A színesek növekvő árja a fehér világuralom ellen (1922) 2. rész

VII. Fejezet Az apály kezdete

Az orosz-japán háború az emberi történelem egyik olyan könyvjelzője, melynek jelentősége az idő folyásával nő. Az a háború jelentős volt, nemcsak azért, amit tett, de még inkább amiatt, amit megmutatott. A fehér legyőzhetetlenség legendáját megrázta, a fehér civilizációra akasztott tisztelet fátylát lehúzták róla, és a fehér világ átütő hibái pőrék lettek a vizsgáló szemek előtt.

Az előző vakság természetesen nem volt általános. A fehér világnak megvoltak Kasszandrái, és az élesszemű ázsiaiak látták a fehér gyöngeséget. De a fehér világ alakja olyan töretlen volt és előrehaladása olyan győzedelmes, hogy ezek a látók csak kis kisebbség volt, melyre nem sokan figyeltek. Az emberiség nagy része, fehérek és nemfehérek nem vették észre a változás jeleit.

Ez végül is természetes volt. Nemcsak a fehér haladás volt folyamatos, de sebessége is állandóan nőtt. Különösen a tizenkilencedik század volt hatalmas fehér tevékenység tanúja. Már nyomon követtük a fehér területi nyereségeket, mind a területit, mind a politikai irányításét. De sok más területen is figyelemre méltó volt a fehér terjeszkedés. A fehér faj növekedése - minden más alapja - volt az elsőszámú jelenség. 1500-ban a fehér faj (mely akkor Európára szorítkozott) nem lehetett több 70 millió főnél. 1800-ban Európa népessége 150 millió volt, míg Európán kívül több mint 10 millió fehér élt. Három évszázad alatt a fehér faj több mint megkétszereződött. De 1900-ban Európa népessége több mint 450 millió fő volt, míg Európán kívül több mint 100 millió fehér élt. Így a fehérek száma megháromszorozódott európai hazájukban, míg az Európán kívüli területeken megtízszereződött. A fehérek teljes száma a tizenkilencedik század végén közel 550 millió volt, a nyereség számokban 400 millió volt, azaz több mint 400%-os. Ez a nyereség hatszor akkora volt, mint az előző három évszázadban.

A fehér fajkiterjedés legfeltűnőbb példája a legterjeszkedőbb és legsikeresebb ág - az angolszászok. 1480-ban, ahogy láttuk, magának Angliának lakossága valamivel 2 millió fölött volt. Ez a szám természetesen rendkívül alacsony volt még a középkorhoz viszonyítva is, ez a rózsák háborújának rendkívüli és életfontosságú veszteségei miatt volt, mely éppen a végéhez közeledett. Száz évvel később Erzsébet alatt Anglia népessége 4 millióra növekedett. 1900-ban Anglia népessége 31 millió volt és 1910-ben 35 millió, ekkor a Brit szigetek lakossága 45 milliót tett ki. A közbeeső évszázadokban brit vér vándorolt a Föld különféle részeire, ezért az angolszászok teljes száma a világon nem lehet sokkal kevesebb mint 100 millió. Ebben a skót és ír ág is benne van (melyek természetesen angolszász értelemben azonosak az angollal), és az Egyesült Államok népéből körülbelül 50 millió angolszász eredetű- Így négy évszázad alatt az angolszászok negyven és ötvenszeres között emelkedtek.

A fehér faj hatalmas növekedése a tizenkilencedik században nemcsak területi terjeszkedés eredménye, hanem az elképesztő tudományos fölfedezéseké is, mely a fajnak soha nem látott uralmat adott a természet forrásai fölött. Ezt az anyagi haladást általában "ipari forradalom" néven emlegetik. Az ipari forradalom a tizennyolcadik század késői évtizedében kezdődött, és a tizenkilencedik század első felében lett éretté, amikor gyorsan és rendkívüli módon megváltoztatta a dolgok képét.

Ez a változás tényleg teljesen példátlan a világtörténelemben. Eddig az ember anyagi haladása fokozatos haladás volt. A puskapor kivételével nem talált föl új energiaforrásokat nagyon régi idők óta. Az ükapák lóvontatta postakocsija csak másképpen volt szervezve mint a lóvontatta egyiptomi kocsi; a szélmalom már Odüsszeusz idejében is működött Trójában; Az ipar az emberi erőre volt utalva és állatokra vagy szélre és vízi erőre. Hirtelen minden megváltozott. Gőz, elektromosság és olaj, a Herz féle hullámok fölszerszámozták a természet erőit, legyőzték a távolságokat, és a Földgömböt az emberi kézzel mérhetővé tették. Új anyagi világba érkezett az ember, mely nemcsak fokában hanem fajtájában is különbözött az előző nemzedékek világától.

Amikor emberről beszélek, akkor a tizenkilencedik században a fehér emberre gondolok. A fehér ember elméje fedezte föl mindezt, és először csak a fehér ember aratta le ennek előnyeit. Az új rend két legszembetűnőbb formája a gépipar növekedése a tömegtermelés kiszámíthatatlan fölgyorsulásával, és az ezzel kölcsönviszonyban álló fejlődése a gyors és olcsó szállításnak. Mindkét tényező elősegítette a népesség hatalmas növekedését különösen Európában, mert Európa lett a világ műhelye. A tizenkilencedik század során Európa egy falusias földrészből az ipar rajzó bolyává lett, tele javakkal, tőkével és emberekkel, áruit a Föld legtávolabbi területeire öntve és új nyersanyagkereskedéseket nyitva az új gyártáshoz és cseréhez. A gazdagság mennyisége, mely a fehér világban és különösen Európában a tizenkilencedik század kezdetétől fölhalmozódott, kiszámíthatatlan. Néhány közelítő adatot lehet gyűjteni a világkereskedelem növekedéséből. 1818-ban a nemzetközi kereskedelem teljes mennyiségének értéke 2 milliárd dollár volt. Más szavakkal, többezer éves emberi jelenlét után is az emberiség csak viszonylag szerény világkereskedelemre volt képes. 1850-ben a világkereskedelem 4 milliárd dollárnyira nőtt, 1900-ban 20 milliárdra, és 1913-ban 40 milliárdra - hússzoros növekedés rövid száz év alatt.

Ilyenek voltak a tizenkilencedik század civilizáció ragyogó eredményei. De ennek az aranyruhának megvolt a fonákja is. Korunk vétkeit szigorú tollak ezrei rajzolták le, és nincs szükség ezek ismétlésére. Ezek összegzése többnyire a materializmus szóval lehetséges a legjobban. Az anyagi kérdésekbe való elmerülés és az eszmei értékek elhanyagolása, mely a tizenkilencedik századot jellemezte volt ezért felelős. De végső soron ez nem azoknak a zavarásoknak volt a következménye, melyeket a környezet változása okozott? A civilizált ember éppen csak belépett az új anyagi világba, mely nem csak fokozatában hanem fajtájában is különbözött elődeitől. Tudományos közhely, hogy minden élő szervezetnek, hogy túléljen alkalmazkodnia kell környezetéhez. Ezért a környezet minden változása a szervezet rögtöni megváltozását vonja maga után, és minél nagyobb a környezeti változás, annál gyorsabban kell a szervezetnek erre reagálni. Mindenek fölött a sebesség fontos. A természet nem tűr késleltetést, és a nem harmonizáló szervezetnek vagy alkalmazkodnia kell vagy elpusztul.

Nem az újra alkalmazkodás-e az a probléma, mellyel a civilizált embernek növekvő mértékben került szembe a múlt évszázadokban? Senki sem tagadhatja, hogy környezetünk erősen különbözik őseinkétől. De ha ez így van, az alapos és gyors alkalmazkodás szükségessége is igaz. Valóban, a faj ösztönösen érzékelte a szükségességet, és nagy energiákat szentelt a föladatnak, különösen anyagi oldalon. Ez természetes volt. Az úttörő foglalkozása az anyagi ügyekkel nyitja föl az új területet, de amit nem vettek észre általánosan az az, hogy a tizenkilencedik századi Európában és a keleti Egyesült Államokban sok értelemben "újabb" a környezet mint az isten háta mögötti erdei településeken.

Természetesen civilizációnk változott jellege eszmei alkalmazkodást követelt és lendületet. Ezeket nem vették figyelembe, mert hasznosságuk nem volt kényszerítő jellegű. Az emberek határozottan ragaszkodtak a létező erkölcsi környezethez, a módhoz, melyet a kitartóan alkalmaztak a régi időkben, és melyek az egyszerűbb múltban jól megfeleltek a célnak. Ezért a tizenkilencedik század embere intenzíven és kizárólag anyagi problémákkal törődött, érezve, hogy akkor jobban tud a jelenre koncentrálni, mert azt gondolta, hogy a múlt időszakok eszmei hódítása elég erkölcsi alapot adott neki, melyre föl tudja építeni új anyagi építményét.

Sajnos ami eleinte csak eszköz volt, később maga lett a végzet.

Elvesztve idealista világnézetét a tizenkilencedik század embere anyagias filozófiát épített föl. Ennek eredménye egy teljesen egyoldalú fejlődés lett, mely gyorsan megmutatta betegségeit. A tény, hogy az ember kevésbé volt büntethető hibáiért, amit sok erkölcsre ügyelő állít, az nem írja le teljesen a helyzetet a következményeket illetően. A természetben nincsenek kivételek. Eredményeket követel, és ha ezek nem jönnek, engesztelhetetlenül osztja büntetéseit.

Ahogy a tizenkilencedik század haladt, alapos betegség jelei jelentkeztek minden oldalon. Még a minden tényező legalapvetőbbje, a faj vitalitása és minősége sem volt immun. Az alapvető statisztika kezdte kimutatni az aggasztó jeleket a gondolkodó elmének. A legzavaróbb volt, hogy a születési arány csökkent, amely szinte minden fehér népet érintett a tizenkilencedik század vége felé. és amely Franciaország teljesen megállította a népesség növekedését.

Természetesen a csökkenő születési arány önmagában nemcsak rossz, ahogy sok személy gondolja. Az ember potenciális reprodukciós képessége, mint minden más fajé nagyon nagy. A biológiai haladás teljes folyamata mutatta, hogy a reprodukciós bőség erősen zavarhatja a földi élet kezdetét. Ahogy Havelock Ellis helyesen mondja: "Egy egypercenként megduplázódó szervezetből úgy becsülhető, hogy ha annak újratermelődését nem szabályozná a halál vagy pusztítás, akkor harminc nap alatt a napnál milliószor nagyobb tömeg állna elő belőle. Egy angolna 15 millió tojást tojik, és ha az mind fölnőne, és ugyanilyen arányban szaporodna, akkor a teljes tenger csavarodó haltömeggé válna. Ahogy magasabb életformákat érünk el, az újratermelődés fokozatosan elhal. Az emberhez legközelebb álló állatoknak kevés utódja van, de ezek szülői szeretettel veszik azokat körül, amíg képesek önálló életre jó eséllyel a megmaradásra. Az egész folyamatot úgy lehet tekinteni, mint egy olyan mechanizmust, amely lassan a mennyiséget a minőségnek rendeli alá, és így biztosítja a magasabb szintű élet fejlődését. " [Havelock Ellis, Esszék a háborúban -Time, 198 o., Amerikai kiadás, Boston, 1917]

Míg az emberi reprodukciósképesség csekély, ha a baktériumokkal vagy angolnákkal hasonlítjuk össze, de messze van az elhanyagolhatótól, ahogy ezt a kevésbé előrehaladott embertípusok bármikor mutatják, és a magasabb típusoké jó időkben. A tizenkilencedik század is ilyen jó idő volt. Az Európán kívüli településeken, hatalmas, gyakorlatilag lakatlan területek, ahol nem laktak színes konkurensek, a fehér betelepülőket szinte szaporodásra és sokasodásra hívták föl. Míg maga Európa, a történelmi óvilág olyanná vált a környezeti változások hatására, hogy hirtelen sokkal nagyobb népesség ellátására lett képes, mint azelőtt. Az évszázad végén csökkent a gazdasági stimulus a gyors szaporodásra Európában és annak sok fajilag függő területén.

Ennélfogva a növekedési arány még a legelőnyösebb biológiai körülmények között is mutathat csökkenést.

A baj az volt, hogy a csökkenő emberanyag biológiailag mind értéktelenebb volt. A fehér világban mindenütt a legmagasabb genetikai értékű népek születési aránya esett a leggyorsabban, míg a népeken belül a legértékesebb rétegek adták a népességnövekedés legkisebb arányát. A jobb típusok, melyektől a jövő függ, számban vagy nem növekedtek vagy csökkentek, míg az alsóbb típusok terepet nyertek, az ő születési arányuk viszonylag kis csökkenést mutatott.

Ez a fajra ártalmas irányzat, mely olyan fontos a faj jövőjére korunk általános gondja, és sok munkát fordítottak arra, hogy ennek haladását lemérjék gazdasági vagy társadalmi mutatókkal. A legfontosabb és legkönnyebben mérhető példát a faj kategóriája adja. Ahogy a bevezetőben megmutattuk, a fehér faj három alfajra oszlik - az északira, az alpesire és a mediterránra. Mindhárom jó alapanyag, genetikusan jóval a különféle színes fajok fölött áll. De az nem kétséges, hogy az északi a legértékesebb közülük; ez áll az egész emberi faj legelején. Ahogy Madison Grant jól fejezi ki, az északi faj "nagy faj".

A civilizáció fajra ártalmas hatásai éppen az északi fajt befolyásolják a legjobban. A fehér betelepülés új területein mint a Csendes Óceáni tengerpart vagy a Kanadai északnyugat az északi faj ma is gyarapszik és szaporodik. De minden olyan területen, melyek az ipari forradalom jellemző területei, az északi nem alkalmazkodik a megváltozott környezethez olyan jól mint az alpesiek vagy a mediterránok, és ezért száma csökkenőben van. Az ipari forradalom előtt az északiakat főleg a háború pusztította. Jó harci készsége vezetési képességeivel párosulva, melyet általában használt is, a csata oroszlánrészét az ő vállaira tette és köztük volt a legtöbb veszteség, míg a közönyösebb alpesi és a kevésbé robusztus mediterrán otthon maradt és szaporodott. A középkori és modern idők háborús forgatagában az északi faj állandóan elhasználódott, míg a fölfedezések és gyarmatosítás, mely a tizenhatodik században kezdődött, tovább csökkentette Európa északi fajait, mert a kalandos északi alkotta a fölfedezők és úttörők oroszlánrészét. Így a tizennyolcadik század végén is Európa sokkal kevésbé volt északi mint ezer évvel azelőtt.

De a tizennyolcadik évszázad végéig az északi nem szenvedett más említésre méltó hátrányt mint a háború és kivándorlás, és néhány jelentős előnyt is élvezett. Mivel magas típus, az északi magasszintű ember. Egészséges életkörülményekre van szüksége, és szenved, ha megfosztják a jó élelemtől, a szabad levegőtől és a testgyakorlástól. A tizennyolcadik század végéig Európa elsősorban mezőgazdasági terület volt. A hűvös Észak- és Középeurópában a környezet előnyös volt a nagy, szőke északi számára szemben a kisebb, kevésbé izmos mediterránnal. A forróbb délen az északi felsőbb osztályok, mint uralkodók mentesek voltak a földmunkától, és így arisztokráciaként élték túl a nehézségeket. Békeidőben azért az északi szaporodott és betöltötte a lyukakat, melyet a háború okozott.

De az ipari forradalom alaposan megváltoztatta a dolgok állását. Európa mezőgazdaságiból városiasodott ipari területté lett. Számtalan város és gyárközpont alakult ki, ahol az emberek zsúfoltan éltek és a zsúfolt élet átkainak voltak kitéve. Természetesen az ilyen körülmények egy ágnak sem kedveznek. De az északi szenvedett alattuk a legjobban. A zsúfolt város korlátjai a nagy szőke északit baljós sebességgel gyomlálták ki, míg a kis barna mediterrán nagyon jól alkalmazkodott a munkapadhoz vagy tisztviselői álláshoz és szaporodott.

Ezeknek a negatívumoknak a hatása, összekapcsolva a hagyományos negatívumokéval (háború ás kivándorlás) elképesztő csökkenést eredményezett az európai északi típusú lakosságban a tizenkilencedik században az alpin ennek megfelelő újjáéledésével, és még inkább a mediterránével. Az Egyesült Államokban ugyanez volt a helyzet. Országunk, melyet eredetileg szinte kizárólag az északi faj telepített be, a tizenkilencedik század végén alpinok és mediterránok hordái ostromolták meg, nem is említve az ázsiai elemeket, mint a levantinokat és zsidókat. Ennek eredményeképpen az eredeti északi amerikait hihetetlen sebességgel szorították ki ezek a rajzó, szapora idegenek, és két rövid nemzedék múlva a városi területekről szinte kihalt.

A faji eltolódások, melyeket a megváltozott gazdasági vagy társadalmi környezet okozott, szinte kiszámíthatatlanok. Ellentétben a néphiedelemmel, hogy semmi sem instabilabb, mint a népek etnikai összetétele. Mindenek előtt, nincs abszurdabb csalás, mint az "olvasztótégely" jelszó. Az olvasztótégely lehet hogy kever, de nem olvaszt. Minden fajtípus, mely korszakokkal ezelőtt alakult ki, és évezredek elszigeteltsége és egymás közti szaporodás tett olyanná mint amilyen, csökönyösen maradó egység. Minden típusnak sajátos jellege van; nemcsak a testi jelleg, mely szabad szemmel is látható, de az erkölcsi, szellemi és lelki tulajdonságok is. Ezek a jellegzetességek alapvetően változatlanul mennek át egyik nemzedékről a másikra. Ahol ugyanannak a fajnak a hordozói házasodnak (mint az északi angol és svéd vagy a mediterrán francia és brit), ott eléggé egységesek az utódok. Más esetekben viszont az eredmény nem keveredés, de mechanikai keverék. Ahol a szülők fajilag nagyon különbözőek, mint fehérek, négerek és indiánok, az eredmény korcs - lábon járó zűrzavar, annyira feleszik nem harmonizáló ősei, hogy az eredmény elég értéktelen. Már láttuk a korcsot és működését Délamerikában.

Ezek extrém esetek. Ahol viszonylagosan közeli ágakból házasodnak össze, a fehér fajok fő ágai között, lehet, hogy az eredmény nem lesz rossz, és néha kifejezetten jó. De soha nincs teljes összeolvadás. A különféle faji jellegek határozottan megmaradnak a keverék leszármazottakban. Ha fajtípusok általában keveredtek, egy országot két vagy több faj lakja, a fajok ilyenkor újra a különválás felé hajlanak a mendeli öröklési szabályok szerint. Ezeknek a fajtípusoknak egyikét sem részesíti a környezet előnyben, és az egyik a másik hátrányára keresi saját előnyét, míg más típusok megszűnnek szaporodni ás eltűnnek. Néha a környezet változása társadalmi változások miatt hirtelen megfordítja ezt a folyamatot és bünteti az eddig előnyben részesített fajt. Akkor az addig eltűnőben levő elem "újjáéledésének" vagy szaporodásának leszünk tanúi.

Ennek példáját látjuk Angliában. Anglia két faj hazája, az északié és a mediterráné. A tizennyolcadik századig Anglia mezőgazdasági ország volt hűvös éghajlattal, mely az északiaknak előnyös, és az északiak hátrányainak, a háború és kivándorlás ellenére a mediterránok eltűnőben voltak. Kétszáz éve a mediterráni elem aránya Angliában valószínűleg nagyon kicsi volt. De az ipari forradalom megfordította a kiválasztódást, és ma a kis sötét típusok Angliában mind többen lesznek. A barna "cockney" a primitív mediterrán ág újjáéledése, és valószínűleg pontos mása neolitikus őseinek.

Ez a tizenkilencedik századi civilizáció hátulütője. A visszafelé haladó irányzat valóban romlott kör. A kiegyensúlyozatlan, rossz környezet bünteti a jobb fajokat és előnyben részesíti a rosszakat. A kimerült fajokból kiszívja tehetségeiket és telerakja őket fajankókkal és degeneráltakkal, és így nem képesek környezetük megjavítására.

Az akció és reakció törvénye szerint a helyzet állandóan romlik, veszélyes állapotát a társadalmi betegségek számos jele mutatja. A dekadens jelenségek, mint az ideálok csökkenése, féktelen anyagiasság, politikai romlás, társadalmi nyugtalanság, a művészet és irodalom dekadenciája ugyanennek az alapbetegségnek a megnyilatkozásai.

Egy gondolkozó kisebbség, melyet nem kápráztatott el az uralkodó optimizmus, kimutatta a bajokat és gyógymódot is javasolt. Sajnos az gyógymódok felületesek voltak, mert a reformerek összekeverték a tüneteket az okokkal és a tüneteket kezelték az okok leállítás ahelyett. Például, a fehér világ bajait hagyományos eszméi elvesztésének tulajdonították, különösen a vallás csökkenésének. De ahogy a belga szociológus, Rene Gerard megjegyzi: "az ilyen gondolkozás összekeveri a következményt az okkal. Azt hinni, hogy a filozófiai és vallási elvek erkölcsöt és civilizációt alakítanak ki, csábító gondolat de végzetes tévedés. Hiteket és intézeteket közvetíteni új területeken élő néphez azt remélve hogy azzal erényeiket és civilizációjukat is odaviszik, a leghiúbb ostobaság... A nép életereje az eleven ösztönöktől függ, annak rátermettségétől, hogy alkalmazkodni tud-e és ura-e a pillanatnyi helyzet viszonyainak. Ha a nép életereje és ösztönei egészségesek, akkor ezek a népnek készséggel sugallják a vallási és erkölcsi hitet, amely túlélésének biztosítéka. Tehát a nép nem azért életerős és egészséges, mert egy bizonyos fajta hite van, hanem ha a nép életerős és egészséges, olyan hitet fogad el, amely hasznos számára. Így nem arról van szó, hogy a hit hiánya hanyatlást okoz, hanem a hanyatlás miatt elhagyja ősei termékeny hitét és nem helyettesíti új hittel, egy hasonlóan erőt adó és alkotó energiával. (Rene Gerard, "Civilizáció veszélyben " Hibbert Journal, 1912 január)

Így újra visszatérünk a faj alapelvéhez. Mi az életfontosságú ösztön, ha nem a felsőbb származás igen fontos követelése? Ahogy Madison Grant helyesen mondja: "A lecke mindig ugyanaz, vagyis a faj minden. Faj nélkül nem lehet semmi, kivéve az, hogy a rabszolga ura ruháit viseli, ellopja urának nevét, fölveszi nyelvét, és palotájának omladozó romjai között él. " (Grant, lásd fönt, 100. o.)

Ennek az alapvető igazság nem elismerésének katasztrofális következményei sehol sem föltűnőbbek, mint a fehér világ politikájában az első világháborút megelőző fél évszázadban. Ezt az időszakot a politikai gondolkodás két ellentétes iskolája uralta: A nemzeti imperializmus és az internacionalizmus. Az idők rosszul kiegyensúlyozott szellemétől befolyásolva mindkét iskola szélsőséges irányzatokat fejlesztett ki; az első olyan elfajzásokat termelt ki mint a pángermanizmust és a pánszlávizmust, az utóbbi az ugyanolyan romlott elveket, mint a kozmopolitizmust és proletarizmust. Ezeknek a vetélytárs iskoláknak a hívei harcoltak és birkóztak egymással. Egyikük sem vette figyelembe a faj alapvető jelentőségét, annak közvetlen következményével, a fehér világ alapvető szolidaritásának alapvető szükségességével.

A fehér szolidaritás a történelem egyik nagy állandója. Hosszú időn át a fehér népek igazi szimbiózist, vagy közösséget alkottak, keverve vérüket és eszméiket cserélve. Ennek megfelelően a különféle fehér nemzetek, melyek a faj politikai kifejezői égitesteknek tekinthetők a közös civilizáció napja körül. Az emberi történelem nem jegyez föl hasonló szoros és közeli faji szolidaritást azelőtt. Még a sárga népek szolidaritása sem mérhető ehhez.

A fehér világnak természetesen belső súrlódása volt, és időnként ezek a súrlódások olyan erősek lettek, hogy a fehér emberek eltértek vagy tagadták alapvető egységüket. Ez lehet hogy azért volt, mert a fehér szolidaritás olyan meggyőző, hogy benne élünk és így általában nem vesszük erősebben észre mint azt, hogy lélegzünk. Ha a fehér emberek egyszer elvesztenék a faji szolidaritásukat, akkor biztosan megfulladnának, éppen olyan gyorsan, ahogy az oxigén hiányától. De 1914-et is beleértve a fehér világ soha nem jött túl közel ehhez a végzetes lehetőséghez. Ellenkezőleg, a fehérek állandóan alapvető szolidaritásukat fejezték ki egyesítő elvekkel, mint a "pax romanaval", a "civitas dei"-el vagy a középkori keresztény egységgel szemben, és a tizenkilencedik századbeli "európai egyetértési" diplomáciával.

A fehér világot a tizenkilencedik század végén tipikus betegség fogta el, hogy sokan voltak tanúi a fehér szolidaritás ignorálásának; a a nemzeti imperialisták az egymást leküzdő csatákról álmodtak, az internacionalisták pedig az "emberi szolidaritásról", amely általános faji összeolvadást vont volna maga után; végül Ázsia kezdődő forradalma a fehér uralom ellen, melyet az orosz-japán háború vezetett be, talált fehér támogatókat és bűnpártolókat.

Semmi sem mutatja jobban a fehér világ romlottságát a jelenlegi évszázadban, mint az orosz-japán konfliktusra való reagálás. Annak az eseménynek a jelentőségét jellemzi, hogy ott vesztették el a fehérek fölsőbbrendűségüket a színesek fölött. A messzi látó emberek azt a faji jövő romlásának látták és ugyanezek az emberek általában azt is mondták, hogy nem látnak kilátást a javulásra, a betegségek gyógyítására, melyek a fehér világot a lejtőre vitték. A japán győzelmekben levő veszélyekkel szemben közös európai front nyitásának lehetőségét elemezve a francia újságíró, Rene Pinon szomorúan jutott negatív eredményre, figyelembe véve, hogy a politikai alapállás. a társadalmi gyűlöletek és a nemzeti verseny hangosabban beszélne mint az általános érdek: "Korunk Európája" írta 1905-ben "valószínűleg nem készült még el arra, hogy fölvegye és fölfogja a háború leckéjét. Mik a történelem példái azokra a hatalmas kereskedelmi házakra, melyek az újévi mérlegük aggaszt, melyek modern nemzeteink? A kereskedelmen alapuló államok természete a 'kézből a szájba' irányzat általános szempontok és idealizmus nélkül, melyet az azonnali nyereség kielégít és képtelen fölkészülni a távoli jövőre. "

"Honnan jönne a mai Európában a szövetség gondolata és annak mi lenne az alapja? Sok különböző érdek, sok vetélytársi szándék, sok gennyes gyűlölet, sok 'beszélő halott' fojtja el ma Európa lelkiismeretének hangját. "

"A külső veszélyt kitűnően legyőző emberek nem győzik le a politikai gyűlöletet. Az ellenség cinkosokat talál, vagy legalábbis lelkiismeretlen segédcsapatokat belül. Sokkal jobban mint hadseregében és hadihajóiban, Japán ereje a mi széthúzásunkban van, az eszme hiányában, mely képes lenne Európa népeit kiemelni az azonnali érdekek mindennapos követéséből, hogy szívüket közös érzelmek mozgassák meg. Az igazi "sárga veszély" bennünk van. (Rene Pinon, "La Lutte pour le Pacifique, " 184-185. o.)

Rene Pinon jó jósnak bizonyult. Nemcsak az írást a falon nem szívlelték meg, az orosz-japán háború után egy évtizeddel még nagyobb háború tört ki, mintegy a tizenkilencedik században a fehér társadalomban összegyűlt betegségek levezetéseként. Mintha tragikus végzet sújtaná, a fehér világ a lejtő fele rohant, amíg elérte a modern peloponézoszi háború árnyékát.

VIII. Fejezet A modern peloponézoszi háború

A peloponézoszi háború volt a görög civilizáció öngyilkossága. A történelem legszomorúbb oldala. Periklész rövid korában a katasztrófa előtt Hellasz tovább ragyogott páratlan fénnyel, és még azok a nagyszerű eredmények is csak egy még magasabb győzelmi szakasz előjelének tűntek. A görög faj önfeláldozásának előestéjén messze volt a kimerültségtől, duzzadó vitalitás és alkotó zseni jellemezte.

De a félig kinyílt rózsát becsípte az viszály fekélye. Féltékeny vetélkedések és őrült ambíciók addig izzottak, amíg lángba nem borultak. Egy nemzedék Hellaszban elborultan vívott testvérháborút. És nem ez volt a legszörnyűbb. A "béke" a peloponézoszi háború végén nem volt béke. Ez csak fegyverszünet volt, melyet a győztesek diktáltak a dacos és bosszúszomjas legyőzöttnek. A kard indította el és minden gyógyító vagy konstruktív erény nélkül a peloponézoszi háború volt az első a harcok sorában, melyek Hellaszt romba döntötték.

Valóban kijavíthatatlan katasztrófa történt; az elválasztó gyűlölet szakadéka állandósult, és a görög faji egység érzése megszűnt. Miután elvesztette lelkét, a görög faj hamarosan elvesztette testét is.

Legjobb törzsei elhasználódtak, a maradék idegen urak előtt hajolt meg és vérét elkorcsosította külföldiek hordáival való keveredése során, akik az országba rajzottak. A római hódítás idején a görögök degeneráltak voltak, és a római kifejezés "Graeculus" megérdemelt megvetést fejezett ki.

