A Führer Birodalma, írta: Johannes Öhquist 2. rész

Külpolitika

A belső politikában az államférfi Hitlernek olyan problémákkal kellett foglalkozni, amelyekkel nagyobbrészt gondolatban már tíz év óta foglalkozott, és amelyek közül sokat részben alapvetően, sőt egészen a részletkérdésekig könyvében kifejtett. Egészen más volt a helyzet az államférfiúi feladatokat illetően külpolitikai téren. Természetesen megkísérelt könyvében ilyen kérdéseket is formulázni. Ezek azonban elméleti szemlélődések voltak. Most a meztelen praxissal kellett megbirkóznia. Ezen a téren nem egyszer koncessziókra és kompromisszumokra kényszerült. A külpolitikában a politikus mindig tarthatta be programatikus irányvonalait Annál figyelemreméltóbb, hogy ezen a sikamlós területen sem feszítette soha szeme elől programjának alapvető irányelveit. Nagyon helyesen mondja róla Hermann Stegemann: ,,Hitler a sarki kutatóhoz hasonlított, aki kénytelen hajóját a zajló jégmező felszakadó vízi útjain vezetni, anélkül, hogy határozott irányt tarthatna s kényszerítve van számításba venni a kitéréseket, visszafordulásokat és a befagyást, úgy, hogy célkitűzésétől még se engedje eltéríttetni magát."

A nemzeti szocialista külpolitika beható tárgyalására itt nem térhetünk ki. A legfontosabb eseményekre kell korlátoznunk magunkat, amelyek legjobban jellemzik Hitler felfogását és eljárását.

Külpolitikai beállítottságát két főkérdés irányítja: Németország szuverenitásának és állami egyenjogúságának helyreállítása, valamint a béke biztosítása. Az a mód, ahogy e két kérdést kezeli, amit rosszindulattal olyan könnyű egymással ellentétbe állítani, világos fényt vet államférfiúi képességeire.

Franciaország késztette először arra, hogy mint szónok, a külpolitika terén megnyilatkozzék. A francia kormány azt állította ugyanis, hogy a Schupo, az SA és az SS katonai alakulatok, s felállításukkal Németország megsértette a versaillesi szerződést. Erre az állításra Neurath külügyminiszter igen komoly hangú jegyzékben válaszolt. Rámutatott arra, hogy az az állítás, mintha az SA és SS katonai alakulat volna, valótlan. Másrészről az egyenjogúság előfeltételeit minden körülmények között Németországnak is ki kell vívnia magának, akkor is, ha az Anglia által javasolt leszerelési tervet megvalósítják, minthogy a nagyhatalmak úgysem fogják a leszerelési terv valamennyi követelését teljesíteni, hanem még mindig lényegesen erősebben felszereltek maradnak, mint Németország. Erre az energikus válaszra, amelyből világosan kitetszett, hogy Németország többé nem hajlandó alacsonyabb fokon álló nemzetként kezeltetni magát, Franciaország 1933 májusának elején katonai rendszabályokhoz nyúlt és szankciókkal fenyegetődzött, név szerint Németországba való fegyveres bevonulással.

Erre Hitler 1933. május 17-én a birodalmi gyűlésen három órás beszédet mondott, amellyel az egész világhoz fordult. Most nem a népszónok beszélt, hanem az államférfi, aki okosan mérlegelt, mérsékelt formában fejtette ki az időszerű világpolitikai kérdéseket. Ennek a figyelemreméltó beszédnek szószerinti közlését a helyszűke megakadályozza. A legfontosabb pontjait mégis idéznünk kell:

"A jóvátételek gondolata", - mondotta Hitler, amikor rátért a gazdasági kérdésekre - "és keresztülvitelük egykor iskolapélda lesz a népek történetében, mennyire károsak lehetnek a szenvedélyek az összesség nemzetközi jóléte szempontjából... A versaillesi szerződés bűne, hogy egy időre megvalósította azt az állapotot, amikor a pénzügyi számoló művészetbe belefulladt a gazdasági józanság. Németország a reá rótt kötelezettségeket belső értelmetlenségük és az előrelátható következmények dacára, valósággal öngyilkos módon hűséggel teljesítette. /Lloyd George 1933 március 14-én Sheffieldben tartott beszéde során kijelentette: "Mint régi ellenfélnek - és erre személyes kötelezettséget érzek a versaillesi béke egyik megteremtőjeként - meg mondanom: a versaillesi béke Németországot illető részét betű szerint és szellemében egyaránt teljesítették, viszont akik azt kikényszerítették, azok szegték meg a szerződést"/ A nemzetközi gazdasági válság megdönthetetlen bizonyítéka ez állítás helyességének."

Ezután a nemzetközi jogérzéshez fordult, amelyet a békeszerződések megsebeztek, amikor győztes és a legyőzött fogalmát állították egy új nemzetközi jogi és gazdasági rend fundamentumává. "A szerződéseknek, amelyeket a népek életének nyugodt biztosítására kötnek, csak akkor van belső értelmük. ha az igazi és őszinte egyenjogúság elvéből indulnak ki." És most a háborúról kezdett beszélni, amelyre Franciaország állítása szerint Németország fegyverkezik." Semmiféle új európai háború nem volna alkalmas arra, hogy ma a nyugtalanító állapotok helyett valami jobbat teremtsen... Egy ilyen végnélküli őrület kitörése a mai társadalmi és államrend összeomlásához vezetne... A német birodalom nemzeti kormányának a legkomolyabb kívánsága, hogy egy ilyen nem békés kifejlést őszinte és cselekvő együttműködésével megakadályozzon."

Ez a békés kifejlés volt a német forradalom belső értelme is, amelynek pozitív célja: megakadályozni a kommunista előrenyomulást, megmenteni a munkanélkülieket a munkaalkalmak teremtésével és létrehozni egy tekintélyen alapuló államvezetést, mely a nemzet bizalmában és akaratában gyökeredzik. Németország semmit sem akar a maga számára, amit nem volna hajlandó másoknak is megadni. Ezért a legélesebben kell tiltakozni az ellen, hogy a fegyvertelen SA, SS és a Stahlhelm alakulatokat más népek óriás fegyveres seregeinek fenyegetéseként állítsák be.

Ha Franciaország abszolút biztonságot kíván, holott Németországnak még az egyenjogúságot sem akarja megadni, akkor azt kérdjük, milyen konkrét biztosítékot óhajt még Franciaország azokon kívül, amelyeket Németországtól már megkapott. Németország minden áldozatra hajlandó, amit mások is hajlandók meghozni.

Ami azonban a kilátásba helyezett szankciókat illeti, úgy minden kísérlet, Németországot túlnyomó erővel kényszeríteni, csak oda vezethetne, hogy Németországnak, mint állandóan lekicsinylett népnek, nehezére esnék továbbra is fenntartani népszövetségi kapcsolatait. Hitlernek ezt az érthető figyelmeztetését ellenfelei nem vették komolyan, vagy nem értették meg. Egész feszült figyelmüket csak arra irányították, mit fog mondani a háborúról és békéről. Felszabadító szava megtisztította az európai politika égboltját a fenyegető viharfellegektől.

Egy hónappal később írt alá Hitler első ízben nemzetközi dokumentumot, névszerint a Mussolini által kidolgozott "négyhatalmi egyezményt." Tekintettel arra, hogy a népszövetség egymagában nem elégséges a béke fenntartásának és a bizalomteljes nemzetközi együttműködés garantálására, Németország, Itália, Anglia és Franciaország kötelezték magukat ezzel az 1933. július 15-én Rómában aláírt szerződéssel "érvényre juttatni minden erejükkel a népszövetség nevében valamennyi hatalom hathatós együttműködése révén a béke fenntartásának politikáját", hogy "a leszerelési konferencia sikerét biztosítsák." A szerződést tíz évi időtartamra kötötték, s az megújítottnak volt tekintendő, ha nyolc év lefolyásán belül nem mondották fel.

A nemzetek szövetségének Genfben 1933 októberében tartott leszerelési konferenciáján Németország a tárgyalások során két dolgot követel: a nagymértékben felfegyverkezett államok valóban tényleges leszerelését és az egyenjogúság alapelvének azonnali praktikus megvalósítását. Anglia, Franciaország és Amerika azonban már a konferencia előtt Németország tudta nélkül megegyeztek abban, milyen határozatokat akarnak hozni, s eszük ágában sem volt figyelembe venni a német követeléseket.

/Megsemmisítő kritikát gyakorol Hitler az ilyenfajta politika felett 1935 május 21.-i békebeszédében: "A világ ma a konferenciák korát éli. Ha ilyen sok összejövetel teljesen eredménytelenül végződik, akkor a csalódás oka már a programfelállítás és célkitűzés módjában rejlik. Valamelyik kormány szükségét érzi - mint a többi is valamennyi - hogy tegyen valamit Európa fenyegetett békéjéért. Most ahelyett, hogy az összes tervbe vett résztvevőkkel közölnék az általános alapgondolatot, azzal a kívánsággal, hogy megismerjék az egyes államok, illetőleg kormányok felfogását a kérdések intézésére és megoldására lehetségesnek tartott utakról és módokról, két vagy három kabinet már előre elkészíti perfekt programját. Emellett sokszor nem lehet szabadulni attól a benyomástól, hogy az illető határozatok tartalmának fixírozásakor már szerepet játszik az óhaj, mint a gondolat szülője, hogy a lehetségesnek és lehetetlennek összekeverésével a biztos kudarcért a felelősséget a később meghívottakra hárítsák. Mert míg két vagy három állam így a részletekig kidolgozott programban megegyezett, az utóbb meghívottaknak a programot csak tudomásulvétel céljából nyújtják át, azzal a megjegyzéssel, hogy ez a program oszthatatlan egész, s vagy teljes egészében elfogadják, vagy a maga teljességében elutasítottnak kell tekinteniük. Minthogy egy ilyen programban természetszerűen igen jó gondolatok is előfordulhatnak, az az állam, amely nem járult hozzá az egész tervezet elfogadásához, ezzel a hasznos részek meghiúsulása miatt is kénytelen a felelősséget viselni."/

Németország egyszer már elhagyta a leszerelési konferenciát és csak akkor tért vissza, amikor egyenjogúságát kifejezetten elismerték. Minthogy ezt az ígéretet most sem tartották meg, a német kormány beváltotta birodalmi kancellárjának az 1933 május 17-iki birodalmi gyűlési beszédében kifejezésre juttatott figyelmeztetését, s 1933 október 11-én kinyilvánította Németországnak a konferenciákból való visszalépését s egyidejűleg kilépését a nemzetek szövetségéből.

/Lloyd George a "News Chronicle"-ban "Megszegett ígéret" címen cikket írt, amelyben az egyenjogúság megtagadását "a világtörténelem legszégyenletesebb, becstelen szerződésszegésének" nevezi./

A kormány ugyanezen a napon kiáltvánnyal fordult a német néphez s felhívta, hogy igennel, vagy nemmel fejezze ki, helyesli-e a népszövetségből történt kilépést. Minthogy ez a felhívás igen világos képét adja a nemzeti szocialista kormányzat külpolitikai állásfoglalásának, s az ezt követő népszavazás megmutatja egyúttal miként követte a német nép ezt a politikát, az alábbiakban szószerint közöljük:

"A német birodalmi kormány és a német nép egyek abban az akaratban, hogy a béke, a felelősség és a megértés politikáját kövessék, mint alapelvét minden elhatározásnak és cselekedetnek. Ennek folytán a német kormány és a német nép elutasítanak minden erőszakot, mint amely alkalmatlan a fennálló államközösség körében felmerülő ellentétek kikapcsolására. A német kormány és a német nép újból kifejezést adnak annak a felfogásuknak, hogy örömmel hozzájárulnak a világ mindennemű tényleges leszereléséhez, arra irányuló készségük kifejezése mellett, hogy az utolsó német gépfegyvert is szétrombolják és az utolsó embert is elbocsátják a hadseregből, amennyiben a többi népek is elhatározzák erre magukat.

A német kormány és a német nép egyesülnek abban az őszinte óhajtásban, hogy más népekkel, beleértve korábbi ellenfeleiket is, a háborús pszichózis kiküszöbölésének szellemében és az őszinte jó viszony végleges helyreállítására valamennyi felmerülő kérdést szenvedélyek nélkül, tárgyalások útján megvizsgáljanak és megoldjanak.

A német kormány és a német nép kinyilatkoztatják hajlandóságukat arra. hogy kontinentális meg nem támadási szerződéssel a leghosszabb határidőre is biztosítsák Európa békéjét, gazdasági jólétének szolgáljanak s általános kulturális újjáépítésében részt vegyenek.

A német kormányt és a német népet ugyanaz az öntudat tölti el, hogy Németország egyenjogúságának elismerése nélkülözhetetlen erkölcsi és tárgyi előfeltétele annak, hogy népünk és kormánya nemzetközi berendezkedésekben és szerződésekben részt vehessen. A német birodalmi kormány és a német nép ennek következtében egyek abban az elhatározásukban, hogy a leszerelési konferenciát elhagyják és a népszövetségből kivárnak, míg ez a valódi egyenjogúság népünk számára biztosítva nincsen. A német birodalmi kormány és a német nép, el vannak határozva, inkább vállalni minden szükséget, minden üldöztetést és mindennemű kényszert, mint sem a jövőben szerződéseket aláírni, amelyek minden önérzetes ember és minden öntudatos nép számára elfogadhatatlanok, következményeikben csak a versaillesi békeszerződés által felidézett szükség és nyomorúság állandósítására s ezáltal a civilizált államok közösségének összeomlására vezethetnek.

A német birodalmi kormány és a német nép nem akarnak más nemzetekkel versenyt futni a fegyverkezésben. Csak azt a mértékét követelik meg a biztonságnak, amely a nemzet számára a békés munka nyugalmát és szabadságát garantálja. A német birodalmi kormány és a német nép el vannak határozva a német nemzet jogos követeléseinek tárgyalások és szerződések útján való biztosítására. A birodalmi kormány a német néphez intézi kérdését: helyesli-e a német nép a birodalmi kormányának itt kifejtett politikáját s hajlandó-e azt, mint saját álláspontjának és saját egyéni akaratának kifejezését elismerni, s mellette ünnepélyesen vallomást tenni?"

1933 november 12-én zajlott le a népszavazás. Az eredmény 42,733.819 érvényes szavazat volt, ebből 40,632.628 (95.1 százalék) "igen" és 2,101.191 (4.9 százalék) "nem" szavazatot adtak le.

A német kormány október 14-iki felhívásában ismételten kifejezésre juttatott készségének megfelelően, hogy Európa békéjét megnemtámadási szerződések kötésével biztosítsák, Hitler nyíltan megkísérelt egyetértésre jutni Franciaországgal. Németország szomszéd államai közül mégis csak Pilsudski tábornagyban volt meg az elhatározás, hogy Németországgal megnemtámadási szerződés útján megértést keressen. 1934. január 26-án megkötötték a szerződést és időtartamát tíz évben állapították meg.

/Erről a német-lengyel szerződésről Lloyd George a "Pester Lloyd"-ban (1934 március 4.) így nyilatkozott: "Úgylátszik, Hitler az egyetlen, aki az általános izgalomban nem veszti el a fejét. Szorgosan fáradozik azon, hogy kiküszöböljön Németország szomszédaival bármiféle súrlódási okot. Lengyelországgal kötött megegyezése figyelemreméltó esemény. Merész politikus cselekedete."/

Franciaországgal szemben viszont új konfliktus volt keletkezőben. 1925 október 16-án Németország, Anglia, Olaszország, Franciaország és Belgium Locarnóban kölcsönös szerződéssel biztosították Németországnak a versaillesi békével kijelölt nyugati határait. Ezenkívül Németország kötelezte magát, hogy gondosan ügyel a Rajna mindkét oldalán kijelölt zónának demilitarizálására. Minthogy azonban a nagyhatalmak, mit sem törődve a leszerelési konferenciákkal, nyíltan fegyverkeztek, végül is szükségesnek látták, hogy fegyverkezésüket a nemzeti biztonságra irányuló törekvésükkel, azaz a nemzetközi béke biztosításával igazolják. Anglia ezt az 1935. március 4-én "Statement relating to defence" Fehér Könyvével tette meg, Franciaország pedig március 15-én ismét meghosszabbította a katonai szolgálati időt.

Ezeknek következtében Németország kényszerítve érezte magát, hogy a maga részéről 1935 március 16-án közzétegye a véderő kiépítéséről szóló törvényt, amely bevezette az általános védkötelezettséget. Ennek megokolására a birodalmi kormány március 16-án egy, a német néphez intézett kiáltványában részletesen rámutatott a rikító ellentétre, amely Németország notórius békekészsége és a többi nagyhatalmak határtalan fegyverkezése között fennállott. Minthogy Anglia és Franciaország cselekedeteikkel a versaillesi szerződésnek leszerelést követelő határozatát minden tekintetben mellőzték, Németország kényszerítettnek és jogosultnak érzi magát erre a szerződésszegésre akként válaszolni, hogy helyreállítja katonai felségjogát. A kormányt itt ugyanazok a mérlegelések vezették, amelyeknek Baldwin miniszter utolsó beszédében olyan helyesen adott kifejezést:

"Egy országnak, amely nem hajlandó önmagának védelmére a szükséges elővigyázati intézkedéseket megtenni, sohasem lesz hatalma ezen a földön, sem morális, sem materiális hatalma." Amidőn a kormány utalt az október 14-iki kiáltványában mondottakra, kijelentette, hogy Németország nem törekszik katonai hegemóniára, s el van határozva, hogy a német becsület és a birodalom szabadsága védelmén túl sohasem fog menni és a német nemzeti fegyverkezés egyáltalán nem a háborús támadás eszköze lesz, hanem kizárólag a védelemé, s ezzel a béke fenntartását fogja szolgálni.

Amikor főként ebből az okból kifolyólag Anglia, Itália és Franciaország 1935 április 11-én tárgyalásokra ültek össze, s Németországot megkérdezték, hajlandó-e az u.n. keleti paktumhoz csatlakozni, Németország azt felelte, hogy egy ilyen paktumban nem vehet részt, minthogy ez többé-kevésbé automatikusan érvényre lépő katonai segélykötelezettségeket tartalmaz magában (kötelezte volna például Németországot a Szovjetunió megsegítésére, ha ezt egy harmadik, - pl. Japán, - megtámadta volna!). Ezek után 1935 május 21-én Hitler nagyszabású békebeszéddel lépett a birodalmi gyűlés elé, amely az egész világon a legélénkebb figyelmet keltette. Április 17-én ugyanis Genfben kinyilatkoztatták, hogy Németország az általános védkötelezettség bevezetésével megszegte a versaillesi szerződést. Most Hitler beszédében leszámolt Stresaval és Genffel, a katonai szerződésekkel és a bekerítési stratégiával, s 13 pontba foglalta a német kormánynak a béke kérdésére vonatkozó álláspontját. Minthogy ez a 13 pont világosan megjelöli Németország külpolitikai állásfoglalását, s megvilágítja az általános békére irányuló fáradozásait, tartalmukat röviden összefoglalva, alább közöljük:

1. Nem Németország szegte meg a versaillesi szerződést, hanem azok a hatalmak, amelyek nem tudták elhatározni magukat, hogy a Németország leszerelésével kapcsolatban szerződésileg megígért saját leszerelésüket végrehajtsák.
2. Németország ennek következtében felmondta a fegyverkezési korlátozást, minthogy azt diszkriminációnak tekintette. Viszont a többi, a népek együttélésére vonatkozó szakaszt, beleértve a területi rendelkezéseket, feltétlenül respektálni fogja s revíziót csak békés megegyezés útján kíván elérni.
3. Németország mindaddig megtartja a locarnói paktumot, míg a többi partnerek is megtartják.
4. Németország hajlandó részt venni a béke közös biztosításában, kívánatosnak tartja azonban a szerződések revízióját.
5. Németország nézete szerint az együttműködés egyoldalúan ráoktrojált feltételek formájában nem lehetséges.
6. Németország hajlandó a szomszéd államokkal megnemtámadási szerződéseket kötni.
7. Németország hajlandó hozzájárulni egy légügyi egyezményhez.
8. Németország hajlandó fegyverkezésében mindazokat a korlátozásokat vállalni, amelyeket más államok is elvállalnak.
9. Németország nézete szerint a repülőgépekből való bombavetést el kell tiltani.
10. Németország a legnehezebb fegyvernemek kiküszöbölése mellett van.
11. Németország hozzájárul a tüzérség űrméretének és a hadihajók bármely nemének korlátozásához.
12. Németországnak az a nézete, hogy a. közvéleménynek sajtó, film és színház útján való megmérgezését meg kell akadályozni
13. Németország hozzájárul egy olyan nemzetközi megállapodáshoz, amely megakadályozza más államok ügyeibe a kívülről való beavatkozást.

1935. június 18-án Németország flottaegyezményt kötött Angliával, amelynek értelmében a német hajóhad erejét Nagybritannia teljes hajóhaderejéhez viszonyítva, 35:100 arányban állapították meg.

/Erről a flottaegyezményről mondta Chamberlain 1938 július 26.-i beszédében: "Amikor Hitler úr annakidején javasolta a flottaszerződést, ezzel jelentős és igen szívesen látott gesztust tett a béke irányában. Ennek a gesztusnak jelentőségét, úgy tetszik nekem, nem értették meg teljesen s nem értékelték eléggé, mint előrehaladást az általános megbékülés felé. De a kezdeményezés szerződéses megvalósítása közelebb hozza a lehetőséget, hogy a két ország szempontjából vitális jelentőségű pontok felett a jövőben is megegyezünk. Mi mindenesetre nem tartjuk lehetetlennek a fáradozásokat tovább folytatni a két ország megegyezésének irányában, ami oly rendkívül sokat jelentene az európai bizalom helyreállítása terén."

Hogyan válaszolt Franciaország a tizenhárom pontra? 1936 március elején a francia parlament hozzájárult a barátsági szerződéshez, amelyet a francia kormány 1935 május 2-án kötött Szovjetoroszországgal. Minthogy ez a szerződés kétségtelenül Németország ellen irányult, a németek 1936 március 7-én emlékirattal fordultak a Locarno-hatalmakhoz és rámutattak arra, hogy a francia-szovjetorosz megegyezés a Locarno-szerződés megszegését jelenti s ennek következtében Németország magára nézve a megszűnt szerződést érvénytelennek tekinti. Éppen ezért a Rajnavidék demilitarizált zónájában helyreállította a birodalom korlátlan szuverenitását.

Ennek a közlésnek gyakorlati eredménye az volt, hogy Németország a Rajnavidék demilitarizált részét katonailag megszállotta.

/A Rajnavidék német megszállását az úgynevezett nemzetközi békeegyesületek, amelyek majdnem kivétel nélkül meg voltak fertőzve a kommunizmustól, természetesen azonnal háborús fenyegetésnek nyilvánították. Egyedül az öreg svéd radikális pacifista, Carl Linghagen jelentette ki egy interjúban: "A Németország ellen irányuló tilalmat, hogy felfegyverkezzék és saját eszközeivel kedve szerint rendelkezhessék, míg a győztes nagyhatalmak tovább folytatják fegyverkezésüket és a Rajna francia partján erődöket építenek, Németország a történelmi praxis értelmében jogosult lerázni magáról, ha képes reá. Most ezt Németország meg tudta tenni saját kezdeményezéséből és a győztes nagyhatalmak a Németországtól való féltükben arra kényszerülnek, hogy ne opponáljanak. Ezzel ez a szerződésszegés nemcsak megengedhetővé vált, hanem egyenesen a közjó hasznára szolgált. Ezt az eredményt esetleg később háború útján érték volna el. Így a világ legalább ettől a háborútól meg lett kímélve." (Tidevarvet, 1936 augusztus 15.) /

Hogy azonban ennek az intézkedésnek védelmi jellegét minden kétségen felül bebizonyítsák, a német kormány 1936 április 1-én átnyújtott az angol kormánynak egy béketervezetet, amelyben még szélesebb alapokon 19 pontban javaslatot tett Európa gyakorlati és tartós megbékítésére, s kifejezte hajlandóságát, hogy megegyezik Franciaországgal és Belgiummal egy, a mindkét részről való demilitarizált sáv megállapítása céljából. Javasolta továbbá, hogy Németország, Franciaország és Belgium kössenek 25 évre érvényes megnemtámadási szerződést. Angliát és Olaszországot bevonták volna abból a célból, hogy ezt a megegyezést mint kezesek, írják alá. Németország kifejezésre juttatta egyetértését azzal is, hogy Hollandiát is bevonják ebbe a szerződési rendszerbe. Ugyancsak kinyilvánította készségét, hogy a nyugati hatalmakkal légügyi egyezményt kössön, amely mindennemű repülőtámadást már eleve lehetetlenné tenne. Ezenfelül megismételte hajlandóságának kifejezését, hogy keleti szomszédaival is megnemtámadási szerződéseket kössön. Végül kinyilvánította készségét, a népszövetségbe való újbóli belépésre, de abban a reményben, "hogy belátható időn belül barátságos tárgyalások útján rendezik a gyarmati egyenjogúság kérdését, valamint a népszövetségi alapokmánynak a versaillesi alapelvektől való elválasztását."

