganda könyvecskéket, és röpcédulákat nyomtatva. A másik négy csak támogató szerepben van ott, hogy ellássák a helyet étellel és más szükségletekkel. Mivel a 2-es egységben senkinek sincs igazán szüksége kocsis utazgatásra, nem szereztek be sok benzint. Végül egyikük önként jelentkezett, hogy kimegy később azon éjjel és benzint szív a környező farmok járműveiből. Körülbelül akkor történt, hogy megint elvették az áramot így nem tudtam használni a hegesztővasam, és így úgy döntöttem, hogy csak másnap folytatom a munkát. Egész másnapba, és a múlt éjjel nagy részébe tellett nekem, amíg végül elintéztem, hogy rendesen működjön az adójuk, mivel felmerült néhány probléma, melyekre nem számítottam. Mikor a munka kész lett éjfél körül, azt javasoltam, hogy az adót jobb helyre tegyék mint a konyhába, lehetőleg a padlásra, vagy legalább a ház emeletére. Találtunk megfelelő helyet neki, és mindent felvittünk. De eközben sikerült ráejtenem az akkumulátort a bal lábamra. Először azt hittem eltört, egyáltalán nem tudtam járni vele. Ennek eredménye pedig az lett, hogy még egy éjszakát töltöttem a farmháznál. Tehetetlenségük ellenére a 2-es egységben mindenki nagyon kedves volt hozzám, és hálásak voltak a munkámért. Mint ahogy megígérték, elláttak lopott üzemanyaggal, valamint megtöltötték a kocsit nagy mennyiségű konzervvel és kannás étellel, amiből úgy nézett ki végtelen mennyiségük volt. Megkérdeztem, hogy honnan szerzik mindazt, de a válasz csak egy mosoly volt, és biztosítás, hogy akármennyivel többet kaphatnak, ha szükségük van rá. Lehet mégis leleményesebbek, mint ahogy először gondoltam. Ma reggel 10 óra volt mire visszaértem az épületünkhöz. George és Henry mindketten kint voltak, de Katherine köszöntött, ahogy kinyitotta a garázsajtót nekem, hogy bevezessek. Megkérdezett, hogy reggeliztem-e már. Mondtam neki, hogy én már ettem a 2-es egységgel és nem voltam éhes, de aggódtam a lábam miatt, amely fájdalmasan lüktetett, és kétszer akkorára duzzadt. Segített nekem, ahogy felszökdécseltem a lépcsőkön a lakórészlegünkbe, és aztán hozott nekem egy nagy tál hidegvizet, hogy áztassam benne a lábam. A hidegvíz majdnem azonnal leállította a lüktetést, és hálásan hátradőltem a párnákra, amit Katherine mögém tett a díványon. Elmondtam, hogy hogy sérült meg a lábam, és más híreket is cseréltünk az utóbbi két nap eseményeiről. Ők hárman az egész tegnapi napot azzal töltötték, hogy polcokat raktak fel, kisebb javításokat végeztek, és befejezték a takarítást és festést, ami mindannyiunkat lefoglalt több mint egy héten át. Az összes bútorzattal, amit korábban szedtünk össze a helység számára, egészen tűrhetően kezd kinézni. Sokkal lakhatóbb a hideg, üres, és mocskos műhelynél, mint ami akkor volt, mikor beköltöztünk. Tegnap éjjel, Katherine tudtomra adta, George-ot újabb találkozásra hívták be rádión. És akkor ma, kora reggel, ő és Henry elmentek együtt, és neki csak azt mondták, hogy egész nap távol maradnak. Úgy néz ki elaludhattam egy percig, és mikor felébredtem egyedül voltam és a víz, amivel a lábam kezeltem már nem volt hideg. De a lábam sokkal jobban volt, és a duzzadás sokat lohadt. Úgy döntöttem lezuhanyozok. A zuhany rögtönzött, csak hideg vizet engedő készítmény, amit Henry és én beszereltünk egy nagyobb szekrénybe a múlt héten. Elrendeztük a vízlevezetést ((csatornázást)) és betettünk egy mennyezetlámpát, és Katherine letakarta a padlót és a falakat öntapadós linóleumkockákkal vízszigetelésként. A szekrény abból a szobából nyílik, amelyet George, Henry, és én használunk hálószobaként. A másik két ((garázs fölötti)) emeleti szobából, Katherine a kisebbiket használja hálószobaként, a másik pedig konyhaként és evőhelyiségként is szolgáló közös szoba. Levetkőztem, kerítettem egy törülközőt, és kinyitottam a zuhanyozó ajtaját. És ott volt Katherine, vizesen, meztelenül és gyönyörűen, a borítás nélküli mennyezetlámpa alatt, és törülközött. Rám nézett meglepetés nélkül és semmit sem mondott. Ott álltam egy másodpercig, és akkor, ahelyett hogy bocsánatot kérjek és becsukjam az ajtót, ösztönösen felé nyújtottam a karjaim. Bizonytalanul felém lépett. És ezután a természet vette át dolgokat... Az ágyban hevertünk hosszú ideig utána, és beszélgettünk. Először volt, hogy igazán beszélgettem Katherinnal. Ő törődő, érzékeny, és nagyon nőies lány, a fegyelmezett, hivatásszerű külső alatt, amit fenntartott a Szervezetben végzett munkájában. Négy évvel a razziák előtt egy Kongresszusi képviselő titkárnője volt. Washingtoni bérlakásban lakott egy másik lánnyal, aki szintén a kongresszusnak dolgozott. Egy este mikor Katherine későn jött haza a munkájából, lakótársa testét rusnyán kikészítve találta az ágyán, vérbefagyva. Megerőszakolta és meggyilkolta egy fekete betolakodó. Ezért vett Katherine egy pisztolyt, és tartotta meg azután is, hogy a Kohn rendelet a tűzfegyver tulajdonlást illegálissá tette. És akkor körülbelül egymillió más egyénnel együtt felseperték a 1989-és razziákban. És habár soha nem volt semmi azelőtti összeköttetése a Szervezettel, megismerte George-ot a fogvatartási helyiségben, ahol mindkettőjüket tartották a letartoztatások után. Katherine apolitikus volt az előtt. Ha bárki megkérdezte volna tőle, mikor a kormánynak dolgozott, vagy azelőtt, mikor egyetemen volt, valószínűleg azt mondta volna, hogy "liberális". De ő csak a gondolkodás nélküli, automatikus módon volt liberális, ahogy a legtöbb ember. Anélkül, hogy igazán átgondolta volna, vagy megpróbálta volna elemezni, értelmezni, egyszerűen felületesen elfogadta azt a természetellenes ideológiát, amit a kormány és a tömegsajtó a lakosságra tuszkolt. Nem volt benne meg semmi abból a gőgből, önteltségből, és más hozzá hasonló egyének gyűlöletéből, "én-jobbosdiból" vagyis a sajtónak engedelmeskedés "helyes gondolkodás" és "helyes érzés" által alápöckölt egyszemélyes - a propaganda leírásának megfelelő igazi - "rasszizmusból" - vagy "alaptalan fennhéjázó gyűlölködésből - rosszindulatból", amire szükség van ahhoz, hogy valaki igazi, elkötelezett, hivatásos liberális legyen. Miután a rendőrség elengedte őket George adott neki pár történelmi és a fajiság tényezőivel foglalkozó könyvet, és a Szervezet kiadványaiból valamennyit olvasni. Életében először elkezdett komolyan gondolkodni a problémák gyökerénél levő fontos faji - genetikai, társadalmi, és politikai tényezőkről. Megtanulta az igazságot a rendszer "egyenlőség" csalásáról. Tudást szerzett a zsidók különleges történelmi szerepéről, mint fajok (nemzetek) és civilizációk elrothadásának és felbomlásának, tönkremenésének okozóiról. De ami a legfontosabb, faji alapú identitást, egy hovatartozási felfogást kezdett nyerni, legyőzve az egy életen át reá adagolt agymosást, aminek célja az volt, hogy elszigetelt emberi atommá alacsonyítsa őt a kozmopolita káoszban. Letartóztatása miatt elvesztette kongresszusi állását, és úgy két hónappal később munkát kapott a Szervezetben mint gépírónő a nyomtatási részlegünkben. Mivel okos és jól dolgozott, hamarosan előreléptették nyomdai javítónak, majd szerkesztőnek. Egy cikket is írt a Szervezet kiadványaiba, nagyjából a nők szerepéről a mozgalomban, és a társadalomban általánosan, és a múlt hónapban frissen kinevezték egy új, negyedévenként megjelenő Szervezeti lap főszerkesztőjének, amely kimondottan nőknek készült volna. A szerkesztői karrierje most természetesen leállt, legalábbis ideiglenesen, és a leghasznosabb hozzájárulása a jelenlegi működésünkhöz az a kitűnő tehetsége az arc elmaszkírozására, valami, amit amatőr-színház munkája révén fejlesztett ki egyetemista korában... Habár a Szervezettel legelőször George révén érintkezett, Katherine sosem volt bensőséges kapcsolatban vagy szerelmi viszonyban vele. Mikor először megismerkedtek, George még mindig házas volt. Később, ahogy George felesége, aki sosem helyeselte a szervezetben való működését elhagyta, és Katherine is belépett a Szervezetbe, mindketten túl elfoglaltak voltak a Szervezet más-más részlegeiben, és nem találkoztak sokat. George akit munkája mint utazó szervező és pénzadományszerző állandóan úton tartott, nem is volt sokat Washingtonban akkoriban. Csak a véletlen dolga volt, hogy George és Katherine ugyanebben az egységben kötöttek ki, de George elég nyilvánvalóan védenceként tekinti. Habár Katherine sosem tett vagy mondott semmit, hogy a feltételezésemet megalapozza, de ma reggelig úgy gondoltam, George viselkedéséből következtetve, hogy volt valamilyen viszony közöttük. És mivel George gyakorlatilag az egységünk vezetője, ezért a Katherine felé érzett természetes vonzalmamat mindeddig elnyomtam. Most viszont úgy néz ki, a helyzet kicsit kényelmetlen lett. Ha George nem alkalmazkodik az új helyzethez kegyesen, a dolgok kicsit feszültek lesznek, és lehet, hogy csak a mi egységünk és más környékünkbeli egységek közti személycserékkel lehet megoldani a problémákat. De addig is más gondjaink vannak, nagy problémák! Mikor George és Henry ma este végre visszatértek, megtudtuk, hogy mit csináltak egész nap: felderítő munkát végeztek az FBI országos központján a városban. Az egységünknek kiosztották a feladatot, hogy robbantsuk fel!
A parancs egészen a Forradalmi Parancsnokságtól jött le, és egy embert leküldtek a Keleti Parancsnoksági Központtól a WTP eligazításhoz, amin George részt vett vasárnap, hogy szemügyre vegye a helyi egységvezetőket, és kiválasszon egyet erre a küldetésre.
George-al közölték, hogy mi kaptuk a feladatot, mikor a WTP második eligazításra hívta be tegnap. Egy ember a 8-as egységtől is ott volt. A 8-as egységre kisegítő szerepet osztottak, hogy segítsen nekünk a feladatban. A terv durván ez: a 8-as egység nagy mennyiségű robbanószert fog beszerezni, öt és tíz tonna között. A mi egységünk el fog téríteni egy olyan teherautót, amely valódi szállítmányt visz az FBI központba, találkozunk a 8-as egységgel azon a helyen, ahol a 8-as várni fog a robbanószerrel, és kicseréljük a rakományt. Ezután mi beautózunk az FBI központ teherszállítmány-fogadó térségébe és otthagyjuk a teherautót. Amíg a 8-as egység azon dolgozik, hogy megoldja a robbanószer-problémát, ránk hárul, hogy a feladat minden más részletét kidolgozzuk, beleértve az FBI rakományátvevési órarendjének, és a rakomány fogadására vonatkozó biztonsági és átvételi eljárásainak és módszereinek felderítését is. Tíz napos határidőt kaptunk a feladat elvégzésére. Az én munkám a bomba szerkezetének megtervezése és építése lesz. 1991. október 3. Az FBI-projekten való munkámat váltogattam némi ezermester munkával az épületünk körül. Múlt éjjel befejeztem a riasztórendszert, ma pedig elvégeztem néhány nehéz és piszkos munkát a vészkijáratunkon. Végig az épület mindegyik oldalán és a hátulján elástam egy-egy sor nyomásérzékeny szerkezetet, amelyek egy benti fénykibocsátó és riasztó szirénával vannak összekötve. Ezek a nyomásérzékeny szerkezetek affélék, amelyeket gyakran szoktak boltokban a lábtörlő alá tenni, hogy jelezze, ha vevő érkezett. Két láb hosszú fémszalagokból állnak, amelyek rugalmas műanyag burkolatba vannak zárva és vízállóak. Egy inch földdel eltakarva észlelhetetlenek, de jelzik, ha valaki rálép a fölöttük levő talajra.
Ezt a módszert nem tudjuk alkalmazni az épület előtt, mert ott szinte minden talaj, kocsifelhajtó és parkoló betonnal van befedve. Miután meggondoltam és elvetettem az ultrahangos detektor gondolatát, fényelektromos sugár mellett döntöttem a betonos terület két oldalán található két fém kerítésoszlop között.
Az egyik oszlopba több lyukat kellett fúrnom és jó adag bütykölés is szükséges volt, amíg minden helyesen működött.
Az ő javaslatára változtattam a riasztórendszer belsejében, hogy az ne csak jelezzen, amikor egy betolakodó rálép a nyomásérzékelőre, hanem a garázsban is indítson el egy elektronikus órát. Így tudni fogjuk, ha valaki itt járt, még akkor is, ha éppen senki sem volt itt közülünk, és tudni fogjuk azt is, hogy mikor.
A rácsot felfeszítve észrevettük, hogy be lehet mászni a csatornába, amely egy négy láb átmérőjű beton cső. A cső kb. 400 yardnyit fut egy nagy, nyitott szennyvizes árokba. A vezetéken nagyjából végig egy tucat kisebb cső nyílik a fő csatornába, láthatólag utcai csatornákból. A csatorna nyitott vége betonba ágyazott fél inches megerősítő rudakból álló ráccsal van fedve. Ma szereztem egy fémfűrészt, lemásztam a csatorna végére és kettő kivételével átvágtam az összes fémrudat. Így szilárdan a helyében maradt a rács, de lehetővé vált, hogy jó nagy erőfeszítés árán annyira félre lehessen hajlítani, hogy ki lehessen mászni. Ki is másztam, és körülnéztem egy kicsit odakint. Az árok széle jól be van nőve, jó takarást ((rejteket, rejtést)) nyújt a közeli úttól. És az útról a lakóhelyünket sem lehet látni, és egy részét sem annak az utcának, amelyen van, a közbeeső épületek miatt. Mikor visszatértem a csatornába, addig nyögtem és erőlködtem amíg visszahajlítottam a rácsot a helyére. Sajnos az emberek, akik előttünk használták a garázst és a műhelyt, az összes használt olajt ebbe a csatornába önthették éveken át, mert kb. négy inch sűrű fekete olajos sár van a csatorna alján, a szervizvermen található akna után. Mikor kimásztam újból a boltba, teljesen belepett az anyag. Henry és George mindketten kint voltak, és Katherine rákényszerített, hogy levetkőzzem és leslagozott, mielőtt megengedte volna, hogy bemenjek lezuhanyozni. Kijelentette, hogy a ruha és a cipő amit viselek teljes veszteségek, és kidobta őket. Minden alkalommal mikor jéghideg zuhanyt veszek, nagyon sajnálom, hogy Henry és én nem szántunk rá időt, hogy a rögtönzött zuhanyzónkba melegvizet is vezessünk. Október 6. Ma befejeztem az indítószerkezetet a bombához, amit az FBI-épület ellen fogunk használni. Az elsütő szerkezet ((gyújtószerkezet)) maga nagyon könnyű volt, de megakadtam az erősítőn, egészen tegnapig, mert nem tudtam, milyen robbanóanyagot fogunk használni. Az erősítő, a másodlagos robbanószer, ami a gyutacs ((elsődleges töltet vagy indítótöltet)) robbanásától elsütve elég nagy robbanást fejt ki, hogy a fő töltetet felrobbantsa. Az erősítő szükséges lesz, ha stabilabb, nehezebben indítható robbanóanyagot használunk fő-töltetnek. Ha sikerülne elég dinamitot vagy katonai-plasztik robbanószert szerezni, a gyutacs robbanása is elég lenne a bomba beindításához, de alacsonyabb érzékenységű robbanószer esetében szükség lesz egy kisebb adag dinamitot, katonai robbanószert, egy fél kilónyi puskaport vagy más a gyutacs által is beindítható robbanószer adagot csomagolni erősítőként a gyutacs köré, ami eléggé felerősíti ennek a robbanását ahhoz, hogy a főtöltetet beindítsa. A 8-as egység emberei rajtaütést terveztek, hogy kifosszanak egy raktárépületet, ahol a washingtoni földalatti-rendszert bővítik, de tegnapig nem volt szerencséjük, és akkor sem sok. Csak két láda robbanó zselatint találtak, és az egyik még tele sem volt. Kevesebb, mint száz font. De legalább megoldotta a problémámat. A robbanózselatin elég érzékeny ahhoz, hogy egy általam készített ólom-acid gyutacs beindítsa, és száz font ebből bőségesen elég lesz, hogy fölrobbantsa a fő töltetet, ha a 8-as egység talál még több robbanóanyagot, attól függetlenül, hogy mi az vagy hogyan van becsomagolva. Körülbelül négy font robbanó zselatint egy üres almakompótos konzervdobozba tettem, ráhelyeztem a tetejére az elemeket és az időmérő szerkezetet, és összekötöttem őket egy kis kapcsolóval és húsz láb hosszú hosszabbító zsinórral. Amikor megtöltjük a teherkocsit robbanóanyaggal, a konzervdobozt a két láda robbanózselatin tetejére tesszük. Majd kis lyukakat kell ütnünk a raktér és a vezetőfülke falán, hogy a hosszabbító drótot és a kapcsolót a vezetőfülkébe vezessük. Vagy George vagy Henry - valószínűleg Henry - fogja vezetni a kocsit az FBI épületen belüli teherszállítmány- fogadó részbe. Mielőtt kiszállna a vezetőfülkéből, átkapcsolja a kapcsolót, elindítva ezzel az időzítőt. Tíz perccel később a robbanószerek felrobbannak. Ha szerencsések vagyunk, ez lesz a vége az FBI-épületnek és a kormány új hárommilliárd dolláros számítógépközpontjának a belsőútlevél-rendszerükhöz. Hat vagy hét éve, amikor először elkezdtek kibocsátani "kísérleti léggömböket", hogy megfigyeljék, mi lesz az általános vélemény az új útlevélrendszerről, azt mondták, a fő feladata az lesz, hogy leleplezze az illegálisan itt-tartózkodó idegeneket, hogy deportálni lehessen őket. Habár jópár polgár, helyesen, gyanakodott az egész dologra, a legtöbb mégis lenyelte a kormány magyarázatát, hogy miért lennének szükségesek az útlevelek. Sok munkás, szakszervezeti tag, akik a nagy munkanélküliségben az illegális idegeneket a munkájuk elleni fenyegetésnek látták, úgy gondolta, hogy ez jó ötlet, amíg a liberálisok általában ellenezték, mert igencsak "rasszistának" hangzott, - lévén, hogy az illegális bevándorlók csaknem mind nem-fehérek voltak. Később, amikor a kormány automatikusan megadta az állampolgárságot mindenkinek, akinek sikerült átszöknie az amerikai-mexikói határon és két évig az országban maradnia, a liberális szembenállás is elillant, és aktívabb ellenállás nem igen volt a libertáriánusok kemény-magja kivételével, akik még mindig gyanakvóak voltak. Mindent egybevetve, lehangolóan könnyű volt a rendszernek, hogy megtévessze és manipulálja az amerikai embereket- akár az eléggé naiv "konzervatívokat", akár a kényeztetett és ál-értelmiségi (vagy magukat értelmiséginek képzelő) "liberálisokat". Még a libertáriánusokat is, akik beállításuk természetétől fogva kormányzásellenesek, minden-kormány ellenesek attól függetlenül, hogy milyen kormány alatt élnek, még őket belefélemlítik a csendes beleegyezésbe, amikor "Nagy Testvér" ((Big Brother - á la "1984")) bejelenti, hogy az útlevélrendszer szükséges, hogy megtalálhassanak és elpusztíthassanak "rasszistákat"- vagyis minket. Ha csak az amerikai emberek szabadsága forogna kockán, aligha lenne igazolt a Szervezet létezése. Az amerikaiak elvesztették a jogukat, hogy szabadok legyenek. A rabszolgaság a helyes és igazságos állapot az olyan népnek, amely olyan puha, önzően-mohó, nemtörődöm, óvatlan, hiszékeny, és elbugyutásodott lett mint mi. Valóban, mi már rabszolgák vagyunk. Hagytuk egy diabolikusan (ördögiesen) találékony, idegen kisebbségnek, hogy láncokat rakjon a lelkünkre és az elménkre. Ezek a lelki láncok igazibb jegyei a rabszolgaságnak, mint azok a vasláncok, amelyek még jönni fognak. Miért nem lázadtunk, amikor 35 évvel ezelőtt elvették tőlünk iskoláinkat, és színesekkel teli dzsungeleket csináltak belőlük? Miért nem szórtuk ki őket az országból 50 évvel ezelőtt, ahelyett, hogy hagytuk volna, hogy ők ágyútöltelékeknek használjanak minket az Európa leigázásáért folytatott háborújukban? És még inkább, miért nem keltünk fel 3 éve, amikor elkezdték elkobozni fegyvereinket? Miért nem keltünk fel szent bőszülettel, és hurcoltuk ki ezeket a pofátlan idegeneket az utcára és vágtuk át az összesnek a torkát? Miért nem pirítottuk meg őket Amerika minden utcasarkán? Miért nem vetettünk véget ennek a pofátlan és szüntelenül tolakodó klánnak, ezeknek a mocskos ((pestises)) patkányoknak a keleti szennycsatornákból, ahelyett, hogy fejhajtva megengedjük, hogy lefegyverezzenek és védtelenné tegyenek? A válasz egyszerű. Fellázadtunk volna, ha minden láncot, amit az utolsó 50 évben raktak reánk, egyszerre próbáltak volna reánk rakni. De mivel a láncokat, észrevétlenül kovácsolták, láncszemről láncszemre, nem lázadtunk. Minden egyes egyedüli új láncszem hozzáadása a lánchoz soha nem volt elég ahhoz, hogy nagy felfordulást csináljunk belőle, hogy cselekedjünk. Mindig könnyebbnek- és biztonságosabbnak- tűnt elhaladni mellettük. És minél messzebb mentünk, annál könnyebb volt még egy lépéssel tovább menni. Egy dolog, amit a történészeknek el kell majd döntenie - ha lesznek fajunkbéliek, hogy megírják eme korszak történetét - azaz hogy mi volt fontosabb abban, hogy szabad emberek társadalmából emberi birkacsordává változtatott minket - a szándékos tettek, vagy a tétlen csúszás? Vagyis igazságosan hibáztathatjuk mindazért, ami történt velünk a szándékos szubverziót, félrevezetést, amit az irányított tömegsajtó, az iskolák, a templomok, és a kormány gonosz és aljas propagandája által vittek végbe ellenünk? Vagy a hiba nagy részét a romlottságunkban és tétlenségünkben kell-e keresnünk - a lelkileg bénító életmódban, amibe a Nyugat lakossága csúszott a huszadik században? Valószínűleg a két dolog egybefonódik, és nehéz lenne csak az egyiket okolni. Az agymosás a romlottságot elfogadhatóvá tette számunkra, és a romlottság kevésbé ellenállóvá tett az agymosással szemben. Mindenesetre most már túl közel vagyunk a fákhoz, hogy tisztán lássuk az erdő alakját. De nyilvánvalóan sokkal több forog kockán, mint a szabadságunk. Ha most a Szervezet elbukik feladatában, minden elveszik - a történelmünk, örökségünk, és megszámlálhatatlan sok évezred vére, áldozata és felfelé haladása ((evolúciós fejlődése)). Az ellenségnek, aki ellen küzdünk, szándékában van teljesen megsemmisíteni létünk faji ((genetikai, vérségi)) alapjait. A bukásunkra semmilyen mentségnek nem lesz értelme, merthogy csak egy tülekedő, nyüzsgő közömbös korcs horda marad, hogy meghallja. Nem marad fehér ember, hogy megértsen, vagy emlékezzen ránk - akár, hogy hibáztasson minket a gyengeségünkért, vagy hogy megbocsássa hibáinkat. Ha elbukunk, Isten nagy kísérlete véget ér, és ez a bolygó még egyszer, ahogy évmilliókkal ezelőtt tette, felsőbb ember nélkül halad át az éteren. Október 11. Holnap van a nagy nap! A 8-as egység bukása ellenére, hogy annyi robbanószert találjon, amennyit szerettünk volna, továbbhaladunk az FBI- hadművelettel. Az végső döntés erről a 8-as egység hadiszállásán tartott konferencián született meg, ma késő délután. Henry és én is ott voltunk, és egy tiszt a Forradalmi Parancsnokságtól - annak a jele, hogy milyen sürgősnek tartja a Szervezet vezetősége ezt a hadműveletet. Rendszerint a Forradalmi Parancsnokság személyzete nem bonyolódik bele az egységek dolgába kivitelezési szinten. A WTP-től kapunk hadműveleti parancsokat és a WTP-nek jelentünk, a Keleti Parancsnoksági Központ képviselőinek időnkénti részvételével olyan konferenciákon, amelyeken különösen fontos dolgokat kell eldönteni. Korábban csak kétszer voltam olyan találkozókon, amelyen valaki a Forradalmi Parancsnokságtól részt vett, mindkét alkalommal azért, hogy fontos döntések szülessenek a Szervezet kommunikációs felszereléséről, amit én terveztem. És az természetesen azelőtt volt, mielőtt a föld alá mentünk volna. Tehát Williams őrnagy jelenléte (álnév, azt hiszem) a találkozónkon ma délután mindannyiunkra nagy benyomással volt. Én azért voltam ott, mert én vagyok a felelős a bomba megfelelő működéséért. Henry ott volt, mert ő fogja célba juttatni. ((házhoz szállítani)) És a találkozó oka a 8-as egység bukása volt abban, hogy megszerezze az általam és Ed Sanders által az alapos munkához minimálisan szükségesnek becsült mennyiségű robbanószert. Ed a 8-as egység katonai és muníció szakértője, és elég érdekes módon az FBI korábbi vezér-ügynöke, aki ismeri az FBI- épület szerkezetét és elrendezését is. Amilyen óvatosan csak tudtuk, kiszámoltuk, hogy legalább 10,000 font dinamitra, vagy ezzel egyenértékű robbanóanyagra van szükségünk, hogy megsemmisítsük az épület egy számottevő részét, és hogy szétroncsoljuk az új, pince alatti pincében ((mélypincében)) levő számítógépközpontot. Biztonság kedvéért 20,000 fontot kértünk. Ehelyett kicsivel kevesebb, mint 5,000 fontot kaptunk, és ennek is nagy része ammónium-nitrát műtrágya, ami sokkal kevésbé hatékony, mint a dinamit. A kezdeti két láda robbanó zselatin után, a 8-as egység még 400 font dinamitot tudott szerezni egy másik földalatti- építő bódéból. Feladtuk a reményt, hogy ily módon összegyűjtsük a megfelelő mennyiségű robbanóanyagot. Habár nagy mennyiséget használnak naponta a földalattinál, kis mennyiségben tárolják és nehéz is hozzáférni. A 8-as egység két embere majdnem odaveszett, mikor ellopták a dinamitot. Múlt csütörtökön, munkánk befejezésének kiszabott határideje közeledtével a 8-as egység három embere éjszakai rajtaütést hajtott végre egy farmokat ellátó raktárházon, kb. 50 mérföldnyire innen, Fredericksburg mellett. Nem találtak robbanószereket, de találtak egy adag ammónium- nitrátot, amit kipucoltak onnan: 44 db 100 fontos zsákot belőle. Olajjal érzékennyé téve és erősen lezárt helyen ((vagy tömítve)), hatékony robbanóközeget hoz létre, ahol a cél egyszerűen egy adag föld vagy kő megmozgatása. ((alacsony robbanószerként lassabban haladó lökéshullámot bocsájt ki, ami inkább dolgok mozgatására, leverésére jó)). De a mi eredeti tervünk a bombával az volt, hogy egy nagyjából lezáratlan, nyílt helyen legyen ((ami gyengíti a hatását, mivel az erő egy része jobban szétmegy a levegőbe)), és képes legyen átütni két szint vasbeton padlózatot, hogy elég erős nyílttéri léglökéshullámot hozzon létre, hogy egy masszív és erősre épített épület külső falát átrobbantsa és szétrombolja. Végül két napja a 8-as egység nekilátott annak, amit kezdettől fogva kellett volna csinálni. Ugyanaz a három ember, akik az ammónium-nitrátot szerezték, Marylandbe indult a kocsijukkal, hogy kifosszanak egy katonai fegyvertárat. Úgy értesültem abból, amit Ed Sanders mondott, hogy van egy legális emberünk bent, aki segített nekik.
