 |
Web Hosting by Netfirms | Free Domain Names by Netfirms |
|
|
|
A színesek növekvő árja a fehér világuralom ellen (1922) 1. részÍró: Lothrop Stoddard, A.M., Ph.D. (Harvard)
Tartalom
I. Rész - A színesek növekvő árja
II Rész - A fehér áramlás apálya
III Rész - A gátak átszakítása
A fenti művet a magyar olvasó kettős érzésekkel olvassa. Egyrészt örvend amiatt, hogy a téma szóba került és örömmel olvassa az információkat, melyek összegyűjtése biztosan sok munkát vett igénybe, és melyek gazdagítják ismereteit és látókörét. Másrészt megdöbben azon a sötét tudatlanságon és rosszindulaton, melyek bizonyos helyeken a sorokból áradnak. Erre különösen jellemző Madison Grant bevezetője, aki említést sem tesz a nagymúltú szumír kultúráról, melynek későbbi hordozói éppen azok a hunok, akikről sajnálatos ismerethiánya következtében annyi megvetéssel ír. Szumír népeket mint a kusitákat tévesen indoeurópainak nevez. A fehérbőrű, europid hunokat az ázsiai fajok közé sorolja, meg sem említi települési központjukat, a Kárpát medencét, a negyedik századba teszi őket (a tényleges ötödik helyett), 'legyőzőjüknek' Teodorikot teszi meg, aki, mint általánosan ismert, Róma közelében halt meg a rómaiakkal folytatott csaták során. Emellett meg sem említi Magyarország áldozatát a törökök elleni harcokban, és minden európai hadi sikert kizárólag az északi fajnak tulajdonít. A zsidó zsoldban hódító fehéreket (pl. angolokat) tekinti a civilizáció kizárólagos hordozójának, azok mohó hódításait és tömeggyilkosságait sehol nem említi, sőt, szemében hódításaikat nemes célok vezérlik, ellentétben mondjuk a 'vérszomjas' mongolok vagy japánok céljaival. Stoddard úr is hasonló szemlélet képviselője, mindazonáltal soraiban kevesebb durva tévedés van, és a közölt információ rendkívül sokoldalú és értékes. A mű megírása óta a helyzet sokat romlott, a provokatív versaillesi-trianoni 'békeszerződések' meghozták ismert gyümölcsüket, a fehér faj további pusztítását és irtását, hazug, elnyomó és rabló kultuszok bevezetését (pl. hollókoszt), az alsóbbrendű, európaitól nagyon idegen kőkorszaki és gyilkos 'kultúrák', mint a bolsevizmus további előrenyomulását, melyet annak hirdetői és terjesztői ma is nagyon szívesen alkalmaznának az első adandó alkalommal áldozataikra, és amely ma is jelentős kultúrnépeket tart embertelen igája alatt (Kína, Északkorea, ...). Stoddard úr, ez javára szóljon, világosan látta a bolsevizmus faj- és emberpusztító voltát, melyről részletesebben szól a 'támadás a civilizáció ellen' c. művében, ha soha nem is nevezi közvetlenül néven annak kiagyalóit és 'üzemeltetőit'. A 'hivatalos' médiák, melyek ugyanennek a társaságnak a kezében vannak, ma szinte minden szinten pusztító és fehér ember ellenes eszmék közvetítői, tehát a mű ma aktuálisabb, mint valaha, és tévedései és egyoldalú szemlélete ellenére érdemes a benne rejlő gondolatokat figyelmesen olvasni és megszívlelni. A magyar fordító 2002 júliusában Több mint egy évtizeddel ezelőtt meggyőződtem arról, hogy a huszadik század politikájának fő jegye az emberiség fajainak viszonyával lesz kapcsolatban. A fajok kapcsolatának lényeges változása nyilvánvalóan nem lehetséges, és semmi sem lehet olyan jelentős az emberiség fejlődését illetően, mint ezeknek a viszonyoknak a jellege, mert az emberi élet minőségétől függ minden más. Ennek következtében figyelmemet a faji kérdés kötötte ezentúl le. Egy történelmi monográfia bevezetőjében "A san domingói francia forradalom"-ban, melyet röviddel az első világháború előtt írtam, ezt állítottam: "Az emberiség elsőrendű fajai közötti világméretű harc, a 'színek harca', ahogy ezt nevezik, ígéretes a huszadik század alapvető problémáját illetően, és az Amerikai Egyesült Államok, a Délafrikai Unió és Ausztrálázsia a 'színkérdést' talán a jövő legmélyebbreható problémájának tekintik. " Ezeket a sorokat 1914 júniusában írtam le. A könyv kiadása előtt tört ki az első világháború. Akkoriban néhány kritikus kommentálta az előbbi mondást és azt kérdezték, hogy ha azt két hónappal később írtam volna, más véleményem lett-e volna. Valójában akkor még erőteljesebben fejeztem volna ki magamat ugyanerről a témáról. Számomra az első világháború elsősorban fehér polgárháború volt, amely kimenetelétől függetlenül mélyen komplikálta a faji kapcsolatok irányát. A háború előtt azt reméltem, hogy a az ázsiai barna és sárga népek újjászületésével járó elkerülhetetlen változások fokozatosak lesznek, és alapvetően békés folyamat lesz, melyet a fehér világ erőssége és alapvető összetartása fejlődési határok közt fog tartani. A fehér világ ijesztő gyöngülés a háború alatt forradalmi, sőt fölfordító lehetőségeket hozott a felszínre. Ha erről beszélek, nem csak hadi "veszélyekre" gondolok. A fehérek országainak színes hadseregek általi megszállása természetesen előfordul, ha a fehér világ ezentúl is önpusztító háborúkat folytat. De az ilyen színes hadi győzelmek kevésbé veszélyesek, mint a vándorlás, mely egész népeket áraszt el és ennek következtében volt fehér országok örökké színessé válnak, örökre visszanyerhetetlenné a fehér világ számára. Természetesen ezek a baljós lehetőségek léteztek 1914 előtt is, de a háború valószínűbbé tette őket. A jelenlegi helyzet legnyugtalanítóbb vonása nem a háború, hanem a béke. A fehér világ képességének hiánya, hogy konstruktív telepítést hozzon létre, az állandó belharcok és az új polgárháborúk veszélye komplikálva a szociális forradalom szellemével, halálos félelmet kelt, noha az utóbbi háború csak első állomása volt a rombolási ciklusnak. A fehér világot valójában annyi helyi széthúzás köti le, hogy alig figyel a faji problémákra, melyek fontossága messze meghaladja azoknak a problémáknak a súlyát, melyek pillanatnyilag kötik le figyelmét. A nagy faji témák iránti viszonylagos közömbösség miatt írtam meg ezt a könyvet. Ezek a témák olyan alapvetően fontosak, hogy időszerű és hasznos lenne ezek őszinte megvitatása. A következő oldalakon megpróbáltam a fehér és nem fehér világ közti kapcsolat különféle szemszögekből való vizsgálatát. Munkámat nagyban segítette Madison Grant bevezetője, aki csodálatosan összefoglalta a biológiai és történelmi hátteret. Grant úr, aki egész életét a biológia tanulmányozásának szentelte, ezen az úton közelít a témához. Az én világpolitikai utam szempontjából a különféle szempontok ilyen úton való egymáshoz való közeledése volt a leghasznosabb. Grant úr ötletei és tanácsai a könyv írása során nagy segítségemre voltak, és hálás vagyon értük. Szintét megköszönöm Alleyne Ireland, Glenn Frank és más barátaim hasznos tanácsait és ötleteit.
LOTHROP STODDARD
írta: Madison Grant Lothrop Stoddard úr "A színesek növekvő árja" c. könyve közvetlen az első világháború után néhány olvasó számára aránytalanul aggasztónak tűnhet, míg mások ahogy érveinek sorát olvassák, lehet hogy hátrahőkölnek levezetései logikáját átgondolva. Korunkban, melyet a fölforgató változások jellemeznek, egy jósnak tényleg arcátlannak kell lennie, ha többet akar jósolni, mint eseményeket, de a múlt tanulmányozása a jövő előrelátásának egyik legbiztosabb vezetője. Stoddard úr föltérképezi a fehér ember világát és annak potenciális ellenségeit ma. Korai kapcsolatuk figyelembe vétele és az északi faj történelme első megjelenése, három vagy négyezer évvel ezelőtt erőteljesen megerősíti és igazolja végkövetkeztetéseit. Egy ilyen megfontoláshoz először a térképet kell megnéznünk vagy még inkább a földgömböt. A földrajz és zoológia fényében tekintve, az Oroszországtól nyugatra eső Európa csak Ázsia félszigete, beleértve a Földközi tenger déli partját is. A tényleges Afrika, vagy inkább Etiópia a Szahara sivatagtól délre van és nincs igazi kapcsolata az északkal kivéve a Nílus völgyét. Ez az Eurázsiai földrész volt valószínűleg, mióta csak élet van rajta az evolúció és a magasabb formák kisugárzásának legaktívabb központja. Ha magunkat az emlősök osztályába tartozónak tekintjük, azt látjuk, hogy többségük itt alakult ki és fejlődött tovább és innen terjedt tovább a Föld más területeire. A tények az emberszabású majmok kialakulásának helyét Eurázsiába teszik és minden okunk megvan azt hinni, hogy ez a földrész volt az ember kialakulásának is színhelye emberszabású őseiből. Az emberiség fejlődésének elindítója az lehetett, hogy Középázsia éghajlata megváltozott a pliocén vége felé, és Eurázsia emberi lakói azóta hatalmas energiának adják tanúbizonyságát. De ez az energia nem egyenlően oszlik el a különféle emberfajok között, az élőket és kihaltakat is beleértve, és a korábbi fajok túlélői nagy többségükben más földrészeken és szigeteken találhatók Eurázsia legszélsőbb részein. Más szavakkal, ezek az embercsoportok, melyek a korai időkben Amerikában, Ausztráliában, Etiópiában, vagy a tengerek szigetein találtak menedéket, nagy részben az ember testi és kulturális fejlődésének korai stádiumait képviselik, amelyet Európa energikusabb lakosai rég túlléptek. Néhány esetben, mint Mexikó és Peru esetében, ezek a fajok elszigeteltségükben saját kultúrát alakítottak ki, de többnyire, és ez mind a mai napig igaz, nem voltak képesek a fejlődés fönntartására, és képtelenek voltak saját erejükből alkalmazkodni a modern idők gyors változásaihoz. Magában Eurázsiában is megtalálható bizonyos fokú képességbeni egyenlőtlenség, de kisebb fokú, és ezért az emberiség haladása állandó feszültség volt azok között, akik előre haladnak és azok között, akik képtelenek lépést tartani a változásokkal. Ezek miatt az okok miatt az emberiség történelme az Eurázsiai földrész impulzussorozatának a története a bolygó többi területére, de szinte mindig hiányzott erre a reakció, akár faji, akár kulturális magára Eurázsia néptömegeire. Végtelen harcok folytak Eurázsia különféle részei között, de se az amerikai indiánok, sem az ausztráloidok, sem a négerek nem támadták meg koncentráltan soha ezt a nagy földrészt. Anélkül, hogy megpróbálnánk Eurázsia lakóit tudományosan osztályozni, elég, ha leírjuk a három fő fajt. Az első faj sárgabőrű, egyenes fekete hajú, fekete szemű, kerek csontvázú mongolok vagy mongoloidok, akik főleg Közép- és Keletázsiában találhatók, északra a Himalájától. Tőlük nyugatra, és velük összeolvadva vannak az alpinok, sötét de nem egyenes hajjal, sötét szemmel, viszonylag alacsony termettel és kerek csontvázzal. Az alpinok ékként nyomulnak Európába az északi és mediterránok közé, az ék csúcsa eléri az atlanti óceánt. A nyugateurópaiak a keletről érkező kerekcsontozatú hódítók leszármazottai, akik valószínűleg Kisázsiából és a Balkánról jöttek, de olyan régen vannak mai hazájukban, hogy keveset őriztek meg eredetükből, kivéve brachicefalikus csontozatukat amely összeköti őket az ázsiai mongolokkal. A Himalájától délre és nyugatra a keskeny övben az Atlanti óceán felé, és a Földközi tenger két oldalán él a mediterrán faj, többé-kevésbé barnás bőrű, fekete hajú, sötét szemű és hosszúcsontozatú. Északnyugaton, a Balti és Északi tenger közelében van a nagy északi faj. Jellemzői a világos bőr, hullámos haj, melynek színe sötétbarnától világosszőkéig terjed, világos szemek, magas termet és hosszú csontozat. Ezeknek a fajoknak más, határozott testi jegyeik vannak, melyek meghatározottak, de nehezen leírhatók, mint a bőr szerkezete és a testrészek formája, különösen az orré. A szellemi és lelki adottságok ellentéte szintén határozott, de még nehezebben körvonalazható. Ennek a három csoportnak tettei és reakciói, együtt a belső polgárháborúkkal az, mellyel az írott történelem foglalkozik. Míg, amennyire ismeretes, ez a három faj elejétől fogva a mai területet foglalta el, alapos változások voltak eloszlásukban. A két alapvető jelenség közül az első az északi faj visszavonulása nyugat felé a nyugatázsiai pusztákról és Keleteurópába az Atlanti óceánig, amíg elfoglalja viszonylag kis területét Eurázsia szélén. A második jelenség ugyanilyen fontos, azaz a másik két faj legnyugatibb részeinek alapos északiasítása, a mediterráné a Földközi tenger északi partján, akik beszédét teljesen árjásították, és akik állandóan északi vért vettek magukba, és a még alaposabb északiasítása a nyelvet és vért illetően Középeurópa rövid, sötét, kerekcsontozatú lakóinak Britanniától Középfranciaországon át, Délnémetországon és Északolaszországon át Ausztriába és a Balkán országaiba. Ez a folyamat olyan alapos volt, hogy a nyugati alpinoknak nincs saját faji jellegzetességük és teljesen európainak tekintendők. Kelet és Középeurópa alpinjainak esete kissé különbözik ettől. Az Adriától a Balti tengerig húzott vonaltól keletre az északiasító folyamat kevésbé volt tökéletes, de nyelvben teljes, mivel minden szláv nyelv árja. A szláv országokban nagy mennyiségű mongoloid vér keveredett a lakosok vérébe viszonylag nem régen, pár száz éve. A nem tökéletesen északiasított alpinok övétől keletre ázsiai alpinokat láthatunk, akik viszonylag érintetlenek az európai vértől és kultúrától. Ezek a csoportok összekeveredtek a keletázsiai mongolokkal. Így a középtől nyugatra egy fajt találunk, mely ázsiai és mongoloid keleten, nagyon nem teljesen északiasított a középen és kulturálisan teljesen északiasított Nyugateurópában, ahol ez a fehér világ alapvető, elfogadott része lett. A nagy északi faj viszonylag nem régi történelmi időkben a Fekete és Kaszpi tenger északi részét foglalta el keletre a Himalájától. Állandóan találnak Középázsiában északi emberek nyomait, és ha az archeológiai kutatás olyan intenzív lesz ott is, mint Európában, meg leszünk lepve, amikor meglátjuk hosszú, teljes és kiterjedt nyugatázsiai hódításuk nyomait. Korunk második évezredében de a mi korunk előtt északi fajok áthatoltak az afgán szoroson Indiába, ahol végül primitív árja nyelvüket meghonosították Hindusztánban és az attól keletre eső országokban. A hegyektől északkeletre eső területek voltak a fehér ember területe Nagy Sándor idején. Turkesztánban a nemrég fölfedezett tokari nyelv, egy nyugati árja nyelv már a kilencedik században létezett. Az északiak eltűnése ezekben az országokban valószínűleg sokkal hamarabb elkezdődött, mint Nagy Sándor idején, és korunk kezdetén majdnem befejeződött. A Nyugatázsiában ma talált szőke jellegzetességű emberek száma nagyon csekély és az utóbbi kétezer évben ezek a területek elvesztettnek tekinthetők az északi faj számára. Az impulzust, amely az északiakat forgószélként hajtotta a Himalája hágóin Indiába, a későbbi északiakat délre Mezopotámiába a kaszitákat, a mitannikat és perzsákat, Görögországba és Anatóliába az achájokat, dórokat és frígiaiakat, nyugaton az árja nyelvű hódítókat Olaszországba, az északi fajú keltákat a Rajna mentén Galliába, Spanyolországba és Nagybritanniába, lehet, hogy a mongol nyomás okozta Középázsia szívében. Természetesen nincs bizonyítékunk erről, de a történelem hasonlósága a későbbi vándorlásoknál erős, és a történészek meggyőződése nő, hogy ugyanaz az impulzus hajtotta az északi helléneket a korai Égei tengeri kultúra esetén, mint az, amely a germán északiakat a Római birodalomba hajtotta. Európa Kaszpi és Fekete tengeri határai állandóan hátrébb vonultak Ázsia előtt időszakunk előtt kb. ezer évvel, de alig jegyeztük föl a harcokat, melyek az északiak kiűzésével jártak Oroszországban, Lengyelországban, Ausztriában és a keleti német területekről. Nagy Károly idején a fehér ember területe Skandináviából állt, az Elbától nyugatra levő Németországból, a Brit szigetekből, Németalföldből, Északfranciaországból és Olaszországból, néhány területből Délfranciaországban és Spanyolországban. Ez volt az északiak legalacsonyabb dagálya, és Nagy Károly dicsőségére legyen mondva ő nemcsak visszahozta a dagályt, de elkezdte több északi határállam létrehozását a Balti tengertől az Adriáig, melyek erődként szolgáltak az ázsiai nyomás ellen mind a mai napig. Az ettől a vonaltól balra eső feudális országokból lett a középkori Európa nyugati kereszténysége, amely a mai civilizált világ magja. A Kaszpi és Fekete tengertől délre, miután az északiak átmentek a hegyeken Krisztus előtt kétezer évvel, a Kelet állandóan nyomást gyakorolt Európára, és a feszültség a perzsa háborúkban érte el tetőpontját. Ázsia leverése ezekben a háborúkban eredményezte Nagy Sándor későbbi hódításait Nyugatázsiában egészen India határáig. Nagy Sándor birodalma ideiglenesen hellén intézményeket honosított meg Nyugatázsiában és néhány terület felszínesen görög maradt, amíg a római birodalomba nem olvadtak és végül a korai kereszténység részévé nem váltak. Egészében Nagy Sándor ideje után az európai faj, a klasszikus kultúra és végül a kereszténység megszűnése folyamatosan ment útján. A késő római korban a perzsák, párthusziak és India népeinek árja nyelve a görög néhány darabjával mindenütt Európa nyomai voltak, melyeket a Keleten meg lehetett találni, és amelyek határa Keleten az Eufrátesz váltakozó medre volt. A római és bizánci birodalom évszázadokon át harcolt az előrenyomuló ázsiai árral, de az arab terjeszkedés a mohamedán vallás alatt végül elérte a Földközi Tenger keleti és déli partjait, míg az arabizált Spanyolországból Nyugateurópát fenyegették. A fehér ember területe így gyorsan csökkent délen, míg mongol inváziók Középázsiából, melyek a Kaszpi és Fekete tenger közeléből indultak, söpörtek át Középeurópán. Attila és hunjai törtek be először az északi országokba, Északfranciaország síkságaira. A későbbi hordák egyike sem hatolt be ilyen mélyre északi területre, hanem megmaradtak a Balkánon és Keleteurópában. A keleti Németország, Ausztria államai, Lengyelország és Oroszország északi államok voltak, mielőtt a szlávok megjelentek volna Róma bukása után. Hogy a hódítás, melynek során a vendek és más szlávok teuton területeket hódítottak meg, beszivárgás vagy hódítás volt-e, nem ismeretes, de erős a gyanú, hogy mint más azt megelőző és azt követő mozgásokat, azokat is a mongol nyomás okozta. Hogy a nyugati szlávok vagy vendek régen árjákká váltak, azt a szlávok árja nyelve jelzi. A meghódított országokban teuton népességet találtak. Őket nem lehet Lengyelország, Csehország, Szilézia, vagy Németország és Ausztria más vendlakta területeinek eredeti tulajdonosának tekinteni. A teuton markomannok és quadok jóval a csehek megjelenése előtt a hatodik században a morva kapun át már Csehországban éltek. Pomeránia és Poroszország volt az otthona a teuton lombardoknak, burgundoknak, vandáloknak és suevieknek, míg a Krímet és a Fekete tenger északi partját hosszan tartották az északi gótok, akik röviddel korunk előtt vándoroltak oda a Balti tengerről a Visztulán át. Ez az északi vér kétségtelenül megmaradt és megnemesítette a későbbi hódítók törzsét, de Nagy Károly idejében Európa nagyobb részén az Elbától keletre csak az árja nyelv volt az egyetlen kötelék Európával. Mikor a frank birodalom megfordította az apályt és a vend és lengyel országok fölvették a kereszténységet, a civilizáció kelet felé vándorolt, ameddig nem találkozott bizánci hatásokkal, melyek Oroszországba, a Kárpátokról keletre levő országokba terjedtek el és az ortodox kereszténység kultúráját hozták a keleti vagy görög birodalomba. Oroszország magját a kilencedik században skandináv varangiak szervezték meg, a kelet frankjai, akik félig mongol törzsek zűrzavarában az első civilizált államot alapították meg. Hogy milyen arányú az északi vért találtak azon a területen, amely később Oroszország lett, nem ismeretes, de valószínűleg jelentős volt, mert tudjuk, hogy a középkortól máig a bracephális vagy szélesfejűség jelentősen elterjedt, amelyet a moszkvai és más Oroszországi temetőkben lehet találni. Ilyen volt a helyzet Keleteurópában, amikor új és szörnyű mongol hódítások sorozata söpört rajta végig, ezúttal direkt Középázsiából. Ezeknek a hódításoknak a hatása olyan alapos és tartós volt, hogy ezt Keleteurópa helyzetének is lehet nevezni az északi vér megszűnése után és annak meghódítása után az úgynevezett szlávok által. Kezdve Attilával és a hunokkal a negyedik században, tisztán mongol törzsek áramlottak Európába, egyik hullám a másik után. Hasonló hullámok tartottak a Fekete és Kaszpi tengerektől délre, ezek törökök voltak, de ezeket sokáig visszatartotta a bizánci birodalom ereje, melyről a történelem alig vett tudomást. Ezektől a hódítóktól északra a tatárok, akik alapvetően középázsiai mongol törzs részei, hódították meg a Balkánt, miután a délszlávok ezekbe az országokba jöttek. Ezeknek különféle nevei ismertek, de mindannyian ugyanannak a mozgásnak a részei voltak, amely lassan meglassúbbodott. Dzsingisz kán előtt a hordák nem értek olyan messzire nyugatra mint a korábbiak. Attila hunjainak első hullámát a következő években az avarok, bolgárok, magyarok, pecsengek és kunok követték. Ezek a törzsek a Kárpátmedencébe mentek és a Duna mellé, és vérük nagy része, különösen a magyarok és bolgárok ma is ott vannak. Sokan szláv nyelvet vettek át, de a magyarok megtartották eredeti nyelvüket ma is. Más tatár és mongol törzsek telepedtek meg dél- és Keletoroszországban. Említésre méltóak itt a mongol kazárok, akiknek kiterjedt és hatalmas birodalmuk volt kelet és délkelet Oroszországban a nyolcadik században. Említésre érdemes, hogy ezek fölvették a zsidó vallást és a keleteurópai zsidók belőlük származnak, a kerekcsontozatú askenázikból. A megkeresztelkedett szlávok és a többé-kevésbé megkeresztelkedett és szlávosított mongolok közé tört be Dzsingisz Kán nagy tiszta mongol hordáival. Déloroszországot, Lengyelországot és Magyarországot leigázták, Déloroszországban évszázadokig tartott a mongol uralom. A tatár aranyhorda csak 1783-ban adta át az uralmat a Krím fölött. Ezek közül a tatárok közül sokan tértek át az iszlámra, de egész csoportjaik megtartották ázsiai nyelvüket és mindmáig mohamedán vallásúak. A mongol hódítás legmaradandóbb eredménye az volt, hogy Déllengyelország, és minden a Kárpátoktól északra levő ország, beleértve Romániát és Ukrajnát újra tatár vérrel telítődött, és ezt a tényt nem szabad elfelejteni amikor ezekkel a népekkel és országaikkal foglalkozunk. A Kelet és Nyugat - Európa és Ázsia - közti konfliktus így évszázadokig tartott, és valójában a perzsa háborúkra megy vissza ás a Róma és Párthia közti hosszú és kétes párharcra Szíria keleti határa mentén. Mint már említettük, a szaracénok a Keletrómai Birodalom sok provinciáját szakították el, és a keresztes hadjáratok egy pillanatra visszavetették a Keletet, de az esemény akkor vett csak határozott körvonalakat föl, amikor a szeldzsuk és oszmán törökök fölvették a mohamedán vallást. Ha ezek a törökök pogányok maradtak volna, akkor meghódíthatták volna Kisázsiát és a Balkáni államokat, ahogy unokatestvéreik a tatárok a tették ezt hatalmas területekkel a Fekete tengertől északra, de nem tudták volna hosszan tartani hódításaikat, kivéve, ha a megvert népeket soraik közé állítják az iszlám vallási erejével. A görög világ a római idők során is folyamatosan vesztette el európai lakosságának északi vérét, és lehulló időszaka során mind ázsiaibb jelleget öltött, amíg végül Konstantinápoly 1453-ban el nem esett. Mikor Bizánc elesett, a törökök ellenállás nélkül nyomultak előre, meghódítva az alpesi szláv királyságokat a Balkánon és magát a kereszténységet is veszélyeztették. Ázsia és Európa hosszantartó ellentéte során a keresztes hadjáratok csak egy epizódnak látszanak, noha tragikusan veszteségesnek az északi vér számára. Nyugateurópa északi frank nemessége kétszáz évig ontotta vérét a szíriai sivatag homokjában és nem hagyott maga után etnikai nyomot, kivéve talán néhány kétes eredetű szőkét Északszíriában és Edesszában. Ha Stoddard úr könyvének jóslatai messziről hozottnak tűnnek, meg kell fontolnunk, hogy Róma eleste után Ázsia hódítása négyszer jutott nagyon közel Északeurópához. Keleteurópa északiasított alpinjai, és déleurópa északiasított mediterránjai túl gyöngék voltak az ázsiai, mongol vagy szaracén hordák visszaverésére. A hódítók csak akkor fordultak vissza, amikor a tisztán északiak településeit is elérték. Ezt mutatja az, hogy az arabok gyorsan meghódították Északafrikát és Spanyolországot, ahol az északi gótok túl kisszámúak voltak ahhoz, hogy visszaverjék őket, míg Délfranciaország, amely sem akkor, sem ma nem északi ország, nem volt képes komoly ellenállásra. Az arabok csak 732-ben Toursnál törtek darabokra a komolyan fölfegyverzett északiak szilárd sorai előtt, mely elől az iszlám visszavonult. Ugyanez a sors már azelőtt elérte Attilát és hunjait, akik, miután uralták Magyarországot és Délnémetországot, legyőzték a rajnai burgundokat, és Északfranciaországba is eljutottak Chalonsig. Itt, Kr. u. 451-ben megverték, de nem a rómaiasított gallok, hanem az északi vizigótok, akik királya Teodorik meghalt a harcmezőn. Ez a két győzelem, az egyik az arabokkal szemben délen, a másik a mongol kelettel szemben mentette meg az északi Európát, amely abban az időben alig volt több, mint egy vékony földsáv a tengerparton. Milyen vékony lett volna a szál és milyen könnyen szakadt volna el, ha a két nap egyike másképp végződött volna! Ezután Ázsia soha nem jött ennyire előre, de a veszély nem tűnt el egész addig, míg Nagy Károly és követői megszervezték a nyugati birodalmat. A kereszténység előtt még sok megpróbáltatás állt, amikor Dzsingisz Kán utódai bevették Moszkvát és Lengyelországot és romba döntötték Keleteurópát. A tatárok győzelmes előrenyomulásának senki nem állt ellen, a Kínai tengertől keleten, az Indiai Óceánnál délen, ameddig 1241-ben a sziléziai Wahlstattban északi harcosokkal nem találkoztak. Ekkor megfordult a szél. Noha öt az egy arányban számosabban voltak, mint a keresztények, és magában a csatában győzedelmesek, a tatárok nem tudtak tovább nyomulni nyugatra, és délre fordultak Magyarország és más alpesi országok felé. Elképzelhetjük, hogy milyen szörnyűségektől szabadult meg Nyugateurópa, ha a mongoloknak ellenállni nem tudó országok sorsára gondolunk, akik egyetlen látható motívuma a vérszomj volt. Kínát, Középázsiát és Perzsiát nagymértékben lerombolták. Tizenkét év alatt Kínában és annak szomszéd országaiban Dzsingisz Kán és katonái több mint 18 500 ezer embert öltek meg.