Így pusztultak ki a görögök - a legjobb sarj, mely valaha az élet fáján kihajtott. Saját kezük ölte meg őket életük delén, olyan meg nem született lehetőségeket temettek el magukkal, melyek a világot korszakokon át világosították volna föl és hoztak volna rá áldást. A természet kérlelhetetlen. Egy élőlény sem áll törvényei fölött; A véglény és a félisten is, ha bűnt követ el, meg kell halnia.

A görög tragédiának napjainkat is figyelmeztetnie kell. Sok valószínűtlenség ellenére a tizenkilencedik század erősen emlékeztetett a Perklészi korra. Alkotó energiájában és termékeny eredményeiben, biztos nem éltünk meg hasonlót Görögország dicsősége óta, és az út még magasabb rendeltetési helyeket nyitott meg számunkra.

De a csodálatos napkeltét jelenleg felhők sötétítik be. A huszadik század születését rossz jelek kísérték. A múlt idők betegségei még akutabbakká váltak, és egy mindent áthatoló militáns nyugtalanságot szinkronizáltak. A változás szelleme volt a levegőben. Ősi eszmék és jelszavak száradtak el a destruktív kritika heves leheletétől, míg a hagyomány szilárd burka fokozatosan reped az emberi energia erős robbanásai következtében: a dinamika legyőzi az élet statikus elemeit; az erőszakos és forradalmit előnyben részesítik a békés fejlődéssel szemben, megoldások, mint az "Imperializmus" és "Szindikalizmus" ömlenek a társadalom belsejébe. Mindenütt észrevehető a nyugtalanság szelleme, mely egy nagy katasztrófát készít elő.

A mély rendezetlenség egyszerűen elkerülhetetlen volt. Lehet hogy bizonyos helyekre lehetett volna szorítani. Lehet hogy más formát vehetett volna föl. De civilizációnk betegségei túl mélyen ültek ahhoz, hogy elkerüljük a nagy zavarokat. A "Weltmacht" porosz kitervelői a közelgő heves és koncentrált válságba taszítottak, de ők csak a kor abnormális irányzatának voltak a kibontakozása.

A fehér világ heveny beteg viszonyaira legjobb bizonyíték az egész első évtized az első világháborúig. Az ádáz kutatás szövetségesek után, az őrült fegyverkezés, azok a kitörő "válságok", melyek a diplomácia lázas keretét tartották; azok a kegyetlen harcok melyek a Balkánt pusztították; Mi voltak ezek mások, mint a támadó betegség tünetei? Ma ezzel ellentétben úgy gondolunk az első világháborúra, mint ami nagy békével sújtotta a világot. Mekkora csalódás! tekintsünk vissza lelki szemeinkkel és emlékezzünk vissza, hogy milyen mozgalmasak voltak az első világháború előtti évek, nemcsak politikailag de minden más szempontból is. 1914 első hónapjai! Európa forrongott egyik végétől a másikig! Amikor az első világháború elkezdődött, Anglia a polgárháború szélén állt, Oroszország állandó társadalmi harc torkában volt, Olaszország éppen csak kikerült a veszélyeztető anarchia "vörös hetéből", és minden európai ország mély belső rendezetlenségtől szenvedett. Furcsa, lidércnyomásos korszak volt 1914 korai nyara, melyet ma az azt követő események beárnyékolnak, de amelyet a következő nemzedékek majd valódi helyére teszik a világtörténelemben.

Armageddon elkezdődött, és szörnyű útját járta. Ez a könyv nem foglalkozik azoknak a szomorú éveknek az ijesztő történetével. De következményeivel számolnunk kell, és az elég elkeserítő téma. Az anyagi veszteség óriási volt, nagy veszteségek döbbentenek meg, míg a lelki veszteségek majdnem tönkretették az emberi elmét.

Az anyagi veszteségeket tekintve, ezek a legszélesebb értelemben felbecsülhetetlenek, de közelítéseket csináltak. Ezek közül talán a legjobb Ernest L. Bogert professzor vizsgálata, aki a háború közvetlen költségeit 186 milliárd dollárra becsüli, a közvetetteket 151 milliárdra, így az elképesztő 337 milliárdos összegre jut. Ezek a majdnem elképzelhetetlen becslések még mindig nem mutatják be megfelelően a teljes veszteséget pénzben kifejezve, ahogy professzor Bogert megjegyzi:

"Az itt bemutatott számok érthetetlenek és szörnyűek, de még ezek sem veszik figyelembe a háború hatását az életre, az életkedvre, a gazdasági jólétre, etikára, erkölcsre vagy az emberi kapcsolatok más fázisaira, a kedélyre és a lehetetlenné tett és megsérült tevékenységekre. Nyilvánvaló a mostani európai zavarokból, hogy a háború igazi költségeit nem lehet a hadviselő feleket sújtó közvetlen pénzbeni kihatásokkal mérni annak öt éves tartama alatt, de a modern gazdasági társadalom veszteségei pontosíthatják az árat. "

Az anyagi kár is óriási volt, de az emberi életek pusztítása még ennél is komolyabb. Az anyagiakat előbb-utóbb pótolni lehet, de az élet veszteségei természetüknél fogva kijavíthatatlanok. Soha azelőtt nem volt ennyi ember egymás pusztításával elfoglalva. A háború vége felé közel 60 millió katonát mozgósítottak, és a hadviselők 33 millió halottat vesztettek el, akikből legalább 8 milliót megöltek vagy járványban haltak meg, 19 millió megsebesült és 7 millió hadifogságba esett. A legnagyobb szenvedő Oroszország volt, melynek több mint 9 millió halálos áldozata volt, a következő Németország 6 millióval és Franciaország 4. 5 millió halálos áldozattal. A brit birodalomnak 3 millió halálos áldozata volt. Amerika viszonylag kevés embert vesztett el, halálos áldozataink száma csekély, 300 ezer alatt van.

És ez csak a történet kezdete. A számok csak a harcolókra vonatkoznak. Nem veszik figyelembe a civil lakosságot. De a civil veszteségek fölbecsülhetetlenek különösen Keleteurópában és az ottomán birodalomban. Becslések szerint minden meghalt katonára öt civil lakos jutott, akik éhenhaltak, szállástalanokká váltak, lemészárolták vagy a magas gyermekhalandóság áldozata lett. Lengyelországban és Oroszországban a civil halálesetek sok millióra tehetők, míg más milliók haltak meg Törökország és Szerbia mészárlás és éhenhalás miatt. Egyetlen számadata képet adhat a háború alatti emberélettel való pazarlásról. A normális halálozás fölötti haláleseteket, melyeket influenza és tüdőgyulladás okozott, 4 millióra becsülik. A közvetlen halottak száma a háború miatt valószínűleg legalább 40 millió, míg a születési arány lecsökkenése újabb 5 millió veszteséget jelent. A civil halálesetek terén az szörnyű viszonyok, melyek Európa nagy részében uralkodtak 1918 vége óta újra veszteségeket okoztak, melyek nagyságrendje megfelel a háborús évekének.

Európa népességének szabályos megtizedelődését mutatja Franciaország példája. 1914-ben Franciaország népessége 39 700 ezer volt. Ebből a viszonylag csekély népességből 8 millió embert mozgósítottak a háborúban. Ebből közel 1. 4 milliót öltek meg, 3 millió megsebesült és több mint 400 ezer lett hadifogoly. A sebesültekből 800 és 900 ezer közötti lett állandóan nyomorék. Így teljes 2 millió ember - többnyire a francia férfilakosság legjobbjai - halt meg vagy lett nyomorék.

Időközben a civil lakosság száma is csökkent. Nem számítva a haláleseteket a német megszállás alatt levő északi megyékben, 1914-ben több mint 510 ezerrel volt több haláleset mint születés, és átlagosan közel 300 ezer a következő háborús években. A legmegdöbbentőbb, hogy ezek a veszteségek elsősorban nem felnőttek halálának következményei, hanem a születési arány csökkenésének. A francia születések száma, mely 600 ezer volt 1913-ban, 315 ezerre csökkent 1916-ban, 343 ezerre 1917-ben. Mint említettük, valószínűnek tűnik, hogy 1913 és 1919 között Franciaország népessége majdnem 3 millióval csökkent, a teljes lakosság majdnem egy tizedével.

Franciaország életfontosságú veszteségei tipikusan mutatják azt, ami többé kevésbé mindenütt így zajlott le Európában. Az első világháború fajra ártalmas hatása egyszerűen szörnyű. A háború nem volt kevesebb, mint a fehér faj fejesugrása az öngyilkosságba. Alapvetően polgárháború volt közeli rokon fehér csoportok között; a háború fizikai és szellemi hatása összegyűlt és a halálos gépezetet vezette, mely tévedésmentesen a legfiatalabbat, a legbátrabbat és a legjobbat ölte meg.

Még 1914 augusztusának dühöngő óráiban is bölcs emberek észrevették hogy milyen szörnyűség állt a küszöbön. A tömeg éljenzett, de az elmélkedők már gyászolták a jövő veszteségeit, melyek előre láthatóak voltak. Az angol író, Harold Begbie ezt mondta: "Emlékezzünk erre. A fiatal besorozott európai katonák ezrei fognak meghalni, lehet hogy milliók, a civilizáció virágai. Olyan elméket pusztítunk el, amelyek tíz vagy húsz éven belül fölfedezéseikkel megszabadítottak volna bennünket az emberi gondoktól és megoldották volna a legnagyobb társadalmi veszélyeket. Kitöröljük ezeket a lelkeket közös létünkből. Elpusztítjuk a ragyogó lángoló szellemeket, akik megvilágíthatnánk sötétségünket. Apáink azokat a furcsa, értékes lényeket pusztították el, akiket 'boszorkányoknak' neveztek. Mi angyalaink legragyogóbbjait pusztítjuk el. " (Irodalmi szemelvények, 1914 augusztus 29, 346. o.)

Kétséges, hogy ezeknek a látnokoknak egyike is észrevette a háború teljes árát, melyet a faj fizetett a több mint négy hosszú, halódó év alatt. Soha azelőtt nem gyűjtötte össze a háború így a legjobb faji értékeket. 1915 nyarán Will Irwin úr, egy amerikai haditudósító észrevette a növekvő meggyőződést minden osztálynál, katonáknál és civileknél, hogy a háború végzetesen kimeríti a fajt. "Beszéltem" mondta "brit tisztekkel és brit közkatonákkal, angol divathölgyekkel és angol háziasszonyokkal, francia küldöttekkel és francia taxisofőrökkel, és mindegyik fejében ugyanaz a gondolat fészkelt - mi lesz a francia fajjal, a brit fajjal és a német fajjal, ha ez így megy tovább?"

Irwin úr ezután leírja az összesítő eljárást, amely a legjobbakat választja ki a halálra.

"Abból indulok ki" mondja, hogy általános módon a legbátrabbak a legjobbak, testileg és szellemileg. Ebben a háborús gépezetben, ebben a húsdarálóban a legbátrabb vezeti a csapatot és akar hős lenne, ezért a legbátrabbak vesztesége a legnagyobb. "

"Ez történik a harcvonalban. De az országokban ahol sorozások vannak, mint Franciaországban és Németországban, a sorozásnál a legjobbakat választják ki - általános értelemben beszélve - akik kimennek meghalni, míg a leggyöngébbek megmaradnak. Az alacsony, izomtalan, ostoba emberek, akik öröklési betegségben szenvednek vagy öröklötten gyöngék - ezek otthon maradnak és gyerekeket nemzenek. A többieknek erre nincs lehetőségük. "

"Továbbá a modern besorozásra alapuló hadseregek szervezése olyan, hogy a legfiatalabb emberek közül vész el a legtöbb, - azok, akik még nem apák, és a faj szempontjából talán ez a legszomorúbb. "

"Minden hadképes ember tizenkilenc és negyvenöt év között közkatona, De az idősebbeknek nincs olyan sok esélyük a halálra.... Ezek az európai sorozáson alapuló hadseregek korosztályok szerint osztják be az embereket, és a fiatalabb emberek harcolnak. A harmincas éveik végén és negyvenes éveikben levők, a 'területiek' vonalakat védenek, városi helyőrségeket alkotnak, általában ők az elosztásért és az üzleti ügyekért felelősek. Amikor ennek a háborúnak a statisztikáját nézzük, azt látjuk, hogy a halottak túlnyomó többsége fiatalabb harminc évesnél és valószínűleg a többségük huszonöt évnél is fiatalabb. Egy negyven vagy negyvenöt évesnek valószínűleg már minden gyereke megszületett, míg egy huszonöt évesnek vagy fiatalabbnak általában még nincs gyereke. " ( Irodalmi szemelvények, 1915. augusztus 7)

Irwin úr a faji árat a fiatalság kritériumán át mérte le. Egy vezető angol tudós, H. A. L. Fisher úr hasonlóan megdöbbentő eredményekre jutott a zseni teszt alkalmazásával. Analizálta a baleseti listát, mely "olyan nevekkel volt tele, akik a háború végzetes balesetei nélkül biztosan ragyogó pályát futottak volna be és nagy életcéljaik lettek volna.... A kormány hideg gazdasági hatásossági számításainak olyan intézkedéseket kellett volna hozniuk, melyek védték volna azokat a fiatal embereket, akiknek rendkívüli szellemi képességeitől függ haladásunk a jövőbe. De nem tették ezt meg, és lehetetlen megbecsülni azt a nagyságrendet, mellyel a világ szegényebb lesz ennyi fiatal zseni és tehetség halálával.... A szellemi veszteség nem számítható ki, és valószínűleg meghaladja azt a faji kárt, melyet a nem házasodó rendek okoztak a középkorban. " (U. o. 1917 augusztus 11).

Az amerikai biológus S. K. Humphrey nem becsülte alá a zsenik kiirtásának méretét amikor ezt írta: "Biztonságos azt mondani, hogy a megölt milliók között egy millió van, aki nagyon értékes öröklött tulajdonságok hordozója volt, melytől a faj jövője függ. Semmi sem abszurdabb mint azt hinni, hogy ez az örökség pár nemzedék alatt pótolható ha a túlélők erősebben szaporodnak. Ezek örökre elmentek. A túlélők saját, kevésbé értékes fajtájukat reprodukálják. A veszteség szörnyűségét nem lehet szavakkal kifejezni. " [S. K. Humphrey, Emberiség : Faji értékek és a faji jövő, 132 o. (New York, 1917]

Ugyanez a szomorú történet ha a vizsgálatot a fajra alkalmazzuk. Természetesen a háború minden fehér fajbelinek ártott, de az északi - az emberi faj legjobbja - szenvedte messze a legnagyobb veszteségeket. A háború, amint láttuk, mindig az északit sújtotta leghalálosabban és ez soha nem volt annyira igaz, mint az utóbbi harcban. Faji álláspontból tekintve valóban az Armageddon északiak polgárháborúja volt, a tisztek legtöbbje és a harcolók nagy aránya mindkét oldalon az északi faj tagja volt. Mindenütt ugyanaz történt: az északi lelkesen ment a csatába, míg a közönyösebb alpesi és a kis barnahajú mediterrán vagy otthon maradt vagy a fronton is kevesebb harci szellemet mutatott, kevesebb kockázatot vállalt és gyakrabban megmenekült.

Az első világháború Európát sokkal szegényebbé tette északi vérűekben, míg a mediterránoknak viszonylag kedvezett. Madison Grant helyesen mondja: "Mint minden háborúban a római idők óta, faji szempontból a kis sötét ember a végső győztes. (Grant, 74. o.)

Továbbá emlékeznünk kell arra, hogy azok a fajra ártalmas hatások, melyekről szóltam csak azokról a veszteségekről szólnak, melyek a tényleges harcosokat sújtották. De már láttuk, hogy minden a háborúban meghalt katonára öt civil áldozat jut. A háború alapos pusztító hatásait a teljes népességre aligha lehet túlbecsülni. Ezek nemcsak olyan nyilvánvaló hatások mint a szűkölködés és a járványok, de olyan homályosabb és mégis rendkívül pusztító tényezők mint az idegsokk vagy az állandó túlerőltetés. Csak egy példát vegyünk, tekintsük Havelock Ellis megjegyzéseit a "gyötrődés, nyomor és szükség állandóan szélesedő köreit, mellyel minden gyilkos puskagolyó sújtja az emberiséget" illetően. Következtetése: "valószínű, hogy minden 10 millió harctéren elesett katonára 50 millió más személy esik, akit ez szerencsétlenségbe vagy nyomorba dönt, vagy valami másféle életet veszélyeztető bajba. " (Ellis, 32. o.)

A háború legkomolyabban a gyerekekre hatott ki. Otthon és a fronton is a fiatal volt az áldozat. A legnagyobb polgári veszteségeket a megnőtt gyerekhalandóság okozta és a csökkent születési arányok. Az "ártatlanok lemészárlása" így kettős volt: Milliókat ölt le, akik már éltek, és milliók születését és fogamzását akadályozta meg. A kisebb termékenység még a jobb anyagi körülmények közt élő nőknél is nyilvánvalóan mutatja, hogy a háború pszichológiai kihatásai terméketlenséget hozhatnak.

Egy olasz tudós, Sergi professzor ezt a föltételezést jelentős mértékben kidolgozta. Azt állítja, hogy "a hosszan tartó háború a viszonylagos terméketlenség okozója, nemcsak az emberek abszolút száma, akik elestek a csatában, hanem a különleges körülmények között elesetteké is, amely az életfolyamatok kiegyensúlyozatlanná válásával egyszerre állnak elő és amelyek hatása komplikált jelenség, melynek elemeit nehéz vizsgálni. "

"A biológiai zavarok nem kizárólag a fiatal életek pusztításának eredménye, melyek a legtermékenyebbek lettek volna, de azoknak a rossz körülményeknek is, melybe a nemzet váratlanul süllyed; ezek a szellemi és lelki természetű zavarokat okoznak, idegességet, aggodalmat, bánatot, mindenféle fájdalmakat, melyekhez a háborús idők rossz gazdasági körülményei is hozzájárulnak. Mindezek a dolgok ártalmasak a nemzetek általános szerves gazdaságára. " [New York Times Kortörténet IX, kötet 272 o. 1916 október - december ]

Ezeknek a harctéri és a bölcsőben történt veszteségeknek a kombinációja nyomán áll elő, amit a biológus doktor Saleeby "A fiatalság fenyegető hiányának" nevez. A mai európai népességben nagy a felnőttek és idősek aránya, míg a fiatal nemzedék már nem kopog a kapukon. Lehet, hogy mi öregedők békében fogunk megöregedni, de a tények veszélyeztetik nemzetünk jövőjét. (Jelenlegi vélemény, 1919 április, 237. o.)

Továbbá "a fiatalság hiánya" nem könnyen javítható. Lehet hogy a háborúnak vége van, de az azt követő idő csak egy fokkal kevésbé rossz az emberi szaporodást illetően, különösen a jobbakét illetően. Rossz ipari körülmények és a túl nagy halálozási arány tovább csökkenti a születési arányt, kivéve a nemtörődöm és könnyelmű elemekét, akiknek szaporodása inkább átok mint áldás.

Hogy megmutassuk a mai alacsony születési arány okainak egyikét, tekintsük a nyomasztó adóterhet, mely különösen a felsőbb osztályok növekedését sújtja. A londoni szombati újság nemrég nagyon világosan elmagyarázta ezt: "Egy embertől, aki évi 2000 fontot keres, az adószedő 600 fontot vesz el. A megmaradó 1400 font a pénz értékromlása miatt 700 háború előtti fontnak felel meg. Egy fiatalember sem gondol házasságra, aki kevesebb mint 2000 fontot keres egy évben. Most egy felső és középosztálybeli fiatalemberre gondolunk. Egy ember, aki vagyontalanul kezd, csak akkor éri el a 2000 fontot, amikor már idős a házassághoz. Így a faj megtartói kizárólag a kétkezi munkások és a kevés szellemi képességet igénylő munkák végzői. Az ügy nagyon komoly. Ha száz évvel ezelőtti regényeket és memoárokat olvasunk, meglepődünk a nemesség családjainak nagyságán. Mosolygunk, mikor az Edenek, Cookok, Fitzgeraldok családjainak gyermekeiről olvasunk. Tizennégy vagy tizenöt nem volt szokatlan a hercegi családokban. (Szombati szemle, 1919 November 1, 407. o.)

Európa gyógyulása a legjobb esetben is lassú és nehéz lesz. Az anyagi és lelki helyzetnek is szembe kell szállnia a rontással. Először, a politikai helyzet nagyon nem kielégítő. A versaillesi békekonferencia diplomáciai egyességei sem stabilitást sem állandóságot nem fognak hozni. A következő fejezetben többet fogok szólni a versaillesi békekonferenciáról. E pillanatban hadd idézzem az ismert brit újságírót, J. L. Garvint, aki így összegzi a helyzetet: "Egyetlen háborút sem zártak le ilyen aggasztó és korlátozott békével. A demokratikus atmoszféra mindenütt nyugtalansággal van töltve. Most is háború és anarchia, vagy mindkettő van a Balti és a Csendes Óceán között a Föld egyhatodán. Anélkül, hogy Oroszország helyreállna, a kitekintés nem lehet biztató. A bolsevista, hazafias vagy reakciós csomópont Németország és Oroszország között széttörheti a civilizációt pont olyan erőszakosan mint azelőtt vagy még rosszabb hatása is lehet. (J. L. Garvin, "A béke gazdasági alapjai" xiv. oldal (London, 1919).)

Politikai bizonytalanság rossz alap, melyre Európa megrendült gazdasága épülhetne. És ez a gazdasági feléledés még előnyös körülmények esetén is nagyon nehéz lenne. Már láttuk, hogy az ipari forradalom következtében Európa lett a világ fő műhelye, mely késztermékeket exportál élelmiszer nyersanyagok fejében hogy ellássa munkásait és nyersanyagokat vehessen gépei számára, a behozatal a világ mind a négy sarkából folyik. Más szavakkal Európa nem önellátó, ipara és városi népessége idegen importtól függ a legtávolabbi területekről. Európa gazdagsága a háború előtt a világkereskedelem csodálatos intézményének volt köszönhető; bonyolult, jól beállított, hatásosan működő, és gyors.

Aztán erre a gondosan szervezett mechanizmusra csapott le az első világháború kalapácsa, azt szó szerint darabokra törve. Egy ilyen bonyolult szerkezet újra kialakítása időigényes. Ezalatt miből éljenek a városi tömegek, akik nem képesek megélhetésüket a hazai földből előteremteni? Ha szenvedésük túl nagy lesz, valós annak a veszélye, hogy Európa reménytelen káoszba süllyed. Frank A. Vanderlip úr nem túlozta el a veszélyt, amikor ezt írta: "Úgy vélem, hogy Európában olyan erők juthatnak felszínre, melyek pusztítóbbak az első világháború veszteségeinél. " (Frank A. Vanderlip, "Politikai és gazdasági viszonyok Európában, " Amerikai szemlék szemléje, 1919 július, 42. o.)

Európa 's gazdasági helyzetének legjobb leírását Herbert Hoover készítette el, aki, mint a szövetségesek élelmiszerellenőre különösen képes megbízható megítélésre. Ezt mondja: "A gazdasági nehézségeket Európában a békekötés után a 'demoralizált termelés' szavakkal lehet legjobban jellemezni. A 450 milliós népesség (Oroszországot beleértve) szükségleteinek ellátására szolgáló termelés még soha nem volt olyan alacsony mint napjainkban. "

"A munkaközvetítő irodák Európában kimutatják, hogy 15 millió család kap valamilyen formában munkanélküli támogatást, és ezeket a pénz folyamatos inflációjával fizetik. A közelítő becslés azt mutatja, hogy Európa népessége 100 millióval nagyobb mint amennyit import nélkül el lehet látni, és ezek exporttermékek termeléséből és eladásából kell hogy éljenek. Helyzetüket nemcsak a nyersanyagok és az import hiánya súlyosbítja, de az európai nyersanyagok alacsony termelési szintje is. Az alacsony termelés következtében Ma Európa nagy mennyiségben importál olyan árukat, melyeket régebben maga állított elő és képes előállításukra. Általában termelése nemcsak messze alatta marad a fegyverszünet megkötés idején fennállónak, de alatta marad az élet és egészség megtartásához szükséges mértéknek anélkül, hogy erőteljesen importálna.... "

"Mindezek az okok, melyek különféle erősséggel láthatóak különböző helyeken, alapvető tény az, hogy ha a termelékenység nem növekszik gyorsan, az politikai, erkölcsi és gazdasági káoszt eredményez, mely végül is magas halandóságot eredményez, melynek nagyságrendje eddig ismeretlen volt. " (Herbert Hoover, "A gazdasági helyzet Európában" World's Work, 1919 november, 98-99. o.)

Ilyen anyagi és alapvető veszteségekkel büntetett az első világháború. Óriásiak és nem könnyen javíthatók meg. Európa nehéz körülmények között indul újra, ezek nem leglényegtelenebbje jobb fiainak elvesztése, mely sok alkotó energiától fosztotta meg, melyre annyira szüksége van. A 16 millió vagy több halott vagy nyomorékká vált katona volt Európa fiatal férfiainak színe-virága, és éppen ilyen emberekre lenne ma szükség. Ezek a fiatal emberek normális körülmények között nagy hajtóerővel és szellemi képességekkel bírnak. Minden európai hadviselő fél veszélyesen sokat elvesztett fiatalságából. Az ennek eredményeképpen előállt hiány csökkenti Európa munkaképességét és szellemi erejét.

Továbbá az anyagi és alapvető veszteségek sem minden. Az erkölcsi és szellemi veszteségek, noha nem könnyen mérhetők, de talán még szörnyűbbek. A horizont legsötétebb felhője annak a veszélye, hogy az újjáéledés elsősorban anyagi lesz az erkölcsi és szellemi értékek hátrányára, így betegesen egyoldalú fejlődés lesz, még határozottabban, mint a tizenkilencedik század fejlődése, mely még katasztrofális következményeket von maga után.

A pusztán anyagi fölépülés veszélye természetesen minden háború esetén fönnáll, és a múltban ez sok tragikus pusztítás oka volt. A háború elején sokat hallottunk annak erkölcsi "megújító" hatásairól de ahogy a szörnyű holokauszt évről évre továbbment, a messzitekintő erkölcsőrök óvtak Európa idealista erőinek végzetes csökkenése miatt, mely széttörheti az európai civilizáció vékony védőrétegét melyet olyan nehezen építettek föl a sötét idők után.

Hogy ezek az intő hangok nem ok nélkül szólaltak föl, igazolja a szellemi, erkölcsi és intellektuális értékek káosza, mely ma létezik Európában, és mely olyan szörnyű betegségeknek ad helyet mint a bolsevizmus. A veszély az, hogy ez a káosz hosszabbá válik és mélyül két egymással konkuráló tényező hatására: A szellemi fogyatkozás a háború alatt, és a közvetlen jövő szellemi ignorálása, mert csak az anyagi előrementelre koncentrálunk.

A világ legjobb elméi közül sokat aggasztanak a kilátások. Például doktor Gore, Oxford püspöke ezt írja: "A háborúkat általában hanyatlás és az erkölcsi értékek romlása követi. A háború igazi terrorja nem a háború ideje alatt történik, mert a háborúnak vannak bizonyos nemesítő erői. A háború utáni idők a világ ostora, és úgy tűnik, hogy ugyanez igaz erre a háborúra is. Soha nem aggódtam annyira, mint ma. Úgy vélem, hogy a kilátások soha nem voltak olyan sötétek, mint ma. Úgy gondolom, hogy a nemzetek szelleme hatalmas mértékben hanyatlott le a fegyverszünet óta. " (Irodalmi szemelvények, 1919 május 3, 39-40. o.)

A háború okozta intellektuális elszegényedést jól foglalta össze C. G. Shawl professzor: "Többet tettünk a háború előtt mint utána fogunk tenni" írja. "A háború annyira kimerítette az emberek tetterejét és szellemét, hogy kis szellemi ereje vagy akarata lesz bármi támogatására, ami meghaladja a szükséges újrafölépítés mértékét. " (Jelenlegi vélemény, 1919 április, 248. o.)

Európa általános elszegényedését minden tekintetben világosan mutatja be a Londoni szombati szemle cikke, melynek címe "a háború valódi pusztító mivolta". Északfranciaország lerombolt területeire mutatni csak tünetszerű a szellemi és anyagi területeket ért pusztításra. Így ír a cikk:

"Az elpusztított ország és romos városok mérföldjei csak hozzáadódik a pusztítás hatásaihoz. Mindez egy ezrelékét sem mutatja annak a rombolásnak, melyet a háború hozott civilizációnkra. Ezek a lepusztított területek, melyek átszelik Európa arcát, csak szimbólumai annak a pusztításnak, mely az utóbbi nemzedék életét leárnyékolta. A következő évek kopárak lesznek, ha azokat a dolgokat tekintjük, melyek a szellemi öröm termékei és nemcsak az élethez közvetlen szükséges dolgokat. Egy nemzedéken át a világnak anyagi problémákra kell koncentrálnia. "

Az első világháború tragédiája - ez a tragédia megnöveli a Rheims elhagyatottságát - hogy szinte mindent megölt, amit katonáink meg akartak védeni, és hogy több problémát hozott mint amennyit megoldott. "

"Egy tucatnyi katedrálist föláldoznánk azért, hogy megszabaduljunk attól a pusztítástól, melyet a háború okozott Angliának... Szívesen föladnánk tíz legjobb katedrálisunkat váltságdíjként, hogy Hindenburg ágyúi döntsék le azokat. Biztosan könnyebb lemondani a Westminster Abbeyről mint arról, hogy ezután ne legyen senki olyan, aki érdemes arra, hogy abban temessék el. " (Idézet az Élő korból, 1919 június 21, 722-4. o.)