De ma délutánig egyetlen szót sem hallottunk tőlük, és a Forradalmi Parancsnokság nem hajlandó tovább várni. A jelenlegi robbanószer készletünkkel nekiállásnak előnyei és hátrányai ezek:
Így a Forradalmi Parancsnokság abszolút szükségesnek tartja, hogy csapást mérjünk a rendszerre, sürgősen, ami nem csak az embereink összefogdosását fogja félbeszakítani, legalább ideiglenesen, hanem az egész Szervezet morálját emelni fogja a rendszer megszégyenítésével és cselekvésre képességünk bemutatásával. Abból, amit Williams mondott, arra következtetek, hogy ez a két cél fontosabbá vált még a számítógépközpont kiiktatásánál is. Másfelől, ha olyan csapást mérünk, ami nem okoz valódi kárt a rendszer titkosrendőrségének, nemcsak hogy nem érjük el ezt a két új célt, de az ellenség figyelmeztetésével szándékunkról és módszerünkről, nagyon meg is nehezítenénk azt, hogy később pótoljuk a bukást a számítógép ellen. Ezt a nézetet fejtette ki Henry, akinek nagy erénye, hogy mindig nyugodt tud maradni, és hogy pillanatnyi problémák nem vonják el a figyelmét a hosszútávú céloktól. De viszont szintén jó katona, és hajlandó teljesen véghezvinni a holnapi művelet rá eső részét, annak ellenére, hogy úgy érzi, hogy vissza kéne tartsunk addig, amíg biztosak lehetünk benne, hogy alapos munkát tudunk végezni. Azt hiszem, a Forradalmi Parancsnokság is fölismeri az elsietett, idő előtti cselekedés veszélyeit. De ők viszont sok olyan tényezőt is figyelembe kell vegyenek, amelyekről mi nem is tudunk. Williams tisztán meg van győződve róla, hogy muszáj az FBI fogaskerekei közé dobnunk egy franciakulcsot, azonnal, vagy kisimítanak mint egy gőzhenger. Így ma délután a megbeszélés nagy része arra a szűk tényezőre irányult, hogy hogy tudunk minél nagyobb kárt okozni a jelenleg rendelkezésünkre álló robbanószerekkel. Ha eredeti terveinknek megfelelően tehergépkocsit vezetünk a fő árufogadó bejárathoz, és fölrobbantjuk a szállítmányátvevő területen, a robbanás egy nagy központi udvaron lesz, minden oldalról erős falakkal körülvéve, és az ég felé fog nyílni. Ed és én egyetértünk, hogy a jelenlegi robbanószermennyiség nem elég ahhoz, hogy igazán komoly szerkezeti kárt okozzon ezen körülmények között.
Pusztítást okozhatunk az udvarra nyíló ablakú irodákban, de nincs esélyünk felrobbantani az épület belső homlokzatát ((falát)), vagy átütni a földalatti alagsorba ((pince alatti pincébe)), ahol a számítógépek vannak. Néhány száz embert megölünk, de a szerkezet valószínűleg tovább fog működni.
Amit végül eldöntöttünk, hogy megkíséreljük bombánkat közvetlenül az első emeleti alagsorba ((pincébe)) juttatni, aminek szintén van rakodóbejárata a 10. utcában, a fő rakodó bejárathoz közel. Ha a bombánkat az udvar alatti alagsorban ((pincében)) robbantjuk fel, a zárt helység lényegesen megnöveli hatékonyságát. Majdnem biztos, hogy beleontja az alagsor padlóját a mélypincébe, eltemetve a számítógépeket. Továbbá meg fogja semmisíteni az épület legtöbb- ha nem az összes- kommunikációs és áramellátó felszerelését, mivel azok az alagsori szinteken vannak. Az a nagy kérdés, hogy elég nagy szerkezeti kárt fog-e okozni, hogy jó időre használhatatlanná tegye az épületet. Erre a kérdésre nem tudnánk megkapni a választ részletes tervrajz, egy csapat mérnök és építészeti szakértő nélkül.
Tehát így. Holnap éjszaka sokkal többet fogunk tudni, mint ma. Október 13, 1991. Tegnap reggel 9:15-kor bombánk felrobbant az FBI országos központjában. Aggodalmunk a bomba viszonylagos kis mérete miatt alaptalannak bizonyult, a rombolás óriásira sikerül. Biztos, hogy megszakítottuk az FBI központjának a működését legalább az elkövetkező pár hétre, és úgy néz ki elértük azt a célunkat, hogy szétromboljuk az új számítógépes központjukat. A munkám egy kicsivel reggeli öt óra előtt kezdődött tegnap, mikor nekifogtam segíteni Ed Sandersnek, hogy az ammóniumnitrát műtrágyát összekeverjük fűtőolajjal a 8-as egység garázsában. A zsákokat 500 fontos ((kb 200 kilós)) egyik végükre állítottuk egyenként, és mindegyik zsák tetején csavarhúzóval kis lyukat szúrtunk, éppen csak elég nagyot, hogy egy tölcsér végét be tudjuk dugni. Amíg én tartottam a zsákokat és a tölcsért, Ed beöntött egy gallon (kb 4 és fél liter) motorinát. Azután pedig leragasztottuk a lyukakat egy nagy darab erős szigetelőszalaggal, és én többször egyik végéről a másikra fordítottam a zsákot, hogy a tartalmát jól összekavarjam, amíg Ed megtöltötte olajos kannáját az olajmelegítőjük tartályától az égetőig vezető csőből. Majdnem 3 óránkba telt amíg mind a 44 zsákot elkészítettük, és a munka igazán kifullasztott. Ugyanez alatt, George és Henry kint voltak teherkocsit szerezni. Két és fél tonna robbanószerrel nem volt szükségünk egy nagy utánfutós kamionra, szóval úgy döntöttünk, hogy megragadunk egy irodakellékeket forgalmazó céghez tartozó kisebb szállító-teherautót. Egyszerűen követték a teherautót, ami nekik kellett a kocsinkba, amíg megállt, hogy lerakjon egy rendelést. Mikor a sofőr - egy fekete - kinyitotta a teherautó hátulját és belépett, Henry felugrott utána, és elintézte gyorsan és hangtalanul a késével. Ezután Henry követte George-ot (aki elől vezetett a kocsinkban, hogy bármilyen akadályt észrevegyen) a teherautóban a garázsig. Behátráltak, pont ahogy Ed és én már majdnem befejeztük a mi munkánkat. Biztosak voltak benne, hogy az utcán senki nem vett észre semmit a teherkocsiakcióból. Még félóránkba telt, hogy lerakjunk egy tonna papírt és más irodai felszereléseket a teherautóból, és hogy ezek után óvatosan felpakoljuk a dinamittal töltött ládákat és az anfos (ammónium nitrát-üzemanyagolaj robbanószeres) zsákjainkat a helyükre. Nekem szintén munka közben el kellett vezetnem az indítóktól a kapcsolókig vezető kábelt a teherrészlegből a sofőrfülkéig. A teherrészleg alján átvezettem le, a kabin alján fel, és alaposan becsavartam szigetelőszalaggal, és gondosan álcáztam - arra az eshetőségre tekintettel, ha netán közelebbről megnézné valaki a kocsit kívülről útközben, és arra is vigyáztam, hogy a lyukak szélét béleljem, és semmi éleshez ne érjen a drót útja közben. A sofőr hulláját a kocsi hátuljában hagytuk. George és én az FBI épület felé indultunk a kocsiban, amíg Henry követett a teherautóval és a 8-as egység agyonfegyverkezve követte őt (és nem irigyeltem volna azt a rendőrt aki megállítja Henryt). Mi a "10-edik" utcai teherszállítmány-fogadó bejárat közelében szándékoztunk parkolni, és figyelni amíg a pincetérhez vezető ajtót kinyitották egy másik teherkocsinak, amíg Henry várt a "mi" teherautónkkal két háztömbnyivel ((keresztutcányi területtel)) odébb. Mikor minden jó volt, jeleztünk volna neki kézrádióval. De ahogy elvezettünk az épület előtt láttuk, hogy a pincetérség bejárat nyitva volt, és senki sem volt a közelben. Jeleztünk Henrynek és továbbmentünk hét-nyolc háztömbbel ((keresztező utcával)), amíg jó parkolóhelyet találtunk. Ezután megindultunk lassan visszafelé az épület felé, és félszeműnket az óránkon tartottuk. Még két háztömbbel ((keresztutcával)) odébb voltunk, mikor a járda durván megrázkódott a lábunk alatt. Egy pillanattal később megütött a robbantás hulláma (lökéshullám) - egy fülsüketítő "bumm", amit roppant dübörgő, összeomlási zaj követett, a körülöttünk kitörő ablakok magasabb hangjával keverve. A mellettünk levő üzlet kirakatának üvege, az utcán látható összes többi ablak és kirakat üvege szilánkokra robbant. Csillogó és veszélyes üvegeső hullott az utcára jó pár másodpercig a közeli épületek felsőbb emeleteiről, amíg koromfekete füstoszlop lövellt egyenesen fel az égbe előttünk. Az utolsó két háztömbnyi távolságot futva tettük meg, és elszomorított azt látni, ami első pillantásra egy teljesen ép FBI központnak nézett ki, - kivéve persze, hogy a legtöbb ablak hiányzott. A 10-edik utcai teherszállítmány-fogadó bejáratok felé vettük utunkat, ami mellett egy perccel korábban vezettünk el. Vastag, fojtó füst ömlött ki a pincetérséghez vezető lejárón, és lehetetlen lett volna ott bemenni. Emberek tucatjai nyüzsögtek a központi udvarhoz vezető teherszállítmány-fogadó bejárat körül, egyesek bementek, mások kijöttek. Sokan komolyan véreztek vágások miatt, és mindegyiknek sokk és elbambult hitetlenség volt az arcán. George és én mély lélegzetet vettünk és átsiettünk a bejáraton. Senki nem próbált megállítani, vagy akár figyelt fel ránk bárhogy. Az udvarban a teljes szétromboltság képe fogadott. Az épület egész Pennsylvania utcai szárnya, mint ahogy most már láthattuk, összeomlott, részben az épület közepén levő udvarra, és részben a Pennsylvania utcára. Egy hatalmas tátongó lyuk volt az udvar aszfaltjában az összeomlott épület törmeléknek pont a szélén, és ebből a lyukból dőlt az a fekete füstoszlop nagy része, amit láttunk. Felborított teherautók és kiskocsik, szétrepesztett irodabútor, és épülettörmelék volt mindenfelé szétszóródva, és köztük a megdöbbentően nagy mennyiségű áldozat szétzúzott hullái. Minden fölött ott lebegett a fekete füst köde, égette a tüdőnket, és fél-sötétséget csinált a fényes reggelből. Pár lépést tettünk az udvarban, hogy jobban felmérjük a rombolást, amit okoztunk. Derékig érő papírtengeren kellett átgázolnunk, ami egy óriási jobb kéz felőli irodaszekrényhegyből ömlött ki, - volt ott talán ezer is. Úgy nézett ki mintha tömegével csúsztak volna az udvarba az összeomlott szárny egyik felsőbb emeletéről, és most egy összevissza csavarodott hegynyi összetört és szétrepedt szekrények halma volt az udvar közepén, ami 20 láb (kb. 6 méter) magas, és 80-tól 100 láb (kb 25-30 m.) hosszú volt, kihullott tartalmukkal keverve, amely túlterjedt a szekrény-hegyen, megtöltve az egész udvart papírral. Ahogy bámultuk a pusztítást a borzalom és boldogság keverékével, Henry feje megjelent pár lábbal arrébb. Épp akkor mászott ki a papírhegy egyik öbléből. Mindketten elképedtük azon, hogy ott láttuk, mivelhogy el kellett volna hagynia a környéket rögtön a teherkocsi parkolása után, és a megbeszélt találkahelyen várnia ránk. Röviden elmagyarázta, hogy minden olyan jól ment a pincében, hogy úgy döntött, kivárja a robbanást a környéken. Az indítószerkezetek időzítőit már az épületbe-vezetés pillanatában bekapcsolta, hogy ne legyen semmi esély arra, hogy akármilyen felmerülő nehézség eltántorítsa. De semmi nehézség nem merült fel. Senki nem állította meg, csak egy fekete őr irányította tovább, ahogy behúzott a pincetérbe. Két másik teherkocsi pakolt le egy rakomány-terminálnál, de Henry elvezetett mellettük, és a teherkocsit annyira a Pennsylvania utcai szárny közepe felé parkolta amennyire csak fel tudta mérni. Volt nála egy összetákolt rakás rakomány-átadási dokumentum, hogy átadja bárkinek, aki kérdőre vonta, de senki nem tette. Elsétált a nem is figyelő fekete őr mellett, vissza fel a lejárón, és ki az utcára. Várt egy telefonfülke mellett egy háztömbbel ((keresztutcányival)) arrébb, amíg már csak egy perc volt a robbanásig, és akkor felhívta a Washington Post szerkesztőségét. Rövid üzenete a következő volt: "Három héttel ezelőtt ti és a hozzátok tartozók meggyilkoltátok Carl Hodgest Chicagóban. Mi most elszámolunk a haverjaitokkal a politikai rendőrségnél. Hamarosan elszámolunk veletek, és az összes többi árulóval is. A fehér Amerika meg fog maradni!". Ez remélhetőleg megrázza majd őket eléggé, hogy kiprovokáljon pár jó újságcímet és szerkesztőségi cikket. Henry csak egy perccel előzött meg az FBI épületéhez, de az jól kihasznált perc volt. Pár vékonyka világosabb szürkés füstcsíkra mutatott, amelyek a szétzúzott szekrénykék halmazából kezdtek emelkedni, ahonnan kimászott, és gyors vigyor lobbant át az arcán ahogy eltette a gyújtóját. Henry egy egyszemélyes hadsereg. Ahogy elfordult hogy távozzon, nyögést hallottam és lenéztem, hogy egy körülbelül 20 éves fiatal lányt lássak, félig egy vasajtó és más törmelék alatt. Szép arca mocskos és felkarcolt volt, és úgy nézett ki, hogy csak félig van eszméletnél. Leemeltem az ajtót róla, és láttam, hogy egyik lába alája van gyűrve, csúful eltörve és vér ömlött egy mély vágásból a combján. Gyorsan levettem a posztóövet a ruhájáról, és elszorítottam vele a seben felüli ereket. A vérfolyás lelassult valamennyire, de nem eléggé. Ekkor letéptem ruhája egy részét és kötést csináltam belőle, amit a sebhez szorítottam, amíg George eltávolította egy közeli hulla cipőfűzőjét és evvel rászorította a kötést a sebre. Amilyen gyöngéden csak tudtuk, George és én felvettük, hogy kivigyük a járdára. Hangosan felnyögött, ahogy a törött láb kiegyenesedett. Úgy nézett ki, a lánynak nem voltak súlyosabb sérülései a lábán kívül, és valószínűleg túléli. De sok más egyén nem volt ilyen szerencsés. Mikor lehajoltam, hogy megállítsam a lány vérzését akkor fedeztem fel először, hogy az udvar tele van a sok más sérült egyén nyögésével és ordításával. Kevesebb mint hat méterre egy másik nő feküdt mozdulatlanul, arca teljesen véres volt, és nyílt tátongó seb volt a halántékán - borzalmas látvány, amelyet még mindig élesen látok minden alkalommal, mikor becsukom a szemem. A legutóbb kibocsátott számítások szerint körülbelül 700 személy vesztette életét a robbantásban, vagy halt meg utána a törmelékben. Ebben benne van körülbelül 150 egyén, akik a mély-pincében voltak a robbantás idejében, és akik testeit még nem találták meg. Több mint két hét fog kelleni, amíg elég törmeléket takarítanak el, hogy hozzáférjenek az épületnek ahhoz a szintjéhez, - már a tévé hírek szerint. Ugyanezen tegnapi tévériport, és mások alapján, amiket tegnap hallottunk, majdnem teljesen biztosra vehetjük, hogy az új számítógéprendszer a mély-pincében vagy teljesen szétrombolódott, vagy nagyon súlyosan megrongálódott. Tegnap egész nap, és ma a robbantás helyszínéről sugárzott tévéadásokat néztük, és azt, ahogy a mentőegységek kihozzák az épületből a halottakat és a még élő vagy haldokló sérülteket. Ez súlyos felelősség, amit hordoznunk kell, mivel a bombánk áldozatainak többsége csak csicskás volt, akik semmivel sem voltak jobban elkötelezve a rendszer beteg filozófiája vagy a fajpusztító céljai mellett, mint mi. De nincs mód arra, hogy szétromboljuk a rendszert anélkül, hogy ne bántsunk sok-sok ezer más ártatlan embert - lehetetlen. Ez rákos daganat, amely túl mélyen a húsunkba ette magát. És ha nem pusztítjuk el a rendszert, mielőtt elpusztít minket - ha nem vágjuk ki ezt a rákot az élő húsunkból - az egész fajunk elpusztul. Ezt már átgondoltuk minden cselekedet előtt, és mindannyian teljesen meg vagyunk győződve arról, hogy az, amit tettünk teljesen igazolt és helyes, de mégis nagyon nehéz dolog látni saját népünket, fajunkbelieket, véreinket, embereinket, olyan élesen, nagyon szenvedni a tetteink miatt. Mert az amerikai emberek olyan sok éven át nem voltak hajlandóak a kellemetlen döntéseket meghozni, azért van az, hogy most mi arra kényszerülünk most, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyek valóban nagyon kemények és szigorúak.. És nem ez a kulcs az egész problémához? A népünk (embereink) megrontása a zsidó-liberális-demokrata-egyenlőségesdi betegség által, amely leginkább a puha-elmeiségünkben ((puhaságunkban, puha beállítottságunkban, soft-mindedness)), mutatkozik, abban, hogy nem vagyunk HAJLANDÓAK felismerni az élet keményebb valóságait, mint bármi másban. A liberalizmus alapjában nőies, szolgai, ((megalázkodó, önmagát alávető, meghajló, submissive)) világnézet. Lehet jobb szó rá a nőiesnél, azaz infantilis, (babás, gyerekes). Olyan férfiaknak a világnézete, akiknek nincs meg erkölcsi keménységük, lelkierejük, hogy felálljanak és harcot vívjanak az élettel, akik nem tudnak alkalmazkodni ahhoz a tényhez, hogy a világ nem óriási, rózsaszín-és-kék, kipárnázott bölcsőde, amelyben az oroszlánok lefekszenek a bárányokkal, és mindenki él boldogan mindörökké. Fajunk lelkileg egészséges férfiai még akkor sem kéne ilyennek kívánják a világot, ha ilyen is lehetne. Az idegen megközelítése az életnek, nem azoké a fehér népeké, akik a zord északon küzdelem és küszködés által kellett kivívják létüket, hanem a rabszolga népeké, nem a szabad és szabadságra született népeké. De átitatta az egész társadalmunkat. Még azok is, akik nem fogadják el tudatosan a liberális elveket, megrontódtak tőle. Évtizedről-évtizedre a faji probléma Amerikában egyre rosszabb lett. De azoknak a többsége, akik megoldást akartak, akik a fehér Amerika megmaradását akarták, soha nem tudtak összeszedni magukban elég bátorságot, hogy a nyilvánvaló problémákkal szembenézzenek. A liberálisoknak és a zsidóknak csak annyit kellett tenniük, hogy elkezdjenek "embertelenségről" vagy "igazságtalanságról" vagy "fajirtásról" visongani, és a legtöbben azon fajunkbeliek közül, akik a megoldás szélei körül matattak, megfutamodtak, mint rémült nyulak. Mert soha sem volt olyan megoldás a faji problémára, amely "igazságos lett volna mindenki számára", vagy amelyik elfogadásáról minden érintettet illedelmesen meg lehetett volna győzni bármilyen felfordulás vagy kellemetlenség nélkül, mind próbálták kikerülni a problémával való foglalkozást, remélvén, hogy majd a probléma magától elmegy. És ugyanez igaz a zsidó problémára, és a színes emigráció problémájára, a túlnépesedés problémára, és az eugéniai problémára (az emberek minőségi szempontjainak, romlásának problémájára), és ezer más rokon problémára. Igen, a valósággal való szembenézésre, a kemény döntések meghozására, és a szükséges kemény dolgok megtevésére való képtelenség, ez a liberális betegség legkimagaslóbb tünete. Mindig megpróbál kikerülni egy kisebb kellemetlenséget most, és így egy sokkal nagyobb kellemetlenség kikerülhetetlen lesz később, mindig kibújik a jövőért való felelősség alól - így működik a liberális agy. De ennek ellenére, mikor a TV kamera egy szegény lány siralmas, megcsonkított hullájára, vagy akár egy FBI ügynökére koncentrál - amelyeket kihúznak a törmelékből, a gyomrom émelyeg, és nem tudok lélegezni. Borzalmas, borzalmas feladat az, ami előttünk van. És máris nyilvánvaló, hogy az irányított sajtó is meg akarja győzni a nyilvánosságot, hogy az, amit csinálunk, az egyszerűen borzalmas. Szándékosan hangsúlyozzák a szenvedést amit okoztunk, azáltal, hogy felváltva mutatják az áldozatokról készített közeli képeket a rokonaikkal készített könnyező interjúkkal. A riporterek szuggesztív kérdéseket kérdeznek mint, "Milyen embertelen állatok tehettek ilyesmit a lányoddal?". Tisztán látható, hogy az FBI épület bombázását az évszázad atrocitásának kívánják lefesteni. És valóban, ez olyan méretű tett volt, amilyen ennek előtte még sosem. Az összes robbantás, gyújtogatás, és orgyilkosság, amit a "Bal" követett el ebben az országban, mind jelentéktelenek voltak ehhez képest. De mekkora különbség volt a sajtó hozzáállásában! Emlékszem egy hosszú sorozat marxista terrorcselekményre 20 évvel ezelőttről, a vietnami háború alatt. Egy hatósági épületet felégettek, vagy dinamitoztak, és egy ártatlan járókelő is meghalt, de a sajtó mindig úgy festette ezeket a dolgokat, mint idealisztikus "tüntetési" tetteket. Volt egy fegyveres "forradalmár" néger banda, akik a "fekete párducoknak" hívták magukat. Minden alkalommal mikor lövöldözésbe keveredtek a rendőrséggel, a sajtó és a TV a könnyes interjúkat a kimúlt fekete bandatagok családtagjaival készítették, nem a rendőrök özvegyeivel. És mikor egy néger nő, aki a kommunista párt tagja volt, lövöldözést tervelt ki egy bírósági eljáráson, és még azt a sörétes puskát is ő hozta amivel egy bírót meggyilkoltak, a sajtó drukkoló tábort alkotott a bírósági eljárásán, és megpróbált egy népi hőst ((folk hero - mint pl Rózsa Sándor volt errefelé, vagy Robin Hood kicsivel arrébb)) csinálni belőle. Hát, ahogy Henry figyelmeztette a Washington Post-ot tegnap, mi hamarosan elkezdjük azt a számlát is egyenlíteni. Egy nap igazán amerikai sajtónk lesz ebben az országban, de