Az az ember, aki 1914 egy csendes tavaszi estéjén kinyitotta a világ politikai térképét és ránézett annak sokszínű mintájára, valószínűleg egy alapvető benyomása lett tőle: a fehér faj erőteljes túlsúlyáé a világ dolgainak rendezésében. Az államjog elismert szakértőinek birtokában a fehér ember vitathatatlan ura lett a Földgömbnek. Európa bőséges anyakaptárától eltávolodva Jafet birodalomépítő fiai évszázadokon keresztül özönlöttek ki, hogy törvényeiket, szokásaikat és harci zászlóikat a világ legszélső részeire is elvigyék. Két teljes földrész, Északamerika és Ausztrália teljesen fehérekkel települt be; két másik földrészt, Délamerikát és Afrikát a fehér törzsek intenzíven gyarmatosították; még a nagy Ázsia is azt látta, hogy Szibériát a fehér ember kezdi lakni. Ahol a fehér lakosság nem maradt meg az új földterületeken, a Föld kevés területe menekült meg a fehér ember birodalmi befolyásától, és nagy területek számtalan milliárd színes lakója hajolt meg a fehér ember akarata előtt. A hatalmas területű fehérlakta vagy irányította területek mellett a nem-fehér irányítás alatt álló területek tényleg kicsinek tűntek. Keletázsiában Kínában, Japánban és Sziámban; Nyugatázsiában, Törökországban, Afganisztánban, és Perzsiában; Afrikában Abesszíniában és Libériában; és Amerikában a kis Haiti; ez a nem-fehér irányítás alatt álló országok rövid listája. Más szavakkal, az 53 millió négyzetmérföldből (beleértve a sarkokat is), amelyből a Föld áll, csak 6 millió négyzetmérföldnek volt nem fehér kormánya, és ennek a relatív kis maradéknak kétharmadát Kína és annak függőségei jelentették. 1914 óta a világot a történelem legszörnyűbb háborúja rázkódtatta meg. Ez a háború elsősorban fehérek küzdelme volt, akiket a harc sújtott, és akik a legtöbb veszteséget szenvedték el. Ennek ellenére a háború eredményeképpen tovább csökkentek a nem fehér ellenőrzés alatt álló területek. Törökország ma gyakorlatilag angol-francia függőség alatt áll, Perzsia a brit birodalom protektorátusának tűnik, míg az Egyesült Államok fölülkerekedett Haiti fekélyszerű anarchiáján a pax amerikana égisze alatt. A pillantás a politikai térképre tehát azt mutatja, hogy a fehér uralom megváltoztathatatlan, mert a háború próbája még tovább növelte uralmának területi bázisát. Itt az olvasó valószínűleg megkérdezi, hogy miért íródott ez a könyv. A válasz: veszélyes csalás ha a világ eseményeit csak a politika szemszögéből nézzük. Az utóbbi háború sok leckével megtanította, hogy még a leghatásosabb politikai jelenség jellege is instabil és átmeneti, míg a történelem alaposabb tanulmányozása kimutatja az igazságot, hogy az emberi dolgokban a fő faktor nem a politika hanem a faj. Az olvasó már elolvasta ezt az alapvető igazságot a bevezető lapjain. Emlékszik rá például, hogy Nyugat-Középázsia, amely a történelem kezdetén elsősorban fehér terület volt, ma fajilag a barna ember országa, ahol a fehér vér csak jelentéktelen csökevényes nyomokban maradt meg. Ázsiának ezen a részén, ahol régen hatalmas fehér birodalmak terültek el és a fehér faj alapvető hazája volt, és melynek faji jellege annyira megváltozott, mi biztosít bennünket arról, hogy a mai hatásos politikai panoráma nem fog sebesen és alapvetően eltűnni? Ez a kérdés példaértékű lesz, ha a Föld politikai térképe helyett faji térképét nézzük meg. Mekkora változás! A politikailag kilenctized fehér kép helyett olyan világot látunk, melynek maximum csak négy tizedét lehet főleg fehérnek tekinteni, a világ maradékát az emberiség többi fajai foglalják el, sárgák, barnák, feketék és vörösbőrűek. Ha földrészekről beszélünk, Európa, Északamerika a Rio Grandeig, Délamerika déli része, Ázsia szibériai része és Ausztrálázsia alkotja az igazi fehér világot, míg Ázsia nagy része, szinte egész Afrika és Közép és Délamerika alkotja a színesek világát. A fajilag két különböző rész területéből 22 millió négyzetmérföld jut a fehérekre és 31 millió négyzetmérföld a színes fajokra. Továbbá arra is kell gondolnunk, hogy a fehér terület egyharmada (Ausztrálázsia és Szibéria) nagyon gyéren lakott és így gyér faji birtokot jelentenek - az egyetlen birtok, mely hosszú távon számít. A fehér és színes világ közti statisztikai aránytalanság még szembetűnőbb lesz, a területi vizsgálatról áttérünk a népességire. Ma 1.7 milliárd ember él a Földön. Ezekből 550 millió fehér, 1.150 milliárd színes. A színes fajok tehát több mint kettő az egy arányban többen vannak, mint a fehérek. A másik alapvetően fontos dolog az, hogy a fehér faj nagy többsége az európai földrészen lakik. 1914-ben Európa lakossága kb. 450 millió volt. Az utóbbi háború kétségtelenül sok millió ember halálát okozta. Az alapvető tény ennek ellenére igaz marad, hogy az egész fehér faj négyötöde a világ területének kevesebb mint egyötödére koncentrálódik, Európára, míg a faj maradék egyötöde (110 millió ember) szét van szórva a Földgolyón, és meg kell védenie a fehér területeket a színes fajok nyomása ellen, akik tizenegyszer több főt számolnak náluk. A színes fajok 1 150 ezer embere, mint említettem, alapvetően négy kategóriába sorolhatók: sárgák, barnák, feketék, és vörösbőrűek. A sárgák a színesek legnagyobb számú képviselői, számuk 500 millió. Hazájuk Keletázsia. Majdnem ugyanilyen létszámúak a barnák, akik 450 millióan vannak. A barnák a Csendes Óceán széles öve mellett laknak, Délázsiában és Északafrikában egészen az Atlanti Óceánig terjed területük. A feketék teljes száma kb. 150 millió. Központjuk Afrika a Szahara sivatagtól délre, de Afrika mellett vannak csökevényes fekete nyomok Délázsiától a Csendes Óceáni térségig, és jelentős számú fekete lakik Amerikában is. A legkevésbé számosan vannak a vörösbőrűek, a nyugati félgömb indiánjai. Összes számuk kevesebb mint 40 millió, és majdnem mindannyian a Rio Grandétól délre élnek Latinamerikában. Így néz ki a világ etnikai térképe a színeket tekintve, amely mint látjuk, kettő az egy arányban számosabb, mint a fehérek. Ez ijesztő arány, és jelentőségét növeli a tény, hogy az arány tovább változik a színesek javára. Nem lehet kétséges, hogy ma a színes fajok sokkal gyorsabban növekednek, mint a fehér. Az alapvető faji arányból indulva ki úgy tűnik, hogy a fehérek nyolcvan év alatt duplázódnak meg számban, a sárgák és barnák hatvan évenként, a feketék negyven évenként. A fehérek növekednek a leglassabban számban, és a növekedés kétségtelenül tovább fog lassulni, mert területről területre a fehér faj születési aránya pl. Franciaországban a holtpontra jutott és a növekedés megállt. Másfelől egyik színes faj sem mutat csökkenő születési arányt, mindegyik inkább annyi utódot hoz létre, amennyire csak képes. A színes lakosság növekedését csak külső dolgok fékezik mint éhínségek, járványok és törzsi harcok. De a soros iróniája az, hogy a fehér ember szorgalmasan elmozdította a színes szaporodásnak ezeket a korlátait. A színes világ nagyobb része ma fehér politikai irányítás alatt áll. Ahol a fehér ember megjelenik, megpróbálja fölépíteni rendezett civilizációja alapjait. Megszünteti a törzsi háborúkat, fegyvertelen csatát folytat a járványok ellen, és úgy javítja meg a kommunikációt, hogy bővebb és jobban elosztott élelmiszertámogatás minimalizálja az éhínség ártó hatásait. Ezeknek az életjavító akcióknak a hatására a múltbeli nagy halálozási arány, amely a színes fajok szaporodását a múltban korlátozta, kisebb arányú lett, és hasonló arányú, mint a fehér országok halálozási aránya. A színes országok bámulatos születési arányainak csökkentése egész más eset. A következmény a színes világ szinte minden részén a lakosság bámulatos növekedése fehér befolyás alatt. Valójában még azok a színes országok, mint Kína és Japán, melyek megőrizték függetlenségüket, szintén átveszik a fehér ember életmeghosszabbító módszereit és ugyanolyan gyorsasággal növekszik lakosságuk, mint a többi színes országé. Mi lesz ennek az elkerülhetetlen következménye? Csak egy dolgot jelenthet: hatalmas és állandóan fokozódó támadása a túl sok színes embernek zsúfolt színes hazájukból. Emlékezzünk arra, hogy ezek a hazák már ma több embert tartanak el, mint amennyit képesek. A jelenlegi határokat természetesen sok esetben vissza lehet tolni jobb megélhetési körülményekkel, jobb mezőgazdasággal és a modern ipari gépek számának növekedésével ahogy ez Japánban folyamatban van. De a hatalmas népességnövekedést figyelembe véve, mely szükségszerűen bekövetkezik, ezek csak enyhítik a nyomást. Hova öntse a színes világ növekvő emberfölöslegét, amely vagy kivándorlásra vagy éhenhalásra van ítélve? A válasz: Az üresebb területekre a Földön, melyek fehér politikai uralom alatt állnak. De ezekből a viszonylagosan üres országokból a fehér ember sokat saját örököseinek tart fönt. Ennek eredménye az, hogy a színesek növekvő árja fehér gátakkal találja magát körülvéve, mely kirekesztik ígéret földjéről, melyet örömmel elárasztana sötét áradatával. Így a színes világ, mely hosszan és türelmesen vár a fehér uralom idején, ellátva a legalapvetőbb ösztönnel, az önfenntartás ösztönével, szolidaritást érez az uralkodó fehér ember ellen, és a közös célok érdekében az érdekkülönbségek meg fognak szűnni közöttük. A fehér politikai világuralom előtt a színes világon belüli antipátiák elkerülhetetlenül háttérbe szorulnak. A színes világ kérlelhetetlen nyomását faji terjedésre jól tette láthatóvá a világ jófejű angol tudósa, doktor E. J. Dillon, aki ezt írta több mint egy évtizeddel ezelőtt: "A probléma élet-halál kérdés, valóságos szfinxi kérdés azok számára, akiket a legközelebbről érint. Mert egyetlen faj sem, akármilyen alsóbbrendű is legyen, fog megelégedni azzal hogy lassan éhenhaljon azért hogy mások hízhassanak és könnyebb soruk legyen, különösen akkor nem, ha jó esélye van arra, hogy harcoljon életéért." (E. J. Dillon, "Az ázsiai probléma" Korszerű áttekintés, 1908 február) A színes tételnek ez a fehér állítása annak pontos tükörképe, amit a színesek maguk mondanak. Például a japán tudós, Ryutaro Nagai professzor ezt írja: "A világot nemcsak a fehér fajnak csinálták, de a többi fajnak is. Ausztráliában, Délafrikában, Kanadában és az Egyesült Államokban hatalmas lakatlan területek vannak, melyeket be lehetne népesíteni, és noha a jelenleg uralkodó erők ellen vannak a földfoglalásnak, sárgák belépését nem engedik meg. Így a fehér faj ugyan megengedi a vándormadaraknak és a vadállatoknak azt, amit megtagad rokonától, a sárga fajtól. A nemesség arroganciája és fennhéjázása hozza magával, hogy maguknak adják a legjobb és legtöbb földet, de ez semmi, ha a fehér faj viselkedésére gondolunk más színűekkel bizonyos országokban. (Ryutaro Nagai a Japáni újságban. Idézet az amerikai összefoglalók áttekintéséből, 1913 július, 107. o.) A fehér uralom és kirekesztés miatti keserűség ébredt fel sok színesben, és ezekre jellemzőek egy Angliában nevelkedett afgán sorai röviddel a háború előtt. A mi "politikai előítéletünket, mely gyáván és hitványul kasztokká teszi Európát és Amerikát" gyalázva diadalittasan azt jósolja, hogy egész Ázsia harcba fog szállni Európa és Amerika ellen. Anyagot mutat a Dzsihádról, mely a pániszlám, pánázsiai szent háborúra szólít föl, a leszámolás napjára, az új Attila és Tamerlán hódítására, akik puskákat és ágyúkat fognak használni dárdák és nyársak helyett. Süketek vagytok az ész szavaira és a tisztességre, és így a kard lecsapó szablyájának kell megtanítani titeket, amikor színét vörösre változtatja." (Achmet Abdullah, " Mohamedán szemüvegen át nézve, " Fórum, 1914 október) Ezek az állítások természetesen nem kivételek vagy új dolgok. A színes fajok soha nem fogadták szívesen a fehér uralmat és mindig csökönyösek voltak fehér irányítás alatt. A tizenkilencedik század vége felé általánosan elfogadták a fehér uralmat mint kellemetlen de elkerülhetetlen tényt. Négyszáz éven át a fehér ember földrész földrészhez adott hódításainak haladásakor, nyugtalan tengerészettel és technikailag magasrendű fegyvereivel, amelyek minden helyi ellenállást letörtek. Idővel ezért a színes fajok beletörődtek a fehér uralomba, mintegy beletörődtek a végzetbe, és noha soha nem kedvelték a fehér embert, elfogadták és féltek tőle. A tizenkilencedik évszázad utolsó évtizedeiben a viselkedés változásának figyelmeztető jelei tűntek föl. A sárga és barna fajok, akiket a nyugati eszmék fölizgattak, a fehér embert kritikusabb szemekkel kezdték nézni, és elkezdtek azon tűnődni, hogy felsőbbségét csak a körülmények szerencsés összejátszásának köszönheti-e, amelyek megfelelő eszközökkel saját oldalukra állíthatók. Japán úgy tesztelte azt az elméletet, hogy buzgón járt a fehér ember iskolájába. Ennek eredménye volt az 1904-es orosz-japán háború, hatalmas jellegű esemény, melyet még ma sem ismernek el teljesen. Az a háború természetesen csak egy jel volt, erők egész sorára, melyek újraébresztették Ázsiát. De dramatizálta és megvilágosította azokat az eszméket, melyek félig öntudatlanul érlelődtek színes agyak millióiban, és mind Ázsia, mind Afrika örömmel és reménységekkel telítődött. Mindenek fölött a fehér legyőzhetetlenség legendája, az elesett bálvány, a porban hevert. Noha a színes világ fölszabadult a képzelt terror alól, pontosan látta a fehér ember gyakorlati erejét és fölmérte annak a föladatnak a nagyságrendjét, hogy ledöntse a fehérek uralmát. Már nem törődött bele annak felsőbbrendűségébe és a végső siker reményét kezdte el elfogadni lelkében, de a folyamatot általában lassúnak és nehéznek képzelte el. A fehérek erejétől való félelem és civilizációjának tisztelete így erős visszatartó erők voltak. Ezután jött az első világháború. A színes világ hirtelen látta a fehér népeket, akik eddig fajilag közös frontot tartottak fönt, és most fajon belüli halálos harcba bocsátkoztak, addig nem látott kegyetlenséggel; látta, hogy ugyanazok a népek dühösen küzdenek egymás ellen, és egymást rekesztik ki mint kérlelhetetlen ellenségek; látta, hogy a fehér faji egységben szakadék támadt, politikai és erkölcsi örvények, és ezek fönnmaradtak a fehér emberek között. A színes ember észrevette mindennek a jelentőségét, egymás szemébe néztek és ott remények fényét látták. A fehér világ darabokra szakadt. A fehér összetartás széthasadt és megrázkódott, és a fehér hatalomtól való félelem és a fehér civilizáció tisztelete úgy omlott össze, mint a kidobott ruhák. Ázsia bazárjain keresztül sziszegő suttogás hallatszott: "A kelet lesüppedni látja a nyugatot!" Az öröm kevert kórusa, a gyűlöleté és gúnyé hallatszott a színes világ minden részéről. Kínai tudósok, Japán professzorok, hindu tudósok, török újságírók és amerikai néger szerkesztők mind együttesen erőteljesen kritizálták a fehér civilizációt és éltették a háborút és a fehér arrogancia és mohóság tusáját. Így jellemezte a konstantinápolyi Tanine, a legfontosabb török újság az európai erőket: "nem nézik a rosszat saját országukban vagy másutt, de határainkon beavatkoznak a legkisebb eseménybe is. Minden nap elvesznek jogainkból és függetlenségünkből egy részt; élve fölboncolnák remegő húsunkat és nagy darabokat vágnának le belőle. Mi, uralva forradalmi szellemünket szívünkben, összeszorított de erőtlen ököllel, halkan és nyomasztott hangon ezt morogjuk mintha tűz égne bennünk: "Ó, csak esnének el egymás keze által! Ó, csak ennék meg egymást! És íme, ma föleszik egymást, ahogy a török kívánta, hogy megtegyék." (Idézet az irodalmi szemelvényekből, 1914 október 24, 784. o.) Az amerikai néger író, W. E. Burghardt Dubois ezt írta a színes világról: "Ezek a népek és fajok alkotják az emberiség döntő többségét, és csak addig fogják eltűrni ezt a bánásmódot, ameddig erre kényszerítik őket és egy perccel sem tovább. Harcolni fognak, és a színes vonal harca a vademberségben és embertelenségben túl fog haladni minden eddig látott háborút. A színeseknek sok mindenre kell emlékezniük és nem fognak felejteni." (W. E. Burghardt Dubois "A háború afrikai gyökerei" Atlanti óceán havilap, 1915 májusa.) "Mit jelent az európaiak háborúja nekünk keletieknek?" kérdezte a japán író Yone Noguchi. "Az a legszomorúbb zuhanását jelenti az úgynevezett nyugati civilizációnak, hitünk, hogy az magasabb és becsületesebb alapokra épült mint a mienk, hirtelen ledőlt és eltűnt; sajnáljuk, hogy valahogy túlbecsültük annak boldog lehetőségeit és annak felületes csillogása és dicsősége megtévesztett bennünket. Legutóbbi nyugati utazásom igazolta, hogy az úgynevezett dinamikus nyugat civilizáció teljesen ellentétes az ázsiai hittel, és ha valaki nem tisztel másokat, akkor csak egyvalami jöhet, háború, nyílt vagy burkolt. (Yone Noguchi, "A nyugati civilizáció hanyatlása" A nemzet (New York), 1914. október 8.) Ez volt a színes világ reakciója a fehérek halálos harcára, s a hosszú harci mind Ázsiát mind Afrikát mélyen megrázta. Nem történtek nagy robbanások a háború évei alatt, eltekintve attól, hogy a cenzúra fátylainak fölemelkedése fölfedte, hogy mennyire kevéssé vannak az ilyen robbanások távol tőlünk. Ettől eltekintve Ázsia és Afrika ma forrong, és nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a forrongás nem elsősorban a háború következménye. A háború csak fölgyorsította a már régen, 1914 előtt is létező mozgalmat. Ha az első világháborút elkerültük volna, a huszadik század biztosan a széles faji kiegyenlítő mozgalmak ideje lett volna, amelyben a fehér ember mai világuralmi helyzete erőteljesen megváltozott volna, különösen Ázsiában. De ha a fehér faj és fehér civilizáció nem szenvedte volna el az első világháború hatalmas anyagi és erkölcsi veszteségét és annak még ma is kiegyenlítetlen utóhatásait, a faji kiegyenlítődés folyamata akkor sokkal fokozatosabb lett volna és sokkal kevesebb fölfordulási lehetőséggel járt volna. Ha a fehérek ereje érintetlen maradt volna, akkor az erőteljes ütésgátlóként működött volna, mely sok színes hatást fölvett volna és zavarta volna azokat. Ennek eredményeképpen a világ faji elkerülhetetlen egyenlősége olyan fokozatos lett volna, és csak haladásnak tűnt volna és nem forradalomnak. A ma látható erős törések és egy általános faji zavargás akkor valószínűleg lehetetlen lett volna. De nem így történt. A fehér faj szívét önmaga ellen fordították, és a sorsdöntő 1914 augusztus 1-én a fehér faj, elfeledve a vér és kultúra kötelékét, nem megfontolva a színes világ nyomását, halálos csatába kezdett. Egy szörnyű ciklus indult el, melynek végét senki sem látja előre - Versailles döntő csatát okozott. A föld legszörnyűbb háborúját rossz béke zárta le amely nem gyógyította meg a régi sebeket és újakat tépett föl. A mai fehér világ elerőtlenedve és gyógyítatlanul fekszik. A színes világ olyan föltételeket lát, melyek gyors álmokra és erőszakos akciókra bujtják föl. Ez a világ faji problémájának jelenlegi állapota általánosan kifejezve. Ennek a bonyolult problémának különleges elemeit taglaljuk a következő fejezetben.
A sárga ember országa a Távolkelet Itt lakik hosszú idő óta a mongol fajnak nevezett emberfaj. A legutóbbi időkig a sárgák külön életet éltek. Óriási hegyekkel, forró sivatagokkal és átjárhatatlan óceánnal elválasztva az emberiség maradékától a Távolkelet önálló világ volt, élte a maga életét és saját civilizációját építette föl. Csak a modern népmozgások vad északi nomádjainak, a hunoknak, tatároknak és hasonlóaknak sikerült a nyugati barna és fehér világokkal kapcsolatba kerülni. A sárga világ etnikus központja mindig is Kína volt. A történelem hajnala óta ez a hatalmas idegközpont volt az a központ, melyből a civilizáció kisugárzott a Távolkeletre. Erről a "közép királyságából", ahogy ő magát eszes módon nevezte indult ki a többi sárga nép is; a japánok és koreaiak keletre, a sziámiak, az annamiták és kambodzsaiak délre; a nomád mongolok és mandzsuk északra. E népek számára Kína hatalmat képviselt, néha megbüntetve szemtelenségüket, de mindig a rendezett civilizáció alapelveit sugallva. Noha a különféle távolkeleti népek egyedi fejlődése különféle volt, de a közös kínai alapból erednek. Annak ellenére, hogy a modern Japán meteorként emelkedik föl a Távolkelet politikai urává, nem szabad elfelejteni, hogy Kína nemcsak kulturálisan de fajilag és területileg is a sárga világ központja marad. A sárga faj négyötöde Kínában él, itt kb. 400 millió kínai él szemben a 60 millió japánnal, 16 millió koreaival, a 26 millió indokínaival és kb. 10 millió fajilag nem kínai emberrel akik Kína politikai határán élnek. A sárga világ egy teljes korszakon át el volt zárkózva, először a természet miatt, majd aztán az elzárkózást maguk a sárga népek folytatták tovább. A fehér faj nagy hódító útjai kb. 400 éve a fehér embert elhozták a Távolkeletre is a tengeren portugál hajósok személyében, és a szárazföldön a kozák kalandozók közelítették meg Szibéria lakatlan területein keresztül. De a fehér idegenekkel való rövid ismerkedés után a sárga világ úgy határozott, hogy nem akart velük közösködni és szigorúan kiutasította őket. Ez a kiutasítás nem volt kínai különlegesség; minden sárga nép így járt el körülbelül ugyanabban az időben. Kínában, Japánban, Koreában és Indokínában ugyanaz a reakció ugyanazokat az eredményeket vonta maga után. A sárga világ ösztönösen úgy érezte, hogy a fehér ember pusztító, felborítja különleges fejlődésének befolyását, amelyet változatlanul meg akart tartani. Háromszáz évig a sárga világ meg tudta őrizni elszigeteltségét, azután a múlt évszázad közepén a kitartó fehér nyomás ledöntötte a korlátokat és a sárga fajokat teljes kapcsolatra kényszerítette a külső világgal. Egy pillanatra a fehér emberek üdvözölték a nyitást a Távolkelet irányában, de később sok fehér megfigyelő sajnálta hogy a tartózkodó fajokat erőszakkal vonszolták a világesemények sodrába. Egy ausztráliai író, J. Liddell Kelly megjegyzi: "mélységesen tévedtünk, amikor túl hamar rákényszerítettük magunkat az ázsiai fajokra. Az ázsiaiak ösztöne elszigetelődésre és elkülönülésre a civilizáció más formáitól sokkal helyesebb volt, mint a mi őrültségünk amellyel a mi vallásformáinkat, erkölcseinket és iparosodottságunkat rájuk kényszerítettük. Ennek a viselkedésnek a gyökere nem fajgyűlölet, még csak nem is faji idegenség; ez tévedhetetlen ösztön, amelyet az elmúlt években tanult meg az ázsiai, hogy saját fejlődése a civilizáció skáláján a legjobban akkor halad, ha hagyják, hogy saját módján fejlődjön. A káros európai erőszak miatt elvetette ezt az elvét. Ne szégyelljük elismerni, hogy neki volt igaza és mi tévedtünk. (J. Liddell Kelly, "Mi a helyzet az ázsiaiakkal?" Westminister Review, 1910. szeptember) Helyesen vagy helytelenül, a dolog megtörtént, és a sárga fajok, akiket belekényszerítettek a világ hadterébe alkalmazkodni kezdtek új politikai környezetükhöz, és megtanulták a túlélés módszereit az uralkodó fárasztó körülmények között. Hagyományos kiegyensúlyozott, elégedett rendszerük helyett állandóan érezték a dinamikus nyugati szellem hatásait, amely gyors anyagi haladást akart elérni és erőszakos, terjeszkedő haladást. Japán volt az első sárga nép, amely rendszeresen járt a fehér ember iskolájába, és mivel gyorsan átvette a fehér ember haditechnikáját, ennek eredménye hamar megmutatkozott győzelmében Kína fölött 1894-ben és Oroszország fölött tíz évvel később. Japán könnyen elért győzelme a hatalmas Kína fölött meglepte a világot. Hogy azok a "nagyon intelligens gyerekek", ahogy egy régi brit miniszter jellemezte őket, olyan hamar elsajátították a nyugati módszerek technikáját, szinte hihetetlen volt. A lecke teljes jelentőségét nem értették meg rögtön, és az új Japán erejét még alábecsülték. Jó példa volt a japán erő európai alábecsülésére egy holland író 1896-os javaslata, mely szerint, hogy megelőzzenek egy japán agressziót a holland indiai szigetekre vegyék el Japántól Formózát, melyet az Kínától szerzett meg győzelme után. "Hollandiának" mondta az író "meg kell szerezni a szigetet." (Schlegel professzor a Hague Dagblad-ban. Idézet Az irodalmi szemelvényekből, 1896 november 7, 24. o.) Ennek a nyilatkozatnak groteszk volta az azt követő történelem fényében mutatja, hogy a világ hogyan mozdult tovább huszonöt év alatt. Japán hódító törekvései már abban az időben fejlettek voltak, és hangok óvtak a japán imperializmustól. Ugyanabban a hónapban, amikor hollandunk javasolta, hogy vegyék el Formózát, egy ausztráliai a következő sorokat írta egy melbournei újságban utóbbi japáni útjairól: "Míg autóban ültem néhány japán tiszttel, ezek Ausztráliáról beszélgettek, mondván, hogy az jó nagy ország nagy erdőkkel és kitűnő termőfölddel rizs és más termékek termelésére. Az Ausztráliába települt fehérek, úgy vélték ezek a tisztek, olyanok, mint a kutya a jászolban. Így Ausztrália jó részét el akarják venni fejlesztésre, mert kár egy ilyen szép országért, hogy parlagon heverjen. Ha a két ország között viszály lenne, bölcs dolog lenne hadihajókat küldeni Ausztráliába és egy részét elfoglalni. (Audley Cootes Melbourne Argusban. Idézet az Irodalmi szemelvényekből, 1896 November 7, 24. o.) Ha a világ bármilyen módon félreértette a japán-kínai viszályt, ezt nem állíthatjuk az orosz-japán háborúról 1904-ben. A sárga győzelem visszhangja az egyik nagy fehér erő fölött a Föld két végéből verődtek vissza és furcsa következtetések sorára sarkallottak, melyeket még ma sem ismerünk teljesen. Az ezeken a távoli mezőkön folytatott háború reakcióját egy későbbi fejezettben tárgyaljuk. Hatása a Távolkeletre mai aggodalmunk forrása. Az európai lakosok majdnem egyhangú véleménye szerint az a háború nagy ökölcsapás volt a fehér fensőbbségnek. A Kelet elismert tudósa, Meredith Townsend ezt írta: "Biztosra vehető, hogy Japán győzelmét alaposan megérzi az európai államok többsége. Ausztria kivételével minden európai ország nagy erőt fordított Ázsia meghódítására, amely kétszáz éven keresztül folyt, de amelynek e sorok írója szerint most meg kell szűnnie... Egy rendelkezés, mely a betolakodó európaiakat kiutasítja ázsiai birtokaikról biztosan jönni fog, ha ezt Tokióban még nem is hozták nyilvánosságra, és egy mozgalom támogatja ezt, amelyről eddig keveset mondtak. Senki, aki valaha is tanulmányozta a kérdést kétli, hogy ahogy vannak íratlan nemzetközi szabályok Európában, úgy Ázsiában is vannak ilyenek, és a vélemény az, hogy Ázsia jogosan az ázsiaiak tulajdona, és hogy minden olyan esemény, amely ennek a megvalósításához közelebb hoz, örömteli esemény az ázsiaiak számára. Japán győzelmei új erőt és szívet adnak az ázsiai népeknek és törzseknek, akiket bosszant az európai uralom, és újra meggyőzi őket, hogy elég erejük van ellenállásra, és erős impulzus fog rajtuk keresztülmenni, hogy hasznát vegyék a japán tanításnak. Természetesen ahhoz évek szükségesek, hogy ez az új erő láthatóvá legyen; de az idő nem olyan fontos Ázsiában, és mindannyian képesek ugyanarra a titoktartásra, amelyet Japán mutatott azelőtt. " [Meredith Townsend, Ázsia és Európa (negyedik kiadás, 1911). A negyedik kiadás előszavából, xvii-xix. oldal] Ez a Meredith Townsend azt tanította, hogy az ázsiai elme helyesen látszik magukból a keletiek nyilatkozataiból. Például a BUDDHISM Burmában, Rangoonban, a sárga és barna világ indiai-kínai határán reményét fejezte ki, hogy a keletiek szövetkeznek a fehérek ellen. "Úgy gondoljak" írja az újság "nem lenne nagy csoda, ha ennek a háborúnak a végén védelmi szövetség jönne létre Japán, Kína és esetleg Sziám között - egy új Monroe doktrína a Távolkelet számára, amely a meglévő államok integritását garantálná a további nyugati agresszió ellen. A nyugat a gyöngébb fajok elleni minden agresszióját a legalkalmasabb túlélésének doktrínájával igazolta; alapjában a jövendő emberiség számára az a legjobb, ha az alkalmatlan fajok kihalnak és helyet adnak az alkalmasabbaknak. Ez a doktrína éppolyan alkalmas egy lehetséges árja-mongol konfliktusra, ha valaha harc törne ki köztük a világ uralmáért, és amelyik azt túléli, az az alkalmasabb, ha a mongol győz, akkor a mongol nem 'veszély' az emberiségre nézve, hanem annak jobbik része. " (Idézet az amerikai szemlék szemléjéből, 1905 február, 219. o.) Az orosz-japán és az európai háború közti évtizedben a Távolkeleten más elsőrangúan fontos esemény is történt: Az 1911-es kínai forradalom. A tizenkilencedik évszázad vége táján a világ komolyan vitatta a Kína föltörését. Egy hatalmas birodalom 400 millió lakójával, az egész emberi faj egynegyede abban az időben annyira letargikusnak tűnt, hogy gyors tönkremenését jósolták meg. A Föld keselyűi már gyülekeztek a döglődő test fölött, tervezve "Kína földarabolását" hasonlóan Afrika mai földarabolásához. De ez soha nem következett be. A japáni háború óriási sokkja fölrázta Kínát látva az országot fenyegető veszélyt. Az első reformkísérleteket megállította az özvegy császárnő, de az ő reakciós uralmát a boxerlázadás szüntette meg és az ijesztő nyugati 1900-as fenyegetés. Ez alkalommal megértették a leckét. Kína fölébredt a rázkódástól. A mandzsu császárság ugyan megrázkódott, de a nép nyomása fölfelé kényszerítette azt. 1900 után minden évben egyre gyorsabb reformok voltak láthatók, a reformokat nem fölülről kényszerítették az országra, hanem alulról kényszerítették az uralkodóra. Amikor a mandzsu uralkodók velük született lassúságuk miatt nem tudtak lépést tartani a fölgyorsult nemzeti irammal, a köztársaság forradalmának növekedő árja elsöpörte őket és megszűnt császárságuk. Még a mandzsu terheléssel is azokban az években a haladás olyan mértékű volt, hogy a legbölcsebb külföldi megfigyelőket is meglepte. W. R. Manning 1919-ben ezt írta: "Ha a bölcs Konfúcius egy évtizeddel ezelőtt tért volna vissza, akkor szinte otthon érezte volna magát a huszonöt évszázaddal azelőttihez nagyon hasonló világban. Ha mához egy évtizedre térne vissza, majdnem annyira máshol érezné magát, mint Rip Van Winkle, ha a jelenlegi fejlődés aránya folytatódik." (W. R. Manning, " Kína és az erők a Boxer mozgalom óta", Amerikai nemzetközi jogi újság, 1910. október). 