Európa valóban legkritikusabb korszakát éli a háború óta - ezt én a szellem nulla órájának nevezem. A lövészárokban várakozó gyalogság, mely a hajnalt várja, hogy "fölmenjen a csúcsra", ezt nevezik "nulla órának". Európa most van a béke nulla órájában. Ez a pillanat se nem kellemes, se nem lelkesítő. Megszűnt a tömeg és a lövések. A kapitányok, királyok és elnökök száma, akik résztvettek a háborúban, gyorsan lecsökkent, megszámolták a veszteségeket, megszűnt a hősi póz. Ebben a pillanatban a nép átmehet a csúcsra még egyszer, ezúttal olyan békefeltételek mellett, melyek nem kevésbé nehezek, mint a csatatér föltételei. A meggyöngült, kifáradt Európa tudja és érzi ezt és félve merül alá az ismeretlenbe. Ebből ered a nulla óra betegsége.

Az európai lélek rendkívüli zűrzavarát feltűnően mutatja be a francia gondolkodó, Paul Valery.

Mi civilizáltak tudjuk, hogy halandók vagyunk. Hallottuk, hogy egész világok tűntek el, hogy birodalmak merültek alá minden gépükkel egyetemben; lesüllyedtek a századok kikutathatatlan fenekére javaikkal és törvényeikkel, tudásukkal, tudományaikkal, a tisztákkal és az alkalmazottakkal; nyelvtanukkal, szótáraikkal, klasszikusaikkal, romantikusaikkal és szimbolistáikkal, kritikusaikkal, és kritikusaik kritikusaival. Tudjuk, hogy a föld hamuból van és hogy a hamunak jelentősége van. Fölfogtuk a történelem ködén át a fantomokat és a nagy hajókat, melyek gazdagsággal és szellemi dolgokkal vannak tele. Nem tudtuk megszámolni ezeket. De ezek a roncsok nem a mi roncsaink voltak. "

"Elam, Ninive és Babilon merész és szép nevek voltak, és ezeknek romjai olyan keveset jelentettek számunkra, mint ezek léte. De Franciaország, Anglia, Oroszország - ezek is szép nevek. Lusitania is szép név. Már látjuk, hogy a történelem süllyesztője elég nagy mindenki számára. Érezzük, hogy a civilizáció olyan törékeny, mint az élet. Olyan körülmények, melyek Baudelaire és Keats műveit újra hozzátennék Menandrosz műveihez, egyáltalán nem elképzelhetetlenek; minden újság ír róluk.... "

"Így a szellemi Persepolis éppúgy elpusztult mint az anyagias Susa. Nem veszett el minden, de minden elpusztultnak érzi magát. "

"Rendkívüli remegés ment át Európa gerincvelején. Minden gondolkodó részében érezte, hogy elvesztette önmagát, hogy nem hasonlított magára, hogy elvesztette tudatát - azt a tudatot, melyet évszázadok kibírható csapásai közepette szerzett meg, melyet elsőrangú emberek ezrei állítottak össze számtalan földrajzi, faji, történelmi tárgyban.... "

"A katonai válság valószínűleg a végén következik be. A gazdasági válság látható az égen; de az intellektuális válság, melyet nehezen mérhetünk le, annak központját és fázisát. De a tények világosak és könyörtelenek: fiatal írók és művészek ezrei haltak meg. Elveszett az európai kultúra illúziója, és a tudás hatástalanságának bemutatása, hogy bármit is megkíméljen; a tudományt erkölcsileg megsebesítették ambíciói, és mintha alkalmazásai nem hoznának rá dicsőséget; van idealizmus, mely nehezen győz, erősen meg van csonkítva, felelős álmaiért; a megtévesztett, megvert, bűntettekkel és gaztettekkel telerakott realizmus; kapzsiság és lemondás egyaránt nem divatos; a vallások összezavarodtak a hadseregek között; kereszt kereszt ellen; félhold félhold ellen; maguk is kételkednek, lehangolták a hirtelen események, olyan erőszakosak, olyan gyorsak, melyek úgy játszanak gondolatainkkal, mint a macska az egérrel - a kétkedők elveszítik kétségeiket, újra megtalálják őket, újra elvesztik és nem tudják tovább használni elméjük mozgását. "

"A hajó mozgása olyan erős volt, hogy a legjobban fölakasztott lámpák is fölfordultak. "

"Elsinore hatalmas tornácáról, amely Bázeltől Kölnig terjed és megérinti Nieuport homokját, A Somme áradási terét, a Champagne mészkövét, Elszász gránitját, Európa falucskája ma szellemek ezreire tekint. " (Idézet az Élő korból, 1919 május 10, 365-368. o.)

Ilyenek Európa nyomorúságos körülményei, mikor kilép az első világháború förtelmes megpróbáltatásaiból. Folyó tőkéje elfogyott, állótőkéje elértéktelenedett, gyárai bérbe adva és széttépve, gazdasága a csőd közelében, férfiai virága meghalt a csatatéren, népessége elvesztette hitét és bátorságát, gyerekeit a rossz táplálkozás sújtja. Sötét kép.

Európa a fehérek hazája a fehér világ szíve. Európa az armageddon minden szenvedését elszenvedte, amit a fehér polgárháborúnak lehet tekinteni. A színes világ látszólag nem szenvedett pusztítást.

Itt van a dolog igazsága: A mai fehér világ az élet és halál között van. Ott áll, ahol a görög világ állt a peloponézoszi háború után. a fehér keretet láz támadta meg és aláásta szerkezetét. Diplomáciájának hibás gyógymódja késleltette a gyógyulást és veszélyeztette a valódi fölépülést. A legszörnyűbb, hogy a faji szolidaritás részben elsorvadt.

Noha a helyzet komoly, nem reménytelenebb annál, amilyenek Görögország körülményei voltak Aegospotami után. Nem a peloponézoszi háború ásta meg Hellasz sírját, hanem a politikai anarchia és erkölcsi káosz, melynek a peloponézoszi háború csak nyitánya volt. Világunk túl életerős az első világháború ellenére is ahhoz, hogy egy erkölcsi seb annyira próbára tegye.

Így a fehér világnak még megvannak az esélyei. de ennek jó esélynek kell lennie. Határozni kell, és azt határozottan. Konstruktív és drasztikus határozatokat kell hozni. Mindenek előtt: Az idő siettet, és a sodrás veszélyes. a dagály csökken. Az úszónak erősen kell úsznia, hogy elérje a partot. Különben eltűnik a sötét óceán mélyén.

IX. Fejezet A fehér összetartás megrázkódása

A fehér népek ösztönös összetartása a történelem talán legnagyobb állandója. Ez a fehér civilizáció pszichológiai alapja. Az összetartó erő olyan alapvető a faj számára mint a gravitáció az anyag számára. E nélkül atomi szétszakadás lenne az eredmény. A faji ösztönről szólva, nemcsak azokról az etnikai elméletekről beszélek, melyeket különféle korokban kidolgoztak. Azok az elméletek csak kísérletek voltak arra, hogy intellektuálisan elmagyarázzák azt az érzést, melyet "fajtudatnak" neveznek.

A fehér faji tudatot természetesen számtalan belső súrlódás akadályozta, melyek időnként az egység érzését ideiglenesen gátolták. De ha tényleg nem fehér ellenféllel állunk szemben, akkor a fehér emberek ösztönösen egyesítették soraikat a közös ellenséggel szemben. Az első világháború egyik legnyomorúságosabb eredménye a fehér szolidaritás soha nem látott gyöngülése, mely, ha nem szűnik meg, katasztrofális következményekkel fog járni.

A tizenkilencedik század folyamán a fehér szolidaritás érzése erős volt. A nagy fölfedezők és birodalomépítők, akik a fehér fölényt a világ végéig kiterjesztették érezték, hogy ők a fehér faj és civilizáció apostolai egy bizonyos ország mellett. Lehet hogy erős volt a versengés és a gyarmatok határainak kérdése; de a lágyabb pillanatokban a fehér népek érezték, hogy egy fehér nép terjeszkedése segíti az összes fehér terjeszkedését.

Pearson professzor kétségtelenül korának szellemében szólt 1890 körül, amikor azt írta, hogy jó lenne, ha a fehér államférfiak megértenék, hogy "a háborúk, melyek pusztulást hoznak a civilizált országokba megengedik az alacsonyabb fajoknak, hogy növeljék lakosaik számát és erejüket. Kétszáz éve a világ komolyan aggódott volna, ha Kína Oroszországot az Amur mögé szorította volna vissza, ha Franciaország nem tudta volna Északafrikát gyarmatosítani vagy Anglia nem tartaná Indiát. Civilizált népeknek csak egy hazájuk lehet, és bármi erősíti a fajuk befolyását, akik hitüket Palesztinából, szépségi törvényeiket Görögországból és polgári jogukat Rómától vették át, ez örömet kell hogy okozzon egy orosznak, németnek, Angolszásznak és franciának is". (Pearson, 14-15. o.)

A tudomány haladása megerősítette a fehér faj öntudatát. Az európai tudósok kutatása azonosította civilizációnk forrását a magas, fehérbőrű barbárok személyében, akik szabályos vonásúak, barna vagy szőke hajúak és világos szeműek. Ezt természetesen az északi típusként ismerjük. Először nem értették meg a problémát, és a nyelvet és kultúrát vizsgálták a fizikai jellemzők helyett. Ezért az első "Kaukázusi" és "Árja" elméletek önmaguknak ellentmondóak és nem elégségesek voltak. De az alapozás stabil volt és a fehér népszerű pszichológia hatásai kitűnőek voltak.

Különösen jók voltak a hatások a főleg északi vérű népekre. Az, hogy őket mondták a fehér civilizáció történelem előtti kialakítóiknak, mindenütt erősítette az északiak genetikus értékét, felelősségérzetüket a világ haladása iránt és a testvéri együttműködés segítésére. Az északi vér felsőbbrendű értékét a francia gondolkodó, Arthur de Gobineau gróf világosan megvizsgálta már 1954-ben. (Műve a fajok egyenlőtlenségéről ekkor jelent meg). Gobineau alkalmazta először a félrevezető "árja" nevet, és tételét később tovább fejlesztette sok más író, mégpedig angolok, németek és skandinávok.

Mindennek eredményei nyilvánvalóak voltak a tizenkilencedik század végén. Az északi fajtudat fölgyorsulása fontos szerepet játszott az angol-amerikai testvériesség elősegítésében, és olyan cselekedeteket segített elő, mint az oxfordi tudósok hagyatékának megírását, melyet Cecil Rhodes végzett el. Ennek a mozgalomnak az iránya, noha keresztezte a nemzeti megfontolásokat, világosan az északi szövetség, irányába mutatott, egy pán-északi érő a faji hagyományok védelmére és az egész fehér világ harmonikus fejlődésére. Nagy hajtóerő volt, mely, ha valóra vált volna, elhárította volna az armageddont.

Sajnos a mozgalom csak álom maradt. A késői tizenkilencedik század kiegyensúlyozatlan irányzatai ellene voltak, és végül ezek győztek. A nemzeti imperializmus túlzott növekedése különösen végzetes pusztítással járt. Az imperialista propaganda képviselői mint a pángermanizmus és a pánszlávizmus határtalan elbizakodottságot terjesztett, a teljes égitest uralmát ezeknek a nemzeti imperializmusoknak a segítségével. Ezek az emberek csak nagyon kevéssé figyeltek a faji vonalakra. Mindenki, aki kívül állt a nemzeti vonalon, azokat le akarták igázni.

A nemzeti imperialisták megragadták a faji tanításokat, és saját céljaikra használták azokat. Erre példa Houston Stewart Chamberlain pángermán propagandája, különösen főműve, "Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts" (A tizenkilencedik század alapjai), és társaié. Chamberlainnak két alapvető föltevése van. A modern Németországot fajilag majdnem teljesen északinak tekinti és a többi északit, aki nem tartozik a germán nyelvcsoportokba, vagy fajtudat nélkülinek vagy hitehagyott teutonoknak tekint, akiket német irányítás alá kell vonni. Akik értik a faj tudományos realitásait, azoknak nyilvánvaló ezeknek az föltételezéseknek abszurd volta. Tény az, hogy a modern Németország messze van attól hogy tisztán északi legyen, sok benne az alpin vérű. Az északi vér csak északnyugaton van túlsúlyban, és csak beburkolja Németország többi részét, különösen a felsőbb osztályokat. Míg Németország a római időkben kétségtelenül északi ország volt, kiszámították, hogy a 70 millió német lakosból 1914-ben csak 9 millió volt tisztán északi jellegű. A német északiaknak ez a csökkenése a német történelemmel függ össze, különösen a szörnyű harmincéves háborúval, mely szinte megsemmisítette az északiakat Délnémetországban. Ez a faji változás alapos változásokat hozott a német nép jellemébe.

A dologban igaz az, hogy a pángermánok a nemzet fogalmában gondolkoztak a faj helyett és általában csak ál-faji érveket hoztak, hogy leplezzék a végső politikai szándékukat. Ebben az a kár, hogy ezek az érvek katasztrofálisan hatottak vissza az eredeti faji területre. Az utóbbi háború nemcsak a pángermanizmus miatt tört ki, hanem hiteltelenné tette az északi faji érzést, és sok embert összezavart a pángermán nemzeti propagandával. Ezeknek az embereknek arra kéne gondolniuk, hogy az északiak túlnyomó többsége Németországon kívül él, főleg Skandináviában, az angolszász országokban, Északfranciaországban, Hollandiában és a balti Oroszországban. Ha a teuton propaganda rászed minket, hogy azt higgyük, hogy Németország az északiak otthona, veszélyes és abszurd dolog.

Míg a pángermanizmus volt főleg felelős az Armageddon siettetéséért annak minden katasztrofális következményével egyetemben, az Oroszországi pánszlávizmus volt az első alattomos támadás a fehér szolidaritás ellen. A tizenkilencedik század vége felé a pánszlávizmus keleti ága, melyet Ukhtomsky herceg és más hozzá hasonló fajtájú soviniszták vezettek, addig ment imperialista megszállottságában, hogy ténylegesen tagadta az oroszok fehér voltát. Ezek a pánszlávok egy morbid, misztikus dogmát nyilatkoztattak ki, hogy Oroszország ázsiai és nem európai ország, és erreföl megpróbálták Kínát megkaparintani, mint a fölfordulás hajtókarját, aztán Ázsia többi részét és a nem orosz fehér világot, melyet elegánsan "romlott nyugatnak" neveztek. Ez közvetlenül veszélyeztette a fehérek hatalmát. Anglia, mely féltette indiai birodalmát, erre azzal felelt, hogy szövetségre lépett Japánnal, ezzel diplomáciailag elszigetelte Oroszország, mely az orosz-japán háborúban vereségét okozta. Így az orosz-japán háborúba, a fehérek jóhírének lerombolója melynek eredményeit már taglaltuk, maguknak a fehér embereknek a rövidlátása taszított bele.

A fehér szolidaritásra mért második csapást Anglia állította elő szövetségével Japánnal. Az eredeti szövetség, melyet 1902-ben írtak alá, egy konkrét célt szolgált, Oroszország gőgös imperializmusának letörését. Ez az eszköz is veszélyes volt, de az adott körülmények között igazolható és elkerülhetetlen. A második szövetségi szerződés viszont olyan általános és sokrétű volt, hogy az gyakorlatilag minden fehér emberre a Távolkeleten, belefoglalva magukat az angolokat is nagy veszélyt jelentett.

Időközben a német imperializmus még halálosabb ütéseket mért a fehér faji szövetségre, nemcsak a háború előkészítésével a fehér fajtársak ellen Európában, de a maga szövetségével a moszlém Kelettel azzal a gondolattal játszva, hogy fekete katonai birodalmat hoz létre Középafrikában.

Végül Franciaország ténylegesen besorozott fekete, barna és sárga az európai csatákban való bevetésre, míg Olaszország kalóz módra való betörésével Tripoliszban fölhergelte az iszlám igazságérzetet és annak türelmét a végsőkig feszítette.

Így évekkel az Armageddon előtt minden európai hatalom nemtörődöm módon viselkedett részcéljai érdekében és érzéketlen nemtörődömséget mutatott a nagyobb faji érdekek iránt. A fehér szolidaritás gyors gyöngülése világosan jelen volt.

De a fehér szolidaritás, noha a diplomácia veszélyeztette, érzelmileg még nem volt aláaknázva. Az előbb említett veszélyes játékok cinikus irodák és ultraimperialista propaganda eredményei voltak. Az átlagos európai bármilyen nemzetiségű, ösztönösen ellen volt ennek a gyakorlatnak. Ezt mutatta az éles kritika különféle helyekről. Például Oroszország és Nagybritannia otthon és Távolkeleten szigorúan vette politikáját; a javasolt német szövetséget a pániszlám mozgalommal és a Japán által prédikált hatalmi politikát fáradhatatlanul ellenezték faji okokból a német diplomácia gondolkodói, míg Olaszország Tripoliszi zavarait általánosan elítélték mint különösen felelőtlen vétséget a közös európai érdekekkel szemben-

Az ösztönös fehér szolidaritást a huszadik század első éveiben jól mutatja be egy francia újságíró leírása a különféle nemzetiségű fehér nézők viselkedéséről, akik Japánban figyelték az első orosz hadifoglyok megjövetelét az orosz-japán háború idején, Ez az író megrendítő nyelven írja le a színjáték tényleg ijesztő hatását rá és nézőtársaira. "Micsoda győzelem" kiált föl "milyen bosszú a kis Japánnak az ilyen alázatossá tett nagy, szép embereket, akik nemcsak Oroszországot, de azokat az európaiakat képviselik, akiket annyira megvetnek. Ez a jelenet tragikus egyszerűségében, ez a szomorú menet örvendő nézők között, a legyőzött és elfogott fehérek, akik a szabad és győztes sárgák előtt vonulnak el - itt nem Oroszországot verte meg Japán, nem egy nemzet győzte le a másikat; ez valami új, hihetetlenül hatalmas dolog volt; egy világ győzelme egy másik fölött; ez bosszú volt, mely elfeledteti Ázsia évszázados megalázását; ez a keleti népek reményének ébredése volt; ez az első ütés volt, melyet egy más faj mért az átkozott nyugati fajra, mely olyan sokáig győzedelmeskedett sokszor harc nélkül is. A japán tömeg érezte ezt, és a kevés többi ázsiai, akik ott voltak, osztották velük ezt a győzelmi érzést. A fehérek megalázása komoly és ijesztő volt. Teljesen elfelejtettem hogy a foglyok oroszok, és véleményem szerint a többi európai, ha oroszellenes is, ugyanezt érezte; azt kellett érezniük, hogy ezek a foglyok saját fajukhoz tartoznak. Mikor beszálltunk a kobei vonatba, az ösztönös szolidaritás miatt ugyanabba a részlegbe ültünk és itt beszéltük meg a dolgokat. (Pinon, La Lutte pour le Pacifique, 165. o.)

Így a fehér szolidaritás, noha kétségtelenül gyöngült, még erőteljesen létezett 1914 augusztusában. De az Armageddon első lövései szó szerint elfújták azt a golyózáporokkal. Az egymást pusztító gyűlölet robbanása erősebb és általánosabb volt minden más addigi érzésnél. Mindkét harcoló fél halálig tartó párbajt akart vívni; mindkét fél arra esküdött, hogy megsemmisíti az ellenséget; még tudósok és irodalmárok is, szétszakítva a bölcsesség és szépség ősi szálait, dühösen kitiltották egymás műveit.

Vad halálos birkózásukban egyik oldal sem késlekedett bármilyen fegyver bevetésétől, bármilyen következménnyel is járt az a faj számára. A szövetségesek sokféle színes hordát öntöttek Európába; a teuton erők a pániszlám mozgalmat használták a düh söprűjének, hogy minden fehér lábnyomot söpörjön ki, mely addig Ázsiában és Északafrikában látható volt; míg távol a sötét földrészen fekete hadseregek harcoltak uraikért - és megtanulták a fehér ember hatalmának rejtett gyöngeségeit. A Távolkeleten Japán magára hagyva az alaktalan Kínát hajlította saját akaratának végrehajtójává, így potenciálisan az egész Földet fenyegette. A fehér faj iránti intenzív gyűlölet dagálya minden nap magasabb lett, míg a közös vér és kulturális múlt kötelékei veszélybe kerültek, hogy eltűnnek.

Az első világháború gyűlöletirodalmának megvitatása szerencsére nem része föladatomnak, de az olvasó biztosan emlékszik annak mélységes gyűlöletére és kibékíthetetlen mélységeire. A legszörnyűbb az a mód volt, ahogy sok író föltette, hogy ez az szellemi álláspont állandó lesz, hogy az első világháború vége csak egy háborúsorozat kezdete lesz, mely végül teljesen megszünteti a fehér szolidaritást és civilizációt. 1916 tavaszán a London Nation komoran megjegyezte: "Európa most szellemi téren állandóan és elkerülhetetlenül két részre szakadt. Elveszítjük az európai gondolatot. A háború normális vége (a béke) elmerül az állandóan folytatódó háborúk sorozatában. Hamarosan egy egész földrész csak egyre vágyik- nyugalomra. El kell venni a csészét ajkától! A félelembe merült világban, melyet a gyűlölet meddő szócsatái uralnak, majdnem lehetetlenné váltak a diplomáciai kapcsolatok. A kultúrát illetően a modern Európa vissza tűnik süllyedni a középkor előtti állapotra, mely messze elmarad a reneszánsz színvonalától. " [A nemzet(London), 1916 április 8, 1916, 32-33 o. ]

Hasonlót ír a neves német történész Eduard Meyer (Eduard Meyer, "Anglia : politikai szervezete és fejlődése és a háború Németország ellen " (angol fordítás, Boston, 1916).), aki azt jósolta, hogy az Armageddon csak az első az azt követő angol-német "pun háborúk" hosszú sorozatában, melyekben a modern civilizáció le fog süllyedni a félvadság állapotára. Németország lesz eszerint a győztes, de pirruszi győztes, mert a színes fajok kihasználnák a fehér hanyatlást és az európai hatalom megszűnne és a fehér nemzeteket romba döntené.

Az európai háborús pszichológia gennyes állapota valóban megerősítette ezeket az elkeserítő jóslatokat. 1914 előtt, ahogy láttuk, az imperialista üzérkedés a közös faji érdekekkel széleskörű kritikát váltott ki, és a színes csapatok bevetése a fehér csatatereken mindig keserű elítélést váltott ki a népben. A búr háború sötét óráiban az angol közvélemény elutasította a fekete vagy barna csapatok bevetését a fehér ellenség ellen, míg a francia terveket, hogy afrikai vadakból toborzott fekete hadseregeket használjanak Európában, majdnem mindenki kárhoztatta. Az Armageddon előtt általános erkölcsi ellenszenv uralkodott a korlátlan módon történő idegenek behozatala ellen.

Az első világháború viszont az ilyen aggályokat hirtelen megszüntette. A háborúban álló országok nemcsak használtak színes csapatokat, melyeket föl tudtak szerelni, de a háborúban álló népek helyeselték ezeket az akciókat, A szövetségesek gyakorlatban természetesen sikeresebbek voltak, de a németek is buzgók voltak, és a porosz tábornok Liman von Sanders török csapatokat hozott az európai csataterekre.

A színes külső harcosok bevetése azzal a nyomorúságos pszichológiai hatással járt, hogy a fehér hadviselők gyűlölete elmélyült. Hogy Németország a törököket használta, ez a szövetségeseket a keresztes hadjáratokra emlékeztette, míg a teutonok soraiban végzett fekete szenegáliak és sárga gurkhák pusztítása együtt olyan kívánságokkal, mint Lord Curzoné, aki a bengáli lándzsásokat az Unter den Linden -en akarta látni és a Gurkhákat a Sans Souci kastélyban, úgy megdöbbentette a német népet, hogy a fehér szolidaritás puszta emlegetése is csak gúnyos nevetést váltott ki, mint a legidiotikusabb szentimentalitás.

Így írja le egy német tiszt a szenegáliak támadását, mely világosan mutatja a németek félelmét és ijedségét a fekete ellenség láttán: "Jöttek. Eleinte egyenként nagyobb időközökben. Útjukat tapogatták, mint egy szörnyű tintahal csápjai. Mohón, markolva, mint egy hatalmas szörny karmai. Így jöttek közelebb, pislákolva és néha eltűnve a ködben. Teljes testek és egyes combok, néha erőteljes fényben láthatóak, néha árnyékba bújnak, jöttek közelebb és közelebb. Erős, vad fickók, faszerű fekete koponyáik mocskos rongyokba tekerve. Párducként mutatták vicsorgó fogaikat, behúzott hassal és előrenyújtott nyakkal. Néhányan szuronyukat emelve. Sokuknál csak kés volt mint fegyver. Mind szörnyek, zavaros gyűlöletükkel. Ijesztő torz arcok, sötét grimaszok. Szörnyű természetellenesen nyitott, égő, véreres szemeik. Olyan szemek, melyek önmagukban is szörnyű lényeknek tűnnek. Mint nem földi, pokolban született lények. Szemek, melyek tulajdonosaik előtt tűnnek haladni, csapkodva, láncaiktól megszabadulva, korlátaiktól mentesen. Úgy jöttek, mint megvadult kutyák és macskák, köpködve és vonyítva, égő vággyal az emberi vérre, bestiális gonoszságuk kegyetlen másságával. Mögöttük haladt a támadók első hulláma, szoros rendben, egy zárt fekete fal, emelkedve és leesve, dagadva és elhajolva, áthatolhatatlanul, végtelenül. ( Rheinhold Eichacker kapitány, "A feketék támadása!" New York, Times Kortörténet XI. kötet 110-112. o. 1917 április-június)

Itt újra egy brit tiszt javaslata volt, hogy fekete vademberek millióit hozzák Anglia afrikai gyarmatairól a nyugati fronton való bevetésre. Stuart-Stephens őrnagy örvendezik Nagybritannia szinte határtalan afrikai emberanyagán. Csak Északnigériában, jegyzi meg, ma több mint 700 ezer harcképes törzstag van. Használjuk őket! mondja az őrnagy. Ezek a 'csinos vívók' most a béke lelkészi művészetével foglalkoznak. De én merem állítani, hogy pár százezer hat hónapi kiképzés után hasznosak lennének mint fenegyerekek a német lövészárkok előtt. Stuart-Stephens őrnagy reméli, hogy legalább szudáni csapatokat fognak nagy tömegben a nyugati fronton bevetni. Ez - foglalja össze - egyszerre hozna a lövészárkokba mondjuk 70 ezer nagy, harci kedvű szénfekete ördögöt, egy korban, mely a szuronyok kora, és melynek kezdete nem lenne kellemes a bochek számára, mint több hasonló bevetés kezdetének előjele. ( Darnley Stuart-Stephens őrnagy, "Milliós fekete hadseregünk", angol szemle, október, 1916.)

A katonai lehetőségek tényleg elbűvölőek! Szószerint harcoló feketék tízmilliói és harcoló ázsiaiak milliói élnek fehér uralom alatt, akiket föl lehetne fegyverezni és európai harcmezőkre küldeni. Ezek után természetesen Európa, a fehérek hazája furcsa hely lenne.

Szerencsére fajunk számára az első világháború nem érte meg, hogy ezt kivitelezték volna. De elég bajt csináltak enélkül is. A fehér világ hozzászokott a színes kalmárok használatához, és a szövetségek kötéséhez a színes népekkel a fehérek ellen.

A német hadiszellem bővelkedett a színesekkel való szövetségi tervekben. Mivel nem tudott a szövetségesekkel konkurálni a színes csapatok Európába hozásában, a németek más területeken akarták megbosszulni magukat. A török szövetséget és az ennek eredményeként létrejövő "szent háborút" örömmel üdvözölték. "Odaát Törökországban" írta egy ismert német újságíró Ernst Jaeckh "van Anatólia és Mezopotámia: Anatólia, a 'napkelet országa' és Mezopotámia, az ősi paradicsom földje. Ezek a nevek azt jelentik számunkra: hozza ez a háború Németország és Törökország számára egy új korszak napfelkeltéjét és a paradicsomát; biztosítson egy stabil Törökországnak és egy megnagyobbodott Németországnak a török-német együttműködés gyümölcseit békében a győzelmes német-török háborús együttműködés után. (Ernst Jaeckh, Die deutsch-türkische Waffenbruderschaft, 30. o. (Berlin, 1915).)

Németország ázsiai szándékait egy tanult orientalista professzor, Bernhardt Molden cikke világítja meg. (Bernhardt Molden, "Die Bedeutung Asiens im Kampf für unsere Zukunft, " Preussische Jahrbücher, 1914 december, Ezenkívül lásd cikkét: "Europa und Asien, " Preussische Jahrbücher, 1915 október) Németország segítsége Törökországnak, állítja Molden professzor csak tünetszerű politikájára, hogy fölélessze a ma angol és orosz iga alatt sínylődő elnyomott ázsiai népeket. Így Németország hatalmas szövetségesekre fog szert tenni egy "második pun háború" számára. Németországnak ezért arra kell törekednie, hogy megszilárdítsa a Középázsiai tömböt - Törökországot, Perzsiát, Afganisztánt és Kínát. Molden professzor sürgeti a pánázsiai vasútvonal építését Konstantinápolytól Pekingig. Ez különösen vonzó lesz Afganisztán számára, ami ezáltal a világ egyik legnagyobb világpolitikai és kereskedelmi tengellyé válna. Végül: "Németországnak föl kell szabadítani Ázsiát". Egy másik ismert német író, Friedrich Delitzsch hasonlóképpen ír: "A kelet megújítása Németország küldetése" (Friedrich Delitzsch, "Deutschland und Asien" (röpirat) (Berlin, 1914).)