addig még sok szerkesztő torkát kell elvágni. Október 16. Megint a régi barátaimmal vagyok a 2-es egységben. Ezeket a szavakat olajlámpa mellett írom, a csűrjük padlásán, ahol Katherinnek és nekem alvóhelyet készítettek. Kicsit hűvös és primitív, de legalább teljesen magunkban vagyunk. Ez az első alkalom, hogy egy egész éjjelünk van együtt, egyedül ((egymagunkban)). De valójában nem szénázni jöttünk ide, hanem felvenni egy rakomány robbanószert. A 8-as egység emberei akiket felküldtek ide, hogy találjanak robbanószert az FBI munkához, részben sikerrel jártak: nem találtak nagytömegű robbanószert, túl későn szerezték azt is, amit szereztek, és majdnem sikerült kinyíratniuk magukat, de viszont összeszedtek egy nagy rakás mindenféle lőszert a szervezet számára. Nem mondtak el nekem minden részletet, de sikerült nekik bevezetni egy 2 és 4 tonnás katonai teherkocsit az Aberdeen Kipróbáló Térség (katonai tank, robbanószer, és ágyú lőtérre/bázisra), 25 mérföldre innen, megtölteni robbanószerrel, és kivezetni - egy odabent levő emberünk segítségével. De sajnos rajtakapták őket egy tároló bunker kifosztása közben, és onnan ki kellett harcolniuk magukat aztán. A küzdelem során egyikük nagyon súlyosan megsebesült. Sikerült elmenekülniük az üldözőiktől, és eljutni a 2-es egység Baltimore melletti farmjáig, és azóta ott rejtőzködnek. Az az emberünk akit meglőttek, majdnem meghalt a golyó okozta sokktól ((az M16 és AK47 rohamfegyerek golyói úgy vannak tervezve, hogy a húst megütve szinte forognak, és minden energiájukat gyorsan beledobják az áldozatba, így még egy nem halálos helyen történő lövés is sokkot okoz a szervezetnek, sokszor ájulást, ami kezelés nélkül halált okozhat)) és vérveszteségtől, de egyetlen főszerve sem sérült, és most már úgy néz ki, hogy túl fogja élni, habár még mindig túl gyenge ahhoz, hogy elvigyék. A másik kettő a teherkocsijuk szerelgetésével foglalta el magát, amely pont alattunk parkol. Újrafestették, és pár más változtatást is csináltak rajta, hogy ne legyen felismerhető, mikor megindulnak vele vissza Washingtonba. De mikor mennek, nem fogják magukkal vinni a lőszer többségét. A nagy része itt lesz tárolva és az egész környék minden egységét ellátja. A WTP a mi egységünknek adta meg a kiváltságot, hogy először válogassunk belőle. Elég nagy választék van. Valószínűleg a legértékesebb belőle 30 láda repeszgránát - ez 750 gránát! Két ládát elviszünk. És akkor van vagy 100 darab, sok különféle típusú és méretű akna - jól jönnek majd csapdák készítésére. Kettőt-hármat elviszünk ezek közül is. Aztán vannak gyújtószerkezetek ((kanócok)), és erősítő pakolások halomszámra. Ládák teli gyutacsokkal, bombák, aknák, gránátok és minden más beindítására. És nyolc tekercs robbantózsinór ((ami a gyutacs töltetéhez hasonló erős robbanószerrel pakolt vezeték, amely egy robbantás erejét másodpercek töredéke alatt átvezeti egy másik gyutacsba vagy pakolásba - így lehetséges több robbanószert gyors, másodpercekkel egymás utáni sorozatban felrobbantani. Hivatásos épületrombolók pl. elintézik, hogy egy erős robbanószeres, v alakban formázott vágótöltet-vezeték elvágjon egy vasoszlopot, és rögtön utána egy alacsonyabb robbanószeres töltet kiverje a helyéből. Robbantózsinórral összekötve gyorsan, másodpercek töredékeivel egymás után sorrendbe robbannak az összefűzött töltetek. A kirobbantásos szénbányászatban pedig az összes töltetet összekötik ezzel, és így egy egész hegyoldalon vagy földszakaszon végigfut a robbantási hullám, ahogy leásott dinamittöltetek százai robbannak gyors egymásutánban)) És egy láda termit gyújtógránát. ((a termit alumínium- vagy más hasonló port használ a robbanószer mellett, amely nagyon magas hőfokon ég, és felhevít dolgokat, sőt összeforraszt vasrészeket, gyújtásra és mozgószerkezetek tönkretevésére használatos, - a második világháborúban ágyúrekeszeket és generátorokat, stb... tettek tönkre vele az amerikai különleges erők - személyzet ellen is borzalmas hatásai vannak.)). És sok más ez-az. Még egy 500-fontos ((kb. 250 kg)) általános célú ((légi)) bomba is. Olyan zajt csaptak, ahogy az utóbbit a teherautóba hurcolták, hogy egy őr meghallotta őket. De elvisszük ezt is magunkkal. Kb. 250 font tritonallal van megtöltve - ami a dinamit és alumínium por keverék, ezt kiolvaszthatjuk a bombából, és felhasználhatjuk kisebb bombák készítésére. Katherine és én mindketten nagyon boldogok voltunk, hogy együtt tehettük meg ezt az utat, de a körülmények aggasztóan néztek ki. George először Henryt küldte volna el velem, de Katherine reklamált. Reklamált, hogy neki még nem adtak alkalmat arra, hogy résztvegyen egységünk tevékenységeiben, és valóban, az utolsó két hónap alatt alig hagyta el bázisunkat. Azt mondta, hogy nem akar csak az egység szakácsa és takarítója lenni. Mindannyian feszültek voltunk egy kissé a bombázás óta, és Katherine egy kicsit élesen vitázott - majdnem mint egy feminista. (Jegyzet az olvasónak: a nők felszabadítása - vagy a feminizmus - a tömegpszichózis egy formája volt a régi korban. A nők, akiket érintett, tagadták nő létüket ((sőt az erre vonatkozó minden erkölcsi szempontot is le próbáltak tagadtatni áldozataikkal - a meghülyítettekkel a feminizmus zsidó készítői)), és kikövetelték, hogy ők "emberek" voltak, és nem "nők". Ezt a ficamodottságot is hirdette és erre buzdította az embereket a rendszer - kihasználta eszközként, hogy sajátmaga ellen fordítsa fajunkat, ((és erkölcsi alapjait a sajtóból ömlesztett, férfiakra és nőkre célzott erkölcstelenséggel, erkölcsellenes félrevezetéssel, és a férfiakra célzott szemetesítő pornografikus, azaz nő-leértékelő propagandával tegyék tönkre )). George hevülten kikérte magának, hogy Katherinet nem érte diszkrimináció, és hogy az ő álcázási és arcelváltoztatási tehetsége különösen értékes volt az egységünk számára, és hogy a feladatokat kimondottan azon az alapon osztotta ki, hogy a legjobb belátása szerint a lehető leghatékonyabb működést eredményezze. Én elsimítottam dolgokat azzal, hogy azt javasoltam talán jobb lenne, ha egy kocsi teli illegális rakományt egy nő és egy férfi vezetne, mint két férfi. A rendőrség az utóbbi időben felléptette a működését és sok kocsit állított meg találomra a Washington környéken az utóbbi pár nap alatt. Henry egyetértett a javaslatommal, és George kelletlenül beleegyezett. De sejtem, hogy gyanítja, hogy Katherine kilobbanásának oka legalább részben az, hogy inkább lett volna velem, mintsem, hogy egy egész napot ott maradjon egyedül vele. Nem csináltunk feltűnést a viszonyunkból, de nem valószínű, hogy Henry vagy George eddig nem jöttek rá, hogy Katherine és én együtt vagyunk. Ez elég kényelmetlen helyzetet teremtett mindannyiunk számára. Teljesen külön attól, hogy George és Henry mindketten egészséges férfiak, és Katherine az egyetlen női személy közöttünk, egy másik probléma a szervezeti fegyelem. A Szervezet engedményeket tett házaspárok részére, úgy, hogy párok ugyanazon egységek részei lehetnek, és egy férjnek vétójoga van bármiféle parancs fölött, amit a felesége kap. De ezen kivételtől eltekintve, a nők pont úgy alá vannak vetve a szervezeti fegyelemnek mint a férfiak, és a csaknem minden egységben uralkodó informális ((baráti)) légkör ellenére, a Szervezeti fegyelem bármilyen megtörése ((pl. engedetlenség)) nagyon komoly dolog. Katherine és én beszéltünk erről, és annak ellenére, hogy a viszonyunk természetesen erkölcsös és helyes, nem valami kimondottan fizikai erkölcstelenség, minden felelősség nélkül, nem is akarjuk egyelőre házasság szintjére vinni. Az egyik ok az, hogy még sokat kell tanuljunk egymásról. Egy másik szempont pedig az, hogy mindkettőnknek mindent felülmúló elkötelezettsége van a Szervezethez, a harcunkhoz, és az egységünkhöz és nem lenne helyes, ha könnyedén vennénk, vagy könnyedén megtennénk bármit, ami lehet, hogy hátráltatná ezt az elkötelezettséget. De akárhogy is, meg kell oldjunk dolgokat vagy így vagy úgy, hamarosan.
1991, október 23. Ma reggel volt először lehetőségem írni, mióta Katherine és én felszedtük a hadianyagot a múlt héten Marylandben. Egységünk három küldetést hajtott végre az utolsó hat nap alatt.
Múlt hétfőn éjszaka, Henry, George és én rajtaütöttünk a Washington Poston. Gyors dolog volt, kevés előkészületet igényelt, bár jó pár percet vitatkoztunk előtte arról, hogy hogy hajtsuk végre. Henry személyeket vett volna célba, de ehelyett úgy sült el, hogy csak egyik nyomdagépüket pusztítottuk el. Henry ötlete az volt, hogy mi hárman törjünk be a hatodik emeleti a hírfogadó szobába és a szerkesztői irodákba, majd repeszgránátokkal és géppuskákkal öljünk meg annyi embert amennyit csak tudunk. Ha épp az esti 7:30- as lapzártájuk előtt csapnánk le, majdnem mindenkit bent érnénk. George elvetette ezt a manővert, mint olyat, amit részletes terv nélkül túl kockázatos kivitelezni. Százak dolgoznak a Washington Post épületében, a gránátok és lövések hangja a hatodik emeleten valószínűleg kikergetné nagy részüket a lépcsőházba és a folyosókra. Ha a lifttel próbálnánk lejönni viszont, akkor valaki kikapcsolhatná a főkapcsolót, és csapdába esnénk. Másfelől viszont, a lobbyból be lehet látni a nyomdaszobába egy nagy táblaüveg ablakon keresztül. Tehát fölszereltem egy rögtönzött bombát, úgy, hogy kézigránátot erősítettem egy kis harckocsi-aknára ragasztószalaggal. Az egész kb. 6 font volt és elég esetlen, de el lehetett dobni 50 lábnyira is, mint egy túlméretezett gránátot. Egy sikátorban parkoltunk le kb. 100 yardnyira a Post főbejáratától. Amint George lefegyverezte az őrt, Henry óriási lyukat lőtt rövidre vágott csövű sörétes puskájával a nyomdaszoba ablakába. Ekkor meghúztam a saját készítésű gránát-akna kombináción a pöcköt, és behajítottam a legközelebbi nyomdagép hengerei közé, amit épp akkor készítettek elő az éjszakai munkához. Amíg a bomba felrobbant, a belőtt ablak alatti téglafal mögé buktunk, majd Henry meg én gyorsan féltucat termit gyújtógránátot dobtunk a nyomda szobába. Mindannyian visszatértünk, mielőtt bárki kijöhetett volna akár a járdára is, és így a gyorsaságnak köszönhetően senki még az autónkat sem látta. Katherine természetesen elvégezte a rendszeres ügyes munkáját az arcunkkal. Másnap reggel a Post kb. egy órával később jelent meg az utcákon, mint szokott, és az előfizetők sem kapták meg újságjaikat, mivel a korai kiadások kimaradtak, de a Postnak nem lett különösebb baja. Alapjában véve csak egy nyomdagépet károsítottunk meg bombánkkal, és kicsit megfüstöltünk néhány dolgot gyújtógránátjainkkal, amelyek közül az egyik felgyújtott egy hordó tintát, de erőfeszítéseink ellenére a Post szinte semmit sem veszített képességéből, hogy terjessze a hazugságait és a mérgezését. Nagyon bosszankodtunk emiatt. Világossá vált számunkra, hogy buta módon olyan kockázatot vállaltunk, ami messze nem állt arányban azzal az eredménnyel, haladással, amit legjobb esetben elérhettünk volna vele. Eldöntöttük, hogy a jövőben saját kezdeményezésű küldetést nem fogunk indítani, amíg nem mértük alaposan fel a célját, és nem győződtünk meg róla, hogy megéri a kockázatot. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy csupán az ütés kedvéért üssünk a rendszer ellen, különben egy sereg bolhához fogunk hasonlítani, amelyek egy elefántot akarnak halálra csípni. Minden ütést gondosan ki kell mérni a hatására tekintettel. Visszatekintve sokkal jobbnak tűnt Henry terve, hogy támadjuk meg a hírfogadó szobát és az irodákat. Várakoznunk kellett volna néhány napot, hogy jó tervet eszeljünk ki, ami igazán megbénította volna a Postot, ahelyett, hogy belesiessünk egy félig-meddig rajtaütésbe a nyomdáin. Amit elértünk, az csak az, hogy a Postot jobban őrizték, és megnehezítettünk minden jövőbeni akciót. Bár a küldetés utáni reggelen visszanyertünk a becsületünkből egy kicsit. Gyanítva, hogy a szerkesztői banda nagy része éjszakáját az irodákban töltötte, hogy megírja az éjszaka történéseit, és otthon lesznek, hogy kialudják magukat, úgy határoztunk, egyiküket meglátogatjuk. Miután átnéztük az újságot, megállapodtunk a szerkesztői oldal főszerkesztőjén, aki egy különösen vérengző cikket írt rólunk. Szavaiból csöpögött a talmudi gyűlölet. Rasszisták, írta, nem érdemelnek emberszámba vevést, sem a rendőrségtől, sem pedig egyetlen tisztességes polgártól sem. Szerinte le kéne lőni minden hozzánk hasonlóan gondolkodót mint megannyi veszett kutyát. Ellentétben általános támogatásával nemi erőszakban bűnös vagy gyilkos feketék irányába, és a hosszú prédikációival a "rendőri brutalitásról" és "túlkapásról" ezekben az esetekben! Henry és én bementünk busszal a belvárosba, és aztán leintettünk egy taxit, fekete vezetővel. Mikor felmentünk a szerkesztő Silver Spring-i kocsifeljárójára, a fekete már a csomagtartóban volt- döglötten. A taxiban vártam, amíg Henry csöngetett, és a válaszoló nőnek azt mondta, csomagot hozott a Posttól, és aláírásra van szüksége. Mikor pár pillanat múlva megjelent az ajtóban az álmosszemű szerkesztő, fürdőköpenyben, Henry szó szerint kettélőtte két lövéssel a kabátja alatt felhozott levágott csövű sörétes puskájával. Szerdán mind a négyen (Katherine vezette az autót) végleg megsemmisítettük a Washingtoni terület legjelentősebb tévéállomását. Kemény volt, és voltak olyan pillanatok, mikor nem hittem, hogy elmenekülünk. Még mindig nem tiszta, hogy milyen hatással van tevékenységünk az általános közvéleményre. Nagyrészt az emberek csak a saját ügyeikkel foglalkoznak, mint ahogy mindig is tették. Bár voltak hatásai. Egy tucat állam nemzeti gárdáját kihívták, hogy erősítsék meg a helyi rendőri erőket, és most mindenfelé nagylétszámú állandó őrségek vannak, minden Washingtoni kormányépület előtt, sok város nagyobb sajtóirodái előtt, és kormányemberek százainak lakásainál. Egy héten belül, úgy sejtem, minden kongresszusi tagnak, minden szövetségi kormány nál alkalmazott bírónak, és minden szövetségi kormány alkalmazta bürokratának az asszisztens-titkári szintről felfelé, állandó testőrséget rendelnek ki. A sok homokzsák, géppuska, és khakiszínű egyenruha, ami már Washington minden részén kezd megjelenni, ha akarják, ha nem, növeli a közvélemény tudatosságát - habár lefogadom, hogy kinn, mondjuk Iowa állam kukoricamezőin messze nem ilyen dramatikus a helyzet. A legnagyobb nehézségünk az, hogy a nyilvánosság minket és minden tetteinket csak a sajtón keresztül látja. Képesek vagyunk magunkat eléggé nagy problémává tenni, hogy a média nem engedheti meg magának, hogy ne beszéljen rólunk, vagy lekicsizzen minket, tehát pont az ellenkező taktikát használják, elárasztják a nyilvánosságot torzításokkal, féligazságokkal és hazugságokkal rólunk. Az utóbbi két hét alatt folyamatosan mocskoltak, megpróbálva meggyőzni mindenkit arról, hogy mi a gonoszság földi megtestesítői vagyunk, fenyegetés mindarra, ami rendes, tisztességes, nemes és érdemes, értékes, szép és jó. Ránkszabadították a tömegsajtó egész erejét, nem csak a szokásos ferdített-hírek kezelést kaptuk, de hosszú "háttér" cikkeket a vasárnapi újságokban, kiegészítve hamisított képekkel Szervezetgyűlésekről és tevékenységekről, "szakértők" beszámolóit TV programokban - mindent ránk zúdítottak! A rólunk kitalált mesék közül egyesek igazán csak "fantasztikusak", de tartok attól, hogy az amerikai nyilvánosság eléggé buta ahhoz, hogy elhiggye. Ami most történik, emlékeztet a Hitler és a Németek elleni médiahadjáratra, az 1940-es években, történetek arról, hogy Hitler dührohamokat kap és dühében szőnyegeket rág, és hamis német tervek Amerika inváziójára, a németek csecsemőket nyúznak meg élve, hogy lámpaernyőket készítsenek belőlük, aztán szappant főznek belőlük, és gőzgépekkel irtják az ártatlan zsidókat. A zsidók meggyőzték az amerikai embereket, hogy ezek a történetek igazak voltak, és az eredménye a II. világháború volt, amelyben fajunk legjobbjainak milliói mészárolódtak le - általunk - és egész Kelet- és Közép- Európából óriási kommunista lágert ((börtöntábort)) csináltak. Most nagyon úgy néz ki, hogy a rendszer még egyszer szándékos döntést hozott, hogy háborús hisztériát kelt, azáltal, hogy még veszélyesebbnek mutatnak be, mint amilyenek vagyunk. Mi vagyunk az új németek, és az országot pszichológiailag felhúzzák, ((mint egy felhúzhatós játékszert, vagy szerkezetet)), hogy eltöröljenek minket. A rendszer így sokkal jobban segít nekünk abban, hogy felébresszük a nyilvánosság tudatát harcunkról, mint remélhettük volna. De ijesztő módon határozottan úgy sejtem, hogy a rendszer legfelsőbb rétegei nem igazán aggódnak miattunk, nem gondolják, hogy igazán veszélyt jelentenénk reájuk, és cinikusan ürügyként használnak minket egyes saját programjaik véghezviteléhez, mint pl. a belső útlevélprogramjuk. Egységünk - az FBI bombázása után- általános feladatként a helyi média elleni direkt akciós fellépést ((közvetlen támadását)) kapta, pont úgy, mint más egységek a rendszer más részlegeit kapták célpontul. De az világossá lett, hogy direkt akcióval egyedül nem győzhetünk, túl sokan vannak ők, és túl kevesen vagyunk mi. Meg kell győznünk az amerikai embereknek legalább jelentős részét, hogy az, amit teszünk, az szükséges és helyes is. Az utóbbi propagandafeladat, és eddig nem voltunk valami sikeresek ebből a szempontból. A 2-es és 6-os egység a fő felelősek a propagandáért, a Washington térségben, ha jól tudom a 6-os emberei szétszórtak néhány tonnányi röplapot az utcákon a mi nap; Henry tegnap felvett egyet a belváros járdájáról. De attól tartok, a röplapok önmagukban nem tudnak előretörni a rendszer tömegsajtójával szemben. A leglátványosabb propaganda akciónk múlt szerdán volt, és súlyos tragédiával végződött. Ugyanaznap, amelyen egységünk fölrobbantotta a tévéállomást, a 6-os egység három embere elfoglalt egy rádióállomást és elkezdtek sugározni az embereknek egy felhívást, hogy csatlakozzanak a rendszert szétzúzásáért folytatott harcunkhoz. Üzenetüket felvették szalagra, és bomba-csapdákkal biztosították az állomás ajtait, miután minden alkalmazottat bezártak egy raktárszobába. Azt tervezték, hogy lelépnek, amíg a szalag játszódik, azt remélvén, hogy a rendőrség azt fogja gondolni, hogy még mindig bent vannak, és ostrom alá veszi a helyiséget könnygázzal, - így fél óra sugárzási időt kaptak volna, és nyugodtan le is léphettek volna, amíg a rendőrök ott időznek, és rohamtervet sütnek ki. De a rendőrség előbb érkezett, mint számították, és szinte azonnal megrohamozta az épületet, beszorítva embereinket. Kettőjüket lelőtték az ezt követő tűzharcban, és a harmadikuk sem néz ki úgy, hogy életben fog maradni. A Szervezet üzenetét kevesebb mint 10 percig sugározták. Ezek voltak az első elszenvedett veszteségeink itt, de majdnem teljesen kiirtotta a 6-os egységet. A túlélőik, két nő és egy férfi ideiglenesen hozzánk jöttek. Egy emberükkel a rendőrség kezén természetesen azonnal el kellett hagyniuk a saját szállásukat. A lakhelyükkel együtt elvesztettük a Szervezet két Washington területi nyomdagépének egyikét, bár nyomtatási felszerelésük és egyéb könnyű felszerelésük nagy részét sikerült kimentenünk. És megszereztük kisteherautójukat, ami igazán hasznos lesz, ha itt maradnak. Október 28. Múlt éjszaka kellett eleget tennem a legkellemetlenebb feladatnak, amit kaptam, mióta a Szervezethez csatlakoztam 4 éve. Részt vettem egy zendülő kivégzésében. Harry Powell az 5-ös egység vezetője volt. Múlt héten, mikor a WTP azt a feladatot bízta egységére, hogy nyírják ki a fajkeverés két legpimaszabb és leghangosabb sürgetőjét a környékünkön - egy papot és egy rabbit, egy olyan széles körben elterjesztett kérés rész-szerzőit, amely a Kongresszustól különleges adókedvezményeket kért a megházasodott kevert "pároknak" - Powell megtagadta a parancsot. Visszaküldött egy üzenetet a WTP- nek, hogy ellenzi a vérengzés további alkalmazását, és egysége nem fog részt