Azonban Németország 1936 március 31-i béketerve is süket fülekre talált. Amikor erre Mussolini 1937 december 11-én kinyilatkoztatta Itáliának a Népszövetségből való kilépését, a német kormány üdvözölte ezt a lépését s közölte, hogy a népszövetségbe való visszatérésének szándéka érvénytelenné vált, amiről a "Völkischer Beobachter" 1937. december 13-án a következő közleményt tette közzé:

"A fasiszta kormánynak elhatározása, amellyel kinyilvánította Itáliának a népszövetségből való kilépését és a rendkívül nagyjelentőségű fejtegetések, amelyekkel a Duce ezt az elhatározást megindokolta, Németországban a legteljesebb megértésre és a legmelegebb rokonszenvre találnak. Az olasz politikának a népszövetséggel szemben elfoglalt elvi álláspontját illetőleg már régen nem forgott fenn semmi kétség. A genfi hamis istenekről szóló szavak, amelyeket Mussolini szeptember végén Berlinben a Maifelden mondott, még mindig füleinkben csengenek. De legnagyobb fontossága van annak, hogy az olasz kormány a tegnap közzétett elhatározásával most a helyzet végleges tisztázását idézte elő. A népszövetség ezzel megkapta a politikai teljesítményeivel kiérdemelt nyugtát. Fennállásának egyetlen periódusában sem mutatkozott képesnek arra, hogy a világpolitika bármely aktuális problémájának megoldásánál hasznos segítséget nyújtson. Ellenkezőleg, a háború utáni időszak egész politikai kifejlődésére állandóan csak kártékony, sőt sokszor veszedelmes befolyást gyakorolt. Ideálok ürügye alatt mindinkább a versaillesi szabályozás egyes haszonélvezőinek céljait szolgáló szövetkezetté változott.

Ahelyett, hogy a nemzetközi politikát a népek természetes erőinek és igényeinek ésszerű kiegyenlítésével a termékeny fejlődés útján vezette volna, Genfben elsősorban olyan módszerek kitalálásán és alkalmazásán fáradoztak, amelyek ennek a fejlődésnek megakadályozására szolgáltak. A népszövetség teljes csődje ma már olyan tény, ami nem szorul semmiféle bizonyítékra és semmiféle indokolásra. A reménységek, amelyekkel elsősorban a kisebb államok tekintettek a népszövetség felé, mindinkább szétfoszlottak annak a felismerése következtében, hogy a genfi politika a kollektív biztonság helyett a valóságban kollektív bizonytalanságra vezetett. Ha egyébiránt most némely helyen megkísérlik az intézmény kudarcát általánossága hiányával magyarázni, ez nyilvánvalóan az oknak és az okozatnak összezavarása. Az okok, amelyek először Japánt, azután Németországot és most Itáliát is kényszerítették a népszövetség elhagyására, kézzelfoghatóan bizonyítják, hol vannak szervezetének és az abban uralkodó politikai tendenciáknak hibái. Reménytelen fáradozás ezeknek a gyökeres hibáknak kiküszöbölését rész-reformokkal megkísérelni.

Ha a Genfben megmaradt nagyhatalmak még most is azt akarják, hogy a népszövetséget politikájuk komoly faktoraként szerepeltessék, az az ő dolguk. Joguk azonban nincs többé arra, hogy a népszövetséget az államok világának hivatott reprezentánsaként és a nemzetközi együttműködés legfőbb szervenként szerepeltessék. A birodalmi kormányt, teljes egyetértésben az olasz kormánnyal, semmi sem fogja eltéríteni attól a meggyőződésétől, hogy a genfi politikai rendszer nemcsak elhibázott, hanem vészthozó is. Ilyenformán Németországnak a népszövetségbe való visszatéréséről többé nem lehet szó."

Németország és Ausztria között a viszony feszültté vált, elsősorban azért, mert az osztrák kormány igyekezett Ausztriában a nemzetiszocialista mozgalmat elnyomni, mivel az a Németországhoz való csatlakozásra törekedett. Az 1936 július 11-iki és az 1937 februári megegyezésekben mindkét ország kormányai kísérletet tettek ennek a kérdésnek békés megoldására, anélkül, hogy ezek a fáradozások kielégítő egyetértésre vezettek volna.

Hogy itt is pozitív irányban hasson közre Európa békéiének fenntartására, Hitler 1938 február 12-én meghívta Schuschnigg osztrák szövetségi kancellárt a Berchtesgaden melletti Obersalzbergbe, személyes megbeszélésre. Itt a két államférfi a vitás politikai probléma fölött folytatott öt órás tanácskozás után olyan megoldásra jutott, amely mindkét fél szempontjából szerencsésnek látszott: Németország elismerte a "független és önálló, német és keresztény, tagozott és tekintélyi alapon vezetett Ausztria" teljes politikai szuverenitását, aminek ellenében Ausztria az osztrák nemzeti szocialisták ellen folyamatban lévő valamennyi büntető intézkedést általános amnesztiával megszüntette. Schuschnigg ezt a rendelkezést azzal a kijelentéssel írta alá, hogy áld a nemzeti szocialista eszméket képviseli és Középeurópa szerves továbbfejlődését egy új nagy birodalomban látja, ezért egyúttal még nem tekinthető rossz osztráknak.

A német birodalmi kancellár és az osztrák szövetségi kancellár találkozása kiinduló pontja lett egy sorozat meglepő és következményeiben előre nem látható eseménynek. Ezeknek során Hitler ellenállhatatlan akaratereje és villámgyors cselekvési módja ha nem is legelső ízben, de a legmélyebb benyomást keltően mutatkozott meg. Amikor február 16-án dr. Seyss-Inquart osztrák nemzeti szocialistát Ausztria belügyminiszterévé nevezték ki és amnesztia folytán valamennyi fogoly visszanyerte szabadságát, úgy látszott, hogy az obersalzbergi tanácskozás ténylegesen meghozza a várt eredményt.

Az első csalódást az a beszéd okozta, amelyet Schuschnigg február 24-én tartott a szövetségi gyűlésen s amelynek során az obersalzbergi megegyezést a marxisták érdekében meghamisítani próbálta. Március 1-én a megállapodással ellentétben betiltották a Linzbe tervezett "német napot", s március 9-én Innsbruckban tartott beszédében Schuschnigg teljesen meglepő módon népszavazást jelentett be a legközelebbi (három nap múlva) bekövetkező vasárnapra, amelynek végrehajtása az általa elhatározott hamisítást és csalódást segítette elő. /A lakosság között csak olyan kész szavazócédulákat osztottak szét, amelyekre "igen"' volt nyomtatva. Aki "nem"-mel akart volna szavazni, annak magának kellett volna egy pontosan azonos szavazócédulát kiállítani s ilyenformán szavazatát nem gyakorolhatta titkosan./

Dr. Jury, Seyss-Inquart helyettese azonnal kinyilatkoztatta: Schuschnigg a kabinet tudta nélkül cselekedett: az osztrák nemzeti szocialisták nem fognak ebben a népszavazási komédiában részt venni. Már a következő napon felkelt az egész ausztriai lakosság Schuschnigg kísérlete ellen, hogy ilyen goromba csalással erőszakoskodjanak vele, úgy hogy Schuschnigg 1938 március 11-én lemondásra kényszerült.

/Az obersalzbergi tárgyalások lefolyását és a Schuschnigg azutáni magatartását Hitler 1938 március 25.-i königsbergi beszédében a következőkben ismertette: "Először is egy zsarnoki csoportot, amely birtokában volt a hatalmi eszközöknek, az osztrák állam urává emeltek, ezzel a csoporttal egy új alkotmányt készítettek, s ezzel a népet minden beleszólási lehetőségtől, minden bírálati és jóváhagyási lehetőségtől megfosztották. Azt az embert, aki ennek a kis uralkodó csoportnak ügyvivője volt, Schuschniggnak hívták. A tél folyamán számos jelenségből láttam, hogy ez az állapot tartósan így nem maradhat, és hogy csak két lehetőség van: vagy egy szabályozott megoldás, vagy egy szabályozatlan forradalmi kitörés.

Az utóbbit el akartam kerülni, és ezt az embert, akinek velem szemben semminemű jogosultsága nem volt azt a területet képviselni, mégis meghívtam magamhoz. Magamhoz kérettem és teljes komolysággal kifejtettem előtte, mik lesznek a következmények, ha továbbra fenntartja ezt a zsarnokságot. Azt mondottam neki: "Schuschnigg, ön elnyom egy országot! Ehhez nincsen joga! Ez az ország éppen az én hazám is, mint az öné! Hogyan merészeli ezt az országot sanyargatni? Én hajlandó vagyok önnel a nép elé állani. Lépjünk fel mindketten, mint jelöltek. A nép döntsön!" Erre úgy vélte, hogy lehetetlen alkotmányjogi okokból. Erre figyelmeztettem, hogy keressen utat a békés kibontakozásra, mert ellenkező esetben senki sem háríthatja el, hogy a meggyötört néplélek fel ne kiáltson. S arra nézve sem hagytam kétségben: a német határokon nem fognak többé német néptársakra lőni!

Valóban a legteljesebb komolysággal mindent megkíséreltem, hogy megértessem vele, ez az utolsó út, amely talán a krízis békés megoldására vezet. Nem hagytam kétségben, hogy ha ez az út balsikerrel jár, a kibontakozás így vagy úgy, de meg fog indulni. Figyelmeztettem, ne kételkedjék komoly elhatározásomban, hogy a birodalom segítségét rendelkezésre fogom bocsátani az elnyomott néptársaknak, s ne kételkedjék elszántságomban, ha ennek az útnak elhagyása következtében beáll a krízis. Nem hitt kijelentéseim komolyságában a nyílván ezért szegte meg az egyességet. Ma már adataink vannak, megtaláltuk a leveleket, amelyekben február 19-én, tehát egy nappal a birodalmi gyűlésen tartott beszédem előtt azt írja, hogy az ő részéről az egész csak taktikai sakkhúzás lenne, abból a célból, hogy időt nyerjen, míg a külpolitikai helyzet kedvezőbben alakul. Arra számított tehát, hogy egy szerencsésebb órában a külföldet Németországra zúdíthatja.

Hogy ennek a szándékának morális alapot adjon, találta ki ez az ember azt a nevetséges népszavazási komédiát, amit a legélesebben az a tény világít meg, hogy röpcédulákat és plakátokat foglalhattunk le, amelyeken már nyolc nappal előbb kinyomtatták a szavazás számait! Hallatlan csalás volt ez egy olyan országban, ahol már sok éve nem választhattak és nem szavazhattak. Nyilvánvaló volt, hogy ha ez az új csalás sikerül, a világ jéghidegen kijelentette volna: már ez a rendszer legalizálva van!"./

Schuschnigg visszalépése kedden késő este történt, és a Seyss-Inquart vezetése alatt álló új osztrák kormány még ugyanazon estén Hitler segítségéért folyamodott a fenyegető polgárháború elhárítására és birodalmi német csapatok küldését kérte a rend fenntartására és a vérontás megakadályozására. A birodalmi kancellár erre március 12-én proklamációt bocsátott ki:

"Páncélos csapatok, gyalogos hadosztályok és SS-alakulatok a földön s a német légierő a kék égen, - akiket Bécs új nemzetiszocialista kormánya hívott - kezeskednek arról, hogy az osztrák népnek most már végre a legrövidebb idő alatt alkalma nyílik egy igazi népszavazás útján jövőjéről és sorsáról dönteni... Én magam, mint a német nép vezére és kancellárja, boldog leszek, hogy ismét mint német és szabad polgár léphetek arra a földre, amely az én hazám is..."

1938 március 13-án Ausztriának a német birodalomhoz történt csatlakozása egyetlen kardcsapás és egyetlen csepp vér nélkül befejezést nyert. A német birodalom egyik napról a másikra 84.000 négyzetkilométerrel és mintegy 6.4 millió lakossal Nagy-Németországgá lett. Egy nappal később a Führer az egész lakosság határtalan ujjongása közben bevonult Bécsbe.

/Mérvadó angol és francia lapok hangja bizonyította, hogy ott is nemcsak a csatlakozás jogosultságát ismerték el, hanem az a lelkesedés, amivel egész Ausztriában fogadták, általános csodálatot váltott ki. Egy 1938 március 15-én kelt levél a "Daily Telegraph"-ban megértést kíván Ausztriának Németországhoz történt csatlakozásával szemben, ami történelmi esemény. Az angolok négyszáz éven át ágyúkkal, bajonettekkel és bombákkal az egész világon megszerezték azt, ami értékesnek látszott előttük. Ha Hitler ma a csatlakozásra irányuló német törekvést propagandával, meggyőzéssel, vérontás nélkül megvalósítja, akkor az angolok a béke és szabadság ellenségének nevezik. A béke azonban nem jelent egyebet, mint a nemzeti törekvéseknek háború nélkül való érvényrejuttatását. Anglia hagyjon fel végre képmutatásával s kössön ennek a világnak realistáival békét. Szívesen megtartanák szavukat, ha módot adnának nekik arra, hogy minden gazdasági nyomástól menten s holmi következményekkel való fenyegetődzés nélkül szabadon megtárgyalt szerződéseket írhatnának alá.

A francia különtudósítók, akiket szintén magával ragadott a Példátlan ujjongás, színdús szavakkal számoltak be a Führer diadalútjáról s megállapították, hogy Hitler már régen meghódította a német-osztrákok szívét. Hitler valóban úgy jön, mint szabadító, mint a hatmillió ausztriai német várva-várt vezére. A Hitler bécsi bevonulása már ma valódi népszavazás. Hitler meghódította Ausztriát.

"Hitler Bécsbe a lelkesedés viharában vonult be. A bécsiek lelkesedésének őszintesége és mindenekfölött a Bécsbe jött vidékieké leírhatatlan és nem analizálható. Ez a lelkesedés, amely valóban nagyon őszinte, egészen vallásos jellegű" írta a "Petit Parisien".

A "Journal" ezt írta: "Az egész Ring visszhangzóit a lelkesedés bensőséges hullámaitól. Újból és újból felrivalgott a tömeg: "Egy birodalom, egy nép, egy vezér! Heil Hitler!" Végül már nem lehetett a Hitler szót megérteni, csak egyes szótagokat. A Führerrel elsőízben szemtől-szemben bizonyságot tett Bécs személyiségének hatalmáról./

A St. germaini diktátumot és a versaillesi diktátum 80. §-át örökre széttépték, anélkül, hogy a nagyhatalmak, amelyek ezeket a diktátumokat megteremtették, s fennállásukat majdnem két évtizeden át az erőszak fenyegetésével biztosították, egyetlen szóval tiltakozni merészeltek volna.

Ugyanebben az évben még Ausztriának a birodalomhoz történt csatlakozásánál is sokkal súlyosabb külpolitikai feladatot kellett Hitlernek megoldania: a szudétanémet problémát.

/Szudétanémetország és szudétanémetek alatt valamennyi német területet és ezeknek összes német származású és német anyanyelvű lakosait értik, akiket 1919-ben olvasztottak be a cseh államalakulatba. A Szudétaföld tehát jóval nagyobb terület, mint a "Szudéták", Szilézia határhegysége Csehország és Morvaország felé. Egész kiterjedése közel 30.000 négyzetkilométer, lakosainak száma mintegy 3,600.000, vagyis négyzetkilométerenként átlag 128. (A birodalmi átlag négyzetkilométerenként 131).

Délmorvaországban majdnem kizárólag mezőgazdasággal foglalkoznak. Az ipari vidékek Egerlandtól Reichenbergig terülnek el. Északi Morvaország-Szilézia vegyes-gazdasági terület.

Az ásványi kincsek főként: 1. Barnaszén kereken 12 millárd tonna, évi produkció 16 millió tonna. 2. Gazdag agyag- és kaolinlelő területek Karlsbad környékén. 3. Uránérc, uránszurokérccel Joachimstalnál, az Érchegység déli lábánál, az uránérc mennyiségben második előfordulási helye a világon.

Erdő- és mezőgazdaság: ca. 3 millió hektár mezőgazdaságilag művelt terület, kereken 300.000 mezőgazdasági üzemmel. Ebből kereken l millió hektár erdő. (81 százalék tűlevelű, 5 százalék lombfa, 14 százalék vegyes). Évente mintegy 6.6 millió köbméter haszonfát termelnek ki./

Az osztrák csatlakozási kérdésben egy egész egységes és politikailag szuverén országról volt szó, amelynek a Németországgal való egyesülése túlérett gyümölcsként kellett, hogy az államférfinak tenyerébe essék, ha a kellő pillanatban megfelelő bölcsességgel, elszántsággal és merészséggel képes volt szembeszegülni minden fenyegetéssel és veszedelemmel. Hitler magatartása bebizonyította, hogy megvannak azok a képességei, amelyeket a sors a döntő pillanatokban a német államvezetéstől megkíván.

Más volt a helyzet a szudétanémet földdel, amely bár politikailag és népileg a német Ausztriához tartozott volna, a versaillesi diktátum egy egészen idegen, új államképlet függelékévé tette, ahol a szemérmetlen elnyomatás következtében a népi és gazdasági pusztulás felé hajtva, húsz év óta hiába harcolt, hogy e nyomorúságból kiszabadítsa magát. Ennek a kérdésnek a megoldása annál nehezebb és veszedelmesebb volt, mert a szudétanémeteken zsarnokoskodó cseh állam Franciaországban egy túlerővel rendelkező hátvédre támaszkodhatott.

Ennek a felszabadítási háborúnak történelmi kifejlődése és az utolsó döntő fázisok lefolyása, bármily egyszerű és tiszta volt magában véve az alapvető probléma, tendenciózus sajtó-agitáció folytán részleteiben annyira bonyolulttá és zavarossá vált, hogy az európai nyilvánosság csak tökéletlen és sok tekintetben hamis képet nyert róla. Hogy lehetővé váljék a politikai események és hátterük helyes megítélése, szükségesnek látszik ezt a problémát valamivel behatóbban tárgyalni, mint Ausztria csatlakozását.

Benes 1908-ban a következőket írta doktori disszertációjában: "Nem lehet komolyan venni egy cseh állam felállítását, ha a területén élő lakosságnak egyharmada el van határozva arra, hogy minden áron harcol ellene és jogosultságát sohasem fogja elismerni. A történelmi tartományoknak helyet kell adniuk a nemzeti szempontból elhatárolt területeknek; mindenekelőtt fel kell adniuk a cseheknek történelmi államjoguk fikcióját." Még 1915-ben is a következőket jelentette ki a "Krieg und Kultur" cikksorozatában: "A nemzeti egyéniségek életmegnyilvánulásait érinteni éppen olyan bűnös és méltatlan, mint bármely egyén életét veszélyeztetni. Útjába állani a nemzeti kultúráknak, megsemmisíteni őket, vagy létezésüket akadályozni a legnagyobb bűn az emberiség ellen, amit az emberi társadalom egyáltalán ismer."

Morvaország és Csehország ősrégi germán kultúrföld és már az első birodalomnak is része volt. Tábor kivételével Csehország és Morvaország valamennyi városát németek alapították. A német király 973-ban birodalmi püspökséget alapított Prágában, amelynek első püspöke a szász Thietmer volt, akit még öt más német püspök követett. A püspöki templomhoz német kereskedelmi település kapcsolódott, ahol már a 11. században német jog volt érvényben, amit a 13. században Csehország további 33 városába is bevezettek. Az 1348-ba a alapított prágai egyetem a legrégebbi német főiskola. A prágai kancellária német nyelve hosszú időn keresztül udvari és hivatalos nyelv volt s Luther is gyakran felhasználta bibliafordításánál.

A huszita idők viharai után Csehországot és Morvaországot az osztrák tartományokkal egyesítették a Habsburgok alatt. Már a régi Ausztriában is kulturális szempontból az osztrák monarchia különösen értékes alkatrésze volt a szudétanémetség. Iskoláik példásan működtek s ez így maradt a cseh-uralom idején is, mindaddig, míg a fokozódó csehesítési intézkedések, olyanokká nem formálták a német intézeteket, ahol német nyelven cseh-bolsevista szellemet közvetítettek. Ez ellen küzdöttek a német népi egyesületek, a német diákság és főként a nemzeti tornász-szövetség.

Három évvel később, amikor Németország összeomlása bekövetkezett, álláspontja teljes mértékben megváltozott. Versaillesban a győztes hatalmaknak tizenegy emlékiratot nyújt át, amelyekről maga is beismeri: "Emlékirataink legtöbbjét, amelyekben összefoglaltam békeköveteléseinket, a legnagyobb sietséggel, úgyszólván rögtönözve, segédanyag és irodalom nélkül fogalmaztam." 1918 novemberében sürgős levelekkel fordult a prágai kormányhoz, nehogy híreket engedjenek ki Párizsba arról, hogy a szudétanémetek nemzetiségük elismerését követelik és a csehekkel szemben kiegyenlíthetetlen álláspontot foglalnak el. "Bennünket elismert a világ, őket nem" - írja 1918 november 27-én. "És ami a legfontosabb: nem is lesznek elismerve... A csehországi németekről nem esett szó és nem is fognak beszélni róluk."

Hogyan jött létre ennek a csehszlovák államnak a szerkezete, drasztikus formában fejtette ki Hitler 1938 szeptember 26-án tartott beszédében: "Ez a csehszlovák állam egyetlen hazugsággal kezdődik. Ennek az egykori hazugságnak apját Benesnek hívták. Ez a Benes úr megjelent akkor Versaillesban és kinyilvánította, hogy van egy csehszlovák nemzet. Ki kellett találnia ezt a hazugságot, hogy fajtestvérei valódi számának valamivel nagyobb és ezzel jogosultabb mértéket adjon. És a földrajzi és néprajzi tekintetben nem mindig kielégítően járatos angolszász államférfiak akkor nem tartották szükségesnek, hogy Benes úr állításait ellenőrizzék, mert különben azonnal megállapíthatták volna, hogy csehszlovák nemzet nincs, hanem vannak csehek és szlovákok és hogy ezek a szlovákok mit sem akarnak tudni a csehekről... így annektálták ezek a csehek Benes úr révén Szlovákiát.

Minthogy ez az állam nem látszott életképesnek, rövid úton hozzájuk csaptak önrendelkezési joguk és önrendelkezési akaratuk ellenére három millió németet. És mivel még ez sem volt elég, hozzá kellett jönnie több, mint egy millió magyarnak, továbbá kárpát-orosznak és végül néhányszázezer lengyelnek." A további kifejlésről így folytatja Hitler: "Amikor Benes ezt az államot összehazudozta, akkor ünnepélyesen megígérte, hogy svájci mintára kantonokba osztja be... Várjuk mindnyájan, hogyan oldotta meg Benes úr ezt a kantonrendszert. Elkezdte terror uralmát! Már akkoriban megkíséreltek a németek tiltakozni önkényes elnyomatásuk ellen, összelőtték őket. És azóta megindult kiirtásukra a háború. Csehszlovákia "békés" fejlődésének idei esztendejében hatszázezer németnek kellett elhagynia Csehszlovákiát. Ez nagyon egyszerű okból történt: mert különben éhen kellett volna halniuk.