1909 táján a kínai dolgok tudósa, Harlan P. Beach megjegyezte: "Azok, akik mint én össze tudják Kínát hasonlítani a huszonöt évvel ezelőttivel, alig hiszik el, amit látnak." (Idézet Manningtól). Mindennek tetejében jött a forradalom, melyet az annyira élesszemű megfigyelő, mint doktor Dillon úgy üdvözölt, mint "az évezred legfontosabb eseményét" (Contemporary Review, 1911 december). Bármekkora baklövéseket is követtek el a forradalmárok (és sokat követtek el), a forradalom erkölcsi hatásai óriásiak voltak. A nyugati újítások árama minden kínai tartományban nagyon fölgyorsult. A néptömegek először érdeklődtek valóban a politika iránt, függetlenül a gazdasági vagy személyes dolgoktól. Végül is a szinte vallásos családhoz való ragaszkodást, amely a múltban szinte egyedül látható köteléke volt a faji szolidaritásnak, nagyban támogatták az eltérő új elvek, melyek a nemzeti öntudatot és a hazaszeretetet hirdették. Ilyen volt a helyzet a Távolkeleten az első világháború kitörésekor - egy modernizált, erős Japán, és egy fölébresztett, de még szervezetlen Kína. Az első világháború Japánt automatikusan a Távolkelet legerősebb államává tette azzal, hogy csökkentette Európa beavatkozását a Kelet ügyeibe. Mindenki tudja, hogy Japán hogyan erősítette meg helyzetét azzal, hogy befolyást szerzett Kínában. Japán módszerei brutálisak és cinikusak voltak, de egy picivel sem rosszabbak mint a fehér nemzetek módszerei akik befolyásra törekednek. És Japán fontosnak tartja befolyását Kínában. Japán, egy alapvetően szegény ország nagyszámú népességgel úgy látja, hogy Kína nagyszámú természeti kincseinek kiaknázása, előnyös helyzet a kínai piacon, és Kína nemzeti forradalmának irányítása olyan módon, hogy az ne legyen ellenséges Japánnal szemben, csak ez biztosíthatja jövőjét. Japán viselkedése nagy szomszédjával szemben felsőbbrendűség és aggodalom keveréke. Kína hagyományos békeszeretetére alapul, de túl eszes ahhoz, hogy ne vegye észre azokat a hatalmas lehetőségeket, melyeket a modern nemzeti eszme rejt. Egy japán újságíró, Adachi Kinnosuke ezt írja: " A huszadik század Dzsingisz Kánja a naplobogót olyan mongol hordával veszélyeztette, mely Krupp fegyverekkel lehet hogy fölébreszti a nyugati humorérzéket. De összességében nem kellemes látni egy 400 milliós szomszédot, amely modern fegyverekkel van fölszerelve, korszerűen kiképzett hadsereggel. Az ébredő Kína mindezt jelenti, és ennél többet is, amit ma esetleg még nem is ismerünk. Japán nem tudja elfelejteni hogy közte és e között a rémálombeli Kína között csak egy keskeny tengerszakasz van. " (Adachi Kinnosuke, "Veszélyezteti Japán kereskedelme az ázsiai békét ? A világ munkája, 1909 április.) Tény, hogy a "fiatal Kína" már sokat megmutatott abból a kellemetlen forrongásból amely a nemzeti ébredések velejárója. A francia megfigyelő, Jean Rodes ezt írja erről: " Egy dolog minden gondolkodó embert aggaszthat, hogy ez az új nemzedék egyáltalán nem foglalkozik kínai tudományokkal, amellett nem ismeri a nyugati tudományt sem, de meg van győződve arról, hogy mindent tud, elvesztette értékeit, nemzeti kultúráját vagy idegen kultúráját. Csak aggódással várhatjuk az ilyen tudatlanság eredményeit, amely mérhetetlen büszkeséggel van ötvözve, és amely a mai kínai fiatalság jellemzője." (Jean Rodes a francia Ázsia c. műben, 1911 június) Egy másik francia megfigyelő, Rene Pinon 1905-ben a Kiang-Su tartományban hallotta, amikor általános iskolás gyerekek a következő dalt éneklik: "Azért imádkozom, hogy országom határai olyan erősek legyenek, mint a bronz; hogy túlhaladja Európát és Amerikát; hogy maga alá gyűrje Japánt; hogy szárazföldi és tengeri haderejét csillogó dicsőség övezze; hogy az egész Földön lobogjon a sárkányos zászló; hogy a birodalom uralma terjedjen és haladjon előre; azt kívánom, hogy birodalmunk alvó tigrisként hirtelen ébredjen föl és bőgve ugorjon a csatába." [Rene Pinon, La Lutte pour le Pacifique" 152 o. (Párizs, 1906)] Japán mesteri politikája Kínában ma kétségtelenül veszélyes. Kína nemzeti érzése ma növekedett Japán ellen, és a Japán elleni neheztelés keserű és elterjedt. De Japán úgy érzi, hogy a játékot érdemes játszani és azt hiszi, hogy a kínai faji lélek és a világ előrehaladása általában végső sikerét elő fogja segíteni. Tudja, hogy Kína a múltban mindig beletörődött az idegenek jelenlétébe, ha az ellenállás nem kecsegtetett sikerrel. Másfelől úgy látja, hogy a fehérek kitiltásának vágya a Távolkeleten erősen jellemzi a sárga embereket, különösen a kínaiakat. Kína születő nacionalizmusát a fehérellenes csatornába irányítani és a kínai hazafiságot a nagyobb "pán-mongoloid"-dá változtatni Japán rendkívül ragyogó győzelmét hozná. Megnövelné tényleges erejét és az erő és dicsőség szinte határtalan képét hívná életre. Maguk a kínaiak sem vakok a kínai-japán együttműködés előnyeit tekintve. Ösztönösen hisznek benne saját képességeikben, tudják, hogy hogyan szabadultak meg minden hódítójuktól, és sok kínai ma úgy gondolkozik, hogy egy kínai-japán együttműködésből, akárhogy is tevődik az össze, "Han kifürkészhetetlen fiai" végül is az oroszlánrészt kapnák meg. Soha senki sem kételkedett a kínai ember rendkívüli gazdasági hatásosságában. Szörnyű korok nehézségei válogatták ki a sűrűn lakott ország lakóit a legvégsőkig menve, a kínai faj a gazdasági feszültségek legrosszabb körülményei közötti túlélésre is képes. Otthon egy kínai egész életét szó szerint az éhhalál küszöbén éli át. Ha kellemesebb körülmények közé kerül egy másik országban, a kínai ember magával viszi munkabírását, amely megdöbbenti versenytársait. A városi ember, doktor Wu-Ting-Fang jól mondja népéről: "A gyakorlat igazolja, hogy a kínai mint munkaerő könnyen legyőzi versenytársait. Szorgalmasak, intelligensek és rendesek. Olyan körülmények között is tud dolgozni, amely kevésbé keményebb fajok embereit megölné; olyan hőségben, mely egy gyíkot is megölne, olyan hidegben, mely egy jegesmedvének is kellemesnek tűnne, megőrizve energiáját a fáradhatatlan munka hosszú órái során és csak pár marék rizsre van szüksége mindehhez." (Idézet Alleyne Ireland "a sárga veszély gazdasági szempontjai" c. művéből, Északamerikai szemle, 1900 szeptember) Ezt a kínai megfigyelést a legelismertebb külföldi megfigyelők is megerősítik. Az ausztráliai gondolkodó, Charles E. Pearson, ezt írta a kínai nemzedékről alapművében a "nemzeti élet és jellem"-ben: ": Rugalmasak mint a zsidók, megélnek a tibeti fennsíkon éppúgy, mint Szingapúr napsütése alatt; a zsidóknál is sokoldalúbbak, kitűnő munkások és jó katonák és tengerészek; kereskedelmi képességeik jobbak, mint a többi keleti nemzet lakóié. Nincs szükségük zseniális emberekre ahhoz, hogy nagy jövő elé nézzenek." [Charles H. Pearson, Nemzeti élet és jellem, 118 o. (2. kiadás)] És Lafcadio Hearn ezt mondja: "Egy százmilliós nép, évezredeken keresztül fegyelmezetten dolgozó, fáradhatatlanul tevékeny és önfeláldozóan takarékos olyan körülmények között, melyek a halálnál is rosszabbat jelentenének a mi dolgozó tömegeink számára - egy nép, amely röviden rendkívüli küzdelemre képes a legkisebb dicsőségért az életben." (Idézet az Irelandból) A kínai ember gazdasági felsőbbrendűsége nem csak más fajok közt látható, hanem a sárgák között is. Japánt illetőleg, a kínai munkabírása közismert. Ha a kettő gazdasági versenyben találkozik, a kínai kemény ellenfél. A japáni gyarmatokon is mint Formózában vagy Koreában, ahol a kormány a japánt támogatja, a kínai győzött a munkában. Maga Japán, aki erősen neheztel amiatt, hogy a fehérek nem fogadják be kivándorlóit, kényszerítve érezte magát, hogy szigorú kizáró törvényeket léptessen életbe, hogy védje munkaerőit az "olcsó kínai munka" ellen. Mégis helyes számításnak tűnik, ha Kína úgy számolja, hogy Japán győzelmei a fehér ellenfél ellen nagyrészt Kína javát is szolgálják. Végül is Kína és Japán alapvetően ugyanaz a faj és kultúra. Lehet, hogy erőteljes családi vitáik vannak, de végső soron hihetetlenül gyorsan megértik egymást és meglepően gyorsan meg tudnak egyezni. Egy dolog bizonyos: Mindkét túlnépesedett ország szükségét fogja érezni a faji terjedésnek. Mindezek miatt a mai politikai feszültségeket Kína és Japán között nem tekinthetjük állandónak, és jól tennénk, ha figyelnénk arra, hogy Japán diplomáciájának fontos célja a szoros együttműködés Kínával. Japán programja először is az, hogy megakadályozza a további fehér előrenyomulást a Távolkeleten azzal, hogy egy távolkeleti Monroe doktrínát hozott létre, mely Japán uralmán alapul és ha ez lehetséges, a többi távolkeleti nép erkölcsi támogatását élvezi. A japáni politika következő fokozata a fehér tulajdonú vállalatok rendszeres megsemmisítése. Ezzel minden japán alapvetően egyetért. E mellett létezik a teljes faji egyenlőség biztosításának igénye és a bevándorlási szabadság biztosítása a fehér országokba, ezenfelül nagy hódítások és a világuralomra irányuló tervek is. Ezek az utóbbi célok nem általánosan osztott nézetek Japánban. de hatalmi körök támogatják ezeket, akiknek jelentős befolyásuk van a japán császárság hatalmi köreiben, és befolyásuk mértéke nagyobb létszámuknál. Noha Japán tervei és szándékai jelentősen kiszélesedtek 1914 óta, körvonalaik már egy évtizeddel azelőtt is láthatóak voltak. Rögtön Oroszország fölött aratott győzelme után Japán egész Keletázsiában megerősítette befolyását. Különösen súlyt helyeztek a többi ázsiai néppel való szoros kapcsolatra. Ázsiai diákokat hívtak meg, hogy japáni egyetemeket tanuljanak, és valóban ezrek jöttek. Társaságok sorát alapították, melyek feladata volt, hogy a kulturális és gazdasági kapcsolatokat erősítsék Japán és Kína, Sziám, a Csendes Óceáni térség sőt még India között is. A zárókő a "Pánázsiai társaság" volt, melyet Okuma herceg alapított. Néhány tényt érdekes elolvasni ezekről a kevéssé ismert társaságokról. Például volt egy "Csendes Óceáni" társaság, ("Taheijoka"), melynek bevezetőjében olvasható: "évszázadokon keresztül a Csendes Óceán hadszíntér volt a nemzetek hatalmi harcában. Ma egy nemzet jóléte vagy hanyatlása Csendes Óceáni birtokainak függvénye: A Csendes Óceáni térség ura a világ ura. Mivel Japán annak az óceánnak a közepén van, melynek hullámai mossák partjait, figyelmesen nyomon kell követnie és világosan át kell tekintenie a Csendes Óceáni térség kérdéseit. (Idézet Scie-Ton-Fa-ból, "La Chine et le Japon, " Revue Politique Internationale, 1915 szeptember) Ugyanilyen érdekes az indiai-japán egyesület, melynek tevékenysége sajátságos a Japán és a Brit Birodalom közti szövetséget tekintve. Egyik alapító iratában (Okuma herceg tollából) olvasható: "Minden ember egyenlőnek született. Az ázsiaiaknak bizonyos joguk van arra, hogy magukat európainak nevezzék. Ezért teljesen jogtalan, hogy az utóbbiak jogot formálnak az előbbiek fölötti uralomra." (Irodalmi szemelvények, 1910 március 6, 429. o.) Az okirat sehol sem említi India politikai kötelékeit Angliával. Okuma herceg 1907 őszén ezt mondta Indiával kapcsolatban: "Mivel európaiak elnyomják őket, India 300 millió lakosa Japán védelmét keresi. Elkezdték bojkottálni az Európával folytatott kereskedelmet. Ezért ha Japán nem használja ki a lehetőséget és nem megy Indiába, csalódást okoz az indiaiaknak. India régóta a kincsek országa. Nagy Sándor elég kincset talált ott, hogy száz tevét telerakjon vele, Mahmud és Attila szintén talált kincseket Indiában. Miért ne nyújtaná ki Japán karjait ez után az ország után most, hogy a nép keresi Japánnal a kapcsolatot. Japánnak el kellene mennie Indiába, a Déli tengerre és a világ más részeire. (A Irodalmi szemelvények, 1908 január 18, 81. o.) 1910-ben Putnam Weale, a keleti ügyek egy tudós angol kutatója ezt mondta: "Nem kétséges tovább, hogy egy nagyon körültekintő politikát kell csendesen és ügyesen követni. Minden tagadás ellenére tény, hogy Japán az iskolák és a helyi nyelven írt újságok nagy részét kezében tartja Keletázsiában, és hogy a jelszó, Ázsiát az ázsiaiaknak állandóan hallható nemcsak az iskolaigazgatóktól és szerkesztőktől, de a kereskedőktől és házalóktól is, és minden utazó embertől." [B. L. Putnam Weale, A színek konfliktusa, 145-6 o. (New York, 1910)] Lehetetlen megmondani, hogy pontosan mi az eredményük ezeknek a Japán erőfeszítéseknek. De az biztos, hogy az első világháború előtti években a távolkeleti gyarmatokon jelentős nemzeti nyugtalanság volt. Francia Indokínában az 1908-as forradalmi mozgalmak miatt 10 ezer embernyi francia haderőt kellett bevetni, és noha szigorúan elnyomták a lázongást, 1911 és 13-ban új lázadásokat fedeztek föl. Sok költséget és katonai akciót okoztak a holland-indiai nyugtalanságok is, a Fülöp szigeti függetlenségi mozgalom pedig terepet kezdett nyerni. Hogy a Távolkelet növekvő önbizalmat vetített előre a fehér ember végső pozícióját illetően ezeken a területeken, azt az angol újságíró, J. D. Whelpley jelezte, aki röviddel az európai háború kezdete után ezt írta: Nyugati eszmék segítségével a Távolkelet gyorsan eléri azt a szolidaritást, melyet nem érhetett volna el tisztán keleti módszerekkel. A nyugaton hallható önelégültség a keleti modernizáció miatt bölcsességhiányt vagy a megértés hiányát mutatja az új események iránt Japánban, Kínában, Keletszibériában és a Fülöp Szigeteken. Az utóbbi években a távolkeleti szolidaritás csak egy szempont volt, míg más dolgokban az erős nyugati népek saját szabályaik szerint jártak el. Mára a szellemi külsődleges szolidaritás megmaradt, és ehhez csatlakozik a szolidaritás politikai és anyagi téren, amely idővel csökkenteni fogja a nyugat szerepét a távolkeleti ügyekben viszonylagos jelentéktelenségig. El lehet mondani, hogy már elértük ezt a pontot és hogy egy teszt be tudná bizonyítani a világnak, hogy a Távolkelet a nyugat beavatkozását tűrhetetlen pimaszságnak tekintené. (J. D. Whelpley, "East és West: A hasadás új vonala, " Két hetenkénti szemle, 1915. május) Japán törekvéseinek célját tekintve figyelembe kell venni a közvéleményt megoszló véleményét arról, hogy mekkora sebességű haladás célszerű Japán terjeszkedéséhez, és ez magyarázza meg Japán különféle reakcióit a fehér uralomra. Hivatalosan Japánban kulcsszerepet játszott a diplomáciában a jelenlegi évszázad elejétől az Angliával való szövetség, melyről először 1902-ben tárgyaltak és a szerződést 1911-ben jelentős változásokkal módosították. Az 1902-es szövetség általában népszerű volt Japánban. Elsősorban Oroszország ellen irányult és kifejezte a szerződő felek közös aggodalmát emiatt. 1911-re a helyzet erőteljesen megváltozott. Japán tervei a Távolkeletet illetően, különösen Kínát tekintve sok helyen aggodalmat keltettek, és a távolkeleti angol közösségek az új szövetséget a brit diplomácia ügyetlen lépésének tartották. Japánban is voltak tiltakozások a szerződés ellen. A hivatalos források a biztonság kedvéért hangsúlyozták a barátság szükségességét a tenger királynőjével egy szigetország, mint Japán számára, de ellenzéki körök rámutattak Anglia minden körülmények közötti visszautasító magatartására egy esetleges háborúba lépésre az Egyesült Államok ellen, amely az új szerződés lényeges része volt, és azt mondták, hogy Japán mindent nyújt, de ezért semmilyen ellenértéket sem kap. A japán és angol nézetkülönbség Kínát illetően megerősítette az angolellenes érzelmeket, és 1912-ben egy félhivatalos japán újság annak az általános érzésnek adott hangot, hogy a szövetség inkább hátrányos volt mint előnyös és lehetséges szerződésekre utalt Oroszországgal és Németországgal, később megjegyezve: "Németország egészséges imperializmusa és tudományos fejlődése jó hatással lenne népünk előrehaladására, míg a német kitartás és szerénység pontosan az amire szükségünk van. A német gazdagság és ipari teljesítmény fokozatosan halad Nagybritannia és Amerika színvonala felé, a német hadsereg és haditengerészet pedig példaszerű a világon. A Kiaochow öbölben bérelt területe kapcsolatba hozza velünk, és szándéka, hogy kiaknázza a Shantungi bányákat, érdekes közösséggé teszi őt számunkra. Nem túlzás azt állítani, hogy a német érdekek Kínában erőteljesebbek minden más európai népénél. Ha az Angliával való szerződés hatályát veszti, boldogan fogjuk Németország kezét megszorítani. (Irodalmi szemelvények, 1912 július 6, 9. o.) Az európai háború kitörése Japánnak nagyszerű lehetőséget adott (melynek előnyeit ő gyorsan át is látta) arra, hogy megszüntesse a fehérek hatalmát Távolkeleten. A Kiaochowi német erődítményt hirtelen lecsökkentették, míg Németország területeit a Csendes Óceán Egyenlítőtől északi területein japán erők szállták meg, a Caroline, Pelew, Marianne és Marshall szigetcsoportot. Itt Japán megállt és udvariasan elutasított minden olyan javaslatot, hogy hadsereget küldjön Európába vagy Nyugatázsiába. Területe a Távolkelet volt; valódi célja a fehér befolyás csökkentése itt és irányításának megszilárdítása Kínában. Japán magyarázata teljesen őszinte volt ezekben az ügyekben. Egy félhivatalos japán gyarmati újság 1915 őszén ezt írta: "Kína területi épségének megőrzésére Japán hajlandó bármely néppel harcolni. Japán nemcsak Oroszország és Németország ilyenirányú ambícióival száll szembe, hanem mindent meg akar tenni azért, hogy Anglia és a Egyesült Államok szemet vessenek Kínára. A kínai probléma megoldása nagyon fontos Japánnak és Nagybritanniának kevés köze van hozzá." (Idézet Scie-Ton-Fa-ból) Ugyanilyen nyíltak voltak Japán intései az angol szövetségeshez, hogy ne forduljon szembe Japán előrehaladásával Kínában. Az angol kritika és ultimátumsorozat, mellyel Japánt arra kényszerítették, hogy visszavonuljon Kínának adott ajánlataitól, haragos intéseket szült, mint a Tokio Universe intését 1915 áprilisában: "Az ellenséges angol vélemény szembefordul Japán kínai igényeivel. Az angolok elfelejtik, hogy a Japánnal való szövetség erősen segített nekik 1905-ben Oroszország ellen és a mostani háborúban ez biztosította gyarmataik biztonságát a Csendes Óceánon és a Távolkeleten. Ha Japán Angliával szövetkezett, akkor annak részleges célja az volt, hogy Kínában a japán befolyást erősítse és Oroszország beavatkozása ellen. Ma az angolok megszegik kötelezettségeiket Japánnal szemben, mert nem támogatják ügyét. Vigyázz, Anglia! Japán nem tűri az ingadozást; kész arra, hogy fölmondja az angol-japán szövetséget és Oroszországgal szövetkezzen - egy erő, mellyel teljesen megegyezhet a távolkeleti érdekeket illetően. A jövőben Németországhoz is közelebb akar kerülni. Az angol gyarmatok nagy veszélybe kerülnek." (Idézet Scie-Ton-Fa-ból) Az orosz-japán szövetség veszélyét illetően az újság igazi jós volt, mert egy évvel később Japán és Oroszország kormánya diplomáciai közeledés után szövetségre lépett. Ebben az okiratban Oroszország elismerte Japán előjogát Kína fölött, míg Japán elismerte Oroszország különleges érdekeit Kína nyugati függőségeit, Mongóliát és Turkesztánt illetően. Japán így egy másik fehér erőt semlegesített a Távolkeleten, mert Oroszország lemondott terveiről, hogy Kínát irányítsa, pontosan azt, amely 1904-ben a háborút provokálta. Időközben folytatódott az Anglia ellenes sajtókampány. Erre tipikus példa a következő szerkesztői cikk Tokio Yamatotól: " Nagybritannia szívében soha nem akart Japán szövetségese lenni. Nem akart szoros kapcsolatra lépni velünk, mert minket induló népnek tekintett nagyon különböző vérrel és vallással. Csak a körülmények kényszerítették arra, hogy velünk szövetkezzen. Nagy beképzeltség lenne tőlünk azt gondolni, hogy Angliát tényleg érdekelte barátságunk, ami nem igaz. Oroszország érdeklődése India iránt és a német fölemelkedés vitte rá, hogy nekünk kezet adjon." (Irodalmi szemelvények, 1916 február 12, 369-70.o.) Ezzel egyidőben sok jó dolgot mondtak el Németországról. A háborúban egy pillanatig sem mutatott Japán ellenségességet Németország iránt. Ugyan kiűzte Németországot a Távolkeletről kis ravasz lépésekkel, de a Kiaochow előtti csatát a legkisebb gyűlölet nélkül vívták meg, a német foglyokkal tisztelettel bántak, a német polgári személyeket nem zaklatták. A japán írók nagyon nyíltan állították, hogy ha Németország kivonul a Távolkeletről és beleegyezik Japán uralmába Kínában, akkor nem volt semmi ok arra, hogy Japán és Németország ne legyenek jó barátok. Nemhivatalos diplomáciai levélváltás gyakran történt a két ország között a háború idején, és a múlt miatt nem volt egyik oldalon sem gyűlölet. Az 1917-es év két jelentős változást hozott a világ helyzetébe: Az Egyesült Államok és Kína belépését az első világháborúba és az Oroszországi forradalmat. Mindkettő kellemetlen volt Japánnak. A változás, hogy a gyakorlatilag fegyvertelen Amerika baljós elsőosztályú haderőként harcol a Távolkeleten, míg Kína csatlakozása a nagy szövetséghez (melyet Tokió keserűen ellenzett) kivette azt a diplomáciai elszigeteltségből és potenciális barátokkal látta el. Az Oroszországi forradalom szintén meghökkentette Tokiót. 1916-ban mint láttuk Japán megértette magát a cári rendszerrel. Az új Oroszországi kormány ismeretlen volt és egész másként működött mint a régi. Oroszország bolsevik anarchiába zuhanása új távlatokat is nyitott. Nemcsak Északmandzsúria, de Szibéria nagy területei is, egy szinte üres világ hatalmas potenciális gazdagsággal állt csábító módon nyitva. A japáni politikai életben az erős imperialista elemek haladást kezdtek követelni. Egy ilyen akciót, vegyes haderő küldését Szibériába hogy megszüntessék a bolsevikok machinációit, mely most ellenséges volt a szövetségesekkel szemben és Németország kezére játsszon, a szövetségesek hamarosan jóváhagytak. Tokió imperialista pártja ajkába harapott és kihívóan nem véve figyelembe a szövetségesek szerződését, nagy hadsereget küldött Szibériába, elfoglalva az egész területet a nyugati Bajkál tóig. Ez 1918 tavaszán volt. A szövetségesek, melyek akkor halálos csatáikat vívták Németországgal, nem mertek tiltakozni sem, de ősszel, amikor a csaták leapadtak Európában, Japánt vették elő, az Egyesült Államok vezette a folyamatot. Tokióban az imperialista és a mérsékelt párt között kemény vita keletkezett, a hazafiak ellenszegülésre hívtak föl az Egyesült Államokkal szemben akár háborús veszély ellenére is. Aztán hirtelen olyan hírek jöttek, hogy Németország hadiereje összeroppant, és a mérsékeltek győztek. A Szibériai japán hadsereget lecsökkentették, de még így is ez maradt e a legerősebb politikai faktor abban a helyzetben. Németország hirtelen összeroppanása és a háború váratlanul gyors befejezése több módon is szelet fújt Japán vitorláiba, többféle módon is. A hivatalos szerencsekívánatok ellenére sem tudja egy nemzet elrejteni bosszúságát. Japán számára a háború határozott előnyt jelentett. Ez őt automatikusan a Távolkelet urává tette és erőteljesen gazdagította gazdasági életét. Minden további ellenségeskedéssel telt hónap egy gyöngébb fehér világot és ennélfogva erősebb Japánt mutatott. Japán még legalább egy év háborúval számolt. Csoda, hogy a békeidők hirtelen eltűnése csalódást és sajnálatot provokált. A japán külpolitika fenti körvonalai nyilvánvalóvá teszik, hogy a felület alatti változások alatt alapvetően folytonos. Bármelyek is végső céljai, a japán külpolitika minimális célja: Japán hegemóniája a Távolkeleten, ahol a fehér befolyás elenyésző nagyságúra kell hogy zsugorodjon. ez a puszta tényszerű igazság - és egy fehér embernek sincs oka ezt figyelmen kívül hagyni. Igaz, hogy Japán céljai veszélyeztetik a fehér gazdasági érdekeket Távolkeleten. Igaz, hogy ezzel vetélytárs jelent meg és esetleg háború. Ez nem ok erkölcsi fölháborodásra és a japán "aljasság" miatti gyalázkodásra, ahogy ezt ma sokan teszik. A hatalmas faji árak a legelemibb életösztönöket követik: önkiterjedés és önfenntartás. A terjedő élet kifelé való támadása és a veszélyeztetett élet ellentámadása egyenlően normális jelenségek. Az előbbit "bűnözésként" elítélni és az utóbbit "önzésnek" vagy ostoba vagy álszent és mérgező fölösleges gyűlölködést ébresztve, míg objektív pártatlanság őszinte csatát jelent, elkerülhetetlent de olyan, melyet a kölcsönös megértés és tisztelet enyhít. Ez nem csak a sportszerű magatartásra való fölszólítás, hanem nagyon gyakorlatias ügy. Kritikus idők állnak előttünk; olyan idők, amikor intenzív faji nyomás magas feszültséget, sőt háborúkat fog előidézni. Ha az emberek nyíltan állnak szembe egymással és elkerülik a kísértést, hogy a velük szemben állókat, akik ellenszegülnek kívánságaiknak legyőzzék vagy mint gonosz hitetleneket tulajdonukká tegyék, a csata elveszti veszélyességének felét, és a háborúk ( ha szükségesek) kegyetlensége félig meg lesz nyirbálva. Az európai háború váratlan vége ahogy láttuk, megerősítette a japáni számításokat. Diplomatáinak ügyessége a versaillesi konferencián lehetővé tette Japán számára, hogy learassa a háborús nyereségeket. Japán területszerzései Kínában benne vannak a békeszerződésben Kína dacos tiltakozása ellenére, és Japán befolyását Kína ügyeibe hallgatólagosan elismerték. Japánnak abból is előnye származott, hogy a színes fajok előharcosaként lépett föl siettetve a faji egyenlőség életbe léptetését mint a békekötés részét, különösen a bevándorlást illetően. A japán diplomaták természetesen nem várták el komolyan, hogy követeléseiket elfogadják; valójában biztosan nagyon meglepődtek, amikor sikerük volt tekintve Japán szigorú törvényeit bevándorlás és idege földtulajdon ellen. Ennek ellenére ez nyilvános lépés volt, hasznos a jövőbeni propagandacélokra és reklámozta Japán üzenetét, mint a színesek ügyének vezetőjéét. Japán haladása a Távolkelet ura szerepe felé egyszerűen leolvasható a térképről, amely föltűnően mutatja be a japán hatalom területi nyereségeit az utóbbi huszonöt évben. Japán ma egész szigetláncot birtokol, mely Ázsia keleti szigetsorát foglalja magába Kamcsatka csúcsától a Fülöp Szigetekig, míg az, hogy elfoglalta Németország Óceániai szigeteit az Egyenlítőtől északra fontos stratégiai területeket ad neki a Csendes Óceán közepén. Az ázsiai földrészen elfoglalt hídfői tehát erősek és jó helyzetűek. A koreai félszigettől (ma Japán része) határozottan igényt tart a hatalmas kínai területre, Mandzsúriára, de csak Mandzsúriától délre a Pecsili szoros mellet fekszik a gazdag kínai terület Santung, mely japán befolyási övezetté vált a háború eredményeként. Így Japán birtokolja Kína fővárosát, Pekinget mint a satu pofájában, és akkor alkalmaz katonai nyomást, amikor kedve van. Délkínában másik japáni befolyási övezet van, Fukien tartomány szemben a japán szigettel, Formózával. Végül egész Kínában vannak japán bányászati koncessziók, mint a nemrég megszerzett Hankowi nagy acélbányáké, a Jangce folyó mentén Kína szívében. Hogy ez a Kína fölötti japán birodalom megmarad-e vagy sem, egy dolog biztosnak látszik: a jövőben fehér terjeszkedés lehetetlen a Távolkeleten. Minden ilyen kísérlet összeforrasztaná a japán imperializmust és kínai nacionalizmust egy "szent szövetségbe" melynek eredménye valószínűleg a fehér ember gyors kiutasítása lenne mindenünnen Keletázsiából. Ez valószínűleg úgyis be fog következni, amint Japán és Kína a túlnépesedés és az egyesült potenciálok hatására egyet fog érteni. Mert a népesség nyomása a fő faktornak tűnik a Távolkelet ügyeiben, célszerű lenne a Távolkeleten keresni helyet a túlnépesedés levezetésére hogy meghatározhassuk, mennyire lehet ezt a faji terjeszkedést otthon kielégíteni, és ezzel csökkenteni de legalábbis késleltetni a közvetlen nyomást a fehér világ politikai és faji határaira. Hogy elkezdjük, Japán lakossága (kb. 60 millió) kb. évi 800 ezer fővel növekszik évente. Kínának nincs modern népesedési statisztikája, de 400 milliós lakosságának évi növekedése japáni arányokkal számolva 6 millió lenne. Japán és Kína lakott részét teljesen betelepültnek tekinthetjük, ami a mezőgazdaságot illeti, a népesség további intenzív növekedése a gépipar fejlődésének függvénye. Mindkét országnak vannak ritkán lakott területei jelenlegi határaikon belül. Japán északi szigete Hokkaido (Yezo) -nak nagy területű mezőgazdasági területe van, mely szinte lakatlan, néhány szigete kis levezetővel szolgálhat, míg Korea és Mandzsúria nagy gyarmatosítási lehetőségeket nyújt, habár a kínai és koreai verseny olyan mértékben akadályozza meg a japán gyarmatosítást, ahogy ezeknek a területeknek