venni több terrorista akcióban. Azonnal letartóztatták, és tegnap a WTP minden egységből egy képviselő gyűlt össze - beleértve az 5 egységet is - hogy ítéljenek fölötte. A 10-es egység nem tudott senkit küldeni így 11 tag - nyolc férfi és három nő - találkozott egy tiszttel a WTP-től egy "legális" emberünk tulajdonában lévő ajándékbolt pinceraktárában. Én voltam az 1-es egység képviselője. A WFC tisztje nagyon röviden adta elő a tényállást Powell ellen. Az 5-ös egység képviselője megerősítette a tényeket: Powell nemcsak megtagadta a parancsot, hanem az egység többi tagjának is utasítást adott, hogy ne engedelmeskedjenek. Szerencsére, ők nem hagyták magukat eltéríteni. Powell lehetőséget kapott, hogy a maga érdekében beszéljen. Meg is tette több mint két órán át, néha-néha egyikünk-másikunk kérdésével félbeszakítva. Amit mondott, nagyon megrázott, de megkönnyítette döntésünket mindannyiunk számára - ebben biztos vagyok. Harry Powell lényegében "felelősségteljes konzervatív" volt. A tény, hogy nemcsak, hogy a szervezet tagja volt, hanem egy egység vezetőjévé vált, sokkal inkább terheli a Szervezetet, mint őt. Az alapproblémája az volt, hogy terrorcselekedeteink a rendszer ellen csak rosszabbá tesznek dolgokat, azáltal, hogy egyre jobban és jobban elnyomó intézkedésekbe "provokáljuk" a rendszert. Hát, természetesen mindannyian értettük ezt! Vagy legalábbis gondoltam, hogy mindenki értette. Úgy néz ki Powell nem értette. Vagyis nem értette, hogy a politikai terror legfőbb céljainak egyike, bárhol és bármikor az, hogy kényszerítsék a hatóságokat, hogy reagáljanak rá, elnyomóbbá váljanak, így elidegenítsék a lakosság egy részét, és szimpátiát termeljenek a terroristák iránt. A másik cél a lakosság biztonságérzetét és a kormány sérthetetlenségébe vetett hitét megsemmisítve nyugtalanságot kelteni. Ahogy Powell beszélt, egyre tisztábbá és világosabbá vált, hogy ő konzervatív, nem pedig forradalmár. Úgy beszélt, mintha a Szervezet egész célja az lenne, hogy a rendszert bizonyos reformok végrehajtására kényszerítse, ahelyett, hogy megsemmisítse a rendszert, gyökértől rügyig, és a helyébe valami radikálisan és teljesen másat építsen. Azért állt szemben a rendszerrel, mert túlságosan megadóztatta a vállalkozását(egy hardver boltja volt, mielőtt föld alá kényszerültünk). A rendszer feketék iránti engedékenysége is azért zavarta, mert a bűnözés és az utcai zendülések rossz voltak az üzletelésre nézve. Azért állt szemben a rendszer lőfegyver-elkobzásával, mert úgy érezte, személyes biztonsága megköveteli a fegyvert. Motivációi egy libertáriánus ((egyéni szabadságpárti)) motivációi voltak, az én-központú egyedé, aki a kormányzás ((minden kormányzás és kormány)) alapvető rosszát a szabad vállalkozás és az egyéni szabadság korlátozásában látja. Valaki megkérdezte tőle, hogy vajon elfelejtette-e, amit a Szervezet újra és újra elismételt, vagyis, hogy harcunk célja fajunk, vérünk jövőjének biztosítása, és hogy az egyéni szabadság szempontja, alárendelt ennek a hatalmas célnak. Válasza erre az volt, hogy a Szervezet vérengző taktikája sem fajunknak, sem a személyes szabadságnak nincs hasznára. Ez a válasz megint bebizonyította, nem igazán érti, hogy mit próbálunk csinálni. Kezdetben azért értett egyet a fegyveres erő alkalmazásával, mert naivan úgy gondolta, hogy az egész célja az volt hogy: majd megmutatjuk azoknak a gazembereknek! Mikor a rendszer, ahelyett, hogy meghátrált volna, még jobban elkezdte megszorítani a csavarokat, úgy döntött, hogy terrorista hozzáállásunk káros. Egyszerűen nem tudta elfogadni a tényt, hogy a célunk és utunk nem történelmünk egy korábbi szakaszához visszatérés, hanem le kell győznünk a jelent, és előretörnünk a jövőbe, úgy, hogy mi választjuk és határozzuk meg ennek a jövőnek az irányát, nem pedig a rendszer. Amíg nem téptük ki a kormányrudat a kezéből, és hajítottuk a rendszert a habok közé, az állam hajója tovább fog rohanni a tönkrevágás útján, és halálba viszi egész fajunkat. De nem lesz megállás, visszaút. Már a zátonyok és sziklák között vagyunk, és valószínűleg elég csúful össze-vissza horzsolódunk, mielőtt bármilyen nyílt vízre találunk. Talán igaza volt, hogy taktikánk rossz, a lakosság reakciója majd megválaszolja ezt a kérdést. De az egész hozzáállása, beállítottsága rossz volt. Ahogy hallgattam Powellt, egy 19. századi író jutott eszembe, Brooks Adams, és az emberi fajta két osztályba osztása: szellemi és gazdasági ember. Powell a gazdasági ember szinte karikatúrába illő példája volt. Az elvek, végső célok, a rendszer és a mi világnézetünk közti teljes ellentét, mindez semmit sem jelentett neki. A Szervezet hitvallását vajmi ideológiai légypapírnak tekintette, ami egyszerűen arra való, hogy új tagokat fogjunk be vele magunknak. A rendszer elleni harcunkat csupán a hatalomért folyó küzdelemnek látta, semmi egyébnek. Ha nem tudjuk legyőzni őket, meg kell próbáljunk alkut kötni velük, előnyösebb körülményekért. Elgondolkodtam azon, hogy még hányan gondolkodnak a Szervezetben úgy, mint Powell, és beleborzongtam. Túl gyorsan kényszerültünk felnőni. Nem volt elég idő, hogy kifejlesszük minden emberünkben a ténylegesen vallásos hitet célunk és tanaink irányába, ami megelőzte volna Powell esetét, hogy kirostáljuk az őféléket még a harc előtt. Így ahogy volt, nem igazán volt választásunk Powell sorsára nézve. Nem csak engedetlensége volt a baj, hanem hogy teljesen megbízhatatlannak bizonyította magát. Hogy legyen közöttünk valaki - és egy egység vezetője ráadásul - aki nyíltan beszél a többi tagnak arról, hogy alkudozzunk a rendszerrel, még a Háború elején? Csak egy mód volt rá, hogy a helyzetet megoldjuk.
A nyolc jelenlévő férfitag sorsot húzott, és hárman, köztük én is, a kivégző osztagba kerültünk. Mikor Powell rájött, hogy meg lesz ölve, megpróbált szabadulni. Megkötöztük kezét és a lábát, és be kellett tömnünk a száját, mikor el kezdett kiáltozni. Elvezettük egy Washingtontól 10 mérföldre eső erdős területre, lelőttük, és eltemettük.
November 4, 1991. Ma leves és kenyér megint, és abból sem sok. A pénzünk majdnem kifogyott, és még mindig nincs semmi a WTP-től. Ha a fizetésünk nem jön át a következő pár napban, megint fegyveres rabláshoz fog kelleni folyamodjunk - kellemetlen kilátás. A 2-es egységnek - úgy néz ki - még mindig kifogyhatatlan az élelmiszerkészlete, és sokkal rosszabbul lennénk, ha nem adták volna azt a csomagtartónyi konzervet egy hónappal ezelőtt - főleg, mivel most hét embert kell etetnünk. De most egyszerűen túl veszélyes felvezetni Maryland-be ételért. Túl nagy az esélye annak, hogy belefutunk egy rendőrségi útblokádba, ellenőrzőpontba. Ez a legészrevehetőbb, és a nyilvánosság részére legkényelmetlenebb, legidegesítőbb eredménye a terrorkampányunknak. A magánkocsis utazás legalábbis Washington környékén rémálom, óriási úttorlódásokkal mindenütt, amelyeket a rendőrségi ellenőrzőpontok okoznak. Az utóbbi pár napban ez a rendőrségi tevékenység jelentősen megnőtt, és úgy néz ki az élet rendszeres része lesz a belátható jövőben. Habár eddig, még nem kezdték el megállítani a gyalogosokat, a bicikliseket és a buszokat. Tehát még mindig eljuthatunk oda ahova akarunk, csak nem olyan jól és könnyűszerrel mint eddig. Hopp, megint elvették a villanyt. Ez már a második alkalom ma este, hogy elő kellett szedjük a gyertyákat. Idénig a legrosszabb elektromos áramhiányok nyáron voltak, de most már november van, és még mindig hatályban van az "ideiglenes" 15% feszültségcsökkentés, amit júliusban hoztak be. Még ez az állítólagos "fakulás" sem ment meg az egyre gyakoribb áramszünetektől. De viszont nyilvánvaló, hogy valakik hasznot húznak az áramhiányból. Mikor Katherine elég szerencsés volt, hogy gyertyákat találjon egy élelmiszerüzletben múlt héten, 1 dollár 50 centet kellett fizetnie értük darabonként. Az olaj- és benzinlámpák ára az égekig szökött, de a szerszám- és felszerelésüzletekben úgyis csak ritkán találhatóak. Mikor lesz egy kis időm, meglátom mit tudok összeeszkábálni abban az irányban. Fenttartottuk a nyomást a rendszer ellen az utóbbi hét alatt, sok egy-emberes, alacsony kockázatú tevékenységgel. Például körülbelül 40 gránáttámadás történt szövetségi (kormány) épületek és a sajtó ellen Washingtonban, és az egységünk felelős 11-ért ezek közül. Mivel mostanában lehetetlen, hogy bármelyik kormányépületbe teljes testi vizsgálás nélkül behatoljunk a posták kivételével, zseniálisak kellett legyünk. Egyik esetben Henry kihúzta a biztosítópöcköt egy gránátból, és becsúsztatta egy megrakott targonca két doboza közé, amely a Washington Post teherszállítmány-fogadó bejárata előtt várakozott, úgy dugva be azt, hogy a biztonsági fogantyúját a ládák tartották a helyén. Nem várakozott a következményre, de hírjelentések később jelentették, hogy robbanás volt a Post épületében, amely megölt egy ottdolgozót, és komolyan megsebesített három másikat. De a legtöbbször sörétes puskákra szerelt, saját készítményű gránátkilövőket használtunk. Ezek egy maximum 150 méternyi lőtávval szolgáltatnak, de a gránát mindig ez előtt robban hacsak a gyutacsán nem módosítunk. Hogy sikeresen használja valaki ezt a fegyvert csak egy, 100 méterre a célponttól levő rejtekhelyre van szüksége. Gránátokat lőttünk egy mozgó autó hátsó üléséről, egy közeli épület véceablakából, és éjjel a célpont épülettől átellenben, az utca másik felén levő kis park bokrai közül. Egy kis szerencsével el lehet találni egy ablakot, és robbanást okozni egy irodában vagy folyosón. De még akkor is, mikor a gránát lepattan az épület külső oldaláról a robbanás kitör ablakokat, és a szilánk mindig erősen elgondolkodtatja az ott dolgozókat. Ha elég sokáig fent tartjuk ezt a helyzetet, akkor rákényszeríthetjük a kormányt, hogy ablakfedőt tegyen az összes ablakokra, az összes Kormányépületen, amely biztos, hogy befolyásolni fogja a kormánynak dolgozók helyzettudatát ((lelkiismeretét - consciousness, érzetét, tudatát)). De nyilvánvaló, hogy nem fogjuk tudni ez efféle tevékenységet örökre fenntartani. Tegnap elvesztettük az egyik legjobb harcosunkat, Rodger Greene-t a 8-as egységből, és még több embert fogunk veszteni, ahogy telik az idő. A rendszer előbb utóbb megnyer, bármilyenféle számháborút, figyelembe véve a roppant számbeli fölényét. Ezt a problémát már átbeszéltük sokszor magunk között, és mindig visszatérünk ugyanarra az akadályra: a forradalmi légkör ((revolutionary attitude)) csaknem teljesen hiányzik Amerikában, a szervezeten kívül, és az összes tevékenységünk eddig, úgy néz ki, nem változtatott ezen a tényen. A tömegek egyáltalán nem szeretik a rendszert, és az elégedetlenkedésük ((elégedetlen a mormogásuk)) egyre növekedett az utóbbi hat vagy hét éven át, ahogy az életszínvonal csökkent, - de még mindig túl nagy kényelemben vannak, és túl közömbösek ((lusták passzívak, letelepedettek - complacent)) hogy a forradalom gondolatát forgassák a fejükben. Ezen túl ott van az a roppant hátrányunk, hogy a rendszer teljesen irányítja azt a képet rólunk, ami a nyilvánosságot eléri ((a szervezet nyilvános imázsát)) rendszeres visszajelzéseket kapunk a "legálisainktól" arról, hogy a nyilvánosság mit gondol rólunk, és a legtöbb közönséges ember elfogadta megkérdőjelezés nélkül a rendszer festett képét rólunk, mint "banditák" és "gyilkosok". Valamilyen együttérzés nélkül az általános nyilvánosság részéről nem tudunk elég újoncot találni, hogy pótoljuk a veszteségeinket. És hogy a rendszer ellenőrzi a nyilvánosságot informáló összes médiát, illetve a mi összes lehetőségünket a nyilvánossághoz szóláshoz, nehéz belátni, hogy hogy fogjuk kitermelni ezt az együttérzést. A szórólapjaink, és a néha végrehajtott pár perces rádió vagy televízió adóelfoglalások - egyszerűen nem tudnak eléggé előretörni a szüntelen, folyamatos agymosási áradat ellen, amit a rendszer használ, hogy az embertömegeket irányítsa. Az elektromosság visszajött, most, hogy kész vagyok lefeküdni. Néha úgy gondolom, hogy a rendszert saját gyengeségei és hibái fogják lehúzni, és pont olyan gyorsan segítségünk nélkül is, mint a segítségünkkel. Az állandó áramszünet csak az egyik repedés a sok ezer közül ebben a romladozó építményben, amit mi olyan elkeseredetten akarunk szétzúzni. November 8. Az utolsó pár napban nagy változás történt az otthoni életünkben. A múlt csütörtökön létszám a műhelyünkben megnövekedett nyolcra, de most megint lecsökkent négyre: én, Katherine, Bill és Carol Hanrahan, akik a 6-os egység tagjai voltak régebben. Henry és George új egységbe kerültek Edna Carlsonnal, aki a 6-os egység katasztrófája után került hozzánk, és Dick Wheelerrel, az 1-es egység egyetlen túlélőjével - a búvóhelyük ellen intézett csütörtöki rendőrségi rajtaütés után. Ők négyen új helyiségre költöztek Washington környékén. Ez az új helyzet jobb működési szempontokból is, mint azelőtt, mert megoldotta azt a személyes gondot, ami engem és Katherine-t aggasztott. Mi itt a műhelyben most ténylegesen technikai támogató-szolgáltató egység vagyunk, míg a négy fő, akik elmentek, rongálási ((szabotázs)) és orgyilkossági egység. Bill Hanrahan gépész, autószerelő, és nyomdász. Két hónappal ezelőtt ő és Carol kis nyomdászatot működtettek Alexandriában. A felesége nem osztja Bill gépészeti zsenialitását ((tehetségét)), de elég ügyes nyomdász. Ahogy szerezünk egy másik nyomdagépet, az ő feladata lesz termelni azoknak a szórólapoknak és más propaganda anyagoknak a többségét, amit a Szervezet titokban szétoszt a környéken. Én továbbra is felelős leszek a Szervezet kommunikációs felszereléséért, és a különleges muníciókért ((lőszeranyagért)). Bill segíteni fog nekem az utóbbival, és szintén ő lesz az egységünk fegyverkészítési mestere, és fegyverraktárosa. Katherinnek újból megadódik az a lehetőség, hogy szerkesztői tehetségét gyakorolja, korlátozott mértékben, úgy, hogy az ő dolga lesz előkészíteni a WTP-től kapott írott anyagot a nyomtatásra. Saját belátása szerint csinálhat összevonásokat, kitörléseket, és más változtatásokat az anyagon, hogy ráférjen egy-egy szórólapra... Bill és én befejeztük az első különleges muníciós fegyverkezési munkánkat tegnap. Átalakítottunk egy régi 4.2 hüvelykes aknavetőt, hogy 81 mm-es lövedékeket tudjon ellátni. A módosítás szükséges volt, mert eddig el nem tudtunk szerelni egy 81 mm-es aknavetőt a 81 mm-es lövedékeknek, amit az Aberdeen kipróbáló térségen végrehajtott rajtaütés során ragadtunk meg az elmúlt hónapban. Egyik fegyvermániás tagunknak viszont volt egy működőképes 4.2 hüvelykes aknavetője, amit az 1940-és évek vége óta tartogatott elrejtve. A Szervezet nagyon fontos hadműveletet tervez a következő egy-két napon, amikor sor kerül majd az aknavető használatára. Bill és én nagy nyomás alá kerültünk, hogy befejezzük a munkát idejében. A fő nehézségünk, hogy egy kellő (belső) átmérőjű acélcsövet találjunk, amit belehegeszthetünk a 4.2 hüvelykes csőbe, mivel nincs most marógépünk, vagy bármilyen más gépészeti felszerelésünk. Egyszer találtunk egy kereskedőt, aki a szükséges átmérőjű csövet forgalmazta, a többi eléggé könnyű volt, és büszkék vagyunk az eredményre, habár háromszor olyan súlyos mint amilyen súlyosnak egy 81 mm-es aknavetőnek kellene lennie. Ma szintén elvégeztünk egy munkát, amely elméletileg eléggé egyszerű kellett volna legyen, de ami gyakorlatban nehezebb volt mint gondoltuk volna: kiolvasztani a robbanótöltetet az 500-fontos bombából. Nagy erőlködéssel és izzadással, és jópár égési sérüléssel a forró víztől, amit magunkra is sikerült öntenünk, kiszedtük a triton többségét a bombából, és beletettük egy kamra teli borkánba, nagyobb üres konzervesdobozba, és más tartóedényekbe. A munka eltartott egész nap és mindenki türelmét felőrölte, de most megvan az anyagunk elég közepes méretű bombára, hogy hónapokig tartson. Azt gondolom Bill Hanrahan nagyon alkalmas társnak fog bizonyulni új feladataink elvégzésében. (Az új megjelölésünk 6-os egység és én irányítom). És természetesen az új berendezkedés sokkal jobb nekem és Katherinnek mint a régi, most, hogy a mi épületünket egy másik házaspárral osztjuk meg, két egyedülálló férfi lakótárs helyett. Azt írtam "egy másik házaspár", de persze ezt csak képletesen írtam, mivel Katherine és én még nem vagyunk formálisan házasok. Az utóbbi két hónapban, és különösen az utóbbi két-három hétben annyi mindent átéltünk együtt, és olyannyira egymásra utaltak lettünk társaságért, hogy legalább olyan erős kapcsolat jött létre közöttünk, mint a házasság. A múltban, mikor bármelyikünk feladatot kapott, azon ügyeskedtünk, hogy együtt tudjunk dolgozni rajta. Most az ilyen együttműködéshez nem lesz szükség ügyeskedésre. Érdekes viszont, hogy a Szervezetben-működés, amely mindannyiunkat olyan életmódra kényszerít, amely természetellenes sok szempontból, sokkal természetesebb viszonyhoz vezetett a nemek között a Szervezeten belül, mint ami ezen kívül létezik. Habár az egyedülálló női tagjaink elméletileg "egyenlőek" a férfi tagokkal, főleg abban, hogy pont úgy alá vannak vetve a Szervezeti fegyelemnek, a mi nőink sokkal jobban értékeltek, és védettebbek, mint a nők az általános társadalomban. Vegyük például a nemi erőszakot, amely mindenütt jelenlévő csapássá vált manapság. Évente 20-25%-al növekedett az előfordulása az 1970-és évek óta, amíg tavaly a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélt, hogy az összes törvény, amely a nemi erőszakot külön bűnténnyé nyilvánítja alkotmányellenes, mivel jogi különbséget feltételez a nemek között. A nemi erőszakot a bírók úgy határoztak, csak a nem szexuális fizikai támadást büntető törvények alapján lehet büntetni. Más szóval a nemi erőszak egyenlővé lett téve egy orrbavágással, vagy pofoncsapással. Azokban az esetekben, mikor fizikai sérülést nem lehet bizonyítani, most valósággal lehetetlen törvényes eljárást indítani, vagy akár letartóztatást kezdeményezni. Ennek a bírósági gonoszkodásnak az lett az eredménye, hogy a nemi erőszak előfordulása olyan rohamosan megnőtt, hogy bűnügyi statisztikusok szerint minden két amerikai nőből egy elvárhatja, hogy az életében legalább egyszer megerőszakolják. A legtöbb nagyvárosunkban persze még rosszabb a helyzet. A feminista csoportok elkeseredéssel fogadták ezt a fejleményt. Nem éppen erre gondoltak, mikor két évtizeddel ezelőtt elkezdtek "egyenlőségért" agitálni. Legalábbis elkeseredés van a csoportok közönséges tagjai között, azt sejtem, hogy a vezetőik, akiknek többsége zsidónő, elejétől fogva valami ilyesmit akart. Fekete polgári jogok szóvivői a másik oldalon viszont nagyon dicsérték a Legfelsőbb Bíróság döntését. A nemi erőszak törvények, úgy gondolták, "rasszisták" voltak, mert a létszámarányoktól eltérően nagy mennyiségű feketét tartóztattak le miattuk. Mostanában fekete bandák parkolók és iskolaudvarok körül lézengnek, irodaépületek és bérházak folyosóin barangolnak, bármely vonzó, kíséret nélküli fehér nőre vadászva, annak tudatában, hogy büntetés, akár a lefegyverzett polgárság részéről, vagy a jogilag lebilincselt rendőrség részéről nagyon valószínűtlen. A csoportos nemi erőszak az iskolai tantermekben különösen népszerű új sport lett. Egyes, különösen liberális nők lehet úgy találják, hogy az ilyen helyzet bizonyos mennyiségű kielégítést szolgáltat az önmarcangoló hajlamaiknak, út arra, hogy bűnhődjenek a faji "bűnösség" érzésükért. De az átlagos fehér nők számára ez a helyzet mindennapos rémálom. Az egyik legbetegebb dolog az egészben az, hogy sok fiatal fehér, ahelyett, hogy ellenszegülne ennek a fajuk elleni új pestisnek, járványnak, úgy néz ki úgy döntöttek, hogy inkább csatlakoznak hozzá. Fehér nemi erőszakot elkövetők is sokkal gyakoribbak lettek, és az utóbbi időben még fehér nőkre vadászó vegyes erőszakoskodó bandák is előfordultak. Ezen túl a lányok sem maradtak teljesen passzívak a romlásban. Szexuális utálatosságok ((elvetemültségek)) minden formája fiatal fehér nők és férfiak részéről, és még tizenéven aluli gyerekek részéről is olyan szintet ért el, amely elképzelhetetlen lett volna akár csak pár évvel ezelőtt is. A buzik, a fetisiszták, a kurvák, pornókurvák, a fajilag kevert "párok", a szadisták, és az exhibicionisták - a tömegsajtó által buzdítva és segítve - parádéra teszik a perverzióikat a nyilvánosság előtt, és a nyilvánosság csatlakozik hozzájuk. Csak a múlt héten volt, hogy mikor Katherine és én lementünk a városközpontba, hogy felvegyük a fizetést az egységünknek - ami végre átérkezett, mikor már az utolsó kanna levesünkig ki voltunk fogyva élelemből, undorító dolog történt. Amíg vártunk egy buszállomásnál a hazafelé tartó buszra, úgy döntöttem, hogy befutok egy kis üzletbe egy méterrel arrébb, hogy vegyek egy újságot. Nem voltam oda több mint 20 másodpercet, de mikor visszajöttem egy zsíros kinézésű ifjú - fogjuk rá, hogy fehér, de "afró" hajstílussal, ami népszerű lett a fiatal degeneráltak között mostanában - Katherinet rondaságokkal zaklatta, amíg körbetáncolta és ugrálta, mint egy boxoló. (jegyzet az olvasónak: "afró" a néger vagy afrikai fajra utal, amely, a nagy forradalom alatti hirtelen eltűnéséig egyre degeneráltabb befolyást gyakorolt Észak-Amerika lakosságának kultúrájára és életmódjára.) Megragadtam a vállánál, megpörgettem, és olyan keményen pofán vágtam, amilyen keményen csak tudtam. Ahogy lement, mély, primitív kielégülést éreztem, amint láttam, hogy vagy öt foga kitört a roncsolt száján, bőséges sötétvörös vérfolyamon. A zsebembe nyúltam a pisztolyom után, teljesen azzal a szándékkal, hogy megölöm, ott és akkor, de Katherine megfogta a karom és abban a pillanatban megnyugodtam. Ahelyett, hogy kilyukasszam az afróját homloktájt, odaléptem és az ágyékába rúgtam teljes erőmből háromszor. Felrándult, és rövid fulladozó üvöltést engedett ki az első rúgásnál, és aztán mozdulatlanul kiterült. Járókelők elfordították a fejüket, és továbbsiettek. Az út másik felén két fekete bámult és huhogott. Katherine és én elsiettünk és letértünk az első sarkon. Vagy hat háztömbnyit ((keresztutcányit)) gyalogoltunk, aztán visszafordultunk és felültünk a buszra egy másik megállónál. Katherine mondta nekem később, hogy a suhanc odafutott hozzá azonnal, ahogy én beléptem az üzletbe. Köréje tette a karját, ajánlatot tett neki, és elkezdte tapogatni a melleit. Katherine elég erős és mozgékony, és eltaszította magát tőle, de az elállta az útját és megakadályozta, hogy kövessen az üzletbe. rendszerint Katherine pisztolyt hord, de a nap szokatlanul meleg volt, nem volt alkalmas kabát viselésére, és olyan ruha volt rajta, ami alá nem lehetett volna pisztolyt elrejteni. És mivel velem volt még egy könnygáz sprét sem hordott, amely elengedhetetlen öltözködési cikk lett a nők számára manapság. Ebből a szempontból érdekes megjegyezni, hogy ugyanazok az emberek, akik olyan hisztérikusan agitáltak a fegyver elkobzásért a Kohn rendelet előtt, most a könnygáz betiltását követelik. Még olyan esetek is voltak, hogy nőket, akik a könnygázukat arra használták, hogy nemileg erőszakolni szándékozókat elkergessenek, fegyveres támadással vádoltak meg! A világ olyan őrült lett, hogy már igazán semmi sem lep meg... A külső helyzet ellenében, a Szervezeten belül a nemi erőszak elképzelhetetlen. De nincs kétségem afelől, hogy ha nemi erőszak mégis előfordulna, az elkövető jutalma pár golyó lenne órákon belül. Mikor vissza értünk a műhelyhez, Henry és egy másik ember vártak ránk. Henry azt akarta, hogy adjak neki utolsó eligazítást az általunk módosított aknavető célzó szerkezetének beállításain. Mikor távoztak, akkor magukkal vitték az aknavetőt is. Még mindig nem tudom mire fogják használni. Katherine és én, mindketten nagyon kedveljük Henryt, és hiányozni fog nekünk. Ő afféle személy, akin a Szervezet sikere végső soron múlni fog. Katherine már megtanította Henrynek az arcálcázási trükkjei legtöbbjét, és mikor távozott az aknavetővel, odaadta neki a parókái, álszakállai, műanyag szerkentyűi, és arcfestékeinek nagyobbik részét. 1991. november 9. Micsoda nap! Ma délután két órakor a Kongresszus különleges ülést tartott, hogy meghallgassanak egy felszólítási beszédet az elnöktől. Tervek szerint különleges törvényeket kért volna, hogy kitaposhassák a "rasszizmust" és hatékonyabban küzdhessenek a terrorizmus ellen. Egy dolog, amit kérni akart a Kongresszustól, a sajtó szerint, az a régen várt belső-útlevél törvény volt. Annak ellenére, hogy a múlt hónapban megsemmisítettük a számítógépet, amit az útlevélprogramhoz használtak volna, a kormány úgy néz ki tovább nyomul vele. A Kongresszusi épületet 3,000 és 5,000 fő közötti létszámú titkosrendőr, és egyenruhás felfegyverzett katona vette körül. Géppuskával felszerelt terepjárók voltak mindenhol. Még két tank és néhány páncélszállító is volt ott. A sajtó tagjai és a kongresszusi dolgozók a védelem három barikádokkal és szögesdróttal ellátott külön körén át kellett átmenniük, hogy megközelítsék a kongresszusi épületet, és mindegyiknél átkutatták őket fegyverekért. A levegőben helikopterek járőröztek. Egyetlen szabotázsra vagy orgyilkosságra törekvő gerillacsoport sem tudott volna két lakótömbnyi közelébe kerülni a helynek, még öngyilkos ((futammal)) rohammal sem. Ténylegesen, a kormány nyilvánvaló, hogy szándékosan eltúlozta a biztonsági intézkedéseket, csak azért, hogy növelje az esemény és a felvetett témái sürgősségének légkörét. Mindaz a sok katona és fegyver látványa a kongresszusi épület előtt nem hagyott kétséget a tévénézők agyában, - biztos vagyok benne -, hogy sürgősségi helyzet van az országban, amely szükségessé teszi a lehető legerősebb intézkedéseket a kormány részéről. De akkor, amikor a TV- kamerák arra készültek, hogy átkapcsoljanak a katonákkal és biztonsági intézkedésekkel zsúfolt helyszínről a kongresszusi épület előtt, a képviselő házban levő szónoki pódiumra, ahol az elnök beszélt volna, egy aknavető lövedék - habár senki sem tudta, hogy az volt - robbant kb. 200 yardra északnyugatra az épülettől. A TV- nézők hallották a robbanást, de nem láthattak semmit, csak egy alig kivehető szürke füstfelhőcskét a Kongresszusi épület fölött. A következő pillanatokban általános zavar volt. Katonák felvett gázmaszkokkal haladtak az egyik irányba, míg komor képű titkosrendőrök elővett pisztolyokkal, futottak a másikba. A TV bemondó lélegzetvisszafojtva jelentette be, hogy valaki bombát robbantott a Kongresszusi épület egyik parkolójában. Majdnem egy percig dadogott tovább, azt találgatva, hogy ki csinálta, hogy hogy juttathatták át a bombát a biztonsági erők vonalain, hányan sérültek meg a robbanásban, és így tovább. Ekkor bezuhant a második lövedék. Ez robbanással és villanással csapódott be kb 50 yardnyira a kamera előtt. Majdnem pontosan eltalált egy csapat katonát, akik az épület keleti parkolójában egy kisebb hegy homokzsák mögött géppuskafészket láttak el. "Ez a mi aknavetőnk!" - kiáltottam. Valószínűleg egyszerre derengett fel minden a helyszínt néző katonai tapasztalattal rendelkező ember számára, hogy egy aknavető felelős a két robbanásért. Az aknavetők tökéletes fegyverek, főleg a gerilla harcászathoz. Hangtalanul és szinte függőlegesen ejtik halálos lövedékeiket a célpontjukra. Teljes fedezékből lehet tüzelni velük, és a célterületen levő személyek nem tudják megmondani, hogy melyik irányból jönnek a lövedékek. Ebben az esetben rögtön arra gondoltam, hogy embereink félreeső sűrű erdős területről tüzelnek, a Potomac nyugati partjáról, alig több, mint két mérföldre az épülettől. Henry és én már egyszer megvizsgáltuk a területet, nemrég, pont ebből a célból, mert minden fontos Washingtoni szövetségi épület a 81 mm-es aknavető hatósugarán belül van innen. Kb. 45 másodperccel a második lövedék után a harmadik a Kongresszusi épület déli szárnyának tetején landolt és az épület belsejében robbant fel. Most már bemérték a célt, és a lövedékek elkezdtek hullani az égből 4-5 másodperces időközökkel. Gyakorlatilag mindenki, beleértve a legtöbb TV- személyzetet is, fedezékbe rohant, de egy rendíthetetlen kamerás a helyén maradt.
Gyönyörű láng és acél felvirágzásokat láttunk mindenhol az aszfalton táncolni, a szilánkra tört falak és égő járművek közepén villámlani ((dübörögni)), a kongresszusi épületen hol belül, hol kívül kitörni, véres adójukat szedve a zsarnokság és árulás soraiból.
Egy órával korábban, New Yorkban, a Szervezet bazookát használt, hogy lelőjön egy utasszállító repülőgépet, amely éppen Tel Aviv felé szállt fel, tele vakációzni induló előkelőségekkel, többnyire zsidókkal. Túlélők nem voltak. (Jegyzet az olvasónak: a bazooka kis rakéták kilövésére alkalmas hordozható fegyver, elsődlegesen gyalogsági fegyver volt a II. Világháborúban, 60-54 UKE, amit páncélozott járművek ellen használtak, és már idejét múlt, elavult fegyver volt 8 UKE-ben. Tel Aviv a legnagyobb város volt Palesztinában azon szerencsétlen régi korbeli ország létezésének zsidó megszállása alatt. A város romjai még mindig túl radioaktívak emberi ottéléshez.) Teljességében összegezve mozgalmas nap volt ez a Szervezet számára! Nagy erőt adtak nekem ezek az akciók, amelyek bemutatták a képességünket arra, hogy több egyszerre végrehajtott ütést tudjunk mérni a rendszerre, és biztos vagyok benne, hogy ugyanez igaz összes bajtársunkra. A nagy zaj, füst és roncsolás ellenére, amit támadásunk okozott, csak 61 ember halt meg, ahogy a későbbi újságokból értesültünk. Ezek között volt két Kongresszusi képviselő, egy elnökségi tisztviselő, és négy vagy öt magasabb rangú Kongresszusi tisztviselő. De a mai támadásainknak igazi értéke pszichológiai hatásukban van, nem a közvetlen pusztításban, amit okoztak. Először is a rendszer elleni erőfeszítéseink mérhetetlenül sokat nyertek hitelesség szempontjából. Bár még fontosabb, amit tanítottunk a politikusoknak és a bürokratáknak. Ma délután megtanulták, hogy egyikük sem elérhetetlen számunkra. Lebújhatnak szögesdrótok és tankok mögé a városban, vagy vidéki birtokukon betonfalak és riasztórendszerek mögé, de mégis el tudjuk őket érni, és meg is tudjuk őket ölni. Amerika összes fegyveres őre és golyóálló limuzinja sem tudja garantálni a biztonságukat. Ez olyan lecke, amit nem fognak elfelejteni. Most mindannyian őrjöngenek ellenünk, és vallásos mélységgel megígérik a nyilvánosságnak, hogy kitaposnak minket, de miután elgondolkoznak rajta egy kicsit, sokan közülük készek lesznek "életbiztosítást vásárolni" tőlünk. A rendszer egyik nagy gyengesége a teljes romlottsága. Mérhetetlen számbeli és fegyverbeli fölényben vannak, de egyetlen vezetőjüknek sincs egyéb motivációja, mint a saját önérdeke. Abban a pillanatban készek elárulni a rendszert, amikor személyes előnyt látnak ebben. Egyelőre nem adjuk tudtukra, hogy mind elkerülhetetlenül az akasztófa felé tartanak. Hadd higgyék, hogy alkudhatnak velünk és megmenthetik a nyakukat, mikor a rendszer megdől. Csak a zsidóknak nincsenek illúzióik ebben a tekintetben. Ami pedig a nyilvánosságot illeti, egy kicsit korai még tudni, mi lesz a reakciójuk a ma végbevitt cselekedetekre. A legtöbbjük természetesen azt fogja hinni, amit a média mond nekik. Alapvetően mind csak zavartalanul magukban akarnak maradni a sörükkel és a tévé készülékükkel. Az elmei beállítottságuk a filmrajongó magazinok és humoros tévéműsorok tükre, amelyekkel tömi őket a rendszer. De ennek ellenére nekünk figyelmesen figyelnünk kell a lakosság velünk és a rendszerrel kapcsolatos érzelmeit. Mert habár a többségük továbbra is támogatni fogja a rendszert, mindaddig, amíg a hűtőjük tele van, közülük kell szereznünk az újoncokat, hogy pótolhassuk veszteségeinket. A jelenlegi toborzásra képtelenségünk mindannyiunk számára nagy ok az aggodalomra. A terjengő szóbeszéd szerint az utóbbi két hónapban egyetlenegy újonc sem jött be a Washington térségben. Ez alatt az idő alatt körülbelül 15 százalékát veszítettük el az erőnknek. Remélem, máshol nem ilyen rossz a helyzet. A lakosság összes részlegéből ahonnan új tagokat reméltünk szerezni a "konzervatívok" és a "jobboldaliak", okozták a legnagyobb csalódásainkat. Ők a világ legrosszabb összeesküvés-elmélet gyártói, és a leggyávább nyomorultak. Valójában gyávaságukat csak az ostobaságuk múlja felül. A konzervatívok között keringő összeesküvés-elmélet szerint valójában a Szervezet a rendszer utasításait követi. Felbérelt provokátorok vagyunk, akiknek feladata elég zűrt keverni, hogy igazolhatók legyenek a rendszer elnyomó ellenforradalmi és anti-rasszista lépései. Ha csak mi nem "ingatnánk a csónakot" ((kevernénk bajt)), minden könnyebb lenne mindenki számára. Akár elhiszik ezt az elméletet, akár nem, ez mentséget ad rá nekik, hogy ne csatlakozzanak hozzánk. A másik végen, a liberálisok mindent elfelejtettek pár évvel ezelőtti radikalizmus iránti lelkesedésükből, most, hogy mi vagyunk a radikálisok. Ideológiai útmutatásukat az "okos" magazinoktól és újságíróktól kapják, és a "menő" dolog most, hogy stabilan rendszerpártinak kell lenniük. Ők a saját módjukon a liberálisok, akik önmagukat értelmiségnek tettetik, és önmagukat okosnak és kitanultnak, bonyolultnak képzelik, de ennek ellenére pont olyan eszetlenek és ugyanolyan könnyen manipulálhatóak, mint a konzervatívok. A keresztények vegyes csoport. Egy részük a legelkötelezettebb és legbátrabb tagjaink között vannak. Gyűlöletük a rendszer ellen azokon az okokon túl, ami mindannyiunkat hajt, a rendszer szerepének felismerésén is alapul a kereszténységet aláásó és kificamító működésekben. De mindazok, akik továbbra is a nagyobb vallási felekezetek keretein belül vannak, ellenünk vannak. A keresztény felekezetek zsidók általi elfoglalása ((irányítás alá vétele)) és a kereszténység üzenetének teljes megrontása már majdnem 100%-ban teljes. A szószéki kurvák a rendszer pártvonalát ((szövegét)) prédikálják a nyájaiknak minden vasárnap, és megkapják érte a 30 darab ezüstjüket ((Ami t.i. Júdás fizetsége volt Krisztus elárulásáért)) a kormányzat által adott "tanulmányi" adományok, "testvériség" díjak, tömegek előtt tartott beszédekért kapott fizetségek, és a sajtó pozitív hozzájuk viszonyulása formájában. A libertáriánusok ((szabadságpártiak)) egy másik megosztott csoport. Körülbelül fele támogatja a rendszert, és a fele van ellene. Bár mindannyian ellenünk vannak. Azok, akik a rendszer ellen vannak, éppenséggel nagyobb veszélynek ((fenyegetésnek)) látják a rendszert, mint a Szervezetet. De ahogy a hitelességünk, támogatottságunk és elismertségünk növekszik, egyre több és több libertariánus fogja támogatni a rendszert. Valószínűleg nincs mód rá, hogy felhasználjuk ezt a csoportot. Nem, nincs sok remény arra, hogy szimpátia szempontjából hatást érjünk el a társadalom ezen változatos ideológiai csoportjai valamelyikén. Ha találunk új tagokat, azok valószínűleg a még el nem kötelezettek közül kerülnek ki. A rendszer agymosása nem ficamította végleg ki mindenkinek az eszét. Jó emberek milliói és milliói léteznek még odakint, akik sem nem hiszik el a rendszer propagandáját, sem nem süllyedtek le azoknak az állatszerű létszintjére, akik kizárólag azért ((annak)) élnek, hogy kielégítsék az érzékeiket. Hogy buzdíthatnák ezeket az embereket arra, hogy csatlakozzanak hozzánk? Az élet manapság egyre csúfabb és csúfabb, egyre zsidóbb és zsidóbb. De még mindig viszonylag kényelmes, és a kényelem a nagy megrontó, és a gyávák nagy termelője. Úgy tűnik, mostanra, minden igazi forradalmárt megszereztünk magunknak Amerikában. Most azt kell kisüssük, hogy hogyan csináljunk többet, és gyorsan. November 14. Ma meglátogatott Henry, így megtudtam néhány részletet a hétfői aknavetős támadásról. Mindössze három emberünk volt benne: Henry és egy férfi, aki segített neki szállítani az aknavető részeket és a lövedékeket a korábban kijelölt tüzelőhelyre az erdőbe, és mindent összeszerelni és felállítani, és egy lány egy kis rádióadóval a Kongresszus épülettől pár háztömbnyire levő parkban, aki irányítóként szolgált. Rádión segített bemérni a célt illetve ráállítani az aknavetőt, amíg Henry a csőbe ejtette a lövedékeket. A célzási beállítások, amelyeket én kiszámoltam, majdnem tökéletesek voltak. Fölhasználták az összes Aberdeenből ellopott 81 mm- es lőszert, és Henry érdeklődött, hogy nem tudnék- e még valamennyit rögtönözni. Elmagyaráztam neki a feladat nehézségét. Tudunk bombákat készíteni, egész bonyolultakat is. De az aknavető lövedékek azok teljesen másmilyenek. Túl bonyolultak jelenlegi képességeinkhez mérten. És amit készíteni is tudnék, az nagyon kezdetleges megközelítése lenne az igaziaknak, és semennyire sem lennének közel ezek pontosságához. Egyszerűen ki fog kelleni fosszunk még egy fegyverraktárt, az ezzel járó veszélyek vállalásával együtt, mielőtt újra használni tudjuk az aknavetőnket. Amiről még beszélgettem Henryvel, az a viszonylag kis méretű bombatámadások elterjedése, melyek az utóbbi két-három napban előfordultak. Száz vagy még több volt belőlük országszerte, beleértve négy Washingtonban, és több tekintetben felkeltették a kíváncsiságomat, főleg a célpontjaik kiválasztása szempontjából - bankok, nagy üzletek, vállalatok irodái, - de szintén a nyilvánvaló hozzá nem értés miatt, amivel készítették őket ((amatőrségük)). Minden elsült bombára úgy néz ki a rendőrség felfedezett legalább egyet amely csak elfüstölgött ((sistergett)). Henry megerősítette a gyanúmat, hogy ezek a bombázások - legalábbis azok, amelyek ezen a területen történtek - nem a Szervezet munkája voltak. Ez érdekes. Úgy néz ki, akaratlanul felvillanyoztunk néhány későn nyíló anarchistát - vagy Isten tudja mit - akik eddig lapultak. A sajtó, természetesen mindent ránk fog, ami megszégyenítő - tekintettel a bombatámadások amatőrsége szempontjából, - de talán maga a jelenség nem rossz fejlemény. Legalább a titkosrendőrséget sokkal több dolog foglalja le, és ez levesz egy kis súlyt rólunk. A nihilizmus növekedése, amelyet a rendszer régóta buzdít, talán most a rendszer helyett nekünk fog kifizetődni. Ma egész érdekes tapasztalatot szereztem e tekintetben. El kellett utaznom Georgetownba, hogy elintézzek egy kisebb kommunikációs problémát a 4-es egységnek. Georgetown egykor Washington legelegánsabb része volt, de az utóbbi öt évben ugyanaz a szerencsétlenség sújtotta, mint ami a főváros többi részét is aszfaltdzsungellé változtatta. A drágán áruló boltok nagy része "meleg" bároknak, masszázs szalonoknak, pornó bódéknak, likőr üzleteknek, és hasonló "vállalkozások" "javára" vesztettek teret. Szemét hever a járdákon és a feketék, akik eddig igen ritkák voltak errefelé, most hemzsegnek mindenhol. Még mindig sok fehér él Georgetownban - csak máshogyan. Az egykor divatos családi házak ablakait bedeszkázták mostanra, de sokat közülük engedély nélkül elfoglaltak csöves kolóniák, főleg fiatal lemorzsolódottak és otthonról megszököttek. Egy a lét szélén levő, brutális létet folytatnak, az utcán koldulnak, maradékokért turkálnak a szemétben, néha lopnak is. A lányok közül egyesek az alkalmi prostitúcióval is foglalkoznak. Szinte az összes - legalábbis eddig azt hittem - az állandó bedrogozottság állapotában tartja magát. Mióta a rendszer befejezte teljesen a kábítószertörvények betartatását tavaly óta, a heroint ugyanolyan könnyű beszerezni, és körülbelül annyiba kerül mint a cigaretta.
A zsaruk általában békén hagyják őket, holott néhány történet arról, hogy mi folyik ezek között a gyerekek között igencsak elborzasztó. Az erődjeikben, a bedeszkázott épületekben, ahol főznek, esznek, alszanak, szerelmeskednek, szülnek, drogoznak és meghalnak, úgy tűnik, civilizáció előtti életformába süllyedtek vissza. Furcsa vallásos kultuszok - sok illatos füsttel és kuruzslással - terjengnek közöttük. Az ősi Szemita kultuszokra emlékeztető Sátánimádó formák, különösen elterjedtek.