Már az 1918-tól 1938-ig tartó általános fejlődés is világosan megmutatta: Benes úr el volt határozva arra, hogy a németséget lassanként egyszerűen kiírtja! És ezt bizonyos fokig el is érte. Számtalan embert taszított a legmélyebb szerencsétlenségbe... Terrorjának szakadatlan alkalmazásával sikerült neki lassanként ezeket a milliókat némaságra kárhoztatni s ugyanezen idő alatt világosság derült ennek az államnak "nemzetközi" hivatására is. Egyáltalán nem csináltak titkot belőle, hogy ennek az államnak az a feladata, hogy szükség esetén bevessék Németország ellen. Pierre Cot ezt a kívánságot egész őszintén kifejezésre juttatta: "Erre az államra szükségünk van", - mondotta, - "mert ebből az államból lehet a legkönnyebben a német gazdaságot, a német ipart bombákkal szétrombolni..."

Benes úrnak ebben az államában borzalmasok lettek a következmények a nemzetiségek részére. Én csak a németekről beszélek. Valamennyi német törzs között az ő halandóságuk a legpusztítóbb, a gyermekhiány az ő soraikban a legnagyobb, munkanélküliségük a legszörnyűbb. Meddig tartson még ez az állapot?"

/Gazdasági téren a német népességet mindenféle módon hátrányos helyzetbe szorították a cseh lakossággal szemben, amennyiben az ipari vállalatokat kíméletlenül elcsehesítették, a nemet birtokot pedig egy úgynevezett "földreform" révén kisajátították. Vállvetve haladt ezekkel a terület csehekkel való betelepítése. A szudétanémet vidék önkényes elcsehesítésnek illusztrálására megemlítjük, hogy a csehek bevándorlás útján a háború utáni időkben saját települési területükön 4 1/2 százalékkal szaporodtak, míg a német települési területen 80 százalékkal; 1921-től 1930-ig a cseh vidéken 8 százalékkal, viszont a szudétanémet vidéken 30 százalékkal. Abszolút számokkal kifejezve kereken 260.000 csehet telepítettek német területre./

A szudétanémetség ezekkel az irtó-rendszabályokkal szívós, de feltétlenül lojális ellenállást szegezett szembe. A szudétanémetek arra törekedtek, hogy a parlamentben és a közigazgatásban legális úton küzdjenek népiségükért. Húsz évi eredménytelen küzdelem után Konrád Henlein, akit a szudéta-németek vezérükké választottak /Az 1935. évi első választási menet 75 százalékot eredményezett Henleinnak, az 1938. évi községi választásokon cseh terror alatt 90-98 százalékot, míg a szudétanémet pártba való belépések ugrásszerűen szaporodtak; a végén 1938-ban 1.5 millió párttag volt, tehát úgyszólván valamennyi teljeskorú szudétanémet, míg a 21 évesnél fiatalabbak majdnem kivétel nélkül nemzeti szocialistának vallották magukat/ a SdP (Sudetendeutsche Partei) karlsbadi nagygyűlésén 1938 április 28-án nyolc világos követelést intézett a prágai kormányhoz s ennek főpontjai a következőképp hangzottak:

"Hogy a csehszlovák államban békés fejlődés következzék be, akkor a szudétanémetség meggyőződése szerint a következő állami és jogrendet kell bevezetni: 1. A német népcsoportok a cseh néppel teljesen azonos egyenjogúságának és egyenrangúságának helyreállítása. 2. A szudétanémet népcsoportnak, mint jogi személyiségnek elismerése ennek az egyenjogú állásnak védelmére az államban. 3. A német települési terület megállapítása és elismerése. 4. Német önkormányzat kiépítése a német települési területen a nyilvános élet minden terén, amennyiben a német népcsoport érdekei és ügyei forognak szóban. 5. Törvényes védelmi intézkedések azoknak az állampolgároknak számára, akik népiségük zárt települési területén kívül élnek. 6. A szudétanémetséget 1918-tól ért igazságtalanságok megszüntetése és ez igazságtalanság következtében előállott károk jóvátétele. 7. Elismerése és végrehajtása az alapelvnek: német területen német köztisztviselők. 8. Teljes szabadság a német nemzetiség és a német világnézet megvallására".

Bár Henlein beszéde az európai sajtóban a legnagyobb figyelmet keltette, a prágai kormány mégis megkísérelte a felállított nyolc pont tárgyalását mindenféle álokokkal és álkövetelésekkel elodázni. Minthogy a szudétanémetek üldözése továbbra is mind hevesebb formákat öltött, Hitler végül kényszerítve érezte magát, az egész világ előtt kijelenteni, hogy ő, ha Németország határain kívül német nemzetiséget jog és méltányosság ellenére elnyomnak, nem maradhat közömbös. Már 1938. február 20-án kinyilatkoztatta egyik birodalmi gyűlési beszédében, hogy a birodalom határain kívül élő tízmillió néptárs (az osztrákokra és a szudétanémetekre célzott) a birodalom erkölcsi oltalma alatt áll. A világ hallotta ezt, de nyilvánvalóan nem értette meg szavainak horderejét. Márciusban bekövetkezett Ausztria felszabadítása.

Májusban aztán olyan esemény történt, amelyet talán a csehszlovák válság hirtelen kiélesedésének közvetlen indítékának lehet tekinteni. Csehszlovákiában bekövetkeztek a községi választások. Mivel a prágai kormány attól tartott, hogy a németek és a többi nem-cseh nemzetiségek fel fogják használni ezt az alkalmat az egyesülésre, úgy vélte, hogy a szavazási eljárást brutális megfélemlítéssel, névszerint a hadsereg mozgósításával befolyásolhatja. Egy ilyen demonstrációt azonban a világ előtt csak azzal a szenzációs hírközléssel tüntethetett fel jogosultnak, hogy Németország csapatokat mozgósított s az a szándéka, hogy bevonuljon Csehszlovákiába. Minthogy a valóságban egyetlenegy német katonával sem hívtak be többet, mint ahányan szolgáltak, sőt egyetlen német katona sem tartózkodott békebeli állomáshelyén kívül, Németország azonnal megcáfolhatta Benes kieszelt hazugságát.

Ennek dacára növekvő idegesség lett úrrá az európai közvéleményben. Az elviselhetetlen feszültség egyidejűleg a Szudétaföldön véres cseh erőszakoskodásokban robbant ki. A szudétanémet probléma radikális megoldásának szükségessége mind sürgősebbé vált. Anglia és Franciaország már egy európai háború kísértetét látták a horizonton felemelkedni. Hogy a helyzetet alaposan tisztázzák, Chamberlain július 26-án közölte az alsóházzal, a brit kormány a csehszlovák kormány kérésére elhatározta, hogy egy független "vizsgálóbiztost" és "közvetítőt" küld Csehszlovákiába, aki a kérdést helyszínén fogja tanulmányozni s javaslatot tesz, milyen úton-módon lehetne a kérdést megoldani. Ezzel a feladattal Lord Runcimant bízták meg.

Most félreérthetetlen módon még egyszer megnyilatkozott Hitler a szudétanémet kérdésről Nagynémetország pártnapján 1938 szeptember 12-én: "Ha egy majdnem nyolcvanmilliós néphez tartozó három és félmillió ember nem énekelheti azt a dalt, amely tetszik neki, mert a cseheknek kedve ellen való, vagy ha véresre verik, pusztán azért, mert olyan harisnyát visel, amit a csehek egyszerűen nem akarnak látni, vagy ha terrorizálják és bántalmazzák, mert úgy köszön, ahogy a cseheknek nem kellemes, holott így nem a cseheket, hanem csak maguk között egymást köszöntik, ha minden nemzeti életmegnyilvánulásukért mint a védtelen vadat űzik és hajszolják - lehet hogy ez a mi demokráciáink méltó képviselői előtt talán közömbös esetleg rokonszenves is, minthogy itt csak három és félmillió németről van szó. Én azonban csak annyit mondhatok e demokráciák képviselőinek, hogy ez előttünk nem közömbös és ha ezek a kínzott teremtések nem tudják maguknak a jogot és segítséget önerejükből megszerezni, mindkettőt meg fogják kapni tőlünk."

Utalt ismét arra, amit ebben a kérdésben február 20-án a német birodalmi gyűlésen mondott s figyelmeztette a külföldi államférfiakat, legyenek meggyőződve arról, hogy nem frázisokról van szó. De, hogy a húrt ne feszítse túl, a lehetőség határáig mérsékelte magát s nem. kívánt egyebet a szudétanémetek részére, mint az önrendelkezés jogát. Rábízta a csehszlovák kormányra, hogy a kölcsönös megértés céljából tárgyaljon a szudétanémetek hivatott vezetőivel. Ezzel Hitler az egész problémát nemzetközi síkra emelte, ami által a szudétanémet kérdés alapvetően megváltozott.

A cseh kormány erre a javaslatra szeptember 12-én egy, az angol kormányhoz intézett jegyzékkel válaszolt, amelyben a népszavazást alkotmányellenesnek és lehetetlennek minősítette, a következő napon pedig kihirdette a szudéta földön az ostromállapotot, amelynek hallatlan terrorja számos halálos és sebesült áldozatot követelt. Konrád Henlein erre a prágai kormányhoz ultimátumot intézett, hogy hat óra alatt függessze fel a kivételes állapotot és a rendőrséget vonja vissza, mert ellenkező esetben a következményekért semmiféle felelősséget nem vállalhat. Mivel a prágai kormány ezt az ultimátumot nem vette figyelembe és a terror változatlanul tovább tartott, Henlein minden tárgyalást megszakított.

Szeptember 14-én cseh katonaság nyomult be Eger városába s ágyúkkal és gépfegyverekkel lőtte a Hotel Viktoriát, amely a SdP székhelye volt. Ezután a katonák megrohanták a hotelt és a hivatalos helyiségeket kifosztották. A cseh erőszakoskodásoknak az lett a következménye, hogy a Szudétaföld lakossága kénytelen volt a határon át Németországba menekülni. Számuk rövid idő alatt 244.850 menekültre emelkedett.

Mussolini szeptember 15-én egy Runciman-hez intézett nyílt levelében népszavazást követelt a szudétanémetek számára és a cseh államot mesterséges képletnek minősítette, melynek részei nem egymás felé, hanem egymástól széjjel törekszenek és csak kényszerrel tarthatók össze.

A népszavazásra irányuló követelést azonban már az események túlhaladták. Mert még ugyanazon napon, amikor Mussolini felhívását Runcimanhoz intézte, Henlein proklamációval fordult a német néphez és az egész világhoz, amelyben ezzel a jelszóval: "Haza akarunk menni a birodalomba!", a Szudétaföldnek Csehszlovákiától való elválasztását követelte. Chamberlain, aki még szeptember 11-én egy hivatalos nyilatkozatban, amelyet az angol sajtóban "Németországhoz intézett figyelmeztetésnek" neveztek, kijelentette, hogy "az erőszakos megoldásnak minden kísérlete ma az egész világ általános ítéletét hívná ki" és hogy Anglia és Franciaország ebben az esetben fegyveres erővel interveniálnának, felismerte végre, miután Hitlernek a birodalmi pártnapon szeptember 12-én tartott beszédét gondosan tanulmányozta, hogy amennyiben lehetővé akarja tenni a békés megoldást, személyesen és a legsietősebben kell Németország és Csehszlovákia között közvetítenie. Szeptember 14-én Hitlert személyes találkozásra hívta fel, amire Hitler a berghofi meghívással válaszolt.

Már a következő napon megtörtént ez a megbeszélés, amelyet Chamberlain a sajtó képviselőivel folytatott beszélgetése során "nyílt, de igen barátságos tárgyalásnak" minősített. Abban a beszédben, amellyel Chamberlain szeptember 28-án a Hitlerrel folytatott tárgyalásáról az alsóház előtt beszámolt, a következőket mondotta: "Igen hamar megvilágosodott előttem, hogy a helyzet sokkal komolyabban és sürgetőbben alakult ki, mint ahogy feltételeztem volna. Hitler úr udvarias, de tökéletesen egyértelmű fejtegetéseiben tisztán kifejezésre juttatta, elhatározása szilárd, hogy a szudétanémeteknek meg kell kapniuk a jogot az önrendelkezésre, s ha azt óhajtanák, a birodalomba való visszatérésre. Ha ezt önerejükből nem tudnák elérni, akkor támogatni fogja őket".

Amikor Chamberlain Berghofot elhagyta, kijelentette, hogy már néhány napon belül ismét találkozni fog Hitlerrel. Szeptember 16-i hazatérésekor vele együtt szállt ki a London melletti hestoni repülőtéren a Csehszlovákiából hazatérő Runciman is. összefoglaló jelentésében, amelyet csehszlovákiai megfigyeléseiről az angol kormány elé terjesztett, többek között ezeket mondotta: "Sok rokonszenvet érzek a szudétanémet lélek iránt. Keserves dolog, egy idegen faj uralma alatt élni, és azt a benyomást nyertem, hogy a cseh uralom a szudéta vidékeken az elmúlt húsz év alatt, ha nem is aktív elnyomó és kétségtelenül nem "terrorisztikus" volt, mégis a tapintatlanságnak, a megértés hiányának, kicsinyes türelmetlenségnek és az elbánásbeli különbségtételnek olyan mértékét mutatta fel, hogy a német lakosság közhangulatának elháríthatatlanul a lázadásig kellett feszülnie.

Ezekhez a főbb panaszokhoz helyi súrlódások is társultak, cseh hivatalnokokat és cseh rendőröket, akik németül kevéssé, vagy egyáltalán nem beszéltek, igen nagy számban helyeztek tisztán, német területekre. Úgy vélem, hogy a panaszok a főkérdést illetően jogosak. Még megbízatásom legvégső idejében sem tapasztaltam a cseh kormány részéről semmiféle készséget, hogy ezeken a panaszokon valamilyen módon segítsenek, így mind világosabbá vált előttem, hogy a Csehszlovákia és Németország közötti határkerületeknek, ahol a szudétanémet lakosság jelentékeny többségben él, azonnal meg kell adni az önrendelkezés teljes jogát.

Ha az elszakadás ki nem kerülhető, és én úgy vélem, hogy ez az eset forog fenn, úgy ennek gyorsan és habozás nélkül meg kell történnie. Komoly veszedelem, igen, a polgárháború veszedelme fenyeget, ha ezek az állapotok tovább tartanak".

Lord Runciman teljesen semleges véleménye alapján, amely a helyszínen folytatott, hetekig tartó, beható megfigyelések eredménye volt. az angol és francia kormányok szeptember 19-én jegyzékben szólították fel a csehszlovák kormányt, hogy azokat a vidékeket, amelyeknek több, mint ötven százalék német lakosságuk van, haladéktalanul engedjék át Németországnak. Az előzetes szavazást fölöslegesnek tartották, minthogy annak eredménye nem lehetett kétséges. Két nappal később, szeptember 21-én, az angol és a francia kormány kívánsága szerint ezt a javaslatot a prágai kormány fenntartás nélkül elfogadta.

Azt lehetett volna hinni, hogy ezzel a súlyos konfliktus szerencsésen megoldódott. Csakhogy nem ez történt! Már a következő napon, szeptember 22-én Kreicsy, a cseh vezérkari főnök parancsot adott a cseh csapatoknak a szudétanémet területekre való bevonulásra, ahol a lakosság a szudétanémet vidék jóváhagyott elszakadása fölött érzett örömének horogkeresztes zászlók kitűzésével adott kifejezést. A csapatok páncélkocsijaikból heves gépfegyvertüzet indítottak a gyanútlan tömegre, ami ismét számos halálos és sebesült áldozatot követelt.

Ezekkel az erőszakos cselekedetekkel egyidejűleg Benes a következő rádiónyilatkozatot tette: "Magatartásunkat a helyzethez szabtuk és én aggodalom nélkül tekintek a további kifejlés felé, mert meg van a magam terve és nem engedem magamat az utamról eltéríttetni. A mi népünk tudja, hogy harcolnia kell és én megismétlem, hogy megvan a tervem". Ez a "tervre" való homályos célzás csak arra magyarázható, hogy Benes a halogatás taktikai manővereivel olyan helyzetet akart teremteni, hogy az Németországot cselekvésre kényszerítse, így remélte Benes (és valamennyi háborús uszító) az európai háború közvetlen veszedelmének felidézését.

Mert bár elfogadta a Szudétaföldnek Németország javára való átengedését, de hogy ez az átengedés miképpen történjék, erről beleegyezésekor semmit sem mondott. Minthogy most az átengedés kérdésének formális módszerét a szőnyegre hozta, megkísérelte a Hitler és Chamberlain között folyó godesbergi tárgyalást meghiúsítani. Hogy ezt az intrikát elhárítsa, Hitler meghosszabbította a kezdetben "most" és "azonnalra" kitűzött terminust egy egész héttel és kijelentette, hogy azokat a területeket, ahol a szavazást szükségtelennek tartják, a német katonaság október 1-én meg fogja szállni.

Chamberlain elismerte, hogy Hitler javaslata, "ha elfogadható volna, a feszültség azonnali enyhítéséhez vezetne". De attól tartott, hogy ezt a javaslatot Angliában és a többi országokban nem minősítenék békés megoldásnak. Hitler válaszára ilyenformán Chamberlain felajánlotta, hogy a végrehajtásra vonatkozó javaslatát memorandumba foglalja, amelyet azután meg fog küldeni a prágai kormánynak. Az a tény, hogy a godesbergi tárgyalás döntés nélkül végződött, arra késztette a békés megoldás ellenfeleit, közöttük a prágai angol és francia követeket, hogy a cseh kormánynak azt a tanácsot adják, ne maradjon tovább passzív.

Ez elég volt arra, hogy Benes ugyanazon este a rádión át meghirdesse a cseh hadsereg mozgósítását, éspedig azzal a valótlan indokolással, hogy a godesbergi tárgyalások megszakadtak és a német haderő felvonulóban van a csehszlovák határ ellen. Egyidejűleg lezárta a telefon- és táviróösszeköttetést, valamint a vasúti forgalmat Németország felé.

Erre Hitler szeptember 26-án a berlini Sportpalastban nagy beszéddel lépett népe elé s olyan komolysággal, mely semmi kétséget nem engedett elszántságát illetően, részletesen ismertette a konfliktus lefolyását. Kíméletlenül feltárta a cseh politika hazug mivoltát és így folytatta:

"Én most már egy utolsó és végleges német javaslatot magában foglaló memorandumot bocsátottam a brit kormány rendelkezésére. Ez a memorandum nem tartalmaz egyebet, mint annak realizálását, amit Benes úr már megígért. Ennek a javaslatnak tartalma igen egyszerű: az a terület, amelynek népessége német és amely Németországhoz akar csatlakozni, most már Németországhoz kerül. És nemcsak akkor, ha Benes úrnak sikerülni fog talán egy vagy két millió németet kiüldözni, hanem most, éspedig azonnal. Én itt azt a határt választottam, amely a csehszlovákiai népi és nyelvi megoszlás évtizedek óta rendelkezésre álló anyaga szerint jogos. Mindennek dacára méltányosabb vagyok, mint Benes úr és nem akarom hatalmunkat, amivel rendelkezünk, kihasználni. Ezért eleve leszögeztem a következőket:

Ez a terület német fennhatóság alá kerül, mivel általában németek lakják, a végleges határ megvonását mindazonáltal átengedem az ott élő néptársak szavazatának! Leszögeztem tehát, hogy ezen a területen népszavazás lesz. És, hogy senki se mondhassa, hogy ez nem fog igazságosan lefolyni, a szavazás alapjául a Saar-vidéki népszavazás statútumát választottam. Hajlandó vagyok és hajlandó voltam, hogy tőlem akár az egész területet leszavaztassák. De ennek ellenszegültek Benes úr és a barátai, ők csak egyes részeken akartak szavazást engedni. Helyes, engedtem nekik. Sőt beleegyeztem abba is, hogy a szavazást nemzetközi ellenőrző bizottságok vizsgálják felül.

Még tovább is mentem. Hajlandó voltam a határvonal megvonását egy német-cseh bizottságra bízni. Chamberlain úr úgy vélekedett, vajon nem lehetne-e ez nemzetközi bizottság. Erre is kész voltam... Továbbá hajlandó voltam arra, hogy e szavazás alatt akár vissza is vonom csapatainkat, s arra is kifejeztem hajlandóságomat, hogy erre az időre hívjuk meg a Brit Légiót, amely azt az ajánlatot tette nekem, hogy elmegy erre a területre és ott fenntartja a nyugalmat és a rendet. Továbbá hajlandó voltam arra, hogy a végleges határt egy nemzetközi bizottság állapítsa meg és minden módosítást hajlandó voltam reá bízni egy olyan bizottságra, amely németekből és csehekből alakul...

Benes úrnak olyan ajánlatot tettem, ami semmi más, mint annak a realizálása, amit már ő maga biztosított. Most már az ő kezében van a döntés! Béke vagy háború! Vagy elfogadja ezt az ajánlatot és most már végre visszaadja a németek szabadságát, vagy mi fogjuk ezt a szabadságot megszerezni!"

Ezeknek a világos és döntő jelentőségű szavaknak végre ki kellett nyitniuk az államférfiak szemeit, hogy lássák, mi forog kockán. A helyzet olyan fenyegető módon kiélesedett, hogy egész Európa, sőt az egész világ lélegzetvisszafojtott feszültséggel várta minden pillanatban a félelmes kirobbanást.

Ekkor valami egészen váratlan történt. Amikor Chamberlain szeptember 29-én az alsóházban részletes közlésben fejtegette Hitlerrel folytatott tárgyalásait, Sir John Simon beszéde közben egy cédulát adott át neki, amelyen feljegyzések voltak. Chamberlain félbeszakította beszédét, míg a cédulát elolvasta és szavait a Ház legnagyobb feszültsége közben így folytatta: "Még a következőket kell a Házzal közölnöm: Hitler arról értesített, hogy meghívott engem Münchenbe egy holnap reggeli találkozásra". /Hitler már 1938 szeptemberében levelet intézett Daladierhez, aki akkor éppen nemzetgyűlési elnök volt, s találkozásra hívta Münchenbe. Daladiernak szándékában állott volna a meghívásnak eleget tenni, de Paul Boncour erről határozottan lebeszélte s kijelentette, hogy Hitlert néhány hónap alatt el fogják politikailag intézni./

,,Meghívta Mussolinit és Daladiert is. Mussolini a meghívást elfogadta és kétségkívül el fogja fogadni Daladier is. Fölösleges mondanom, miként fog válaszom hangzani". Az egész Ház viharos tetszéssel fogadta ezt a közlést. Ezzel a kínos feszültség megtört. A következő napon a négy államférfiú összeült a müncheni Führerhausban. Nyolc órás közös tárgyalás után egyhangú megegyezésre jutottak, amelynek értelmében 1938 október 1-én a cseh csapatok kiürítik a szudétanémet területet, s azt a német csapatok szakaszonként megszállják. A megegyezés részleteiben (népszavazás, a határok megvonása, optálási jog, stb.) lényegében elfogadták a Hitler által ajánlott irányvonalakat.

Szeptember 30-án Syrovy cseh miniszterelnök rádió útján közölte, hogy a cseh kormány a müncheni megállapodást elfogadta.

Ezzel a fenyegető háborús veszedelem ismét elhárult békés úton az egész világ feje felől.

Sajnos, a további kifejlés azt bizonyította, hogy Chamberlain a müncheni megállapodást nem azzal a becsületes szándékkal írta alá, hogy Európában a tartós békét megszilárdítsa, hanem mert lélegzethez akart jutni, mivel Anglia még nem volt kellően felszerelve a háborúra, amit, mint később okmányszerűen bebizonyult, már akkor előkészített Németország ellen.

A birodalomhoz visszatért német Szudétafölddel Nagynémetország 28.680 négyzetkilométerrel gyarapodott, s lakosainak száma több, mint három millióval szaporodott. (Majdnem félmillió német cseh területen maradt.)

Mielőtt Chamberlain Münchenből eltávozott volna, hosszabb eszmecserét folytatott Hitlerrel, amelynek eredménye a következő figyelemreméltó nyilatkozatban jutott kifejezésre:

"Ma egy további megbeszélést folytattunk, s egyetértettünk annak felismerésében, hogy a német-angol viszony kérdése a legnagyobb jelentőségű mindkét ország és Európa szempontjából. A tegnap este aláírt megegyezést és a német-angol flottaegyezményt népeink ama kívánságának szimbólumául tekintjük, hogy soha többé nem folytassanak háborút egymás ellen. El vagyunk határozva más kérdéseket is, amelyek országainkat érintik, a konzultáció módszerével kezelni és tovább fáradozni azon, hogy a nézeteltérések esetleges okait elhárítsuk s ezáltal hozzájáruljunk a béke biztosításához.
Adolf Hitler, Neville Chamberlain 1938 szeptember 30."