Így éltették a németek Japán távolmaradását az ellenségességtől a legnagyobb elégedettséggel. A dühkitörés, mely Németországon átment, mikor Japán elfoglalta Kiao-chaot, hamarosan elült, mikor számos író dicsőítette a kibékülést a Távolkelet királynőjével. Tipikus erre a japánbarát propagandára J. Witte úr cikke, egy korábbi távolkeleti diplomatáé, mely 1915-ben jelent meg. Witte úr szidja országának lakóit, hogy a sárga veszélyről beszélnek. Lehet hogy ilyen veszély lesz a jövőben, de e pillanatban nem sürgős "semmi módon számunkra németek számára, akiknek nincsenek nagy területeink a Távolkeleten.... Mi beszélhetnénk a sárga veszélyről, ha lenne fehér szolidaritás. De ilyen nincs. Ezt éppen most vesszük észre saját keserű tapasztalatainkkal saját húsunkon és vérünkön. Ellenségeink minden fajú népet harcba állítottak ellenünk. Amikor ez segített nekik, a faji szimpátiák és faji érdekek számukra teljesen közönyösek. Ilyen körülmények között, a népek élethalálharca közepette a fehér faj ellen mi játsszuk el a védőangyal szerepét ezen népek számára a sárga népek ellen? Számunkra, németek számára most egy életfontosságú érdek létezik, és ennek minden más érdeket alá kell rendelni: Németország és a világ németségének biztonsága és előrehaladása. " Witte úr ennélfogva "közeli politikai megértést javasol Németország és Japán között, a jövőben semmit sem tehetünk Japán ellen, Ezért jó viszonyban kell maradnunk Japánnal. És erre képesek is vagyunk. Németország képes az összes többi előtt jó viszonyban maradni és szövetkezni Japánnal és a legjobbak a kilátásai a többi távolkeleti néppel való előnyös szövetségre. (Lic. Missioninspektor J. Witte, "Deutschland und die Volker Ostasiens im Vergangenheit und Zukunft, " Preussische Jahrbücher, 1915 május)

És ez így ment a háború évei alatt. Mindkét fél minden lehető színest fölhasznált az ellenség ellen; egyik fél sem törődött a végső faji következményekkel.

Valóban, a végső következményektől eltekintve sokan attól féltek a háború alatt, hogy Európa rögtön széteshet. Már 1916 közepén Lord Loreburn aggodalmát fejezte ki hogy a háború végső csődöt fog jelenteni és az európai férfi fiatalságban akkora pusztítást fog végezni, mely széttöri a vékony civilizációs réteget melyet a sötét korok óta fölépítettünk. " (Economist (London), 1916 június 17, 1134. o.) Ezeket a félelmeket fölerősítette az 1917-es Oroszországi forradalom annak förtelmes következményével, a bolsevizmussal, mely annak az évnek a végén győzött. A bolsevik győzelem hívta elő Lord Lansdowne kétségbeesett jóslatait: "nem fogjuk elveszteni ezt a háborút, de annak folytatása romba fogja dönteni a civilizált világot. " ( Irodalmi szemelvények, 1917 december 15, 14. o.)

A háború még egy évvel tovább tartott és a szövetségesek és Amerika győzelmével végződött, Európát nyomorúságos körülmények közé taszítva, melyeket az előző fejezetben tekintettünk át. Az emberiség reményei most a békekonferenciára összpontosultak, de ezeket a remények hiábavalók voltak, mert a szerződések tele voltak gazdasági és politikai hibákkal, a Saartól Shantungig.

Ettől félt a kételkedő kisebbség elejétől fogva. A háború elején például a francia újságíró Urbain Gohier azt jósolta, hogy a háború végén a diplomácia nem lesz képes konstruktív határozatokra. (Irodalmi szemelvények, 1914 december 15, 14. o.)

A legtöbben reményteljesebbek voltak. A csalódás és az illúziók elvesztése ezért intenzívebb volt. A liberális előretekintő emberek többsége helytelenítette a Versailles szerződések hibás jellegét, néhányan elfogadták a helyzetet, mint a rosszak legjobbikát, mások teljesen és alapjaiban elutasították azt, mint tűrhetetlen állapotot, mely szörnyű katasztrófákat fog a közeljövőben okozni.

Smuts tábornok, a konferencia délafrikai tagja jól mutatja be az első hozzáállást. A versaillesi szerződés elleni formai tiltakozásban Smuts tábornok ezt mondta: "Aláírtam a békeszerződést, nem azért mert kielégítőnek tartom, hanem mert be kell fejezni a háborút; mert a világnak békére van szüksége és semmi sem lehetne végzetesebb, mint a háború és béke közti állapot fönntartása. A fegyverszünet óta eltelt hat hónap legalább olyan nyugtalan és pusztító volt Európa számára, mint az azt megelőző négy háborús év. Én azt remélem, hogy a békeszerződés lezárja a háborúnak ezt a két fejezetét és csak ezért egyeztem bele. Ezt nem kritikából, de bizakodásból mondom. Nem, mert hibák keresek a végzett munkában, hanem mert úgy érzem, hogy a szerződés nem hozott igazi békét, amire népeink vágytak, és mert úgy gondolom, hogy az igazi béke csak akkor kezdődik el, ha aláírják ezt a szerződést, és ez határozottan megállítja azokat a bomlasztó irányzatokat, melyek Európát közel öt évig tartották karmaik között. (Hivatalos okirat)

Az angol közgazdász J. L. Garvin, aki mint Smuts tábornok, csak formailag fogadta el a szerződést, ezeket a kommentárokat adta magához a szerződéshez: "A gúnyos emberi elme sajnálkozva és nevetve vizsgálja az emberiség jelenlegi állapotát, és Párizsban néhány elavult eszközt használtak annak orvoslására, lehet hogy ez jó anyag lenne Rabelais egy szatírájához vagy a Candideba. De hessegessük el magunktól a csábítást, hogy a bűvészet groteszk varázslatában gyönyörködjünk. Tekintsük ezeket a szerződési terveket. A szerződés akkor érvényes, ha aláírták. Önmagában nem működik az élő erők ellenőrzése nélkül, melyeket ki akar fejezni vagy el akar nyomni. A szerződéseket nem írták a becsület mércéjével és bizonyos dolgokat figyelmen kívül hagyhatnak mint a rossz csekkeket vagy számlákat. Attól nem lesz béke, ha ez áll a papíron. És még fontosabb, a béke nem hoz szükségszerűen jómódot, mint ahogy nem minden arany ami fénylik. Nem csinálhatsz magányt és nevezheted azt békének. A halál vagy elkábulás lényege emlékeztet egyfajta békére. Meghosszabbíthatod az állást és a válságot és elnevezheted békének. De ez nem lennek kibékülés és tartós sem, egy konstruktív és alkotó békét szerettek volna a szövetségesek a háború alatt, amikor valami nagyra vágytak. Ezért a magasabb és bölcsebb dologért pazaroltuk el felgyülemlett energiáinkat és az utóbbi száz év összegyűjtött kincsét, és küldtünk oly sokat legjobbjaink közül a halálba. (J. L. Garvin, "Az Armageddon eredete" A Observer (London). Újra nyomva az Élő korban, 1919 szeptember 6.)

A világpolitika veterán tudósa, doktor E. J. Dillon tömören kimondta a lényeget, amikor ezt írta: "A békét nem, mint eredetileg jósolták, a tizennégy pont alapján csinálták, sem a területi egyensúly alapján, de egy kompromisszum alapján, melyből mindkettő hiányzik, és mindkettő rossz vonásait ötvözi. A szerződés nem vágta ki a háború gyökereit, inkább szaporította azokat míg az állította, hogy meg akarja őket szüntetni. A jövő konfliktusainak magvai, nemcsak a mostani hadviselő felek között, de más államcsoportok között is számosak, és ha bízhatunk a jelenlegi tünetekben, akkor teljesen ki fognak hajtani idővel. (Daily Telegraph (London). Idézet a nemzetből, (New York), 1919 június 14, 960. o.)

A versaillesi szerződések rossz volta sehol nem látható jobban, mint az, hogy hogyan idegenítették el a népszövetség eredeti idealista céljait. Sok olyan személy, aki valaha ezt szívből támogatta, most úgy látja, hogy a népszövetségnek nincs erkölcsi alapja. Ezek a személyek azt állítják, hogy ha lenne is egy jó szerződés, a népszövetség nem lenne működésképes a jelenlegi békeszerződés alapján, mert egy jól tervezett palota sem állhat futóhomokon.

Európa így rossz helyzetben van. Államférfiai nem hoztak konstruktív szerződést- A régi problémák megoldatlanok maradnak, és újak keletkeznek. A veszély megduplázódott, mert Európa és a világ új veszéllyel néz szembe, a bolsevizmussal. A bolsevizmus fenyegetése egyszerűen kiszámíthatatlan. A bolsevizmus veszélye példátlana világtörténelemben. Ez nemcsak társadalmi rendszerünk és civilizációnk elleni háború, hanem a kéz háborúja a szellem ellen. Az ember létezése óta ez az első izmus a kéz és a szellem között. Minden alapelvet, melyet az emberiség eddig létrehozott, az érdekközösség, a civilizáció és kultúra szolidaritása, a munka tisztelete, az izom és az erő tisztelete, melyeket a szellem és értelem irányítja - a bolsevizmus mindezt lehurrogja és sárba tiporja.

A bolsevizmus alapelvei - a proletár diktatúra és az osztályok elpusztítása a társadalmi belháború segítségével - valóban förtelmes import. A bolsevizmus nagyon sok osztályt lát maga előtt.

Ezek nemcsak a nem tevékeny gazdagot jelentik, hanem a teljes közép és felső osztályt, a földbirtokosokat, a szakképzett munkásokat. Röviden, mindenkit, kivéve a tanulatlan munkásokat és a pár személyt, akik azoknak filozofálnak, akik a szakképzetlen munkát végzik.

El lehet képzelni az ilyen eszméknek a hatását nemcsak civilizációnkra, hanem fajunk alapjaira is. Szinte minden alkotóképes személy halála vagy lesüllyedése, embermegvető és társadalomellenes elemek zsarnoksága a fajra ártalmas elemek hatalmas győzelme lenne. Emellett a háború rossz hatásai lényegtelenekké válnak. A civilizáció elsorvadna mint egy rontás sújtotta növény, míg a faj, melyből kiszívnák jó vérét a degenerált barbarizmus mélyére süllyedne.

Pontosan ez történik Oroszországban ma. A bolsevizmus nem egészen három éve uralkodik Oroszországban, és Oroszország romokban hever. Tiszta létezését a múltban gyűjtött javak teszik lehetővé, anyagi és szellemi tőkéjének túlélői. Mindenütt éhség, hideg, járványok, terror, fizikai és erkölcsi halál uralkodik. A 'proletariátus' tisztára söpör. Az 'osztályokat' szisztematikusan megsemmisítik kivégzéssel, mészárlásokkal és éhhalállal. A faji elszegényedést föl sem lehet becsülni. Időközben Lenin, kínai hóhérai közepette ül a Kreml falai mögött, egy modern Dzsingisz Kán, aki a világ elpusztításának tervén dolgozik.

Lenin kínai 'harcosai' csak tünetei azoknak az intrikáknak, melyet a bolsevizmus a nemfehér világra kiterjeszt. A bolsevizmus valójában faj és társadalomellenes. A bolsevik elme számára, melyben veszett gyűlölet van az alkotóképesség ellen és fanatikusan törekszik a dolgok egy szintbe hozására, a proletár egyenlőségre, már a biológiai kiválóság létezése is bűntény. A bolsevizmus a világot proletarizálni akarja, a fehér népekkel kezdve. Ezért elősegíti a társadalmi forradalmat a fehér világon belül, de a színes fajok is rajta vannak civilizációellenes támadási listáján. Szovjetoroszország urai tisztában vannak az erjedéssel, mely a színes országokban megy ma végbe. Ugyanolyan szörnyű vidámsággal nézik ezt az erjedést, mint ahogy az első világháborút és a versaillesi kudarcot szemlélték - és ugyanazt a hasznot húzzák belőle.

Ennek megfelelően a Föld minden sarkán, Ázsiában, Afrikában, Latinamerikában és a Egyesült Államokban bolsevik agitátorok súgják az elégedetlen színesek fülébe a gyűlölet és bosszú igéit. Minden nemzeti megmozdulás, minden politikai egyenetlenség, minden társadalmi megkülönböztetés olaj a bolsevizmus pokoli felbujtásához a faji és osztályháborúra.

És a bolsevik propaganda nem volt hiábavaló. Eredményei már láthatóak különféle helyeken, és még jelentősebbek lesznek a jövőben. Kína, Japán, Afganisztán, India, Java, Perzsia, Törökország, Egyiptom, Brazília, Chile, Peru, Mexikó, és a "fekete övek" az Egyesült Államokban - ez azoknak az országoknak a részleges listája, ahol a bolsevik lázítás jól láthatóan munkálkodik.

A bolsevizmus így lelepleződik, mint a civilizáció és a faj ősellensége. A bolsevizmus hitehagyott, az országon belüli ellenség, aki elárulná a fellegvárat, létezésünk alapjait degradálná, és végső lökésével a világot barbarizált, fajilag elszegényített hellyé tenné, ahol a legreménytelenebb és alacsonyabbrendű korcsok uralkodnak.

Ezért a bolsevizmust acélsarokkal kell leküzdeni, a költségek nem számítanak. Ha ez háborút jelent, akkor legyen háború. Nagyon jól ismerjük a háború szörnyű árát a faji értékekben számolva. De milyen háborús veszteségek hasonlíthatóak össze a bolsevizmus eleven halálos létével? Vannak dolgok, melyek rosszabbak a háborúnál, és a bolsevizmus ezeknek az alternatíváknak a legelején foglal helyet.

Így végződik kutatásunk a fehér világban, ahogy kiemelkedik az első világháborúból. A kilátások nem túl jók. Az Armageddon legyöngítette és kiszívta erejét, a nem konstruktív béke megbénította, és a belső bolsevik izgatással szemben, melyet minden áron le kell törni, a fehér világ nincs jól előkészítve, hogy a színesek növekvő hullámával szembeszálljon. Hogy ez a hullám mit jelez, arról szól a következő fejezet.

III Rész - A gátak átszakítása

X. Fejezet A külső gátak

Az első fejezetben megmutattam, hogy a színesek növekvő hulláma ma szembetalálja magát azokkal a gátakkal, melyeket a fehér faj évszázados terjeszkedése épített föl. Az olvasó emlékezni fog arra, hogy a fehér terjeszkedésnek két formája volt: a település és a politikai irányítás. Ez a két fázis nagyon különböző jellegű. A települési területek mint Északamerika a fehér világ szoros részeivé lettek. Másfelől a politikai irányítás területei mint India csak fehérektől függő területek, lehet, hogy nagyértékűek, de végül is a kard ereje fog felőlük határozni.

Ezek között a világosan körülhatárolt kategóriák között vannak közbenső területek mint Délafrika, ahova fehérek nagy számban betelepültek, de megmaradt az eredeti népesség is. Végül vannak fehér területek, melyeket 'beékelt területeknek' lehet hívni. Ezek a beékelt területek fehér települések, de olyan távol vannak a fehér világ fő településeitől, és annyira körül van véve színes területekkel, hogy a fehér területnek nincs meg a megfelelő biztonsága, melyet a letelepülés és az őslakók pótlása általában jelent. Ausztrália ilyen tipikus eset.

A fehérek védekezése belső és külső gátakra osztható. A belső gátak esetén (a fehér politikai irányítás területei) nincs letelepült fehér népesség, így ezek föladása, noha politikai vagy gazdasági veszteséget jelent, de nincs közvetlen hatása a fehér faji integritásra. Megtartásuk kérdése ezért (néhány kivételtől eltekintve) politikai, gazdasági, vagy stratégiai megfontolásból született ítélet. A belső gátak (a fehér letelepedés területei) egészen más lapra tartoznak. Ezek a teljesen vagy nagyrészben fehérlakta területek a faji hagyaték részeivé lettek, melyeket minden módon meg kell védelmezni, függetlenül attól, hogy megtartásuk költségei magasabbak-e, mint gazdasági hasznuk. Ezek a faj igazi mellvédjei, a jövő nemzedékek öröksége, akiknek joguk van arra, hogy fehér emberek országába szülessenek. Fajunk boldogulásának előfeltétele ez, és a vér legelemibb szava. Ha ezt nem vennénk figyelembe, akkor minden más céltalan lene.

Erről a következő fejezetben lesz szó. Vizsgáljuk itt meg a belső gátak ügyét - a fehér politikai irányítás területeit. Ott, ahol a fehér ember nem telepes hanem fejedelem, fejedelemsége végül is a lakosok jellemétől függ.

Itt cáfoljunk meg egy kicsinyes elvet, mely általában összezavarja a vitát a fehér politikai irányításról fajilag nem fehér területeken. Az érv általában két antitézis körül kristályosodik ki. Az egyik oldalon állnak a doktrinér liberálisok, akik minden emberi csoport elévülhetetlen jogáról szólnak a függetlenségre, és arról, hogy minden szuverén államnak joga van megtartani függetlenségét. A másik oldalon állnak az elvhű imperialisták, akik minden állam hasonlóan elévülhetetlen jogára hivatkoznak alapvető terjeszkedésre, függetlenül attól, hogy így más népek jogait csorbítják.

Én azt állítom, hogy mindkét föltételezés helytelen. Sem a függetlenségre, sem a birodalomra nincs "elévülhetetlen joga" senkinek. Ez a realitásoktól és az egyes esettől függ. Csak egy teljesen merev liberális képes olyat állítani, hogy az Andaman szigetieknek elévülhetetlen joguk van a függetlenségre, vagy hogy Haitinak, mely csak az európai politika változása miatt lett független (A legendákkal szemben, melyek fölszálltak a Haiti függetlenséggel kapcsolatban), ezek tények. A sárgaláz okozta nehézségek ellenére éppen le akarták verni a néger lázadókat az Angliával való háború megújulásának évében, 1803-ban, amikor elvágták őket a tengeri utakról. Haiti története sok érdekes és tanulságos példát ad a faji kérdés tanulmányozójának. Ez valóságos sokk volt a fehér magasabbrendűség és a faji egyenlőség között; napjaink hatalmas drámájának kezdete. Azt is megmutatja, hogy mit jelent az igazi faji háború. A történelem ismerőjének idézem "Francia forradalom San Domingóban" (Boston, 1914) c. művemet, melyben az egész forradalmi ciklust leírom 1780 és 1804 között, amely eddig nyilvánosságra nem hozott levéltári anyagokon alapul.) Ez az állam örökre alkalmatlan lesz a függetlenségre. Másfelől az egész világ (a teuton imperialisták kivételével) elítélte Németország kísérletét a magasan civilizált Belgium bekebelezésére, és azt emberiségellenes bűnnek tekintik.

Más szavakkal: A tények és nem az elvont elméletek számítanak. Ez nem tetszik a dogmatikusoknak, akik az elméletből zsarnokságon alapuló ágyakat vetnek, melyeken a valóságot el akarják ferdíteni vagy hazugsággá alakítani. De megfelel a természet zsarnokságának, mely szerint az alkalmasnak élnie kell, míg a nem beilleszkedőnek és a degeneráltnak el kell tűnnie, és általában a természeté az utolsó szó.

Reálisan fölülvizsgálva a nem-fehér népek fehér politikai irányítás alatt álló területeit, így kerülve el a dogmatikus elmélet csapdáit és a vak előítéletet, olyan következtetések sorozatára juthatunk, melyek ugyan nem ideálisan szimmetrikusak, de sok esetben megfelelnek a valóságnak.

Egy dolog bizonyos: a fehér embernek észre kell vennie, hogy a gyakorlatilag teljes világuralom, melyet a tizenkilencedik század folyamán bírt, nem tartható fönt többé. Nagyrészben azért, mert a színes fajokat kihozta hagyományos elszigeteltségükből és fölgyorsította őket eszméivel, emellett a fehér uralom életkímélő jellege megsokszorozta a színesek szaporodását. Ezek a tényezők mélyreható erjedést idéztek elő az elmúlt két évtizedben, mely még tovább fog nőni a közeljövőben.

Ez az erjedés akkor sem maradt volna el, ha az első világháború soha nem történt volna meg. De a fehér világ gyöngülése az Armageddon miatt rendkívül fölgyorsította a folyamatot és megnyitotta az erőszakos 'rövidzárak' lehetőségét, melyek kölcsönösen katasztrofális következményekkel járhatnak. Különösen életet adott harcias és fanatikus elméknek, melyek egy pán-színes szövetségre törekednek a fehér uralom általános megdöntésére egy csapással - egy álom, mely rémálommá változtatná a faji háborút, melyhez képest az Európában látott harc jólnevelt gyerekek játszadozásának tűnne.

A színes nyugtalanság tényleges központjai Ázsia barna és sárga világa. Mindkét világ nemcsak negatívan szembeszegül a fehér uralommal, de tényleges reneszánszot ér meg, melynek eredetiségét legjobban az a tény igazolja, hogy ez a elmúlt idők hasonló mozgalmainak hű mása. A fehér embereknek el kell felejteniük az eszmét, hogy az ázsiaiak szükségszerűen 'alacsonyabbrendűek'. Valóban, noha az ázsiaiak nem bírnak azokkal a teremtő erőkkel, melyek a fehérek, különösen az északiak sajátjai, a barnák és sárgák tehetséges népek, akik az emberi haladást alaposan befolyásolták a múltban és kétségtelenül sokkal járultak hozzá az emberiség civilizációjához. Az ázsiaiak saját erejükből hoztak létre csodálatra méltó kultúrákat az ókorban, melyek minden dicséretet megérdemelnek. Ma még egyszer bemutatják alapvető tehetségüket, hogy átveszik és nem csak alkalmazzák a fehér eszméket és módszereket. Hogy ez az alapos ázsiai reneszánsz végső soron meg fogja a fehér politikai irányítást szüntetni Anatóliától a Fülöp Szigetekig, természetes és elkerülhetetlen.

Ez nem jelenti azt, hogy a fehéreknek rohanva kell menekülniük Ázsiából. Messze nem. De azt jelenti, hogy figyelmesen kell követni a realitásokat, és a valóságon alapuló politikát kell követni elfogultság vagy előítélet helyett. Ha a fehér ember nem tesz így, több kárt okoz magának, mint bárki másnak. Ha Ázsia ma valóban újjászületőben van, maga Ázsia fogja a ennek gyümölcseit leszüretelni. a függetlenségre érdemes emberek előbb vagy utóbb elérik a függetlenséget. Ez éppen annyira igaz, mint az az igazság, hogy a függetlenségre nem alkalmas emberek, még ha nem is kiáltanak érte hangosan, vagy függőek maradnak, vagy hamarosan újra visszaesnek az igába, ha szerencse folytán meg is szerzik azt, amivel újra csak visszaélnek.

Ha Ázsia megszolgálta a szabadságot, szabad lesz. Az egyetlen kérdés csak az, hogy hogyan fogja elnyerni szabadságát. Fejlődési folyamat lesz-e, békés, a kölcsönös tisztelet alapján, a növekvő ázsiai erő és a hagyományos fehér érdekek figyelembe vételével? Vagy egy felfordító forradalom hozza azt? Ezt a dilemmát kell azoknak az imperialistáknak megfontolni, akik ellenzik a fehér politikai irányítás minden enyhülését Ázsia fölött a szóban forgó területek 'értékére' hivatkozva. Hogy a fehér irányítás az ázsiai országok fölött nagyon nyereséges, az nem vitatható. De mi ennek az értéknek az alapja a hatásos ellenzék hiányán kívül? Ha van, akkor most fejlődik ki az ellenzék, ha Ázsia állandó forradalomba merül, ha népei határozottan bojkottálják a fehér árukat - ahogy Kína és India megmutatta.

Az ázsiai tetterő miatt a fehér irányítás nem válik-e haszonból teherré? Mindenek fölött gondoljunk arra, hogy nincsenek faji értékek a játszmában. Nem szűnnének meg fehér faji területek a színesek javára. Az Ázsia fölötti fehér irányítás politikai, és így kizárólagosan az anyagi érdekek szempontjából lehet azt megítélni, melyet nem zavar a faj iránti kötelesség.

A jóindulatú nyíltság szükségessége az ébredő Ázsiával szemben világosabb lesz, ha a forradalmi katasztrófákat el akarjuk kerülni, és érdemes észrevennünk, hogy fontos Ázsián kívüli ügyekben a fehér világnak határozottan el kell utasítani az ázsiai törekvéseket. Nagyvonalúbbnak kell lennünk Ázsia kívánságaival szemben, mert önvédelmi kötelességünk követeli, hogy elutasítsuk Ázsia néhány törekvését a külső világban.

Az első fejezetben tárgyaltam az ázsiai népesség gyors növekedését, és az ennek eredményeképpen fönnálló állandó szemmel tartása az ázsiaiak külső elhelyezésének (főleg sárgák, kisebb mértékben barnák) a zsúfolt hazából a Föld kevésbé zsúfolt területeire. Valóban főleg Ázsiából, itt is elsősorban mongol Ázsiából indulnak ki a színesek növekvő dagályának első hullámai. A fehér világ sajnos nem engedheti meg, hogy ez a hullám tetszőleges irányba haladjon. A fehér emberek nem engedhetik meg, ha nem akarják saját faji létüket veszélyeztetni a korlátlan ázsiai bevándorlás a fehér faji területekre. Ez a tilalom, melyet a következő fejezetben tárgyalunk, komoly csapás az ázsiai törekvésekre nézve.

De a dolog több ennél. A fehér világ azt sem engedheti meg, hogy korlátlan ázsiai bevándorlás legyen nem ázsiai színes területekre, mint fekete Afrika és a trópusi Latinamerika. Ha megengedi ezeknek a hatalmas területeknek az ázsiai gyarmatosítását és végső irányítását azok hatalmas kincseivel és erőforrásaival, akkor a világ politikai, gazdasági és végül faji egyensúlya is átbillen. Jelenleg a fehér ember irányítja ezeket a területeket, és ennek így is kell maradnia. Nincs más lehetősége. Sem a fekete Afrika, sem a korcs-irányította Latinamerika nem képes önállóságra. Ha a fehér ember elmegy, az ázsiai jön - a barnák Afrikába, a sárgák Latinamerikába. És nincs semmi ok arra, hogy a fehérek önként átadják Ázsiának a trópus leggazdagabb területeit, melynek eredményes saját elszegényedésünk és munkanélküliségünk lesz.

Faji kötelességünk így világos. Határozottan ellent kell állnunk az ázsiai térfoglalásnak a fehér faji területeken és a nem-fehér de nem is ázsiai, alacsonyabbrendű fajok által lakott területek ázsiai elárasztásának. De észre kell vennünk, hogy ily módon arany lehetőségektől zárjuk el az ázsiaiakat és lehetetlenné tesszük olyan normális és helyeselhető törekvéseik megvalósítását, melyek saját törekvéseinkre hasonlítanak. És ha olyan sok ajtót zárunk be előttük, elutasíthatjuk-e, hogy megvitatjuk a tehetséges és jóképességű ázsiaiakkal saját házuk kulcsának visszaadását kezeikbe anélkül, hogy gennyes gyűlölet ébredjen bennük, melynek mérge más ázsiai színes országokra is átterjedhet, sőt fehér országokra is? Sem egy pán-színes, sem egy színes-bolsevik szövetség nem lehetetlen, ha ma ezek messzinek is tűnhetnek.

Tény, hogy mi fehérek nem engedhetjük meg magunknak a Bourbonizmusba való elmerülést. Legyöngülve az Armageddontól, akadályokat gördítettek elénk Versaillesban, a bolsevizmus fenyeget, így a fehér világ semmiképpen sem engedheti meg magának, hogy fittyet hányjon az ázsiai függetlenségi törekvésekre. Lehet hogy imperialistáink azzal érvelnek, hogy ezzel megszűnnek a külső gátak, de állítom, hogy az ázsiai fehér pozíciók nem védőgátak, hanem stratégiai épületek, melyeket homokra építettek a hosszú ázsiai apály idején, és azt a növekvő ázsiai hullámok teljesen el fogják mosni őket. Nem a bölcsesség része föladni ezeket a külső állásokat, mielőtt összeomlanak a vízárban? Igazi külső töltéseink nem Ázsiában vannak, hanem Afrikában és Latinamerikában. Ne hagyjuk, hogy kimerítsen bennünket a csökönyös ellenállás Ázsiában, mely végül haszontalan lesz. Tartsuk fönn erőinket, emlékezve arra, hogy míg Ázsia alámerült a habokban, sok bezárt energiáját elvesztette.

Ez különösen igaz az erkölcsileg 'kiszámíthatatlanokra'. Ha értelmes, békülékeny viselkedést mutatunk az ázsiai függetlenségi törekvésekkel szemben, ezzel megszűnne az erkölcsi tényező, mely jelenleg ellenségességet kelt Ázsiában velünk szemben. Sok ázsiai még így is ellenségünk maradna terjeszkedésük megakadályozása miatt, de elválasztanánk a birkákat a kecskebakoktól.