Befejeztem a feladatomat a 4-es egységnél - amely a területünk hippi-szerűbb tagjainkat tartalmazván, sokkal jobban beolvad a Georgetowni helyszínbe, mint bármelyik másik egységünk tehetné - és a buszmegálló felé tartottam, mikor is balhéba botlottam. Két fiatal huligán - portorikóiaknak vagy mexikóiaknak néztek ki - küszködött a járdán egy vöröshajú lánnyal, megpróbálva bevonszolni őt egy ajtón át az egyik házba. Egy megfontolt lakos elment volna e mellett anélkül, hogy beleavatkozott volna, de én megálltam, néztem egy pillanatig, aztán elindultam a dulakodók ((küszködők)) felé. A két füstösképűt épp eléggé megzavarta közeledtem, hogy esélyt adjanak a lánynak a szabadulásra. Rábámultak ellenségesen és kiabáltak egy csúf kifejezést, de nem próbálták meg elfogni a lányt, aki gyorsan vagy száz lábnyit ((kb 30 m)) sietett el az őt majdnem elkapók elől. Elfordultam és mentem az utamra. A lány lelassított eléggé, hogy utolérhessem. "Köszönöm" - mondta, egy meleg mosoly kíséretében. Igazából elég szép volt, de nagyon ócskán öltözve, és nem volt több 17 évesnél - nyilvánvalóan egy volt Georgetown "utca emberei" közül. Elbeszélgettem vele, miközben mentünk. Az első információk egyike, amit kicsaltam, tőle, az volt, hogy két napja nem evett és nagyon éhes volt. Megálltunk egy útszéli vendéglőnél és vettem neki egy hamburgert és egy vaníliaitalt. Ezután is éhes volt, így vettem neki még egy hamburgert és egy kis krumplit. Amíg evett, beszélgettünk, és megtudtam néhány érdekes dolgot. Az egyik, hogy a számkivetettek közötti létezés változatosabb, mint gondoltam volna. Léteznek drogos kolóniák, és a drogtól tartózkodó kolóniák, fajilag kevert és teljesen fehér kolóniák, nemileg kiegyensúlyozott, és teljesen férfi kolóniák vagy bandák. A csoportok vallási-kultuszok szerint is elkülönülnek. Elza - ez a neve - azt mondta, hogy sose volt drogos. Elhagyta a csoportot, amivel volt két napja egy belső civakodás után, és épp egy férfibanda tanyájára vonszolták, amikor én arra jöttem. Adott néhány jó tippet, hogy kik lehetnek felelősek az utóbbi kis bombázásokért, amelyek az én és a Henry kíváncsiságát felkeltették. Általános tudat a barátai között, hogy néhány Georgetowni kolónia "benne van" az afféle dologban "tudod adni a disznóknak". Elzát magát úgy néz ki egyáltalán nem érdekli a politika, és nem érdeklik, sem így sem úgy a robbantások. Nem akartam túlságosan érezhetően érdeklődni az információk után, hogy nehogy azt higgye, hogy zsaru vagyok, szóval nem erőltettem, hogy több információt adjon a témában. A körülmények között igazán nem engedhettem meg magamnak, hogy hazavigyem Elzát a szállásunkra - de nagy volt a kísértése ennek, amit le kellett küzdjek. Adtam neki egy ötdollárost, mikor elváltunk, és meggyőzött, hogy nehézség nélkül be tud majd illeszkedni valamelyik csoportba. Azt mondta, hogy valószínűleg visszamegy ahhoz a csoporthoz, amelyiket elhagyta. Megadta a címüket, így meg tudom őt keresni. Egész este ezen gondolkozva úgy néz ki, hogy lehet hasznos szövetségesek kerülik el a figyelmünket ezek között a lemorzsolódottak között. Egyenként nem túl ígéretesek, de talán jó hasznukat vehetnénk együttes módon. Ez megfontolandó. 1991. november 16. Kezd kialakulni a rendszer válasza a múlt heti aknavetős akciónkra. Egyrészt nehezebb közlekedni most. A rendőrség és a katonaság nagymértékben fokozta az ellenőrzést, és most már mindenkit megállítanak, járműveket és gyalogosokat egyaránt. A rádióban kb. óránként egyszer figyelmeztetik a lakosságot, hogy azonnali letartoztatásnak vannak kitéve azok, akik nem tudják magukat azonosítani, ha megállítják őket. A Szervezet már ellátott közülünk egyeseket eléggé meggyőző hamisított jogosítványokkal és más személyazonossági iratokkal, de időbe telik, amíg a Washington térségben mindenkit el tud látni. Tegnap Carolnak volt egy közeli esete. El kellett mennie egy üzletbe, hogy megvegye a heti élelmiszert az egységünknek, és egy rendőrjárőr pont akkor érkezett oda, amikor a pénztár előtti sorban volt. Minden kijárathoz tettek embereket és mindenkinek igazolnia kellett magát mikor a távozott. Pont ahogy Carol kész volt távozni, zűrzavar keletkezett az egyik kijáratnál. A rendőrség kérdőre vont egy férfit, aki úgy néz ki nem tudta igazolni magát és ez pedig ingerültté vált. Mikor a rendőrök megpróbálták megbilincselni megütötte egyiket és megpróbált futni. Leteperték egy méter után, de az összes többi kijárattól odarohant az összes többi rendőr is, hogy segítsen és Carol így ki tudott osonni egy éppen őrizetlen kijáraton az élelmiszereivel Ez a sok igazoltatás lefoglalja a rendőröket a szokásos munkájuktól, és a feketék meg más bűnöző elemek igazán kihasználják ezt. A katonaság egy része is részt vesz az igazoltatásokban és más rendőri műveletben, de a fő feladatuk még mindig a kormány- és a sajtó létesítmények védelme. A legérdekesebb fejlemény az, hogy az Emberi Viszonyok Tanácsa is kap sürgősségi rendőri hatáskört, és sok feketét neveznek ki "biztosokká" a társadalmi segélyből élők soraiból, pont mint ahogy a fegyver razziák alatt tették. Washington környékén és Alexandriában ezek a fekete "biztosok" már öntudatosan járják az utcákat és állítják meg a fehéreket. Az a hír járja, hogy pénzt követelnek azoktól, akiket megállítanak, és letartoztatással fenyegetik azokat, akik nem fizetnek. És behurcolnak fehér nőket a "működési központjaikba" "kihallgatásra". Ott levetkőztetik és, sorozatosan megerőszakolják őket, - mind a törvény nevében! A sajtó persze egy szót sem szól ezekről a gyalázatokról, de mégis terjed a hír. Az emberek nagyon haragszanak és félnek persze, de nem tudják, hogy mit csináljanak. Fegyverek nélkül persze nem sokat lehet csinálni. Teljesen ki vannak szolgáltatva a rendszernek. Nehéz kitalálni, hogy miért kavar a rendszer szándékosan fel dolgokat azáltal, hogy a feketékből csinálnak megint tömegesen biztosokat, azután amennyi haragot és neheztelést okozott ez két évvel ezelőtt a fegyver razziák alatt. Megbeszéltük magunk között az egységben, de nem értünk egyet az okban. Mindenki rajtam kívül úgy gondolja, hogy a múlt hétfői események berémítették a rendszert, és ezért a rendszert megint túlreagált ((túlkapást követett el)). Lehet, hogy így van, de én nem így gondolom. Volt két hónapjuk rá, hogy hozzászokjanak a tényhez, hogy gerilla-háború folyik köztük és köztünk. És majdnem öt hét telt le azóta, hogy igazán bevertük az orrukat az FBI épület felrobbantásával. Tudják, hogy a harcoló erőnk létszáma országszerte nem lehet több mint 2,000 és azt is tudják, hogy idővel megviselnek bennünket. Én azt gondolom, hogy a feketéket megelőző, kiküszöbölő lépésként szabadították rá a fehérekre. A fehér lakosság megfélemlítése által meg akarják nehezíteni, hogy toborozzunk, így gyorsítva a bukásunkat. Billel nem értek egyet, szerinte a fehér reakció az Emberi Viszonyok Tanácsa és a "biztos" bandáik felújult tevékenységére, könnyebbé teszik számunkra a toborzást. Ez bizonyos mértékben igaz volt 1989-ben, de az utóbbi két évben a fehér amerikaiak annyira hozzászoktak a rendszer zsarnokságának növekvő nyíltságához, hogy azt hiszem a legutóbbi intézkedés inkább megfélemlíti mind feldühíti őket. Meglátjuk. Időközben van egy hegynyi munka, ami rám vár. A WTP megkért, hogy lássam el őket 30 új adóvevő-készülékkel, és 100 új vevőkészülékkel az év vége előtt. Nem tudom, hogy hogy fogom ezt megvalósítani, de jobb, ha belefogok. November 27. Máig majdnem halálra dolgoztam magam, éjjel-nappal, hogy megépítsem a távközlési felszerelést, amit a WTP kért. Három nappal ezelőtt, kedden, összegyűjtöttem az utolsó kellékeket, amik kellettek, és felállítottam egy futószalagszerű összeszerelési rendszert, Carolt és Kathrint is bevonva a munkába. Azáltal, hogy elvégzik az egyszerűbb lépéseket az összeszerelési folyamatban, lehet, hogy mégis sikerül elkészülnöm határidőn belül a feladattal. Tegnap viszont kaptam egy behívást a WTP-től, amely távol tartott a munkámtól ma kora reggeltől egészen este 10-ig. A behívás egyik oka egyfajta "hűségi" átvizsgálás volt. De ezt nem tudtam mielőtt elértem volna a megadott címre. Ez a kis ajándékbolt volt ahol a Harry Powell fölötti ítélkezés történt. Egy őr beutalt egy kis irodába, ami a pince raktárából nyílott. Ott két ember várt rám. Az egyik Williams őrnagy volt a Forradalmi Parancsnokságtól, akivel már korábban is találkoztam. A másik egy Clark nevű doktor volt, az egyik legálisunk, és mint hamarosan megtudtam egy klinikai pszichológus. Willams elmagyarázta, hogy a Szervezet kifejlesztett egy új tesztrendszert az újoncaink átszűrésére. Ez arra volt jó, hogy megtudjuk az újoncok igazi motivációját ((okait, indítékait)), hozzáállását, hogy kiszűrjük azokat, akiket a rendőrség küldött közénk, hogy kémkedjenek, és azokat, akik más okokból nem illettek be. Az újoncokon kívül, a régi veteránok közül is átszűrünk egyeseket: főleg azokat, akik feladatai a titkos rendőrség számára különösen értékes információkhoz juttatják őket. Én is benne vagyok ebben a kategóriában, a kommunikációs rendszerünk részletes ismerete miatt, és mert a munkám szokatlanul sok más-egységbeli tagunkkal hozott kapcsolatba. Az elején azt terveztük, hogy egyik földalatti tag sem fogja tudni más egységek tagjainak identitását, vagy más egységek tartózkodási helyét. De a gyakorlatban súlyosan eltértünk ettől a tervtől. Ahogy most alakultak a dolgok, az utóbbi 2 hónapban, mára már vagyunk páran a Washington térségben, akik önkéntesen vagy kínzás hatására, nagyszámú más tagunkat tudnák feladni. Természetesen nagy figyelemmel és nagyon gondosan választottuk ki az új tagjainkat a fegyverrazziák után, de semmi affélét nem alkalmaztunk, mint aminek alá lettem vetve ma reggel. 2 injekciót kaptam, valami vegyszerek lehettek bennük, de elkábultam az első után, úgyhogy nem tudom pontosan, hogy pontosan hány injekciót kaptam azután, és feltettek fél tucat elektromos érzékelőt ((elektródát)) a testem különböző részeire. Erős lüktető fény töltötte ki a látásom, és elvesztettem a külvilággal való kapcsolatot, csak a kivizsgálóim hangjait érzékeltem. Ezek után arra emlékszem, hogy ásítva és nyújtózkodva ébredek egy tábori ágyon a pincében, majdnem három órával később, habár azt mondták, hogy a kivizsgálásom maga kevesebb mint félórát tartott. De kipihentnek éreztem magam, és nem éreztem semmi utóhatását a beadott drogoknak. Az őr odajött hozzám, ahogy felálltam. Eltompított hangokat hallottam a bezárt irodából, valaki mást vizsgáltak. És láttam egy másik embert, aki tábori ágyon aludt egy lábnyira tőlem. Gondolom, hogy nem sokkal azelőtt ugyanazon a folyamaton ment át, mint én. Bevezettek egy másik pincebeli szobába, egy kis fülkébe, ahol csak egy szék és egy kis fémasztal - valójában a gépírók által pl. a bíráskodási eljárásokon is használt írógéptartó - volt. Az asztalon egy fekete műanyag fedelű papírtartó füzet volt, körülbelül öt centi vastag, afféle, mint amiben a legépelt jelentéseket tartják. Az őr azt mondta nekem, hogy olvassak el mindent a füzetben nagyon gondosan és utána majd Williams őrnagy beszélni fog velem megint. Becsukta az ajtót, ahogy kiment. Alig ültem le mikor egy lány hozott nekem egy tálca szendvicset, és egy bögre forró kávét. Megköszöntem neki, és mivel éhes voltam nekiláttam inni a kávét és enni az egyik szendvicset, amíg lezseren elolvastam az első oldalát a papírtartó füzetben levő anyagnak. Mikor befejeztem az utolsó oldalt valami négy órával később, észrevettem, hogy a szendvicsek - beleértve a megmaradt részét annak, amibe belekezdtem - még mindig a tálcán voltak, és a bögre még mindig majdnem teli volt a most már teljesen kihűlt kávéval. Úgy éreztem mintha most tértem volna vissza a földre, a kis szobába, egy ezeréves űrbeli utazás után. Amit olvastam -és ami egy 400 gépelt oldalból álló könyvnek felelt meg - kiemelt ebből a világból, kiemelt a napról napi létezésemből, mint a Szervezet egy földalatti harcosa, és felvitt egy magas hegy tetejére ahonnan beláthattam az egész világot, az összes nemzetével és törzsével, kiterjedve előttem. És láthattam az évezredeket is kiterülve előttem, a gőzölgő ősi mocsaraktól százmillió évvel ezelőtt, a korlátlan lehetőségekig, amelyeket az eljövő évszázadok és évezredek tartanak nekünk. A könyv a jelen küzdelmünket, a Szervezetet, a céljait, és ami kockán forog- sokkal nagyobb háttérbe helyezte, mint amilyenre én valaha is gondoltam volna. Azaz, sok dologra, ami a könyvben volt már máskor is gondoltam, de sosem tettem mindent egy áttekinthető összefüggő rendszerbe. Nem láttam az egész képet tisztán eddig. (Jegyzet az olvasónak: nyilvánvaló, hogy Turner A Könyvre utal. Tudjuk, hogy körülbelül a Vértanúk Jegyzetei előtt 10 évvel íródott, amelyben meg van említve - valószínűleg a BNE-ben, vagy 1990-ben a régi időszámítás szerint. Turner "gépelt oldalakat" említ, de nem lehet tudni, hogy gépelt oldalak fénymásolatáról van szó, vagy talán az eredetiekről. Ha az utóbbi igaz, akkor lehet, hogy ez egyetlen pontos utalás az eredeti Könyvre! Az eredetinek több másolata a Turner leírásának megfelelő fekete füzetekben túlélte a háborút és tárolva vannak az Archívumban, de a történelemkutatók még mindig nem találták meg az eredetit.) Először életemben megértem teljes mélységében az értelmét annak, amit teszünk. Megértem most, hogy miért nem bukhatunk el, attól függetlenül, hogy mit kell tennünk, hogy győzzünk, és nem számít, hogy hányan halunk meg a végrehajtás során. Minden ami volt és minden ami lesz, ezután rajtunk múlik. Mi valójában Isten eszközei vagyunk Nagy Tervének végrehajtásában. Ezek furcsa szavaknak tűnnek tőlem, aki sosem volt vallásos, de teljesen őszinte szavak. Ott ültem, és gondolkodtam arról, amit olvastam, mikor Williams őrnagy kinyitotta az ajtót. Azzal kezdte, hogy menjek vele, mikor észrevette, hogy még nem ettem meg a szendvicseimet. Behozott egy másik széket a parányi szobába és azt mondta fejezzem be nyugodtan az evést, amíg beszélünk. Nagyon érdekes dolgokat tudtam meg a rövid beszélgetésünk során. Az egyik az volt, hogy a korábbi hiedelmemmel ellentétben, a Szervezet nagyon kis mértékben, de azért kap újoncokat. Nem vettük észre, mert a WTP az új embereket teljesen új egységekbe tette. Ezért volt szükség az új távközlési felszerelésre. Ezenkívül megtudtam, hogy ezen újoncok jó része titkosrendőrségi kém volt. Szerencsére a Szervezet vezetősége előre számított erre a fogásra, és idejében gyógyírt dolgozott ki rá. Tudták, hogy egyszer föld alá megyünk csak úgy tudunk biztonságosan tovább toborozni, ha az új embereket át tudjuk szűrni, olyan módszerrel, ami nem hibázik. A dolog így működik: Mikor a törvényeseink találnak valakit, aki azt mondja, hogy be akar állni a Szervezetbe, azonnal átadják Clark doktornak. Clark doktor kivizsgálási módszere nem hagy módot a titkolózásra vagy a megtévesztésre. Mint Williams őrnagy megmagyarázta, ha a szóban forgó egyén elbukik a próbán, soha nem is ébred föl. Így a rendszer nem is tudhatja meg soha, hogy miért tűnnek el a kémei. Eddig, mondta, több mint 30 leendő beszivárgót kaptunk el, beleértve több nőt. Ráz a hideg, ha arra gondolok, hogy mi történt volna, ha a saját kivizsgálásom azt mutatta volna, hogy túl instabil vagyok, vagy nem eléggé hűséges ahhoz, hogy megbízzanak azzal, amit tudok. És egy pillanatig neheztelést éreztem, hogy Clark doktor kezében, aki még csak nem is földalatti tag, volt az élet és halál döntése fölöttem. De a neheztelés hamar elmúlt, mikor figyelembe vettem, hogy legálisnak ((törvényesnek)) lenni semmivel sem alábbvalóbb dolog. Clark doktor egyetlen okból kifolyólag nem földalatti tag, mégpedig azért, mert neve nem volt az FBI letartóztatási listáján szeptemberben. A törvényeseink pont olyan fontos szerepet játszanak a küzdelmünkben, mint mi a földalattiak. Nélkülözhetetlenek a propaganda és toborzás miatt, ők az egyetlen közeli kapcsolatunk a Szervezeten kívüli világgal, - és talán még nagyobb kockázatot vállalnak mint mi, ha kiderítik és letartóztatják őket. Williams őrnagy kitalálhatta, hogy mit gondolok, mert a vállamra tette a kezét, mosolygott, és biztosított, hogy az én kivizsgálásom nagyon jól ment. Olyannyira jól, hogy sor kerül a bevezetésemre, egy a Szervezeten belüli nagyon válogatott emberekből álló titkos belső építménybe. A könyv elolvasása volt az első lépés ebben a bevezetésben. A következő lépésre kb. egy órával később került sor. Hatan voltunk össze gyűlve egy laza félkörben a fenti műhelyben. Záróra után volt, és a redőnyök szorosan össze voltak húzva, az egyetlen fényt két gyertya szolgáltatta, amelyek a műhely hátsó részében világítottak. Én voltam az utolsóelőtti, aki bejött. A lépcsők tetején ugyanaz a lány, aki elhozta nekem a szendvicseket, megállított és adott nekem egy talárt valami durva szürke anyagból, egy hozzácsatolt csuklyával, - valami affélét, mint amit a szerzetesek hordanak. Miután felvettem a csuhát, megmutatta nekem, hogy hova álljak, és figyelmeztetett, hogy legyek csendben. Abban a különös kis gyülekezetben, a társaim vonásait eltakarták a talárjaik csuklyái, és nem tudtam kivenni az arcaikat. De ahogy a hatodik résztvevő bejött, megfordultam, és elképesztett, hogy egy magas vaskos embert lássak a Columbia területi nagyvárosi rendőrség őrvezetői egyenruhájában, amint felvesz egy talárt. Végül egy másik hátul levő ajtón, át Williams őrnagy lépett be. Ő is szürke talárban volt, de az ő csuklyája hátra volt vetve, így a két gyertya, mindkét oldalon egy, megvilágította az arcát. Halk hangon beszélt velünk, megmagyarázta, hogy mindegyikünk, akit kiválasztottak a Rend tagságára, átment a Szó és a Tett próbáján. Vagyis, mi mind bizonyítottunk, nem csak az Ügy felé tanúsított helyes hozzáállással, de a tetteink által is az Ügy megvalósításáért folytatott küzdelemben. Mind a Rend tagjai leszünk, a Hit hordozói. Csak a mi sorainkból jöhetnek a Szervezet jövőbeli vezetői. Sok más dolgot is mondott, ismételve egyes elveket, amiket a könyvben olvastam. A Rend, magyarázta, titkos marad, még a Szervezeten belül is, amíg sikeresen be nem fejeződik a feladatunk első fázisa: a rendszer szétrombolása. És megmutatta nekünk a Jelet, ami által felismerhetjük egymást. És akkor letettünk egy esküt, egy roppant esküt, egy megindító esküt, amitől kirázott a hideg a csontjaim velejéig. Ahogy távoztunk egyenként, kb egy percnyi időtávokkal, a lány az ajtónál elvette a talárjainkat, és Williams őrnagy a nyakunk köré tett egy-egy aranyláncot, egy kis érmével rajta. Ezekről már mesélt nekünk. Mindegyik érmében volt egy parányi üveg fiola. Mindenkor viselnünk kellett ezeket, éjjel és nappal is. Bármikor az elfogatás veszélyébe kerülünk, ki kell vegyük a fiolát az érméből és a szánkban hordanunk. És ha elfognak, és nem remélhetjük, hogy azonnali meg tudunk szökni, szét kell törjük a fiolát a szánkban. A halál fájdalommentes lesz és majdnem azonnali. Most az életünk valóban a Rendé. Ma egy értelemben újraszülettem. Most már tudom, hogy soha nem fogom ugyanúgy nézni a világot, az embereket körülöttem, vagy a saját életemet többé. Minden más, mint ezelőtt. Mikor vetkőztem, hogy lefeküdjek tegnap, Katherine azonnal meglátta az új nyakláncomat és kérdezett felőle, -természetesen. Azt is akarta tudni, hogy mit csináltam egész nap. Szerencsére, Katherine olyan lány, akivel teljesen őszinte lehet lenni, - valóban ritka gyémánt. Megmagyaráztam neki, hogy milyen célt szolgált a lánc, és hogy szükséges volt egy új feladat miatt, amit reám bízott a Szervezet, és hogy ez olyan feladat, aminek a részleteit kötelességem titokban tartani, legalábbis egyenlőre. Természetesen kíváncsi volt, de nem kutatott tovább. 1991. november 28. Igen zavaró ((rossz)) dolog történt ma este, aminek végzetes következményei lehettek volna mindnyájunkra nézve. Egy autónyi fiatal drogos próbált betörni az épületbe, azt gondolva, hogy az üres, nekünk pedig el kellett pusztítanunk mindannyiukat és meg kellett szabadulnunk az autójuktól. Ez volt az első eset, hogy ilyesmi történt, de az az épület elhagyatott kinézete lehet, hogy még vonzani fogja a hasonló féle bajt a jövőben is. Mindannyian fent voltunk, ettünk, amikor az autó behúzott a parkolóba, és a riasztónkat működésbe hozta. Bill és én lementünk az elsötétített garázsba, ahol kinyitottunk egy kémlelőnyílást, hogy láthassuk, ki van kint. A kocsi lámpáját leoltották, és az egyik utas kiszállt, és próbálgatta az ajtónkat. Aztán el kezdte lazítani az üveget elfedő deszkákat az ajtón. Egy másik fiatal is kiszállt, és odajött, hogy segítsen neki. Nem láthattuk a kinézetüket a sötétben, de hallottuk őket beszélni. Nyilvánvalóan négerek voltak, és nyilvánvalóan be akartak jutni az épületbe bármilyen úton.
Bill megpróbálta elvenni a kedvüket ettől. A legjobban imitált gettó-akcentusával kikiabálta az ajtón:
A két fekete meglepetten ugrott vissza az ajtótól. Suttogni kezdtek egymás közt, és még két figura csatlakozott hozzájuk az autóból. És ekkor beszélgetés kezdődött Bill és az egyik fekete közt. Az egész valahogy így hangzott:
"Nem tu'ttuk, hogy van itt valaki, testvér. Csak helyet keresünk, hogy belőjük magunkat."