Mintegy két hónappal később, 1938 december 6-án a német és francia külügyminiszter kormányának megbízásából Párizsban a következő egyezményt írta alá:

1. A német és a francia kormány meg vannak győződve, arról, hogy a Németország és Franciaország közötti békés kapcsolat és jószomszédi viszony az európai helyzet megszilárdulásának és az általános béke fenntartásának egyik legfontosabb elemét alkotja. Következésképpen a két kormány minden tőle telhetőt megtesz, hogy biztosítsa az országaik közötti kapcsolatok ilyen módon való kialakulását.

2. A két kormány megállapítja, hogy országaik között nincs többé területi természetű függő kérdés és ünnepélyesen elismeri, hogy az országaik között megvont határ végleges.

3. A két kormány elhatározott szándéka, hogy harmadik hatalmakkal szemben fennálló különleges kapcsolatai fenntartásával a két országot érintő valamennyi kérdésre vonatkozólag tanácskozásokat kezd, amennyiben e kérdések jövőbeli kifejlése nemzetközi nehézségekre vezetne."

Azt lehetne hinni, hogy az Európa politikai testén halálosnak vélt seb ily gyors és ügyes meggyógyítása, megkoronázva méltó módon ezekkel a nyilatkozatokkal, a kölcsönös jóakarat és becsületes szándék biztosítékát teremtette meg az általános és tartós béke fenntartására. Ám ez tévedésnek bizonyult.

Alig telt el néhány hónap a szudétanémet kérdés megoldása után, amikor máris ellentétek mutatkoztak a prágai kormány és a két ország között, amelyeknek októberben bizonyos autonóm jogokat adott. A prágai kormány uralmi jogokat érvényesített, amelyek egyáltalán nem illették meg és a kárpátukrajnai minisztert, Révait felmentette hivatalából s helyette Prchala cseh tábornokot nevezte ki. Ugyanígy járt el a szlovák kormánnyal szemben is- 1939 március 10-én elmozdította Tiso szlovák miniszterelnököt és a kormány három más tagját. Ennek következménye az lett, hogy Tiso kénytelen volt a német birodalmi kormányhoz fordulni, támogatásért.

A cseh kormánynak ezek az önkényeskedései nagy felzúdulást váltottak ki Szlovákiában és Kárpát-Ukrajnában, ami véres összeütközésekre vezetett a lakosság és a felfegyverzett marxisták között, s ennek több német is áldozatául esett. Nemcsak egyes összeütközések történtek. Bebizonyult, hogy cseh oldalról egy rendszeresen előkészített és igen messzemenő terv megvalósítását kezdték el, amit a kommunisták kétségtelenül támogattak. /1938 szeptember 27-én a párizsi "Epoque" a következőket írta: "Csehszlovákia a francia játszmában kétségen kívül igen értékes kártya, amely a légierő fellépésével nagy jelentőséget nyert. A cseh föld széles síkságaival nagyszerű kiindulási pont a légierők számára. Ha a cseh kiindulási pont Franciaország rendelkezésére áll és azt az oroszok megszállják, akkor a szövetséges rajoknak módjuk van Németországot pont szívén találni." Mindössze néhány órás éjjeli tanácskozásra volt szükség ezeknek a harcias szándékoknak felborítására./

A cseh köztársaság elnöke, Hacha és külügyminisztere, Chvalkovsky azonnal felismerték az államot fenyegető veszedelmet, s be kellett vallaniuk, hogy nem állott volna módjukban a küszöbön álló polgárháború kitörésének megakadályozása. "A tizenegyedik órában", mint ahogy Hacha elnök később kifejezte magát, március 14-én Berlinbe utaztak, ahol a Führerrel, Göring tábornaggyal és Ribbentrop birodalmi külügyminiszterrel tanácskozásokat folytattak a helyzetről. Ez a tanácskozás március 15-én megállapodásra vezetett, amelyet a következő hivatalos nyilatkozatban tettek közzé:

"A vezér és birodalmi kancellár von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter jelenlétében Berlinben fogadta dr. Hacha csehszlovák államelnököt és dr. Chvalkovsky csehszlovák külügyminisztert. A fogadás az ő kívánságukra történt. A megbeszélésen teljes nyíltsággal megvizsgálták az utóbbi hetek eseményei következtében az eddigi csehszlovák államterületen támadt komoly helyzetet. Mind a két részen egybehangzóan annak a meggyőződésnek adtak kifejezést, hogy minden fáradozás célja, a rend, a nyugalom és béke biztosítása Középeurópa e részében. A csehszlovák államelnök kijelentette, hogy e cél szolgálatában, valamint a végleges megbékélés elérése érdekében a cseh nép és ország sorsát bizalomteljesen a német birodalom vezérének kezébe helyezi.

A vezér ezt a nyilatkozatot elfogadta és annak az elhatározásának adott kifejezést, hogy a cseh népet a Német Birodalom védelme alá veszi és biztosítja számára népi életének autonóm fejlődését.
Berlin, 1939 március 15.

Adolf Hitler s. k.	Dr. Hacha s. k.
von Ribbentrop s. k.	Dr. Chvalkovsky s. k.

Ezt követőleg a cseh kormány beleegyezésével haladéktalanul német csapatok vonultak Csehországba és Morvaországba és a Führer a következő proklamációt bocsátotta ki:

"A német néphez!
Németország csak néhány hónappal ezelőtt volt kénytelen védelmébe venni a zárt települési területen élő néptársait a csehszlovákiai elviselhetetlen terrorisztikus rendszerrel szemben, s az elmúlt hetekben újból hasonló, fokozott mérvű jelenségek mutatkoztak. Ennek elviselhetetlen következményekhez kell vezetnie olyan területen, ahol oly sok nemzetiség él egymás mellett. A népcsoportok élete és szabadsága ellen intézett emez újabb támadások reakciójaként ezek a népcsoportok elszakadtak Prágától.

Csehszlovákia ezzel megszűnt létezni. Vasárnap óta sok helyen olyan vad kilengések fordultak elő, amelyeknek ismét sok német esett áldozatul. Óráról-órára fokozódik az üldözöttek és sanyargatottak segélykiáltása. A sűrű népességű német népszigetek felől, amelyeket a német nagylelkűség az elmúlt ősszel Csehszlovákiában hagyott meg, ismét elkezdődik a vagyonuktól és javaiktól megfosztott menekülők özönlése a birodalomba. Ezeknek az állapotoknak további fenntartása a rend maradványait is szétrombolná olyan területen, amelyhez Németországnak életbevágó érdekei fűződnek, sőt amely több, mint ezer éven át a Német Birodalomhoz tartozott.

A béke e fenyegetésének végleges kiküszöbölése, valamint e terület szükséges újjáépítési előfeltételeinek megteremtése érdekében elhatároztam, hogy a mai nappal parancsot adok a német csapatoknak, a Csehországba és Morvaországba való bevonulásra. A német csapatok le fogják fegyverezni a terrorista bandákat és az őket fedező cseh fegyveres erőket, védelmükbe veszik a fenyegetettek életét és így biztosítják annak az alapvető rendezésnek az alapjait, amely rendezés megfelel az ezeréves történelem szellemének és a német, valamint a cseh nép gyakorlati szükségleteinek.
Berlin, 1939 március 15.
Adolf Hitler s. k."

A "Csehországi és morvaországi protektorátus"-ról szóló rendelet tizenhárom szakaszának szövege a következő:

1. szakasz.
1. A volt csehszlovák köztársaságnak német csapatok által 1939 márciusában megszállott területrészei mostantól kezdve a Nagynémet Birodalomhoz tartoznak és mint "Csehországi és morvaországi protektorátus" oltalma alá kerülnek.
2. Amíg a birodalom védelme megköveteli, a Führer és birodalmi kancellár ezeknek a területeknek egyes részeiről ettől eltérően rendelkezik.

2. szakasz.
1. A protektorátus német lakosai német államhoz-tartozókká válnak és az 1935 szeptember 1-i birodalmi állampolgárságról szóló törvény (RGBI. T. 1146. old.) értelmében birodalmi polgárok. Reájuk nézve is érvényesek a német vérre és német becsületre vonatkozó rendelkezések. Számukra a német bíráskodás illetékes.
2. Csehország és Morvaország más lakosai a csehországi és morvaországi protektorátus államhoz-tartozói lesznek.

3. szakasz.
1. A csehországi és morvaországi protektorátus autonóm és önmagát igazgatja.
2. A protektorátus keretein belül megillető felségjogait a birodalom politikai, katonai és gazdasági érdekeivel összhangban gyakorolja.
3. Ezeket a felségjogokat saját szervei és saját hatóságai, saját tisztviselőikkel fejtik ki.

4. szakasz.
A csehországi és morvaországi protektorátus autonóm igazgatásának feje az államfőnek járó védelmet és tiszteleti jogokat élvezi. A protektorátus fejének tiszte gyakorlásához szükséges a Führer és birodalmi kancellár hozzájárulása.

5. szakasz.
1. A birodalmi érdekek oltalmára a Führer és birodalmi kancellár "Csehországi és morvaországi birodalmi protektort" nevez ki. Hivatali székhelye Prága.
2. A birodalmi protektornak, mint a Führer és birodalmi kancellár képviselőjének és a birodalmi kormány megbízottjának feladata a Führer és birodalmi kancellár politikai irányvonalának figyelembevételéről gondoskodni.
3. A protektorátus kormányának tagjait a birodalmi protektor erősíti meg. Ez a megerősítés visszavonható.
4. A birodalmi protektornak joga van arra, hogy a kormány minden intézkedéséről tájékoztassa magát és hogy tanácsokat adhasson. Olyan intézkedések ellen, amelyek alkalmasak kárt okozni a birodalomnak, tiltakozást emelhet s a késedelemből származó veszély esetében közös érdekből megteheti a szükséges rendelkezéseket.

6. szakasz.
1. A protektorátus külügyeit, beleértve az államhoz-tartozók külföldi védelmét is, a birodalom látja el. A birodalom a külügyeket úgy fogja intézni, ahogy az a közös érdekeknek megfelel.
2. A protektorátus képviselőt kap a birodalmi kormánynál "követ" (,,Gesandter") hivatali címmel.

7. szakasz.
1. A protektorátus katonai védelmét a birodalom látja el.
2. Ennek a védelemnek kifejtésére a birodalom a protektorátusban helyőrségeket és katonai intézményeket tart fenn.
3. A belső biztonság és rend fenntartására a protektorátus alakulatokat szervezhet. Organizációjukat, erejüket, számukat és felfegyverzésüket a birodalmi kormány határozza meg.

8. szakasz.
A birodalom gyakorolja a közvetlen felügyeletet a közlekedésügy, valamint a posta- és távíró-ügy fölött.

9. szakasz.
A protektorátus a német birodalmi vámterülethez tartozik és annak vámfelségjoga alá van vetve.

10. szakasz.
1. A birodalmi márka mellett a további intézkedésig törvényes fizetési eszköz a korona.
2. Értékviszonyukat a birodalmi kormány állapítja meg

11. szakasz.
1. A birodalom a protektorátusra is érvényes jogszabályokat bocsáthat ki, ha a közös érdekek így kívánják.
2. Amíg annak közös szüksége mutatkozik, a birodalom igazgatási ágakat hatáskörébe vonhat s az ehhez szükséges birodalmi hatóságokat felállíthatja.
3. A birodalmi kormány foganatosíthatja a biztonság és rend fenntartására szükséges intézkedéseket.

12. szakasz.
A jelenleg Csehországban és Morvaországban hatályos jog érvényben marad, amennyiben nem ellenkezik a Német Birodalom által átvett védelem szellemével.

13. szakasz.
A belügyek birodalmi minisztere bocsátja ki egyetértésben az illetékes birodalmi miniszterekkel ennek a rendeletnek végrehajtására és kiegészítésére szükséges jogi és közigazgatási előírásokat

A Führer és birodalmi kancellár:	Adolf Hitler s. k.
A belügyek birodalmi minisztere:	dr. Frich s. k.
A birodalmi külügyminiszter:	v. Ribbentrop s. k.
Birodalmi miniszter és a birodalmi kancellária főnöke:	Dr. Lammers s. k.

A következő napon, 1939 március 16-án Hitler az alábbi nyilatkozatot írta alá Csehország és Morvaország országrészeinek a hajdani csehszlovák köztársaságtól történt elválasztásáról:

"Egy évezreden át a német nép életteréhez tartoznak a Cseh-Morva országok. Erőszak és ésszerűtlenség önkényesen kiszakította őket régi történelmi környezetükből és Cseh-Szlovákiának nevezett mesterkélt államba való bekebelezéssel az állandó nyugtalanság tűzfészkét teremtette meg. Évről-évre növekedett a veszély, hogy ebből az országból, mint az a múltban egyszer már megtörtént, Európa békéjét szörnyű veszedelem fogja érni. Mert a Cseh-szlovák államnak és vezető személyeinek az államban önkényesen egyesített népcsoportok együttélését ésszerűen megszervezni és ezzel az érdekelteknek az állam fenntartására irányuló érdekközösségét felkelteni és megtartani nem sikerült. A csehszlovák állam ezzel bebizonyította életképtelenségét és ennek következtében ténylegesen fel is bomlott.

A Német birodalom a saját nyugalma és biztonsága, de az általános rend és általános béke szempontjából oly döntően fontos területeken nem tűrhette az állandó zavarokat. Mint a történelem és földrajzi helyzete folytán a legerősebben érdekelt és a közös bajba leghamarabb belevonható hatalom előbb vagy utóbb kénytelen lett volna a legsúlyosabb következményeket elszenvedni. Az önfenntartási parancsnak tett tehát eleget a Német birodalom, amikor elhatározta, hogy az ésszerű középeurópai rend alapelveinek helyreállítása érdekében síkraszáll és megteszi az ebből szükségszerűen adódó intézkedéseket, mert ezeréves történelmi múltja már bebizonyította, hogy nagysága és a német nép tulajdonságai egyedül hivatottak ezeknek a feladatoknak megoldására."

Áthatva attól a komoly óhajtól, hogy az ebben az élettérben élő népek igazi érdekeinek szolgálatot tegyen, hogy a német és a cseh népnek nemzeti életét biztosítsa, a békének és a közös szociális jólétnek használjon, Hitler a német birodalom nevében elrendelte e területek lakói jövendőbeli együttélésének biztosítására, hogy Csehország és Morvaország, mint protektorátus, a Nagy-Német Birodalomhoz tartozzanak és ennek oltalma alá helyezzék magukat.

/A Bécsben élő nagyszámú csehről 1939 március 17-én ezt jelentik: "Mindazoknak, akik ma Bécsben csehnek vallják magukat, módjuk van gyermekeiket cseh iskolába járatni. Bécsben ma öt nyilvános cseh népiskola, két felsőiskola, két középiskola és egy kereskedelmi iskola van. Majdnem mind modern épületek, valóságos iskolapaloták, amelyeket városi pénzből létesítettek, valamennyi teljes üzemben. Ezenfelül tíz nagy, korszerűen berendezett gyermekkert áll a cseh gyermekek rendelkezésére. Fenntart továbbá a cseh "Komensky-egyesület" nyolc magán-népiskolát, egy reáliskolát és egy reálgimnáziumot nyilvánossági joggal. Ezekben az iskolákban kizárólag csehek tanítanak. Fennáll továbbá az Ostmarkban valamennyi cseh egyesület s ezek működésüket zavartalanul folytathatják. A cseheknek módjukban áll kielégítő mértékben cseh színielőadások rendezése is.

Gazdasági szempontból a cseh népcsoport vitathatatlanul jobb helyzetben van, mint a csatlakozás előtt. Számos cseh kvalifikált munkás. A NSV cselekvő módon lépett fel a rendszerváltozás idején szükségbe jutott cseh családok érdekében és közel kilencezer segélyre szoruló csehet látott el ruhával és élelmiszerekkel. Természetesen sok ezer cseh munkanélkülit az államfordulat után, ismét bekapcsoltak a munkába. - Ezért érthető sok csehnek a vélekedése:"Biztosabban érezzük itt magunkat, mint saját államunkban".

Birodalmi protektorrá a titkos államtanács elnökét, von Neurath birodalmi minisztert nevezték ki, aki feladatáról egy interjú során a következőképpen nyilatkozott:

"Feladatom legmélyebb értelmét abban látom, hogy megmutassuk a világnak, miként tudja a német nemzet egy rábízott nemzetiség érdekeit előmozdítani, természetes jogait megbecsülni és azt méltóságának és becsületének érintése nélkül az életközösség számára megnyerni."

Két nappal előbb (1939 március 14-én) Szlovákia elszakadt Csehországtól. Március 15-én Chamberlain kijelentette az alsóházban, hogy a Cseh-Szlovákia részére kilátásba helyezett angol garanciát nem lehet érvényesíteni, mert "az állam, amelynek határait garantálni szándékoztunk, belülről tört szét és ekként szűnt meg."

Március 16-án Tiso szlovák miniszterelnök táviratot intézett Hitlerhez a következő tartalommal: "Mélységes bizalommal az ön személye, a Nagy-német birodalom vezére és kancellárja iránt, a szlovák állam az ön oltalma alá helyezi magát."

A Führer kijelentette, hogy hozzájárul az oltalom átvételéhez, s a szlovák kormánnyal katonai megállapodást kötött, amelynek értelmében Németország jogot nyert arra, hogy Szlovákia nyugati határsávján katonai erődítéseket létesítsen, s azokat német csapatokkal szállhassa meg. Szlovákia szuverén állam marad, amelynek határait Németország huszonöt évre garantálta.

Ezzel azonban még mindig nem ért végett az a rohamos folyamat, amellyel Hitler az idegen iga alatt szenvedő németeket felszabadította.

Amikor Urbsys litván külügyminiszter egy olaszországi útjáról visszatérve, 1939 március 20-án átutazott Berlinen és a birodalmi külügyminisztert meglátogatta, ez felhasználta az alkalmat arra, hogy látogatójával közölje, a német birodalom a Memel-kérdés végleges rendezését csak a teljesen német lakosságú Memellandnak a német birodalomba való visszatérésével látná megoldottnak. Hozzáfűzte, hogy Litvánia gyors és önkéntes lemondása kétségkívül a legkedvezőbb megoldás lenne, mert akkor a birodalom lehetővé tenné, hogy Litvánia gazdasági érdekeit Memel kikötőjében a legteljesebb mértékben figyelembe vegyék.

Urbsys külügyminiszter március 21-én, hazatérése után azonnal tájékoztatta a Kaunasi kormányt, amely erre elhatározta, hogy a Memel-kérdést haladéktalanul és az egyedüli ésszerű módon küszöböli ki. Már március 23-án visszatért a litván miniszter Berlinbe, hogy a német kormánnyal egy kikötői egyezményt kössön. Miután a litván szejm is hozzájárult a Memel-terület Németországnak való visszaadásához, ennek a versaillesi diktátum által elrabolt területrésznek végleges egyesítése a birodalommal befejezést nyert.

Ausztria csatlakozásával, a cseh-morva protektorátusnak és a Memelnek a birodalomba történt bekebelezésével a versaillesi szerződésnek súlyos hibáit tették jóvá. Fennmaradt azonban még változatlanul ennek a békediktátumnak legsúlyosabb igazságtalansága: Danzig elválasztása a birodalomtól és a lengyel "korridor".

/A versaillesi diktátumnak megfelelően Lengyelország 42.928 négyzetkilométer német területet kapott 2.269.000 lakossal, akik közül megélhetési alapjuk elveszítése következtében jóval több, mint egymillió német kényszerült kivándorolni. Egy területrész, Felső-Szilézia értékesebb fele a szavazás meghamisítása révén jutott Lengyelországnak. Hiába intette honfitársait Pilsudski: "Felső-Sziléziára áhítoztok! Ez képtelenség. Hiszen Felsőszilézia ősrégi német település. Az egész szénmennyiség 60 milliárd tonnájából Lengyelország 53.9 milliárd tonnával részesedett, míg Németországnak csak 6.1 milliárd tonna maradt. Valamennyi vasércbányát Lengyelország kapta meg. A kohók össztermeléséből Lengyelország nyert el 67 százalékot, a vas- és acélöntődékből 57 százalékot, az acél- és hengerművekből 84 százalékot, az ón- és ólomércbányákból 93 százalékot. Valamennyi vasérc-, ón-, ólom- és ezüsthámort át kellett adni a lengyeleknek. Lengyelország azonban még mindezekkel sem volt megelégedve.

Határtalan imperialista nagyzási hóbortjában az 1772. évi határok visszaállítását követelte. Erről írja a volt lengyelországi katonai misszió egyik tagja, gróf Olivier d'Etchegoyen: Ezeknek a mértéktelen igényeknek láttán nem figyelemreméltó, hogy Lengyelország gyöngítése és felosztása, ahelyett, hogy a széthúzás okozója lett volna Keleteurópában, ellenkezőleg, a béke fenntartója volt? 1762-től 1914-ig, tehát több mint 150 éven át nem folyt háború Poroszország és Oroszország között, ami példa nélkül áll a történelemben... Ha a Quai d'Orsay a lengyel cselszövényektől befolyásoltatná magát, akkor talán Varsó becsvágyat kielégítheti, de nagyon rossz szolgálatot tenne Franciaország érdekeinek. Mert Lengyelország ma valóság, holnap azonban lehet, hogy csak álom; Franciaország azonban halhatatlan. ("Lengyelország igazi arca" 1927.)

A versailles-i szerződésnek az új lengyel állam határaira vonatkozó részeit a legtöbb politikus hallatlanul igazságtalannak minősítette, a legélesebben maga Lloyd George, a békediktátum egyik megteremtője.

1919 március 25.-i "Megfontolások a békekonferencia számára, mielőtt feltételeit végleg megállapítja" című emlékiratában ezeket mondja Lloyd George: "Nem tudok egy jövendő háború számára erősebb okot elképzelni, mintha a német népet, amely kétségtelenül a világ egyik legerőteljesebb és hatalmasabb fajának bizonyult, apró államokkal veszik körül, s ezek közül is sok olyan népekből áll, amelyeknek azelőtt soha állandó kormányzatuk nem volt, de mindenikük a németek széles tömegeit zárja magába, amelyek anyaországukkal való egyesítésüket követelik. A lengyel bizottság követelése, hogy 2,100.000 németet más kormányzat felügyelete alá helyezzenek, amely még történelme folyamán soha nem tett tanúbizonyságot önmaga stabil kormányzásának képességéről, az én megítélésem szerint előbb, vagy utóbb új háborúra fog vezetni Keleteurópában".

Hasonlóképpen nyilatkozott sok más alkalommal is a lengyel kérdésről. Hogyan gondolkoztak külföldi politikusok, katonák, diplomaták, stb. Danzigról és a korridorról, kitűnik a Margarete Gärtner "Zeugnisse der Wahrheit" című könyve idézeteinek gazdag gyűjteményéből. A korridorban valamennyien politikai torzszülöttet és kiáltó igazságtalanságot látnak s elkerülhetetlennek és egészen természetesnek tartják, hogy az háborúra fog vezetni, hacsak Lengyelország önként le nem mond róla./

Hitler nem gondolt arra, hogy ezt a nehéz problémát erőszakos fenyegetéssel oldja meg. Ezért kötötte meg 1934 január 26-án a német-lengyel örök békére vonatkozó megállapodást, amelynek hatálya tíz évre szólt. A békenyilatkozat aláírásának ötödik évfordulóján úgy a német, mint a lengyel kormány hangsúlyozták kölcsönös akaratukat, hogy a jövőben is hívek kívánnak maradni a nyilatkozatban foglalt alapelvekhez.