a nagysága és természeti kincsekben való gazdagsága ezt első pillantásra mutatná. Kínának még több gyarmatosítható területe van. Mongólia és kínai Turkesztán, noha mindkettő sivatag, hatalmas területein belül hatalmas termékeny területeket rejt hogy sok millió kínai parasztnak adjon megélhetést, ha ott modern utak és vasutak épülnek. Mandzsúria kínai gyarmatosítása is gyorsan halad előre, és folytatódni fog minden ellenére, amit Japán ellene tesz. Végül Tibet hatalmas fennsíkja nyit figyelemre méltó lehetőségeket. Mindezt figyelembe véve nem mondható el, hogy akár Kína, akár Japán jelenlegi határai mögött olyan területtel rendelkezik, amely el tudná látni azt az óriási népességgyarapodást, amely a következő pár nemzedék során fog bekövetkezni. A tülekedés levezetésére két út fog nyílni: a Távolkelet más területein való letelepedés, melyek ma fehér irányítás alatt állnak, és színesek lakják, valamint nyomás azokra a területekre, melyek fehér politikai irányítás alatt állnak és fehér lakosságuk is van. Ezek természetesen igen különböző fejezetek, mert míg a fehér lakosság nem szállhat örökké szembe a mongol invázióval színes területeire, szinte biztosan harcolni fog az ellen, hogy a sajátmaga által használt településekre is nagy számban betelepüljenek más fajok. Az előző részt tekintve úgy tűnik, hogy szinte minden félsziget és szigetcsoport Kína és Ausztrália között vonzó területekkel bír a sárgák számára, különösen a kínai faji terjeszkedésre. Etnikailag ezek mind színesek lakta területek; politikailag Sziám kivételével mind fehér uralom alatt állnak. Nagybritannia, Franciaország, Hollandia és a Egyesült Államok ezen területek birtokosai. Az ott lakó fajokat illetően egyik sem látszik akkora életerővel és gazdasági hatásossággal bírni, hogy védekezzenek a szabad kínai bevándorlás ellen. Mikor a British Straits területeken, Északborneóban, francia Indokínában, holland Indiában, az amerikai Fülöp Szigeteken vagy a független Sziámban kínaiak betelepültek, ha megengedték nekik, szinte kiszorította az eredeti népességet, azt cselekvésre képtelen eltűnő kisebbséggé téve. A kínai faji expanzió fő gátjai ezeken a területeken jogi akadályok vagy a bevándorlás tiltása, és az ilyen akadályok alapvetően mesterségesek és ha a körülmények változnak, eltüntethetők. Sok megfigyelő azt jósolja, hogy ezek az országok végül kínaiakká lesznek. Alleyne Ireland, ezeknek a területeknek a szakértője ezt mondja: "Minden okunk megvan azt föltételezni, hogy a trópusi területeken, talán Indiát kivéve a kínai ember, még ha nem is vándorol be erősebben mint eddig, fokozatosan ki fogja szorítani az ott élő népeket." (Alleyne Ireland, "A sárga veszély gazdasági szempontjai " Északamerikai szemle, 1900 szeptember) ha ez igaz, akkor Kínának itt hatalmas levezetője van fölösleges népessége számára. Úgy becsülik, hogy csak Holland India fejletlen területei 100 millió olyan személy eltartására képesek, akik a szerény kínai síkságon élnek. Jelenlegi lakosságuk 8 millió félvad ember. Kína faji expanziójának lehetőségei kitűnőek a Távolkelet színes területein. De Japánról nem lehet ugyanezt mondani. A mérsékelt éghajlatú szigeten élő japánok nem tudnak az éghajlathoz úgy alkalmazkodni, mint a kínaiak. A japán, mint a fehér ember, nem viseli el a trópusi meleget, és nem képes úgy ellenállni a sarki hidegnek, mint a fehér ember. Formóza ugyan nem igazából trópusi, de a japán gyarmatosítók nem érzik itt jól magukat. Másfelől, még Hokkaidó sarki hideg tele (mely a japán szigetek része) is túl hidegnek tűnik a japánok ízlésének. Japán így nincs annyira alapvetően érdekelve az ázsiai trópusi területeken mint Kína. Ezek kétségtelenül értékes gyarmatok lennének Japán számára, ahogy most is értékesek a fehérek számára. De soha nem tudnák levezetni Japán túlnépesedését, mert a kínai ember túlszárnyalja a japánt kereskedelemben és betelepülő gyarmatosításban is. Japán éghajlati követelményei magyarázzák Japán jelenlegi terjeszkedését Keletszibériában, és még ha ott állandóan le is telepedne, a terület mégsem oldaná meg Japán népesedési problémáját. A kínai ember számára Szibéria nagyon megfelelne. Jól elszaporodna ott és az egész területet rövid időn belül föltöltené. De a japán paraszt, aki nem bírja a hokkaidói telet, nem tudná elviselni Szibéria sarki időjárását. Így a japán kivándorlásra Észak- vagy Délázsia üres részei nem alkalmasak. Ázsián kívül természetes levezető az Egyesült Államok, Ausztrálázsia és Latinamerika mérsékelt éghajlatú részei. De ezeket a levezetőket a fehér ember szigorúan elállja, aki ezekre saját faját akarja telepíteni, és ezeket az akadályokat csak erőszak döntheti le. Ebben veszély van, nemcsak a Távolkelet, de az egész világ békéje számára. A japánok buzgó hazafisággal átitatva hazájukat a világ vezető országává akarják tenni, gyötrődnek a jelenlegi faji határok korlátain. A kínai óriás szárnyán, melynek baljós növekedését pontosan meg tudja jósolni, Japán úgy látja, hogy végül le kell mondania nagyszabású terveiről, ha csak nem tudja faji és politikai területét kiszélesíteni. Röviden: Japánnak területet kell találnia, ahol japánok tízmilliói szaporodhatnak ha nem akarja, hogy az idő árnyékot vessen rá, még ha föl is tételezzük, hogy nem fullad meg vagy robban föl a zsúfoltságtól, még mielőtt ez bekövetkezik. Ez agresszív külpolitikájának titka, krónikus imperializmusának, különös hódítási és világuralmi álmainak. A vágy, hogy a szamuráj kardja utat vágjon, ott van minden japán agyában - Japán soviniszta irodalmának könyvtára nagy és növekvő. Jó példa rá Satori Kato füzete, melynek címe: "A Csendes Óceán uralma, ", melyet 1909-ben adtak ki. Itt az író kifejti: "háború esetén Japán, mintha varázsló keze irányítaná, meg tudná hódítani a Csendes Óceánt, melyen olyan flották vannak, melynek legénysége Nelsont tekinti példaképének és olyan szellemű hadseregeket szállított a Távolkelet, mely győzött Trafalgarnál. Hogy Japán beismeri-e vagy nem, állandó célja a Csendes Óceán uralma. Noha a jelenlegi világ fölött úgy tűnik, hogy béke van, senki sem tudja megmondani, hogy mikor szállnak a népek újra háborúba. Japán sikerének biztosításához nincs szükség szövetségre Angliával. Az a szövetség bármelyik pillanatban megszűnhet, és ettől Japán nem veszít csatát - győzelmét emberei vívják meg, nem pajzsok -viszonylagosan gyönge dolgok. (A Irodalmi szemelvények, 1909 november 13) A legutóbbi háborút természetesen nagyban segítették ezek a harcias érzelmek. Látva saját megnövekedett erejét és a fehér világ elgyöngülését, Japán sovinisztái megpillantották a zavarosban halászás előnyeit. A "világuralom" kifejezést jobban hangsúlyozták mint hajdan. Például 1919 nyarán a Tokio Hochi, Okuma herceg újságja diadalittasan jósolta: "Az a kor amikor az angol-japán szövetség tengely volt és az amerikai-japán együttműködés Japán külpolitikájának alapvető faktora volt, elmúlt. A jövőben nem keletre kell néznünk ha barátokat keresünk, hanem nyugatra. Verjék le az Oroszországi bolsevikokat és jöjjön egy békésebb csoport uralomra. Ezekben Japán erős szövetséges fog találni. Azután nyugatra vonulva a Balkánra, Németországba, Franciaországba és Olaszországba, a világ nagyobb része befolyásunk alá kerülhet. Az angolszászok zsarnoksága a békekonferencián olyan mértékű volt, hogy az Isteneket és embereket is bosszantotta. Lehet hogy van aki alázatosan engedelmeskedik nekik alávaló érdekeik követésekor, de a dolgok olyan irányba változnak, ahogy fönt említettem." (Irodalmi szemelvények, 1919 július 5, 31. o.) Még meglepőbbek a következő idézetek az 1916 őszén írt japán imperialista nyilatkozatból: "Fajunk ötven milliója az, amivel meghódítjuk és birtokoljuk a világot! Ez valóban dicsőséges gond!..." "Kezdetnek: Kína a miénk. Kína a paripánk! Ahogy Róma a Latiumon lovagolva hódította meg Olaszországot, és Olaszország meghódította a Földközi tenger vidékét; ahogy Napóleon Olaszországon és a rajnai tartományokon lovagolva hódította meg Németországot és Németországot lovagolta meg, hogy meghódítsa Európát; A mai Anglia is gyarmatain lovagol és úgynevezett szövetségesein, hogy meghódítsa erős ellenfelét, Németországot - mi is így lovagoljuk meg Kínát. Így lesz 50 milliós fajunk 500 milliós; Így nő jelentéktelen százmilliós kincsünk aranymilliárdokká!" Milyen jól cselekedett népünk! Milyen jól vezették őket államférfiaink! Nem hibáztak! Most sem szabad hibázni. 1895-ben meghódítottuk Kínát - Oroszország, Németország és Franciaország ellopta hadizsákmányunkat. Mennyivel erősebbek lettünk azóta, és erőnk növekedése még tart! Tíz éven belül megbüntettük Oroszországot és visszavettük tőle tulajdonunkat. Húsz évre rá harci állásba álltunk és visszavettük tulajdonunkat Németországtól; Franciaországgal szemben nincs szükség sietségre. Már megértette, hogy miért tartjuk vissza csapatainkat, melyek egyedül lettek volna képesek arra, hogy kiűzzék a megszállókat földjükről! Szorosan kapaszkodnak távolkeleti zsákmányukhoz, pedig tudják, hogy az a miénk! De nem kell sietni: a világ elítéli a kis tolvajt; csak egy dicső hódítónak jár az emberiség tapsa." "Jól ülünk kínai paripánkon; de a paripa sokáig barangolt elvadulva és most fáradt; gondozásra, több zabra és több vele való foglalkozásra van szüksége. Továbbá nyergünk és kantárunk csak ideiglenesek: dacolna a paripa a háború viharaival? és hogyan dacolna vele?" "Mint Amerikának- az az ostoba fajankó sok pénzzel és sok érzelgősséggel, de nincs összetartó ereje, nincs agya a kormánynak. Ha egyedül lenne, nem lenne szükségünk kínai paripánkra. Jól beszélt barátom a minap, amikor népét nyúlszívű rablóknak nevezte. Amerika minden csatázó faj számára nem ellenség, hanem hatalmas dinnye, érett a levágásra. De vannak más harcias fajok is - Anglia, Németország - ezek fölvágnának minket és megennék belsőnket? Megtennék ezt?" "De Kínát használva paripaként, legyen első célunk egy ország? Vagy a Csendes Óceán, mely a mi tengerünk kell hogy legyen, ahogy ma az Atlanti óceán Angliáé? Egy csábító és könnyű ország, de veszélyes is. Ha ott kezdtünk volna a durva fehér fajok túl hamar fölébredtek volna, elgondolkoztak volna és örökre bezártak volna bennünket tűrhetetlen határaink közé. Ezért a tengernek kell lenni célunknak; de a tenger Nyugatamerikát is jelenti és minden közbeeső szigetet; és azokkal hamarosan jön Ausztrália és India. És azután a harc a világhatalom egyensúlyáért, Északamerika maradékáért. Ha az a mienk, a mi tulajdonunk, mi irányítjuk az egészet -ez a tulajdon méltó fajunkhoz!" Egyedül Északamerika el tud látni egymilliárd embert; ez a milliárd Japán lesz rabszolgáival. Nem a száraz Ázsia, nem az elhasznált Európa (mely sajátos és eredeti emlékeivel és szokásaival a történelem és kultúra érdekében minden esetben fönt kell hogy maradjon), nem a trópusi Afrika alkalmas népünk számára. De Északamerika, az annyira nedvdúsan zöld, friss és tiszta - eltekintve a pár fecsegő korcs jenkitől - a mi jogunk kellett volna hogy legyen annak fölfedezése. A mienk kell hogy legyen a hódítás magasabb és nemesebb jogán. " (Haditörténet és gazdaság, 1917 január, 43-46 oldal). A japán világuralomnak ez az apostola ezután részletesen megvitatja, hogy hogy lehet ezt a programot a legjobban megvalósítani. Emlékeznünk kell arra, hogy amikor ezt írta, Amerika még nem fölfegyverzett nép volt, nyilvánvalóan pacifista eszméktől áthatva. Az ilyen imperialista szélsőségek mint a fenti nem jellemzik egész Japánt. De Japán olyan erős elemét jellemzik, amelytől a fehér világot óvni kell.
A barna ember országa is a Közel és Középkelet. A barna világ egy hatalmas gyűrű mentén vonul Délázsiától Északafrikáig, a Csendes Óceántól az Atlanti Óceánig. A barna és sárga emberek száma nem lényegesen különböző (450 millió barna és 500 millió sárga.), de a két világ minden más szempontból nagyon különböző. Először is, amíg a sárga világ földrajzilag meglehetősen egybefüggő blokk, a barna világ a fél Földet körülveszi, és nemcsak sokkal nagyobb területileg, de természetileg is sokkal sokrétűbb. Ez a földrajzi sokrétűség történelmében és lakóinak jellemében is visszatükröződik. A félrevonult sárga világgal ellentétben a barna világ szinte mindenütt ki van téve idegen befolyásoknak és végtelen sok változást ért meg. Fajilag hatalmas gyűjtőtégely volt, vagy gyűjtőtégelyek sorozata, ahol hódítás és vándorlás állandóan új különféle elemeket hozott, és a legkülönfélébb faji vegyületeket hozta létre. Valójában ma nincs általánosan meghatározott barna típus, ahogy sárga vagy fehér van, hanem csak típusok sorozata, melyek világosan különböznek egymástól. E típusok némelyike, mint az ottomán törökök vagy a perzsák nagyrészben fehérek; mások, mint a délindiaiak vagy a jemeni arabok nagyrészben feketék; másokban, a himalájai és középázsiai népekben sok a sárga vér. Újra, nincs általános barna kultúra, mint a sárgáké vagy fehéreké. A nagy lelki kötőerő az iszlám, de Indiában, a barna lakosság fő területén a lakóknak csak egyötöde tartozik az iszlámhoz. Ennek ellenére a barna népek között alapvetően jó a viszony. Ez a jóviszony rejtett és nem kitapintható jellegű, de létezik, és bizonyos körülmények között jelentősen nyilatkozhat meg. Jelentős vonása, hogy minden közel- és középkeleti nép ösztönösen észreveszi, hogy ázsiai társak, bármilyen keményen is küzdenek csatáikban egymás ellen. Ezt az ösztönös ázsiai érzést történészek már több mint kétezer éve följegyezték, és ma is éppen annyira igaz, mint a múltban. Természetesen a legerősebben nem-ázsiaiak számára látható, ami gyakorlatban mindig fehér embert jelent. A barna és fehér világ viszonya állandó történelmi tényező volt, a kalapács és üllő viszonya, melyeket állandóan megcseréltek a különböző korokban. Az utóbbi négyszáz évben a fehér világ dinamikusabb tényező volt. És az utolsó száz évben a fehér világ példátlanul agresszív életerőről tett tanúbizonyságot míg a barna világ szinte passzív szerepet játszott. Itt újra látható a barnák és sárgák közti különbség. A sárga világ nem érezte a fehér agresszió teljes árját a múlt évszázad közepéig, és még akkor sem vesztette el igazán politikai függetlenségét és hamarosan olyan erőteljesen reagált, hogy mára alapvetően visszanyerte politikai szabadságát. A barna világ másfelől sokkal hamarabb érezte a fehér áradás hatását és politikailag el volt ezzel árasztva. A barna államok úgynevezett "függetlensége " sokszor inkább a fehérek rivalitásának volt az eredménye mint saját erejüknek. Egymás után nyomta el őket a fehérek hatalma. 1914-ben csak három közülük (Törökország, Perzsia és Afganisztán) volt független, és a háború ezt tovább rontotta. Törökország és Perzsia elvesztette függetlenségét, de még mindig rajta vannak a térképen, míg Afganisztánt arra kényszerítették, hogy erősebben ismerje el a fehérek hatalmát mint azelőtt. Így a kör bezárult és a fehérek uralma a barna világ fölött teljes. A politikai győzelmek önmagukban semmit sem garantálnak, és a jelenlegi rend megmaradása a barna világ számára több mint kétséges ha a térkép mögé pillantunk. A barna világ mint a sárga világ, ma erőteljesen reagál a fehér uralomra. A barna reakció valójában már egy teljes évszázaddal ezelőtt megkezdődött és azóta is halad előre, mind saját vitalitása mind a fehér agresszió miatti külső motiváció miatt. A barna reakció nagy dinamikája a mohamedán újjászületés. De mielőtt megvizsgálnánk ezt a mozgalmat, érdemes megnézni az emberi elemeket, melyek itt szerepet játszanak. A barna csoportok közül kiemelkedő népek: India, Irán, "Arabisztán" és "Turkesztán". Az utóbbi két szót különleges értelemben használjuk, hogy etnikai és kulturális csoportokat jelöljenek, melyekre eddig nem volt precíz kifejezés. India a barna világ népességi központja. Több mint 300 millió lélek él határai között, a világ barna embereinek kétharmada. De India nem volt a barna világ lelki vagy kulturális dinamikus ereje, ezek az erők elsősorban az Irántól nyugati barna országokban vannak. Irán (a perzsa fennsík) viszonylag kis terület és kevesebb mint 15 millió lakosa van, de befolyása a barna világ fölött sokkal nagyobb, mint ezt területe vagy népességének száma indokolná. "Arabisztán" az arab vérű vagy arabizált nyelvű népeket jelöli, akik az Arábiai félszigeten és annak szomszédságában, Szíriában és Mezopotámiában laknak, együtt az Északafrikában lakó arabokkal a Földközi Tenger és a Szahara sivatag között. Ezeknek az arab népeknek a létszáma 40 millió, és háromnegyedük Északafrikában lakik. A "Turkesztán" név rokon népek csoportját jelöli, akiket gyakran turáni népeknek is neveznek, akik a Középázsiai Konstantinápolytól, beleértve az kisázsiai ottomán törököket, a Déloroszországi és Kaukázus környéki tatárokat, és a Középázsiai türkméneket. Számuk körülbelül 25 millió fő. Ez a négy föltűnő faj a barna világban. Vizsgáljuk meg a lelki tényezőt, az iszlámot, amelyből a barna reneszánsz eredetileg kiindult, és amelyen a jelenlegi megnyilatkozások alapulnak. Az iszlám harcos életereje azóta hat az emberi elmére, mióta kiindulásakor a szenvedélyes félhold megjelent Franciaországtól Kínáig. De idővel ez a szenvedély lecsillapult és száz éve úgy tűnt, hogy az iszlám az időskori hanyatlás bódultságát érte el. Úgy tűnt, hogy élete kiszállt belőle, és csak a hatástalan száraz formalizmusok és a lélektelen szertartások maradtak meg belőle. De legsötétebb órájában egy hang kiáltott az üres arábiai sivatagból, mely a hívőket javulásra hívta föl. Ez a puritán reformember a híres Abd-el-Wahab volt, és követői, akiket wahabistáknak neveznek, hamarosan bejárták keresztbe-kasul a mohamedán világot, kitisztítva az iszlámot, megszüntetve tespedését és fölélesztve a régi idők szenvedélyét. Így kezdődött a nagy mohamedán újjászületés. Ennek az újjászületésnek, mint minden más regeneráló mozgalomnak megvolt a politikai és lelki oldala. Az egyik első dolog volt, mely a reformerek szemébe tűnt, a moszlém világ politikai gyöngesége és növekvő leigázása a keresztény nyugat által. A tizenkilencedik század első évtizedeiben ment át az újjászületés az iszlámon. És éppen ebben az időben Európa, összeszedve magát a napóleoni háborúk veszteségei után, elkezdte példátlan agresszióját a moszlém Keleten. Ennek eredményeképpen az iszlám vallássá és patriotizmussá forrott össze egy szent szövetségben, mely a moszlém világ szellemi felújulását és politikai egyenrangúsítását tűzte ki céljául. Európa anyagi és katonai magasabbrendűsége természetesen olyan nagy volt, hogy a gyors sikerben hiába reménykedtek. De igazi keleti türelemmel a reformisták megelégedtek azzal, hogy távoli célokért küzdenek, és noha munkájuk eredménye a legtöbb európai számára nem volt látható, hamarosan fölismerhető volt az élesszemű fehér megfigyelők számára. Fél évszázaddal ezelőtt az orientalista Palgrave ezeket a jósi sorokat írta: "Az iszlám ma is hatalmas erő, tele önfenntartó vitalitással és sok agresszióval; ennek egyesült erőivel vívott harc valóban halálos lenne.... A keleti mohamedán népek ráébredtek nyugati keresztény vetélytársaik átütő erejére és ügyességére; és ez a ráébredés először produktív félelmet kelt csodálattal vegyítve, most egyfajta antagonisztikus nemszeretés jegyeit viseli magán, és intelligens gyűlöletét is. Az iszlám sok területén találunk hithű moszlemeket, akik hosszabban tartózkodtak Európában és alaposan megtanulták annak tudását, tudományait és módszereit.... a mohamedánok mélységesen érdeklődnek azok iránt a bizonytalanságok és megosztó erők után, melyek ma gyöngítik a kereszténységet és destabilizálták a modern európai intézményeket. Nézőpontjukból tekintve a moszlémok biztos sziklán állnak, és stabil helyzetük a világ bizonytalan és mozgó többi része helyzetének ellentéte." (W. G. Palgrave, 'Esszék keleti kérdésekről', 127-131 o. (London, 1872).) A stabilitást, amire Palgrave céloz, nem szabad összekeverni a merevséggel. Sokan közülünk ma is azt hiszik, hogy a moszlém kelet reménytelenül kővé van meredve. De azok a nyugatiak, akik jól ismerik az iszlám világot, azt mondják, hogy ez nagyon messze van az igazságtól; ellenben azt hangsúlyozzák, hogy az iszlám jelenleg rugalmas és gyorsan veszi át a nyugati eszméket és módszereket. "Az iszlám Európában hitt merevsége mítosz" (Theodore Morison, "Reformálható az iszlám?" tizenkilencedik század, 1908 október), mondja Theodore Morison, a mohamedán angol keleti kollégium vezetője az indiai Aligarhban. Egy másik orientalista, Marmaduke Pickthall ezt írja: "Nincs az iszlámban több olyan dolog mint a kereszténységben, mely megállítaná a haladást. A modern élet élési módja, melyet a kereszténység valamikor fölfedezett, még nem érkezett meg az iszlámhoz. De halad a folyamat." (Marmaduke Pickthall, "L'Angleterre et la Turquie, " Revue Politique Internationale, 1914. január) Hogy a mohamedán világ hogyan fordította a fehér intézményeket, mint az újságot saját hasznára, hogy azzal új szolidaritást kovácsoljon, jól festi le Bernard Temple. "Minden ehhez vezet" írja "A világpolitika, ahogy azt a mohamedán politikai vezetők szemlélik, harchoz vezet - nem szükségszerűen véres harchoz, de intenzív és életerős harchoz helyért és hatalomért a világ három nagy emberi alosztálya között. A moszlém elméjét mélyen fölkavarja ez a kilátás. Minden moszlém ország kapcsolatban van minden másik moszlém országgal: közvetlenül, különleges kiadások segítségével, zarándokok, utazók, kereskedők és postaforgalom segítségével; közvetve a mohamedán újságok, könyvek, pamfletek, röpiratok és folyóiratok segítségével. Kairói újságokat találtam Bagdadban, Teheránban és Peshawarban; Konstantinápolyi újságokat Basrában és Bombayban; Calcuttai újságokat Mohammerahban, Kerbelaban és Port Saidban." (Bernard Temple, "Perzsia helye a világpolitikában " Középázsiai írások társasága, 1910 május) Ezeket az európai ítéleteket megerősíti az amit az ázsiaiak mondanak magukról. Például egy szíriai keresztény, Ameen Rihani így jellemzi a moszlém világ jelenlegi hatalmát és életerejét: Egy 250 milliós nép, több mint a keresztény világ fele azért harcol, hogy lerázza bilincseit, hogy egyesítse erőit; feltölti magát délen és keleten a primitív élet kimeríthetetlen fogásaiból; északon magába veszi az európai civilizáció bizonyos részeit; egy nagymúltú nemzet, élő hűséggel és nyelvvel, egy sugalmazó könyv, halhatatlan remény, lehet hogy az európai diplomácia megosztotta, de európai hadsereg soha nem győzheti le.... Amit az iszlám elveszít Európa határain, azt visszanyeri Afrikában és Középázsiában modern propagandájával, melyet keresztény módszerekkel folytat. Ez a 'jóindulatú beolvasztással folytatott civilizáció' egyik nagy eredménye. Európa a moszlémot katonaságra képezi ki, aki fegyvereit végül ellene fordítja; és misszionáriusait azért küldi ki, hogy a mohamedán igehirdetőben fölébressze a térítő rosszat." (Ameen Rihani, "Az iszlám krízise, " Fórum, 1912. május) Az erről a tárgyról írt mohamedán irodalomra jellemzők a következő részletek egy 1907-ben kiadott kairói könyvből, melynek egy egyiptomi, Yahya Siddyk a következő címet adta: "Az iszlám népeinek ébredése a hegira tizennegyedik századában" (Azaz a keresztény időszámítás huszadik századában). A könyv kétszeresen érdekes, mert az írónak alapos nyugati műveltsége van, jogi doktorátust szerzett a Toulousei francia egyetemen, és bíró Egyiptomban. Noha 1907-ben írta a könyvet, Yahya Siddyk világosan előre látta az európai háború fenyegető közeledését: "Vegyük észre" írja "ezeket a nagyhatalmakat melyek szörnyű fegyverekkel rombolják le magukat; egymás erejét dacos tekintettel méregetve; egymást fenyegetve; szövetségeket kötve, melyeket folyamatosan megszegnek és jóslatokkal, melyek szörnyű ütései ledöntik a világot és romokkal, tűzzel és vérrel árasztják el! A jövő Isten kezében van, és akarata ellen semmi sem történik!" A fehér világot degeneráltnak tekinti. "Ez azt jelenti" kérdi, "hogy Európa, a mi nagyszerű vezetőnk már elérte fejlődésének tetőfokát? Megszűnt életereje két vagy háromszáz éven át tartó rendkívüli erőfeszítések után? Más szavakkal: Szenilis lett, és hamarosan arra kényszerül, hogy civilizáló szerepét más, kevésbé degenerált, kevésbé neuraszténiás, azaz fiatalabb, erősebb, egészségesebb népeknek adja át? Véleményem szerint a jelen Európa távolságát jelzi, és féktelen gyarmatosító terjeszkedése gyöngeséget és nem erőt jelez. A sok nagyság, erő és dicsőség dicsfénye ellenére a mai Európa meg van osztva és törékenyebb mint valaha, elrejti betegségeit, szenvedését és gyötrelmeit. Végzete engesztelhetetlenül közeledik!.." Európa és a Kelet kapcsolata sok jót és sok rosszat okozott; jót anyagi és szellemi területen; rosszat erkölcsi és politikai téren. A hosszú csatáktól kimerülve, elgyöngülve a briliáns civilizációtól, a moszlém népek elkerülhetetlenül betegek lettek, de nem sebesültek meg, nem haltak meg. Ezek a népek, melyet az ágyúk ereje hódított meg, nem vesztették el egységüket, még az elnyomó rendszerek alatt sem, melyek alá az európaiak hajtották őket... Említettem, hogy az Európával való kapcsolat hasznos volt számunkra anyagi és szellemi értelemben. Amit a reformszellemű mohamedán hercegek mohamedán alattvalói számára meg akartak valósítani, az százszorosan megvalósult mára. Az utóbbi huszonöt évben olyan nagy volt nálunk a haladás a tudományokban, az irodalomban és a művészetekben, hogy joggal reméljük, hogy ezekben a dolgokban elérjük az európaiak színvonalát egy fél évszázadon belül.... "Új korszak nyílt meg számunkra a hegira tizennegyedik évszázadával, és ez a boldog évszázad újjáéledésünket és nagy jövőt nyit meg számunkra! Minden fajhoz tartozó mohamedán népeket új szellő ébreszti föl; minden moszlémet áthat a munka és irányítás szükségességének tudata! Utazni akarunk, üzleteket kötni, a szerencsét megkísérteni, veszélyekkel dacolni. Keleten a mohamedánok között meglepő aktivitás, életkedv van, mely huszonöt éve ismeretlen volt.... Ma a Keleten valódi közvélemény van." Az író így foglalja össze: " tartsuk magunkat biztosan, és reméljünk, reméljünk, reméljünk! Elindultunk a haladás útján: legyen belőle hasznunk! Európa zsarnoksága kovácsolta a mi változásunkat! Európával való kapcsolatunk segíti fejlődésünket és elkerülhetetlenül sietteti újjászületésünket! A történelem ismétli magát: Isten akarata beteljesedik minden akadály és minden ellenállás ellenére... Európa gyámkodása Ázsia fölött egyre névlegesebb lesz - Ázsia kapui becsukódnak Európa előtt! Forradalmat látunk magunk előtt, melynek nincs párja a világtörténelemben. Új korszak köszöntött be!" (Yahya Siddyk, Le Reveil des Peuples Islamiques au Quatorzime Sicle de l'higire (Kairó, 1907).) Az iszlám jelenlegi szellem valóban baljós előjel, mert a mohamedánok száma nagyon nagy. A mohamedánok teljes létszáma 200-250 millió között van, és nemcsak uralják a barna világot Indiát kivéve, de 10 millió követőjük van Kínában is, és sok hívet nyernek az afrikai feketék között is. Az iszlám hittérítő tevékenysége rendkívüli, és hívei őrzik a tanokat. A történelem egyetlen esetet sem ismer, amikor egy moszlém nép elszakadt volna hitétől. Volt, ahol gyökeresen kiirtották, mint a Spanyolországi móroknál, de a kiirtás nem hitehagyás. Az iszlám tartóssága, hogy megmaradásra képes, ha egyszer megvetette lábát minden körülmények között a kiirtást kivéve, észreveendő dolog, És Keleteurópát kivéve ma széles fronton halad előre. Legnagyobb győzelmeit a középafrikai néger fajok közt aratja, ezt a fázist a következő fejezetben tárgyaljuk, de másutt, ugyanolyan körülmények között kisebb mértékben egyeduralkodó. Minden moszlém született misszionárius és ösztönösen terjeszti hitét nem moszlém szomszédai között. Ennek a misszionáriusi beállítottságnak a minőségét jól elemezte Meredith Townsend: "Azok az érzelmek, amelyet a keresztényt térítésre ösztönzik," írja, "a muzulmánban mindazok az indítékok megerősítik, amelyek egy politikai vezetőt hajtanak, és mindazok az indítékok, amelyek egy verbuváló őrmestert hajtanak, amíg a térítés szenvedéllyé nem válik, ami mindenütt, ahol siker kecsegtet és különösen nagyobb mértékű siker, a legcsöndesebb muzulmánt is tüzes dühöngővé teszi, és arra készteti, hogy minden ellenérvvel szembeszállva, beleértve saját legerősebb előítéleteit is, amelyek az újonnan térítendő útjában állhatnak. Fiaként üdvözli, és bárhova is tartozik, ha a megtérítendő néger vagy kínai vagy indián, akár európai, a legkisebb késlekedés vagy megfontolás nélkül adja neki saját gyerekét házastársnak, és teljesen, őszintén befogadja világának legelőkelőbb köreibe. (Meredith Townsend, Ázsia és Európa, 46-47 o..) Ilyen az iszlám hatalmas és növekvő teste, mely ma erőit a lelki újjászületés és a politikai egyenjogúsítás nagy egységének kettős céljába akarja belehegeszteni. Ez a mozgalmat "pániszlámizmus" néven ismerik. A legtöbb nyugati megfigyelő azt gondolja, hogy a pániszlámizmus központja a Kalifátus. A mai európai írók reményekkel tele vitáznak arról, hogy a kalifátus visszaállítja-e az elűzött török szultánokat, ennek átruházásáról az új arab Hedjaz királyságnak, vagy