És sok birka van. Vannak természetesen kibékíthetetlenek is, mint a japán imperialisták és a pániszlám fanatikusok, akik az egész világ fejreállását szeretnék. De nagyjában- egészében Ázsiát sem tűzevő soviniszták, sem ordító dervisek lakják. Az átlagos ázsiai kevésbé nyugtalan, kevésbé törekvő, következésképpen kevésbé agresszív, mint mi vagyunk. Ma az ázsiaiak mindenütt föllázadnak teljességükben a túlzsúfoltság, a fehér uralom, mert a fehérek elutasítják nemzeti törekvéseiket, és szívükben gyűlölet és harag van. A fehérellenes ellenségesség utóbbi elindítóját meg tudjuk szüntetni. Az ellenségesség első okát, a túlnépesedést nem tudjuk megszüntetni. Csak Ázsia maga tudja megszüntetni, ha korlátozza nemtörődöm szaporodását. Természetesen maga a túlnépesedés is elég bajt tud hozni. Nincs annál harcra ösztökélőbb, mint egy gyorsan szaporodó nemzet. De ez az ellenséges ok elsősorban sárga Ázsiára igaz. A barna Ázsia, ha fölszabadul vagy láthatólag a szabadság felé vezető úton halad, vagy elégedett lenne vagy lekötnék belső ügyei. Mindenféleképpen a pánázsiai vagy a pánszínes szövetség veszélye úgy eltűnne, mint a sivatagi délibáb, és a fehér világ sokkal jobban boldogulna a sárga nyomással faji határain - nem könnyű föladat, tekintve hogy ma a fehér világ le van gyöngülve és össze van zavarodva.

Sajnos államférfiainknak nem jutott ilyen bölcs előrelátás. Imperialista titkos szerződések alakították ki az ázsiai kérdések versaillesi kezelését, és azokat a szerződések pontosan úgy készítették el, mintha az Armageddon kis csata lenne és Ázsia olyan alvó óriás, mint száz évvel ezelőtt. Különösen a barna világ fölött a fehér uralom erősebb lett, ahelyett, hogy gyöngült volna.

Ezt meglepően figyelmen kívül hagyják a jövővel ne törődő jósok. Valójában ennek rossz eredményei már ma láthatók. A barna világ meg van arról győződve, hogy céljait csak erőszakkal valósíthatja meg, és a sárga világhoz fordul, amellett a bolsevik propagandára figyel, míg a pániszlám megkétszerezi erőfeszítéseit Afrikában.

Ez még egyszer nyilvánvalóvá teszi a diplomácia csődjét Versaillesban. A fehér ember, mint az egyszeri király ráül a dagály homokjára, és elrendeli, hogy maradjanak a dagály hullámai. Örülhet, ha megússza annyival, hogy a cipője vizes lesz.

XI. Fejezet A belső gátak

Megérkeztünk a fehér világ határaihoz - annak tényleges határaihoz, melyeket nem határkövek jeleznek, hanem hús és vér. Ezek a határok nem folyamatosak: messze az európai hazától, némelyek a Föld távoli részein mennek keresztül, hatalmas óceánszakaszok választják el őket egymástól, és csak a tenger palaszürke ereje köti őket össze, a mester talizmánja, melyet a fehér ember még határozottan tart kezében.

De ezek ellen a faji határok ellen, a belső gátak ellen már évtizedek óta harcol a színesek növekvő ereje, és még ádázabban fog, ahogy növekszik népessége, gyorsult önbizalommal és nagyobb erő érzésével halad a színes világ terjeszkedés és az uralom felé. A kelet látóhatár fölött sötét viharfelhők tornyosulnak, és a gyöngült, összezavart fehér világnak hamarosan népeinek sőt talán létének veszélyeztetésével kell számolnia, melyet a színes veszély jelent számára. A színes veszélynek három megjelenési formája van: hadi veszély, a piacok veszélyeztetése és a bevándorlás veszélye. Mindháromnak hatalmas potenciálja van, egyenként és csoportosan. Vizsgáljuk meg őket, hogy fölbecsüljük dinamikus lehetőségeiket.

Először a katonai veszély. A színes fajok katonai lehetőségeit az elmúlt húsz évben komolyan és sokszor izgatottan tárgyalták meg. Különösen az orosz-japán háború óta. A pániszlámizmus izgató hatása a hadképes népekre Ázsiában és Afrikában gyakran volt vita tárgya, és a 'sárga veszély' általános fogalom lett az újságokban.

Hogy becsüljük föl a színes hadi veszélyt? Egészében úgy tűnik, mintha a színes katonai veszélyt annak elszigetelt, tisztán támadó viszonylatában eltúlozták. Az egyesült Ázsia képe, dühöngő és nyüzsgő sárgák millióinak özöne a fehér nyugat felé a túlfűtött képzelet termékének tűnik. Azt mondom, hogy tűnik, mert kétségtelenül vannak az ázsiai léleknek rejtélyes érzelmi mélységei, melyek igazolhatják a fölfordító háború prófétáit. Ahogy Hyndman mondja: "Minden tény előttünk, és előítélet nélkül, még most sem vagyunk képesek tisztán látni a múlt hatalmas ázsiai mozgalmát. Biztosan nem voltak mind gazdasági hátterűek, kivéve, hogy ha az elméleti határokat olyan szélre tesszük, hogy a teljes népesség lemészárlása és javaik elpusztítása a hódító anyagi nyereségére szolgált. Függetlenül attól, hogy ezek a mozgalmak anyagi vagy érzelmi okokból jöttek létre, voltak a múltban és lehet, hogy újra jönnek. Nem lehet őket előre jelezni. Egy új Mohamed megjelenése éppen olyan valószínű, mint egy új Buddháé, Konfúciusé vagy Krisztusé.... Ázsia fegyverrel fosztogatta és sújtja Európát több mint ezer éve. Most, ötszáz éve európai ellentámadás folyik Ázsia ellen, És lehet, hogy a jó emlékezetű országok a múlt sérelmeit és rablásait kívánják ma visszafizetni. A gyűlölet magját túl jól vetették el. " (H. M. Hyndman, Ázsia ébredése, 267-8. o. (New York, 1919).)

Természetesen ezen a bizonyos ponton lehetetlen a dolgokat előre látni. Egy dolgot azért meg kell jegyezni ha ázsiai háborús láz jelentkezik, akkor az nem önmagában fog megjelenni, hanem más erőkkel együtt, mint a népesség nyomása vagy imperialista szándékok, melyek ma is léteznek, ás melyek nagyságát hozzávetőleg meg lehet becsülni. Már megvizsgáltuk a pániszlám és Japán katonai erejét, és Kínát sem szabad elfelejteni. Noha Kína sokáig volt pacifista, voltak a múltban harcias szakaszai és lehetnek a jövőben is. Ha lesznek, Kína, mint a világ legnagyobb intelligens-ember tartalékának birtokosa nagyon félelmes lenne. Pearson szemei előtt Kína "agresszív katonai erővé lesz, milliós hadseregeket küld ki, akik átmennek a Himaláján és a sivatagokon, vagy szigeteket foglalnak el és Ausztrália északi részét, amikor bevándorlókat ömlesztenek rá, akiket flotta támogat. Luther régen a törököket 'Istenre dühös népnek' nevezte, és ez a név ma új és szörnyű jelentőséget nyerhet. " (Pearson, 140-141. o.)

Elismerjük, hogy a kínai soha nem lesz egyenrangú a világ harcos fajaival, de hatalmas számuk és kitartásuk legyőzheti náluk erősebb ellenfeleiket. Ezt mondja Ross professzor: "A nyugati erőszakosság számára a kínai pszichének sötét katonai jelentősége lehet. Attól senki sem fél, hogy állóháborúban kínai csapatok legyőznének hasonló számú jó erőben levő fehér csapatokat. De kevés csatát vívnak pihent harcosok. Ha hosszan tartanak a csaták, romlik az ellátás, rossz az ivóvíz, alváshiány van, fárasztó menetelések, napsütés, izgalmak, idegesség, lehet hogy a fehér katonák jobban kimerülnének mint a sárgák. Akkor a tűrőképesebb, de kevésbé hadi szellemű emberek egy végső csatában legyőzhetnék a jobban harcoló, de kevésbé kitartó harcosokat. " (Edward Alsworth Ross, A változó kínai, 46-47 o. (New York, 1911).)

A kínai katona lehetőségeinek sokkal nagyobb jelentősége lenne, ha Kína le lenne igázva vagy szorosan kötődne a céltudatos és militáns Japánhoz. A Távolkelet együttes katonai ereje támadó egységbe forrva nagyon nagy ütőerejű fegyver lenne.

A színes hadi veszélyt így lehet összefoglalni: A barna és sárga fajok katonai potenciálja nagy. Ezek (kivéve rosszul értett lelki okokból) nem valószínű, hogy spontán fanatizmusból lángra lobbannak. De másfelől politikai okokból, mint a fehér uralom elleni forradalom vagy társadalmi okokból mint a túlnépesedés. A fekete faj nem jelent igazi veszélyt, csak mint a pániszlám mozgalom fegyvere. Az amerikai vörösbőrű embereknek csak helyi jelentőségük van.

Most a színes veszély gazdasági oldalát vizsgáljuk meg: Az ipari-kereskedelmi fázist. Ennek a kötetnek a második részében megmutattam az "ipari forradalom " alapos hatását a fehér világuralom terjesztésében, és kimutattam annak hatalmas előnyeit, ha a fehér világ kizsákmányolja a fejletlen színes országokat és a gyártott termékeket a színes piacokra exportálja. Az így összegyűlt hatalmas gazdagság volt az elsőrendű oka a fehér jólétnek, alátámasztotta a fehér világuralom fönntartását, és a fehér népesség óriási növekedését tette lehetővé.

Nem vesszük észre nagyon, hogy mit jelentene ezeknek az előnyöknek az eltűnése. Ez a fehér világban mindenütt kisebb jólétet jelentene, kevesebb politikai és katonai erőt, és az így létrejött viszonylagos gazdasági és társadalmi leállás csökkentené a nemzetek életerejét és népességét. Lehetséges magunk elé képzelni a fehér világot, visszavetve a tizenötödik századbeli Európa körülményeire - visszahúzódva, védekezve, és inkább álló mint haladó civilizációval. Ilyen körülmények természetesen csak akkor következnének be, ha a színesek katonai és ipari győzelme támadó jellegű lenne. De a lehetőség fönnáll, és igyekezni fogok ezt bemutatni.

A tizenkilencedik század vége felé a fehér uralom teljes volt az iparban, a politikában és a hadi ügyekben. Még a civilizált barna és sárga népek sem számítottak iparilag. Ázsia gazdasága a mezőgazdaságra alapult. Ipara háziipar jellegű volt, és termékei, noha sokszor kitűnő minőségűek voltak, lassan, elavult módszerekkel állították őket elő, mennyiségük csekély volt és áruk viszonylag magas. A nagyon alacsony bérek ellenére sem tudtak az áruk az európai és amerikai gépi, tömegtermelésű árukkal konkurálni, de hazai piacaikról is ki lehetett őket szorítani. A lancashirei szövet szó szerint kiszorította a piacról az indiai szöveteket, melyeket ősi módon kézzel szőttek, és ez csak egy példája sok hasonló jelenségnek.

A huszadik század elején Ázsia gazdasági föllendülés jeleit kezdte mutatni, és úgy haladt előre, ahogy Ázsia politikai és eszmei téren is előrehaladt. Japán már lerakta virágzó iparának alapköveit, főleg nyugati mintára, míg más ázsiai országokban, mégpedig Kínában és Indiában gépek és füstölgő kémények mutatták, hogy a Kelet mélyen behatolt a nyugat iparának titkaiba.

Hogy az ázsiaiak mit kerestek ipari újjászületésükben, azt egy évtizeddel ezelőtt jól fejezte ki egy hindu, aki egy vezető indiai újságba ezt írta: "Egy értelemben a kelet tényleg fenyegeti a nyugatot, és Ázsia olyan komoly és nyílt, hogy nem színlel és nem védekezik emiatt. A keletinek odadobták az ipar kesztyűjét, és ettől fogva Ázsia sorsa, hogy tanúja legyen a az előrehaladó kereskedelmi háborúnak, a nyugati fáradozását, hogy megtartsa keleti piacait, és a keletiek igyekeznek megverni őt a csatában, melyben ezideig könnyen győzött.... Mikor a nyugati kereskedőkkel harcolt, a keleti fölébredt és észrevette annak értelmetlenségét, ha nem javít gépein és módszerein. Félretéve addigi önelégültségét tanul és művelődik, azokat a dolgokat tanulja, melyek a nyugatinak gazdagságát adták. Vizsgálódása eredményeit gyakorlatban is fölhasználja, és általában átdolgozza a nyugati módszereket és eszközöket, hogy megfeleljenek igényeinek, és bizonyos esetekben megjavítja azokat. " ( Irodalmi szemelvények, 1910 november 5, 786 o. ( Indiai szemle, Madras))

Ennek a hindu állításnak helyességét Ázsia ipari ébredéséről fehér megfigyelők támasztják alá. Amikor a fenti cikket írták, az amerikai gazdasági író, Clarence Poe volt tanulmányúton Keleten, ahonnan a következő jelentést írta: "Ázsia szegénységének valódi oka két dolog: az ázsiai kormányok nem iskolázzák lakóikat, és a nép hibája, mert nem növeli meg termelékenységét gépek használatával. Nemtörődömség és géphiány az oka Ázsia szegénységének. A tudás és a modern eszközök miatt gazdag Amerika. " De, folytatja Poe úr, figyelnünk kell. Ázsia ma észreveszi mindezt és sokat tesz a helyzet javításáért. Emiatt "egyre jobban kell a népek vetélkedésével szembenéznünk, akik ereje a szegénységgel és nélkülözésekkel folytatott harcból ered, és akik meg akarják minden titkunkat ismerni a jövendő világméretű harc folyamán, amely az ipari felsőbbség és a faji változásokért fog folyni. " (Clarence Poe, "Mire taníthat minket a Kelet" World's Work, 1911 július) Nemrég az ázsiai gazdasági körülmények egy másik amerikai megfigyelő ezt jelenti: "Egész Ázsiában elterjed a modern ipar és a jelenlegi mechanikai módszerek. " [Clayton S. Cooper, A Kelet modernizálódása, 5 o. (New York, 1914)]

Vegyük például a Kína ipari ébredésében rejlő jelentős lehetőségeket. Kína nemcsak a legnépesebb ország, melyben a Földön szinte minden negyedik ember él, de hatalmas természeti kincsek hazája, mégpedig széné és vasé - melyek a modern ipar fő erőforrásai. Eddig Kína mezőgazdasági alapon állt, és ásványait nem bányászta, nem volt modern értelemben vett ipara. De ha Kína dolgozó milliós lakosságának jelentős része az ásó és kézi munka helyett ipari tevékenységet vége, ennek baljós hatása lesz a legtávolabbi piacokra is.

Harminc éve Pearson professzor megjósolta Kína küszöbön álló iparosodását. "Kétli-e valaki is" kérdezi, "hogy közel van a nap, amikor Kína olcsó szénnel rendelkezik bányáiból, olcsó szállítással vasútjával és gőzhajóival, és műszaki iskolákat alapít ipara fejlesztésére? Amikor eljön ez a nap, átveheti a világ piacait, különösen Ázsiáéit Angliától és Németországtól. (Pearson, 133. o.)

Pearson professzor mára sok minden megvalósult, mert Kína ígéretes ipari életet kezdett. Még egy évtizeddel ezelőtt Ross professzor ezt írta az ottani ipari viszonyokról:

"A kínai munka olcsósága olyan tényező, mely a tulajdonost boldoggá teszi. Egy asszony a Shanghai-i selyemgyárban nyolc és tizenegy cent közti bérért dolgozik napi tizenegy órát. De Shanghai drága hely, és amellett mindenki arról panaszkodik, hogy a munkások romlottak. A Hanyangi acélműben az átlagmunkás havi három dollárt keres, egy tizedét, amit a frissen érkezett szlávok kapnak Chicago acélműveiben. A szakképzett munkások nyolc és tizenkét dollár között keresnek. Egy szénbányában Ichang közelében ezer mérföldre föl a Jangcén, egy kuli egy centet kap egy kétszázkilós teher elviteléért a hátán a folyó mentén másfél mérföldre. Átlagosan napi tízszer teszi ezt meg, de minden második héten pihennie kell. A bányászok napi hét centet kapnak és élelmet, azaz egy cent értékű rizst hússal. Napi tizenegy órát dolgoznak térdig vízben és mindnek dagadt a lába. Minden hét után pár napig pihenniük kell. Nem csoda, hogy ez a szén (bitumenes) tonnánként csak 35 centbe kerül. Chengtuban a szolgák havi másfél dollárt keresnek és maguk látják el magukat. Szecsuánban erőteljes kulik örültek, hogy székeinket félnapig vihetik, mindegyik négy centért. Sianfuban egy átlagos kuli három centet kap naponta és saját élelmezése havi nyolc centbe kerül. Shansiban vándor aratók napi négy és tizenkét cent között kerestek, és a mezőgazdasági segéderők évi öt vagy hat dollárt kapnak. Általában a birodalom minden részén dolgozni szerető intelligens munkaerőket bármilyen számban lehet találni napi nyolctól tizenöt centig terjedő bérért. "

"Az ilyen munkaerők óceánja mellett Kína a gyáripar fejlődésének elején áll, és mint egy fölkelő földrész fog hatni, mely megváltoztatja a világ térképét. A benyomás elmélyült olyan iparosok elbeszélése alapján, akik ipara már beindult itt. " (Ross, 117-118. o.)

Természetesen az éremnek van egy másik oldala is. Az alacsony bérek önmagukban nem garantálják az olcsó termelést. Ross professzor megjegyzi: Természetes képességéhez a kulinak hosszú tanulásra van szüksége, ipari gyakorlatra és megfelelő légkörre, hogy összehasonlítható legyen egy német vagy amerikai munkással. " (Ross, 119. o.) A műszaki és igazgatósági helyeken hiányzik bizonyos fokig a modern ipari szellem, mely a krónikus rossz vezetés következménye, míg a kínai ipart ma is károsítják a szokásos gondok, mint a 'kifacsarás', atyafiság pártolása, a gyors profitra törekvés, és az üzleti együttműködésre való képtelenség. Ezek a hiányok nem kínai jellemzők; ezek akadályozzák a többi ázsiai ország fejlődését is, mégpedig Indiáét is. De ahogy a japán ipar hibái ellenére is tökéletesíti technikáját és módszereit, mutatja, hogy ezeket a hibákat fokozatosan ki lehet küszöbölni, és mutatja, hogy egy nemzedéken belül az ázsiai ipar elég fejlett lesz ahhoz, hogy a legtöbb ázsiai piacot ellássa áruval a legtöbb tömegtermelési cikkel.

Úgy tűnik, hogy a fehér ember termékei elfognak tűnni az ázsiai piacokról akkor is, ha a verseny teljesen szabad lesz. De nagyon vitatott pont, hogy a verseny szabad marad-e, vagy hogy a fehér háborúkat még jobban megbünteti. Az ázsiai nagyon érdekli ipari fejlődés és tudatosan előnyben részesíti még akkor is, ha a fehéreké az irányítás. Az indiai 'swadeshi' mozgalom jó példa erre, míg a kínaiak és egyiptomiak is bojkottálják az idegen árukat a belföldi áruk ellenében mint további példák. A japánok támogatták ezeket a spontán népszerű mozgalmakat, az kormány rendszeresen előnyben részesíti a japán termékeket és fölszámolja a fehér versenytársakat Japánban és a tőle függő területeken. Ez a japán politika sikeres volt, és ha Japán mostani uralma Kína fölött állandósul, a fehér ember hamarosan ki lesz szorítva gazdaságilag és politikailag az egész Távolkeletről.

Egy évtizeddel ezelőtt Putnam Weale harciasan ezt írta: "Ha Kína arra kényszerül, azoknak rövidlátó diplomáciája miatt, akik számára a kérdés tényleg nagyon fontos, hogy szövetkezzen Japánnal, akkor elfogadott és elkerülhetetlen lesz, hogy előáll egy belső tenger, amely a Szahalin szigettől Kokinkínán és Sziámon át terjed, magába foglal minden szigetcsoportot és melynek partjai nyíltan ellenségesek lesznek a fehér emberrel. "

"És mivel a fehér munkás konkurenciája nem fog veszélyt jelenteni, hanem a fehér ember hajói, kereskedelme, fölfedezései, termékei - ezeket nyomják le lealacsonyító körülmények közé... Nincs messze az, hogy az idegen árukra és az idegen szállítókra, az idegen kereskedőkre, minden idegenre vámot vessenek ki - olyan megszorítások, melyek hatalmas és egyenlőtlen gátakat állítanak az idegenek tevékenysége elé, és hamarosan megszüntetik ezek tevékenységét.... Nagyon könnyen megtörténhet, hogy a Keletázsiai és a sárga fajok szövetsége végül olyan lesz, hogy kizárják a fehér embert teljes mértékben kereskedelmükből és világukból, jobban, mint erről bárki is álmodhat. (B. L. Putnam Weale, A színek konfliktusa 179-181. o.)

Ezt az utóbbi szerencsétlenséget egy koncentrált fehér akció elháríthatja, de nehéz annak az útját megtalálni, hogy a fehér árukat ne szorítsák ki fokozatosan az ázsiai piacokról a sikeres ázsiai versenytársak. A fehér politikai uralom csökönyös fönntartása a lázadó Ázsia fölött biztosan nem lesz ellenszer. Ez csak erőteljesebbé teszi a swadeshi bojkottokat az adott területeken, míg a fehér politikai irányítás alól fölszabadult országok politikai irányítása tovább növelné Japán minden fehéret kiszorító politikáját. Ha az ázsiaiak saját termékeiket vásárolnák a mienk helyett, megbékélhetünk ezzel a veszteséggel. Az elkerülhetetlen őszinte elismerése nagyon megerősítene és igazolhatóbb helyzetbe hozna bennünket a nagyobb, világméretű problémák esetében.

Ázsia iparosodása jelentős reakciókat vált ki a Föld többi részein. Ha az ázsiai ipar hatásos alapokon nyugszik, annak lehetőségei olyan hatalmasak, hogy nemcsak monopolizálja a hazai piacokat, de a fehér piacok meghódítására is törekszik, és így a fehér világot új és nem szívesen látott kereskedelmi és gazdasági problémák elé állítja.

Az iparosítás bizonyos értelemben megerősíti az ázsiai vágyat az uralomra és a kivándorlásra.

Művem elején az iparosítást mint az ázsiai országok népességnyomásának csökkentőjét említettem, mert megélhetést nyújt a zsúfoltan élő tömegeknek. Ez igaz. De ha kissé tovább nézünk, láthatjuk, hogy az iparosítás további óriási népességnövekedést segít elő. Tekintsük Európa népességnövekedését a tizenkilencedik század folyamán, melyet az ipari forradalom segített elő, mely lehetővé tette, hogy iparosodott Európánkban háromszor annyi ember éljen, mint a mezőgazdasági Európában száz évvel azelőtt. Miért ne lenne hasonló fejlődés Ázsiában? Ma Ázsia még mezőgazdasági alapokon áll mint a tizennyolcadik század Európája, 900 millió embert tart el. Hogy egy részben iparosodott Ázsia ennek kétszeresét tartaná el, az európai példa alapján ítélve messze van a valószínűtlentől.

De ez hatalmas növekedést jelent, mely elősegíti a terjeszkedést - kereskedelmit, politikait, fajit - Ázsia határain túl is. Ez erősebbé tenné a beavatkozást nemcsak a fehér letelepülés területein, hanem talán még inkább a nem ázsiai fehér politikai irányítás alatt álló színes területeken, mint Afrika és a trópusi Amerika. Itt látjuk, hogy a fehér ember, noha békülékeny Ázsiában, szilárdan kell hogy álljon Afrikában és Latinamerikában. A trópusi öv ázsiai kezekbe kerülése a világon gyakorlatilag egyenlő lenne a fehér faji öngyilkossággal.

Pearson professzor szörnyű képet fest az ebből következő leállásról és reménytelenségről. "Képzeljük el, hogy az európai fehér nemzetek leállnak, míg a fekete és sárga öv mint Kína, Malaysia, India, Középafrika és a trópusi Amerika élettől duzzad, iparilag fejlődik, jól irányítja bennszülött kormánya, és része van a világkereskedelemben. Föltételezi bárki is, hogy ilyen politikai körülmények között az európai szellem nem változna meg alaposan? Depresszió, reménytelenség, a találmányok és újítások figyelembe nem vétele venné át a fajok mai derűlátását, melyek ma új világokat akarnak meghódítani. Itt-ott lehet hogy a kalandosabbak a régi felsőbbség hagyományaiból profitálnának, és az új nemzetek használnák szolgálataikat, de általánosságban nem lenne levezetője az energiának, az államférfiúi képességeknek nem lenne jövője. Az angol nép csüggedése, amikor hódítási tervül meghiúsult Franciaországban, a gondolkozás teljes hanyatlásával, polgárháborúval és a lakosság növekedés megállásával, sőt lakosságcsökkenéssel járt. És kisebb mértékben a gazdaság is leromlott. Ebből következtethetünk arra, hogy későbbi világunk minden értékétől meg lenne fosztva, a területek fényétől és a kereskedelmi lehetőségektől, noha nincs kiásott szórakoztató irodalma, sem megalapozott vallása hogy szellemileg erősítse. " (Pearson, 138, 139. o.)

Összefoglalva: A színes veszély gazdasági szakasza noha még nem fő tényező, de komolyan megfontolandó előrelátó államférfiak számára, mint olyasvalami, amely egyre jobban komplikálja a fehér és nem fehér világ kapcsolatát. Valójában az ázsiai terjeszkedés ma is erősödik, és így súlyosbítja a színes veszély harmadik, vándorlási szakaszát, melynek már ma is szemtanúi vagyunk.

Az ázsiai bevándorlás összehasonlíthatatlanul a legnagyobb külső probléma, mellyel a fehér világnak szembe kell néznie. A színes veszély végső szakaszában már ma is nyomaszt, és a jövőben még nyomasztóbb lesz. Végtelenül meghaladja a hadseregek vagy piacok veszélyét, mert nemcsak fensőbbségünket vagy gazdagságunkat veszélyezteti, hanem faji létünket, a létezés lehetőségét, gyermekeink szent jövőjét.

Hogy ez nem a dolog túlértékelése, azt pár biológiai törvény fölidézése meg fogja mutatni. Már láttuk, hogy semmi sem instabilabb, mint egy nép faji fölállása, míg, ennek megfelelően semmi sem változatlanabb, mint az emberiség faji osztályai. Láttuk, hogy igazi összeolvadás csak ugyanazon faj tagjai között lehetséges, míg ha egymáshoz viszonylag közelálló fajok keverednek, mint a fehér faj egyes fő osztályai, a faji jellegek nem olvadnak össze, de határozottan megtartják különböző jellegüket és állandóan a Mendeli örökléstan tiszta típusaira törekednek visszatérni. Így a kevert népességű országokat valójában különféle fajok lakják, melyek egyike uralkodni fog, míg a többiek örökre elvesznek a világ számára.

Mivel a különféle emberi fajok genetikus értékükben nagyon különbözőek, rendkívül figyelmesen kell tanulmányozni a népesség különféle ágainak viszonylagos értékét, és tüzetesen meg kell vizsgálni a népességhez hozzáadódni kívánók csoportjait, mert ezek megszámlálhatatlan mértékű jót vagy rosszat jelenthetnek. Minden ág szaporodási képessége szinte határtalan. Ezért nemkívánatos idegenek egy kicsi de szapora és alkalmazkodóképes csoportjának bejövetele rendkívüli módon megsokszorozódhat és így vagy náluk jobb csoportokat kiszoríthat vagy ezeket lealacsonyíthatja rosszabb vérének belekeverésével.

Az idegenek befogadását pont olyan komolyan kell venni mint a gyerekek nemzését, mert ennek faji hatása alapvetően ugyanolyan. Arányait elvesztett, anyagias civilizációnknak nincs elítélendőbb mulasztása, mint annak a módja, ahogy a tizenkilencedik században a bevándorlást szinte általánosan nem faji, hanem anyagi szempontból tekintettük, a bevándorlót nem faji értékek, hanem anyagi értékek létrehozójának tekintve, aki kizárólag az anyagi növekedés eszköze.

A bevándorlás faji szemszögből tekintve a szaporodás egy formája, és mint a legközvetlenebb szaporodás, a legnagyobb átok vagy áldás lehet. Az emberi történelem nagy részben vándorlások folyamata, sok jót és rosszat hozva. Az európai fehér bevándorlók jó génanyagukkal a majomszerű őslakókat helyettesítették, és Északamerikában északi fajokat hoztak a nomád vörösbőrűek helyett. De a bevándorlás korcsosította el a római világot a levantini korcsokkal, árasztotta el négerekkel Nyugatindiát a fekete ár alatt, és a mi országunkat kelet és déleurópaiakkal tölti tele.

A bevándorlás, mint más természeti mozgalom önmagában vak erő. Az ember isteni előjoga és kötelessége, akinek az élet törvényei birtokában vannak, hogy ezeket a vak erőket irányítsa, kiválogatva a rosszat és a jót megtartva a nemesebbek és jobbak előrehaladását segítse elő.

A színes bevándorlás csak a legszélsőségesebb szakasza egy jelenségnek, mely nagyban alakította a fehér világ fejlődését. Mi előtt a színes bevándorlás különleges problémáit vitatnánk meg, jól tesszük, ha nyomon követjük a bevándorlás hatásait a különféle fehér ágakra. Mikor a bevezetőben leírt jelentős változásokat érintettük, melyeket a viszonylag közeli és ezért viszonylag könnyen asszimilálható ágak hoztak, jobban észre tudjuk venni a sokkal jelentősebb következményeket, melyeket a színes ágak beengedése eredményezne.