Ez a jóakarat azonban csak az egyik, a német oldalon volt meg valójában. Bár a lengyel kormány egy 1919 június 28-án kelt szerződésben a szövetkezett és egyesült főhatalmakkal szemben kötelezettséget vállalt, hogy a Lengyelországban élő kisebbségeknek, különösképpen a német népességnek nemcsak nyelvét és vallását fogja érintetlenül hagyni, hanem ezen felül mindazokat az egyenlő jogokat is biztosítja számukra, amelyek a lengyel lakosokat illetik meg, esze ágában sem volt ezeket a rendelkezéseket, - amelyeknek betartása fölött a népszövetségnek kellett volna őrködnie, - teljesíteni. /Ellenkezőleg: 1934 szeptember 13-án Lengyelország kijelentette, hogy a jövőben nem fogja tűrni a felügyelet gyakorlását/

Már 1920 november 20-án kénytelen volt a német kormány a lengyel kormánynak egy kimerítő panasziratot átadni, amelyben rámutatott arra, hogy a lengyel kormány a fent említett szerződést a legcsekélyebb mértékben sem tartja be, hanem a németek nemhogy a megígért egyenjogúságot élveznék, de sokkal inkább mindenütt szabadon üldözhetőnek tekintik őket. /Az állandó nemzetközi bíróság a népszövetségi tanács megkeresésére 1923 szeptember 10-én jogi szakvéleményében kinyilatkoztatta, hogy a lengyel kormány magatartása a Lengyelországban élő németekkel szemben nem áll összhangban nemzetközi kötelezettségeivel./ 1923 április 10-én kormányzati programként hirdette meg az akkori miniszterelnök, Sikorsky, a nyilvánosság előtt tartott beszédében "a német javak likvidálását és a nyugati tartományoknak a németektől való megtisztítását".

A lengyel kormánynak ez a Németország irányában tanúsított ellenséges magatartása, tekintet nélkül az 1934 januári német-lengyel békenyilakozatra, mindinkább kibontakozott és egészen éles formákat öltött, amikor Chamberlain az angol háborús uszítóktól kényszerítve, eltávolodott a müncheni megállapodás megértést szolgáló elvétől és kijelentette, hogy a cseh-morva protektorátus létesítése a müncheni egyezmény megszegését jelenti. /Erre azt felelte Hitler 1939 április 28.-i birodalmi gyűlési beszédében, hogy a cseh-morva protektorátus létesítése semmiképpen sem tekinthető a müncheni egyezmény megszegésének, mert a megállapodás Chamberlain és Hitler között Münchenben egyáltalán nem vonatkozott a cseh-szlovák problémára, hanem kizárólag olyan kérdésekre, amelyek Anglia és Németország együttélését érintik. Mert, ha ez a megállapodás "minden jövendő német politikai cselekményre vonatkoznék, akkor Angliának sem volna többé szabad semmiféle lépést sem tenni, akár pl. Palesztinában vagy bárhol másutt, míg arról Németországgal nem tanácskozott".

Lengyelország mindenek fölött arra törekedett, hogy Danzig szabad várost megszerezze magának és a korridort változatlanul fenntartsa. Danzigot tudvalevőleg a versaillesi szerződés elszakította a német birodalomtól és mint "szabad" várost a népszövetség egy magas biztosának felügyelete alá helyezte. Hogy Németország ezt a tiszta német várost ismét egyesíteni kívánta a birodalommal, ez magától értetődő volt. /Még 1939. július 10-én ezeket mondta Chamberlain az alsóházban: "Képileg Danzig majdnem teljesen német város; de lakóinak jóléte igen nagy mértékben a lengyel kereskedelemtől függ."/

Lengyelország elejétől fogva ismételten elkövetett mindent, hogy Danzigot ellengyelesítse. Huszonnégy hatósággal vonult be Danzigba, amelyeknek mindegyike egy-egy lengyel sejtet alkotott. A posta- és vasútügyi lengyel privilégiummal gyakorolt visszaélés révén, soviniszta propagandára támaszkodva és a legerősebb gazdasági nyomást gyakorolva, szakadatlanul arra törekedett, hogy Danzigot a lengyel érdekek előtti behódolásra kényszerítse. /Az 1920. november 9-i Danzig és Lengyelország által kötött párizsi szerződés értelmében a vámokat a danzigi hatóságok kezelik. A lengyelek jogot nyertek arra, hogy ezeket a hatóságokat saját inspektoraikkal ellenőrizzék. Ezzel úgy éltek vissza, hogy váminspektor név alatt fokozatosan mindig növekvő létszámú fegyveres alakulatot helyeztek Danzigba, s ezzel igyekeztek a danzigi kereskedőházakat és ipari üzemeket kontrollálni./

Egyidejűleg a lengyel konkurens kikötőnek, Gdingennek létesítésével és a számára nyújtott egyoldalú kedvezményekkel Lengyelország a legsúlyosabb károkat okozta Danzignak. Németország a következő évek folyamán ismételten megkísérelte, hogy ezeket a nehézségeket barátságos tárgyalások útján hidalja át és egy mindkét felet kielégítő kisebbségvédelmi szerződést kössön. Mindezek a fáradozások a lengyel kormány elutasító magatartásába ütköztek. Végre 1938 október 24-én von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter a lengyel követ előtt kifejtette a pontosan megszövegezett német javaslatot, amelynek fő pontjai így hangzottak:

1. Danzig szabad város visszatér a Német Birodalomba.
2. A korridoron keresztül egy exterritoriális, Németországhoz tartozó birodalmi autóutat és egy éppen ilyen exterritoriális, többvágányú vasutat építenek.
3. Lengyelország a danzigi területen szintén kap egy exterritoriális autóutat és vasutat, valamint egy szabad kikötőt.

Németország tehát lemondott az elszakított területek visszacsatolásáról és elvileg elismerte a korridort, ezzel szemben viszont Danzignak a birodalomhoz való visszatérését kívánta. Csak Hitler merészelhette, hála a határtalan bizalomnak, amelyet a német nép részéről élvezett (mint ahogy ezt maga is kiemelte egy birodalmi gyűlési beszédében), a német nép nevében egy olyan lemondást vállalni, amely majdnem minden előnyt átengedett Lengyelországnak és hozzájárult a versaillesi diktátum egyik legigazságtalanabb paragrafusának elismeréséhez.

Lengyelország ennek dacára kitért a nyílt és világos válasz elől. Amikor Németország január 26-án és 1939 március 21-én ismét visszatért erre a kérdésre, Lengyelország erre a kísérletre hadseregének részleges mozgósításával és Danzig körüli csapatösszevonásokkal válaszolt. Végre 1939 március 26-án megérkezett Lengyelország világos válasza: Lipsky követ kijelentette, hogy minden további követelés Danzignak a birodalomba való visszatérésére vonatkozólag a háborút jelenti Lengyelországgal. Erre az esetre Beck lengyel külügyminiszter március 29-én ugyancsak háborúval fenyegetődzött. Ahelyett, hogy Berlinbe ment volna, ahová meghívták, Londonba utazott, az Anglia által felajánlott garanciaszerződés aláírására. Ez a szerződés kinyilvánította, hogy Lengyelország egy esetleges német-angol konfliktusba Németország elleni támadással akkor is be fog avatkozni, ha a konfliktus Lengyelországot és érdekeit egyáltalán nem is érintené. Ezzel a garanciaszerződéssel Lengyelország 1934 január 26-i német-lengyel nyilatkozatot önkényesen és egyoldalúan hatályon kívül helyezte. A német kormány ennek dacára hajlandónak nyilvánította magát a kölcsönös viszony újabb szerződéses szabályozására. Lengyelország erre Beck 1939. május 5-i fennhéjázó beszédével és a németellenes hajsza fokozásával válaszolt, sőt egész Kelet-Poroszországot a maga számára követelte.

Lengyelország németellenes magatartása mindenekelőtt Anglia állásfoglalására támaszkodott, amely a német hatalom erősödését semmi körülmények között sem akarta megengedni.

Anglia magatartását a lengyel kérdésben igen találóan jellemezte a párizsi lengyel nagykövet, Jules Lukasiewicz a lengyel külügyminiszterhez 1939 március 29-én Varsóba küldött jelentésében.

"Gyermekes, naiv és egyidejűleg unfair egy államnak, amely olyan helyzetben van, mint Lengyelország, azt javasolni, hogy kapcsolatait egy annyira erős szomszéd felé kompromittálja, mint Németország és a világot egy háború katasztrófájának tegye ki, csak azért, hogy Chamberlain belpolitikai kívánalmainak szolgálatot tegyen. Még naivabb volna feltételezni azt, hogy a lengyel kormány ne értené át ennek a manővernek igazi értelmét és következményeit... Az utolsó húsz év tapasztalatai alapján, amelynek folyamán Anglia és Franciaország nemcsak egyetlen nemzetközi kötelezettségének eleget nem tett, hanem arra sem volt képes, hogy saját érdekeit kellő módon megvédelmezze, teljes képtelenség elhinni, hogy bármely állam Közép- vagy Kelet-Európában, vagy a Berlin-Róma-tengely ellenkező oldalán, egyetlen angol javaslatot is komolyan vehetne, ha arról volna is szó, hogy Anglia cselekvésre lendül - ami kétségtelenül és elháríthatatlanul igazolná elhatározását -, kapcsolatait megszakítani Németországgal. A dolgok ilyen állásánál éppen olyan gyermekes, mint gonosz, Lengyelországot tenni felelőssé a háborúért, vagy békéért. Egyszer s mindenkorra meg kell állapítani, hogy a felelősség legnagyobb részben Franciaországra és Angliára hárul, amelyeknek esztelen, vagy nevetségesen gyenge politikája vezetett a helyzetre és az eseményekre, amelyek között élünk. Ha az angol kormány ezt ma nem látja be, akkor az európai konfliktus, sőt talán a világháború elkerülhetetlen és hamar kell jönnie, mert az alkalmas pillanat megválasztása Hitlertől függ." (Polnische Dokumente zur Vorgeschichte des Krieges. 28. old. Auswärtiges Amt 1940. Nr. 3.)

E célból Anglia már hosszabb idő óta hozzáfogott, hogy előkészüljön a Németországgal való háborús leszámolásra, erre a döntő lépések Angliának a Németország politikai bekerítésére irányuló fáradozásai voltak, amit 1939 februárjában kezdett meg. Ez az akció Angliának azon az állandó törekvésén alapult, hogy a mindenkori legerősebb európai kontinentális hatalmat koalíciók segítségével letörje, mielőtt az az angol ellenőrzés alól ki tudná vonni magát.

Az első állam, amelyet most Anglia biztosított magának, Lengyelország volt. A velük folytatott tárgyalás azzal végződött, mint azt Chamberlain 1939. március 31-én az alsóházban bejelentette, hogy Anglia, ha a lengyel függetlenséget veszélyeztetnék, a maga részéről a lengyel kormánynak minden Anglia hatalmában álló segítséget azonnal rendelkezésére fog bocsátani.

/Ezzel megismétlődött Angliának az a kétszínű diplomáciai játéka, amely egyszer már 1831-ben megpecsételte Lengyelország sorsát. Akkor is Anglia és Franciaország lazították fel Lengyelországot az Oroszország elleni felkelésre, anélkül, hogy bárminő segélyt nyújtottak volna neki. A lengyel nemzeti kormány-komité 1831 augusztus 15-én ezt írta külföldi képviselőinek: "Ha Franciaország és Anglia ma cserben hagynak minket és semmiképpen nem váltják be a reményeket, amelyeket bennünk keltettek, akkor nem Oroszország rablási vágya, sem Poroszország ellenséges magatartása, sem Ausztria közömbössége, hanem a Franciaország és Anglia által irányunkban kifejezésre juttatott szimpátia lesz összeomlásunk okozója."/

A Führer 1939 április 28-án tartott birodalmi gyűlési nagy beszédében kijelentette, hogy Anglia politikája "nem hagy kétséget afelől, hogy Londonban... azon a véleményen vannak, hogy Németország bonyolódjék bele bármilyen konfliktusba, Nagybritanniának feltétlenül Németország ellen kell állást foglalnia", és hogy Anglia ezáltal a Németországgal kötött flottaegyezmény alapelveit egyoldalúan megszegte és azt hatályon kívül helyezte.

Németország már 1939 március 22-én megnemtámadási szerződést kötött Litvániával, most pedig hasonló szerződésekre lépett Dániával (május 31-én), Észtországgal és Lettországgal (június 7-én) és végül Szovjetoroszországgal (augusztus 23-án), /"Valójában Németországnak nem volt más választása. Mert ha a lengyel vitából ki is vonta volna magát, a háborút így sem kerülhette volna el. Emellett Németország kényszerhelyzetében sem adta fel Európa ügyét. A két ország megegyezése csak a külpolitikára szorítkozott, de semmiképp sem jelentette a belpolitikai nézetek feladását. Ellenkezőleg, Oroszország lemondott arról, hogy világnézetét az orosz állam határain túl terjessze.

Viszont azok az államok, amelyek kommunista pártjaikat feloszlatták és a kis államok függetlenségéért szállottak síkra (mint Anglia és Franciaország), tapsoltak az oroszoknak a balti államokban történt előnyomulásakor, mert ezt Németországra nézve hátrányosnak tartották." (Carlo Scarfoglio: "Anglia és a szárazföld".)/

amelyet Anglia hónapokon át hasztalanul igyekezett arra bírni, hogy csatlakozzék a Németország elleni bekerítési politikához.

1939. augusztus 25-én a Führer újabb kísérletet tett az Angliával való megegyezésre. Közölte a brit követtel, hogy hajlandó a lengyel probléma megoldása után még egyszer Angliához fordulni egy nagy, összefoglaló ajánlattal.

Kijelentette, hogy ő szükségesnek tartja a brit impériumot és hajlandó annak fenntartására személy szerint kötelezni magát, s a német birodalom erőit is latba vetni, ha a német gyarmati követeléseket teljesítik. Tekintet nélkül erre a nagyvonalú ajánlatra, Anglia ugyanazon napon aláírta a brit-lengyel szövetségi szerződést.

/"Minthogy Lengyelország a közvetlen tárgyalások felvételét, amire Németország hajlandó volt, meghiúsította, Nagybritanniának éppúgy, mint Franciaországnak volt módja a megfontolásra. Ha őszintén akarták volna a békét... mindkettőjüknek arra az álláspontra kellett helyezkedniük, hogy ha nem is tudják Lengyelországot a háború felidézésétől visszatartani, de viszont Lengyelországot kétségtelenül támadó félként tekintik, aminek folytán az általuk vállalt segélynyújtási kötelezettség tárgytalanná vált volna." (Axel Freiherr von Freytag-Loringhoven: "Kriegsausbruch und Kriegsschuld". 102. o.)/

Lengyelországban tovább folyt a németek üldözése, s ez olyan, még nem tapasztalt méreteket öltött, hogy gyilkos bandák vetették rá magukat a fegyvertelen német lakosságra, / Ezek az üldözések közvetlenül az ellenségeskedések kitörése után öltöttek borzalmas méreteket. A "Greueltaten an den Deutschen in Polen" című hivatalos német kiadvány tanuk által és okmányokkal bizonyított gyűjteményét sorolja fel az eseteknek, amikor lengyelek németeket a legembertelenebb módon kínoztak és meggyilkoltak. Hatvanezer (60.000) gyilkosság történt! Még most is (1940) állandóan találnak megcsonkított holttesteket./ s a katonaság lőfegyverét használta a németekkel szemben. A birodalmi gyűlés szeptember 1-i ülésén a Führer kénytelen volt a következőket kinyilatkoztatni:

"Lengyel részről ma éjszaka első ízben saját területünkön lengyel reguláris katonák is tüzeltek, öt óra 45 perc óta visszalövünk."

E pillanatban lépett fel közvetítőként Mussolini. Fegyverszünetet és egy két-három napos konferencia összehívását javasolta. A birodalmi kormány késznek mutatkozott a javaslat elfogadására. A francia kormány is hajlandó volt reá. Csak az angol kormány kívánta a német csapatok visszavonását és kényszerítette a francia kormányt, hogy beleegyezését annullálja. Ezzel megtorpedózta Mussolini békekísérletét. Követelte a birodalmi kormánytól két órás lejáratú ultimátumában csapatainak visszavonását, ellenkező esetben megüzeni Németországnak a háborút.

A birodalmi kormány visszautasította Anglia ultimatív követelését, egyidejűleg pedig többek között közölte egy 1939 szeptember 3-án kelt részletes memorandumban a következőket:

,,... 2. Keleti határainkon hónapok óta ténylegesen háborús állapot uralkodik. Azóta, hogy a versaillesi szerződés Németországot szétszakította, valamennyi német kormánytól megtagadták a békés rendezést. 1933-tól kezdve a nemzeti szocialista kormány is ismételten megkísérelte békés tárgyalások útján ennek a szerződésnek leggonoszabb erőszakoskodásait és jogfosztásait kiküszöbölni. Minden alkalommal elsősorban a brit kormány volt az, amely intranzigens magatartásával bárminő praktikus revíziót meghiúsított. A brit kormány beavatkozása nélkül, - erről a német birodalmi kormány és a német nép meg vannak győződve, - sikerült volna Németország és Lengyelország között ésszerű és mindkét felet kielégítő megoldásra jutni. Mert Németországnak nem volt szándéka és nem is állított fel olyan követelést, hogy Lengyelországot megsemmisítse...

3. A brit kormány, - egyedülálló eljárás a történelemben, - a lengyel államnak általános felhatalmazást adott bárminő cselekedetre Németország ellen, aminő cselekedetre ez az állam egyáltalán elhatározza magát. A brit kormány biztosította a lengyel kormányt bármely körülmények között arra az esetre, ha Németország valamely provokáció vagy támadás ellen védekeznék, katonai támogatásáról... A német kormány, bár áthatotta a lengyelek által gyötört és embertelenül bántalmazott német lakosság szenvedése, mégis öt hónapig türelmesen várt anélkül, hogy Lengyelország ellen csak egyszer is hasonló agresszív módon járt volna el.

Csak intette Lengyelországot, hogy ezek a túlkapások tartósan el nem viselhetők, s hogy el van határozva, amennyiben a német lakosság másként nem kap segítséget, az önsegély terére lépni. Mindezeket az eseményeket pontosan ismerte a brit kormány. Könnyű lett volna nagy befolyását Varsóban latba vetni, s az ottani hatalmasokat figyelmeztetni, engedjék érvényesülni az igazságosságot és emberiességet, s teljesítsék vállalt kötelezettségeiket. A brit kormány nem tette ezt. Ellenkezőleg, annak állandó hangoztatásával, hogy kötelessége minden körülmények között Lengyelország segítségére lenni, a lengyel kormányt egyenesen felbiztatta, hogy bűnös, Európa békéjét veszélyeztető magatartását tovább folytassa. Az ettől a szellemtől vezetett angol kormány Mussolininak az Európa békéjét még mindig megmenteni alkalmas javaslatát elutasította, holott a német birodalmi kormány kinyilvánította készségét annak elfogadására. A brit kormány felelős tehát mindazért a szerencsétlenségért és szenvedésért, amely most sok népre rászakad és rászakadni fog."

1939. szeptember 3-án Franciaország is hadat üzent Németországnak, amire a birodalmi külügyminiszter azt válaszolta, hogy Németországnak nem áll szándékában Franciaországot megtámadni és hogy a jelenlegi francia kormány fogja viselni a felelősséget mindazért a szenvedésért, amely az országukra hárul, amennyiben Franciaország megtámadná Németországot. Ezzel a háború a nagyhatalmak között ténylegessé vált.

III. A ZSIDÓK NÉMETORSZÁGBAN

1. A ZSIDÓKÉRDÉS

A zsidókérdés /A német birodalmi statisztikai hivatal összeállítása szerint 1937-ben a föld mózeshitű zsidóinak száma mintegy 16.8 millió volt. Ezek közül 10 millió lakott Európában és kereken 5 millió Amerikában, Az európai zsidók főként a keleteurópai határvidékek városaiban éltek a Keleti-tenger és a Fekete-tenger között. Csak abban a négyszögben, amelyet Leningrád, Riga, Bécs és a Don-melletti Rostow zár be, több mint 8 millió zsidó él, tehát közel fele a világ zsidóságának. Minden ország és korszak legelzsidósodottabb városa New York, ahol 2.5 millió zsidó lakik. A Palesztinában élő 400.000 zsidó egyharmada az ott élő népességnek./ történelmi, népi, társadalmi és politikai szempontból mindig súlyos és kényes probléma volt s a vele való foglalkozás az ítéletnek olyan elfogulatlanságát követeli meg, amit ma megőrizni nem könnyű dolog. /Myhrer norvég író mondja: "Tényleg igaz Fredrik Böök megállapítása: A zsidókérdés olyan, mint a világtörténelem és a tenger, nincs kezdete és nincsen vége." /

Az itt következő fejtegetések igyekeznek a kérdést sine ira et stúdió minden tömörség mellett is lehetőleg sokoldalúan megvilágítani.

Ez már csak azért is szükséges, mert az antiszemitizmusról széltében olyan nézetek vannak elterjedve, amelyek talán jogosultak, amennyiben a túlzások és e jelenség karikatúrajellegű eltorzítása ellen irányulnak, de felületesek és hamisak, ha az antiszemitizmust propaganda mesterséges termékének minősítik, s tagadják, hogy a német nép széles köreiben van elterjedve. Antiszemitizmus van az egész világon. Hogy ez Németországban különösen radikális formát öltött, érthetővé válik, ha okait közelebbről tanulmányozzuk.

Két jelenség az, amelynek az u.n. "zsidókérdés" keletkezését köszönheti: az egyik a "Talmud", /Erről a kérdésről kitűnő tanulmányt írt Dr. Karl Georg Kuhn a "Forschungen zur Judenfrage"-ban megjelent "Die Entstehung des talmudischen Denkens" című cikkében és Dr. Hans Alfred Grunsky "Der Einbruch des Judentums in die Philosophie" című brosúrájában./ illetőleg a talmudi gondolkozásra visszavezethető lelki alkat, tehát nemcsak a kérdés vallási, hanem intellektuális oldala is, a másik az úgynevezett diaszpóra (héberül: "galut"), vagyis a zsidó nép szétszóródása az egész világon. A talmud a zsidók törvényének tana és bővelkedik olyan előírásokban, amelyek morális szempontból kétségkívül elvetendők. Ez okból a zsidók mindig megkísérelték a talmud lefordításának megakadályozását és ha ilyenek megjelentek, azokat hamisítványnak minősítették. 1920-ban Br. Luzsénszky Alfonz Budapesten közzétett egy talmud-fordítást, amely rövidesen 20.000 példányban terjedt el. A zsidóknak sikerült különböző erőfeszítésekkel a fordítást megtámadhatónak beállítani és a kiadás megmaradt példányait lefoglaltatni. Az eljárás, amelyet ezen az alapon indítottak meg, bebizonyította, hogy a fordítás helyes volt, amire az elkobzást hatálytalanították. Az ítéletben többek közt ezek olvashatók:

"A királyi törvényszék megállapította, hogy a Luzsénszky Alfonz fordításában található ocsmányságok kivétel nélkül benne vannak a talmudban. Fordítása pontos, minthogy a talmudban előforduló mondatokat valóságos értelmüknek megfelelően adja vissza." Az eljárást magasabb fórumhoz is megfellebbezték, ahol az elsőfokú ítéletet jóváhagyták a következő indokolással: "A vádlott könyvének tartalmát az általánosan használatos, soha semmiféle rendelkezéssel el nem tiltott és mindenki által megvásárolható talmudból ültette át."

A talmud veszedelme nemcsak erkölcstelen előírásaiban rejlik, hanem éppen olyan mértékben az általa kifejezésre juttatott gondolkodásmód lényegében és irányzatában, ami legelsősorban jellemző a zsidóságra nézve és ami nem zsidókra ösztönszerűen elidegenítő és visszataszító hatást gyakorol.

Habár a talmudi gondolkodásmódot fejtegetni a zsidóság jellemzése céljából igen fontos dolog volna, ennek a kérdésnek itt való tárgyalása igen messze vezetne. Annak jellemzésére, hogy a zsidóság még rövid idővel ezelőtt mekkora szerepet játszott Németországban, elégséges lesz, ha bevezetőül rövid pillantást vetünk a diaszpóra kifejlődésére.

A zsidóknak az volt tragikus végzetük, hogy már több, mint hétszáz évvel Krisztus születése előtt, ellenséges hódítás és szétrombolása következtében elvesztették azt, amit hazájuknak nevezhetünk, névszerint északon Szamariát és Jeruzsálemet Palesztina déli részén, - és hogy erőszakkal idegen országba deportálták őket. Az első deportáció (Mezopotámiába) Kr. e. 587-ben történt, a második (Egyiptomba) rövidesen utána, a harmadik (Szíriába) még valamivel későbben. Amit szorosabb értelemben diaszpórának neveznek, tulajdonképpen csak Kr. e. 538-tól számítható, amikor a szigorú babiloni száműzetést enyhítették és a zsidók Palesztinába való visszatérése újból lehetővé vált. Az összes zsidók ezt a lehetőséget egyáltalán nem vették igénybe, a legtöbben önként Babilonban maradtak, de épp oly kevéssé asszimilálódtak a gazdanéphez, mint a többi szétszórtan élő zsidók, hanem megmaradtak öntudatos zsidóknak.