ennek teljes elfojtásáról, és hogy ezek közül melyik vágja le leginkább az iszlám szárnyait. De ez nagyon rövidlátó és részleges látásmód. A Kalifa a Próféta képviselője a Földön, fontos történelmi szereppel bírt, és az intézményt ma is tiszteli az iszlám. De a pániszlám vezetők ennél sokkal szélesebb alapon dolgoznak. A pániszlámizmus tényleges hajtóereje nem a Kalifátusban van, hanem a Hadzs-szerű intézményekben, vagy a Mekkába való zarándokolásban, a "Hablul-Matin" vagy az "Igazhívők kötelékében" és a nagy vallási testvériségekben. A mekkai Hadzs, ahol kiválasztott buzgó hívők tízezrei gyűlnek össze évente a moszlém világ minden részéről, valójában évi pániszlám kongresszus, ahol a hit minden érdekét hosszasan megtárgyalják, és ahol terveket dolgoznak ki annak védelméről és terjesztéséről. Hasonlóképpen mindenütt jelenlévő pániszlám propaganda a "Hablul-Matin", mely fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy fölszámolja a szektás különbségeket és a hagyományos viszályokat. Végül a vallási testvériségek az iszlám világát messzeterjedő szervezetek hálózatával fedik be, gyorsítva tagjaik millióinak buzgóságát és összehangolva energiáikat az esetleges akciók esetén. Ezeknek a testvériségeknek legnagyobbika (noha más fontosak is vannak) a híres Senussiyah, és ennek története jól illusztrálja az iszlám fejlődését az elmúlt évszázadok során. Alapítója, Seyyid Mahommed ben Senussi Algériában született a tizenkilencedik évszázad elején. Magasrangú arab volt aki Fatimától, a próféta lányától származott. Kora fiatalságában Arábiába ment ahol a Wahabee mozgalom hatása alá került. Középkorúként került vissza Afrikába, a Szahara sivatagban telepedett le és itt építette föl a vallási testvériséget, mely nevét viseli. Halála előtt rendje kiterjedt a mohamedán világ minden részére, de Északafrikában kapta meg különlegesen kimagasló helyét. A Senussi rend helyi "zawiákra" vagy páholyokra tagozódik, mindegyik teljes függvénye a nagypáholynak, melyet a mester, El Senussi irányít. A nagymesteri cím a családban marad, ma az alapító unokája a rend vezetője. A Sanussi erődítmény egy oázis nagyon közel a Szaharához. Csak egy európai szem látta ezt a misztikus helyet. Teljes sivatag veszi körül, sok szövetséges forrással körülötte, és az azt megközelítő utakat csak gyakorlott Senussi vezetők ismerik, akik mindegyike inkább ezerszer meghalna minthogy elárulja a mestert, El Senussit, aki nyugodtan ül ott és onnan küldi rendelkezéseit Északafrikán át. Maga a Szahara teljesen Senussi irányítása alatt áll, míg "zawias" távoli területekben bővelkedik mint Marokkó, a Csád tó és Szomália. Ezek a helyi zawiák többek mint csak helyi páholyok. Lelki és világi vezetőik, a "Mokaddemeknek" vagy papoknak és a "wekil"-eknek vagy civil kormányzóknak nemcsak a zawia tagok fölött van tetszés szerinti hatalmuk, hanem az egész közösség fölött - legalábbis ilyen tisztelet vélt ki a Senussi Északafrikában, ahol mindig figyelték és tisztelték a wekil vagy mokaddem szavait. Így, a különféle európai hatalmasságok fölött, brit, francia vagy olasz, mindig áll egy lelki kormány, amellyel a gyarmatosító uralmak óvakodnak ellentétbe kerülni. A maguk részéről a Senussik hasonlóképpen óvatosak, hogy elkerüljék a viszályt az európai hatalmakkal. Hosszútávú, óvatos politikájuk tényleg meglepő. Több mint fél évszázad óta a rend nagy erőt képviselt, de soha nem kockáztatta meg a legfelső kalandot. A sok fanatikus európai ellenes felkelésben, melyek Afrika különböző részein törtek ki, a helyi Sanussi kétségkívül mindig résztvettek, de a rend soha nem szerepelt hivatalosan ezek listáján. Ez a Fábiánusi taktika a nyílt háborút illetően nem jelenti azt, hogy a Sanussik tétlenek. Messze nem. Ellenkezőleg, fáradhatatlanul dolgoznak a tanítás, fegyelmezés és térítés fegyvereivel. A Senussi programja az összeforrasztás, először a moszlém Afrikáé és később az egész moszlém világé, egy fölfrissült "imamáttá" az iszlám korai idejéből. Egy nagy teokráciává, mely minden igazhívőt magába foglal, más szavakkal, pániszlámizmus. De abban hisznek, hogy az iszlám politikai fölszabadítását a keresztény uralom alól alapos lelki újjászületésnek kell megelőzni, ezért a szellemi erőket kell gyűjteni a fölszabadító háborúra és a gyümölcsöző újjáépítésre, mely azt követi. Ez a titka a szekta rendkívüli elzárkózásának. Ezért van az, hogy a Senussi évről évre, évtizedről évtizedre lassan halad előre, lágyan, hidegen, erőt gyűjtve de elkerülve a kísértéseket arra nézve, hogy idő előtt elpazarolja erejét. Időközben Afrikában is megtalálhatók páholyaik és iskoláik, melyek a népet mokaddemjeik és wekiljeik hangjával fegyelmezik és tanítják, és pogány négerek millióit térítik át az iszlámra. És az is igaz, hogy a Senussi vezetői ugyanolyan bölcsek, mint a többi vezető, aki a pániszlám mozgalmat irányítja. Ismerik Európa erősségeit és saját gyöngeségeiket. Ismerik az idő előtti akció veszélyeit. Érezve, hogy az idő nekik dolgozik, megelégednek azzal, hogy kivárják az órát, amikor a belső megújulás és a külső nyomás megtöltötte a bosszú serlegét. Ezért alkalmaz az iszlám csak helyi ellenállást a páratlan fehér agresszióra az utóbbi húsz évben. Ez a fő ok arra, hogy miért nem volt 1914-ben igazi "szent háború". De a szent háború anyagi eszközeit már rég gyűjtik, ahogy ezt a visszatekintő pillantás meg fogja mutatni. Európa hódításai Afrikában és Közép Ázsiában a múlt évszázad vége táján, az azt követő angol-francia megegyezés Egyiptom és Marokkó kölcsönös eltulajdonítására tehetetlen impotenciáról szóló mormolást hívott elő a moszlém világban. Ilyen körülmények között az 1904-es orosz-japán háború lázas remegést küldött az iszlámra. Lehet hogy a japánok bálványimádók, de a hagyományos moszlém utálata a bálványimádók iránt sokkal csekélyebb mint a keresztények és zsidók iránt (ezt Mohamed "A Könyv népei" c. művében fedeztük föl) és azt szinte elfeledték a keresztény járom súlya alatt. Ennek megfelelően a japánokat hősökként éltették az egész iszlám világban. Itt újra látjuk az ázsiai és afrikai fajok és hitek közti megértést (más szavakkal a "pán-színes" szövetséget a fehér uralom ellen", mely annyira szembetűnő az utóbbi években. Hogy az iszlám népei hogyan kezdtek Japánra tekinteni, azt ez a szerkesztői cikk mutatja be egy perzsa újságból: "Kívánatos, hogy olyan erőssé váljunk mint Japán, mely megvédi nemzeti függetlenségét, Perzsiának szövetkezni kéne vele. Egy szerződésre lenne szükség. Japán követnek kéne Teheránban lenni, és japán oktatókat kéne választani arra, hogy segítsék a hadsereg újraszervezését. Kereskedelmi kapcsolatokat is ki kellene alakítani. (F. Farjanel, "Le Japon et l'Islam, " Revue du Monde Musulman, 1906 november) Valóban, néhány jámbor muzulmán azt is remélte, hogy ezt a hősi népet az iszlámra térítheti át. Röviddel az orosz-japán háború urán a kínai mohamedán sejk ezt írta: "Ha Japán úgy véli, hogy egy napon nagyon hatalmas erő lesz és Ázsiát más földrészek urává teszi, ez csak úgy lehetséges, ha átveszi az áldott iszlám vallását." (Farjanel). Al Mowwayad, egy egyiptomi nemzeti újság megjegyezte: "Anglia 60 millió indiai moszlémjával retteg ettől az áttéréstől. Egy mohamedán Japánnal a muzulmán elvek mindent megváltoztatnának. (ugyanott). Tényleg mentek mohamedán térítők Japánba, ahol mosolyogva fogadták őket. Japánnak természetesen a legcsekélyebb szándéka sem volt a mohamedán hitre való áttérésre, de a barna világnak ezek a spontán közeledései illettek ambiciózus terveihez, melyek, ahogy az olvasó emlékezhet rá, éppen akkor öltöttek konkrét körvonalakat. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Japánnak abban a pillanatban nem állt szándékában olyan messzire menni Nyugatázsiába, és az Iszlámnak újra friss keresztény hódítások miatt kellett búslakodnia. 1911-ben történt Olaszország mezítlábas betörése Törökország afrikai gyarmataira Tripoliban. A mohamedán országok haragja olyan keserű volt emiatt a nem provokált agresszió miatt, hogy ez sok európai megfigyelőt komolyan fölriasztott. "Miért talált Olaszország a 'védtelen' Tripoliban ilyen darázsfészket? Kérdezte Gabriel Hanotaux, egy volt francia külügyminiszter. "Azért, mert nemcsak Törökországgal van dolga, hanem az egész Iszlám világgal is. Olaszország elrúgta a labdát - ami nagyon rossz sajátmaga számára - és mindannyiunk számára." (Gabriel Hanotaux, "La Crise mediterraneenne et l'Islam, " Revue Hebdomadaire, 1912 április 13.) De a Tripolii expedíció csak a keresztény támadások kezdete volt, mert a következő évben volt a balkáni háború, mely Törökország európai birtokait egészen Konstantinápoly faláig lenyírta, és őt nyomorékan és hiteltelenül hagyta ott. Ezekre a csapásokra a gyűlölet és aggodalom kiáltása söpört végig az Iszlám világon egyik végétől a másikig. Így értelmezte egy vezető indiai mohamedán a balkáni konfliktust: Görögország egy királya új keresztes hadjáratot rendel el. A londoni kancelláriák életre hívják a keresztény fanatizmust és Szent Pétervár már arról beszél, hogy keresztet kell tenni szent Zsófia templomára. Ma így beszélnek; holnap így fognak beszélni Jeruzsálemről és az Omári mecsetről. Testvéreim! Tartsátok észben, hogy minden igazhívő kötelessége, hogy a Kalifa zászlója alá siessen és föláldozza életét a hit védelméért." (Vámbéry Ármin, "Die türkische Katastrophe und die Islam Welt, " Deutsche Revue, 1913. július) és egy másik indiai mohamedán vezető így szólította föl ünnepélyesen a brit vezetőket: "A jelenlegi kormányt kérem arra, hogy változtasson törökellenes viselkedésén, mielőtt moszlém alattvalók millióinak dühe fölkel, tűzbeborul és katasztrófához vezet." Shab Mohammed Naimatullah, "aktuális török események és a moszlém India, " Ázsiai szemle, 1913 október) Még jelentősebbek voltak az indián mohamedánok fölhívásai bráhmatisztelő honfitársaikhoz, akiket hagyományosan 'bálványimádóknak' csúfolnak. Ezek a fölhívások valóságos forradalom előszelét mutatták, ahogy egyikének a szövegéből föl lehet mérni, mely jelentős módon "A kelet üzenete" címet viseli. "A Kelet szelleme" olvasható ebben a figyelemre méltó iratban "fölkel és visszaveri a nyugati agresszió duzzadó agresszióját! Hindusztán gyermekei, segítsetek bennünket tudásotokkal, kultúrátokkal és gazdagságotokkal; kölcsönözzétek nekünk születési arányotok és a hindu örökség erejét! Keljen föl a Himalája hegycsúcsain rejtőzködő szellemek ereje. Áradjanak imáink a a hadak Istenéhez; az igaz imák legyőzhetik a hatalmat; és hívjátok Isteneitek milliárdjait, hogy semmisítsék meg az ellenség hadseregeit!" (Vámbéry, lásd fönt). Kínában ugyanez a testvériségre hívó hangulat volt látható. A kínai mohamedánok köztársaságpárt forradalma alatt nem maradtak tartózkodóan a háttérben, hanem teljes szívvel működtek együtt buddhista és konfuciánus polgártársaikkal, és doktor Sun-Yat-Sen, egy köztársaságpárti vezet hálásan jelentette: "Egy kínai soha nem fogja elfelejteni a segítséget, melyet moszlém honfitársai nyújtottak a rend és szabadság érdekében." (Vámbéry Ármin, "Közeledés a moszlémok és buddhisták között", tizenkilencedik század, 1912 áprilisa). Az első világháború az Iszlámot tehát mélyen fölkavarva találta az európai agresszió miatt, buzgón tudtában volt saját összetartásának, és nyíltan keresve színes szövetségeseket hogy együtt harcoljanak a fehér uralom ellen. Ilyen körülmények között első pillantásra furcsának tűnhet, hogy nem történt általános iszlám robbanás, amikor Törökország sorozást kezdett 1914 elején és a szultán-kalifa formális parancsot adott a szent háborúra. Ezek a parancsok természetesen nem voltak akkora hibák, mint ahogy a szövetséges jelentések hitették el a nyugati közvéleménnyel akkoriban. valójában minden mohamedán országban, mely a szövetségesek irányítása alatt állt, voltak bajok. Hogy egy párat megnevezzünk: Az egyiptomi lázongásokat csak a megerősített brit csapatok tudták elködösíteni; A tripoliszi fölkelés lángja az olaszok hanyatt homlok menekülését okozta a partokra; Perzsia csak azért nem csatlakozott Törökországhoz, mert Oroszországi nagyon gyorsan beavatkozott, és az India északnyugati határán levő csaták negyedmilliós angol-indiai csapatok jelenlétét tették szükségessé. A brit kormány hivatalosan elismerte, hogy 1915-ben a szövetségesek ázsiai és afrikai birtokait csak egy kézhosszúság választotta el egy nagyon nagy forradalmi összeomlástól. Ez a forradalom biztosan bekövetkezett volna, ha az iszlám vezetői mindenütt elmondták volna sorsdöntő szavaikat. De nem mondták el. Ehelyett befolyásos moszlémok Törökországon kívül általában elítélték ennek akcióit és minden hatalmukban állót megtettek arra, hogy csillapítsák a fanatikus tömegeket. Ezeknek a vezetőknek a viselkedése tanúsítja ítélőképességüket. Észrevették, hogy sem az idő, sem az alkalom nem volt megfelelő a végső küzdelemre a nyugattal. Anyagilag még nem voltak elégé fölkészülve, és nem hangolták össze nézeteiket egymással és jövendőbeli nem moszlém szövetségeseikkel. Mindenek fölött az erkölcsi sietség hiányzott. Tudták, hogy a Kalifa írását Németországban sokszorosították. Tudták, hogy az "ifjútörök" klikk, mely a puccsot végrehajtotta, európaizált hitehagyottakból állt, sokuk még csak névlegesen sem volt moszlém, hanem ateista zsidó. A messzire tekintő mohamedánok nem szándékozták Németország számára kihozni a tűzből a gesztenyét, és nem akarták a porosz világuralmi törekvéseket segíteni, mert ez számukra csak más urakat jelentett volna. Ennél sokkal jobb volt számukra, a fehér világot tovább harcolni hagyni az elkeseredett csatában, hogy gyöngüljön, és nyilatkozzon későbbi terveiről. Eközben az iszlám világ várt idejére, erősödött és várta, hogy mi jön. A versaillesi békekonferencia leleplezte az európai szándékokat, és erre vártak a pániszlám vezetők, hogy tökéletesítsék programjukat és fölébresszék az erkölcsi összetartást népeikben. Versaillesban az európai hatalmak kétségtelenül megmutatták, hogy nem szándékoznak engedni birtokaikból a Közel és Középkeleten. A háború alatt kötött titkos szerződések értelmében az ottomán birodalmat a győztes szövetségesek osztották föl egymás között, és ezek a titkos szerződések voltak a versaillesi szerződés alapjai. Továbbá Egyiptomot brit protektorátusnak nyilvánították az európai harc kezdetén, és alig lett vége a versaillesi konferenciának, amikor Anglia bejelentette, hogy "szerződést" kötött Perzsiával, melyben az is brit protektorátussá vált ténylegesen, ha név szerint nem is. Az eredmény, ahogy előbb mondtuk, az volt, hogy a Közel és Középkelet továbbra is európai uralom alatt maradt, még erősebben, mint azelőtt. De az éremnek volt egy másik oldala is. A háború évei alatt a szövetséges államférfiak hivatalosan számtalan olyan elvet nyilatkoztattak ki, hogy a háborút egy új világrend elérésére vívták, mint a kis népek jogaiért és minden nép szabadságáért. Ezt a nyilatkozatot értékesnek tartották és megőrizték emlékezetükben a keleti népek. Amikor tehát a Kelet látta, hogy a békeszerződést nem ezekre az elvekre alapozták, de imperialista titkos stratégiákra, ez erkölcsi megbotránkozást és az igazság megsértésének érzését hívta elő, mint soha azelőtt. A fölizgatott végzet hullámai nőni kezdtek, melyek a Keletet már azelőtt is erjedésben tartották, és amelyek csak egy nagyobb vihar előzetes hullámának tekinthetők. A keleti ügyek sok európai tudósát mélyen fölizgatták a kilátások. Itt van például Leone Caetani, Sermoneta hercegének ítélete, a keleti és mohamedán kérdések olasz szakértőjéé. 1919 tavaszán így beszélt a háború hatásáról a Keletre: " Megrázkódtatás érte az iszlám és keleti civilizációt alapjaiban. Az egész orientális világ, Kínától a Földközi Tengerig erjed. Mindenütt ég az Európa ellenesség rejtett tüze. Lázadások Marokkóban, tüntetések Algériában, elégedetlenség Tripoliszban, úgynevezett nemzeti megmozdulások Egyiptomban, Arábiában és Lybiában, mindezek a megmozdulások annak a közös mély érzésnek a megnyilvánulásai, és tárgyuk a keleti világ lázadása az európai civilizáció ellen." (Külön telex a New York Timesnak, dátum: Róma, 1919, május 28-a). Az egyiptomi államügyek tipikus illusztrációja annak, hogy mi történik Keleten az utolsó háború vége óta. Anglia 1882-ben foglalta el Egyiptomot, és a brit uralom hatalmas anyagi jótéteményekkel járt, fölhúzva az országot az anarchikus csődből és rendezett jólétet hozva. De a brit uralom soha nem volt igazán népszerű, és az évek során a nemzeti mozgalom állandóan erősödött, jelszava az "Egyiptomot az egyiptomiaknak" volt, és azt követelte, hogy Nagybritannia teljesen hagyja el az országot. Nagybritannia elutasította azt, hogy egyáltalán foglalkozzon ezzel a követeléssel. Gyakorlatilag minden angol egyetértett abban, hogy a Szuezi csatorna életfontosságú összeköttetés a brit birodalom keleti és nyugati része között, és ezért Egyiptom állandó megszállását teljesen szükségesnek látták. Itt tehát világosan teljes ellentét van a brit birodalom és Egyiptom nemzeti érdekei között. A háború előtt pár évvel Egyiptomban akkora volt a nyugtalanság, hogy Anglia kénytelen volt minden megbékélési gondolatot félretenni és elnyomó rendszert vezetett be Lord Kitchener kemény keze alatt. Az európai háború és Törökország vonzódása a teuton haderőhöz friss lázadásokat okozott Egyiptomban, de ezeket nagyon gyorsan megtorolták és Anglia előnyt kovácsolt az ottomán ellenséges magatartásból, megszüntetve a török uralmat Egyiptomban és azt a brit birodalom védelme alá helyezte. A háború alatt Egyiptom csöndes maradt a megszálló angol csapatok miatt, de a háború vége kiadta a jelet a nemzeti tevékenység erős föléledésére. Óhajaikat olyan alapelvekre alapítva mint 'jogok a kisebb népeknek' és 'önkormányzást a népeknek' a nacionalisták azonnali függetlenséget követeltek és Egyiptom ügyét a Versailles békekonferencián akarták tárgyalni. Az angol tilalom ellenére még népszavazást is tartottak, mely aláhúzta követeléseiket. Amikor a brit hatóságok azzal válaszoltak erre az ellenszegülésre, hogy letartóztatták a nacionalista vezetőket, Egyiptomban forradalom tört ki. Ez mindenütt hasonló módon játszódott le. A vasutakat és távíróvonalakat rendszeresen szétvágták. A vonatokat leállították és fosztogatták. Egyes brit tiszteket és katonákat megöltek. Csak Kairóban több ezer házat fosztott ki a csőcselék. A veszély hamarosan még nagyobb lett, amikor a sivatagból beduinok seregei szintén fosztogatni kezdtek. Néhány napig Egyiptom az anarchia szélén rettegett, és a brit kormány elismerte a parlamentben, hogy egész Egyiptomban lázadás van. A brit hatóságok a krízist életerővel és határozottsággal kezelték. Egyiptomban nagyszámú brit csapat állomásozott, megbízható fekete csapatokat hoztak Szudánból, és a fegyelmezett egyiptomi helyi rendőrség engedelmeskedett az utasításoknak. Ennek eredményeképpen néhány hétig tartó kemény csaták után, melyek 1919 egész tavaszán folytak, Egyiptomot újra kezükben tartották ezután. De a jövőre vetett pillantás rendkívül baljóslatú volt. A rendet ugyan helyreállították, de csak a nagyszámú brit és szudáni csapatok garantálták a rend fönntartását. Még a mostani szigorú rendszer alatt is alig telt el egy hónap új lázadások és sok haláleset nélkül. Egyiptom alapvetően nacionalistának tűnik, szóvivői arra esküsznek, hogy nem fogadnak el semmiféle függetlenségcsorbítást, és hosszú távon Nagybritannia észre fogja venni az igazságot abban a nyomatékos mondásban: "Mindent megtehetsz szuronyokkal, de nem ülhetsz rajtuk." India hasonlóképpen alapos nyugtalanság földje. A hatalmas félszigetet Anglia majdnem kétszáz évig irányította, de az utóbbi két évtized gyorsan növekvő mozgalom tanúja a brit uralom ellen. Ezt a mozgalmat eleinte csak magasabb osztálybeli hinduk vezették, a nagy mohamedán elem megtartotta hagyományos hűségét a britek iránt. De mint láttuk a pániszlám mozgalom eljutott az indiai moszlemekhez is, az európai agresszió az iszlám ellen fölkavarta az ő érzelmeiket is, és sok moszlém és hindu félretette ősi ellenszenvét és szolidárisak lettek az európai gyámság ellen. Az első világháború viszonylag kevés veszteséget okozott Indiában. Hindu szélsőségesek csoportjai biztosan szőttek terrorista összeesküvéseket és szívesen vették a német segítséget, de India egészében Angliát támogatta és segített neki megnyerni a háborút emberrel és pénzzel. Ezzel egyidőben az Indiaiak kimutatták, hogy elvárták, hogy hűségük megkapja jutalmát, és a háború vége felé különféle írások láttak napvilágot, melyek a jelenleg uralkodó kormányzat erőteljes változtatására szólítottak föl. Ma Indiát angol polgári kormány vezeti, melynek korrektségét, becsületességét és általános hatásosságát egy jólinformált személy sem teszi kérdésessé. De ez nem elégíti ki többé India szándékait. India nemcsak jó kormányt akar, de önkormányzatot. Az indiai reformálók végső célja a fölszabadulás az európai gyámság alól, noha ezek a hogyanban és mikorban nem egységesek. A legkonzervatívabb megelégedne az önkormányzattal brit vezetés alatt, a középső csoport domíniumi státuszt akar a brit birodalmon belül mint Kanada és Ausztrália, míg a legradikálisabbak teljes függetlenséget követelnek. Még ezeknek a követeléseknek a legkonzervatívabbja is nagy változásokat követel a rendszerben és a brit irányítás csökkentését. Ezek a követelések Angliában gyanakvást és aggódás szülnek. Az angolok rámutatnak, hogy India nem egy nemzet, hanem különféle népek halmaza, melyeket a vér, a nyelv és a kultúra különbözősége választ el, és arra a következtetésre jutnak, hogy ha Anglia irányítása tényleg lazulna, India anarchiába kerülne. India függetlenségének gondolatát az átlag angol elviselhetetlennek tartja, mert azt a brit birodalom és India számára is végzetesnek tartja. Ennek eredményeképpen Anglia nem teljesítette az indiaiak követelését, és India emiatt állandó elégedetlenséget és nyugtalanságot mutat. A brit kormány emiatt kényszerintézkedéseket vezetett be mint a Rowlatt Act-ot és szigorúan elnyomta a lázadást és terrorizmust. Indiában még mindig a brit kormány uralkodik. De ez olyan uralom, mely mindinkább erőn alapul. Valójában néhány angol a brit uralmat Indiában annak impozáns megjelenése ellenére kifejezetten törékeny dolognak látta. Sok éve Meredith Townsend, aki biztosan jól ismerte Indiát, ezt írta: Az angolok azt hiszik, hogy többszáz évig, vagy örökre uralni fogják Indiát. Én nem hiszem ezt, inkább úgy vélem, hogy egy nappal jött birodalom éjjel el fog tűnni. Efölött a hihetetlen mennyiségű ember fölött, mindet kormányozni, mindet védeni, adót szedni, mindezek mögött, amit mi 'birodalomnak' nevezünk egy 1500 embernél kisebb létszámú testület található. Ezeket részben vizsgával, részben a maguk soraiból való kiválasztással neveztük ki, és ezek parancsolna a fehér helyőrségnek, melynek létszáma 65 ezer ember, egyötöde a római légiókéinak, de az irányítandó embertömeg létszáma kétszer akkora, mint a római birodalom lakóinak száma volt. Ez a testület és ez a helyőrség alkotja az '"indiai birodalmat'. Nincs semmi más. Száműzzük az 1500 feketeruhás embert és győzzük le a vörösruhás helyőrséglakókat, és a birodalomnak vége van, egy felépítés eltűnik, és a barna India emelkedik föl, változatlan és megváltoztathatatlan. Az indiai véleményen kívül nincs semmi, ami támogatná a hivatalos világot és a helyőrséget, melyek kisebbek, mint Belgium helyőrsége. Nemcsak fehér faj nincs Indiában, de nincs fehér gyarmat sem, egy fehér ember sem szándékozik ott maradni. Nincsenek fehér szolgák, inasok sem, nincs fehér rendőr, nincs fehér postás, semmiféle fehér nincs. Ha a barna ember csak egy hétig sztrájkolna, a 'birodalom ' kártyavárként omlana össze, és minden uralkodó ember éhenhaló rab lenne saját házában. Nem tudna sem mozogni, sem enni, sem vizet hozni. " (Townsend. ld. fönt, 82-87. o.) Ezek a szavak helyesen illusztrálják az ennek a könyvnek az elején elmondott igazságot, hogy az emberi kapcsolatok alapvető tényezője nem a politika hanem a faj, és hogy a legimpozánsabb politikai jelenségek sem jelentenek önmagukban semmit. Ez a fehér ember jelenlegi politikai uralmának végzetes gyöngesége a barna világ fölött. Abban az egész világban nincs letelepedett fehér lakosság kivéve a francia gyarmatokat, Algériát és Tuniszt a Földközi Tenger partján, ahol a fehérek a teljes lakosság egyhatodát teszik ki. Máshol, Marokkótól Holland Indiáig, faji értelemben, ahogy Townsend helyesen mondja "nincs semmi fehér", és ha a fehér uralom holnap megszűnne, nem hagyna emberi nyomot maga után. A fehér uralom ezért teljesen politikai, elévülésre alapozott, tekintélyre és a hatásos ellenzék hiányára. Ezek tényleg törékeny alapok. Ha a barna világ egy nap úgy dönt, hogy a fehér embernek mennie kell, és az el fog menni, mert helyzete lehetetlenné vált. Ez nem csak a 'szent háború' kérdése; csak a passzív ellenállásé, ha az eredeti és általános, meg fogja alapjaiban rázni a fehér uralmat. És pontosan a fehér uralomtól való megszabadulás kívánsága terjed ma futótűzként a barna világban. Az Egyiptomban és Indiában található nyugtalanság csak utal rá, hogy mi a helyzet Marokkóban, Közép Ázsiában, Hollandi Indiában, a Fülöp Szigeteken és a barna világ minden pontján, ahol a lakók fölötte vannak az ősemberi állapotnak. Egy másik tényező, mely a barna egyenjogúsítás kilátásait javítja a tartós ellenállás hiánya, melyet esetleg a fehér világ mutathatna. Noha a fehér világ nagy érdeklődést mutat a fenti területek után de érdeklődése nem alapvető, azaz faji. Noha politikailag és gazdaságilag nagyon szenvednek, fajilag a fehér népek szinte semmit sem vesztenek. Itt újra látjuk a faj alapvető szerepét az emberi dolgokban. Hasonlítsuk össze például Anglia viselkedését a lázadó Indiával szemben Franciaország viselkedésével a lázadó Északafrikával szemben. Anglia, aki fajilag semmit sem veszít, késlekedne, mielőtt katonák millióit és kincsek milliárdjait áldozná erre. Franciaország viszont, ahonnan fehérek milliói költöztek az észak afrikai gyarmatokra, ezek fele francia, utolsó frankját és utolsó katonáját is föláldozná, mielőtt ezeket a vértestvéreit lemészárolni és rabszolgává tenni hagyja. Föltéve tehát, ami ma valószínűnek látszik, hogy a fehér politikai irányítás a barna világ fölött lényegesen csökken ha nem teljesen megszűnik, mik a nagyobb faji hatásai? Mindenek fölött: a barnák bitorolni fogják-e a fehérek területeit ahogy a sárgák hajlamosak erre? Valószínűleg nem; vagy legalábbis nem nagyon nagy mértékben. Először is a barna világnak jelenlegi területén elég helye van potenciális faji kiterjedésre. Indiát, Egyiptomot, Jávát és egy pár kisebb területet kivéve alig van olyan barna ország, ahol a természeti javítások mint az öntözés nem nyitna meg hatalmas letelepülési területet. Csak Mezopotámia, mely ma szinte lakatlan, nagy lakosság ellátására képes, míg Perzsia mai lakosságának többszörösét képes ellátni. India majdnem olyan zsúfolt mint Kína, és az indiai kuli szelleme utóbb fölriasztott olyan fehér országokat mint Kanada és Délafrika majdnem úgy, ahogy ezt a kínai kuli tette. De a független India ugyanolyan politikai rontás alá kerülne, mint a barna világ többi része: egymás pusztítása, nézeteltérések és háborúk. A barna világ most növekvő szolidaritása nem pozitív, hanem negatív jelenség. Hagyományos ellenfelek olyan szövetsége a közös ellenség ellen, amely, ha a kötelék lazul a győzelem után, elkerülhetetlenül egymással kerülnének ellentétbe. A törökök harcolnának az arabokkal, a türkmének Perzsiában mint valaha, míg India a harcoló hinduk, moszlémok, szikhek, gurkhák és ki tudja milyen népek zűrzavaros harcainak színterévé lesz, míg esetleg újra fegyelmezné őket a sárga veszély nyomása. Nyugat Ázsiában lehet, hogy az iszlám lelki és kulturális kötelékei enyhítik ezeket a harcokat, de Nyugat Ázsia pontosan az a része a barna világnak, ahol nincs népességi nyomás. India, a túlnépesedett barna ország lesz az ilyen viszályok színhelye, ahogy emberi túlszaporodása megengedi, és a távoli támadásokat lehetetlenné teszi. Potenciális barna veszély akkor lenne valóban a fehér fajok számára, ha barna-sárga szövetség jönne létre a fehér népek ellen. De egy ilyen szövetség csak a felszabadító szent háború elején jöhetne létre, amikor a fehér világ uralmának nyomása még erősen érezhető és mielőtt a megosztó irányzatok hatnának a barna világon belül. Egy ilyen szövetség híján (ahol a barnák uszítják a sárgák agresszív faji céljait, aminek fejében sárga támogatást kapnának saját alapvető védelmükre, politikai céljaik elérésére), a barna világ egyenjogúsítása a fehér uralom alól nem eredményezne többet, mint helyi nyomást a fehér faj területeire. De a fehér politikai irányítás más területeit befolyásolná - fekete Afrikát. A barna, iszlám Északafrika fölszabadulása kétségtelenül a szimpátia kiáltását eredményezné a sötét földrész minden részén és mind a mohamedán, mind a pogány négereket a fehér uralom elleni harcra ösztönözne. Az iszlám valóban kötelék a barna és fekete világ között. Ezt és ennek hatásait a következő fejezet tárgyalja.