A bevándorlás faji hatásait a bevándorlás problémák szakértőjének, Prescott F. Hallnak szavaival lehet összefoglalni. Ezek a hatások, jegyzi meg találóan "sokkal messzebbre mutatóak és hatásosabbak, mint bármelyik másik. A kormány, az állam, a társadalom, az ipar, a politika, a társadalmi és politikai eszmék egyének alkotásai. Ha az egyének változnak, ezek velük együtt változnak. A biológia jelenlegi fölfedezései mutatják, hogy hosszú távon a származás sokkal fontosabb mint a környezet vagy az oktatás, mert az utóbbi fejleszthet, de nem alkot. Azt is megmutatják, hogy mit lehet elérni az évek során az egyedek változtatásával, és újak létrehozásával, melyek minősége eddig ismeretlen vagy ismeretlen összetételű. " (Prescott F. Hall, Bevándorlás, 99 o. (New York, 1907).)

Ahogy az idegen vér bekeveredés megváltoztathatja sőt tönkreteheti egy nép lelkét, azt mind biológusok mind társadalompszichológusok teljesen átvizsgálták, mint doktor Gustave Le Bon. [Lásd különösen Néppszichológia c. művét, (London, 1898, angol fordítás)]. A nagymértékű bevándorlás, még a főként fehér is már alaposan megváltoztatta az amerikai nemzeti jellemet, állítja velősen Eliot Norton úr. "Ha az amerikai népet mondjuk 1775-től 1860-ig tekintjük, világos, hogy jól meghatározott nemzeti jelleg volt kialakulóban. Az ottani változatok mind azonos típusúak voltak, és ezek a változatok lassan nőve mind kevésbé lettek volna megjelölve. Kevés tanulmányt igényel annak meglátása, hogy milyen nagy jelentősége van a férfiak, nők és gyerekeknek a nemzeti fagy faji típus megalkotásában. Ez szabja meg az irányt, melyhez mindenki hozzáillesztheti saját járását. A világ nehéz hely, ahol az élet és az erkölcsi alapok megalapozása volt az emberiség fő célja. Ilyen alapok nélkül az ember olyan, mint a tengerész iránytű nélkül. Vallások, szabályok, törvények és szokások adják a nemzet jellemét a viselkedési szabályokkal együtt. A nemzeti jelleget csak stabil népesség formálhatja. A másfajta emberek folyamatos bevezetése a nép testébe ellenkezik az elvvel, hogy megőrizzük annak jellegét. Így a 19 millió bevándorló, akik megérkeztek, megváltoztatták az eredeti formát és egy másik, nehezebb jelleget hoztak létre. Minden új millió erősíteni fogja ezt az eredményt, és a nemzeti jellem hiánya veszteség minden férfi, nő és gyerek számára. Ez megmutatkozik vallásunkban, viselkedési szabályainkban, törvényeinkben, szokásainkban. (Eliot Norton, a Politikai és társadalomtudományok amerikai akadémiájának évkönyve, XXIV kötet, 163 o., 1904 július. Természetesen mióta Norton úr ezt írta, több millió új idegen lépett be az Egyesült Államokba, és a helyzet sokkal rosszabb.)

A bevándorlás megválogatása és korlátozása alapvetően szükséges a faji értékek megtartásához és építéséhez; Hall úr így folytatja:

A bevándorlás korlátozásának a különféle országokból van egy szempontja, melyet gyakran nem vesznek figyelembe: a világeugenika módszereinek alkalmazása. Sokan úgy vélik, hogy a bevándorlás helykérdés - bizonyos számú ember mozgása a Föld egyik részéről a másikba. Pedig annak sokkal fontosabb szempontjai vannak, ha időbeni működését tekintjük "

"Ez két tényből következik. Az első, hogy az üres hely, melyet a kivándorlók hagynak, gyorsan föltöltődik a születési arányok megnövekedésével. A második, hogy a egy bizonyos réteg bevándorlása egy adott országba sterilizálja az abban az országban levő magasabb társadalmi és gazdasági szinten levők rétegét. Ezt annyira igaz, hogy a dolog minden ismerője egyetért abban, hogy az Egyesült Államok népessége ma nagyobb lenne, ha 1820 óta nem lett volna bevándorlás, és, szükségtelen említeni, a nép sokkal egységesebb lenne. Amit a népközösség viszonylag homogén, a gazdagság és társadalmi helyzetkülönbség nem hat ki a születési arányra, vagy csak hosszabb idő után. De ha abba a közösségbe bevándorlók jönnek, akik szellemileg, társadalmilag és gazdaságilag alacsonyabbrendűek, és a helybeliek nem akarják, hogy gyerekeik keveredjenek velük a munkában vagy a társadalmi életben. Akkor csökken gyerekeik száma, hogy elég tőkéjük vagy képzettségük legyen ahhoz, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, ahol nem kerülnek kapcsolatban az újonnan érkezettekkel. Ez világosan látszik Újangliában, ahol egyre alsóbb szintekről jövő bevándorlók jöttek nyolc éven keresztül. Nyugaton Újangliában sokkal magasabb a születési arány mutatva, hogy nem a termékenység csökkent. Délen, ahol máig nem volt bevándorlás, és csak a társadalmilag kisebbrendű másszínű faj él külön, a születési arány magas maradt, és a gyarmati időszakban szokásos nagycsaládok ma sem ritkák. "

"Itt nem akarjuk azt mondani, hogy más okok nem befolyásolják egy ország születési arányát, mert ez szinte világjelenség. De az alsóbbrendűektől való különválás a születésszabályozás erős hajtóereje, mint a luxus iránti vágy vagy a gazdaságilag erősebbek lehúzása. A faj Gresham pénztörvényét követi: A szegényebb kettő közül egy helyen kiszorítja a jobbat. Jegyezd meg, kiszorít és nem kihajt. A leggyakrabban látott tévedés az, hogy azok az ott születettek, akik helyét az alacsonyabb képzettségű bevándorlók elveszik, fölfelé haladnak felelősebb állásokba. Lehet hogy néhány följebb kerül; de a legtöbb máshova megy, ahogy ez a bányászterületeken történt; de a legtöbb meg sem születik."

"Mi az eredménye egymillió alacsonyabb szintű személy bevándorlásának egy átlagosan magasabb szintű országba? A világ egészét tekintve pár év múlva 2 millió alacsonyabb szintű személy lesz a világon és 500 ezertől egy millióig terjedő magasabb szintűvel kevesebb. Ahonnan kivándoroltak, az alacsonyabb és magas szintűek aránya nem változik, de a célországban több alacsony szintű lesz. A világ egészében nyer ezzel?"

"Az eutenikus (azaz olyasvalaki, aki a környezet befolyását fontosabbnak tartja a származásnál) azt mondja, hogy a bevándorlók megjavulnak. Elismerhetjük, bár a javítást nagyon eltúlozzák. Nem lehet egy rossz fajból jobbat csinálni azzal, ha megváltoztatod annak délkörét, mint ahogy egy igáslóból sem lesz paripa, ha jobb istállóba kerül, vagy egy korcsból nemes kutya, ha pár trükköt megtanul. De az ilyen javítás pénzbe kerül, időigényes és gondokkal jár; és ha megtörtént, ki nyert? Bárki azt állítja, hogy azok a fajok, akik Újangliából kiszorították az északiakat valamivel jobbak vagy olyan jók, mint annak az ágnak a tagjai lennének, ha születési arányuk nem csökkent volna le?"

"Továbbá a biológiai szempontokhoz pszichológiaiak is hozzájárulnak. Noha a kozmopolita szellem bizonyos szabadságot támogat, ahol veleszületett tehetségek fejlődhetnek, az a kérdés, hogy ez nem károsított-e éppen annyit, amennyinek segített. Kétségtelen tény, hogy a tehetséges emberek születéséhez környezeti homogenitás szükséges. Ennek oka nagyon egyszerű. A homogén környezetben nagyszámú álláspont megállapodott jellegű. Az egyénnek nem kell ilyesmivel törődnie, ehelyett saját különleges dolgaival törődhet, saját munkájának határaira koncentrálhat, noha az a munka megállapodott véleményekkel lehet hogy szembeszáll."

"A sok faj közösségében vagy van keveredés vagy nincs. Ha van, a kevert családok gyermekei gyakran két lelket, két temperamentumot, két véleményágat örökölnek, aminek eredményeképpen nem képesek egy irányba gondolkodni és haladni erősen és következetesen. Ennek klasszikus példái Kuba, Mexikó és Brazília. Másfelől, ha nincs keveredés, az eredeti fajok különbségei léteznek, és a közösség telve van mindenfajta egymástól különböző eszmével, itt a magasabbrendű ember energiája két módon használódik el. Először is, szellemi téren sokkal több kétsége van mindenről, lemér, vitatkozik és meggyőz sok tárgyról, hogy megoldásra jusson a sok különböző vélemény között. Másodszor, a gyakorlati ügyek esetén sok idő és erő szükséges arra, hogy a dolgok régi menetükben haladjanak, és ezt az időt nem tudják haladásra és fejlődésre fordítani. Hány nagy városunkban fordítja ma sok magasabbrendű ember idejét harcra, sokszor hiába, hogy fönntartsa a becsületesség, szolidság és rend elveit, és megpróbálja a különféle nép elemeit összehangolni, ahelyett hogy új dolgokat hozna létre a régiek fölött!"

"Ez az erkölcs: az egyének közti eugenika a jobb haladását segíti elő, és korlátozza vagy megakadályozza a gyönge terjeszkedését. A világeugenika ugyanezt teszi a fajokkal mint egésszel. A bevándorlás korlátozása a fajok különválasztása nagy léptékben, melynek során megelőzhető, hogy a rosszabb ágak kiszorítsák és föloldják a jobbakat. Ahogy a baktériumok előrehaladását megakadályozzuk, és a baktériumok kihalnak, mert területük kisebb lesz és élelmük kevesebb, úgy kikényszeríthetjük, hogy egy alacsonyabbrendű faj saját területén maradjon, ahol a korlátozott terület behatárolja szaporodását, és végül száma és ezzel befolyása határok közé szorul. Másfelől a felsőbbrendű fajok, melyek magukat jobban korlátozzák, mint a többiek, hasznot húznak a nagyobb területből és több élelemből, és magasabb szintre jutnak."

"Ez az eredmény nemcsak a magasabbrendű fajok önző javát szolgálja, de az egész világgal jót tesz. A cél az, hogy a lehető legnagyobb számú olyan egyed létezzen, akik nemcsak túlélésre képesek, hanem minden célra a legmegfelelőbbek. Az alacsonyabb embertípusok, amennyire faji eredetük megengedi csak utánozni és vetélkedni tudnak. A fejlődőképes és szervezőképes fajok jelenléte a többi javát is szolgálja. Ez a pszichológiai környezet ajándéka, ahol mindenkit elismernek. " (Prescott F. Hall, "Bevándorláskorlátozás és világeugenika, " Származási újság, 1919 március)

Azt, hogy lehetetlen egy fejlett és gazdag társadalmat fönntartani és továbbadni az utódoknak a gyors és olcsó szállítás napjaiban anélkül, hogy a bevándorlást korlátoznánk, Ross professzor így magyarázza el:" Ma, mikor az olcsó utazás keveri föl a társadalom mélyét és a messze jutás lehetősége tölti föl a fedélközt, a bevándorlás fontosabb lesz a nép számára, mely meg akar szabadulni a nyomornegyedektől, a tömegektől és az alámerüléstől. Hogy lehet ott óvatosnak lenni, ahol éhes idegenek családja körülveszi és elfoglalja a terített asztalt, melyet gyerekeinek tartott fönt? Hogy olyan országokat segítsen, melyek bővelkednek a munkanélküliekben, eltűrje farkastermészetű versenytársak tömegét és lemondjon a növekedés, szeretetreméltóság, kényelem és finomodás kilátásairól? Ha nem, akkor az alacsonyak nyomása előtt nemcsak be kell csukni az ajtókat belülről, hanem lakatokkal és vaszárakkal bezárni, ha nem akarjuk, hogy megtámadjanak olyan helyekről, ahol olcsó az 'ágyúgolyó'. " (Edward Alsworth Ross, Változó Amerika, 45-46 o. (New York, 1912).)

A világ bevándorlási problémájának ezek a nagyszerű összefoglalásait föltűnően illusztrálja saját országunk, mely vezető, ha nem szörnyű példa minderre. Valószínűleg kevesen veszik észre, hogy milyen faji kincsekkel bírt Amerika a tizenkilencedik század elején. A gyarmati ág talán a legjobb minőségű volt a klasszikus görög idők óta. Ez az északi fajokból állt a brit szigetekről és az európai földrész szomszédos területeiről, akik olyan időkben jöttek, amikor ezek az országok még északibbak voltak mint ma, mert az ipari forradalom még nem kezdődött el, és a Földközi tengeri és alpesi elemek emiatti újjáéledése még nem következett be.

A gyarmati idők bevándorlói főleg lelkiismereti okokból vándoroltak ki, és maga a kivándorlás folyamata olyan nehéz és veszélyes volt, hogy csak bátor, kezdeményezőképes és erős akarattal rendelkező emberek vállalták önként a hosszú utat tengerentúlra, hogy ott a veszélyes vadak között harcoljanak a meg nem szelídített természettel.

A gyarmati letelepedés teljes folyamata az eugeniai kiválasztódás folyamatos, drasztikus ciklusa volt. Csak a fajilag megfelelőek jöttek, míg a pár nem megfelelőt a korai amerikai élet kiválasztó követelményei gyomlálták ki.

Az eugeniai eredmények nagyszerűek voltak. Ahogy Madison Grant helyesen mondja: "A természet az amerikaiaknak ebben az évszázadban az írott történelem legnagyobb lehetőségét adta, hogy egy különálló földrészen erős és fajilag homogén népet gyűjtsön össze, és a kísérletre a Föld legéleterősebb és tehetségesebb fajait bocsátotta rendelkezésre, a járványmentes fajt, mely erkölcsileg és pszichológiailag erős volt, és mely újra és újra életerőt kapott a régi országoktól. Nagyszüleink elvetették ezt a lehetőséget a nemzeti gyermetegség és tapasztalatlanság boldog nemtörődömségével. " (Madison Grant, Egy nagy faj haladása, 90. o) A nagy nevek száma, melyeket Amerika hozott létre nemzeti élete kezdetén mutatja, ennek a viszonylag kis népnek jó képességeit. (1790-ben csak kb. 3 millió fehér élt itt) Ma a több mint százmilliós népesség nem rendelkezik ekkora zsenialitással.

A tizenkilencedik század első évtizede Amerika számára a legnagyszerűbb jövőt jelezte. A forradalom után hetven évvel a bevándorlás kicsi volt, és a faji elszigeteltség hosszú ideje alatt a gyarmati ág, melyet nem zavartak idegen hatások, kiegyenlítette kulturális különbségeit és kezdte mutatni az új típus jellemző vonásait, alapvetően homogén és harmonikus, és fölbecsülhetetlenül ígéretes fajilag. A képesség általános szintje magas volt és nagyon sok tehetség született. A született amerikai faj talán legjobb tulajdonsága volt erős idealizmusa. A fehér világon átkúszó anyagias rontás ellenére a született amerikai jellemzői jobban emlékeztettek Erzsébetkori őseire mint az anyagias hannoveri angolra. Ez csodálatos korszak volt, és csak hajnalhasadás volt!

De a csodálatos hajnal napja soha nem jött el. A tizenkilencedik század késő negyvenes éveiben a modern bevándorlók hullámának első dagálya elkezdte partjainkat támadni, és a dagály valóságos árrá nőtt, amely soha nem csökkent, míg az utóbbi háború ideiglenesen korlátozta. Ez a bevándorlás először Északeurópából jött, és így főleg rokonfajú egyedekből állt, és sok értékes elemet tartalmazott. Csak az utóbbi harminc év során öntött el bennünket a Kelet és déleurópai hordák igazán idegen árja. Ez a bevándorló hullám már nem volt a gyarmati ággal mérhető, melyet helyettesített és nem megerősített, és míg annak puszta léte fenyegetetté vált, ezzel együtt fajunk, ideáljaink és intézményeink is fenyegetetté váltak. Lassan megszerzett egyensúlyunk - fizikai, szellemi és lelki - fölkavarodott, és ma valóságos lápban élünk, és fájdalmasan keressük a talajt, amelyen nagyszüleink álltak önbizalommal tele.

A rövidlátó idealizmus veszélyes csalása, mely szerint Amerika a menedékkikötője az országok szegényeinek és elnyomottainak, és annak rossz hatásai nemcsak Amerikán, hanem az egész világon mutatkoznak, ezt mutatja be meggyőzően Ross professzor. Csekély megértést mutat a társadalmi fölforgatók iránt, akik együttérzése olyan nagy a kapu előtt álló idegen iránt, és emiatt nem éreznek együtt nem látható gyerekeinkkel, akiknek lehetőségeit így eljátsszuk, sem azokkal, akik ezek miatt meg sem születnek.

"Nem tartozom azok közé" írja "akik humanitásról beszélnek és elfelejtik a nemzetet, akik sajnálkoznak az élőn, de nem a meg nem születetten. Számomra ezek érdeke a mienk után következik, azoké, akik utánunk jönnek tovább nyúló könyörgő kezekkel és a tömegeké a bolygó másik felén. Nem tekintem Amerikát olyasminek, amit gyorsan szét kell osztani a hátramaradott országok millióinak javára. Mi van, ha mi tele leszünk, és ők is zsúfoltak maradnak? Én Amerikát olyan országnak tekintem, melynek jövője nagy hasznot hozhat az emberiségnek, föltéve, ha az itteni könnyebb életkörülmények, intézmények és eszmék állandóvá válnak, és minden ember számára megfelelővé. Lehet hogy segítettünk a kínaiaknak, mikor népfölöslegük milliói ránk rajzottak egy nemzedékkel ezelőtt; de sokkal többet segítettünk nekik azzal, hogy fönntartottuk alapelveinket, melyeket lemásolhatnak, ha eljön annak az ideje. " (Edward Alsworth Ross, A régi világ az újban, előszó, 2. o. (New York, 1914).)

A jelenlegi bevándorlás zavaró hatása sok évtized óta kavarja föl az amerikai életet. Még ha szigorú törvények állandóan ki is kapcsolják a nemkívánatos elemek hatását, néhány nemzedéknek kell elmúlnia addig, amíg az asszimiláció és a megszüntetés elve közösen újra stabilizálja népességünket és egy új típus fajtát fejleszt ki, amely megközelíti annak állandóságát, amely egy évszázaddal ezelőtt kezdett el kikristályosodni.

A biológus Humphrey így lyukasztja ki az "olvasztótégely " csalást: "Olvasztótégelyünk" írja " ezer év múlva, ahogy ezt a lelkes hívek fölteszik, a faji elemeket egy újjá egyesíti, amely igazán amerikai. Sok nemzedék után őseink meghökkentően különbözőek, és mivel követőinknek vissza kell érniük őseikhez jellemben, ez a sokféleség növeli utódaik bizonytalanságát. Nem örökölnek stabil jellemet, mert nincs ilyesmi. Sok nem hasonló nép nem hasonló jellemét öröklik, és örökségükben biztosan teljesen ki lehet mutatni ezeket a jellegeket, míg bizonyos másokban ezek egyáltalán nem lesznek jelen. " (S. K. Humphrey, Emberiség : Faji értékek és a faji jövő, 155. o.)

Így, még a legkedvezőbb körülmények között is, sok nemzedék faji váltakozása után hatalmas nehézségek között leszünk, amely alapvetően szükségtelen, hiszen az eredmény nem lesz a gyarmati szinttel mérhető. Talán soha nem leszünk olyan faj (kivéve, ha pozitív eugeniai intézkedéseket alkalmazunk), ami Amerika akkor lett volna, ha megtartja északi és gyarmati faji örökségét.

De ez nem ok kétségbeesett tétlenségre. Ellenkezőleg, föl kell állnunk, és meg kell tennünk mindent, hogy, noha sokat elvesztettünk faji örökségünkből, még sok megmarad abból. Még mindig lehetünk nagy nép, ha akarjuk. Istennek hála, a gyarmati alapnép nagyon szapora volt, mielőtt az idegen ár miatt szaporodás hiánya miatt pusztulásnak indult. Még ma is népességünknek több mint fele a régi vér hordozója, míg a bevándorló fajokból is sok egészséges és asszimilálható fajta. Csak a bevándorlási árat kell minden erővel megállítani és Amerikának lehetőséget adni etnikai lényének stabilizálására. Ez a jóskönyvek régi története. Némelyek a régi múlt hamuja; annál inkább meg kell őriznünk a megmaradt értékes maradékot.

Egy dolgot világosan meg kell érteni: Ha Amerika nem hű saját faji lelkéhez, akkor elkerülhetetlenül elveszti azt, és a legfénylőbb csillag, mely Hellasz óta ragyogott, meteorként fog leesni az emberi égről, és ragyogó sugarai elvesznek az éjszakában. "Nekünk amerikaiaknak" mondja Madison Grant "észre kell vennünk, hogy milyen önzetlen elvek irányították társadalmi fejlődésünket a múlt évszázadban és az érzelgős, szentimentális szellem, amely Amerikát az 'elnyomott menedékévé ' tette, a nemzetet a faji verem felé taszítja. Ha egy olvasztótégely irányítás nélkül fortyog, és követjük nemzeti jelszavunkat, és akarattal vakok maradunk a 'faj, hit és szín' iránt, akkor a gyarmati Amerika típusa éppen úgy ki fog halni, mint Periklész athéni korának embere vagy a Rollo idejéből való viking. (Grant, 263. o.)

Ne kenjünk szent balzsamot lelkünkre. Ha csalunk és országunknak és a világnak az amerikai élet ragyogó ígéretéről beszélünk, senkit, csak magunkat szidhatjuk, és nem érdemlünk együttérzést, csak megvetést. Ahogy Ross professzor helyesen mondja: "A nép, ha nem tiszteli őseit és nem büszke fajára, megérdemli a kihalást, amely biztosan előtte áll." (Ross, A régi világ az újban 304. o.)

A bevándorlás, még a fehér bevándorlás rossz hatásainak ez a hosszú megbeszélése véleményem szerint szükséges, hogy helyesen lássuk a színes bevándorlás problémáját. Mert az teljesen nyilvánvaló, hogy ha az alsóbbrendű rokonfajok behatása rossz, akkor a teljesen idegeneké ennél is sokkal rosszabb. Ha látjuk azt a pusztítást Amerikában, melyet azok a fajok hoztak, melyek többnyire a fehér fajhoz tartoznak, és akik alapvetően ugyanazokat az eszméket hordják a fehér civilizációról, akkor sokkal nagyobb pusztítást várhatunk el olyan teljesen idegen személyektől, akik vére idegen és akik szellemi és kulturális háttere teljesen más, mint a mienk. Ha a fehér bevándorló mélyen rombolja nemzeti életünket, akkor a színes bevándorló biztosan agyontapossa azt.

Ez a rombolás annál biztosabb, mert a színes bevándorlás potenciális mennyisége olyan hatalmas. Emellett a fehér bevándorlás árja a múlt században jelentéktelenné fakul. Ha csak három ázsiai országot tekintünk, - Kínát, Japánt, és Indiát - és a többi színes országot figyelmen kívül hagyjuk, ezek össznépessége 800 millió. Ez gyakorlatilag kétszerese Európa népességének, a fehér bevándorlás forrásának. Ennek a 800 millió ázsiainak hatalmas többsége potenciális bevándorló fehér területekre. Életszínvonaluk olyan hihetetlenül alacsony, zsúfoltságuk olyan nyomasztó, kívánságuk könnyítésre olyan nagy, hogy a viszonylag üres fehér világ számukra a paradicsommal egyenlő. Eddig csak a fehér ember tiltakozása tartotta őket vissza a beözönléstől a fehér országokba, és ennek ellenére a teljesebb élet keresői közülük átkúsztak és átmásztak minden sorompón, hogy ma már ezek az előretolt őrszemek komoly helyi problémákat jelentenek a fehér világ faji határain.

A dolog egyszerű igazsága: Hatalmas, bolygónkon keresztülmenő problémával állunk ma szemben, és az idővel csak rosszabb lesz. Putnam Weale ezt mondja: "Megkezdődött a harc a fehér ember és a színesek között a világon, hogy eldöntse, hogy a nem-fehér emberek, azaz a sárga, barna vagy fekete emberek elönthetik-e e fehérek országait, hogy ott boldoguljanak. Az életszínvonal alacsony a színesek országaiban és magas a fehérekében, amiből természetesen az következett, hogy a színesek számára nagyon vonzó volt a múlt évtizedekben olyan területekre menni, ahol a munka bére elég magas a megélhetéshez, azaz a fehér emberek területeire. Ez az egyszerű gazdasági igazság elkerülhetetlen harcot jelent, melyet évekig vívtak a Csendes Óceánnal határos országok rettegve, és amely az ideiglenes fegyverszünet ellenére, melyet az úgynevezett 'kizárási politika' hozott, sokkal tovább fog menni, mint ameddig ma ment. (Putnam Weale, A színek konfliktusa. 98-99. o.)

A színes bevándorlás világméretű jelentőségét és a konfliktusokat, melyeket ez okoz, jól mutatja be Ross professzor:

"A fejlődés fölgyorsulása" írja "bizonyossá teszi, hogy az 'általános törvényekbe burkolt' Föld víziója túl korai. Ha az évszázad közepének látnokai, akik a szabadkereskedelem gyors győzelméért szálltak síkra jól olvasták volna törvénykönyvüket, akkor előre látták volna a vámhatárokat, melyek mindenütt fölemelkedtek az utóbbi harminc évben. Így ma nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy előre lássuk, hogy a mai világ tele lesz bevándorlási gátakkal, melyek nem csökkenek, amíg az erőforrások intelligens elosztása nagyban kiegyenlíti a népességnyomást a Földön.... Gátak a színes fajok ellen természetesen túlfolynak diákok, kereskedők és utazók esetén, akik jelenleg körülveszik a fehérek világát. Ezen a területen belül kisebb gátak fogják védeni a magas béreket a nem szapora népek esetén a szaporábbak erőteljes munkaerőkínálata ellen."

"Biztos, hogy minden kis családhoz hasonló nép fog ilyen gátat emelni, és minden nagy család nép ezt föl próbálja majd törni. A béke és lefegyverzés kilátásai nem ragyogóak. Csak össze kell hasonlítani a népességnyomást Franciaországban, Németországban, Oroszországban és Japánban hogy észrevegyük ma, hogy a békegalamb igazi ellensége nem a büszkeség sasa vagy a mohóság keselyűje, hanem a gólya!"

"A születéskorlátozás hasznát azért vonják kétségbe, mert a nyugati nemzetek hatalmas Afrikai, Ausztrálázsiai és Délamerikai területek fölött rendelkeznek, melyeket azért tartanak, hogy növekvő népesség többségét ide vezessék le. Ha ezeket a területeket nem védenék katonailag, mely egyedül képes arra, hogy a déli félgömbön a határokat védje, akkor ezek a nagy, nem fejlett területek biztosan hamarosan megtelnének a sárga és barna fajok gyerekeivel. " (Ross, Változó Amerika, 46-48. o.)

Így a fehér embereknek bármelyik országban, noha nincs kapcsolatuk a színes konkurenciával, észre kell venniük, hogy a színes bevándorláshoz alapvetően minden fehér férfinak, nőnek és gyereknek köze van; mert sehol, az égvilágon sehol sem tud a fehér munka egyenlő körülmények között versenyezni a színes bevándorló munkával. A szomorú igazság az, hogy van elég keményen dolgozó színes a fehér világ elárasztására.

Végső soron semmi sem enyhíti a dolgokat, mert ha a fehér faj ma elég határt fölad, hogy enyhítse a ma létező színes népesség nyomását, olyan gyorsan telnek meg a ma föladott területek a gyorsan szaporodó színesekkel, akik föltöltik hazájukban az üresedéseket, hogy nagyon rövid idő alatt a csökkenő fehér világ még hangosabb színes kiabálással lenne megtöltve beengedésre - melyet a színes világ háttérben való gyors növekedése okoz.

A színes versenytárs erőteljesen destruktív hatását a fehér munkára sok tanulmány mutatja be. Így az ázsiaiak ismerője, Hyndman úr megjegyzi: "A fehér munkások nem tudják magukat fönntartani a munkapiacon a kínaiakkal szemben. Az kínai alacsony életszínvonala, nagyobb ellenállóképessége, jobb képzés legyőzi őket és a jövőben is le fogja őket győzni." (Hyndman, Ázsia ébredése, 180. o.)

Bárhol állt a fehér ember színes versenytárssal szemben, különösen ázsiai versenytárssal, mindig ugyanaz történt. Ezt mondja az ausztráliai Pearson professzor: "Senki sem kételkedik abban Kaliforniában vagy Ausztráliában, ahol a kínai versenytársak hatásait tanulmányozták, hogy a kínai munkás, ha szabadon bejöhet, minden fehér embert éhhalálra ítél bármelyik országban, vagy keményebb munkára kényszerít és sokkal alacsonyabb bérszínvonalat kényszerít rá. " (Pearson, 132. o.)