Egy részük mégis visszatért a babiloni száműzetésből Jeruzsálembe, de itt nem alakította újjá a régi zsidó államot, hanem bizonyos teokrácia fejlődött ki, nép nélkül, amelyre támaszkodhatott volna. Ilyenformán amikor Titus Krisztus után 70-ben Jeruzsálemet lerombolta és ezzel ezt a teokráciát megsemmisítette, ez a katasztrófa az egész világon szétszóródott zsidó diaszpórát egyáltalán nem érintette. A zsidóság történelmi egzisztenciája "többé nem nemzetiség, vagy államiság, amelynek politikai kiterjedése valamely meghatározott helyen található fel és ahonnan ereje kiárad a diaszpórába; történelmi egzisztenciája sokkal inkább a hazátlanságban rejlik." /G. Kittel a "Forschungen der Judenfrage"-ban, 48. o. Jakob Klatzkin szerint ("Der Jude" 1916, 9. füzet) a sokezer éves diaszpóra rejtélyét a zsidó vallás magyarázza meg, amely nem eszmei tan, hanem törvény. "Elvesztettük államunkat, de nem állami alkotmányunkat; megmentettük, mint hordozható államot, ami számunkra a diaszpórában is bizonyos nemzeti autonómiát tett lehetővé." /A zsidók már Alexandriában nagy szerepet játszottak és Vespasianus korában a nyolc milliónyi egyiptomi lakosságból egy millió volt zsidó, tehát az össznépesség 13 százaléka. Konstantinos idejében már Kölnben is volt egy jól rendezett zsidó kolónia.

A zsidókra nézve sajátszerűen jellemző tény az, hogy sohasem tettek komoly kísérletet a hazátlanság lényegében természetellenes állapotának megváltoztatására és egy saját, külön állam alakítására.

/Látszólagos kivételt jelent a zsidó állam létesítése Palesztinában. Ez A. J. Balfour angol külügyi államtitkár 1916 november 2-án kelt nyilatkozatán alapul, amit több cionista fogalmazott és egy lord Rothschildhoz intézett levél formájában jelent meg. A nyilatkozat két jelentős körülményt nem vett figyelembe. Először: Palesztina túl kicsi ahhoz, hogy a világzsidóság számottevő részét befogadhassa. Másodszor: az arabok nemcsak történelmi és ténybeli alapon, hanem Anglia ígérete alapján is Palesztina igazi és egyedüli urainak tartják magukat. A Balfour-deklaráció tehát olyan problémát teremtett, amelynek megoldása áthidalhatatlan akadályokba ütközik. A cionizmusról figyelemreméltó fejezetet írt Heinz Krieger "England und die Judenfrage in Geschichte und Gegenwart" című könyvében. (56-81. o.)/

A cionizmust, mint azt Georg Kittel kiemeli, nem lehet ilynemű kísérletnek minősíteni. Nem az a célja, hogy "zsidó államot alakítson, amely ténylegesen egyesítené keretei között az összes zsidókat", hanem csak "egy olyan helyet teremteni, amely a világ zsidóságának bizonyos középpontul, vagy azilumul szolgáljon". Az a tény, hogy a zsidóság szétszórtságával is megtörhetetlen ellenállást tud tanúsítani más népekben való felolvadása ellen, annál rejtélyesebb, mert nemcsak hazája és földhözkötöttsége hiányzik, hanem saját nyelve sincsen, mert a hébert már alighanem az alexandriai időkben sem ismerték, amire alexandriai Philo a példa. Mindebből azonban még legkevésbé sem kellett volna kifejlődnie annak, amit a mai értelemben "zsidókérdés" alatt értünk. Sőt annak a ténynek, hogy a kereszténység és a zsidóság elejétől fogva mindörökké kibékíthetetlen ellenségek, /A katolikus egyházat illetően ez csak feltételesen érvényes. Mint Josef Roth írja ("Forschungen zur Judenfrage" IV. 163. o.), a zsidókérdést a megkeresztelkedéssel elintézettnek tekinti s már a múltban át volt hatva filoszemita tendenciáktól (főleg a jezsuiták hatására)./ sem kellett volna feltétlenül előidéznie ezt a problémát, amíg a zsidóság a gettóban szigorúan elzárkózott életét élte. A zsidókérdés keletkezését az 1787. évi amerikai alkotmánynak

/Az amerikai alkotmányért a zsidók a mai napig annyira lelkesednek, hogy fajtestvéreik, Paul Massermann és Max Baker 1932-ben a "The Jews come to Amerika" (A zsidók Amerikába jönnek) című irat hasábjain a következő ótestamentumi dicshimnuszban törtek ki: "Az amerikai kormányzat első szerkezete lényeges vonásaiban azt követte, amit a zsidók nagy törvényhozójuk, Mózes alatt teremtettek meg. Az amerikai élet és az amerikai kormányzat gyökerei mélyen lehatolnak a dús zsidó talajba, míg egészen messze lent eggyé lesznek Mózes törvényével és a próféták bölcsességével." (S. O. H. Schultz: Komödie der Freiheit. Die Sozialpolitik der grossen Demokratien. 184-185. o.)

A francia nemzetgyűlés 1791 szeptemberében minden zsidókra vonatkozó kizáró intézkedést és rendeletet hatályon kívül helyezett s egyenjogúvá tette őket a francia állampolgárokkal (kivéve a közhivatal vállalására vonatkozó jogot). Ez a határozat egész Európában éreztette végzetes hatását. Hogy milyen vészt zúdított éppen Németországra, Graf E. Reventlow mutatja ki "Von Potsdam bis Doorn" című könyvében. (61-70. o.) /

és az 1789. évi francia forradalomnak köszönheti, amelyek proklamálták a zsidók egyenjogúsítását. Az emancipáció elérése után a zsidók körében törekvések jutottak érvényre, a gazdanéphez asszimilálódni s benne felolvadni, hogy ezen az úton feltűnés nélkül lépjenek versenyre annak az országnak a népével, amelynek körében éltek valamennyi területen, amelyek megnyíltak a zsidóság előtt. Hogy eközben minden többé, vagy kevésbé sikerült, a valóságban mindig csak látszólagos asszimiláció dacára sohasem szűntek meg zsidóknak maradni és magukat zsidónak érezni, - ez hintette el a népek között a zsidókérdés első csíráit. Ezt a jelenséget mindenütt megfigyelhetjük, ahol zsidók egy más nép körében letelepedtek. Igen figyelemreméltó egy ismert zsidónak, dr. Eduard Gans-nak, a berlini egyetem egykori professzorának vallomása, aki ezeket mondotta: "A keresztelés, sőt a keresztezés sem használna semmit. Mi a harmadik nemzedékben is éppen olyan zsidók maradunk, mint háromezer év óta. Fajunk szagát nem veszíti el a tizedik keresztezés után sem és bárminő összeköttetés után, bármilyen nővel, a mi fajunk az uralkodó: ismét csak zsidók fognak születni."

Hogyan és miként éleződött ki különösképpen a zsidókérdés a német nép körében, az alábbiakban közelebbről megvilágítjuk. A zsidókérdés e kifejlődésénél nem játszik szerepet az, a zsidók között is két egymással küzdő irányzat alakult ki, a cionistáké és az asszimilánsoké. Ez utóbbiaknak az a véleményük, hogy a zsidó nép, mint olyan, fenn nem tartható. Ennek következtében arra törekszenek, hogy zsidóságukat feladják és egészen felolvadjanak a gazdanépben.

"Az asszimilánsok között is kétféle irányzat érvényesül: azok mellett, akik becsületesen törekszenek a gazda-népben való beolvadásra (kétségtelenül ez a kisebbség); nagyobb részük éppen ellenkezőleg, a gazdanépnek a zsidók által való asszimilálására gondol. Ez egész világos kifejezést nyert a zsidó Dr. Ludwig Tietznek a C. V.-Zeitung 1928 február 10-i számában írott cikkében, amely ezeket mondja:,,Így asszimilálta magához a zsidóság mindenkor a környező világnak azokat az elemeit, amelyek eredeti lényéhez hasonulni tudtak. Tanítóinak és vezetőinek feladata megőrizni a zsidóságot attól, hogy asszimilálódjék s így szétoldódjék." A "Leipziger Jüdisches Familienblatt" 1926 január 1-i első száma ezt írta: "A sok nép között az a nép akarunk lenni, amelynek meg kell őriznie népiségét". A "Jüdische Rundschau" 1924-i 94. száma ezt mondja: "Csak a zsidó nemzetiség melletti állásfoglalás ad a zsidónak méltóságot és biztonságot". És a "Leipziger Jüdisches Familienblatt" 1926 január 15-i 3. számában Fisch rabbi kijelenti:,,Még sem akarjuk (a más népekhez való alkalmazkodást), ameddig csak lélek van bennünk és lélegzeni tudunk; amíg zsidó vér kering bennünk, sem magunkat, sem zsidóságunkat meg nem tagadjuk. Zsidóul akarunk gondolkozni és zsidó gondolatokat hirdetni az egész világ számára, hogy ne vesszen el ennek a századnak bűneiben."

A cionisták viszont, ahogy azt Herzl Tivadar az alapításnál elgondolta, nem voltak hajlandók, mint valamely állam polgárai, az emancipáció útján ott megszerzett jogaikat feladni, hanem "Izrael népét a világ valamennyi államában mint népet megtartani s mint népnek biztosítani hátvédet a zárt palesztinai településsel. Ez a település nem nemzeti állam lett volna, szuverenitással, hadsereggel és hajóhaddal, hanem egy nemzeti otthon ("National Home", "Erec Izrael"), amely körül Izrael népe szétszórtságában egységesen tömörülhet és az egész világon felléphet. Palesztina a világ-zsidóság kikristályosodási pontja kell, hogy legyen".

Németországban mindkét irányzatnak voltak képviselői. Walther Rathenau egyike volt a vezető asszimilánsoknak és számos intellektuel csatlakozott hozzá. A cionisták között viszont Herzl Tivadar, a cionizmus megalapítója mellett, mindenekelőtt Martin Buber foglal el vezető állást. Az ő történelmi felfogása szerint "a vér a lélek legmélyebb erőtényezője". Nézete szerint a leszármazás nemcsak összefüggés a múlttal, hanem azt jelenti számunkra, "ami bennünket életünk egyetlen órájában sem hagy el" és ami "mindazt, amit cselekszünk, belülről határozza meg". Buber a faji gondolat legkövetkezetesebb és mélyebb képviselője a zsidóság körében és tiszta jelleménél fogva az asszimiláns zsidók között is nagy tiszteletben részesült. Pontosan ugyanezt az álláspontot foglalja el Arnold Zweig, aki vitathatatlannak tartja a "specifikusan zsidó örökséget" (fajt). Egyébiránt már Anglia volt zsidó miniszterelnöke, Disraeli (Lord Beaconsfield) kijelentette, hogy a világtörténelem kulcsa a faji kérdés.

Kevés következetességre vall tehát, ha manapság számos zsidó (és liberális intellektuel) a faji kérdést tudománytalan és lényegtelen dolognak, vagy egyenesen a nemzetiszocializmus speciális találmányának minősíti. Ezzel megtagadják a történelmet és a titkát a zsidó népnek, ennek az ország nélküli, állam nélküli, nyelv nélküli népnek, amely létét évezredeken át minden üldözés és elnyomás ellenére azzal tartotta fenn, hogy rendíthetetlenül ragaszkodott a vér törvényeihez s azokat vallásának törvényeiben is lehorgonyozta. A zsidók faji öntudata az eleven gyökere ennek a népnek és a világ egyéb népkeverékében ez nem engedi elmerülni.

De nemcsak a zsidók fajbiológiai magatartása járult ahhoz, hogy kétezer éven át valamennyi néptől elválasztva fennmaradhatott. "Azt a bámulatra méltó jelenséget", - mondja ennek a témakörnek egyik legkiválóbb szakembere, /Prof. Otmar Freiherr v. Verschauer: "Rassenbiologie der Juden" a "Forschungen zur Judenfrage" III. kötetében, 137. o. 154/ hogy egy nép ország nélkül ilyen sokáig fenn tudja tartani magát, igen egyoldalú dolog volna kizárólag a zsidók faji sajátságával és vérségi elkülönülésével magyarázni. A vallás közössége, a talmud útján történt különleges nevelés és a kiválasztottság eszméje olyan erővel érvényesültek, hogy a történelem folyamán házasodás, egyesek áttérése, de emberek egész csoportjainak a zsidóságba történt felvétele sem változtatott semmit a zsidók egyéni sajátosságán."

2. AZ ANTISZEMITIZMUS

Németországban az állam régebben kedvezményeket nyújtott az asszimilánsoknak és már csak ennek folytán is hasonlíthatatlanul nagyobb volt a számuk, mint a cionistáké. Az, hogy a német nép körében mind hevesebb ellenállás támadt mindkét irányzattal szemben, elsősorban pedig az asszimiláció ellenében, ez nemcsak a német népnek fajiságából eredő ellenszenvéből fakadt a zsidó szellem irányában, hanem abból a tapasztalás által megerősített felismerésből, hogy az asszimiláció, ott is, ahol komolyan akarták, illúzió maradt, mert a legelszántabb asszimilánsok mögött is mindig feltűnt a világzsidóság felbonthatatlan jelensége, mindenekelőtt pedig azért, mert az asszimilánsok ragaszkodtak ennek a jelenségnek fenntartásához és érvényesítéséhez, amikor társadalmi, gazdasági és családi viszonylatban sohasem szakították meg a kapcsolatot fajtestvéreikkel, hanem egész nyilvánvaló módon a nép szemei előtt összetartottak, mint a bojtorján és láthatatlan falként tartották távol a nemzet többi részét "a kiválasztott nép" beavatott köreitől.

Milyen régen felismerték már a belátó emberek a zsidóknak a német népre kifejtett kártékony befolyását, bizonyítja Paul de Lagarde (meghalt 1892-ben) nyilatkozata, aki már 1884-ben kifejti "Poroszország konzervatív pártjának programjában", "hogy a zsidók, mint zsidók, valamennyi európai népre nézve, súlyos szerencsétlenséget jelentenek". Ha a zsidókat, mondja, nem űzik ki Németországból, akkor Németország el fog zsidósodni, ami már nemcsak pusztán jövőbeli elképzelés (1884!)./ Paul de Lagarde: "Erinnerungen aus seinem Leben". Barátai számára összeállította Anna de Lagarde (1894)./

A zsidók önmaguk által fenntartott idegenségének ez a ténye, - legalább ami Németországot illeti, - mind érzékenyebben kiélesedett annak a kíméletlenségnek következtében, amellyel a zsidók a létért való küzdelemben fajtestvéreiket a lakosság többi részével szemben előnyben részesíteni és minél nagyobb hatalomra juttatni igyekeztek. Ez a legelső okok egyike, amiért a lakosság veleszületett, de kezdetben többnyire tudatossá még nem vált ösztöne a zsidósággal szemben tudatos antiszemitizmussá változott át. Aki az antiszemitizmust, mint "barbárságot" ítéli el, gondoljon arra, zsidók állapították meg, hogy a zsidóság körében él az antiszemitizmussal teljesen azonos szellemi beállítottság mindennel szemben, ami nem zsidó. Cheskel Zwi Klötzel írja a "Janus" 1912. évi 9. számának "A nagy gyűlölet" című cikkében: "Az antiszemitizmussal, a zsidógyűlölettel szemben áll zsidó oldalon egy nagy gyűlölet minden nem-zsidó irányában... Azt hiszem, bebizonyítható, hogy a zsidóság részéről is van egy mozgalom, amely hűséges tükörképe az antiszemitizmusnak, s úgy vélem, ez a kép tökéletesebb volna, mint bármely más... Bennünket a németség veszedelmének neveznek. Valóban azok vagyunk, éppen olyan biztosan, mint ahogyan a németség veszedelme a zsidóságnak... Az a tény, hogy a zsidóság veszedelem mindenre, ami nem-zsidó, senkit sem hökkenthet meg... Hogy lesz-e hatalmunk, vagy nem lesz, ez az egyetlen kérdés, amely érdekelhet bennünket és ezért kell arra törekednünk, hogy hatalommá váljunk és az is maradjunk."

Az antiszemitizmus másik, valóban végzetes oka abban keresendő, hogy Németország volt a felvevő országa a nyugat felé törekvő és különösképpen nem kívánatos elemekből álló keleti zsidóságnak, amely egy alapos átrostálás után salakját Németországban hátrahagyva, civilizált részeivel nyugatra, Anglia, Franciaország, stb. felé tovább áramlott. Figyelembe kell venni ezt a megszűrési processzust, ha a németországi zsidókat összehasonlítjuk a nyugati országok zsidóságával.

/A 19. század nyolcvanas éveiben keleti zsidó proletárok áradata öntötte el Angliát, ami heves tiltakozásokat váltott ki, de úgyszólván semmiféle törvényes intézkedést. (Lásd Dr. Péter Aldag: "Juden beherrschen England", 155. o.-tól.)

Nem jelentőség nélkül való a megkülönböztetés a Portugáliából és Franciaországból bevándorolt gazdag szefárdim és az Orosz- és Lengyelországból származó proletár askenázim között. Heinz Krieger ("England und die Judenfrage in Geschichte und Gegenwart", 107. o.V ezt mondja erről: "A szefardim-hitközségek tagjainak tilos az askenázim-hitközségek istentiszteletét látogatni, vagy éppenséggel közéjük beházasodni. A kettőjük közti távolságot faji és gazdasági ellentétek indokolják. A szefárdim-zsidók (Sepharad = Pyrenei-félsziget) túlnyomórészt keleti, az askenázim (Askenas = Németország) inkább előázsiai vérűek. Ellentétben a szefárdimmal az askenázik kevésbé jómódúak s gettókba zárkóznak el a külvilágtól. A szefárdimnak ezzel szemben mindig az volt a törekvésük, hogy minden tekintetben alkalmazkodjanak a nyugati kultúrához, anélkül, hogy vallásukat és jellegüket feladnák. Mint zsidók akarnak a népek között élni s nem Palesztinát rendezni be nemzeti otthonul."/

Hogy a zsidóság jobb részei Németországban és azok a zsidók, akik a háború utáni Németország kormányzatának befolyásos állásait elfoglalták, semmit sem tettek a veszedelmes keleti bevándorlók özönlése ellen, vagy túlságosan későn ismerték fel mulasztásukat, egyik főoka volt annak, hogy az antiszemitizmus a világháború utáni Németországban olyan heves formákat öltött és hogy a lakosság a nemzeti szocialista kormány radikális intézkedéseit olyan egyhangú helyesléssel fogadta (hogy ne használjuk talán a megfelelőbb "ujjongás" szót). Az elterjedés és a befolyás, amit a zsidóság Németországban szerzett, egy másik körülménynek is köszönhető, amit ennek a kérdésnek megítélésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni. A 15. és a 16. században a keleteurópai zsidók egy, a németen alapuló zagyvalékbeszédet (a jiddist) kezdték használni, aminek az volt a következménye, hogy igen rövid idő alatt a német nyelv lett a zsidók között a legelterjedtebb érintkezési eszköz.

Ehhez járult, ami a "képzett zsidókat" illeti, amint azt Wilhelm Stapel kiemeli (Forschungen zur Judenfrage I. 187 o.), hogy a zsidók ,,a zsidó (német nyelven megjelenő) irodalom és még inkább Heinrich Heine révén a német nyelvhez vannak kötve. Általában kevéssé veszik figyelembe, milyen szellemi és politikai jelentősége van a zsidók számára annak a ténynek, hogy a legnagyobb író, aki közöttük a galutban felmerült és mindenesetre az egyetlen, akit a mai zsidók is általában megértenek, német nyelven költött. Heine az a zsidók számára, ami Goethe a németeknek és Dante az olaszoknak: ő integrálja a modern zsidó népet a Galuthban... A német zsidó sajtó alkotja, és ez nem utolsó sorban Heinrich Heinével függ össze, a világzsidóság egyik legnagyobb jelentőségű kapcsolatát, mert ezúton érintkezik egymással az egész világ zsidósága."

Az antiszemitizmus keletkezéséhez ez általános néplélektani előfeltételek mellett Németországban még egészen különleges körülmények is hozzájárultak, amelyeket lentebb, főként pedig ennek a fejezetnek a végén fogunk kifejteni. Bevezetőül azonban adjunk helyet annak a hűvös és száraz nyelvnek, amelyet a statisztika beszél. Ilyen statisztikát hosszabb időszakok óta Németországban megbízható pontossággal csak Poroszország vezetett, a számokat azonban nagyjából átlagosan az egész birodalomra is vonatkoztatni lehet. Figyelembe kell venni továbbá a számadatok elbírálásánál, hogy az csak a felekezeti zsidósággal operál s a faji zsidóság fogalmát nem ismeri. Ennek következtében azok a zsidók, akik nem mózeshitű fajzsidók, a statisztikából nem bukkannak elő.

Az 1925. évi népszámlálás szerint Németországban 546.379 zsidó felekezethez tartozó lakos élt, tehát 0.90 százaléka a 62 1/2 millió összlakosságnak. Ha hozzávesszük a megkeresztelkedetteket és a felekezetnélkülieket, akkor a százalékarány talán valamivel egy percent fölé emelkedik. Ezt a százalékarányt a következő statisztikai adatoknál mindenütt figyelembe kell venni a nemzsidókkal való összehasonlítás során.

Ha vizsgáljuk a statisztikát, mindenekelőtt két általános jelenség tűnik fel: először, hogy a zsidók csak bizonyos, körülhatárolt foglalkozási ágakat részesítenek előnyben, másodszor, hogy lehetőleg városokban, főként nagyvárosokban telepszenek meg. 1925-ben valamennyi számbavett poroszországi zsidónak 72.8 százaléka élt a nagyvárosokban (az összlakosságnak 29.2 százaléka). Egyedül Berlinben az egész zsidóság 42.7 százaléka lakott, s ezeknek nagyobb része is a jómódú városrészekben. Berlin mint egy szivacs, folyton fokozódó mértékben szívta fel a Németországban elszaporodó zsidókat és majdnem valamennyi keletről bevándorlóit zsidót.

A foglalkozások közül a zsidók a "szabad" pályákon kívül kifejezetten a kereskedelmet részesítették előnyben, míg az ipari kézimunka és a kéziipar, mindenek fölött pedig a mezőgazdaság iránt mélységes ellenszenvet tanúsítottak. Azt az ürügyet, hogy őket a gettóba történt bezárásuk s a vidéki és kisvárosi bojkott szorította volna ki a kézimunka teréről, megcáfolja az a tény, hogy mindenütt, ahol a zsidók vidéken és a kisvárosokban erősen el voltak terjedve, mint például Hessenben, vagy Posenban, egyáltalán nem váltak parasztokká, hanem a kereskedelem legkülönbözőbb formáival foglalkoztak, mint az állatkereskedés, gabonakereskedés, burgonya, a műtrágya és mindenekelőtt a tőke. Ezeken az agrárius területeken éppen a kereskedelem egyoldalú elfoglalása keltett ellenszenvet és ellenséges érzést a zsidókkal szemben. Werner Sombart szerint ("Die Deutsche Volkswirtschaft in 19. Jahrhundert" 112-118 o.) "Németország számos parasztoktól lakott vidékén, főként nyugat és délnyugat kisparaszti területein (Hessen, Rheinland, Elsass-Lotharingia, Württemberg és Baden részei) sikerült egy aránylag kis számú kereskedőembernek (majdnem kizárólag zsidóknak) a parasztság nagy részét valóságos kamatrabszolgaságba hajtani, olyannyira, hogy a kisgazdák többé nem a maguk és az öveik, hanem majdnem kizárólag ezeknek az üzletembereknek számára termeltek".

A zsidó Félix A. Theilhaber, az alapos társadalmi teoretikus, aki "Der Untergang der deutschen Juden" (Jüdischer Verlag Berlin, 1921.) című nemzetgazdasági tanulmányában elismerésre méltó hévvel és kérlelhetetlen igazságszeretettel nyomozza saját népének bomlási folyamatát, megerősíti a fentebb ismertetett tényállást.