A Fekete ember országa elsősorban Afrika délre a Szahara sivatagtól. Itt lakik a Föld 150 millió fekete emberének nagy része. Afrika néger és negroid lakosságát kb. 120 millióra becsülik - a fekete faj négyötöd részének. Az afrikai központ mellett a fehér fajnak két távoli része van még: az egyik Ausztrálázsia a másik Amerikában. A keleti feketéket főleg az ázsiai szárazföld és Ausztrália közti szigeteken lehet megtalálni. Ők egy fekete öv keleti túlélői, amely nagyon régi időkben Afrikától Délázsiáig terjedt a csened óceánon. Az ázsiai feketékre más fajok telepedtek, és csak nagyon kevés törzs, mint a Fülöp Szigetek negritói és az indokínai dzsungellakók maradtak meg eredeti néger fajokként. Délázsia minden népe sötétebb emiatt az ősi néger ág miatt. Délindia népei is észrevehetően sötétek a néger vér miatt. Az Ausztrálázsiai szigetcsoport tisztán fekete lakói olyan kevesen vannak (kb. 3 millió) és típusuk olyan ritka, hogy ezek fontossága elhanyagolható. Egész más a helyzet a messzi nyugaton élő feketékkel. A nyugati földrészeken ezek száma 25 millió körül van és többé-kevésbé kevert fekete vérűek, akiket az új világ fehér meghódítói vittek oda rabszolgaként. Bármi is ennek az odavitt fekete népnek a sorsa, a világ szempontjából a fekete ember fő jelentőségét az afrikai hazai terület néger népessége adja. Ahogy mondtam, Fekete Afrika a Szahara sivatagtól délre fekszik. Itt a néger ősidők óta honos. A fekete történelem éppen úgy, mint a sárga történelem fő jegye az elszigeteltség. A sivatag vágta el a Földközi Tengertől, melyen nem tudott átmenni, és másutt az óceán jelölte ki területe határait, amelyen nem tudott áthajózni, a fekete ember vademberi homályban élt, és területét helyesen nevezik "sötét földrésznek". Míg a fehér ember dagálya el nem kezdte a tengeri határok letörését négyszáz évvel ezelőtt, a fekete világ egyetlen külső élénkítője a barna emberektől jött, akik a keleti partokon kötöttek ki vagy a Nílus völgyén át jöttek délre. Az idő folyamán a barna és fekete nyomás erőteljesebb lett, noha a barnák hosszan vezettek az előrenyomulási folyamatban. Keletről haladva és északról szivárogva át a sivatagon, az arab vagy arabizált kalandorok fekete Afrikát az Egyenlítőig meghódították; ennek a politikai alávetésnek faji oldala is volt, mert a hódítók vérüket keverték, és sok törzs így barnás árnyalatot kapott. Mint a fehérek, sokáig csak átutazó madarak maradtak. Fél évszázaddal ezelőtt csak tengerparti kereskedőállomásaik voltak, valódi településeik sokkal délebbre voltak. Aztán hirtelen minden megváltozott. A tizenkilencedik század utolsó évtizedében Európa előtt fölemelkedett a fekete földrész fátyla és egy nemzedéken belül Afrikát fölosztották az európai hatalmak. Mind a négerek, mind az arabok európai uralom alá kerültek. Csak a kis Libéria és a távoli Abesszínia maradt független. A fehér letelepedés is sikeres volt ezek után. Afrika trópusi közepe ellenszegült a fehér gyarmatosításnak, de a földrész északi és déli csúcsa éghajlatilag megfelelt a fehér ember igényeinek. Ennek megfelelően ma majdnem egymillió fehér lakik az algériai és tunéziai tengerparton, míg Délafrikában holland és brit vérűek nagy közösséget hoztak létre egy-másfél millió emberrel. Afrikában, Ázsiától eltérően, a fehér ember megmaradt és alapvetően birtokába vette a helyi területet egy részét. Az afrikai probléma nehézsége ezért abban a kérdésben nyer megoldást, hogy a fehér ember, azáltal, hogy északon és délen megerősíti faji befolyását, képes lesz-e megtartani jelenlegi politikai irányítását egy olyan földrészen, melynek éghajlata nem engedi meg, hogy odatelepedjen. Ez fontos ügy, mert Afrika potenciálisan nagyon gazdag, és ő adja Európa trópusi anyagait és élelmiszerét. Hogy Európa megtartja-e tulajdonát, az végső soron lakóinak jellemétől függ. Ezek után a fekete ember természetére és kapcsolataira a barna világgal irányítjuk figyelmünket. Első pillantásra látjuk, hogy a néger alaposan különbözik nemcsak a fehér embertől, de mindazoktól az embertípusoktól, melyeket a barna és sárga világban láthatunk. A fekete ember élesen különbözik az emberiség többi ágától. Föltűnő tulajdonsága rendkívül bőséges állati vitalitása. Ebben könnyedén túlszárnyal minden más fajt. Ehhez jön intenzív érzelmi élete. Emellett rendkívüli termékenysége miatt a néger a leggyorsabban szaporodó faj. Ez a bő vitalitás sok más módon is megmutatkozik, mint a néger túlélőképessége rossz körülmények között a rabszolgaságban, ahol más fajok régen összeroskadtak volna. Fajkeveredés esetén a néger túlsúly föltűnően megmarad, mert ha a fekete vér valahol belép az emberi törzsbe, úgy tűnik, soha nem tűnik el többé. A néger szaporodóképessége Afrika jövőjének fő tényezője. Az eddig domináló vademberi államokban a feketék szaporodását sok tényező korlátozta. Természeti és társadalmi okok nagyon magas halálozási arányt okoztak. A néger politikai együgyűsége soha nem nőtte túl a törzsi köteléket, feketévé tette Afrika népmozaikját, a vademberek egymás közti csatái és a kannibalizmus széleskörűen el volt terjedve. A természeti vallások általában véresek voltak, bőséges emberáldozatot követelve. A néger sámánok és boszorkányorvosok által elrendelt gyilkosságok néha nagyon nagy mértéket értek el. Mindennek eredménye rendkívüli pazarlás volt az élettel, amely más fajok esetében megtizedelte volna a népességet. A fehér politikai irányítás bevezetése óta a fekete szaporodásnak ezek a korlátai nem hatásosak többé. A fehér urak harcolnak a piszok és járványok ellen, megszüntetik a törzsi háborúkat és kiirtják a babonás förtelmeket. Ennek következtében a lakosság létszáma nagy ugrásokkal nő, a lehetőségek jól láthatók Délafrika rezervátumaiban, ahol a lakosság ötven vagy hatvan év alatt több mint megtízszereződött. Ezért bizonyos, hogy az afrikai négerek száma óriási mértékben fog nőni a következő néhány évtizedben. Hogy fognak ezek a növekvő számú fekete tömegek viselkedni a fehér politikai uralommal szemben? Nem adhatunk biztos választ erre a jelentős kérdésre. Egy dolog biztosnak tűnik: a fekete világ reakciója a fehér fölényre nagyban fog különbözni a barna és sárga világ reakciójától, mert a négerek nagyban különböznek a többi fajtól. Először is, a feketéknek nincs történelmi múltjuk. Soha nem volt saját civilizációjuk, ezért gyakorlatilag mentesek attól a fölgyülemlett hittől, gondolatoktól és gyakorlattól, melyek az ázsiaiakat olyan áthatolhatatlanná teszik és olyan ellenségessé a fehér befolyással szemben. Noha a fehér faj nagymértékben sugároz ki konstruktív erőt, különösen annak északi ágai, a barna és sárga népek sokat adtak a világ civilizációjához és alapos befolyásuk volt az emberiség haladására. A néger ezzel szemben semmivel sem járult ehhez hozzá. Magára hagyva vadember marad, és a múltban csak ott volt haladás, ahol a barna ember befolyásolta és keveredett vele. Európa és Ázsia teremtő ereje nincs nála jelen. A teremtő eredetiség hiánya a négert rendkívül fogékonnyá teszi a külső befolyások iránt. Az ázsiai, aki tudatában van múltjának és lehetőségeinek, óvatos az idegen újításokkal szemben és elutasítja az idegen magasabbrendűség elfogadását. A múlt nélküli néger üdvözli az újat és hallgatólagosan elismeri, hogy urai mások. A barna és fehér embereket így fogadták Afrikában. Alig észrevehető ellenállás fogadta a fehér és barna hódítást, szívesen átvették a kereszténységet és az iszlámot, mindezek mutatják az idegen gyámság elfogadását, ami Ázsiában teljesen hiányzik. Az arab és az európai valójában vetélytársak a fekete Afrika fölötti uralomért. Az arab hosszan indult el, de az európai hirtelen megelőzte és nemcsak a feketéket, de az afrikai arabokat is befolyása alá hajtotta. Meg fogjuk látni, hogy az arab a feketékkel szövetkezve ki tudja-e szorítani fehér riválisát. Hogy ezt meg fogják kísérelni, az előre eldöntött ügynek tűnik, ha meggondoljuk a barna világ újraföléledését és az arab népek rendkívüli aktivitását. Hogy ez hogyan fog működni, az három dologtól függ:
1. A barna ember alapvető erejétől Afrikában.
A barna hatalom fő ereje Afrikában természetesen a Szaharától északra levő terület. Egyiptomtól Marokkóig a lakosok arabizált kultúrájúak és mohamedán hitűek, míg arab vér szivárgott beléjük a moszlém hódítás óta tizenkét évszázaddal ezelőtt. Ennek a zónának a keleti felében az arabizáció teljes, Egyiptomot, Tripolit, és Szudánt pedig a barna iszlám világgal egybeforrottnak lehet tekinteni. A zóna nyugati fele más eset. Lakosainak többsége berberekből áll, ősi törzs, melyet általában fehérnek tekintenek, közeli rokonai a Földközi tengeri latin népeknek. Mint általában, a vér szava dönt. A berberek arab gyámság alatt álltak több mint ezer évig, de életmódjuk elkülönülő, megtartották nyelvüket és csak kevés vegyesházasságot kötöttek. Bőven vannak köztük tisztavérű arabok, de egy módon mégis idegenek. Ma az egész terület fehér, francia uralom alatt áll. Különösen Algéria, mely politikailag több mint száz éve van francia uralom alatt. A bejött európaiak száma kb. egymillió ember. Az arab elem dacos és ellenező, de a berberek kevesebb utálatot mutatnak a francia uralom miatt, amely mint általában figyelmes a nemzeti érzékenység iránt. A francia gyarmati hatóságok élénken figyelik a berberek etnikai szimpátiáit és tapintatosan próbálják erősíteni szunnyadó fehér öntudatukat. Algériában megkezdődött a fehérek és berberek összeházasodása. A folyamat csak kezdetén van természetesen. De a vér ott van, a kovász erjed és lehet hogy idővel Északnyugatafrika vissza tér a fehér világhoz, ahol a római időkben volt és ahova fajilag tartozik. Az európaiellenes zavarokban, melyek ma Algéria és Tuniszban folynak biztosan állíthatjuk, hogy az arab elemek okozzák a legtöbb galibát. Északkeletafrika az arabizmus tényleges magja. Itt az arabizmus és iszlám korlátlan urak, és az előző fejezetben láttuk, hogy hogyan tüzeli a Senussi Rend a sivatag nomádjait. A törzsi emberek száma viszonylag csekély, de nincs ennél ragyogóbban harcoló nép a világon. Továbbá az Arab-negroid népek melyek a sivatag déli részén olyan nagyszerű hadi képességről tettek tanúbizonyságot, mindkét törzs esetében, hogy gyakran szinte démoni hadi erőt mutatnak. A pániszlámizmus abban reménykedik, hogy ezek az arabok vagy arabizált fanatikusok tisztikarként fognak a fekete milliók előtt állni, akiket vallásilag átkonvertálnak. Az Iszlám állandó sikere fekete Afrikában nem lehet kétséges. Minden jó európai megfigyelő ugyanazt a történetet mondja el. "A mohamedanizmus" mondja Sir Charles Elliott, "Ma is megadja a helyi lakosoknak az ellenségességet európaiakkal szemben, olyan egység, melyre másképp nem lennének képesek" (A. R. Colquhoun, "pániszlám, " Északamerikai szemle, 1906 június) Húsz éve egy másik angol megfigyelő, T. R. Threlfall ezt írta: "A mohamedanizmus csodálatosan halad előre Afrika belsejében. Fölmorzsolja a pogányságot. Ez ellen a keresztény propaganda mítosz.... A militáns mohamedanizmus gyors terjedése az Egyenlítőtől északra lakó vad törzsek között komoly tényező a faji hatalomért Afrikában. Kevés kivételtől eltekintve az afrikai színes fajok kitűnő harcosok. Számukra az erősebb hatalma mindenek fölött áll; meghódították őket, és cserébe ők is hódítanak. Számukra a mohamedanizmus harcos szelleme sokkal vonzóbb mint a lágy, békés kereszténység elvei: Ezért gyorsan halad Középafrikában és hamarosan átjut a Zambezitól délre is." (T. R. Threlfall, "Senussi és fenyegetett szent háborúja" tizenkilencedik század, 1900. március) Hogy mennyire halad az iszlám előre dél fele, azt egy aktuális eset mutatja. Pár éve a brit hatóságok fölfedezték, hogy a mohamedanizmus áthatol Nyasszaföldre. A vizsgálat azt mutatta, hogy ez zanzibári arabok műve volt. 1900 táján kezdték el propagandájukat. Tíz évre rá szinte minden faluban Nyasszaföldön ott volt a moszlém tanító és a mecset. Noha a mozgalom nyíltan európaiellenes volt, a brit hatóságok nem mertek vele szembeszállni, mert féltek máshonnan jövő megtorlásoktól. Egy másik érdekes tény, valószínűleg az előbbivel kapcsolatos, hogy Nyasszaföld legutóbb fehérellenes "keresztény " propaganda, az úgynevezett "Etiópiai egyház" színhelye lett. Az Iszlámnak tehát két útja van az afrikai néger meggyőzésére: természetes előszeretete a harcos vallás iránt és a fehér gyámság utálata. Ez a harcos afrikai népek ellenszenve a békés hittel szemben, amely valószínűleg felelős a lassú haladásért a nagyon harcias Délafrika törzsek között mint a zuluk és a matabelek. Az iszlám még ismeretlen a Zambezitól délre, de a fehérek általában aggódnak, hogy megjelenhet ott és a bennszülöttekre hatással lesz. Természetesen a kereszténység határozott haladást ért el a sötét földrészen. A délafrikai szövetség bennszülöttei nagyrészt keresztények. Kelet és Középafrikában a kereszténység sokakat megtérített, különösen Ugandában, míg a nyugat afrikai Guineai tengerparton már régen vannak keresztény missziók és sikerült nekik az iszlámit távoltartani a tengerparttól. Minden fehér embernek, hogy aktív keresztény-e vagy nem, üdvözölnie kéne a térítési sikereket Afrikában. A fétisizmus és démonológia, amely magában foglalja a pogány hiteket, nem képes fönnmaradni, és egy nap minden néger keresztény vagy moszlém lesz. Ha keresztény lesz, akkor vademberi ösztönei korlátozottabbakká válnak és könnyebben beleegyezik a fehér gyámságba. Ha iszlamizált, akkor harciasabb lesz és az arab pániszlám fegyverévé válik, mely a fehér embert ki akarja űzni Afrikából és azt saját földrészévé akarja tenni. A négerek közötti fehérellenes érzéseket nem érinti az moszlém propaganda, és ilyen érzések kétségtelenül vannak bizonyos részeken. A legerősebb megnyilatkozások Délafrikában vannak, ahol a faji kapcsolatok rosszak és tovább rosszabbodnak, de sok kevert, félig látható fehér emberek gyűlölet van Középafrikában is. Noha az afrikai vadember mentes a nemzeti vagy kulturális tudattól, nem tételezhető föl, hogy szívesen fogadja a ráerőltetett gyámságot, amely sok terhes kötöttséget ró rá. Továbbá úgy tűnik, hogy az afrikai négerben is van egy alapvető faji összetartási érzék. Ennek a két érzésnek a jelenlétét bizonyította az, amikor egy fehér csapat visszavonulását hirtelen mindenki megtudta és örült neki fekete Afrikában. A hír a titokzatos néger kommunikációs módszerekkel terjedt el, amit a déli államokban "szőlőskerti táviratnak" hívtak. Az orosz-japán háború például a fekete földrészt egészen fölizgatta. Ez az általános fehérellenes beállítottság az utóbbi évtizedben Délafrikában volt érezhető. A szövetség egymillió-ötszázezres fehér lakosságát fekete lakosság veszi körül, melynek száma négyszer akkora és gyorsabban nő, bizonyos esetekben minden fehérre tíz fekete jut. A helyzet párhuzamos a mi déli államainkéival, a a dél afrikai fehérek úgy érzik, hogy fölényük védelmére törvényeket és társadalmi tabukat kell életbe léptetniük. A négerek csökönyösebbek lettek ezek miatt a megkülönböztetések miatt, és kellemetlen dolgok mint faji zavargások, erőszakolás és lincselés fordulnak elő mind gyakrabban Délafrikában évről évre. Egyik legjelentősebb, mondhatni ominózus jelensége korunknak az "Etiópiai egyház" jelensége. A mozgalom kb. tizenöt éve kezdődött, néhány alapítója afro-amerikai metodista prédikátor volt - ez a tény érdekes fényt vet az amerikai négerek reflexeire ősi hazájuk iránt. A mozgalom gyorsan nőtt, sok helyi missziós gyülekezet elvesztette kapcsolatát a fehér alapítókkal és a néger szervezethez csatlakozott. Hamarosan nyílt fehérellenes irányzatokat mutatott, és a kormány komolyan aggódni kezdett ennek a zavaró hatása miatt a bennszülött elmére. Fönnáll a gyanú, hogy szerepe volt egy zulu fölkelésben, mely Natálban tört ki 1907-ben és amelyet csak sok fehér és feketék ezreinek halála után tudtak leverni. Röviddel ezután a hatóságok törvénytelennek nyilvánították az "Etiópiai egyház"-at, és megtiltották az afro-amerikai prédikátoroknak a Délafrikába való belépést, de a mozgalom, noha törvény tiltotta, titkon tovább élt és új helyeken tűnt föl. 1915-ben az etiópiaizmusnak különösen fanatikus formája tört ki Nyasszaföldön. Vezetője egy bizonyos John Chilembwe volt, egy etiópiai prédikátor, aki az Egyesült Államokban tanult. Propagandája keserűen fehérellenes volt mondva, hogy Afrika a fekete ember tulajdona, hogy a fehér ember betolakodó, és hogy meg kell ölni, amíg el nem veszti kedvét és elhagyja az földrészt. Chilembwe fölkelést robbantott ki Nyasszaföldön fehéreket ölve és a fehér nőket elhurcolva. 1915 januárjában volt a fölkelés. Néhány ültetvényt kifosztottak és néhány fehéret megöltek, fejüket elvitték Chilembwe "templomába", ahol hálaistentiszteletet tartottak a győzelem alkalmából. A fehérek erőteljesen reagáltak, a rosszul fölfegyverzett lázadókat hamar szétverték és magát John Chilembwet hamarosan elfogták és megölték. Az esemény önmagában nem jelentős, de kapcsolatát tekintve a többivel nem jósol jót a jövőre nézve. (Részletekért lásd az 1915-1916-os évi tényleírásokat). A növekvő néger faji összetartás jele a pánafrikai kongresszus, melyet Párizsban tartottak 1919 elején. Itt a világ különféle részeinek fekete közösségeiből jött küldöttek gyűltek össze, hogy megvitassák a közös érdeklődésre számontartó eseményeket. A legtöbb küldött Afrikából és Amerikából volt, de egy küldött volt Újguineából is, Ausztrálázsia fekete fajú népeit képviselve. A kongresszust nem nagy érdeklődés kísérte és ideiglenes jellege volt, de a résztvevők további kongresszusok tartásában egyeztek meg. Ilyen az afrikai probléma jelenlegi állása: Kezdetben gyorsan növő fekete népesség van, mely egyre elégedetlenebb a fehér gyámság alatt és állandóan izgatja a pániszlám propaganda és más, Amerikából származó fehérellenes propaganda is. Az afrikai helyzet valahogy analóg az ázsiai viszonyokkal. De az analógia nem túl erős. Ázsiában a fehér uralom kizárólag politikai alapon nyugszik, míg maguk az ázsiaiak, a barnák és sárgák egyaránt konstruktív erőt jelentenek és van saját maguk által a múltban fölépített civilizációjuk. Az ázsiaiak ma is megmutatják képességüket, hogy nemcsak átveszik de alkalmazzák is a fehér eszméket és módszereket. Látjuk az ázsiai újraébredést, melynek eredetiségét legjobban az mutatja, hogy a közelmúltban is voltak hasonló mozgalmak. Ezek egyike sem áll Afrikára. A fekete faj soha nem mutatott konstruktív erőt. Soha nem épített föl saját civilizációt. Bizonyos néger csoportok haladása csak külső nyomásra történt és soha nem élte túl a nyomást, mert a néger, ha magára marad, mint Haitiban és Libériában, gyorsan visszatér eredeti életstílusára. A néger alkalmazkodó és lelkes utánzó, de itt meg is áll. Átvesz, de nem alkalmaz sajátmagára; magába szívja majd újra elfelejti a kreativitást. A történelem egésze igazolja ezt. Meredith Townsend, egy angol ezt mondja: "A fekete fajok egyike sem, néger vagy Ausztráliai sem mutatott a történelem során civilizációépítő képességet. Soha nem lépték át saját területük határát hódítókként, és soha nem gyakoroltak a legcsekélyebb befolyást sem a nem néger népekre. Soha nem építettek kőből várost, soha nem építettek hajót, soha nem írtak irodalmat, soha nem alapítottak vallást... Ennek a különleges fajnak nem volt erre oka. Azt mondják, hogy a néger a legmasszívabb földrészen van eltemetve, és elvesztette emberi voltát, de mindig ott volt a Nílusnál, mely közvetlenül a Földközi tengernél van, és nyugat és Kelet Afrikában a tenger mellett lakott. Afrika termékenyebb és gazdagabb mint Ázsia, hatalmas folyók szelik át, és némelyikük hajózható. Mi jobbat kívánhatna egy egyedülállóan egészséges faj, olyan szervezettel, mely napálló és maláriaálló, hogy a Nílus mellé kerüljön, vagy a kongó, vagy a Niger mellé olyan számban, mely bőven elegendő bármely munka elvégzésére, erdőirtásra, útépítésre, városok építésére? A néger jobban magába vonult mint a perui. Vagy miért volt jobban 'elhallgattatva' mint a Szamarkandi tatár, aki egy nap fölrázta magát, megszüntette a törzsi ellenségeskedést és az Ohotszki tengertől a Balti tengerig és délen Nerbuddáig a világ ura lett? A néger az ausztráliai vadember mögött maradt. Megtanulta a tűz használatát, azt, hogy az elvetett magból gabona nő, a sátor értékét, az íj és a kenu használatát és a ruhák hasznát; de itt minden tudása megállt, és nem haladt, amíg más fajok, mint az arab nem stimulálták további haladásra. (Townsend, ld. fönt, 92, 356-8. o.) Ha a történelem leckéit figyelembe vesszük, arra a következtetésre jutunk, hogy fekete Afrika nem képes önállóságra. Lehet hogy a Fekete emberek száma nagyon megnő és idegen mázat vesz föl, de a fekete ember természete nem fog változni. A feketék nyugtalansága nőhet és bajokat okozhat. A fehér embernek Afrikában meg kell maradni. Nem közeleg fekete "reneszánsz", és Afrika, ha a fehérek elhagyják, csak a barnák ölébe hullana, és ez nagy bajt okozna. Ahogy az előző fejezet mondja, a barna népek önmagukban nem okoznak bajt fehér területeken, és a pániszlám ma alapvetően védekező mozgalom. De az iszlám természete militáns, és az arab állandóan harcias faj. Ha a pániszlámizmus megszerzi a fekete földrészt és a militáns vakbuzgókat tüzeli, akkor a fekete Afrikát a gyűlölet kardjává kovácsolhatja, sötét kalandok kivitelezőjévé. Szerencsére a fehér embernek minden oka megvan arra, hogy tartsa állásait Afrikában. Nemcsak annak trópusi forrásai, nyersanyagai és élelmiszerei azok, melyeket csak a fehér tud kinyerni, de északon és délen a fehér mély lábnyomokat hagyott a földön. A földrész két vége a "fehér ember országa", ahol a fehér népességnek erősödnie kéne. A két fő fehér erő, Nagybritannia és Franciaország a biztosítéka, hogy megvalósítsák ezt a faji föladatot és nem fognak takarékoskodni a segítséggel hogy támogassák pionír gyermekeiket. A barna befolyás erős Afrikában, de csak Északkeleten túlnyomó, és kommunikációs vonala az ázsiai hazával a keskeny szuezi nyakon keresztül halad. Ha nagyon szükséges lenne, a fehér világ tarthatná Szuezt az ázsiai támadással szemben és leverhetné a barna ellenállást Afrikában. Röviden, az afrikai fehér irányításra a fő veszély nem a barna támadás vagy a fekete forradalom, hanem a fehér gyöngeség a fehér világon belüli krónikus ellenségesség miatt. Ez egy későbbi fejezet tárgya lesz.
A vörös ember országa Amerika a Rio Grande és a trópusi baktérítő között. Itt él az amerinidai faj. Kolombusz idején az egész nyugati félgömb az övék volt, de a fehér ember északra és délre irtotta vagy abszorbeálta őket, így ma az Egyesült Államok és Kanada Északamerikában és Délamerika déli részei teljesen a "fehér ember országai". A fent említett terület középső területén az amerindián túlélte a megpróbáltatásokat és a népesség többségét alkotja, noha jelentősen összekeveredve a fehérekkel és kisebb mértékben a négerekkel. Az indiánok teljes létszáma, beleszámítva a tisztavérűeket és félvéreket is kb. 40 millió, a teljes lakosságnak több mint kétharmada. Ehhez hozzájön néhány millió néger és mulatt, többnyire Brazíliában. A középső terület fehér lakossága, még ha a "majdnem fehéreket" is ide számítjuk, nem több, mint átlagosan tíz százalék, noha az arány különböző területeken nagyon változik. Emlékeztetjük az olvasót, hogy sem a Nyugatindiai szigetekről sem az amerikai földrész déli részéről nincs szó ebben az általános bemutatásban. A nyugatindiai amerindiánok teljesen kihaltak és helyüket négerek foglalták el, míg Délamerika déli része, különösen Argentína és Uruguay a fehér ember országa, ahol kevés indián vér van és nincs néger vér. Ezektől a kivételektől eltekintve a tény igaz, hogy egész Latinamerikát tekintve, a hatalmas földterület a Rio Grandétól a Horn fokig fajilag nem latin, hanem amerikai indián vagy negroid, kevés spanyol vagy portugál keveredéssel. Más szavakkal, noha általában a fehér világ részének tekintik, Latinamerika etnikailag a színes ember országa, mely az utóbbi pár száz évben még színesebbé lett. Latinamerika fejlődését a spanyol hódítás határozta meg. A "hódítás" szó mondja el a történetet. Az Egyesült Államokba telepesek jöttek, akik házakat építettek és feleségeiket is hozták. Ez tehát igazi vándorlás volt, és eredményeképpen a fehér törzsek új területekre települtek. Az ott talált indiánok vad nomádok voltak, tüzes temperamentummal és számuk kicsiny volt. Éles konfliktusok után kiirtották őket és nem hagytak faji nyomokat maguk után. Latinamerika gyarmatosítása ennek pontosan az ellenkezője. A spanyol hódítók merész harcosok voltak, akik nagy utakat tettek meg olyan területeken, melyeken viszonylag sűrűn laktak, melyek némelyike, mint Mexikó és Peru, bizonyos fokú civilizációs szintet ért el. A spanyolok, legyőzhetetlenek csillogó páncéljaikban, terrorjukkal megfélemlítették a népet, mely még a bronz és csiszolt kőkorszakban élt. Pár tucat fehér nevetségesen könnyen döntött le birodalmakat és istenekként gázoltak át a szolgálatkész és őket imádó tömegeken. Cortez 600-nál kisebb létszámú hadsereggel vonult be Mexikóba, Pizzaronak pedig csak 310 társa volt, amikor Perut meghódítását elkezdte. Számuk mindig végtelen nagy volt összehasonlítva a hatalmas zsákmánnyal, míg a női bevándorlók száma messze elmaradt a férfiak mögött. A fehérek szaporodása Latinamerikában így gyér és lassú volt. A kevertek szaporodása viszont elkezdődött és figyelemreméltó mértékű lett. Az indián férfiak lemészárlása vagy rabszolgamunkára kötelezése után a hódítók elvették az indián nőket. A legügyetlenebb hadfinak is volt pár női segédje, és a vezetők valóságos pasák voltak nagy háremmel és szeretőkkel. Az eredmény a félvér gyerekek nagy száma volt, akiket meszticeknek vagy choloknak hívtak. És hamarosan újabb etnikai komplikáció adódott az eddigiekhez. Az indiánok melankólikusak lettek és meghaltak a rabszolgaságban, a spanyolok erre elkezdtek afrikai négereket behozni, hogy föltöltsék a szolgák számát, és mivel a néger nők is szeretőikké váltak, más félvérek, a mulattok is megjelentek. Néha indiánok és négerek is összeházasodtak, ezek gyerekeit zambóknak nevezték. Idővel ezek a keverékek is keveredtek egymás közt a legrendkívülibb etnikai kombinációkat hozva létre. Garcia-Calderon erről így ír: "Groteszk nemzedékek minden fajta keveréssel és mindenfajta csontozattal születtek Amerikában - egy olvasztótégely, melyet a fajik addig nem látott keveredése izgatott.... de kevés latin vér volt a házakban, melyeket az első hódítók érzékisége hozott létre. [F. Garcia-Calderon, Latinamerika fölemelkedése és fejlődése, 49 o. (angol fordítás, London, 1913)] Ez a korcs lakosság politikailag sokáig elhanyagolható maradt. A spanyolok magukat uralkodó kasztnak tartották, és mindenkit, aki nem volt teljesen fehér, kivettek a polgárjogokból és a szociális előnyökből. Az Európában született spanyolok még a gyarmatokon született honfitársaikat sem tekintették magukkal egyenrangúnak, és a "kreolokat" sem. (Noha a laza használat időközben megváltoztatta a szó jelentését, a kreol eredetileg nem a fajt jelentette, hanem valakit, aki a gyarmatokon született". Ez a tizenkilencedik századig teljesen világos volt. A fehérek "kreolok" vagy "európaiak" voltak; a négerek "kreolok" vagy "afrikaiak"), akik nem vágyhattak magasabb beosztásokra vagy hivatalokra. Ez a viselkedés egy előnyös monopolhelyzetet szándékozott megtartani. De az európai magasabbrendűség érzésének néhány valóságos oka van. Nem lehetett kétséges, hogy a kreol fehérek, mint osztály, növekvő jeleit mutatták a degenerációnak. Ennek fő oka az éghajlat volt a forróbb területeken, de sok fennsíki területen is mint Kolumbiában, Mexikóban és Peruban is, melyek földrajzilag ugyan a trópusokon vannak de magasságuk miatt mérsékelt az éghajlatuk. Az éghajlatnál is jobban károsította a kreolt a színesekkel való érintkezés. Alázatos szolgák kényeztették és rontották el születésétől fogva, a kreol létezése általában üres és unalmas volt, a munkát mint alsóbbrendű tevékenységet, mely méltatlan egy felsőbbrendű európaihoz, megvetette. Az idő múlásával az éghajlat és a szokások okozta degenerációhoz a vér degenerációja is hozzájött. A törvények tiltása és a társadalmi tilalmak ellenére a színes beütés átszivárgott a kreolok törzsébe. A vezető családok, akik rendkívül óvatosak voltak ezen a téren, sikeresen megőrizték vérük tisztaságát, de az egyszerűbb rétegek lényegesen megsötétedtek noha hevesen tiltakoztak, hogy vérük "tiszta fehér". Ameddig Latinamerikát Spanyolország tartotta kezében a keveredés társadalmilag tekintve lassú folyamat volt. A teljes társadalmi rendszer alapja a fehérek magasabbrendűsége volt, és a színeket alaposan megszűrték. "Amerikában" írta Humboldt a spanyol uralom alatt levő területekről "a bőr színének fehérsége szabja meg a személy társaságban elfoglalt helyét." A Spanyolország elleni forradalom jelentős következményekkel járt Latinamerika faji jövőjére. Eleinte ez fehér polgárháború volt - a kreolok lázadása az európai elnyomás és megkülönböztetés ellen. A forradalom hősei - Bolivár, Miranda, San Martin és a többiek - teljesen fehér arisztokraták voltak. De a forradalom új tulajdonságokat fejlesztett ki. A harc először is nagyon hosszú volt. 1809-ben kezdődött és majdnem húsz évig tartott. A testvérgyilkosság megtizedelte a fehéreket és amikor a spanyolok ügye végül elveszett, rengeteg lojális család a felsőbb osztályokból hagyta el az országot. Közben a félvérek, akik mindannyian a forradalmi zászlóhoz csatlakoztak, jutalmukat követelték. A kreolok le akarták zárni a forradalmi ciklust és új társadalmat akarta alapítani, mely, mint a régi a fehérek uralmán alapult, de most ők álltak a spanyolok