Délafrikában, a hindu bevándorlás hatásairól írva Natalban, hasonló megjegyzés olvasható: "A délafrikai körülmények, különösen a Nataliak, olyanok, hogy intő például szolgálnak az ázsiai bevándorlók nélküli országokra.... A keleti népesség jelenléte gazdaságilag és társadalmilag is negatív hatásokkal jár. Az ázsiaiak vagy helyettesítik a fehér munkást, vagy lenyomják ázsiai színvonalra. Elkorcsosulás mutatkozik a fehér munkások között, mely azt sugallja, hogy fölösleges nagyobb energiát fektetni a képzésbe. A fehér népességet a nyugati civilizáció legjobb eszméi szerint képezték ki, és megélhetéséért ázsiaiak ellen kell harcolnia. Délafrikában ez az versenytárs kiűzi a fehér munkásosztályt, mert az átlagos európai nem tud ázsiai szinten élni, és ha alapvetően szükséges lesz, hogy az európainak így kell tennie saját javára, nem képezi magát azért, hogy följebb jusson. Ha csak az olcsóság az egyetlen szempont, ha az alacsony bér minden más előtt áll, akkor nemcsak pénzkidobás, de teljes kegyetlenség a fehér munkásokat olyan kedvtelésekre és célok elérésére buzdítani, melyek elérhetetlenek számukra. Hogy az ázsiai vetélytárssal lépést tudjon tartani, a fehér gyerekeket ázsiaivá kéne kiképezni. Még a keletbarát sem javasolná ezt. (L. E. Neame, "Keleti munka Délafrikában, " A politikai és társadalomtudományok amerikai akadémiája évkönyvei, XXXIV kötet, 179-180 o., 1909 szeptember)

Az idézett sorok egyenesen ellentmondanak a legerősebb túlélésére vonatkozó védőbeszédnek, melyet ázsiai propagandisták olyan sokszor mondanak el a színes bevándorlás érdekében. Az érvelés úgy szól, hogy mivel a keleti munka olcsóbb mint a fehér munka, a keleti a legerősebb és ezért szabad neki kiszorítani a fehéret a termelési folyamatból az emberi haladás érdekében. Ez természetesen csak ügyes használata a jól ismert csalásnak, mely összekeveri a legerősebb és a legjobb fogalmát. Azért, mert némely embertípus jobban hozzáilleszkedik környezetéhez (mely gyakran egészségtelen, embercsinálta környezet), azért kiszoríthatna egy másik típust, melynek jobb képességei vannak a magasabb rendű emberi haladásra, abszurd és veszélyes szőrszálhasogatás.

Ross professzor helyreteszi a dolgot, mikor ezt mondja a kínai bevándorlásról: "A fehér és sárga munka versenye nem olyan egyszerű alkalmassági vizsga, ahogy sokan elképzelik. Jó körülmények között a fehér ember lehet jobb a sárgánál a munkában. Rossz körülmények között a sárga megelőzheti a fehéret, mert jobban tűri a rossz ételt, a rossz ruhát, a rossz levegőt, a zajt, forróságot, piszkot, kényelmetlenséget és mikrobákat. Reilly lehet jobb Ah-Sannál, de Ah-San alacsonyabb színvonalon képes élni mint Reilly. Ah-San nem tudja elvenni Reilly munkáját mert jobb munkás, de mert olyan bérből meg tud élni, amiből Reilly nem tud munkaképes maradni, három vagy négy Ah-San elveheti Reilly munkáját, és meg is fogják tenni, kivéve, ha nem mehetnek be a munkapiacra, ahol Reilly keres munkát. Reilly igyekezete hogy kivonja Ah-Sant munkapiacáról nem a gyöngébb ember esete, aki az erősebbet akarja távoltartani. Ez valóban nem olyan egyszerű és önző és szűkagyú dolog. Ez olyan eset, ahol valaki kitűnően dolgozik jó körülmények között és nem akarja helyét átadni egy gyöngébbnek, akik rosszabb körülmények között is elboldogul." (Ross, A változó kínai, 47-48. o.)

Mindez nem az ázsiai lekicsinylése. Neki teljes mértékben joga van szélesebb lehetőségeket keresni a fehér országokban. De nekünk fehéreknek szintén jogunk van ezeket a lehetőségeket magunk és gyerekeink számára fönntartani. A tények azt mutatják, hogy nincs elég mindkettőnknek. Hogy ha a fehér országokra hatalmas színes népességnyomás nehezedik, a fehér ország először a fehér munkást nyomja ki - először a munkást, aztán a fehér kereskedőt, végül a fehér arisztokratát, amíg minden fehér örökre eltűnt az országból.

Ezt a kérlelhetetlen folyamatot így írja le egy ausztráliai: "A színes fajok a gazdasági zavarás és társadalmi degradálódás ügynökei lettek. Aláaknázzák és letörik a szegényebb fehérek fölfelé haladásának lehetőségeit. Ezek, ahelyett hogy jobb felé törekednének, alacsonyabb lesz az életszínvonaluk, romlik egészségük, környezetük tisztasága és az eredmények katasztrofálisak. Alacsonyabb szintre süllyednek mint az ázsiai, és a lecsúszási folyamat folytatódik, elkapva a társadalom bizonyos rétegeit. A társadalmi degradálódásnak van egy belső, ellenállhatatlan folyamata. A színes faj nem szándékosan vagy tudatosan csökkenti az európai színvonalat. Ez csak úgy tűnik a természeti törvény miatt, melyet egyik faj sem irányít. Ahogy a pénzhamisító is jó pénzt dob ki, így az alacsonyabb életszínvonal engesztelhetetlenül terjed, míg hatásait mindenki megérzi. (J. Liddell Kelly, "Mi a baj az ázsiaiakkal?" Westminster szemle, 1910 szeptember.)

Mindez az önmegtartás kérdésévé válik. És függetlenül attól hogy mit mondanak az érzelgősek, az önfenntartás az első természeti törvény. A saját kultúrának, szellemnek és fajnak a szeretete; a származás továbbadása a gyerekeknek; a harc és halál, ha szükséges ennek védelméért; mindez örökös jog és ez így helyes, és olyan igazság, melyet érzelgéssel és szentimentalizmussal sem lehet megváltoztatni. Egy angol röviden így írt erről: "Az ázsiai bevándorlás nem érzelmi kérdés, hanem a puszta túlélésé. Ez egész problémát összefoglalja Lafcadio Hearn kifejező mondása: 'A kelet a nyugati szint alatt képes élni'. (Egy Pall Mall Gazette (London). -i cikkből. Idézet az Irodalmi szemelvényekből, 1913 május 31, 1215-16. o.)

A színes bevándorlók következetes távoltartása alapvetően szükséges a fehér népek számára. Sajnos ez a kizárási politika nem tartható fönt könnyen, mert a színes népességnyomás állandóan jelen van és növekszik, míg a dolgot tovább komplikálja a tény, hogy noha egy fehér közösség sem nyer a színes bevándorlással, egyes fehér munkaadók sokat nyerhetnek vele, és ezért gyakran alárendelik a faji kötelességeket magándérdeküknek. Néhány becsületes de félrevezetett lelkes kozmopolitától eltekintve gátlástalan és felelőtlen dolog azt javasolni, hogy lazítsák a színesek kizárását a fehér területekről.

Az üzleti érdekekről érdemes megemlíteni, hogy ezek nagyon csábítóak. Az átlagos alkalmazó számára, különösen az új területeken ritkák a fehér telepesek és fehér munkaerők, és mi lenne vonzóbb, mint a színes munkaerő hatalmas ajánlata, olcsósága, munkakedve és csábítása?

Vegyük figyelembe ezt a kaliforniai tanulmányt a kínai kuliról : "A kínai kuli ideális ipari gép, a tökéletes emberi ökör. Kevés élelmet sok munkává alakít, kevesebb adminisztratív súrlódással, mint bármely más lény. Most is, mikor a kínai munka ritkasága és a bérek emelkedése megszüntette az olcsóság kérdését, a kínainak még mindig megvan az előnye annak kényelmességében és hatásosságában. Türelmesek, jól kezelhetőek, szorgalmasak, és becsületesek üzleti értelemben, azaz betartják szerződéseiket. És csak pénzbe kerülnek. Minden másféle munka emberi erőfeszítéseket és aggódást is jelent. De a kínai munka megvehető, mint bármelyik másik árucikk, százas nagyságrendben vagy tucatjával. A kínai szerződő fél szállítja a megállapodott számú embert a megállapodott időben és helyen, és ha valaki kiesik, talál mást a helyére. Az emberek maguk gondoskodnak szállásról és élelemről, És ha vége a munkának, eltűnnek a munkaadó szeme elől, amíg újra szükség lesz rájuk. A teljes üzlet abból áll, hogy meg kell a kínai szerződőnek fizetni a megállapodott összeget a megállapodott eredményért. Az emberi elem kikapcsolása a munka problémáját úgy leegyszerűsíti, hogy a munkaadó számára áttekinthetővé lesz. A kínai munkagép tökéletes ebből a szempontból. (Chester H. Rowell, "Kínai és japán bevándorlók, " a amerikai akadémia évkönyvei, XXXIV kötet, 4, o. 1909 szeptember)

Ami igaz a kínaira, kisebb mértékben igaz a kulimunkára. Ha egyszer megjelenik egy fehér országban, nagyon népszerű lesz a munkaadóknál. Hogy ez hogy működött Délafrikában a kizárási törvény előtt, azt a következő sorok világosan elmagyarázzák: "A délafrikai tapasztalat az, hogy ha egyszer ázsiai munkaerőket alkalmaztak, akkor növekszik iránta az igény. Egy munkaadó szerződést köt és annyira le tudja vinni az árakat, hogy a többit is arra kényszeríti, hogy vagy ázsiaiakat alkalmazzon, vagy levigye a fehérek bérét ázsiai szintre. A keleti munka nem áll meg. Nő iránta az igény, a gazdaságilag érdekeltek növelni akarják. Ha Natalban azt javasolják, hogy ne hozzanak több keleti munkást, ez ellen tiltakoznak a növénytermelők, a földbirtokosok, a gyárosok, hogy ez romba dönti a mezőgazdaságot és az ipart. Így tovább jönnek a kulihajók Durbanba, és Natalban egyre több lesz a barna és a sárga, és kevesebb a fehér. Ahelyett hogy Kanada vagy Újzéland lenne, Trinidad vagy Kuba lesz. A fehér telepesek helyett barna telepesek jönnek. A dolgozó fehér népességnek el kell mennie, ahogy ma folynak a dolgok Natalban. Az ország a fehér birtokosok és ellenőrök országa lesz, akik ázsiai hordákat irányítanak. Nincs benne nemzet vagy szabad nép. Az lesz, amit az angol gyarmatosítás régi idejében 'ültetvénynek' hívtak. " (Neame, "keleti munka Délafrikában, " az amerikai akadémia évkönyvei, XXXIV kötet, 181. o.)

Mindez világosan bemutatja a kapuk sikeres zárva tartásának nehézségeit. De azt a meggyőződést is igazolja, hogy a kapukat szigorúan be kell zárni. További megfigyelések megerősítik azt a meggyőződést, hogy a fehér elővédeknek nagyon kell vigyázniuk, ha a kapuk félig nyitva vannak.

Hawaii jó példa erre. A Csendes Óceán közepén fekvő szigetcsoportot mesteri északamerikaiak hozták fehér irányítás alá, akik angolszász intézményeket vezettek be és megtanították a helybelieket az angolszász hagyományok alapelveire. A helyi hawaiiak, mint más polinéziai fajok, nem álltak ellen a fehér civilizáció nyomásának és kihaltak. De a fehér oligarchia, mely a szigeteket uralta, a termékeny szigetből rögtön hasznot akart húzni. A munkásokat távolról hozták be, kizárólag munkaképességüket vizsgálva, tekintet nélkül a fajra vagy színre. Ázsiai munkások nagy csoportjai jöttek. Eleinte kínaiak, míg az Egyesült Államok annektálta Hawaiit és érvényesek lettek a kínaiakat kizáró törvények. Később Fülöp szigetiek, koreaiak és mindenek előtt japánok.

Az eredmények nagyon tanulságosak. Az ázsiaiak először mezőgazdasági munkára jöttek az ültetvényeken. De nem maradtak ott. Bérüket megtakarítva életerősen vetették be magukat a másfajta tevékenységekbe. Kiszorították a hawaii halászt, az amerikai kézművest vagy boltost gátlástalan olcsóságukkal. Ma nagyon ritka az amerikai szerelő, amerikai üzletember, amerikai farmer, még az amerikai szerződéses munkás is, míg japán vállalatok vásárolják föl a legjobb ültetvényeket és ők termelik a legjobb ananászt vagy cukrot. A sziget fél népessége japánokból áll, míg az amerikaiak egy kicsi és csökkenő számú arisztokráciára zsugorodtak össze. 1919-ben a születések száma: Amerikai: 295, japán: 5000! Kommentár ehhez nem szükséges.

A Föld másik részén Mauriciusz szigete, félúton Ázsia és Afrika között ugyanilyen sorsra jutott. Eredetileg európaiak lakták, főleg franciák. Mauriciusz négereket hozott Afrikából, akik művelték a földet. Ez lehetetlenné tette a fehér munkásosztály jelenlétét, de a közép és felső valamint a kézműves osztályokat nem befolyásolták a visszamaradt feketék. Száz éve a lakosság harmada fehérekből állt. A rabszolgaság megszűnése után a négerek nem dolgoztak többet, és ázsiaiakat hoztak be helyükre. Az eredmény az, hogy a fehéreket kimosta az ázsiai hullám, főleg hinduk. Ma csak a hinduk a lakosság kétharmadát teszik ki, a fehérek kevesebben vannak mint egy tized. A sziget külső képe is megváltozott. Eltűnt a francia jelleg, és 'Paul és Virginia' országa Hindusztánná vált kis kínai hajtinccsel. Még Port Louis, a főváros is átkerült a fehérek kezéből az indiaiak vagy kínaiak kezébe.

Mit jelentenek ezek a két világot elválasztó esetek? Ezek azt jelentik ahogy egy brit író megjegyzi: "hogy a brit zászló alatt Mauriciusz Ázsia külső előőrse lett, mint ahogy Hawaii is ilyen dolog a csillagos-sávos zászló alatt. " (Viator, "Asia contra Mundum, " kéthetes szemle, 1908 február) És természetesen ott van a már említett Natal, amely a jelenlegi délafrikai kizárási törvény idején hindi áradás alatt állt, mely nemcsak részben lett ázsiai ország, de majdnem az ázsiaiak kisugárzási központja lett egész Délafrikában.

Mivel szemeik előtt ilyen ijesztő intések vannak, nem csoda, hogy az életerős fiatal angol-szász közösségek a Csendes Óceán térségében - Ausztrália, Újzéland, Brit Columbia és a mi tengerpartunk is arccal tűzkőként képeznek frontot a keletiek ellen területükön, jelszavuk: Csak fehéreknek. Semmi sem olyan meglepő, mint az ösztönös és rögtöni szolidaritás, mely összeköti az Ausztráliaiakat és Délafrikaiakat, Kaliforniaiakat és Kanadaiakat ha csak suttogni hallanak az ázsiai bevándorlásról.

Mindenütt ugyanaz a jelszó. "A 'fehér Ausztrália' eszme", írja egy ellenzéki író "nem politikai elmélet. Ez egy szellem. Többet számít, mint a vallás; többet mint egy zászló, mert egy zászló minden faj fölött lobog; többet, mint egy birodalom, mert a birodalom nagy része fekete vagy barna vagy sárga; nagy része pogány, nagy része többnejű, részben kannibál. A fehér Ausztrália elv a nemzeti lét és nemzeti öngyilkosság közti választás szükségességén alapul. (Idézet J. F. Abbott, "Japán terjeszkedés és amerikai politika" 154 o. (New York, 1916).) "fehér Ausztrália!" írja egy másik ausztráliai hasonló hangon. "minden osztályú és minden politikai nézetű ausztráliai úgy tekinti ezt a jelszót, ahogy az amerikaiak az alkotmányt tekintik. Ez fejezi ki legjobban hitüket. Az okot nem kell messze keresni.... Az ausztráliai civilizáció alig több, mint egy vékony sáv egy földrész körül annak tengerpartja, ellett 12. 21 ezer mérföldnyi hosszon. A tengerparton és annak hátországaiban élnek telepesek, de nem a teljes kerület mentén. Az ország közepén fekszenek a senki földjének határtalan sivatagai, ahol cserjék, kígyók, homok és fekete emberek laknak. A sziget-földrész ember nem lakta területeit nagyon fenyegetik. Lehetetlen ekkora hatalmas területet megfelelően ellenőrizni. Ázsia népei széttörnek minden sorompót, mely visszatartja őket, fölébredve hosszú alvásukból bosszúsak amiatt, hogy korlátozzák őket abban, hogy ilyen lakatlan, fejletlen országokban letelepedjenek. (H. C. Douglas, "Mi történhet a Csendes Óceánon, " amerikai szemlék szemléje, 1917 április,)

Így az ausztráliaiak, 5 millió fehér egy távoli földrészen, mely akkora mint az Egyesült Államok, visszautasítja a zajos Ázsiát és esküvel fogadja, hogy Ausztrália a fehér ember országa marad. Pearson professzor ezt mondja: "Védjük a világ utolsó részét, ahol a felsőbbrendű fajok növekedhetnek és szabadon élhetnek egy magasabb civilizáció mellett. Nem tagadunk meg semmit a sárga fajtól, amit otthon talál vagy az indiai szigetvilágban, ahol a fehér ember legfeljebb különleges esetekben él meg. " (Pearson, 17. o.)

Ausztrália drasztikus bevándorlási sorompót állított föl egy vonal mentén, melyet Sir Henry Parkes rajzolt le sok évvel ezelőtt: Kötelességünk a brit nemzet típusának megőrzése, és semmiféle megfontolást sem fogadhatunk el, amely valamennyire is csökkentené minőségét, vagy bármilyen módon lehúzná ezt a csodálatra méltó nemzetet. Nem szabad fölbátorítanunk vagy befogadnunk egy személyt sem, akinek nem adnánk meg rögtön az állampolgárság minden előjogát, és minden társadalmi jogot, beleértve a házasodás jogát. Ismétlem, egyetlen személy sem jöhet közénk, aki nem egyenlő velünk minden szempontból és képes teljesíteni minden állampolgári kötelességet és megosztja velünk a magasztos és büszke föladatot, egy szabad nemzet alapítását. (Neame, lásd fönt, Az amerikai akadémia évkönyvei, XXXIV kötet, 181-2. o.)

Kanadából is ilyen kompromisszummentes határozottság hallatszik. Hallgassuk meg Vrooman urat, egy magasrangú politikust Brit Kolumbiából: "Megyénk keletiesedik, és a legfontosabb kérdés, hogy brit terület maradunk-e vagy keleti gyarmat - mert három faj követel helyet rajztermünkben és helyet a kormányban - a japán, a kínai és a keletindiai. (Idézet Archibald Hurdtól, "Faji háború a Csendes Óceán mentén, " Kétheti szemle, 1913 június). Az ismert kanadai írónő, Laut kisasszony így beszél az ügyről: "Ha egy helyi hindu szavaz - mint brit polgár, miért ne? És ha nem lennek a kizárási törvény, tíz év alatt az ő szavazatuk többet számítana, mint a született kanadaiaké. Kanadában 5. 5 millió ott született él, 2 millió idegen. Indiában százmilliók szeretnék ledönteni a gátakat és készek arra, hogy elárasszanak minden nyitott országot. Ha a Csendes Óceáni tengerpart nem lennének sorompók, akkor Kanadában tíz év alatt 10 millió hindu lenne. (Agnes C. Laut, A Kanadai Államközösség, p. 146, Indianapolis, 1915)

A mi Csendes Óceáni tengerpartunkon ugyanez a helyzet. Ezt mondja Chester H. Rowell, egy kaliforniai író: "Nincs jogi út egy faji probléma megoldására, kivéve azt, hogy megállítani, mielőtt elkezdődne. A Csendes Óceáni tengerpart a fehér ember világának határa, a fehér ember történetének legnyugatibb vándorlási területe. Addig marad határ, ameddig mi tekintjük annak, nem tovább. Ha nem marad itt, egy másik határvonalak fenntartása több pénzbe kerülne és több kárt jelentene az amerikai kormánynak és amerikai civilizációnak. Ázsia tömegei ébredeznek hosszú alvásuk után, ahogy Európa tömegei ébredeztek, mikor bevándorlásunk elkezdődött. Tudjuk mi történhetne az ázsiai oldalon, mert tudjuk mi történt és történik az európai oldalon. Azt az oldalt túléltük... De az ázsiai bevándorlást nem élnénk túl. A bevándorlók száma nagyobb lenne, mint amennyit képesek vagyunk fölvenni, és azokat a fajokat soha nem tudnánk magunkba ötvözni. Nemcsak az amerikai civilizáció, de a fehér faj fönnmaradása ezen a földrészen attól függ, hogy nem tesszük ugyanazt a Csendes Óceáni oldalon, amit az Atlanti óceáni tengerparton tettünk. " (Rowell, lásd fönt, az amerikai akadémia évkönyvei, XXXIV kötet, 10. o.)

Egy másik kaliforniai, Justice Burnett ezt mondja: "A Csendes Óceáni államok hatalmas lehetőségekkel megáldott államot alkotnak több milliónyi népességgel. Akik ott élnek, azt javasolják, hogy ez a terület továbbra is legyen az ő és gyerekeik otthona, és hogy ne borítsa el és hajtsa őket keletre az állandóan növekvő sárga és barna áradat. ( A. G. Burnett képviselő, "Félreértés a keleti és nyugati államok között a keleti bevándorlás kérdésben, " az amerikai akadémia évkönyvei, XXXIV kötet, 41. o.)

Minden 'gazdasági' érvet összevonva visszautasítanak. "Azt mondják" írja egy másik kaliforniai, "Hogy a gyümölcsösök, a bányák és a farmok nem művelhetők meg nélkülük = (a keleti munkások nélkül). Jobb lenne, ha soha nem művelnék meg őket, mintha fehér munkásainkat degradálják és kiűzik azokról a földekről. Ugyanezeket az érveket használták száz évvel azelőtt az afrikai munkások behozatalakor. ma egyetlen magára adó fehér sem dolgozna egy mongol mellett. A vita, hogy fehér vagy sárga munkások dolgozzanak a Csendes Óceáni tengerpart, hamarosan el kell hogy üljön, mert mindkettő nem lehetséges egyszerre. Ha a mongol elfoglalhatja az országot, akkor fehér munkaerő keletre a sziklás hegységtől nem fog ide jönni - el fogja kerülni Kaliforniát mint a pestist, és ki vethet rá emiatt követ? " (A. E. Yoell, "keleti és amerikai munka, " az amerikai akadémia évkönyvei, XXXIV kötet, 36. o.)

A közép és a munkásosztályt is veszélyezteti a keletiek nagy száma, mert "A japán kereskedő jelenléte azt jelenti, hogy a fehérnek vagy ki kell szállnia az üzletből, vagy lemenni az ázsiai komfortszintre, aki íróasztala alatt alszik és annyit eszik, hogy azzal fehér konkurense éhenhalna. (S. G. P. Coryn, "A japán probléma Kaliforniában, " az amerikai akadémia évkönyvei, XXXIV kötet, 43-44. o.)

A Kaliforniai állításokat, hogy a keleti bevándorlás nemcsak a tengerpartot hanem az egész földrészt fenyegeti, komolyan kell venni. Ezt a nézőpontot képviselte Caminetti úr a bevándorlási hivatal egyik vezető tisztviselője, aki néhány évvel a kongresszusi bizottság előtt igazolta: "Az ázsiai bevándorlás az egész országot fenyegeti, de különösen a Csendes Óceáni tengerpartot. A veszély általános. Az Egyesült Államok egyetlen része sem immun ellene. A kínaiak elárasztották az országot és a japánok is be akarnak tolakodni. A kínaiak úgy akklimatizálódtak, hogy országunk minden részében boldogulnak. Szeretnék egy törvényt, mely jegyzi az országba bejött ázsiai munkásokat. Nem tudjuk magunkat titokban bejött személyek ellen védeni. (Idézet J. D. Whelpleytől, "Japán és az Egyesült Államok, " Kétheti szemle, 1914 május)

Szerencsére a gondolkozó amerikaiak többsége ma meg van győződve arról, hogy a keleti bevándorlást nem szabad tűrni. Legtöbb vezetőnk ezt mondta. Például Woodrow Wilson első választási útján 1912 május 3-án ezt mondta: "A japán és kínai kuli bevándorlás ügyében a kizárás politikáját képviselem. Az egész a különféle fajok asszimilációjának a kérdése. Nem tudunk homogén népességet létrehozni olyan néppel, mely nem keveredik kaukázusi fajjal. A munkások alacsonyabb életszínvonala kizárja fehér mezőgazdasági dolgozóinkat, és az ipara több területén ugyanez fenyeget. A szabad demokratikus intézmények sikere a nép tanultságától, intelligenciájától és hazafiasságától függ, és az államnak védenie kell őket a méltánytalan versenytársaktól. Kifizetődő munka az elégedettség alapfeltétele. A demokrácia a polgárok egyenlőségén alapul, a keleti kuli új faji problémát jelent és mi már megtanultuk a leckénket ebből. " [Idézet Montaville Flowerstől, Az amerikai közvélemény japán meghódítása, p. 23 (New York, 1917)]

A keletiek szigorú kizárásának szükségessége sehol sem látható jobban, mint ma Kaliforniában, ahol a japánoknak rendkívül magas a születési aránya. Valószínűleg az egész Egyesült Államokban nincs több 150 ezer japánnál, számukat a japán és amerikai kormány szerződése tartotta alacsonyan. De, noha kevesen vannak, hozzák feleségüket, és ezek az asszonyok sok gyereket szülnek. A kaliforniai japánok mezőgazdasági ültetvényeken telepednek le, ahol olyan nagyszámú a gyerek, hogy a vezető kaliforniai újság, a Los Angeles Times így ír erről:

"Lehet hogy volt olyan idő, amikor a japánellenes határozat korlátozta a japán bevándorlást. De egy ilyen törvény hatástalan lenne ma, hiába mondja ki, hogy japán nem lehet Kaliforniában mezőgazdasági és kertészeti föld tulajdonosa. Mert több mint 30 ezer japán gyerek született az Egyesült Államokban; ezeknek ugyanazok a jogai tulajdonra, mint az itt született fehér gyerekeknek. A születési statisztika igazolja, hogy nem a japán katonák jelentenek veszélyt, hanem a japán menyasszonyok. Ezeknek a menyasszonyoknak a termékenysége szinte hihetetlenül magas. Itt van a japán probléma kellő mélységben, melynek érdemes utánagondolni. Minket a japán gyerekek nagy száma veszélyeztet. Először az emberek jönnek, aztán a menyasszonyok, aztán a családok. Ha Kalifornia a következő generációkban még fehér ember országa akar maradni, akkor csökkenteni kell a japánok születési arányát Kaliforniában. Ha bekövetkezik az, hogy minden fehér gyerekre két japán gyerek jut, akkor többet kell tenni, mint erről beszédeket mondani az amerikai szenátusban. Ha a következő tíz évben ugyanez a születési arány fog fönnállni, akkor 1929-ben 150 ezer japán gyerek fog születni, de csak 40 ezer fehér, és 1949-ben Kalifornia népességének többsége japán lesz, és ők uralják az államot. (Irodalmi szemelvények, 1919 augusztus 9, 53. o.)

Kaliforniai kortársaink aggodalma lehet, hogy itt speciel túlzott. de ha visszaemlékezünk a viszonylag kislétszámú emberi csoportok szaporodási lehetőségeire jó körülmények között, a rajzolt kép egyik része sem képtelenség. Az teljesen biztos, hogy a nagyméretű keleti bevándorlás biztosan elűzné a fehéreket, először a Csendes Óceáni tengerpartról, később az egész Egyesült Államokból, társadalmi sterilitáshoz és faji megsemmisüléshez vezetne.

Minden újabb területet, melyet a fehér világ terjeszkedése során szerzett az utóbbi négyszáz évben, egyaránt fenyeget a színes bevándorlás veszélye; mind a nem túl fejlett és kis népességű területeket mint Ausztrália és Brit Kolumbia, vagy az idősebb és sűrűbben lakott helyek mint az Egyesült Államok.

És maga Európa, a fehér világ szíve sem immun ez ellen. az utolsó vizsgálat szerint ugyanez a veszély ott is fenyeget. Ezt a messzelátó emberek már régen észrevették. Sok évig vitatták a közgazdászok és szociológusok az ázsiai bevándorlást Európába. Sok európai országban alacsonyak a bérek és az életszínvonal, de sokkal magasabb, mint a zsúfolt Keleten, és a társadalmi javulás gyors előrehaladása Európában tovább nagyobbítja a különbséget, és teszi a fehér földrészt egyre vonzóbb céllá a rajzó, fekete hajú megélhetést keresők számára Kínából, Indiából és Japánból.

A modern viszonyok néhány megfigyelője arra a következtetésre jutott, hogy Európának ez a meghódítása az ázsiai munka révén elkerülhetetlen, és pesszimista végkövetkeztetésekre jutottak. Például több mint egy évtizede egy angol író komoran megjegyezte: "egyetlen megfontolt gondolkodó sem tudja elképzelni, hogy mindig lehetséges lesz az intelligens fajok bevándorlásának megakadályozása, melyek a világ népeinek felét teszik ki, ha ezek a népek aktívan úgy képzelik, hogy Európában kell munkát keresniük. Napjainkban a gyors légi szállítás korában nem lehet ezt hatásosan megakadályozni. Nem fognak tönkretenni bennünket. egyetlen hirtelen támadással, ahogy Rómát az északi hordák tönkretették; fokozatosan pusztít el bennünket az 'életrevalóbb fajok' 'békés bejövetele'. [J. S. Little, A Nyugati civilizáció bukása, 56 és 63 o. (London, 1907)]

Jegyezzük meg! Minden amit a színes bevándorlásról írtam, az utolsó háborúra való hivatkozás nélkül íródott. Más szavakkal, a színes bevándorlás veszélye olyan mély lenne, ahogy leírtam, ha a fehér világ olyan erős lenne, mint az 1914 előtti években. De a háború természetesen rendkívül lerontotta a már amúgy is kritikus helyzetet. A háború megrázta a színes beszivárgás elleni fehér ellenállás anyagi és pszichológiai alapját, és erősítette az ázsiaiak reményét és erősítette az ázsiaiak határozottságát a sorompók megszüntetésére, melyek akadályozzák a színesek bevándorlását fehér országokba.