A zsidóság a statisztika szerint a mezőgazdaságban csak 1.74 százalékkal van képviselve, az összlakosság 29.5 százalékos arányszámával szemben. Viszont a "kereskedelem és forgalom, beleértve a vendéglői és korcsmaipart" rovata 58 százalék zsidót mutat ki az összlakosság 17.11 százalékával szemben.

Ami az úgynevezett szabad (intellektuális) foglalkozásokat (a művészek, írók és hasonlók kivételével) illeti, Berlin városának 1933 elejéről készült statisztikája a következő adatokat tartalmazza:

Zsidó volt az alábbi pályákon az összlétszámból:
orvos	42 százalék
betegsegélyező pénztári orvos	52 százalék
fogorvos	35 százalék
gyógyszerész	28 százalék
ügyvéd	48 százalék
közjegyző	56 százalék

Az összes iskola- és gondozóintézeti orvosok közül 68 százalék volt a zsidó, a jótékonysági intézmények állandóan alkalmazott orvosai közül ugyancsak 68 százalék. A nagy közkórházak orvos-igazgatói közül 45 százalék és az igazgató-orvosok közül 44 százalék. A Keiser- und Keiserin-Frederich-Kranken-hausban (Wedding városrész) az orvosok 80 százaléka volt zsidó; a weddingi hat városi iskolai orvos közül öt zsidó.

A berlini egyetem jogi karán 44 professzorból 15 volt zsidó (34 százalék), az orvosi karon 265 professzor közül 118 zsidó (43 százalék), a bölcsészeti karon 268 professzorból 85 zsidó (31 százalék).

Ezek a százalékarányok akkor kerülnek helyes megvilágításba, ha visszaemlékezünk arra, hogy a 62 és fél millió német összlakosságnak (az 1925. évi statisztika szerint) csak alig valamivel egy százalék fölötti része volt zsidó.

Még feltűnőbbé válik a zsidó elemek túltengése, ha az ember a tisztán mennyiségi statisztika helyett a minőségi statisztikát veszi elő és azt vizsgálja, milyen pozíciókat foglaltak el a zsidók azokon a területeken, amelyeket különösképpen előnyben részesítettek. Itt tűnik ki legkirívóbban a német gazdasági élet vezető állásainak erős elidegenedése. Ezen a téren a zsidóság háromszor nagyobb mértékben volt képviselve, mint az őslakos németek. A legtöbb jelentékeny üzleti vállalatnál a magasabb állások a zsidók kezeiben voltak. A gazdasági életben mindenütt munkaadók akartak lenni, de sohasem munkavállalók: száz német közül 16 volt az önálló és 49 a munkás, 100 zsidó közül ezzel szemben 44 az önálló és csak 9 a munkás. Igen tanulságos a német "Adressbuch der Direktoren und Aufsichtsräte", amelyből kitűnik, hogy a pénzvilág és az ipar kulcspozícióit túlnyomó részt zsidók szállottak meg (Jakob Goldschmidtnek, az ismert fináncmágnásnak nem kevesebb, mint 115 felügyelőbizottsági tagsága volt.)

Uralkodó szerepet játszott a zsidóság a tőzsdén is. A berlini tőzsde 147 elöljárósági és bizottsági tagja közül 116, vagyis majdnem 80 százalék volt a zsidó.

Ezek a gazdaságilag előnyös állások a zsidók számára sokkal magasabb átlagos jövedelmet biztosítottak, mint amennyit a lakosság többi része keresett. Maga Werner Sombart a háborút megelőző időben a zsidók jövedelmét fejenként Németország többi lakossága jövedelmének hat-hétszeresére becsülte. A zsidó statisztikai szakértő, dr. Alfréd Marcus a zsidó jövedelmet fejenként a. többi német átlagjövedelem ötszörösére becsüli a háború előtti időben és a 3.2-szeresére 1930-ban.

Általánosan ismert az a nagymérvű befolyás és hatalmi állás, amit a zsidók a német sajtóban, főként pedig a berlini lapoknál szereztek. Természetesen voltak egyes nagy, nem kifejezetten zsidó újságkiadó vállalatok is (Scherl a "Berliner Lokalanzeigerrel" és a "Woche-val", a "Münchener Neuesten Nachrichten", a "Hamburger Fremdenblatt", a "Leipziger Neuesten Nachrichten"), de ezek a nagy berlini kiadók gigászi példányszámai, főként pedig a zsidó Ullstein és Mosse mellett, akiknek valamennyi lapja zsidó kezekben volt és majdnem valamennyit zsidók szerkesztették, valósággal eltörpültek. Csak az Ullstein kiadóvállalat lapjai több mint 4 millió példányszámban kerültek az olvasók kezébe. A szociáldemokrata párt központi sajtóorgánumának, a "Vorwärtsnek" szerkesztősége is majdnem kizárólag zsidókból állott. A szabad zsurnaliszták közül, akik sokoldalú tevékenységük folytán legalább olyan befolyással rendelkeztek, mint az állandóan szerződtetett szerkesztők, a "Jüdische Lexikon" egyedül Berlinben 32 prominens zsidót sorol fel.

De nem elégedtek meg a szabad irodalmár magánpozíciójával. 1918 után sikerült nekik megszerezni a porosz államban a legkülönbözőbb hivatalos sajtóelőadói állásokat is. Olyannyira, hogy 1930-ban a porosz államkormány sajtófőnöke és helyettese is zsidó volt (Goslar és Peiser), akár csak a porosz államminisztérium sajtóelőadója (dr. Weichmann), nem kevésbé a porosz belügyminisztérium sajtóelőadója (dr. Hirschfeld) és így tovább. A "Reichsverband der deutschen Presse", a német újságírók hivatásszervezetének elnöke éveken át a zsidó Georg Bernhardt volt. Majdnem kizárólag zsidó szervezet volt a nagy "Verein Berliner Presse", amelynek évente megrendezett "Presseball"-ja jelentette a berlini társadalmi élet legfőbb attrakcióját. A "Schutzverband deutscher Schriftsteller"-nek, amely az írók érdekeit képviselte a nyilvánosság felé. 1928-ban 16 elnökségi tagja közül csak 4 nem volt zsidó, 1929-ben 18 közül csak 5.

Egyes személyiségek jellemzésétől itt el kell tekintenünk; egy pár nevet azonban mégis fel kell sorolni, mert fellépésükkel különösen kiütköző formában járultak ahhoz, hogy a nép körében felkorbácsolják a zsidóság ellen a felháborodást és az antiszemitizmust a legszélesebb körökben elterjesszék. Az eseteket a lehető legrövidebben fogjuk bemutatni. Ezzel a legcsúnyább fejezetet érintjük: a háború és a háború utáni idők uralkodó korrupcióját. Ettől a többi országok sem maradtak megkímélve. Németországban azonban különösképpen szembetűnő formákat öltött.

3. KORRUPCIÓ

Félix Pinner, a háború utáni Németország vezető zsidó közgazdasági zsurnalisztája "Deutsche Wirtschaftsführer" (a Weltbühne kiadása, 1924) című könyvében rajzolta meg ezt a korrupciót, amiből kitűnik, milyen kimagasló szerepet játszottak ezen a téren a zsidók. Már az úgynevezett háborús társulatok, amelyek a világháború folyamán a nyersanyagokkal való gazdálkodást, behozatalukat és szétosztásukat intézték, úgyszólván valóságos zsidó gyarmatokká fejlődtek ki. A legnagyobbat közülük, a Zentral-Einkaufsgesellschaftot (Z. E. G.), a zsidó Jaques Meyer vezette. A Kriegs-Metall A.G.-ban a felügyelőbizottság 14 tagja közül csak 2 nem volt zsidó. Pinner találóan jellemzi ezeknek a többnyire fiatal üzletcsinálók-nak a működését: "A harminc évesek közül igen sokan hozzáfogtak a hadiszállításokhoz, amikor is számos esetben nehéz volna eldönteni, az a vágy, hogy a hadianyagszállításokon keressenek, vagy az a vágy, hogy a hadiszolgálattól megszabaduljanak, volt-e kezdeményezésük fő-, vagy mellékmotívuma. Nem egyikük számára akkor ütött a nagy óra, amikor a hadsereg készleteit feloszlatták, (mint például a zsidó Richárd Kahnnak, aki a felszerelési gyárak likvidálásánál óriási üzletet csinált), mások viszont gazdagságuk gyökereit a háború utáni idők pénzelértéktelenítési gazdálkodásába bocsátották."

Ha az ember a háború utáni idők korrupciós- és botránypereinek eljárási aktáit átlapozza, már a puszta nevek elárulják (Ciprut, Sklarz, Barmát, Kutisker, Sklarek, Schaie-Rotter, Katzenellenbogen, stb.), hogy itt úgyszólván kizárólag zsidókról van szó, de a bírósági iratokból más is kiderül: az, hogy nemcsak a milliomos üzletemberek között, hanem a magas állású zsidó közalkalmazottak sorában is példátlan esetei fordultak elő a korrupciónak. Ezeknek az élén állt dr. Weismann, aki egy évtizeden át, egész 1932-ig mint államtitkár a legbefolyásosabb állások egyikét töltötte be Poroszországban, valamint az 1927-ben Berlin rendőrségi elnökévé kinevezett zsidó szociáldemokrata dr. Bernhard Weiss. Weismannról a "Freiheit", a független szociáldemokraták berlini központi orgánuma a következőket írja: "Weismann úr egyike a leghírhedtebb játékosoknak Berlinben. Ezzel az emberrel az államügyészségnek kellene foglalkoznia, ahelyett, hogy még ő jelentkezik az állam nevében a munkássággal szemben".

Az egyik legelvetemültebb zsidó síber volt a keletről bevándorolt Georg Sklarz, aki értett hozzá, hogy rövid idő alatt olyan óriási vagyont harácsoljon össze, amellyel példátlan luxus-életmódot folytathatott, a szociáldemokrata kormány leghatalmasabb személyiségeit ajándékokkal és előnyös üzleti részesedésekkel pártfogóiul nyerhette meg. Sonnenfeld nevű zsidó titkárának az irodája a birodalmi kancellárián volt. A minisztereket állandóan vendégül látta házában. Amikor az államügyészség el akart járni ellene, védelmükbe vették, mint azt Haenisch zsidó miniszternek egy később felfedezett írása bizonyítja, amellyel a porosz igazságügyminiszterhez fordul, s kéri kollégáját, hogy Sklarzot magánkihallgatáson fogadja, minthogy Haenisch és több más kollégája abban a veszélyben forogtak, hogy igen kellemetlen módon keverednek bele a perbe. Amikor ezeknek az uraknak a Sklarz-per törlésére irányuló minden kísérlete hajótörést szenvedett Gutjahr államügyész becsületességén (Weismann három millió márkát ajánlott fel neki, ha az okmányokat Weismann utasításai szerint meghamisítja), Gutjahrt egyszerűen fegyelmi eljárásba bonyolították, szabadságolták és az ügyet egy más tisztviselőnek adták át, aki az eljárást Sklarz ellen azonnal beszüntette. /A. J. Berndt: "Gebt mir vier Jahre Zeit!" 95. o./

A három Sklarek testvér majdnem az egész berlini magisztrátust ellátta ingyen, vagy néhány pfennigért prémbundákkal, frakköltönyökkel és egyéb ruházattal. Ennek ellenében elnyerték Berlin város majdnem egész fehérnemű- és ruhaszállításának a monopóliumát. Még a népjóléti hivatalok támogatásában részesülőket is arra kényszerítették, hogy szükségleteiket a Sklarek testvéreknél szerezzék be. Ezenfelül mindig magasabb összegű számlákat nyújtottak be, sőt meg sem történt szállításokról is, és ezeket a számlákat a berlini városi bank minden kifogás nélkül kiegyenlítette.

Asch zsidó miniszter Mecklenburgban (580.000 lakos!) 76 millióig emelkedő síbolásokat követett el és nagy üzleteket csinált egy filmtársaság, amelynek igazgatójává neveztette ki magát.

Természetesen a korrupciónak azok a leggyakoribb esetei, amikor lelkiismeretlen konjunktúravadászok mint párttagok szereztek maguknak hallatlan jövedelmeket, így például a berlini rádió-óra szociáldemokrata bemondója évi 64.000 márka fizetést kapott s a külön díjazások rafinált módszerével 1925-től 1933-ig még háromszázezer márkát keresett.

De a korrupciónak valamennyi esete elhalványul a szemérmetlenül elkövetett hazaáruló szereplés mellett, amelyet igen nagyszámú zsidó követett el. Ha már nem lett volna a lakosság körében erőteljes antiszemita áramlat, - ez egymagában elégséges lett volna minden németben a legvadabb gyűlöletet kelteni a zsidókkal szemben. Itt is csak néhány példát fogunk felsorolni:

Dr. Richard Grelling berlini ügyvéd megkísérelte két könyvében ("J'accuse" és "Das Verbrechen") annak bizonyítását, hogy Németország egyedül bűnös a világháború felidézésében. Egy tisztességesen gondolkozó zsidó író, Karl Feder "Anklage gegen Deutschland" című elleniratában elvetemültnek minősítette Grelling könyveit s rámutatott arra, hogy Grelling "majdnem kizárólag hazugságokkal és a tények és bizonyítékok meghamisításával dolgozott".

Dr. Theodor Lessing a hannoveri Technische Hochschule bölcsészeti magántanára 1925 április 25-én a "Prager Tageblatt"-ban cikket írt "Hindenburg" címmel, amelyben a következő kifejezések fordulnak elő: "Hindenburggal nem éppen filozófus fog a trónszékre lépni. Csak egy reprezentatív szimbólum, egy kérdőjel, egy zéró. Azt lehetne mondani: jobb egy zéró, mint egy Néró. Sajnos, a történelem azt mutatja, hogy egy zéró mögött mindig egy jövendőbeli Néró rejtőzik": 1929-ben ugyanezen "Prager Tageblatt"-ban közölte "háborús emlékeit", s itt a következőket lehetett olvasni: "Sikerült meglapulnom. Négy háborús éven át minden hónapban sorozásra kellett mennem. A kiselejtezés mindig szigorúbbá vált. Folyton újabb csalásokat kellett kieszelnem, hogy elkerüljem a frontot." A hannoveri diákság és a német nép túlnyomó többsége fellázadt ez ellen a főiskolai tanár ellen. A kormány azonban védelmébe vette.

Még gonoszabb volt a "Gumbel eset". Emil Julius Gumbeinek, a heidelbergi egyetem magántanárának, a harmadik internacionálé előharcosának és hívének többrendbeli hazaárulási per és az egyetem által megindított fegyelmi eljárás ellenére a vörös kormány védelme alatt s Georg Bernhardtól Albert Einsteinig terjedő baráti körének oltalmával sikerült állását megtartania, sőt az egyetem minden tiltakozása dacára a badeni vörös kultuszminiszter előterjesztésére kinevezték a heidelbergi egyetem rendkívüli professzorává. "Zwei Jahre Mord" (1921) és "Vier Jahre Mord" (1922) című röpirataiban a következők fordulnak elő: "A legyőzött császári Németországgal szemben az antant október 5-én joggal állapította meg a legszigorúbb fegyverszüneti feltételeket." "Verschwörer" című brossúrájában tagadja, hogy a kommunista titkos szervezeteket egyetlenegy gyilkosságért is felelőssé lehetne tenni. Ezzel szemben denunciálja a hazafias szervezeteket, amelyek a veszélyeztetett német határok védelmét tűzték ki feladatukul s egyike volt a "Deutschlands geheime Rüstungen" című hírhedt röpirat társszerzőinek, amelyet megküldöttek a francia, angol és lengyel kormányoknak, és aminek az lett a következménye, hogy az antant nem ürítette ki a kölni zónát. Lazító és hazug propagandájuk miatt hazaárulási pert indítottak ellenük.

A heidelbergi diákság követelte Gumbel eltávolítását. A bölcsészeti kar fegyelmi eljárást indított ellene és megfosztotta az előadás jogától. A szociáldemokrata kultuszminisztérium feloldotta a tilalmat és felajánlott Gumbelnek egy állást a tokiói japán császári egyetemen. Einstein professzor "erkölcsileg kötelezve" érezte magát a miniszter urat "sürgősen megkeresni, hogy Gumbel úr mindennemű megrendszabályozásától lépjen vissza, mert minden ilyen lépés a reakciós üzelmek iránti kedvezésnek volna tekintendő a haladással és a nemzetközi megértéssel szemben". (1924 augusztus 26.). Gumbel ezalatt körutat tett Franciaországban s előadásokat tartott arról, hogy a jóvátételek jogosak és hogy Németország tudna fizeti, de nem akar. A pacifistáknak 1927 decemberében a leipzigi Zentraltheaterben tartott gyűlésén Gumbel azt üzente a főállamügyésznek, hogy ő és elvtársai továbbra is hazaárulók maradnak és ettől őket semmiféle per nem térítheti el. És amikor elvbarátja, Küster, a gyűlésen a következőket kiáltotta: "A hazaárulás többé nem szégyen. Van szerencsém magamat a gyűlésnek, mint súlyos bűntettest, névszerint felségárulót és háromszoros hazaárulót bemutatni", akkor Gumbel viharos tapssal fejezte ki tetszését.

Dr. Paul Levi, az egyik legbefolyásosabb intellektuell a szociáldemokrata pártban, számos írásmű szerzője és híres szónok, a következőket írta a "Der Klassenkampf" című folyóirat 1929 augusztus 11-i számában, abból az alkalomból, hogy a köztársasági alkotmány ünnepén emlékérmet vertek Hindenburg képével: "Ha a kormány nem akar hűtlen lenni ahhoz, amit az Úristen a hatodik napon műve megkoronázásául teremtett, akkor, amennyiben az egyik oldalon Hindenburg feje látható, a másik oldalra az anatómiai törvények szerint a popója való. Ennek a szemlélete bizonyára hasznosabb az adófizetőknek és alattvalóknak, mint a Hindenburg arcáé, amelyet elvégre mindenki eléggé ismer".

Dr. Kurt Rosenfeld ügyvédet 1918. november 14-én porosz igazságügyminiszterré nevezték ki, de már 1919. január elején le kellett mondania, mert még a szociáldemokrata párt is lehetetlennek érezte, hogy ez a tagja igazságügyminiszter legyen. Annál serényebben tevékenykedett mint országgyűlési és birodalmi gyűlési képviselő. Az 1927 szeptember 28-i ülésen, amikor a konkubinátus büntetését tárgyalták, kifejtette, hogy ideje "egyszer már szakítani az előítélettel és a konkubinátusra vonatkozó elavult rendelkezéseket (t.i. a tilalmát) eltörölni".

/Az 1927 szeptember 27-i ülésen a konkubinátus büntetéséről folyó tanácskozás alkalmából kijelentette, hogy "szükséges végre szakítani az előítélettel és a konkubinátusra vonatkozó elavult rendelkezéseket (t. i. a tilalmát) eltörölni". Az 1929 június 4-i ülésen ezeket mondotta: "Minthogy a magzatelhajtást nem tartják általánosan erkölcstelennek, többé nem indokolt büntetéssel fenyegetni, minthogy bűnös motívumok nem játszottak szerepet." A birodalmi gyűlés 1929 október 11-i ülésén Rosenfeld kijelentette, a szociáldemokraták "meggyőződése az, hogy a vérfertőzés büntetésének lényegbeli alapja a függő helyzettel való visszaélés. Ebből minden további nélkül levezethető, hogy a testvérek közötti vérfertőzésnél nincs helye a büntetésnek". Az 1929 október 15-i birodalmi gyűlési jegyzőkönyvben ezt a mondatot olvassuk: "Dr. Rosenfeld képviselő (szociáldemokrata párt) helyteleníti a sodornia büntetésének jogosultságát Kéri a rendelkezés törlését." Az 1929 október 16-i jegyzőkönyvben ez áll: "Dr. Rosenfeld képviselő (SPD) kijelenti,... az a következetlenség, amire már Bebel rámutatott, hogy az egyneműek közötti nemi érintkezést nőknél nem büntetik, csak úgy egyenlíthető ki, ha bevezetik a férfiaknál is az egyneműek nemi érintkezésének büntetlenségét."/

Werthauer zsidó igazságügyi tanácsos a házasságtörés büntetlenségét kívánta "minthogy annak a jogi szférához semmiféle köze sincsen". Magnus Hirschfeld már egyenesen a homoszexualitás büntetlenségéért harcolt, mert az szerinte az emberi természet egy bűnösnek nem tekinthető iránya. Sőt azt is javasolta, hogy a csalást se torolják meg. Aki megcsalatni hagyja magát, mondotta, annak csak polgári igénye lehet. A népességet az állítólagos csalókkal szemben önsegélyre kell nevelni.

Igen élénk izgalmat váltott ki a lakosság körében a zsidó-kommunista propagandának a gyermeknevelés terén tapasztalható befolyása. Ebből a szempontból különösen rossz volt a közoktatásügyi helyzet Berlin "vörös" kerületében, Neuköllnben. ahol a berlini zsidó iskolaügyi tanácsos, Kurt Löwenstein diktált. Itt volt a Dr. Fritz Karsen (azelőtt Krakauer) nevű zsidó igazgatása alatt álló Kari Marx-iskola, ahol tulajdonképp a tanulók vitték a szót s a tanároknak kellett alkalmazkodniuk és magukat alárendelniük. Természetesen itt az u.n. "diáktanácsok" rendszere működött. Az erotikus és szexuális kérdések taglalására tág teret engedtek. Egy 1931. évben történt szenzációs magzatelhajtási eset alkalmából a tanulók terjedelmes iskolai dolgozatokat írtak a büntetőtörvénykönyv 218. §-ának eltörléséről. Sőt alapítani akartak egy "Diák harci-szövetséget a 218. § ellen". Az intézet legfelsőbb osztályos növendékei kirándulást tettek Hamburgba, ahol tanáraik "tanulmányi célokból" elvezették őket a bordélyházak negyedébe s élményeikről írásbeli dolgozatot írattak velük.

Kurt Löwenstein városi iskolaügyi tanácsos "Das Kind als Trager der werdenden Gesellschaft" című 1924-ben megjelent iratában a következőképp körvonalazta a nevelés célját: "Az egyház és a vallástanítás elleni harc nem teoretikus küzdelem teoretikus tanokért, hanem az újjászülető társadalom harca az elpusztuló társadalommal." A Karl-Marx-iskola növendékei egy diákfolyóiratot adtak ki: "A vörös iskola echója, a Karl-Marx-iskola forradalmár diákságának orgánuma" címmel. Itt olvasható az 1932. évi októberi számban az akkori birodalmi gyűlési választásokkal kapcsolatban: "A marxizmus azt tanítja, hogy egy parlamenti választás soha sem hozhatja el a szocializmust. Ezt csak az erőszakos forradalom idézheti elő! "

Löwenstein iskolaügyi tanácsos berendezett gyermeksátortáborokat is, amelyeket ő "gyermekköztársaságoknak" nevezett. 1929-ben hat ilyen sátortábort állított fel 10.000 gyermek befogadására. Fiúkat és leányokat elvből egy sátorba szállásoltak. Egy újságírónak így nyilatkozott Löwenstein: "Nálunk a gyermekek számára egyszerűen nincs isten, sem vallás."

Nem hiányoztak a tiltakozások sem Löwenstein ellen. Már kinevezésekor 8000 polgár emelt panaszt az illetékes hatóság előtt a választás miatt, de ez a tiltakozás épp oly eredménytelen maradt, mint a nemzetiszocialista és a jobboldali sajtó támadásai.

4. ZSIDÓ ÖNKRITIKA ÉS ÖNMAGASZTALÁS

Önkéntelenül felmerül a kérdés: nem akadt a zsidóság körében egyetlen ép erkölcsi érzékű ember sem, akinek elég belátása és bátorsága lett volna, hogy szembeszálljon ezzel a nyílt korrupcióval és demoralizációval? Bizonyára akadtak ilyenek is, de hangjuk elveszett a morális nihilisták és kufárok általános kórusában. Néhányukra, aki felemelte intő szavát, már utaltunk. Végezetül még hivatkozunk egy zsidóra, aki mint ismert művelődéstörténész illetékes volt bírálatot mondani a viszonyokról s akinek egyúttal meg volt a mersze is, hogy nevükön nevezze a dolgokat. Moritz Goldstein, - így hívták, - már 1912 márciusában, tehát jóval előbb, mint a zsidó demoralizáció csúcspontját érte el a sajtóban és kulturális életben, közzétett Ferdinánd Avenarius tekintélyes folyóiratában a "Der Kunstwart"-ban egy cikket "Német-zsidó parnasszus" címmel s ebben tartózkodás nélküli őszinteséggel mutatott rá a zsidóknak a német kulturális élet terén elfoglalt uralmi helyzetére, de egyúttal a németországi zsidóság tragikumára és kétségbeesett lelki meghasonlására is.