helyén. Bolivár királyságot akart és fehér választói rendszert. De ez nem tetszett a félvéreknek. Nekik csak most kezdődött meg a forradalom. A "demokráciát" híva, mely divatos szó lett az Északamerikai és a francia forradalom óta, kikiáltották az "egyenlőség" doktrínáját, függetlenül a bőr színétől. Csalódva és tele rossz érzésekkel Bolivár, a forradalom vezére eltűnt a színről, és tisztjei, mint Alexander tábornok, egymás közt civakodva Latinamerikát ellenséges darabokra osztották, és egymást pusztító háborúk hosszú sorába kezdtek. Az anarchia árjának kapui kinyíltak, az eredmény a fehérek állandó gyöngülése volt és a félvérek ennek megfelelő erősödése a politikai és társadalmi skálán. Mindenütt becsvágyó katonák vezették a korcs tömeget a fehér arisztokrácia ellen, letörve annak erejét és magukat diktátorrá téve. Ezek a caudillok voltak az egyenlőség és a fajkeveredés apostolai. Garcia-Calderon ezt mondja: "Zsarnokok alapítottak demokráciákat; a nép támogatására támaszkodtak, a félvérekre és négerekre, az uralkodók ellen; ők dominálták a gyarmati nemességet, a fajok keveredését és a rabszolgák fölszabadítását támogatva. (Garcia-Calderon, 50. o.) Mindennek a következményei rendkívül lesújtóak voltak. Latinamerika civilizációs szintje messze a gyarmati mögé került. A spanyol uralom, noha kicsinyes és zsarnoki volt, fönntartotta a békét és a társadalmi stabilitást. Most minden förtelmes káoszba zuhant, ahol a förtelmes kasztok és színek halálos dulakodása uralkodott. Nemtörődöm meszticek és brutális négerek tiporták a kultúra finom virágait, és a rosszindulatú kontraszelekció miatt a legintelligensebbek és legkulturáltabbak szenvedtek. Ilyen nyomorúságosak voltak Latinamerikában a körülmények a tizenkilencedik század közepe utánig. Természetesen itt is mint másutt az anarchia zsarnokságot okozott, és az erős vezetők néha évtizedekig diktátori székükben maradtak, mint Paraguayban doktor Francia és Mexikóban Porfirio Diaz. De ezek csak közjátékok voltak. Az öregedő oroszlán szorítása mindig gyengült, az anarchia lappangó hiénái végül a leteperték, és az ország újra a forradalmi káoszba süllyedt. Latinamerika némelyik része valóban a stabilizálódás fényébe került. De ezek a kedvezőbb helyzetben levő területek szabadulásukat nem a diktátorságnak köszönhették hanem a fajnak. Két tényező működött mindig: (1) hatásos fehér oligarchia. (2) arizálás fehér európai bevándorlás következtében. Az oligarchia miatti stabilizációt a legjobban Chile illusztrálja. A Chilei történelem nagyban különbözik Latinamerika többi részének történelmétől. Hűvös éghajlatú ország, nincs aranya, az őslakók harcos araukaniai indiánok, ezek miatt Chile jobban vonzotta az úttörő betelepülőket mint a hetvenkedő kincskeresőket. Az úttörő típusok Spanyolországban annak északi területeiről jöttek, akikben sok északi vér volt. A chilei gyarmatosítók nagyrészben szőke asztúriaiak, értelmes baszkok voltak, akik hazát kerestek és magukkal hozták feleségüket. Természetesen volt keveredés a helybeliekkel, de a harcos araukaniai indiánok ragaszkodtak vad szabadságukhoz és állandóan hadban álltak a betelepülőkkel, ami miatt a fajkeveredésnek viszonylag kevés esélye volt. Az országot így szinte angol típusú harcosok népesítették be. Ez az uralkodó csoport igen ügyelt faji megmaradására. Valójában nemcsak fehér, de északi fajtudata volt. A chilei úr magát a vizigótok fiának hívta, Euric és Pelayo leszármazottjának, aki a távoli Araucaniaban lehetőséget talált faji szomjúságának eloltására, harcra és szabadságra. Chilében mint másutt a forradalom zavaros időket provokált. De ez a ciklus rövid volt, és inkább a fehér frakciók közti harc volt mint társadalmi zűrzavar kasztok és fajok között. Továbbá Chile friss északi vért kapott. Sok angol, skót és ír kalandor, akik résztvettek a függetlenségi háborúban, telepedtek le az országban mely annyira hasonló volt az övékhez. Nagyszámú német is jött, akik a hűvösebb délen telepedtek le. Így a Chilei felső osztályok mindig tiszta fehérek voltak, állandóan északi etnikai jellegűek voltak. A politikai és társadalmi eredmények nem maradtak el. Chile gyorsan lett stabil állammá, alapvetően oligarchikus, a chilei oligarchák országukat a legstabilabb és legdinamikusabb tényezővé tették Latinamerikában. Chile és a chileiek határozottan északi jellege meglepi az idegen megfigyelőket. Itt vannak például egy most ott járt látogató, az északamerikai szociológus, E. A. Ross. professzor benyomásai. Valparaiso kikötőjében kikötve "megütötték az angol befolyás jegyei. A bevásárló utcákban minden harmadik ember britnek tűnik, míg az üzletemberek nagy része olyan, mint aki naponta fürdik. Az utcák tisztasága, a parkok és terek frissessége, a kirakatok berendezése és a rendőrség stílusa Angliára emlékeztet." (Edward Alsworth Rose, "Panamától délre " 97-98 o. (New York, 1914) (Ross, 109.o.) A felsőbb osztályok északias külleméről: "Alakjuk, szemszínük és pirosas arcbőrük mutatja.... A Santiagói középiskolai diákok között annyi szőke volt, mint ahány barna." Még a peon vagy roto osztályban, ahol jelentős volt a kereszteződés az indiánokkal, Ross professzor erős északi vonásokat látott, mert számára a chilei parasztok "alakja, széles válluk, nagy arcuk és barna bajszuk miatt északiaknak tűntek mint a Vörös folyó völgyének izlandijai. " (Ross, 109. o.) Chile így a társadalmi stabilitás és haladás első példája és a haladást a fehér oligarchikus uralom érte el. Más, de kevésbé sikeres kísérletek voltak Peruban, Kolumbiában, és Costa Ricában. Peruban és Kolumbiában, noha földrajzilag a trópusokon vannak, nagy mérsékelt éghajlatú fennsíkok vannak. Itt sok fehér telepedett le a gyarmati időszak alatt felső osztályt formálva a nagyszámú indián lakosság fölött. Másképp mint Chilében, itt kevés fehér volt a társaság fölemelésére az alkotó zseni és a faji öntudat tulajdonságaival, amely az északi fehér ember születési előjoga. Másképp mint Chilében, itt nemcsak sűrű indián tömegek voltak, de erőteljes néger elem is. Végül pedig a kevert vérűek aránya igen magas volt. Így nem meglepő, hogy Peruban és Kolumbiában is a forradalom a zavargások időszakában jelentkezett, amikből máig sem lábaltak ki. A fehérek állandóan egymás ellen harcoltak, a félvéreket szövetségesekként, a négereket és indiánokat fegyverhordozókként használva. A fehérek ma is uralkodó elem, de csak a legelső családok maradtak tisztavérűek, a keveredés pedig minden újabb nemzedékben erősebb lesz. Costa Rica aprócska hegyi ország, ahova fehérek telepedtek a gyarmati időkben, és ma a civilizáció oázisa a degenerált, korcs középamerikai dzsungel fölött. A latinamerikai társadalom stabilizálásának másik módszere az árjásítás európai bevándorlás segítségével, ennek példája Argentína és Uruguay. Egyik ország indulása sem volt túl sokat ígérő. Népességük a forradalom idején erősen indiánokkal keveredett és néger vér nyomai is voltak benne, a forradalom után mindkettő zsarnoki diktátorok uralma alá került, akik üldözték a fehér arisztokráciát és támogatták a fajkeveredést. De Argentínának és Uruguaynak két figyelemre méltó előnye volt: éghajlatilag a fehér ember területe voltak és eleinte gyéren lakottak voltak. Mivel sem aranyat nem találtak itt, sem trópusi luxuscikkeket nem állítottak elő, Spanyolország ignorálta őket, így a forradalom idején csak kevéssel álltak többől mint Buenos Aires és Montevideo néhány folyómenti település mellett. Nagy hátországuk a termékeny síksággal csak vándorló törzsek és nomád vademberek otthona volt. A tizenkilencedik század utolsó felében a tengeri szállítás fejlődése megnövelte ezeknek az világ másik végében fekvő prériknek az értékét mint részvénynövelő és gabonatermesztő forrásoknak a zsúfolt Európa számára, és Európából bevándorlók indultak ide. A bevándorlók hulláma fokozatosan valóságos árrá nőtt. Az emberek főként Déleurópából jöttek, főleg spanyolok és északolaszok, és felső részük valamennyi északeurópai északi elemet is tartalmazott. Így Európa az ellenpólus Amerikát biztonságosan lezárta a fehér világ számára. A gyarmati állomány könnyen vegyült el az új, rokon fajjal. A korábbi fajkeveredés jelei itt-ott megmutatkoztak, egy argentinai Madison Grant helyes megjelölése szerint "valami barnabőrű". [Madison Grant, Egy nagy faj haladása, 78.o. (2. kiadás, New York, 1918)]. Ezek a csökevényes nyomok kiradírozódtak a szüntelen európai bevándorlással. A nagy német bevándorlás értékes északi elemeket hozott Argentínába és Uruguayba. Az európai bevándorlásnak ugyanez az árja jófajta árjákat hozott Brazília déli tartományaiba közel az Uruguayi határhoz. Portugália ignorálta ezeket a részeket mikor Argentína és Uruguay Spanyolországhoz tartoztak, és fél évszázaddal ezelőtt nagyon ritka volt a lakosságuk. Ma európai bevándorlók millióit látják el, főleg olaszokat és európai portugálokat, de majdnem fél millió német adódik ezekhez. Brazília valójában két faji közösséghez tartozik. A déli tartományok a fehér ember vidékei kevés indián vagy néger vérrel és határozott színi vonallal. A trópikus észak tele van indián és néger ágakkal, a fehérek gyorsan tűnnek el a gyors elkorcsosulás során. Ez végül jelentős politikai következményekkel fog járni. A fent említett kivételekre gondolva vegyük szemügyre a trópusi és majdnem trópusi részeit Latinamerikának. Itt figyelemreméltó változásokat látunk a gyarmati idők óta. A fehér uralom alapvetően a múlt dolga. Kevés a nem kevert spanyol vagy portugál, a legtöbb úgynevezett "fehér" valójában majdnem-fehér, többé kevésbé színes vérrel kevert. A fehér faj jelentőségének fontos jele, hogy ezek a majdnem fehérek degenerációjuk és hatástalanságuk ellenére mindmáig a domináns elem; valójában azt a pozíciót foglalják el, melyben az arisztokratikus kreolok voltak a függetlenségi háború alatt. De most a szinte-fehérek uralma veszélyben van. Minden évtized krónikus anarchiája a sötétebb félvérek javára tolja el a dolgokat, míg ezek alatt a teljesen indián és néger vérűek is zavarogni kezdenek, mint ma Mexikóban. Minden jól informált megfigyelő megegyezik abban, hogy a keverékek határozottan alsóbbrendűek a fehéreknél. Ez igaz a meszticekre és mulattokra is, noha a meszticek (fehér-indián keverékek) kevésbé alsóbbrendűnek tűnnek mint a mulattok a fehér-fekete keverékek. A zambókról, a néger-indián keverékekről mindenkinek nagyon rossz a véleménye. Ezeknek a kevert fajoknak a vizsgálata nagy hasonlóságot mutat a lehanyatló római birodalom fajkeveredési káoszával. Itt Garcia-Calderon ítélete, egy perui tudósé, akit Latinamerika legelismertebb írójának tartanak: "A faji kérdés" írja "nagyon komoly probléma az amerikai történelemben. Elmagyarázza bizonyos népek haladását és mások lehanyatlását, ez a gyógyíthatatlan rendetlenség kulcsa, mely megosztja Amerikát. Tőle függ sok másodlagos jelenség; a közegészségügy, az ipar, a kormány stabilitása, a hazafiasság erőssége... a kasztoknak ez a komplikációja, a különféle vérek keveredése sok probléma oka. Például, lehetséges nemzeti öntudat ilyen különböző elemekkel? Az ilyen heterogén demokráciák ellent tudnak-e állni a felsőbbrendű fajok hódításának? Végül, képes-e egyáltalán a délamerikai kevert lakosság szervezésre és kultúrára? (Garcia- Calderon, 351-2. o.) Míg válaszait írja ezekre a kérdésekre, Garcia-Calderon leleplezi a félvérek "dekadenciáját" (uo, 287. o.) "Az ibériai demokráciákban" mondja "a dekadencia alsóbbrendű latinossága uralkodik: szóbőség, túl sok szónoklat, szónoki túlzások, mint a római Spanyolországban..... A félvérek szeretik a bájt, a szóbeli eleganciát, a szójátékokat és a művészi kifejezést; nem mozgatják nagy szenvedélyek vagy vágyak. A vallásban kételkedő, közömbös, és a politikában bizánci módon vitatkozik. Senki sem fedezi föl benne spanyol elődjeit, a higgadt és kalandos természetet. (uo, 360. o.) Garcia-Calderon így erre a következtetésre jut: A vetélytárs kasztok keveredése, az ibériaiaké, indiánoké és négereké általában katasztrofális következményekkel járt... A francia pszichológusok egyetlen föltétele sem teljesült a Latinamerikai demokráciákban, és lakosságuk emiatt degenerált. Az alsóbb osztályok sikeresen harcolnak a hagyományos szabályok ellen: az addigi rendet formailag anarchia követi, a biztos meggyőződést a felszínes kétkedés, és a kasztíliai makacs határozatlanság. A fekete faj megteszi munkáját és a földrész visszatér primitív barbarizmusába. (Garcia-Calderon, 361-2. o.) Ezt a szomorú sorsot Garcia-Calderon szerint csak nagymértékű fehér bevándorlás segíthet elkerülni. "Délamerikában a civilizáció a győzelmes spanyolok számbeli fölényétől függ, a fehér ember győzelmén a mulatt, a néger és a indián fölött. Csak a nagymértékű európai bevándorlás képes az amerikai fajok megromlott egyensúlyát helyreállítani. (uo. 362. o.) Garcia-Calderon's nyilatkozatait visszhangozzák az idegen megfigyelők. Délamerikai utazásai során Ross professzor ugyanazokat a melankóliatüneteket mutatta ki és ugyanazt a gyógyszert javasolta ellene. Ecuadorról beszélve ezt mondja: "Egyetlen idegent sem találtam, aki hinne ennek a népnek a jövőjében. Arra utalnak, hogy amíg ez spanyol gyarmat volt, állandóan jöttek bevándorlók Spanyolországból, akik közül sokan erős emberek voltak. A politikai elkülönülés megszakította ezt a folyamatot és azóta az ország tényleg hátramaradt. Spanyolország szabályozó, szervező elem volt, és a spanyolok folyamának megszűnése óta a vérkeveredés megerősödött, a tiszta fehér elem pedig a kimutathatatlanságig csökkent. Senkinek sem jut eszébe, hogy a meszticek intellektusukat vagy jellemüket tekintve egyenlőek lennének a fehérekkel... a durvább idegenek és peruiak ezt a népet a 'majmok' becenévvel illetik. Aki elgondolkodik a dolgokon, az gyakran hasonlítja őket az eurázsiaiakhoz, elég ügyesek, de nincs szilárd jellemük. Ott élők és idegenek is azt mondják, hogy a nagymértékű fehér bevándorlás Ecuador egyetlen reménye. (Ross, Panamától délre, 29-30. o.) Bolíviát illetően Ross professzor ezt írja: "Bolívia legbölcsebb szociológusa mondta nekem, hogy a zambó, a néger és indián keveréke mindkét szülőjénél alacsonyabbrendű, ugyanígy a mesztic is alsóbbrendű a fehérnél és indiánnál is fizikai erőben, betegségekkel szembeni ellenállóképességben, kitartásban és szellemiekben. A Délamerikai köztársaság hibája, hogy meszticek uralják. A gyarmati időszakban a spanyolok jöttek a gyarmatokra, és minden hivatalban fehér emberek dolgoztak. A függetlenség óta nem jönnek fehérek, és az alsóbb hivatalokat és egyházakat meszticek töltötték be. A fehérek és indiánok első keveredése jobb meszticeket eredményezett mint a későbbi meszticek közti szaporodás, így a törzs erőteljes degenerációnak lett kitéve. A egyetlen dolog, ami ezekbe az országokba haladást hozhat, az a fehér bevándorlás; erről sokat beszélnek ezeknek az országoknak a politikusai, de soha nem valósították meg. " (Ross, 41. o.) Ezek az ítéletek különösen spanyol Amerikára vonatkoznak. A portugál Brazíliát illetően ugyanez az ítélet. Sok évvel ezelőtt Agassiz professzor ezt írta: "Ne legyen senkinek se kétsége abban, hogy a fajok keveredése nagyon rossz dolog, és hibás emberbarátság indítja el, mely minden akadályt ledöntött az emberek közt Brazíliában. Nem tagadhatjuk, hogy az elkorcsosulás rögtön megjelenik a fajok keveredésekor, gyakrabban, mint bárhol a világon, és amely gyorsan elfeledteti a fehér ember, a néger és az indián legjobb tulajdonságait, egy leírhatatlan típus, melynél hiányoznak az emberek energiái. [A. P. Schultz, faj vagy korcs, 155 o. (Boston, 1908)] A korcs politikai fölénye pontosan a várt eredményekkel jár. Ezek a boldogtalan lények, akik testének minden része egymással harcoló eredetek csatatere, lelküket lázas erőszakkal és céltalan instabilitással fejezik ki. A trópusi Amerika normális állapota az anarchia, melyet csak a helyi zsarnokok vagy idegen uralkodók korlátoznak. Garcia-Calderon pontosan leírja ennek pszichológiáját, amikor ezt írja: Koravén, érzéki, befolyásolható, ezeknek a hatalmas területeknek az amerikaija energiáját a helyi politikának szenteli. Az ipar, kereskedelem és mezőgazdaság a hanyatlás állapotában vannak, és a kreol nyugtalan képzelete programok kialakítására és lírai értekezésekre fordítódik; ezeken a területeken az anarchia korlátlan úr. (Garcia-Calderon, 222. o.) A trópusi köztársaság az "atomi fölbomlás" irányát mutatja.... Álmodozva vezetik őket neurózistól szenvedő elnökök. (Ugyanott, 336. o.) A trópusi korcs törzs alapvető vonása természetesen a "forradalom". Ezek az értelmetlen és állandó felkeléseket az Egyesült Államokban gyakran komikus operának gúnyolják, de a szomorú igazság az, hogy a latinamerikai forradalmak közül kevés nevetséges. A mi mértékrendszerünkkel nézve nem túl sok embert érintenek, de tekintve a szóban forgó országok gyér lakosságát, komoly véráldozatot szednek a szenvedő népektől. Lehet hogy a toprongyos hadseregek megnevettetnek bennünket, de a harcok eléggé valóságosak, és gyakran halálukig harcolnak a borotvaéles hosszú késekkel vagy a rozsdás szuronyokkal, és nincs szörnyűbb látvány mint egy latinamerikai csatatér. A rekvirálások, gyújtogatások, megerőszakolások és gyilkosságok, melyek ilyenkor a szerencsétlen civil lakosságot sújtják, az éghez kiáltanak. Ezek mindig a tulajdon teljes elpusztításával, gyakran követelnek életeket, és a társadalmi és gazdasági tevékenységet általánosan megbénítják. Ezek az elmaradott országok már száz éves sújtják a forradalmak csapásai, és W. B. Hale nem becsüli túl a következményeket amikor ezt mondja: "A Karib tenger körüli országok egyre mélyebbre süllyedtek a rendezetlenség piszkában, a tékozlás és erőszak nagyobb mint bárhol a Földön. Az egyik forradalmat követi a másik; az egyik banditacsapatot a másik követi, erőszakot erőszakkal bosszulnak meg; a kifosztott nép egyre mélyebbre süllyed a szegénységbe és rabszolgaságba; hatalmas természeti erők hevernek parlagon míg a népesség csökken, a civilizáció visszavonul és az őserdő terjed tovább. " (W. B. Hale, "Veszélyünk Középamerikában" World's Work, 1912 augusztus.) Természetesen ilyen ijesztő körülmények között a nemzet jelleme, legjobb indulattal gyöngének nevezhető, a degenerálódás fölgyorsul. Bármilyen békeerőfeszítés fölösleges és nevetséges, az emberek megtanulták, hogy a gazdagság csak erőszakkal vagy zsarolással szerezhető meg. Egy másik figyelemre méltó pontit is meg kell említeni. Azt mondtam, hogy Latinamerikában a diktátori rend korlátozza az anarchiát. De ebből nem szabad arra következtetni, hogy a diktatúra napjai szép napok a nép számára. Ellenkezőleg, ezek általában csak kevéssel rosszabbak és demoralizálóak mint a forradalom, A "caudillók" majdnem mindig nagyon sötét figurák. Gyakran nemtörődöm brutális emberek; még gyakrabban vérszomjas kéjsóvár szörnyek; a leggyakrabban emberi pókok, akik egy országból minden nedvességet kiszívnak, a pénzüket külföldre viszik, és amikor elmenekülnek a forradalom perzselő levegője elől Párizs biztos kikötőjébe, a Montmartre csábító légkörét élvezik a magukhoz hasonlók társaságában. A milliók, melyeket olyan zsarnokok, mint Venezuelai Castro és Nicaraguai Zelaya halmoztak föl, szinte hihetetlenek, ha a visszamaradott, csődbe jutott országokra gondolunk, melyeket "irányítottak". De hogyan is lenne másként? Tekintsük itt Critchfield találó beszámolóját egy hatalomra jutott caudillóról: "Ha egy nemtörődöm és brutális ember, akinek egész tudása a világról egy pár indián falura korlátozódik, és akinek egész tapasztalata a marhatenyésztésben merül ki, alpakka szövetruhát ölt, kés a kezében, és néhány hét alatt kivágja útját a hatalomhoz, maga mögött egy vadembercsürhével, aki semmit sem tudnak a civilizáció jó hatásairól, és még annál is kevesebbet törődnek ezekkel, amikor ilyen embereké lesz a hatalom, ebből csakis rossz és még több rossz születhet. Még ha az új diktátor jószándékú is, mivel nem tartja a törvényt és alkotmányosságot fontosnak, a kereskedelmi eljárásokat és a gyártási folyamatokat, és az azok mögött működő alapvető és szükséges elveket és szabad kormányokat, nagyon nehezére esne az ország sikeres irányítása, ha nem lenne lehetetlen. De mivel felszínes és nemtörődöm emberek veszik körül, és őt az a fölösleges és abszurd önzés tölti el, ami miatt a kiskaliberű emberek magukat Napóleonnak vagy Cézárnak képzelik. Ezek a kicsinyes diktátorok, akiket nem fékeznek alkotmányos kötöttségek vagy bátor közvélemény, az abszurditás vezeti őket, mely gyakran bűnözésbe és kihágásokba torkollik. [G. W. Critchfield, Amerikai Fennhatóság, 1. kötet, 277 o. (New York, 1908)] Ilyen a helyzet a korcsok uralta Amerikában: A forradalom forradalmat szül, a zsarnokság zsarnokságot, és a kettő kombinációja romba dönti áldozatait és mind mélyebben nyomja őket a degenerált barbarizmus pocsolyájába. A fehérek elvesztették erejüket és gyorsan tűnnek el. A félvéreknek meg lett volna a lehetőségük és groteszk módon vesztettek. A gyakran idézett csodaszer - a fehér bevándorlás - a jelenlegi körülmények között hiábavaló álom, mert a fehér bevándorlók (különösen a nők) nem teszik ki magukat a korcs uralom szörnyűségeinek. Tehát, ah a belső tényezőket vesszük figyelembe, az anarchia úgy tűnik, örökösen fog folytatódni. Valójában új konfliktusok jelennek meg a láthatáron. Az indián tömegek, akiket a fehér ember könnyen tud kezelni, lázadni kezdenek. A fehérek tiszteletét beszennyezték a majdnem fehérek és félvérek, akik olyan nemtörődöm módon kezelték intézkedéseit. Öröksége tudatában a nem kevert vérű indián kezdi megvetni ezeket a zavaros urakat, akik hazáját az eltűrés kertjévé és a boszorkányszombatok területévé teszik. Az indián mozgalom ma a korcs uralta Amerikában mindenütt föléledőben van. Leghangsúlyozottabb Mexikóban, melynek végtelen haldoklása egyre inkább indián újjáéledéssé válik, de Délamerika nyugati partja mentén is indulóban van. Régen a bölcs Pearson professzor látta hogy honnan fúj a szél. Látta, hogy hogyan harcolnak és intrikálnak a fehérek és a majdnem fehérek az iroda elrontása érdekében, azt is látta, hogy az indián tömegek, noha viszonylag passzívak és látszólag nem figyelnek a dolgokra, mégis kiharcoltak a maguk számára egy helyet más módon mint növekedéssel és szaporodással és ezt a következtetést vonta le: "Az őslakosság általános szintje növekszik. Gazdagabb lesz és öntudatosabb és előbb vagy utóbb visszaveszi az országot a saját kezeibe. " (Pearson, ls. fönt, 60. o.) A Délamerikai nyugati part látogatói látják az indián nyugtalanság jeleit. Néhány éve Lord Bryce ezt mondta Bolíviáról: "voltak indián fölkelések, és gyakrabban vannak fegyvereik mint azelőtt. Számuk olyan jelentős, hogy bármelyik olyan mozgalom, mely egyesítené őket a fölsőbb osztályok ellen, találna vezetőt, és komoly következményei lennének. " (James Bryce, "Délmerika, " 181 o. (London, 1912).) Nemrég Ross professzor ezt írta Peruról: "Cuzcoban találkoztam egy művelt és utazott úrral aki azt mondta, hogy ő az inkák egyetlen élő leszármazottja. Nagy hatása van a helyi elemekre, és szavakba önti keserűségüket és törekvéseiket. Kimondja, hogy Peru politikája a harc a limai spanyol meszticek és a tengerpartiak között, a cuzcoi bennszülöttek és a belül élők között, és fölkelést jósol, kivéve ha Cuzco lesz az ország fővárosa. Kechua köztársaságról is álmodik, melynek fővárosa Cuzco és az Egyesült Államok válla érte garanciát, ahogy Kubáért is garanciát vállal. (Ross, lásd fönt, 74. o.); Bolíviáról ezt írja Ross professzor:" Nemrég általános mozgalmat indítottak a bolíviai indiánok a földek visszafoglalásáért, melyektől darabonként fosztották meg őket. Konfliktusok törtek ki, és noha a kormány megbüntette a főkolomposokat, olyan az érzés, hogy amíg az indiánok kizsákmányolása folytatódik, a bolíviaiak egy szunnyadó vulkán kráterében élnek. (Ross, 89. o.) Mivel a fehér ember elment és az indián ki akarja csavarni a jogart a korcsok értéktelen kezéből, vizsgáljuk meg az indián fajt, hogy lássuk, potenciálisan milyen képességei vannak arra, hogy visszaállítsa a rendet és elindítsa a haladást. Először is, az indián kétségkívül magasabb rendű, mint a néger. A néger, még ha idegen erők föl is gyorsítják, soha nem épített föl semmit ami egy valóságos civilizációhoz közel lett volna; míg az indián, noha teljesen el volt szigetelve az emberiség többi részétől, önálló politikát és kultúrákat hozott létre, mint az aztékok Mexikóban, az inkák Peruban és a maják Yukatánban. Az indiánnak így figyelemre méltó fokig megvan az alkotó képessége. De ez a fok eléggé korlátozottnak látszik. Az archeológusok kutatásai sajnos erőteljesen lecsökkentették a hódítók ragyogó történeteit, és a Mexikói és Perui birodalmak, noha messze voltak a rossztól, de jóval az európai és ázsiai fajok középkori vagy ókori birodalmai mögött voltak színvonalukat tekintve. Az indián eléggé stabil és kiegyensúlyozott, de ezeknek a minőségeknek a túltengése megállítja haladását és kérdésessé teszi képességét arra, hogy modern szintre emelkedjen. Rendkívül konzervatív. Nagyon szívósan ragaszkodik ősi életmódjához és sötét közömbösséget mutat az idegen újítások iránt. Az indián alfajok természetesen jelentősen eltérnek egymástól, de az alapvető szellemi irányzatok mindegyiken láthatók. Ellsworth Huntington professzor ezt mondja: "Az indián nagyon elmaradt. Sötéteszűek és lassan vesznek föl új eszméket. Talán megváltoznak a jövőben, de a tény, hogy a fehér emberrel való száz évnyi kapcsolat során olyan keveset változtak, nem ad sok reményre okot. A múltból ítélve nincs okunk azt hinni, hogy jellemük meg fog változni a nemzedékek során... Akik állandóan a fehér ember városaiban élnek, kissé befolyásolódnak, de itt és más esetekben az általános irányzatnak az tűnik, hogy visszatérnek az eredeti állapothoz, ahogy a fehér emberrel való közvetlen kapcsolat ösztönzése megszűnik. (Ellsworth Huntington, "A fehér ember alkalmazkodóképessége a trópusi Amerikához" A fajfejlődés újsága, 1914 október). Lord Bryce hasonlóan ír: "Nagyfokú stabilitással nincs kezdeményezőkészségük, használható katonák és jól harcolnak fehér vagy mesztic vezetők alatt, de ritkán hallani, hogy egy tisztavérű indián valamit alkotott volna vagy fölemelkedett a volna a háborúban vagy a politikában, vagy bármely hivatásban, mely osztálya fölött van. (Bryce, lásd fönt, 184. o.) Az igazság az indiánokról úgy tűnik, alapvetően ez: Ha egyedül hagyták volna, valószínűleg folytatta volna fejlődését, de sokkal lassabban, mint a fehér vagy ázsiai népek. De az indiánt nem hagyták magára. Ellenkezőleg, hirtelen brutális és fanatikus hódítók törtek rá, akik gyökerestül kitépték eredeti kultúráját és őt szolgai állapotba taszították. Lenyírták a lelkületét és fejlődését elferdítették. Mivel nem fejlődhetett tovább saját vonalában, és alkatilag képtelen alkalmazkodni spanyol hódítói módszereihez, az indián vegetált, nem tanult semmit és elfelejtette azt is amit tudott. Ez négyszáz éven át tartott. Nem valószínű, hogy ősi képességei elcsenevészedtek vagy hanyatlásnak indultak? A rabszolgaság és szellemi henyeség megsebezték eső szégyenbélyegükkel. Garcia-Calderon ezt mondja: "Elegendő élelem, higiénia nélkül zavart és nehézkes barom, hanyatlik és pusztul; hogy elfelejtse mindennapi nyomorát iszik, alkoholista lesz és számos utódja mutatja a degeneráció jeleit" (Garcia-Calderon, 354. o.) Az indián egy másik okból is degenerált: az elkorcsosulás miatt. A fajkeveredés kettős folyamat. Fölfelé és lefelé is dolgozik egyidejűleg. Latinamerikában nagyon erős volt a keveredés, ma a hibridek száma milliókat tesz ki. Néhány területen, mint Venezuelában és Középamerika részein nagyon kevés tiszta vérű indián van, és gyakorlatilag az egész népesség kevert vérűekből áll. A fehér vagy mesztic keveredés egészében károsnak tűnik az indiánok számára, mert amennyivel több intelligenciát nyer, annyit veszít jelleméből. De a mesztic kereszteződés nem a legrosszabb. Van egy sokkal mélyebb faji veszély. A forró tengerparti részeken négerek nyüzsögnek, és a zambo vagy néger-indián a legrosszabb a kevert fajokból. Így, ha az indiánra nézve a fehér vér káros, a néger végzetes. De a korcsosodási hullám állandóan nő. Az indián nem őrzi vérvonalát, így állandóan rontja vére tisztaságát és mérgezi származását. Mindezeket figyelembe véve hihetjük-e, hogy az indián képes a korcs-uralta Amerikát a csüggedés mocsarából? Ráállíthatja-e a haladás útjára? Mindez nem tűnik lehetőnek. Tegyük föl, hogy az idegen beavatkozás teljesen megszűnik, az indián idővel fölszámolhatja korcs urait - föltéve, ha sajátmaga nem korcsosult el. De a jelenlegi indián mozgalom nem az indián politikai hatásosság jele; nem az indián röneszansz jele. A megkínzott barom ösztönös haragja kínzója ellen. A korcs uralom szeszélyeitől földühödve és fokozatosan fölismerve, hogy a korcs alapvetően értéktelen, az indián végül vicsorítja fogát. Civilizált fehér gyámság alatt az indián mozgalom gyakorlatilag elképzelhetetlen lenne. Az indián-korcs konfliktus végső kimenetét fölbecsülni csak elméleti spekuláció, mert a korcs Amerika nem marad magára. A korcs Amerika nem képes saját lábán megállni. Valójában soha nem állt saját lábán, mert mindig a Monroe doktrínán alapult. De védelmünkre, a külső erők már régen megtámadták volna ezt a politikai és gazdasági vákuumot, és ma minden jel arra mutat, hogy ezt a vákuumot, mint minden másikat, be fogják tölteni. A világ teli van mint soha és nem fog olyan országokat eltűrni, melyek sajátmaguk számára is gyötrelmek, és veszélyt jelentenek szomszédaik számára. A világ fél a csődtől és nem fogja megengedni, hogy hatalmas gazdagság kiaknázatlanul maradjon vagy elherdálják azt. Így gyakorlatilag bizonyos, hogy a korcs Amerika idegen gyámság alá fog kerülni. Hogy ez pontosan hogyan fog bekövetkezni, ma még nem világos. Lehet, hogy az Egyesült Államok fogja egyedül megtenni ezt, vagy, ami valószínűbb, pánamerikai együttműködésben az erőteljes déli fehér nemzetekkel együtt. Lehet, hogy még nagyobb összefogásban fog megtörténni, melyben európai népek is részt fognak venni. Ennek az akciónak a részletei nem tárgya ennek a könyvnek, mert kizárólag a fehér ember aktivitási területére tartozik. Van egy másik dinamizmus is, ami megváltoztathatja a korcs Amerikát, Ez a dinamizmus a sárga Ázsia. A Távolkelet duzzad az életkedvtől és életerőtől. új ambíciókkal és vágyakkal van tele. Arra vágyva, hogy milliók kivándorolhassanak, éhesen keres levezetést rendkívül bőséges energiája számára. Már láttuk, hogy a mongoloid faj az egész Távolkeletet sajátjának tekinti, és a következő oldalakon látni fogjuk, hogy a fehér világ összes faji határát megtámadta. Kivéve korcs Amerikát! melyik másik terület kecsegtet olyan csábító lehetőségekkel a mongoloid faji terjeszkedésre? Hatalmas területek kiszámíthatatlan, nem kiaknázott gazdagsággal, gyéren lakott területek ahol a népesség száma nem növekszik, melyet anarchia sújt és gyönge a fajkeveredés miatt - hogyan állhatna egy ilyen ország ellen hajthatatlan és konok milliók támadásának? A válasz nyilvánvaló. Nem tudnak ellenállni; és egy ilyen hódítás, ha egyszer elkezdődött, alaposabb és gyorsabb lenne, mint amilyet az emberiség valaha is látott. A sárga világ tisztában van ezzel a lehetőséggel. Különösen Japán meglátta Latinamerikában faji terjeszkedésének útjait amely a japán külpolitika lényege. Japán államférfiak és újságírók foglalkoztak a problémával. A kínaiak valójában már elkezdték az utat, mert a tizenkilencedik század utolsó évtizedében kínaiak telepedtek meg Latinamerika Csendes Óceáni partjain, gazdaságilag könnyedén legyőzték a helyi lakosokat, és Peruban olyan számban telepedtek le, hogy az elszörnyedt peruiak gyorsan leállították a bevándorlást szigorú kizáró törvényekkel. A kínai úttörők sikerei, egyszerű alázatos kulik terjeszkedése hivatalos támogatás nélkül föltüzelte a japánok képzeletét. A japán sajtó hosszan vitatta Latinamerikát optimista módon. Okuma herceg jó példája a japán céloknak. Néhány éve ezt mondta az amerikai szociológiaprofesszornak, Rossnak: "Délamerika, különösen annak déli része nagy területet nyújt a kivándorlóinknak." (Ross, 90. o.) Honfitársainak Okuma precízebben fejtette ki a dolgokat. 1907-ben azt mondta a tokiói gazdasági híradóban, hogy Japán be fogja fedni a Földet mint a sáskafelhők, kezdve az Északamerikai partokkal, onnan Közép és Délamerika felé haladva. Okuma herceg erősen előnyben részesítette a Latinamerikai országokat a japán bevándorlás számára, mert legtöbbjük "sokkal könnyebben fogható be a japán befolyási övezetbe a jövőben. " (Az amerikai szemlék szemléje, 1907 november, 622. o.) És Japán tetteket mutatott a világnak. Különösen 1914 óta a Latinamerikai japán aktivitás mindenütt jelen van és föltűnő. Különösen Délamerika nyugat tengerpartja ma tele van japán árukkal, kereskedőkkel, kereskedelmi kirendeltségekkel, és gazdasági ügynökök vadásznak a legkülönfélébb koncessziókra. Külügyi osztályunknak különösen éberen kellett őrködnie a japán koncesszióvadászat fölött Mexikóban. Japán jelenlegi aktivitása természetesen csak földerítő jellegű - tesztelik és föltérképezik a területet egy esetleges későbbi nagyobb kiterjedésű akció számára. Csak egy dolog állítja meg Japánt - a mi vétónk. Japán tudja, hogy a déli szomszédaink elleni tényleges agresszió háborút jelentene az Egyesült Államokkal. Japán nem tervez háborút ellenünk jelenleg. Lehet hogy Távolkeletet halászik. Így Latinamerikában biztosra megy. De kivárja idejét. Magában Latinamerikában vannak barátai - még partizánok is. Japán a saját javára akarja kiaknázni a jenkiellenes bizalmatlanságot, amivel Latinamerika tele van. A félvérek különösen gyűlölik a mi szín-vonalunkat és az Egyesült Államokban anarchista rendezetlenségük ellenpólusát látják. Kigúnyolják a Monroe doktrínát, rajonganak a japán segítségért, és üdvözlik Nippon állását, mint a színesek bajnokáét a világban. A Mexikói japán aktivitás különösen érdekes. Itt Japánnak három erős húrja van íján:
1. Az Egyesült Államok hazafias nem kedvelése;
Mexikóban az utóbbi évtizedben a forradalmi zavargás komplikált faji háborúvá alakult, ahol meszticek küzdöttek fehérek vagy a majdnem fehér fölső osztály ellen, és a tisztavérű indiánok mind a fehérek, mind a meszticek ellen. Egyesülésük köteléke a gringók utálata, mely gyakran fanatikus gyűlöletté nő. 1847-es háborúnkat Mexikó ellen soha nem felejtették el és sok mexikóiban megvan a remény a bosszúra és az akkor elvett területek visszaszerzésére. Az európai háború korai szakaszában katonai fölkészületlenségünk és nyilvánvaló pacifizmusunk fölbátorított néhány mexikói forrófejűt, hogy kifőzzék a notórius "San Diego tervet". Az összeesküvők a déli határainkon élő mexikói népességet akarták fölheccelni, déli négereinket hűtlenségre késztetni, és a pszichológiai pillanatban bombát robbantani, és az "újrahódító igazságos hadsereggel" megtámadni Texast. Egész délnyugatunk újra visszatért volna Mexikóhoz, míg déli államaink fekete köztársaságot alkottak volna. A háborút szigorúan faji alapon képzelték el, az "újrahódító igazságos hadsereg" kizárólag latinokból, négerekből és japánokból állt volna. A faji eredmények meghatározóak lettek volna, mert az egész fehér népességet délen és délnyugaton kivétel nélkül lemészárolták volna. Az összeesküvés természetesen csődöt mondott, és a texasi szórványos megszállási kísérleteket könnyen elnyomták. De ez a jelenség a mexikói elmék sok irányzatát leleplezi. A "San Diego terv" alkotói nem ostoba peonok voltak, hanem értelmes emberek. a kihágások és kínzások, melyek számos amerikait értek Mexikóban az utóbbi években további jelei annak az elterjedt gyűlöletnek, melynek vitriolos kitörése a következő szerkesztő cikkhez hasonlítanak, mely egy mexikói vidéki újságban jelent meg, és akkor írták, amikor egy banditát kerestünk 1916-ban: "Mindenekelőtt ne feledjük, hogy a nemzeti szükség idején a humanitás bűn és a félelmetesség erény. Nyomjatok ki szemeket, vágjatok ki szíveket, tépjetek föl melleket, igyatok - ha tudtok - vért a támadó koponyájából Jenkiország városaiból. A szabadság védelmében légy Néró, légy Caligula- ez a jó hazafi kötelessége. Mexikó és a Egyesült Államok között a terror és barbarizmus fájdalmában fognak békét kötni. (Az újság címe La Reforma of Saltillo, a szerkesztői cikket az Associated Press közölte El Pasoban, Texas, 1916. június 26-án, a jelentés a La Reformát félhivatalos újságnak tekinti.) Mindez természetesen a japánok malmára hajtja a vizet. Különösen érdekesek a japán kísérletek a mexikói indián érzelmek hangsúlyozására. Japán írók kimutatják a fizikai és kulturális hasonlóságokat a mexikói bennszülött fajok és sajátmaguk között, azt következtetve, hogy a faji hasonlóságok egy régi elfelejtett múltból erednek. A közelítő változások Senor de la Barra Japáni diplomáciai küldetése idején történtek 1914 elején. Fogadása Tokióban emlékezetes esemény volt. Senor de la Barrát üdvözlő tömegek fogadták, és minden alkalommal hangsúlyozták a két nép szoros kapcsolatát. Ez természetesen az európai háború előtt volt. A háború alatt a japán-mexikói kapcsolatok barátiak maradtak. A hivatalos tények alapján soha nem írtak alá különleges barátsági egyezményt a japán és mexikói kormány között, de néhány mexikói titkos egyezményre gyanakodott, és egy mexikói író, Gutierrez de Lara azt írja, hogy 1912-ben az akkori elnök, Francisco Madero "a japánok karjai közé vetette magát", és így folytatja: "mindannyian tisztában vagyunk ennek a nyilatkozatnak a jelentőségével és annak nagy nemzetközi jelentőségével, de ezt önként tesszük jogaink teljes tudatában. Madero nemcsak fölsorolta a Délamerikai köztársaságok támogatását Mexikó sérthetetlensége érdekében, de tárgyalásokat is folytatott egy japán miniszterrel Mexikó Cityben egy szoros támadó és védekező szövetség érdekében Japánnal, hogy sakkban tartsuk az Egyesült Államok agresszióját. Ha a végzetes tizenkét napos csata a Mexikó Cityben az amerikai beavatkozás híresztelése ijesztőbb volt, mint általában, ezt jelentették Maderonak, ő hidegen azt jegyezte meg, hogy türelmetlenül várta azt a beavatkozást, mert biztos volt abban, hogy az amerikai kormányt meg fogja lepni, hogy akkor Japánnal kell számolnia. [Gutierrez de Lara, A mexikói nép: harcuk a szabadságért (New York, 1914)] De végül is a hivatalos japán-mexikói együttműködés nem alapvető dolog. A tényleg jelentős dolog a Mexikóban népszerű ellenkezés az Egyesült Államokkal szemben, mely annyira elterjedt, hogy Japán válság esetén számíthatna Mexikó jóindulatú semlegességére, vagy akár támogatására. A jelenlegi mexikói Carranza kormány természetesen kifejezetten amerikaellenes. Állandó politikája, melyet szívélyessége Németországgal szemben leplezett le és más amerikaellenes kormányokkal való összeesküvései, mint Kolumbiával és Venezuelával teszik Mexikó az amerikaellenesség Latinamerikai központjává. Mexikó számos japán lakosa egy alkalmat sem mulasztott el ennek a viselkedésnek a támogatására. Erre példa egy írás, melyet a japán település ismert tagjai írtak alá az 1916-os amerikai-mexikói válság idején: "Japánok, Mexikó békés nép. Sok kereskedelmi kapcsolat köt össze vele. Ő, mint mi, hősök népe, mely soha nem fogadja el egy olyan brutális és kemény nép világuralmat, mint amilyenek a jenkik. Nem hagyhatjuk el Mexikót harcában egy erősebb nemzet ellen. A mexikóiak tudnak védekezni, de mi segíthetjük őket ebben. Ha a jenkik megtámadják Mexikót, ha elveszik a Kaliforniai tengerpartot, a japán kereskedelem és a japán flotta nagy veszélybe kerül. A jenkik azt hiszik, hogy bennünket megbénít az európai háború, és ki tudnak utasítani bennünket Amerika területéről, gyermekeinket az amerikai iskolákból. Segíteni fogjuk a mexikóiakat. Segítjük Mexikót a jenki kapzsiság ellen. Ez a nagy és szép ország a jenkik Japán elleni gyűlöletének áldozata. Közömbösségünk hazafiasság hiánya lenne, mert a jenkik már ellenünk vannak és szent császárunk ellen. Elfoglalták Hawaiit, elfoglalták a Fülöp Szigeteket tengerpartunk mellett, és most le akarják barátunkat és lehetséges szövetségesünket tiporni, megrongálni kereskedelmünket és veszélybe sodorni flottánkat. " ( Irodalmi szemelvények, 1916 szeptember 16, 662. o.) Tény, hogy Latinamerika viselkedése a sárga világgal szemben mindenütt kikristályosodik a faji vonalak mellett. A félvérek természetesen ellenségesek az Egyesült Államokkal szemben, lásd az "északi kolosszus" japáni üdvözlését. Az öntudatos indián elemek szintén figyelmesen hallgatják Japán eszméit a faji összetartozásról. Másfelől a fehérek és majdnem fehérek ösztönösen ellenzik Japán előrenyomulását. Még azok is, akik nem szeretik a jenkiket, a mongolokban nagy veszélyt látnak. Garcia-Calderon leírja ezt a nézőpontot. Fél imperialista irányzatainktól, de megrója azokat a Latinamerikaiakat, akik egy japán-amerikai ellenségesség esetén Japánt pártolnák. "Győzelem esetén" írja "Japán megszállná Nyugat Amerikát és a Csendes Óceánt hatalmas zárt tengerré tenné, mely le van zárva idegenektől, a mi tengerünk, mely japán gyarmatokkal van körülvéve. A japán uralom nemcsak a gyámság változását jelentené Amerika népei számára. Az alapvető különbségek ellenére a tengerentúli latinoknak közös kapcsaik vannak az Egyesült Államok népével: a régi vallás, a kereszténység és az összefüggő európai, nyugati civilizáció. Lehet hogy van valami testvériség az amerikai indiánok és a japánok között, a japáni sárga emberek és a rézbőrű quechuák között, a fegyelmezett és józan nép között. De az uralkodó faj, a domináns típus spanyol eredetű, mely a fehér ember civilizációját hozta Amerikába és ellenséges a teljes hódító kelettel szemben. " (Garcia-Calderon, 329-330. o.) A Latinamerikai fehér emberek általában ezen a véleményen vannak. Chile és Argentína elutasítja a keleti bevándorlást, a perui fehér urak komolyan aggódnak a japán tervek miatt, melyek különösen országuk ellen irányulnak. Nemrég a perui orvos, doktor Jorge M. Corbacho, (Jelentés a La Prensa-nak (New York), 1919. december 13.) a legkeserűbben írt a perui és bolíviai japán beszivárgásról, míg néhány éve Senor Augustin Edwards, a vezető chilei folyóirat, az El Mercurio tulajdonosa leleplezte Okuma herceg veszélyességét és pánamerikai bástya fölépítését szorgalmazta Ázsia ellen a Bering szorostól a Horn fokig. Senor Edwards szerint a "japán bevándorlással határozottan szembe kell szállni, nemcsak Délamerikában, de az egész amerikai földrészen. Ugyanez érvényes a kínai bevándorlásra is. Röviden, Okumának ezek a veszélyei rá kell hogy bírják Délamerika nemzeteit a Monroe doktrína alkalmazására - mely legyőzhetetlen fegyver a 'keleti birodalom' tervei ellen, mely nemrég új életre kelt és már olyan borzalmasan bizonyítja hódítási mohóságát. " (Amerikai szemlék szemléje, 1907 november, 623. o.). Közép Amerikából hasonló hangok jönnek. A Salvadori író sürgeti a politikai szövetséget az Egyesült Államokkal mint az egyetlen menedéket a "sárga veszély " ellen, hogy elkerüljük a rabszolgasorsot és a jelentéktelenséget. (Irodalmi szemelvények, 1911 december 30. 1222. o.), és a jólismert nikaraguai politikus, Senor Moncada, [J. M. Moncada, Az Egyesült Államok társadalmi és politikai befolyása Közép Amerikában" (New York, 1911)] hasonló hangon ír. A mongol nyomás jelentős hatásait csodálatra méltóan írja meg Ross professzor: "Föltéve, hogy nem akadályozzák meg a bevándorlást az ázsiai fojtogató embertömegtől" mondja "akkor nagy a valószínűsége, hogy ennek az évszázadnak a végén Délamerika húsz vagy harminc millió keleti és azok leszármazottainak otthona lesz.... De ekkora mértékű ázsiai bevándorlás alaposan megváltoztatná Délamerika sorsát... Először, megállítaná és gátolná az európaiak bevándorlását, amelyre a Délamerikai politikusok számítanak, hogy megóvják országaikat attól hogy a meszticek haladásra képtelenségének és rossz kormányainak karmaiba kerüljenek. A fehér faj megállítaná a gondok növekedését vagy máshol próbálná azokat levezetni; a magasabb komfortfokozatúak mindig elkerülik a konfliktust az alacsonyabb szinttel. És Délamerika nagy részei nem lennének többé a kereszténység része. Néhány köztársaság ázsiai hatalmak függvényévé válna, ahogy a kubai köztársaság függ az Egyesült Államoktól. " (Ross, 91-92. o.) Nagyon helyénvaló Ross professzor figyelmeztetése az indián népesség sorsáról. Ezt a figyelmeztetést az japán kapcsolat indián hívőinek komolyan meg kell fontolni. Bármi is lesz a Latinamerikai fehérek sorsa, Ross professzor kimutatja, hogy "az ázsiai befolyás megpecsételné az indián elemek balsorsát ezekben az országokban... az indián nem tudna gazdaságilag lábraállni a nagyon éber, ötletes és agresszív japánnal vagy kínaival szemben. A keleti bevándorlók minden pontban megverik az indiánt, elállják minden lehetőségét a fölfelé haladásra, és még a legtöbb jelenlegi állásukból is kiforgatnák őket. Az indiánok nagyrészben hajlongó szolga osztállyá válnának, a rosszabb földeket művelnék és az egyszerűbb, lealacsonyító foglalkozásokat űznék. Kétségbeesve és még jobban mint ma fogyasztanák a cocát és a piscot, a népesség csökkenő és tűnő részévé válnának. (Ross, 92-93. o.) Ezek a Latinamerikai helyzet mögött álló tényezők. Még egyszer, látjuk, hogy az alapvető instabilitás csak politikai jelenség. Újra látjuk a faj rendkívüli fontosságát. Egy hódítás sem lehetne teljesebb, mint a spanyoloké négyszáz éve. Az indiánok védtelenek voltak, mint a birkák a páncélos hódítókkal szemben. A katonai hódítást teljes politikai uralom követte. Az indiánok elvesztették kulturális örökségüket is, és passzív eszközökké váltak fehér uraik kezében. De a spanyolok nem pecsételték meg cselekedetüket kitörölhetetlen faji jelükkel. Az indián vér szám szerint uralkodó maradt, és a hódító tovább gyöngítette birtokát a fekete vér behozásával - a faji tényező legcsökkenthetetlenebbjével. A fehér vér beszivárgása csekély volt és a legtöbb, ami bejött, elveszett a szomorú fajkeveredésben. Végül a fehérek egymás közt is harcoltak. Az eredmény egyértelmű volt. A gyarmati fehérek csak a félvérek segítségével győztek, akik rögtön követelték jutalmukat. Harc indult, mely a déli területektől eltekintve a félvérek győzelmével végződött. De ezek cserébe az indiánokat és négereket is bevették az irányításba. A félvérek gátlástalanul elherdálták a fehér politikai örökséget. Így a tiszta vérű színesek új mozgalmat indítottak, mely ha teljesen eléri céljait, teljes árjátlanítást eredményezhet. Más szavakkal, a fehér faj visszafelé lépett, és Latinamerika több indiánt és négert kapott az utóbbi száz évben. Ez a ciklus a végéhez közeledik. Latinamerika nem lesz se vörös se fekete. Végül fehér lesz vagy sárga. Az indián alapvetően képtelen haladó civilizáció létrehozatalára. A néger bebizonyította erre való képtelenségét mind az új, mind a régi világban. Jelenléte mindenütt visszafejlődést okozott, és győzelme az új világban - Haitiban - az őserdei szintre való visszazuhanást jelentette, Guinea és Kongói színvonalat. Így politikai vákuum állt elő, és ez a vákuum vár arra, hogy a tévedhetetlen természet kitöltse. A Latinamerikai helyzet valójában az afrikaihoz hasonló. Latinamerika, mint Afrika nem képes egyedül állni. Kérlelhetetlen dilemma közeleg: fehér vagy sárga. A fehér ember volt az első a területen és kezében van a központi színes terület is a két erős bázis között, az észak és dél között, ahol birtoka megtámadhatatlanul a fehér fajé. A sárga embernek minden lépést meg kell hódítani, noha már tett lépéseket, és mögötte állnak Ázsia teli gyűjtőmedencéi. Ennek ellenére a fehér győzelem biztos Latinamerikában - ha egymás pusztítása és az összhang hiánya nem rabolja meg a fehér világot erejétől. Latinamerikában éppen úgy, mint Afrikában a fehéreknek szilárdan kell állni és összetartani.
A fehér faj terjeszkedése világszerte az 1500 és 1900 közti négy évszázad során most is óriási jelenség az írott történelemben. Bevezetőmben vázoltam ennek a terjeszkedésnek a nagyságrendjét, valamint annak etnikai és politikai következményeit. Ott megmutattam, hogy a fehérek törzse együtt az emberiség legnagyobb ága, ma minden emberi lény egyharmada fehér. Azt is megmutattam, hogy a fehér emberek fajilag a lakható földterület négytizedét foglalják el, míg a területnek majdnem kilenctizede fehér politikai irányítás alatt áll. Ez példátlan helyzet. Soha azelőtt sem ért el egy faj sem ekkora befolyást és ennyi gyarmatot. Ez a fehér terjeszkedés kétszeresen érdekes lesz ha észrevesszük, hogy mennyire hirtelen volt kezdete és milyen gyors fejlődése. Tíz évvel Kolumbusz utazása előtt merész próféta lett volna aki megjósolta volna ezt a magas rendeltetést. A tizenötödik évszázad vége felé a fehér faj Nyugat és Középeurópára korlátozódott együtt Skandináviával és az európai Oroszország északnyugati részével. A fehér faj teljes területe akkor nem volt több 2 millió négyzetmérföldnél, alig egytizede annak mai nagyságánál, és a számarány majdnem ugyanilyen kedvezőtlen volt. Akkor vegyük 1480-at) Angliának csak 2 millió lakosa volt, a Brit szigetek teljes lakossága alig haladta meg a 3 millió lelket. A földrész viszonylag jobban volt benépesedve. De az európai népesség 1480-ban egyhatoda volt az 1914-esnek. Továbbá a népesség jelentősen csökkent a megelőző százötven évben. A tizennegyedik században Európát förtelmesen sújtotta a "fekete halál" (pestis), mely lakóinak felét elvitte, és azután az első nagyobb háborúk szintén nagyszámú embert pusztítottak el. Ezek a veszteségek nem voltak visszacsinálhatók. A középkori társadalom állandó volt, kiegyensúlyozott, amely nem kedvezett a gyors szaporodásnak. Valójában az európai élet erőteljesen visszavonuló a római birodalom eleste azaz ezer év óta. Európa egyetlen középkori terjeszkedési kísérlete (a keresztes hadjáratok) csúfosan elbukott. Valójában messze volt a terjeszkedéstől, a fehér Európát állandóan támadta a barna és sárga Ázsia. Kezdve a hunokkal Róma utolsó napjaiban, folytatva az arabokkal, és végül a mongolok és ottomán törökök, Európa ázsiai agressziók sokaságát élte át. És noha Európa alapvetően megtartotta szabadságát, sok külső területe ázsiai uralom alá került. Például 1480-ban a törökök diadalmasan vonultak délkelet Európán át, az aprócska Oroszország tatár függőség volt, míg a mórok még mindig jelen voltak Délspanyolországban. A fehér faj kilátásai a tizenötödik évszázad végén inkább ködösek voltak mint ragyogók. Állandó számú vagy csökkenő népességgel, kitéve az erőteljes külső ellenség támadásainak, és belső gondoktól gyötörve, a középkori rend örökségeivel a fehér Európa jövője nem tűnt boldognak. Hirtelen, két rövid év leforgása alatt minden megváltozott. 1492-ben Kolumbusz fölfedezte Amerikát, és 1494-ben Vasco da Gama körülutazva Afrikát megtalálta a tengeri utat Indiába. Ezeknek a fölfedezéseknek a következményeit nem lehet túlbecsülni. El sem tudjuk képzelni, hogy elődeink hogyan nézték az óceánt. Számukra az óceán dermesztő, összeszorító valami volt; a sötétség és rémület hona. Nem csoda, hogy a középkori Európa statikus volt, mert a kegyetlen, agresszív Ázsiával állt szemben, és sehol nem volt hátországa. Ekkor, egy szemvillanás alatt a halott végű Európa az óceán ura lett, és ezzel a világ ura. Soha nem volt addig ilyen lehetősége. A klasszikus időktől a tizenötödik évszázad végéig a fehér Európa csak a harcos és vállalkozó ázsiaiakkal küzdött. Ilyen népekkel a háborút és kereskedelmet egyenlő föltételek között kellett vezetni, és a szembetámadás esetén nem lehetett a döntő csatát megnyerni. De a nagy fölfedezések után a fehér ember ellenfelei oldalába kerülhetett. Egy egész új világ, melyet primitív fajok népesítettek be lett látható, ahol a fehér ember fegyverei biztosították a győzelmet, és ahol föl tudta építeni a gazdagság raktárait hogy megélénkítse otthoni életét és elindítsa a haladást, amely őt hamarosan mérhetetlenül addig rettegett támadói fölé helyezte. A fehér ember érdemesnek bizonyult a lehetőségre. Faji tulajdonságait múltja alakította ki. A középkori élet kemény föltételei fegyelmezték csapásaival és a természetes kiválasztódással tisztították sorait. Az ázsiai hódítás kalapácsa, mely évezredekig csengett a barna-sárga üllőn, az európai vasat a legfinomabb acéllá edzette. A fehér ember képes volt gondolkodni, alkotni, és nagyon jól harcolni. Nem csoda, hogy a vörösbőrűek és négerek féltek tőle és istenként tisztelték, mint a távolkeleti alvó fajok, akiket az óceánból kiemelkedő furcsa készülékek megleptek, nem álltak komolyan ellen neki. Így kezdődött a fehérek kiáramlása, mint a méheké a kaptárból, a Föld legtávolabbi sarkai felé. És ennek fejében Európa életerősebbé gyorsult. Áruk, szerszámok, eszmék, emberek: mindezt nagy arányban állították elő ezentúl. Így az akció és reakció törvénye szerint a fehérek haladása ugrásokkal és megtorpanásokkal folyt. A spanyol és portugál úttörők a fáradság jeleit mutatták, de az északi népek - még életerősebbek és merészebbek - rögtön előtérbe léptek és előre vitték a fehér terjeszkedés és a világuralom fáklyáját. Az iram négyszáz éven keresztül nem csökkent, és a tizenkilencedik évszázad végén a fehér ember a világ nem kétségbevonható urává lett. A négyszáz éves töretlen diadalmenet természetesen a fehér fajjal azt hitette el, hogy terjeszkedése örökké fog tartani, és automatikusan nagyobb és ragyogóbb eredményekre vezet. Az 1904-es orosz-japán háború előtt a fehér emberek egy ezrelékének fejében sem fordult meg, hogy a terjeszkedés megállhat, sőt visszafelé fordulhat. Miért is fordult volna, ha négyszáz év terjeszkedése pontosan az ellenkezőt sugallta? Amerika, Ausztrálázsia és Szibéria betelepítése, ahol pár színes őslakó füstként tűnt el a fehérek haladása elől; barna Ázsia meghódítása és Afrika fölosztása, ahol a színesek milliói hajoltak meg csekély ellenállást tanúsítva a kevés fehér előtt; A két jelenség kombinációja meggyőzte a fehér embert, hogy győzhetetlen és a színesek mindenütt utat engednek neki és civilizációjának. A sűrű színes népesség további jelenlétét a trópusokon az éghajlatnak tulajdonították; és még a trópusokról is föltették, hogy a fehérek lesznek általában az uralkodó osztály, akik magasabb intelligenciájukkal és elhatározóképességükkel fognak irányítani, és kiaknázzák a természeti forrásokat a fehér faj hihetetlen nyereségére. Néhányan azt is hitték, hogy a trópusokon fehérek fognak letelepedni, ha a tudomány legyőzi a trópusi betegségeket és megfelelő higiéniai körülményeket hoznak létre. Ezt a kritikátlan optimizmust, melyet a tapasztalat sugallt, megerősítette a rosszul beolvadt tudás. A múlt évszázad utolsó évtizede során nemcsak a biológiai és gazdasági ismeretek voltak kevésbé előrehaladottak mint ma, de sokkal kevésbé értették a meglevő tudást is, a pontos tudás a tudományos körökre szorítkozott. A közfelfogásban csak felszínes ismeretek voltak, csak olyan szavakból állt, melyekkel emberek elfogultságukat és előítéleteiket fejezték ki. Például, a biológusok csak nemrég fogalmazták meg a "legerősebb túlélésének" a törvényét. Ez nagyon jól hangzott. Ezért a nyilvánosság, összhangban az általános optimizmussal, a legerősebbet a legjobb szóval helyettesítette, teljesen ignorálva, hogy a természet a legerősebb fogalom alatt azt a típust érti, amely a legjobban alkalmazkodik a meglévő környezethez, és ha a környezet egy alsóbbrendű típus számára a legkedvezőbb, akkor ez az alsóbbrendű típus fog nyerni (emberi beavatkozás nélkül), függetlenül minden más megfontolástól. Így van a gazdasággal is. Egy nemzedékkel ezelőtt kevesen vették észre, hogy az alsóbbrendű emberek kiűzik a magasabbrendű embereket, akik rossz pénzszerzők, javaikból, függetlenül a társadalmi hatásoktól és az emberiség jövőjétől. Ezek két példája annak a sekélyes, hibás tizenkilencedik századbeli optimizmusnak, amely tudatlanságon alapult, és ezek az illúziók gyorsan és tragikusan fognak megszűnni. De a nemtudás egy rövid időre üdvösség volt. Ennek megfelelően a századvégi fehér világ, mely fölosztotta Afrikát és elég jól uralta a barna Ázsiát, arra készült, hogy kiterjessze befolyását a színes világnak az addig nem uralt részére - a sárga Távolkeletre. Elkezdtek folyamatosan a 'lefektetett végzetről' vagy jámboran a ' fehér ember kötelességéről' beszélni. Európai írók oktató hangon írtak "Kína föltöréséről", míg Oroszország, uralva Szibériát, nagy mancsait a Csendes Óceánba mártotta és Japánnal nézett szembe. Ilyen volt a fehér világ önbizalommal teli, agresszív viselkedése a múlt évszázad végén. Azért időnként hallatszottak olyan hangok, melyek óvtak, mondván, hogy nincs minden rendben. Ilyenek voltak Pearson professzor és Meredith Townsend írásai. De a fehér világ úgy fogadta ezeket a Kasszandrákat, mint az ördög prófétáit jó időben - nem vette őket figyelembe vagy gúnyosan nevetett rajtuk. Valóban, kevés próféta mutatta Pearson azonnali bizonyosságát. Legtöbben azt tették jóslataikhoz, hogy a jósolt bajok még viszonylag távol vannak. Meredith Townsend jól mutatja be a dolgot. Az olvasó emlékezhet jóslatára a fehérek kiűzéséről Ázsiából, melyet a második fejezetben idéztem (22. o). Ez a jóslat az 1911-ben kiadott negyedik kiadás előszavában van, és az orosz-japán háború fényében íródott. Townsend úr fő tételét természetesen - annak képtelensége, hogy Európa állandó jelleggel uralja és asszimilálja Ázsiát - jóval a tizenkilencedik század vége előtt kidolgozta. A negyedik kiadás előszava leírja, hogy Európa képtelen Ázsiát teljesen meghódítani és jelenlegi hódításaitól való megfosztása valószínűleg rövid időn belül be fog következni. Eredeti bevezetőjében, melyet 1899-ben írt előre látta a nagy európai támadást Ázsiára, mely valószínűleg sikeres lesz, és melyből Ázsia csak több mint egy évszázad eltelte után rázza föl magát. Townsend úr 1899-ben kimondott szavai olyan pontosan mutatják be a fehér magabiztosságot abban a pillanatban, hogy a legjobban teszem, ha idézem őt. Könyvében ezt mondja: " Hogy Ázsiát világosabban lássák angol szemeink, mert számomra teljesen világos, hogy a fehér fajok egy teljesen új impulzus nyomása alatt meg fogják újítani periodikus kísérleteiket a hatalmas földrész meghódítására de legalábbis uralására.... Olyan nagy a tét, hogy a sikertelenségek nem csüggesztik el az európaiakat, és még kevésbé változtatják meg meggyőződésüket. Ha ez a mozgalom a történelmi vonalat követi, akkor állandóan emelkedő skálán fog visszatérni. Minden sikertelenség megnöveli a ráfordított energiát, amíg Ázsia mint Afrika részekre nem lesz osztva, azaz minden része valamelyik fehér nép tulajdona nem lesz. Ha Európa elkerüli a belső háborút, vagy a nagyon megerősödött Amerikával való háborút, akkor 2000-re Ázsia ura lesz, és szabadságban fog élni népe. (Townsend, Ázsia és Európa, 1-4 o.) Ha az olvasó összehasonlítja ezeket a sorokat Townsend úr 1911-es ítéletével, látni fogja a jelentős változást, mely a fehér elmékben végbement Ázsia fölébredése óta a huszadik század első évtizedében, melyet az orosz-japán háború jellemez. 1900 volt az ár csúcsa, mellyel a fehér faj kiáradt. Akkor állt a fehér ember hírneve és hatalma tetőfokán. Négy rövid év leforgása alatt és a japán fegyverek dörgése közben a Port Arthur kikötő sötét vize fölött elkezdődött az apály. |