Ázsia érzékelte, amit a háború hirtelen jelzett erre vonatkozóan. A háború alig egy hónapja folyt, amikor japán újságok már javasolták a kizárási törvény lazítását a brit gyarmatok esetében, mint az angol-japán szövetség és az angol-japán hadi szerződés természetes következményét. A tokiói Mainichi Deupo ezt mondta 1914 augusztusában: "Meg vagyunk győződve arról, hogy nagyon fontos az, hogy a britek a tengerek mögött erőteljesebb kísérletet kell hogy tegyenek a japánnal való jóviszonyra; az angolul beszélő fajok és japán közötti jobb kapcsolatoknak alapvető jelentősége van a birodalom sorsára nézve. A csendes Óceáni brit gyarmatoknak aktívan részt kellene vállalniuk az angol-japán szövetségben. Nagybritanniának népre van szüksége nagy országaihoz, és japánnak terület kell népessége számára. Már csak ez is közelebb kell hogy hozza a két fajt. Továbbá, a brit népnek sok a tőkéje de kevés a munkája, a helyzet fordított Japánban. Nagybritannia és gyarmatainak harmonikus együttműködése Japánnal biztosítja a brit és japán érdekek biztonságát. Ilyen együttműködés nélkül mind Japán mind Nagybritannia bizonytalan. (Irodalmi szemelvények, 1914 augusztus 29, 337. o.)

Hogy mit jelent ez az együttműködés, azt nagyon nyíltan megírta a Japan Magazine körülbelül ugyanakkor: "Semmi sem kötné a Keletet és a Nyugatot jobban össze, mint a brit gyarmatok megnyitása a japán bevándorlásnak. Akkor Nagybritannia valóban szárnyas oroszlánná válna. Sok japán a brit gyarmatokon azt jelentené, hogy Japán segítene Nagybritanniának gyarmatai védelmében. De ha szabad a japánellenes agitáció, akkor mindkét országnak csak hátránya lenne az angol-japán szövetségből. Így Japán ellenséggé válna barát helyett. Úgy tűnik, hogy a brit nép sem otthon, sem a gyarmatokon nincs tisztába a javasolt politika fontosságával, és ezért rámutatunk és hangsúlyozzuk azt, mielőtt túl késő lesz. ( Irodalmi szemelvények, 1914 augusztus 29, 337-8. o.)

A burkolt fenyegetés az utolsó sorokban előszele volt a fehérellenes szidalmak sorozatának, melyet a harciasabb japán sajtó jelentetett meg, amikor világos lett, hogy sem a brit gyarmatok, sem az Egyesült Államok nem enyhíti bevándorlási korlátozásait. Ezeknek a fehérellenes kommentároknak némelyike kifejezetten az angolszász népek ellen irányult, ahogy ezt könyvem második fejezetében megírtam, de a kifejezetten bevándorlásra vonatkozó részeket itt vitatom meg.

Például a Tokio Yorodzu azt írta 1916 elején: "Japán hűen betartotta az angol-japán szövetség követelményeit, és mégis az a bánásmód, amely országunk polgárait Kanadában, Ausztráliában és más brit gyarmatokon érte, kifejezett támadás volt ellenünk. (ugyanott, 1916 április 22, 1138. o.)

A Japan Magazine egy másik írója ezt nyilatkozta: "A Japán elleni agitációnak meg kell szűnnie más országokban, akkor is, ha ezt Japánnak háborúval kell megállítania. Nem szabad, hogy a bevándorlást faji kérdésként kezeljék. " (Idézet az összefoglalók szemléjéből (London), 1917 február, 174. o.) 1919-ben a Yorodzu az kizárási törvény miatt így ír a Csendes Óceáni tengerparton levő államokról: "Bármi is lehet a céljuk, akcióik hitványabbak, mint a németekéi, akik barbarizmusát a hunokéval hasonlítják össze. Ezek az amerikaiak barbárok, akik a civilizációnak alacsonyabb fokán állnak, mint a japánok. " (Irodalmi szemelvények, 1919 július 5, 31. o.)

A háború nem hozta meg a bevándorlási sorompók eltörlését a fehér világ határain, ahol az emberek látták a veszélyt. De a háború ideiglenes hullámzást hozott az Egyesült Államok érzelmeiben, míg Európában nagy mértékben importáltak színes munkát, melynek nagymértékű következményei lettek.

Munkáshiányunk a háború alatt, különösen a mezőgazdaságban sok amerikai munkaadót arra ösztökélt, hogy vágyakozva tekintsen az ázsiai tartalékokra. Erre jellemző Hudson Maxim cikke 1918 tavaszán. Maxim úr egymillió kínai importját sürgette a mezőgazdasági és szolgáltatási problémák megoldására.

"Lehetséges" írta "a kínai módszerrel történő alkalmazás esetén az intenzív mezőgazdasági művelés. Ez országaink termelését annyira megnövelné, hogy e módszer bevezetésének a haszna hatalmas lenne. Az Újangliai kimerült országok annyi termelnének, mint egy trópusi kert. A Nyugati rész hatalmas területei ma csak 10 százalékát termelik annak, amit termelhetnének. Kínai munkával megtermelhetnék a többi 90 százalékot. Az átlagos amerikai nem szereti a mezőgazdasági munkát. A jómódú farmerek fiai nem szívesen művelik a talajt saját kezükkel. Jobban szeretik a városi élet izgalmát és időtöltéseit és a farmot irodájuk és intézőjük műveli. "

A mezőgazdasági munkásként és háziszolgaként behozott kínaiak megoldanák a mezőgazdasági munka és a háziszolga problémáját, és miénk lennének a világ legjobb mezőgazdasági munkásai és háziszolgái, korlátlan mennyiségben. " (Leslie's Weekly, 1918 május 4)

Véleményem szerint az ilyen vélemények egyfajta faji hazaárulást jelentenek. A történelem egyik alapvető igazsága, hogy a föld azé, aki megműveli.

Továbbá az ország a magtár, amelyből általában a városi lakosságot toborozzák munkára. Kétséges faji jövőnk egyetlen fénylő pontja, hogy a legtöbb nem asszimilálható idegen megállt a városokban, míg az asszimilálhatóak vidéken telepedtek meg, így erősítették és nem kiszorították itt született vidéki népességünket. Az olyan javaslatok, melyek vidéken akarnak ázsiai fajokat telepíteni, és ezzel kiűzik ottani lakosainkat a városokba, ahol sterilizálódnak és megszűnnek létezni, egyszerűen kimondhatatlanok.

Szerencsére ilyen végzetes javaslatok nem bukkantak föl többé, de emlékeznünk kell rájuk, mint lappangó veszélyre, mely újra fölbukkanhat kritikus időszakokban. De Európa háborúja idején nagyszámú sárga, barna és fekete embert hoztak be nemcsak a hadseregek, de a gyárakba és mezőkre is. Ezeket a színes idegeneket többnyire hazavitték hazájukba. De magukkal vitték a csodálatos nyugat történetét, és történeteik a színes világ legtávolabbi zugaiba is eljutottak. Ezenkívül bemutatták Európának a színes idegen hasznosságát, és ha Európában megmaradnak a bajok, lehet, hogy több színest alkalmaznak háborúban és békében is.

A háború alatt a francia és angol munkásosztály érezte a színes versenytársak nyomását. A faji érzés deformálódott és jelenleg mind Anglia, mind Franciaország tanúja a szokatlan faji zavargásoknak kikötőikben, ahol a színes idegenek a legsűrűbben gyűlnek össze. Egy amerikai megfigyelő leírja a 'kizárási fal ledőlését. melyet a kínaiak ellen emeltek. ':

"Londonban szerda este két évvel ezelőtt (1916-ban) tömeggyűlés volt a Piggot utca sarkán a Limehouseban, hogy tiltakozzanak a kínaiak beömlése ellen a jó öreg Angliába. A londoni kubikosok ezen az estén hallották a tiltakozást Nagybritannia 'kínai hódítása' ellen. Tudták, hogy a Londoni dokkokban minden fehérre két kínai jut a háború kezdete óta. Tudták, hogy a sárga idegenek közül sok házas. Tudták, hogy egy nagy kínai éttermet épp akkor nyitottak meg a Nyugatindiai dokk utcájában. "

"A tengerész és a tűzoltó szakszervezet - az egyik legerősebb Angliában - tiltakozott a Birminghami szakszervezeti gyűlésen. Ott aggodalmukat fejezték ki a kínai munkások állandó növekedése miatt Nagybritannia hajóin. Volt növekedés, az igaz, mióta a háború elkezdődött Nagybritanniában. De Anglia fiai, a hét tenger matrózai ezt akarták tudni: mikor fog megállni a brit hadiflotta keletiesítése? A tengerészek szakszervezete hajlandó volt megtenni kötelességét John Bull érdekében, de tudni akarta, hogy mi lesz békeidőben. Folytatódik a kínaiak alkalmazása John Bull hajóin?"

"Ilyen a kapuk és sorompók megnyitásának a hatása, mely azóta történt, hogy a fehér világ háborúba ment. Ma kínaiak tízezrei vannak a szövetségesek szolgálatában - kínaiak, akik évtizedekig fallal voltak elzárva a fehérek országaitól. Jó szolgálatot tettek nekik. Ők háborús tényezők. Mind a 200 ezer kínai a háborús területen dolgozik, a vonalak mögötti munkát végzik, a hadiüzemekben és a hadihajókon. "

Mi történik, ha béke köszönt erre a vörös világra - a világra, melyet a fehér ember első világháborúja a feje tetejére állított, amely a kínai Jánost Shantungból, Chilhiből és Kwangtungból a Franciaországi csatatérre hozta? Ennek fontos hatása van a kínai munkaerőproblémára az első világháborúban. A nemzetek családjának új jelentése lesz - a kínai tengerentúli Jánosnak helye van benne. Ahogy az olasz szüretelő munkás a háború előtt Argentínába ment pár hónapi munkára, úgy jött a kínai Európába szerződéssel és megy újra haza. Lehet hogy ez az akció megoldaná a távoli nyugat mezőgazdasági munkásainak problémáját is. "

Ne hidd egy pillanatig sem, hogy a kínai hadseregek Európában elfelejtik a leckét, amit a Nyugattól tanultak. Amikor Hannak ezek a fiai hazamennek, úgy fogják találni, hogy az első világháború új keletet szült. " (G. C. Hodges A Sunset Magazineban. Idézet az Irodalmi szemelvényekből, 1918 szeptember 14, 40-42 o.)

Így végződik kutatásunk. Körüljártuk a Földet. A lecke mindig ugyanaz volt: A színes bevándorlás általános veszély, és a fehér világ minden részét fenyegeti.

Sehol sem tűrheti el a fehér ember a színes versenytársat. A Kelet "alacsonyabb szinten képes élni, mint a Nyugat". A dolog ijesztő igazsága ez: A teljes fehér faj ki van téve, rögtön vagy végső fokon a társadalmi sterilizációnak és végül annak, hogy az életerős színes fajok helyettesítsék vagy magukba szívják őket.

Hogy mit jelent ez a kimondhatatlan katasztrófa a Föld jövője számára és hogy lehet elhárítani a veszélyt, arról szólnak a befejező oldalak.

XII. Fejezet A korszakok krízise

Komoly pillanatban élünk. Válságban vagyunk - a korok végső válságában. Sok ezer éven keresztül törekedett fölfelé a nedves őserdőből és a vademberségből a dicsőség fénye felé, és szellemi ereje azt ígérte, hogy eléri ezeket. Ösvénye lassú volt és kacskaringós. Időnként eltévedt és mély völgyekben bolyongott. Útvonala megszűnt civilizációkkal van tele, és sokat ígérő népek sírjai szegélyezik, akik idő előtt megszűntek népek lenni.

Az emberiség sok katasztrófától szenvedett. De ezek egyike sem volt végzetes, mert helyi dolgok voltak. Akik a civilizációt elpusztították és rontást hoztak a népekre, csak egy nagy egész részei voltak. Mindig erős barbárok, gazdag, romlatlan eredettel elkapták a lehulló fáklyát és lángját újra magasra tartották.

A történelem előtti árnyakból a fehér faj előre nyomult és millió módon bizonyította be képességét az emberiség uralására. Apránként közös civilizációt kalapáltak össze; mikor négy éve egyszeri lehetőségük lett az óceánok urává lenni, körülutazták a Földet és megtöltötték üres helyeit felsőbbrendű népükkel és hatalmas számú függő területet biztosítottak a maguk számára.

Három évszázaddal később a fehérek újra előre léptek. A tizenkilencedik század a fölfedezések kora volt - most a tudományok terén. A természet rejtett erőiről lerántották a fátylat, mérhetetlen energiákat vontak emberi irányítás alá, a földi távolságok lecsökkentek, és végül az egész bolygó egy faj uralma alá került közös civilizációval.

A kilátások nagyszerűek voltak, a haladás lehetőségei korlátlannak tűntek. De ezzel összemérhetőek voltak a veszélyek is. A magasra törés mély szakadékokat is jelent, és a végső győzelem lehetősége magában foglalja a végső vereségét is. Ezek a csodálatos eredmények a felsőbb származás következményei voltak és csak azt mutatták, hogy mit nyertek, ha előzőleg ápolták faji értékeiket. Maga a civilizáció nem jelent semmit. Ez csak egy hatás, melynek oka a felsőbbrendű gén alkotó ereje. A civilizáció a test, a lélek a faj. Ha eltűnik a lélek, a test azzá az élettelen porrá lesz, amiből eredetileg jött.

Két dolog szükséges a faj folytonos létezéséhez: Meg kell maradnia önmagának és jó példányai kell hogy szaporodjanak. Minden faj hosszú fejlődés eredménye, mely különleges képességeket fejleszt ki, melyek a fajt alkotják és alkotó eredmények létrehozatalává teszik képessé. Ezek a képességek (melyek különösen a felsőbbrendű fajokat jelzik) viszonylag újonnan fejlődtek ki és nagyon nem stabilok. Ezek azok, amit a biológusok visszavonuló jellegnek neveznek; ezek nem olyan dominánsak, mint a régi, általános jellegzetességek, melyet a fajok a régi koroktól örököltek és melyek ezért határozottan hordják génjeik jeleit. Ennélfogva ha egy erősen specializált faj keveredik egy másféle fajjal, újabb, kevésbé stabil, specializált jellemek jönnek létre, a változat, függetlenül attól, hogy mekkora potenciális értéke van az emberi fejlődéshez, visszahozhatatlanul elvész. Ez akkor is megtörténik, ha két felsőbbrendű faj keveredik nagyon nem hasonló jelleggel. Mindkét nemzet értékei eltűnnek és az utódok általános középszerűségre hajlamosak.

És természetesen a primitívebb típus van mindenütt ott. Ezért a négerrel való keveredés általánosan végzetes. Fehérek, indiánok vagy ázsiaiak - mindet egyaránt legyőzi a primitívebb, általánosan alsóbbrendű néger vér legyőzhetetlen túlsúlya. A veszély még nem közvetlen, hogy a világot elárasztja a néger vér. De annak veszélye küszöbön áll, hogy a fehér fajokat ázsiai vér árasztja el.

Éppen a fehér ember győzelem hozta ezt a veszélyt. A távolságok legyőzése lerombolta a természet védelmét. Azelőtt az emberiség részei el voltak egymástól szigetelve, így a távoli, különböző fajok nagymértékű kapcsolata gyakorlatilag lehetetlen volt. De az olcsó és gyors szállítás kifejlődésével a természet akadályai megszűntek. Ha csak nem hoz az ember mesterséges akadályokat létre, és gondozza őket, a fajok erősebben keverednek, és ennek eredményeképpen kiszorítják vagy magukba keverik a magasabb vagy alacsonyabb típusokat.

Látjuk ennek a folyamatnak a működését a modern bevándorlás szinte minden szakaszában. A latinamerikai fehér bevándorlás a kivétel, mely erősíti a szabályt. Az a természetesen hasznos, mert viszonylag fejlett típusokat hoz fejletlen országokba, melyek ritkán lakottak és lakói szintje nem magasabb, vagy sokkal alacsonyabb az újonnan jöttekénél. De máshol majdnem mindenütt, akár a fehérek közti bevándorlást tekintjük, akár a színes beavatkozást a fehér országokba, ezek eredménye az alacsonyabb fajták terjeszkedése és kiterjedése, a folyamat tehát ártalmas a fajra. Még Ázsiában is elkezdődnek a modern bevándorlás ártalmai. A japán kormányt arra kötelezték, hogy megtiltsa a kínai és koreai kulik bejövetelét, akik aláásták a japán munkaerőkínálatot és így aláaknázták a japán élet gazdasági alapjait.

A modern bevándorlás önmagában egy szempont a még alapvetőbb fajra ártalmas irányzatok között. A modern városi és ipari élet teljes iránya ártalmas a fajra nézve. A bevándorlás mellett az irány az, hogy a nép értékesebb elemeit a kevésbé értékesek helyettesítik. Az egész civilizált világban csökkennek a faji értékek, és ennek a fajra ártalmas folyamatnak e logikus vége a faji csőd és a civilizáció összeomlása.

Miért van mindez? Alapvetően azért, mert nem alkalmazkodtunk a radikálisan új környezethez, melybe egy évszázaddal ezelőtt az új felfedezések sodortak bennünket. Az alkalmazkodás csak az anyagi oldalon történt meg. A nem kevésbé sürgős eszmei alkalmazkodás nem történt meg. Ezért a modern civilizáció egyoldalú, abnormális, egészségtelen - és a természet büntet, mely addig növekszik súlyban, amíg vagy teljesen alkalmazkodunk vagy végül kipusztulunk.

"Végül kipusztulunk!" Pontosan ezzel áll szemben a fehér faj. Mert a fehér civilizáció ma azonos a fehér fajjal. A múlt civilizációi helyiek voltak. Egy bizonyos népre vagy népek csoportjára szorítkoztak. Ha elestek, mindig volt a környéken olyan romlatlan, tehetséges barbárok, akik előre léptek és folytatták a művet. De ma már nincsenek fehér barbárok. A föld kicsi lett és az emberek mindenütt egymás mellett élnek. Ha a fehér civilizáció megszűnik, a fehér faj is kijavíthatatlanul romba dől. A színes fajok győzelme esetén megszállják, akik vagy megszüntetik a fehér embert, vagy magukba olvasztják. Ami Középázsiában történt, mely valaha fehér ország volt, és ma barna vagy sárga lett, ugyanaz lesz Ausztrálázsiában, Európában és Amerikában. Nem ma és talán nem is holnap, talán még néhány nemzedék élete során sem, de biztosan ez lesz a vég. Ha a jelenlegi áramlás nem változik, a fehérek végül kipusztulnak. Ha nem rakunk rendet környezetünkben, a bukás előbb-utóbb mindnyájunkat elér.

Mindez azt jelentené, hogy a legalkotóbb faj, a faj, mely a múltban a legtöbbet érte el és mely ígéretes jövő elé nézett, eltűnne, és magával vinné azokat a lehetőségeket, melyektől az emberiség legnagyobb reményei függtek. Az emberi fejlődés évmillióit nem koronázza siker, és a Föld végső élő terméke, az ember soha nem tölti be hivatását. Ezért élünk ma a "korok válságában".

Sok elme számára nem elképzelhető egy ilyen katasztrófa. De a múlt tárgyilagos vizsgálata megmutatja, hogy nemcsak lehetséges, de valószínű is, ha a jelenlegi körülmények nem változnak. A teljes eddigi történelem, az emberi és nem emberi arra tanít, hogy a természet nem tűri az engedetlenséget. Ezt úgy fejeztem ki: "Egy élőlény sem áll törvénye fölött, a véglény vagy félisten is, ha bűnt követ el, meghal. "

Most mi bűnt követtünk el - és komoly büntetések érnek bennünket. De a fájdalom kegyes. A fájdalom sürgető vészjel, mely megmutatja a veszélyes valóságot és arra sarkall, hogy megoldást keressünk. valójában zavaros tudomásunk van a rosszról, és ma sok gyógyszert javasolnak.

Ezek némelyike kuruzsló csodaszer. Másokban értékes gyógyító lehetőség van. Hogy biztosra menjünk, lehet, hogy nincs egyetlen gyógyszer, mert bajaink komplikáltak és csodaszerek csak az álmok világában léteznek. de egy elem alapvetően fontos a társadalomgyógyítás minden területén. Ez az elem a vér.

A tiszta, erős, tehetséget szállító vér, mely a korokon folyik át a származás tévedhetetlen akciójában, amely kedvező körülmények esetén maga szaporodik, és megoldja problémáinkat, és minket magasabb és nemesebb célok elérésére ösztönöz. Ma elsősorban másfajta lelki alapállásra van szükségünk - a származás fontosságának fölismerésére, nem csak mint tudományos tanulmányok része, hanem a világ gyakorlati ügyeinek intézője. Azért állunk ott ahol állunk, mert nem vettük figyelembe ezt az alapvető elvet; Mert halott dolgokkal foglalkoztunk az élők helyett.

A származás nem figyelembe vétele talán nem furcsa. Alig egy nemzedékkel ezelőtt fedezték föl alapvető fontosságát, és a világon a legalapvetőbb igazságok köztudattá válása is időt igényel. Sok mindent kell elfelejtenünk. Nemrég azt tanultuk, hogy az emberek egyenlőek és jó körülmények között hamarosan kialakul a tökéletes emberiség. Ezeknek a veszélyes tévedések csábító volta késlelteti azok kidobását és amiatt vonakodunk ezeket határozottan elutasítani.

Szerencsére ismerjük az igazságot. Végül is tiszta képünk van az élet törvényeiről. Tudjuk, hogy az emberek nem egyenlőek és soha nem lesznek azok. Tudjuk, hogy a környezet és képzés csak azt fejlesztheti, amit a származás hozott. Tudjuk, hogy az egyén képességei nem öröklődnek, vagy csak olyan csekély mértékben, hogy a különbség a nemzedékek között nem mérhető. Más szavakkal: Tudjuk, hogy a származás a legfontosabb az ember fejlődésében, és minden más másodlagos tényező.

Ezt az alapvető igazságot sok gondolkodó férfi és nő fogadta el a civilizált világba, és ha ez beivódik a köztudatba, akkor ez forradalomként működik a világ ügyeinek kialakításában.

A faji javulásra ez az erőteljesen ható szer! Ha a népek észreveszik, hogy a népesség minősége jólétük, haladásuk és biztonságuk forrása, sőt puszta létüké is; ha mind észreveszik, hogy egyetlen zseni nagyobb értékű dollárban, mint egy tucat aranybánya, míg a faji leromlás anyagi elszegényedéssel és hanyatlással jár; ha tényleg elhiszik ezt, látni fogjuk, hogy a sokat szidott eugenika forrasztja össze társadalmi programjainkat és politikai eljárásainkat. Ha a fehér világ már meg lenne győződve a faji értékek fontosságáról, meddig tartana a destruktív bevándorlás leállítása, a társadalmi rossz folyamatok leállítása, melyek legjobb ágainkat ölik ki, és a viszályok megszüntetése, melyek a poklon át hurcoltak bennünket és azzal fenyegetnek, hogy hamarosan újra odaküldenek bennünket?

Lehet hogy beállítottságunk hamarabb változik, mint ahogy ez ma tűnik. A háború szörnyűségei, a béke csalódásai, a bolsevizmus terrorja és a színesek növekvő hulláma sok értelmetlenséget borítottak ránk, és a tömegeket éhessé tették a valóságra, akik azelőtt megelégedtek frázisokkal. Ezt mondta a bölcs öreg Benjamin Franklin: "Egy hölgy tapasztalata kedves iskola, de az ostobáknak nincs másuk". Természetesen a hölgy iskolája már úton van és nagyon kedvesnek ígérkezik.

Reméljük, hogy képzésünk gyors lesz, mert az idő hajt és kritikus órákban élünk. Ha bizonyos leckéket nem tanulunk meg, és nem reagálunk gyorsan, lehet hogy nem javítható katasztrófák temetnek maguk alá és tanulásunk hiábavaló volt.

Mit kell legsürgősebben tennünk, hogy elhárítsuk a legrosszabbat? Ez az abszolút minimum a következő:

Először is és első sorban a beteg versaillesi szerződéseket kell alapvetően átdolgozni. Most sárkányfogként állnak Európa és Ázsia fölött, és ha nem javítjuk meg őket, szörnyű folyamatok forrásai lesznek, melyek megpecsétlik a fehér világ sorsát.

Másodszor, egyfajta előzetes közös megegyezésnek kell létrejönnie a fehér világ és az ébredő Ázsia között.

Nekünk fehéreknek le kell mondanunk hallgatólagos elképzelésünkről, hogy állandóan uralhatjuk Ázsiát, míg az ázsiaiaknak le kell mondaniuk álmaikról, hogy bevándoroljanak a fehér országokba és terjeszkedjenek Afrikában és Latinamerikában. Ha nem lesz ilyen megegyezés, a világ hatalmas faji háború felé sodródik, és a faji háború a késsek háborúját jelenti. Egy ilyen förtelmes katasztrófa minkét oldalt el kell hogy riasszon. De Ázsiának világosan tudtára kell adnunk, hogy sem a fehér országokba való bevándorlást nem engedhetjük meg, sem a terjeszkedést a nem ázsiai trópusi területekre, és hogy ezért készek vagyunk végsőkig harcolni, és nem lemondani róluk, mert a lemondás éppen ezeknek a céloknak a föladását jelentené.

Végül is a fehér világon belül is az alacsonyabbrendű embertípusok bevándorlása, melyek olyan pusztítóan működtek az Egyesült Államokban, szigorúan csökkenteni kell. Az ilyen bevándorlás fölforgatja a rendet, sterilizálja a jobb emberanyagot, az alsóbbrendűek szaporodásának kedvez, és jobban veszélyezteti nemzetünk jövőjét, mint a háború, forradalom vagy a bennlakók elkorcsosulása.

Ezeket a dolgokat meg kell tenni, ha a következő néhány évtizedet megrázkódtatások nélkül akarjuk átélni, amely a fehér világ javulását lehetetlenné teheti. Ezek a dolgok nem hoznak évezredes javulást, Messze vannak attól. betegségeink mélyen ülnek, és majdnem minden civilizált ország faji értékei tovább romlanak még akkor is, ha a három intézkedés hatna.

De legalább lehetőséget adnak arra, hogy sebeink begyógyuljanak, és időt adnak új biológiai gyógyulásra, hogy a köztudatba átmenjenek és új idealizmust hozzanak anyagias korunkba. Az évek haladásával a származás jelentősége és a jófajta vér értéke belekerül tudatunkba, és elérjük az igazi faji tudatot (szemben a nemzet vagy kulturális tudattal), mely hidakat ver a politikai áramlatok fölé, a társadalmi visszaélések ellenszere, és kiirtja a fajkeveredés bujkáló rémét.

A jobb új időkben a következő nemzedék kézbe veszi a faji rosszabbodás problémáját, és a hibások különválasztása és a jobb vért nyomorító hatások megszüntetésével véget vet faji romlásunknak. Akkorra a biológiai tudás növekedni fog és az élet népszerű filozófiája annyira idealizált lesz, hogy pozitív intézkedések bevezetése lesz lehető a faj javítására, melyek kétségtelenül nagyszerű eredményeket fognak hozni.

Ezek a nagyszerű feladatok valószínűleg nem a mieink. Követőinké egy jobb korban. De nekünk is megvan a feladatunk, és Isten tudja, hogy milyen nehéz a hajótörött világ mentése! A mi föladatunk egy jobb kor lehetővé tétele, melynek gyümölcseit soha nem fogjuk látni.

Nos, hogy állunk? Nem azt tanítja az új idealizmus, hogy mi vagyunk az alapvető lánc szemei, akiknek nehéz föladatai vannak, még a halottakat és meg nem születetteket illetően is? Igaz, hogy mi egyszerre vagyunk olyan apák fiai, akik azt tételezték föl, hogy mi nem fogunk visszaélni a bizalommal, melyet kezeinkbe adtak, és olyan fiúk apái, akik önbizalommal telve várják, hogy ne csaljuk meg őket és joguk legyen megszületni.

Tevékenykedjünk Kipling halhatatlan sorai értelmében:

"Apáink csodálatos kora,
amikor a Föld még kicsi volt,
jó származást biztosított nekünk,
és nem volt kétséges,
hogy mi, szívük gyerekei,
mely akkor úgy dobogott,
hogy később mi vegyük át szerepüket
gyerekeink előtt
Aztán nem bosszúsan vagy morogva
átadták nagy terhüket nekünk
Nem álmodoztak arról, hogy a lenyűgözött idő
megőrzi munkájukat, míg alszunk.
Kedves és világos az ezer év
mely apáink címét őrzi
Csináljuk utánuk, ugyanolyan áldozatosan
nem csapjuk be fiainkat"

[Rudyard Kipling, "A származás. " Ajánló vers egy A birodalom és a század című kötethez (London, 1905), a kötet ismert brit írók együttes munkája]

--- 1. rész ---