De Billnek nem sikerült elvenni a kedvüket. A második fekete ritmikus dörömbölésbe kezdett a garázsajtón, kiáltozva újra és újra, "Nyisd ki, testvér, nyisd ki." Valaki a kocsiban bekapcsolta a rádiót, és néger zene kezdett üvölteni süketítő hangerővel. Mivel semmiképpen sem akartuk sem a rendőrség, sem a mellettünk levő szállítótársaság figyelmét felhívni lakóhelyünkre, a hangos jelenet folytatódásával Bill és én gyorsan tervet készítettünk. Felfegyvereztük a lányokat sörétesekkel, és elküldtük őket a dobozok mögé a műhely egyik oldalán. Én fogtam egy pisztolyt, kisurrantam a hátsó ajtón, és csendben megkerültem az épületet, hogy fedezni tudjam a betolakodókat kintről. Aztán Bill kiszólt, "Jó'van, jó'van. Kinyitom az ajtót, meeen. Te behozod a kocsit." Miközben Bill elkezdte kinyitni az ajtót, az egyik fekete visszament a kocsihoz, és beindította a motort. Bill félreállt az oldalra, és a fejét lehajtva tartotta, így nem tűnt fel a fehér bőre, mikor a kocsi fénye rávilágított. Amikor mindenki bent volt, elkezdte újra becsukni az ajtót. A feketék kocsija nem húzott eléggé be, hogy teljesen le lehessen csukni az ajtót, és a sofőr figyelmen kívül hagyta az utasítást, hogy hajtson beljebb még egy lábnyit. Aztán az egyik gyalogos fekete jobban megnézte Billt, és rögtön riadót fujt. "E' nem is testvér', kiáltotta. Bill felkapcsolta a lámpát, és a lányok előjöttek a rejtőzködőhelyükről, ahogy én besurrantam a nyitva hagyott ajtórészen. "Mindenki ki az autóból, és hassal a földre," parancsolta Bill kirántva az ajtót a vezetői oldalon. "Gyerünk niggerek, mozgás!" Ránéztek a négy fegyverre, ami rájuk szegeződött, és akkor már mozogtak, de nem hangos tiltakozás nélkül. De kettő közülük nem volt negró. Amikor mind ki voltak nyújtóztatva a betonon arccal le, mind a hatan, akkor láthattuk, hogy van három fekete férfink, egy fekete nőnk, és két fehér kurva. Undorral csóváltam meg a fejem a két fehér lány láttára, akik közül egyik sem tűnt 18-on felülinek. Nem tartott sokáig, hogy eldöntsük, mi legyen. Nem engedhettük meg magunknak fegyverlövések zaját, ezért fogtam egy nehéz feszítővasat, Bill pedig felvett egy ásót. A két szemben lévő oldalon kezdtük, miközben a lányok sakkban tartották őket a sörétesekkel. Gyorsan és precízen dolgoztunk, egy ütés a fej hátuljára, elég volt mindegyiknek. Az utolsó kettőig így ment. Bill ásójának a pengéje lecsúszott az egyik fekete koponyájáról, és a mellette lévő fehér lánynak a vállát találta el, belevágva a húsába, de nem okozott halálos sérülést. Mielőtt működésbe tudtam volna hozni a feszítővasamat, hogy végezzek vele, a kis bestia úgy felpattant, mintha kilőtték volna. Lelöktem a garázsajtót amennyire csak tudtam, miután bejöttem, de még mindig nem csukódott le a tolókapu teljesen és időközben felcsúszott vagy tizenhat centire. Átcsúszott ezen a szűk résen és az utca felé rohant, én kb. 10 méterrel a háta mögött futottam utána. Megdermedtem a borzalomtól, amikor láttam egy fényívet a sötét betonon a rohanó lány előtt. Egy nagy teherautó fordult be az utcába a mellettünk lévő parkolóból. Ha a lány eléri az utat, akkor látszani fog a teherkocsi lámpafényében, és elképzelhetetlen, hogy a sofőr meg ne lássa. Habozás nélkül felemeltem a pisztolyom, és lőttem, azonnal kiterítve a lányt futás közben a gazzal benőtt kerítés előtt, ami elválasztja a parkolónkat a teherszállító vállalatétól. Ez nagyon szerencsés lövés volt, nemcsak a hatása miatt, de azért is, mert a gyorsuló teherautó motorjának zúgása hatékonyan álcázta a hangot. A parkolóban guggoltam, a hideg izzadtságtól kiverve, amíg a teherautó el nem tűnt a távolban. Bill és én beraktuk a hat hullát a feketék kocsijának a hátuljába. Elvezette innen, Carol követte a mi kocsinkkal. Leparkolta a kocsit egy fekete étterem előtt a belvárosban, Alexandriában. Bogozza ki a rendőrség! A munka az új kommunikációs felszerelésünkön egész jól megy. A lányok annyi egységet összeraktak, ebéd és az esti kellemetlen történések előtt, hogy nem tudtam lépést tartani a beállításukban és kipróbálásukban, ami a munka rám eső része. Ha egy jobb oszcilloszkópom lett volna, és pár más eszközöm, többet tudtam volna tenni. November 30. Átgondolva a szombat eseményeit, meglep, hogy nem érzek semmilyen bűnbánatot vagy sajnálatot a két fehér kurva megöléséért. Hat hónappal ezelőtt nem tudtam volna elképzelni magamat, amint nyugodtan lemészárolok egy tizenéves fehér lányt, akármit is csinált. De sokkal tisztábban látom a való életet az utóbbi időben. Megértem, hogy a két fehér lány csak azért volt a feketékkel, mert megfertőzte őket az iskolák, a templomok és a rendszer által a fiataloknak legyártott, gépezetéből kiköpdösött műanyag "népszerű" kultúra (("pop" "popular" kultúra - pl. "kultúrmocsok, ami Amerikából jön")) liberalizmusának betegsége. Valószínűleg ha egészséges társadalomban nőttek volna fel, akkor lett volna bennük valamennyi faji büszkeség. De ilyen szempontoknak nincs jelentőségük a küzdelem jelenlegi fázisában. Amíg nincs lehetőségünk arra, hogy általánosan kigyógyítsuk a betegséget, más módokon kell elbánjunk vele, pont úgy, mint ahogy könyörtelenül ki kell válogatni és meg kell semmisíteni a beteg állatokat egy nyájban vagy csordában, hacsak nem akarjuk elveszteni az egész csordát. Nem ez az idő a nőies kéztördelésre. Ezt a tényt erőteljesen bemutatta nekünk az, amit a TV hírekben láttunk ma este. A Chicagói Emberi Viszonyok Tanácsa hatalmas "anti-rasszista" tüntetést rendezett ma. Az állítólagos ok a tüntetésre egy kocsinyi fekete "biztos" legéppuskázása volt, feltehetően a Szervezet által, pénteken, Chicago központjában, fényes nappal. Csak három nigger múlt ki a támadásban, de a rendszer megragadta az esetet, hogy elfojtsa a fehér lakosság forrongó haragját, az Emberi Viszonyok Tanácsa ellen és a biztossá kinevezett fekete bűnöző bandái ellen. Állítólag ezek a fekete "biztosok" még súlyosabb gyalázatokat ((gaztetteket)) követtek el védtelen fehérek ellen Chicagóban mint errefelé. A Chicagói tüntetés, amit a tömegsajtó egésze minden ágában lihegve hirdetett és támogatott Chicago térségében, majdnem 200,000 tüntető részvételével kezdődött, akiknek majdnem a fele fehér volt. Különleges buszjáratok százai, amelyeket a városi közlekedési hatóságok bocsátottak ingyen rendelkezésre, hozták be az embereket - főleg fehér résztvevőket a külvárosokból az alkalomra. Fiatal fekete bűnözők ezrei lépdeltek peckesen és gőgtől felfúvódva, a Chicagói emberi viszonyok tanácsa karkötőjével az óriási tömeg között - "fenntartva a rendet". A tüntetésen a rendszeres politikai kurvák és szószéki kurvák szólaltak fel, akik álszent ((templomi, prédikáló papszerű)) hangsúllyal felhívásokat tettek a "testvérségre" és "egyenlőségre". Akkor a rendszer kitrappoltatta az egyik helybéli Tamását, aki buzdító beszédet mondott a "fehér rasszizmus gonoszságának" örökre kitaposásáról. (Jegyzet az olvasónak:"Tamás" a hatóságok egy néger képviselője volt, vagy a zsidó érdekeké. A saját fajuk tömegeinek manipulálásában szakértők voltak, amiért jól meg voltak fizetve. Egyes "Tamásokat" még a Szervezet is használt rövid időre a Forradalom utolsó fázisában, mikor szükségessé vált, hogy négerek millióit a fehér életek minimális veszteségével füstöljenek ki egyes városi térségekből, és tereljenek be ideiglenes tartótérségekbe.) Ezután, az Emberi Viszonyok Tanácsa szakértő izgatói, a tömeg különböző részeit buzdították fel igazi testvériség őrjöngésbe. Ezek a kunkori hajú zsidófiúk a hangosbeszélőkkel igazán értették a mesterségüket. A tömeget felhúzták, hogy igazi vérszomjjal üvöltsön bármelyik "fehér rasszista" élete után, aki a kezük közé kerül. Ismételgetve, hogy "Öljük meg a rasszistákat" és a testvérség más kifejezéseit, a tömeg menetelni kezdett a Chicagói belvároson át. A tömeg útjában található vásárlókra, munkásokra, és üzletemberekre ráparancsoltak a fekete "biztosok", hogy csatlakozzanak a menethez, és könyörtelenül megvertek mindenkit, aki nem akart menni. A feketék bandái elkezdtek bemenni üzletekbe és irodaépületekbe a menet útvonala mentén, és hangosbemondókkal kirendeltek mindenkit az utcára. Rendszerint csak egy vagy két makacsabb fehért kellett eszméletlen véres halmazzá rugdosniuk, hogy az üzlet vagy irodaépületben levők megértsenek dolgokat és "lelkesen" csatlakozzanak a tüntetéshez. Ahogy a tömeg duzzadt, majdnem félmilliós létszámot megközelítve a vége felé, a feketék a karkötőkkel ellenségesebbek és ellenségesebbek lettek. Bármelyik fehér a tömegben, aki úgy nézett ki, hogy nem ismételgeti a szólamokat elég hangosan, valószínűvé vált, hogy megtámadják. És volt pár különösen mocskos dolog is, amire a TV kamerák kárörvendően rákoncentráltak. Valaki a tömegben elkezdte híresztelni, hogy egy könyvüzlet, ami felé közelítettek "rasszista" könyveket árult. Egy vagy két percen belül pár száz tüntető - többnyire fiatal fehérek - kivált a fő tömegből és rárontott a könyvüzletre. Betörték az ablakokat és tüntetők csapatai odabentről elkezdték kihányni két kézzel a könyveket a többieknek odakint. A bőszület első rohamának elmúlta után, amit a könyvek széttépdesésével fejeztek ki, tüzet raktak a könyvekből az utcaszélen. Ekkor kihurcoltak egy fehér üzleti dolgozót és elkezdték verni. Leesett a járdára, a tömeg rárajzott, elkezdte taposni és rugdosni. A televízió közeli képet mutatott az esetről. A fehér tüntetők arca el volt facsarodva a saját fajuk elleni gyűlölettől! Egy másik dolog, melyet közelről felvettek a TV nézők okulására, egy macska megölése volt. Egy nagy fehér kóbor macskát látott meg valaki a tömegben, és elkezdte ordibálni "Adjunk a Honky macskának!" Vagy egy tucat tüntető futott le a sikátoron a szerencsétlen macska után. Mikor visszatértek egy másodperccel később, feltartva a fehér macska véres hulláját, egy üdvözlő rivalgás tört ki azokból, akik elég közel voltak a tömegben, hogy lássák, hogy mi történt. Merev őrület! Lehetetlen szavakba foglalni, hogy mennyire lehangolt mindnyájunkat a chicagói bemutató. És persze ez volt a tüntetés szervezőinek a célja. Szakértő pszichológusok, mélyrehatóan, alaposan értenek a tömeg terror használatához a megfélemlítésre. Tudják, hogy vannak emberek milliói, akik belsőleg még mindig ellenük vannak, de akik most túlságosan meg lesznek félemlítve, hogy kinyissák a szájukat. De hogy lehet a mi népünk - hogy lehetnek fehér amerikaiak ilyen gerinctelenek, ilyen csúszó-mászók, ilyen buzgóak abban, hogy kedvében járjanak az elnyomóiknak? Hogy toborzunk egy forradalmi hadsereget ebből a gyülevész csőcselékből? Ez valóban ugyanaz a faj, amely járt a holdon, és a csillagok felé nyújtózott 20 évvel ezelőtt? Milyen mélyre süllyedtünk ((vittek le))? Ijesztően egyértelmű most már, hogy nincs mód rá, hogy megnyerjük ezt a küzdelmet, amit most folytatunk, anélkül, hogy áradatokat, valóságos folyókat ontsunk a vérből. A döggel teli kocsit, amit Alexandriában hagytunk szombaton csak röviden említették a helyi hírekben, de az országos hírekben egyáltalán nem. Az elhallgatás oka úgy sejtem nem az, hogy a hatos gyilkosságok olyan rendszeresekké lettek ma, hogy nem híranyag, hanem a hatóságok felismerték a faji jelentőségét a dolognak és úgy döntöttek, hogy nem szeretnék, ha valaki ezt utánozva hasonló gyilkosságokba kezdene. December 4, 1991. Átmentem Georgetown-ba, hogy beszéljek Elzával, a kis vöröshajú "társadalomból kiesett"-el akit pár hete ismertem meg ott. A látogatásom oka az volt, hogy jobban felmérjem Elza barátainak alkalmasságát arra, hogy valami részt vehessenek rendszerellenes harcunkban. Ténylegesen, egyesek közülük vagy hasonló körülmények között levő emberek -már a saját háborújukat folytatják a rendszer ellen. Az utolsó két hónapban elképesztően nagy mennyiségű, olyan forradalmi tettek elterjedését láthattuk, amelyekben nem volt benne a Szervezet keze. Ebben voltak robbantások, gyújtogatások, emberrablások, vérfürdőbe torkoló tüntetések, szabotázs (rongálások, rombolások), kiemelkedő figurák elleni halálos fenyegetések, és még két nagy figyelmet magára vonó orgyilkosság is. Ezekért a tettekért olyan sok különböző csoport vállalt felelősséget, - anarchisták, adóztatás ellenes lázadók, "felszabadítási frontok" mindenféléi vagy fél tucat szélsőséges vallási kultusz, - hogy senki nem tudja már követni. Minden holdkóros, akinek volt valami bosszúsága a rendszer ellen, elindította a saját külön háborúját. A legtöbbek közülük csak óvatlan amatőrök, akik összefogdosásában még a fajilag kevert FBI-unk is eléggé eredményes munkát tud végezni, de mégis a lázadók mind többen és többen lesznek. A buzdításukért úgy néz ki a forradalmi vérengzésnek és kormányzat ellen-vérengzésnek az általános légköre a felelős, amit a Szervezet működése teremtett. A legérdekesebb szempontja ennek, hogy bizonyítékot szolgáltat arról, hogy a rendszer irányítása a lakosság gondolkodása fölött nem teljes. A legtöbb amerikai persze elvileg még mindig karöltve menetel a TV-vallás főpapjaival, de egy növekvő kisebbség már nem tart velük és ellenségnek tekinti a rendszert. Sajnos az ő ellenségességük általában rossz okokon alapszik, és lehetetlen lenne összehangolni tevékenységeiket. Valójában a legtöbb esetben nincs is elvi oka a tevékenységeiknek. A valóságban mindez csak az elégedetlenség hatalmas kitörése, inkább vandalizmusnak, mintsem politikai terrorizmusnak hívható formában. Csak össze akarnak törni valamit, vagy valami kárt okozni azoknak az embereknek, akiket felelősnek tartanak az élhetetlen világért, amelyben élni kényszerülnek. A hatalmas méreteket öltő vandalizmus az, amit mi most látunk, egy olyan valami, amivel a politikai rendőrség már nem bírhat nagyon sokáig. Végkimerültségbe futtatja őket. A politikai vandálok és holdkórosokon kívül van a társadalomnak egy másik része, amely fontos részt játszott az utóbbi történésekben, a különböző szervezett bűnöző bandák. A maffia, és egy-két másik szervezett bűnöző csoport kihasználta a káoszt és a nyilvánosság félelmét arra, hogy megnöveljék a megfélemlítési és zsarolási tevékenységeiket. Mikor azt mondják manapság egy-egy üzletembernek, hogy felrobbantják az üzlethelyiségét hacsak nem fizet "védelmi adót" nekik, valószínűbb, hogy hisznek nekik mostanában, mint pár hónappal ezelőtt. És az emberrablás is nagyüzemmé lett. A rendőrség túlságosan el van foglalva olyan dolgokkal, ami a rendszert igazán idegesíti (vagyis az ellenünk működéssel), hogy foglalkozzon a hivatásos bűnözőkkel, és így ezek kedvükre működhetnek. Teljes hidegvérrel nézve, még ez a bűnözési hullám is jó nekünk, mivel segít aláásni a nyilvánosság bizalmát a rendszerben. De szintén el kell jöjjön a nap, mikor összefogdossuk ezen elemek mindegyikét, amelyeket a rendszer "megvásárolt" bíróságai olyan hosszú időn át elengedtek, és minden teketória nélkül falhoz állítjuk őket a rendszer igazságügyi személyzetével együtt. Kopogtattam a címen, amit Elza adott nekem - egy egykoron elegáns ház pincebejárata. Egy szemmel láthatóan terhes fiatal nő, kisgyerekkel a karjában nyitott ajtót, és mikor Elza után érdeklődtem, behívott. Mikor a szemeim alkalmazkodtak a félhomályhoz, megláttam a környezetet, az egész pincehelyiséget egységes közösségi élőhelynek használták. Pokrócok és lepedők, amelyeket a pince csöveihez kötöttek szolgáltak arra, hogy elválasszanak egy féltucatnyi zugot és sarkot félig- meddig magánteret biztosító alvóhelyekké. Ezentúl volt pár matrac a pince fő részében. A kisasztalon túl, ami az egykor ruhatisztításra szolgáló nagy-mosdó mellett volt, amelyben pár fiatal nő evőeszközöket mosott, nem volt semmi más bútor a helyiségben, még egy szék sem. Az egyik fal mellett ősi fatüzelésű kályha volt, ami az egyetlen melegítő test volt a pincében. Mint megtudtam később a kagylóba folyó víz az egyetlen modern kényelem, ami a kis közösséget szolgálja, és a kályhájuknak úgy szereznek tüzelőt, hogy összeszedik a környékről vagy felküldenek egy-egy csoportot a felül levő házba, hogy felaprítsanak ajtókat, ablakrámákat és még padlódeszkákat is. Egy másik nagyobb közösségecske is lakik a házban, a keményen elbarikádozott acélajtón túl, ami a házba felvezető lépcsők tetején van, de ezek sokszor vad drogos bulikat rendeznek, ami után nem képesek visszaverni a fűtőanyagért razziázókat, akik feljönnek a pincéből. A pincelakók kerülik a keményebb drogokat, és sokkal jobbnak tartják magukat a fent lakóknál. De ennek ellenére a pincéhez ragaszkodnak, mert könnyebb fűteni és megvédeni, mint a házat, lévén, hogy az egyetlen ablakok a plafonhoz közel vannak, és túl kicsik, hogy beférjen rajta akárki. Továbbá a helység nyáron hűvösebb. Heten vagy nyolcan az ottlakók közül el voltak nyúlva a matracokon, valami butító "játszma" ((gameshow)) programot néztek egy kis televízión, és közben füvet ((vadkendert - marihuánát)) szívtak, mikor beléptem. Az egész helyet az állott sör, vadkender füst és mosatlan ruha szaga töltötte be. (Nem tartják a vadkendert drognak). Két kisfiú -mindkettő körülbelül négyéves és mindkettő majdnem teljesen meztelen- játszott a kályha mellett. Egy szürke macska nézett le rám kíváncsian, az egyik plafon alatt futó használatlan fűtőcsőről, ahol kényelmesen fészkelt. De az emberek a matracokon, egy futó pillantás után, nem figyeltek rám többet. Láthattam, hogy a tévé által megvilágított arcok közül egy sem volt Elzáé. De mikor a fiatal nő -aki beengedett- szólította, az egyik pokrócfüggöny egy távolabbi sarokban félretolódott, és Elza feje és meztelen vállai lettek láthatóvá egy másodpercig. Láthatóan boldog volt, mikor meglátott, visszahúzta az elválasztó pokrócot és eltűnt mögötte, de megjelent egy másodperccel később egy vénasszonyos pongyolaruhában. Engem egy kicsit megzavart, hogy egy másik alakot láttam a matracon a homályos sarokban, ahogy Elza félretolta a pokrócot egy másodpercre mikor kijött. Egy kis féltékenység? Elza megölelt igaz szeretettel és megkínált egy csésze forró kávéval, amit a kályhán levő összevert kannából töltött ki. Hálásan elfogadtam a kávét, mivel a séta a buszállomástól alaposan átfagyasztott. A TV hangja, a baba és a gyerekek zajongása lehetővé tette, hogy viszonylagos magánban beszélgessünk. Sok dologról beszélgettünk, mivel nem akartam azonnal a látogatásom okának fő témájára térni. Sokat megtudtam Elzáról és a közösségről, akikkel élt. Egyes dolgok elszomorítottak, és más dolgok mélyrehatóan sokkoltak. Elszomorított Elza saját története. Felső-középosztálybéli család egyetlen gyermeke volt. Az apja az egyik leghatalmasabb Washingtoni szenátornak a beszéd-írója (vagy volt - több mint egy éve nem beszélt a családjával). Az anyja egy baloldali alapítványnak az egyik ügyvédje, amely fő tevékenysége abból állt, hogy házakat vásároltak föl fehér városszéli negyedekben és közsegélyen levő ((az adópénzen - pl munkanélküli segélyen - eltartott)) néger családokat költöztettek beléjük. 15 éves koráig Elza nagyon boldog volt. A családja Connecticut államban élt és Elza egynemű, csak lányoknak fenntartott magániskolába járt. (az egynemű iskolák persze most már illegálisak a Goldstein kongresszusi rendelet óta) A nyarait a szüleivel töltötte a tengerparti vakációs házukban. Elza arca boldogan világított, ahogy mesélt az erdőről és az ösvényekről a nyaralóházuk környékén, és a hosszú sétáiról ezeken. Saját kis vitorlás-ladikja volt és néha kivitorlázott egy parányi szigetecskére, magányos piknikekre, és hosszú boldog, napozós, ábrándozó órákra. A család ezután költözött Washingtonba és az anyja ragaszkodott hozzá, hogy egy apartmant vegyenek ki egy nagyjából fekete negyedben a Kongresszusi Központ mellett, ahelyett, hogy kiköltözzenek egy fehér negyedbe a város szélére. Elza egy volt négy fehér tanuló közül az elő-középiskolába ((7-8 osztály az "elő középiskola" az USA-ban)) ahová küldték. Elza korán érő típus volt. A természetes nőies melegsége, nyílt társalgó természete és a fizikai tulajdonságai vonzósága miatt nagyon vonzó volt már 15 évesen is. Ennek az eredménye az lett, hogy a fekete hímek, akik állandóan terrorizálták az egyetlen másik fehér lányt is az iskolában, nem hagyták soha békén, vég nélkül zaklatták. A fekete lányok emiatt különleges indulattal gyűlölték Elzát, és minden módon ártottak neki, kínozták ahogy csak tudták. Elza még a mellékhelyiségre sem ment egyedül, és egy másodpercre sem távolodott el valamelyik tanár látóköréből amíg iskolában volt. De hamar megtanulta, hogy a tanárok sem jelentettek semmi különleges védelmet, mikor egy fekete segédigazgató sarokba szorította az irodájában és megpróbálta a kezét a ruhája alá tenni. Elza minden nap sírva jött haza az iskolából és könyörgött a szüleinek, hogy küldjék egy másik iskolába. Az anyja válasza erre az volt, hogy elkezdett ordítozni vele, pofonvágta és "rasszistának" hívta. Ha a fekete fiúk zaklatták, az ő hibája volt nem az övék, és keményebben kellett volna próbálkozzon összebarátkozni a fekete lányokkal. Az apja sem kínált védelmet, még akkor sem, mikor elmondta neki, hogy mi történt a segédigazgató irodájában. Az egész dolog megszégyenítette, és nem akart róla többet hallani sem. Az ő liberalizmusa passzívabb volt mint az anyáé, de rendszerint belefélemlítette a "felszabadított" felesége, hogy vele tartson bármilyen dologban, ami a faji kérdést érintette. Még mikor három fiatal fekete huligán megtámadta a saját ajtaja előtt, elvették a pénztárcáját, az óráját, a földre lökték és széttaposták a szemüvegét, Elza anyja akkor sem hagyta, hogy hívja a rendőrséget és jelentse a rablást. Úgy tartotta, hogy még annak a gondolata is, hogy rendőrségi följelentést tegyenek feketék ellen "fasiszta" lett volna. Elza tűrte ezt három hónapig és aztán elmenekült otthonról. Befogadta a kis közösség, akikkel most van, és alapvetően boldog természete miatt, megtanult tűrhetően boldognak lenni az új helyzetében. És akkor körülbelül egy hónappal ezelőtt, elkezdődött a baj ami a találkozásunkhoz vezetett. Egy új lány Mary Jane, jött a csoportjukhoz, és feszültség volt Elza és az új lány között. A fiú, aki akkoriban Elzával volt, ismerte Mary Jane-t régebbről, még mielőtt bármelyikük a közösségecskéhez került volna, és Mary Jane Elzát riválisnak tekintette. Elza viszont haragudott Mary Jane nem túl rejtett próbálkozásaiért, hogy elcsalja a barátját. Az eredmény egy nap egy hangos, karmolós, hajtépős verekedés lett kettejük között, amit Mary Jane - lévén hogy erősebb volt, megnyert. Elza két napig az utcákon vándorolt - ekkor találtam rá - és ezután visszatért a pince közösségbe. Mary Jane ezután egy másik lánnyal is összeveszett, és Elza ez úgy használta ki, hogy kijelentette: vagy Mary Jane megy el, vagy ő távozik végleg. Mary Jane válasza erre az volt, hogy megfenyegette Elzát egy késsel.
"És mi történt?" - kérdeztem.
"Kappy a jid" mint kiderült egy Kaplan nevű zsidó, aki a fehér (szex) rabszolga kereskedésből él. Rendszeresen fellátogat Washingtonba New Yorkból, hogy megvegyen otthonról elkóborolt lányokat. Rendszeres ellátói a színes férfibandák, amelyikek egyikétől a múltkor megszabadítottam Elzát. Ezek a bűnöző csoportok elhurcolnak lányokat az utcáról, fogvatartják őket egy hétig és akkor, ha az eltűnésük nem keltett nagyobb felbolydulást, nem jelent meg az újságokban, eladják őket Káplánnak. Hogy mi történik ezután a lányokkal, senki nem tudja biztosra, de úgy tudják, hogy a legtöbb fogságba kerül egyes zárt klubokba New Yorkba, ahova a tehetősek mennek, hogy kielégítsék furcsa és perverz étvágyukat. Egyesek -úgy hírlik- legvégül egy Sátánista klub tulajdonába kerülnek, ahol hálára kínozzák őket mindenféle véres szertartásokon. Akárhogyis, valaki a közösségecskében hallotta, hogy Káplán a városban van és "vásárol", így mikor Mary Jane nem akart sehogysem elmenni, megkötözték, megkeresték Káplánt, és eladták. Azt gondoltam, hogy engem már semmi sem sokkolhat, de felháborított elborzasztott és elundorított Elza története Mary Jane sorsáról. "De mégis hogy" -kérdeztem magamból kikelve- "tudtatok eladni egy fehér lányt egy zsidónak?" Elzát megszégyenítette a nyilvánvaló nemtetszésem. Beismerte, hogy borzalmas dolog volt, amit tettek és néha lelkiismeretfurdalása van, mikor Mary Jane-re gondol, de ott és akkor úgy tűnt, hogy ez kézenfekvő megoldás a közösség problémáira. Felhozta azt a silány mentséget, hogy az ilyesmi állandóan megtörténik, és hogy a hatóságok állítólag tudnak róla és nem lépnek közbe, így inkább a társadalom hibája mint bármelyik egyéné. Utálattal ráztam meg a fejem, de legalább a beszélgetés ezen fordulata által rátérhettem a fontosabb témákra, amiért jöttem. "Egy civilizáció, amely eltűri Káplán létezését és a mocskos üzletelését, a földig kéne égjen", mondtam. "Egy ilyen társadalmat porrá kéne égetni, még hamut sem hagyni, és mindent újból kezdeni."
Tudatlanul felemeltem a hangom elég hangosra, hogy az utolsó kommentáromat mindenki hallhatta a pincében. Egy szedett vedett egyén felkelt a matracáról a TV elől és oda lötyögött. "Mit tehet bárki?" kérdezte, nem igazán várván választ. "Kappyt a jiddet már vagy egy tucatszor letartoztatták, de a zsaruk mindig elengedik. Politikai összeköttetései vannak. Egyes nagy zsidók New Yorkban a vevői. És hallottam, hogy két vagy három Kongresszusi képviselő rendszeresen felmegy oda, hogy meglátogassa a klubokat, amiket ellát."
"Azt hiszem azt már próbálták", röhögte el, nyilvánvalóan a Szervezet aknavetős támadására utalva. "Hát ha lenne egy bombám most, megpróbálnám magam", mondtam. "Hol szerezhetek dinamitot?" Az alak megvonta a vállát, és visszasompolygott a TV-hez. Ezután megpróbáltam Elzát győzködni információért. Melyik csoportok foglalkoztak robbantásokkal Georgetown-ban? Hogy kerülhetek kapcsolatba egy ilyennel? Elza megpróbált segítségemre lenni, de egyszerűen nem tudott semmit. Ez olyan téma volt, amelyben nem volt semmi különös érdekeltsége. Végül odaszólt az alaknak, aki korábban odasompolygott: "Harry, nem foglalkoznak azok az emberek a 29-edik utcában a disznók elleni harccal, tudod akik a "Negyedik Világi Felszabadítási Frontnak" hívják magukat?" Harrynek nagyon nem tetszett a kérdése. Talpra ugrott, ádázul a kettőnkre bámult és akkor kisietett a pincéből, válasz nélkül, becsapva az ajtót maga után. Egyik nő a ruhatisztító kagylónál megfordult és emlékeztette Elzát, hogy rajta volt a sor, hogy elkészítse az ebédet, de még a burgonyát sem tette fel főni. Megszorítottam Elza kezét és megindultam. Azt hiszem eléggé elszúrtam a dolgokat. Hihetetlenül naiv volt tőlem azt képzelni, hogy egyszerűen besétálok egy "kiesett" közösségbe, és majd illedelmesen tovább igazítanak valakikhez, akik fegyveres és illegális tevékenységet folytatnak a rendszer ellen. Nyilván mindegyik kémkedni küldött rendőrügynök Washingtonban ezt próbálta. Most bizonyára mindenki azt hiszi, hogy én is rendőr vagyok. Ez elszúrta bármilyen esélyemet arra, hogy rendszerellenes militánsokkal kerüljek kapcsolatba abban a térségben. Persze küldhetnénk valaki mást, hogy próbálja megtalálni a "Negyedik Világ Felszabadítási Frontot" - bármi a is az. De el kell gondolkodnom azon, hogy van-e bármi értelme a dolognak. Elza meglátogatása eléggé meggyőzött arról, hogy azokban az emberekben, akik osztják az életstílusát, nincs sok adottság, vagy képesség arra, hogy hasznos együttműködést építsünk ki közöttük és a Szervezet között. Hiányzik belőlük a fegyelem, és bármilyen igazi céltudat. Egyszerűen feladták. Csak annyit akarnak tenni, hogy egész nap heverésszenek, szeretkezzenek, és füvet szívjanak. Úgy hiszem, hogy talán ha a kormány megduplázná a közsegélyüket, még a robbantgatók is elvesztenék a militánsságukat. Elza alapjában jó gyerek, és kell hogy legyen jópár másik is még, akiknek az ösztöneik nagyjából jók, de akik egyszerűen nem bírtak ezzel a rémálom világgal és így kiestek, kiszálltak. Habár mi mindketten visszautasítjuk a világot a jelenlegi állapotában és ugyanúgy mindketten kiszálltunk, kiestünk belőle, a különbség a Szervezet emberei és Elza barátai között annyi, hogy mi tudunk alkalmazkodni a világhoz, és ők nem. Nem tudom elképzelni magam vagy Henryt vagy Katherine-t vagy akárki mást a Szervezetben csak úgy, hogy üldögélünk, nézzük a TV-t és hagyjuk, hogy a világ menjen a maga útján körülöttünk, mikor annyi minden van, amit tenni kell. Emberi-minőségi különbség. De több mint egyféle jellemvonás az, ami fontos számunkra. A legtöbb amerikai még mindig bír a világgal, egyesek alig, mások nagyon sikeresen. Nem estek ki, nem szálltak ki, mert hiányzik belőlük bizonyosféle érzékenység, érzékenység, amelyet én úgy hiszem mi osztunk Elzával és a barátai közül a legjobbakkal, - érzékenység, amely lehetővé teszi számunkra, hogy érezzük ennek a rothadó társadalomnak a szagát, és amely érzékenység hányingerre és fulladozásra késztet tőle. A társadalommal bírók odakint, pont úgy mint a társadalommal nem bírók ((csövesek)) közül sokan, vagy nem érzik a szagot vagy nem zavarja őket. A zsidók bevezethetnék őket akármilyen disznóólba, és amíg elég moslék van, alkalmazkodnának hozzá. Az evolúció ügyes túlélőket képzett belőlük, de hátrányba hozta őket egy másik szempontból. Milyen törékeny dolog az emberi civilizáció! Milyen kis dolog az alapvető természethez képest! És milyen kevés egyénen múlik a táplálása és fenntartása azon a nyüzsgő tömegek közül, akik életének mintát ad! Ezen legtalpraesettebb egyének egy-két százaléka nélkül- a legagresszívebb, legértelmesebb és keményen dolgozó társaink nélkül - azt hiszem sem ez, sem bármely másik civilizáció nem tudná fenntartani magát. Lassan de biztosan, talán évszázadokon át, szétmállna és a köznépnek nem lenne meg az akarata, az energiája vagy a zsenialitása ((értelmessége)), hogy betömködjék a réseket. Idővel mind visszatérnének a természetes civilizáció előtti állapotukba, olyan állapotba, amely nem túl különböző a Georgetowni kiesettek ((csövesek)) állapotától. De pusztán az energia, akarat, és zsenialitás sem elég. Amerikának van még elég "túlteljesítője" ahhoz, hogy a kerekeket tovább forgassák. De ezek a túlteljesítők úgy néz ki nem veszik észre, hogy a gépezet, amit a küszködésük továbbműködtet, rég lefutott az útról, és most végtelen mélységbe zuhan. Érzéktelenek a rusnyaságára és természetellenességére, úgyis mint a veszélyességére annak az irányzatnak, amin haladnak. Valóban egy kisebbség kisebbsége volt az, amely kivezette fajunkat a dzsungelből és az út első pár lépésén az igaz civilizáció felé. Mindent azon őseinknek köszönhetünk, akik érezték, hogy mit kell tenni, és akikben megvolt a képesség arra, hogy azt meg is tegyék. Megérzés nélkül bármennyi képesség is van, nem tud eredményekhez vezetni, és képesség nélkül az megérzés csak álmodozáshoz és elkeseredéshez vezet. A Szervezet kiválasztotta az emberiség nagy tömegéből azokat a mi generációnkban, akikben megvan ez a ritka kettősség. Most pedig meg kell tegyünk mindent, ami szükséges, hogy győzzünk. Március 21, 1993. Ma elkezdődött valami új. Tiszta véletlenségből ma van a tavasz első napja. Nekem olyan ez a nap, mint a visszatérés a halálból, 470 nap élő halálból. Hogy megint Katherinnel legyek, és megint az összes többi bajtársaimmal legyek, hogy folytathassam a küzdelmet annyi elpazarolt idő után - mindez kimondhatatlan boldogsággal tölt el. Annyi minden történt azóta, amióta utoljára írtam ebbe a naplóba (és milyen jó, hogy Katherine megmentette nekem) és olyan nehéz eldönteni, hogy hogy sűrítsem le az egészet ide. De elsőnek is a következőket írom le:, Reggel négy óra tájt volt, koromsötét, vasárnap. Mi mind javában aludtunk. Elsőnek arra emlékszem, hogy Katherine rázott a vállamon, hogy felköltsön. Állandó zúgást hallottam a háttérben, amit, a félálmomba a csengőóránknak hittem. "Nem lehet, hogy már fel kell kelni" motyogtam. "A riasztócsengő lent" súgta Katherine sürgetve. "Valaki kint van". Ettől egyből kiment a szememből az álom, de még mielőtt felkelhettem volna, hangos töréshangot hallottam, amikor valami, amit egy szikracsóva követett, áttört a gondosan bedeszkázott hálószobaablakon. A szoba csaknem azonnal megtelt nyivasztó gázzal, és fájdalmasan küszködtem lélegzetért. A következő pár perc kicsit ködös az emlékezetemben. Valahogy mind felvettük a gázmaszkjainkat, anélkül, hogy felkapcsoltunk volna a villanyt. Bill és én lerohantunk a földszintre, fent hagyva Katehrine-t és Carolt, hogy az emeleti ablakokat kezeljék ((illetve innen működjenek vagy ezekre vigyázzanak)). Szerencsére senki sem próbált még behatolni az épületbe, de ahogy Bill és én a lépcső alját elértük, valaki kívülről egy hangosbemondón azt parancsolta, hogy felemelt kézzel jöjjünk ki. Egy gyors pillantást vetettem ki az ajtónkon levő kémlyukon. A sötétség napvilággá lett változtatva az épületünkre irányított fényszórók tucatjai által. A fény miatt nem láttam sokat a fényszórókon túl, de azonnal tisztává vált számomra, hogy többszáz rendőr és katona volt odakint sok felszereléssel. Nyilvánvalóan hiábavaló lett volna ebben a helyzetben megpróbálni a kitörést, de ettől függetlenül egy rövid tűzsorozatot nekieresztettünk, egy-egy féltucatnyi gyors lövést fejenként, az emeleti és földszinti ablakokból, elől és hátul, csak azért, hogy elvegyük a kedvüket attól, hogy megpróbáljanak azonnal behatolni az épületbe. Ezután mindannyian fedezékbe vonultunk és távol maradtunk az ablakoktól és ajtóktól, ahogy ezeket szitává lyuggatták. Amíg ők tüzeltek, addig mi arra koncentráltunk, hogy a legfontosabb felszerelésünkből vigyünk ki annyit amennyit csak tudunk, a menekülő-útvonalon át. A garázs cement-tégla falai védelmet nyújtottak a kézifegyvertűztől, ami minden oldalról az épületünkre zúdult. Bill, Katherine, és Carol egymás közt adogatva leszállították a cuccunkat a hosszú sötét alagúton át, amíg én fent maradtam a műhelyben és megpróbáltam összegyűjteni nekik azokat a dolgokat, amikről úgy gondoltam, a legfontosabbak, hogy megpróbáljunk menteni. Kétségbeesett gyorsasággal dolgozó és kimerítő háromnegyed órán át összehordtak egy kisebb muníció, fegyver és távközlési felszereléshegyet a szennyvizes árokba a csatorna távoli végén. Habár ők hárman végezték a cipelés nagy részét, ők legalább nem voltak annak veszélyében, hogy lelövik őket. Nekem golyók fütyültek a fülem mellett az egész idő alatt, és legalább egy tucatszor sebzett meg egy-egy betonszilánk, amit a falakról lepattanó golyók vertek ki. Még mindig nem értem, hogy hogy éltem túl ezt. Még azt is elértem, hogy minden kb. öt percben ki-ki lőjek a támadóinkra az ajtón át, csak hogy fedezék mögött tartsam őket. Végül kivittük az összes fegyverünket és lőszerünket, tömeges robbanószereink és nehezebb fegyvereink kb. felét, és az összes kész távközlőkészüléket. Még Bill szerszámait is megmenthettük, mert neki szokása, hogy precízen mind együtt tartja őket, mindig egy szerszámos dobozban, és mindig a helyükre teszi őket minden használat után, de ott kellett hagynunk az én kipróbáló elektronikus felszerelésem nagy részét, mivel szét volt szórva mindenűvé a műhelyben. Rövid tanácskozást tartottunk a szervizveremben és úgy döntöttünk, hogy Bill és a lányok lopnak egy járművet és felpakolják bele a cuccainkat, amíg én a műhelyben maradok és előkészítek egy robbanótöltetet, amely elfedi a menekülőalagutunk lejáratát. Adok nekik 30 percet, és akkor meggyújtom a gyújtózsinórt, és én is elhagyom a helyiséget. Katherine elszakadt a csoporttól, gyorsan visszafutott az emeletre, ahol megragadta pár személyes dolgunkat, köztük a naplóimat is, ami után visszatessékeltem őt is az alagútba a többiekkel, utoljára. A földszinti ajtók és az ablakokon levő deszkák már körülbelül félig szét voltak lőve eddigre, és annyi fény jött be a műhelybe a fényszóróktól kívülről, hogy bármilyen mozgás bent különösen veszélyes kezdett lenni. Feszült, ideges sietséggel dolgozva összeraktam egy 20-fontos tritonál töltetet a szervizveremben, pontosan az alagútlejárat fölött, és beletettem a gyutacsot ((indítótöltetet)). Ezután megindultam kúszva a földön a fal felé ahol körülbelül még 100 font tritonál volt felhalmozva kisebb tartóedényekben. Robbantózsinórt akartam a szervizveremben levő töltettől oda vezetni, így az egész műhely felrobbanna egyetlen robbanásban, alaposan eltakarva mindent a törmelékkel. A zsarunknak így pár napjába került volna amíg átkutatják a romokat és felderítik, hogy elmenekültünk. De soha nem jutottam el a falig. Valahogy még mindig nem tudom hogy, de a töltet a szervizveremben felrobbant időnek előtte. Lehet, hogy egy lepattanó golyó megütötte a gyutacsot. Vagy lehet, hogy szikrák az egyik könnygáz gránáttól, amelyeket még mindig jószerével lódítottak a helyiségbe, meggyújtotta a gyújtózsinórt. Akárhogy is a robbanás lökéshulláma kivert, eszméletemet vesztettem, és majdnem meg is ölt. Eszméletemet egy műtőasztalon nyertem vissza, a kórházi sürgősségin. A következő pár nap hihetetlenül fájdalmas volt. Hunyorítok az emlékén is. A műtőből egyenesen egy kihallgatószobába vittek az FBI épület alpincéjébe, amely még mindig nem volt teljesen kitakarítva a törmeléktől, amelyet a bombánk termelt hét héttel azelőtt. Habár még mindig nem voltam teljesen eszméletnél és súlyos fájdalmaim voltak a sebesüléseimtől, nagyon durván kezeltek. A csuklóimat szorosan megbilincselték a hátam mögött és ütöttek, rúgtak, amikor megbotlottam vagy nem tettem eleget elég gyorsan egy parancsnak. Arra kényszerítettek, hogy egy cella közepén álljak, amíg egy fél tucat FBI ügynök minden oldalról kérdéseket ordított rám, még akkor sem tudtam volna mást tenni mint értelmetlenül motyogni, ha akartam volna válaszolni. De még a kínjaim között is, megnyugvást és boldogságot éreztem mikor rájöttem a kérdéseikből, hogy a többiek biztonságosan elmenekültek. Újból és újból a körülöttem levő emberek ugyanazokat a kérdéseket üvöltötték rám: "Hol vannak a többiek? Hányan voltak az épületben veled? Hogy menekültek el?" Úgy néz ki a töltet a szervizveremben sikeresen megsemmisítette a csatornabejáratot. A kérdésekre pontot tettek az ismételt ütések és rúgások, amíg végül újra elájultam és lerogytam a földre. Mikor magamhoz tértem, ugyanott voltam ahová összerogytam, a csupasz betonon. A cellában égett a lámpa, de senki más nem volt ott, hallottam a légkalapácsok csörömpölését és más zajokat, amit a folyosón dolgozó munkások csináltak a cellaajtómon túl. Minden porcikám fájt, a bilincseim különös szenvedést okoztak nekem, de a fejem majdnem teljesen kitisztult addigra. Az első gondolatom a sajnálat volt, hogy nincs már nálam a méregpirulám. A titkosrendőrség, persze, elvette a kis nyakláncomat rögtön, ahogy megtalálták önkívületi állapotban levő testemet a garázs romjai között. Átkoztam magamat azért, hogy nem tettem meg azt az elővigyázatossági intézkedést, hogy a számba tegyem a robbanás előtt. Valószínűleg ott nem találták volna meg, és ráharaphattam volna, ahogy felébredtem a kórházban. Az eljövendő napokban, ez a gyötrő gondolat újból és újból felmerült bennem. A második gondolatom szintén a sajnálat és a bűnösségérzet volt. Olyan erős sejtelem kínzott belsőleg, hogy majdnem egyenlő volt a biztossággal, hogy az Elzához tett két nappal azelőtti buta látogatásom volt felelős a jelenlegi helyzetemért. Valószínűleg valaki Elza csoportjából követett haza, majd feljelentett. Ezen sejtelmem helyességét később bizonyították indirekt módon fogvatartóim. Csak pár percig voltam egyedül józan gondolataimmal és fájdalmaimmal, mielőtt a második vallatásom megkezdődött. Ezúttal két FBI ügynök jött be a cellámba, egy doktorral és három másik emberrel, amely utóbbi három közül kettő nagydarab izmos kinézésű néger volt. A harmadik egy meggörnyedt, fehérhajú alak volt, körülbelül 70 éves. Ronda kis mosoly repdesett a durva kinézésű szája szélei körül, amely időnként szétnyílt egy ronda vigyorba, megmutatva az aranykoronákat dohányszínű fogain. Miután a doktor gyorsan átvizsgált, eléggé egészségesnek talált és elment, a két FBI ügynök talpra rántott, és akkor állást foglalt az ajtó mellett. Ezután a vallatást átadták a gonosz kinézésű alaknak az arany fogakkal. Súlyos héber akcentussal beszélve és lefegyverzően mérsékelt és hivatásos modorban, bemutatta magát Saul Rubin Ezredesnek, az izraeli katonai hírszerzéstől. Mielőtt még elképedhettem volna, hogy mi köze volt egy idegen kormány képviselőjének vallatni engem, Rubin megmagyarázta: "Mivel a fajvédő tevékenységei a Nemzetközi Genocidum Ellenes Egyezmények megszegése, Turner úr, egy nemzetközi bíróság fogja elítélni, képviselőkkel a maga országából és az enyémből. De először szükségünk van némi információkra magától, hogy a bűntársait is az igazságszolgáltatás elé tudjuk hozni magával együtt." "Úgy hallom, hogy nem volt nagyon együttműködő a múlt este. Hadd figyelmeztessem, hogy nagyon rosszul fognak menni dolgok magának, ha nem válaszol a kérdéseimre. Nagyon sok tapasztalatom volt az utolsó 45 évben abban, hogy információt szerezzek olyan emberektől, akik nem akartak együttműködni velem. A végén mindegyikük megmondta azt, amit tudni akartam, az arabok is és a németek is, de nagyon kellemetlen tapasztalat volt azok számára, akik makacsok voltak." Egy rövid szünet után: "Ah igen, egyesek azok közül a németek közül, 1945-ben és 1946-ban - különösen az SS-től igencsak makacsok voltak." Úgy néz ki, ez az emlék utálatos vigyort hozott Rubin arcára és nem tudtam elfojtani egy hidegrázást magamban. Emlékeztem azokra a borzalmas képekre, amelyeket egyik tagunk -aki a hadsereg volt hírszerző tisztje- mutatott nekem évekkel ezelőtt, német foglyokról, akiknek kivágták a szemét, kihúzták a fogaikat, levágták az ujjaikat, és széttörték a heréit szadisztikus vallatók, sokan, akik közül az amerikai hadsereg egyenruháit viselték, mielőtt elítélték volna és kivégezték volna őket katonai bíróságok "háborús bűnökért". Nem akartam semmit jobban mint széttörni a vigyorgó zsidó pofát, ami előttem volt, de a bilincseim nem engedték meg nekem ezt a luxust. Meg kellett elégedjek azzal, hogy szembeköptem Rubint és a középtájéka felé rúgni. De sajnos a merev, sajgó izmaim elrontották a célzásomat és a rúgásom csak a combját kapta el, visszalökve Rubint egy lépést. |