A zsidókat a német szellemi tulajdon "gondviselőinek" nevezi és ezeket mondja: "Mindenütt, ahonnan erőszakkal távol nem tartják őket, váratlanul felbukkannak a zsidók; a német feladatokat a maguk feladatává tették a zsidók; mindinkább az a látszat, mintha a német kulturális élet zsidó kezekbe kerülne. Erre azonban a keresztények, amikor a páriáknak körükben részt engedtek az európai kultúrából, nem számítottak és nem ezt akarták. Elkezdtek védekezni, elkezdtek bennünket újból idegennek nevezni, elkezdtek úgy nézni minket, mint akik veszedelmet jelentünk kultúrájuk templomában, így állunk most a probléma előtt: mi zsidók gazdálkodunk egy nép szellemi tulajdonával s ez a nép elvitatja az erre való jogunkat és képességünket.''

A továbbiakban így folytatja: "Senki sem vonja komolyan kétségbe a hatalmat, amivel a zsidók a sajtóban rendelkeznek. Különösen a kritika az, ami legalább is a fővárosokban s az ott megjelenő befolyásos újságokban kezd teljesen zsidó monopóliummá válni. Éppen ennyire közismert a zsidók eluralkodása a színházban: majdnem valamennyi berlini színigazgató zsidó, egy nagy, talán a legnagyobb része a színészeknek ugyanaz és hogy zsidó közönség nélkül színházi, vagy hangverseny élet Németországban úgyszólván el sem képzelhető, ezt éppen eleget dicsérik, vagy panaszolják. Egészen újkeletű jelenség, hogy látszólag kezd a német irodalmi tudomány is zsidó kezekbe kerülni és kinek-kinek tetszése szerint, egyenesen komikus, vagy tragikus, szemlét tartani egyetemeink germán szemináriumai fölött (én is oda tartoztam). Hány zsidó található végül a "német költők" között, azt kellő haraggal tudja a német művészet nem egy őrzője."

Goldstein hangsúlyozza, hogy az egyedüli, aki ennek a zsidóuralomnak "szörnyű tényéről" nem tud, vagy nem akar tudni, "az maga a zsidók többsége. Egészen egyszerű dolgot cselekszenek: tagadják a faktumot".

Világosan átérezve a német zsidóság tragikus konfliktusát, kérdezi: "Mit tegyünk most már? Álljunk helyt, vagy engedjünk?" és felel is a kérdésre: "Én engednék; nem viselném el tovább, hogy rossz szemmel nézzenek, ott fejteném ki, ami képességem esetleg van, ahol azt szívesen fogadják - csak tudnám, hogy ez merre van. Nem ismerünk utat a szabadulásra. Vagy talán ismerjük, de nem szabad járnunk rajta."

A zsidóság leggonoszabb ellenségeinek azokat a zsidókat tartja, "akik semmit sem vesznek észre, akik rendületlenül német kultúrát csinálnak, akik úgy tesznek, mintha elhitették volna magukkal, hogy nem ismerik fel őket. Ezek a mi igazi ellenségeink; ezeket kell a feltűnő állásokból kiszorítani, ahol a zsidóságot képviselik, mint a zsidó hamis típusa; ezeket kell elnémítani és lassanként kiirtani, hogy mi, többi zsidók ismét örülhessünk az életünknek, abban az egyben, ami egy férfit büszkévé és szabaddá tehet: nyílt harcban az egyenrangú ellenféllel".

De végül is ennek a minden erőfeszítés dacára igazi célját tisztán felismerni nem tudó cionistának nem marad más, mint a rezignáció: "Megmondottam, mit akarunk, mit kell akarnunk. Azt is megmondottam miért nem akarhatjuk még sem. A probléma felvetése volt a szándékom. Hogy nem tudok rá megoldást, nem az én hibám."

Egy másik zsidó, a fentebb már említett zsidó orvos és író, Felix Aaron Theilhaber is kemény menetekelt kiált kortársainak, akiket közvetlenül a világháború után megjelent "Der Untergang der deutschen Juden" című könyvében pszeudo-zsidóságnak nevez. Úgy érzi, hogy "kivesző zsidóság" ez, "javíthatatlan, majdnem bűnös optimizmussal", "demoralizált zsidóság, amelynek tagjai közömbösségükben figyelmüket csak jólétükre, foglalkozásukra és az élet élvezeteire irányították".

Ugyanez a Dr. F. A. Theilhaber írja a "Neue jüdische Monatshefte" 1919. július 20-i számában: "A világ egyetlen népének sincs ennyi idegbetege, öngyilkosa, betege és venerikusan fertőzöttje. Egyetlen osztály sem ismeri ilyen magas számát az egyedeknek, akik életüket a szerelem szurrogátumaival töltik el." És Conrad Alberti (Sittenfeld) zsidó író már 1889-ben így nyilatkozik a "Die Gesellschaft" című folyóirat 12. számában: "Senki sem tagadhatja, hogy a zsidóság kiemelkedő módon vesz részt a minden viszonylat elzüllesztésében és korrumpálásában. Zsidó jellemvonás a konok törekvés munka nélkül értékeket produkálni, vagyis, minthogy ez magában véve képtelenség, értékeket előteremteni csalással, vesztegetéssel, tőzsdemanőverekkel, a sajtóban terjesztett hamis híresztelésekkel, ezeket eltulajdonítani s aztán a munka reális értékeivel kicserélve, másokra sózni."

És végül a zsidó kultúrfilozófus és későbbi külügyminiszter, Walther Rathenau, jellemezte a németországi zsidóságot "Halld Izrael!" ("Höre Israel!") című tanulmányában (1902), amit különben zsidó oldalról igen rossz néven vettek tőle. Nézete szerint a németországi zsidókérdés alapjában véve kevésbé gazdasági (ami törvényhozási úton rendezhető), mint inkább társadalmi kérdés. "Fenyegetően emelkedik fel, - mondja - a társadalmi-, a kultúrkérdés. Aki meg akarja szavát érteni, menjen ki bármely berlini vasárnapon déli tizenkét órakor a Tiergartenstrassera, vagy este pillantson be egy színház előcsarnokába. Sajátszerű vízió! A német élet kellős közepén egy elkülönítetten idegen jellegű törzs ragyogva és feltűnően kiöltözve, forróvérűén mozgékony magatartással. Germán homokon egy ázsiai horda.

Ezeknek az embereknek erőltetett vidámsága nem árulja el, mennyi régi, ki nem elégített gyűlölet nehezedik a vállukra. Nem sejtik, hogy csak a korszak, amely valamennyi természetes erőhatalmat bilincsbe vert, őrzi meg őket attól, amit atyáinknak kellett szenvedniük. Szoros kapcsolatban egymással, szigorú elzártságban kifelé: így élnek egy félig önkéntes, láthatatlan gettóban, nem mint egy nép eleven tagja, hanem, mint idegen szervezet annak testében... Elvitathatatlan valóság, hogy a legjobb németek mély ellenszenvet éreznek mindazzal szemben, ami zsidó, s azok idegenkednek a legjobban, akik erről a legkevesebbet beszélnek."

Fajtestvéreihez igen komoly intelmet intéz: "Nézzetek a tükörbe! Ez az első lépés az önbírálat felé!... Ti ravaszok és a világban járatosak így beszéltek: Akié a gazdagság, azé a hatalom. Most hát tiétek a gazdagság, - és a ti gazdagjaitokat kevesebbre becsülik, mint a szegényeiteket... Az állam polgárrá tett benneteket, hogy németté neveljen és ti idegenek maradtatok."

Azt kívánja a zsidóktól, annyira alkalmazkodjanak a gazdanéphez (tehát a németekhez), hogy a zsidó "törzsi sajátságokat, mindegy, hogy jók-e azok, vagy rosszak, de amelyekről kiderült, hogy a honfitársak előtt gyűlöletesek, vessék el és megfelelőbbekkel pótolják. Senki sem kívánt tőletek olyasvalamit, - írja, - mint a kedély; ami ehhez hasonló volt, azt ti sok egyéb más javatokkal a gettóban hagytátok. Atyáitok kegyességükben kedélyesek voltak: Ti felvilágosultak vagytok és élcesek. De igyekezzetek megérteni és tisztelni honfitársaitok lelkét és kedélyét, ahelyett, hogy azt hangos kritikával és frivol iróniával sértenétek".

/A zsidó filozófus, Ottó Weininger ezt mondja "Geschlecht und Charakter" című könyvében (13. fejezet. 426. o.):,.A keresztényekben büszkeség és alázat, a zsidókban hencegés és csúszás-mászás küzd egymással, azokban önérzet és töredelem, emezekben arcátlanság és meghunyászkodás... Szolgai természetéből ered heterogén etikája, a tízparancsolat, a világ legerkölcstelenebb törvénykönyve, amely egy hatalmas idegen akarat engedelmes követése fejében jólétet ígér a földön s kilátásba helyezi a világ meghódítását... Az emberben élő isteniről, Istenről, aki lelkünkben él, semmit sem tud az igazi zsidó. Ami isteni az emberben, az az ember lelke; az abszolút zsidó lélek nélkül való".

A zsidó Karl Marx ("Zur Judenfrage") így ír: "A pénz Izraelnek szorgos istene, aki előtt más isten nem lehet. A pénz lealacsonyítja az emberek összes isteneit s áruvá változtatja őket... Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati igény, az önzés... Mi a zsidók világi kultusza? A kufárkodás. Ki a földi istenük? A pénz."

Idézzük még Jakob Wassermann "Vom Judentum" című könyvét. "Ismerjük őket, kedves barátom, ismerjük őket és szenvedünk miattuk. Ezért az ezernyi modern zsidóért, akik minden fundamentumot megrágnak, mert maguknak nincs fundamentumuk; akik ma eldobják, amit tegnap meghódítottak, beszennyezik, amit tegnap szerettek, akiknek az árulás a gyönyörűség, a méltatlanság az ékesség és a tagadás a cél." És még egy jellemző adat. Alfred Kerr zsidó író mondja egyik könyvében: "Inkább rabszolgaság, mint a halál!", míg a nemzeti szocialista, - vagy talán általánosítani is lehet: az ária - mindig ezt fogja vallani: "Inkább a halál, mint a rabszolgaság!" Ez az elképzelhető legrövidebb formában kifejezett különbség az ária és a zsidó lelkiség között. Az utóbbi kizárólag és mindenkor a földi lét felé van beállítva, míg az árja lelkével metafizikai kapcsolatokban áll. Egyébiránt a fentiekhez hasonló tartalmú idézetekkel, zsidó írók műveiből és cikkeiből, köteteket lehetne megtölteni./

De sem egy Moritz Goldstein és Felix Theilhaber kemény kritikái, sem Rathenau intelmei nem találtak megértésre és elismerésre a zsidóság körében. Ellenkezőleg: ezeket szisztematikusan elhárították és hallgatással mellőzték. Sőt Rathenau ellen is olyan heves ellentmondás támadt a zsidó táborból, hogy tanácsosnak találta brossúrájának még el nem adott részét visszavásárolni. Műveinek gyűjteményes kiadásába (S. Fischer, Berlin, 1917.) sem vette fel ezt a figyelemreméltó tanulmányt, amelyet egy író joggal nevezhetett "egy fajának sorsa miatt mélységesen aggódó zsidó Kassandra-jóslatának".

Egészen különös hatást tesz ezekkel az önvallomásokkal és vádakkal szemben az az elbizakodottság, amellyel némely zsidó a német nyilvánosság előtt népét és faját minden más nép fölé emelte. Gustav Frenssen 1938-ban megjelent, de már tíz évvel korábban írott "Vorland" című munkájában idézi Alfred Kerr "Das deutsche Wesen" című könyvének következő helyét: "Ez (a németség lénye) illúziókra hajlandó, hősi, katasztrofális, hazafias (földhöz ragaszkodó), szubjektív és szubjektivitása révén (sajátjának védelme) a nagyot akadályozó, sőt tönkretevő; a zsidóság lénye ezzel szemben reális, praktikus, hidegen okos, nemzetközi és előkelőén általános emberi. Az illúziókkal terhelt, heroikus, hazafias korszak elmúlóban van; vele együtt a nemzeti háború és a Bismarckhoz hasonló hősök; a másik, a zsidó lény kerül uralomra. A germán munkástömeget már meghódította; meg fogja hódítani az egész német népet, az egész emberiséget". Frenssen a maga részéről elég látnoki módon fűzi hozzá: "Éppen az ellenkezője fog megtörténni."

Mi vagyunk a kiválasztottak, kiált fel dr. Bernhard Cohn ("Zsidó-politikai vitás kérdések") "Büszkén hordhatjuk a fejünket és különleges megbecsülésre tarthatunk igényt. Nemcsak egyenjogúaknak kell lennünk, hanem előjogok is megilletnek." Dr. Rulf rabbi egy könyvet írt ("Aruchas bar-Ammi, Izrael gyógyulása", 1883.), amelyben ez olvasható: "A zsidó nép áldás valamennyi nép számára. Az áldás a zsidók sarkához tapadt; egy egész világ él a zsidókból, aki mindnyájunkat táplálja, mindenütt javakat és élvezeteket, jólétet és jómódot terjeszt. Mert csak a zsidók kereskedelmi forgalma az, amely értékeset teremt. A munka erre nem képes." /Lásd a zsidó író, Eberlin "Die Juden von heute" című könyvének 20. oldalán írottakat a zsidók mezőgazdaság iránti érdeklődéséről. Ugyancsak ott a ,,produktív" munka értelmezéséről. Idézve Diewerge-nél 56. és 57. o./

A "Jeschurum" című folyóiratban olvassuk (1921 március-áprilisi füzet): "Egyedül Izrael képes öröklött adottságai alapján, hogy prófétákat adjon, férfiakat, akik természet fölötti módon különleges kapcsolatba tudnak lépni az Istennel. Izrael búzaszemhez hasonló, amely a földben az elemeket a maga természetének megfelelően alakítja át. Izrael a szív, az emberiség szervezetében, ő a szív a nemzetek között."

Arthur Trebitsch írja "Deutscher Geist und Judentum" című könyvében (1921. 396 o.): "A zsidók győzelme a többi népek fölött közvetlenül előttünk áll, sőt már meg is történt. A politikai élet területén a föld többi népeinek a cionista világszövetség által véghezvitt körülkerítése és behálózása a legteljesebb tökéletességre emelkedett, s túlzás nélkül meg lehet állapítani, hogy ma egyetlen politikai akció, semmiféle tanácskozás nép és nép között, egyetlen külpolitikai terv és sakkhúzás sem vihető végbe, amit ne a cionista titkos szövetség szervei irányítanának, vagy legalább is nem ezeknek a beható felügyelete és ellenőrzése alatt történnék."

Bismarck életében a zsidók azt a kívánságot intézték hozzá, hogy a zsidó megbékélés napját birodalmi ünnepnappá emelje. A "The Jewish Chronicle" 1919 április 4-én így ujjong: "Van valami nagy a bolsevizmus tényében magában, abban a tényben, hogy a bolsevizmus ideáljai számos pontjukban megegyeznek a zsidóság legszebb ideáljaival." A "The American Hebrew" 1938 július 3-iki számában egy zsidó, Joseph Trimble "Will Eli Eli Triumph over Horst Wessel" című cikkében zsidó világuralmat propagál Leon Blum, Litvinov és az angol hadügyminiszter, Hore-Belisha vezetése alatt.

De már Kari Marx idejében szokásosak voltak a zsidók között az ilyen világuralmi tervek. A "La Revue de Párizs" nyilvánosságra hozta 1928-ban azt a levelet, amelyet Baruch Lewy intézett Marx Károlyhoz. "A zsidó nép - olvassuk itt - kollektíve szemlélve lesz sajátmagának Messiása. A világ fölötti uralmát a többi emberi fajok egyesítésével fogja elérni, a határok és monarchiák eltörlésével, amelyek a partikularizmus bástyái és egy világköztársaság felépítésével, amely mindenütt elfogja ismerni a zsidók polgári jogait. Az emberiségnek ez új organizációjában Izrael fiai az egész földön el fognak terjedni; mindnyájan ugyanabból a fajból és ugyanazzal a hagyományos képzettséggel, - és anélkül, hogy határozott nemzetiséget alkotnának, minden ellenzés nélkül válnak vezető elemmé. Ez főként akkor fog bekövetkezni, ha sikerül nekik a dolgozó tömegeket szilárdan a kezükbe kapni. A világköztársaságot alkotó nemzetek kormányhatalma súrlódások nélkül fog a zsidók kezére kerülni éspedig a proletariátus győzelme révén. Akkor a zsidó faj megszüntetheti a magántulajdont, amivel mindenütt, mint nyilvános alappal fognak gazdálkodni, így teljesednek majd be a Talmud ígéretei. Amikor elérkezik a Messiás ideje, a zsidók kezükben fogják tartani a föld összes népei gazdagságának a kulcsát.''

Ez a zsidó ideológia a polgári liberalizmus szellemi légkörét is megdöbbentő módon megmérgezte. Hogy milyen tévelygésekre vezethet ez, igazolja többek között az úgynevezett Pán-Európa-mozgalom alapítója és vezetője gróf Coudenhove-Kalergi Miklós (egy osztrák főnemes és egy japán nő fia, aki zsidóasszonyt vett feleségül), aki "Praktischer Idealismus" című könyvében ezeket mondotta: ,,A jövő embere keverék lesz. Pán-Európa számára egy eurázsiai-negroid jövendő fajt kívánok, hogy a személyiség sokoldalúsága kibontakozhasson... Vezetők a zsidók legyenek, mert a jótékony gondviselés Európát a zsidók révén egy szellem kegyelméből való új nemes fajjal ajándékozta meg."

A fenti idézetekben kifejezésre juttatott álláspontnak magyarázatául a Talmud következő része szolgál: "Isten a nemzsidókat emberi formában teremtette, mert semmi más célra nem teremtették őket, minthogy nappal és éjjel a zsidót szolgálják és ne hagyjanak fel az ő szolgálatával. És nem volna méltó egy királyfihoz (értsd egy héberhez), hogy neki egy állat állati alakban szolgáljon, hanem egy állat emberi alakban."

/Midrasch-Tolpiot-kiadás Syrakusai Elia Ben Salamon Ábrahámtól. 255. o. (Varsó 1875.)

Az egész Zohár (a Kabbala főműve) tele van hasonló fordulatokkal és kifejezésekkel. Itt csak Emek-ha-Melek 17. századbeli rabbinusi értekezésének egyik idézetére utalunk; ez így hangzik: "Boldogemlékezetű rabbijaink mondották: Ti, zsidók, emberek vagytok, mert lelketeket a legfőbb embertől (t. i. Istentől) nyertétek. De a világ népei nem emberek, mert nincs nescharmajuk (vagyis fenséges lelkük) a szent és legfőbb embertől, hanem nepeschük (állati lelkük) van Ádám Beliál-tól; ez a gonosz és haszontalan, Sammaelnek nevezett ember, az ördögök főnöke." (Idézi J. F. C. Puller. "Secret Societies and Subversive Movements", 13. o. London.)"/

5. NEMZETISZOCIALIZMUS ÉS ZSIDÓSÁG

A világsajtó felháborodott lármában tört ki a nemzetiszocialista Németország ellen, amikor az 1933. áprilisának elején a világzsidóság által Németországgal szemben proklamált bojkottra egynapos ellenbojkottal felelt. A zsidó világbojkottra viszont egy szót sem pazarolt. Egyáltalán úgy tett, mintha Németországban nem forradalom, hanem egyszerűen csak zsidóüldözés volna.

Csak kevés külföldinek volt bátorsága tárgyilagos módon nyilatkozni a Németországban történtekről. Ilyen volt Niels J. Mürer norvég író, aki a terjedelmes tudósításban, amelyet Németország útjáról adott ki, ezeket mondja:,,A nácik antiszemitizmusában nemzeti önfenntartási gondolat rejlik, amely iránt meg kell kísérelnünk némi megértésre jutni és amit mindenesetre nem intézhetünk el tisztán barbárságként... A zsidók elleni német offenzíva feltétlenül elismeri az ő ragyogó, de veszedelmes tulajdonságaikat, amelyeket a nép nagystílű kozmopolita félrevezetésével és mint a nemzeti közösség két frontról támadó aláaknázói fejtenek ki, a nemzetközi bankár irodájából, legyen ez a Wall-Streeten, akár a Cityben, vagy a nemzetközi agitátor szónoki emelvényéről, álljon ez akár Moszkvában, akár Hamburgban."

Németország lakossága a zsidókérdést minden ösztönös népi ellenszenv mellett is eleitől fogva túlnyomórészt gazdasági szempontból ítélte meg. Természetesen voltak olyan mozgalmak is, amelyek már hosszú idő óta tudatosan a faji álláspontot képviselték, mint az "Alldeutschen" Németországban és Ausztriában. De a zsidókérdésnek, mint faji problémának döntő nemzeti jelentőségét csak a nemzetiszocialista mozgalom ismerte fel világosan s fogott hozzá félreérthetetlen és ellenállhatatlan elszántsággal a megoldásához. A kérdést úgy politikai-, erkölcsi, mint tisztán faji-, népi szempontból is megragadta.

A nyilvános állami és közszolgálat idegenekkel történt el-özönlésének megszüntetését célozza az 1933 április 7-én kelt. ,,Törvény a tisztviselői hivatás helyreállítására" 3. paragrafusa. A faji tisztaság fenntartására szolgálnak az 1935 szeptember 15-iki úgynevezett nürnbergi törvények, amelyeknek az a céljuk, hogy a német emberek és a zsidók közötti vérkeveredést megakadályozzák. Ezek a törvények abból a felismerésből indulnak ki, hogy a faji vértisztaság a német nép boldog jövőjének előfeltétele; alapvető törvényes rendezését adják a faji kérdésnek s ezért döntő a jelentőségük a nemzetiszocializmus zsidóproblémával szemben elfoglalt álláspontjának megítélése szempontjából. Csak a faji kérdés alapos tanulmányozása s annak ismerete, hogy a nemzetiszocializmus milyen jelentőséget tulajdonít neki, teszi lehetővé ennek a német nép örök egészségének biztosítására irányuló törvényalkotásnak igazságos méltatását.

Az első nürnbergi törvény neve: "Birodalmi polgársági törvény". Ez különbséget tesz az államhoz tartozók és a birodalmi polgárok között s az állampolgári jogok teljességét (birodalmi polgár) csak a német, vagy rokonvérű államhoz tartozónak adja meg, "aki magatartásával beigazolja, hogy hajlandó és képes hűséggel szolgálni a német népet és birodalmat". Ennek következtében a zsidók (kivéve bizonyos félvéreket) nem lehetnek birodalmi polgárok, hanem csak az államhoz tartozók. A birodalmi polgársági törvény alapvető rendelkezéseit részletesen a törvényhez 1935 november 14-én kiadott első rendelet fejti ki, amely 2. §-ában a zsidó korcsokkal foglalkozik, míg a tulajdonképpeni magvát képező 5. §-ban határozza meg véglegesen a zsidó fogalmát.

A második nürnbergi "Törvény a német vér és német becsület védelmére" azt a célt szolgálta, hogy világos válaszfalat emeljen a németek és zsidók közé s emellett a kevertvérűeknek túl nagy réteggé való felszaporodását megakadályozza. A törvény ezért elvileg megtiltja úgy a házasság útján való, mint a házasságon kívüli fajkeveredést. /Az 1935. november 14-i vérvédelmi törvényt kiegészítették egy 1940. február 16-i rendelettel, amely szerint a fajgyalázás bűncselekményéért csak a férfi felelős./

A házasság viszont németek és bizonyos leszármazási fokozathoz tartozó kevertvérűek között meg van engedve, némely fokozatnál előzetes engedély után. /A nürnbergi törvények a hozzá tartozó rendeletekkel és a németvérűekre, keverékekre és zsidókra vonatkozó részletes tabellával megtalálhatók többek között a Német munkafront "Freizeit - Frohe Zeit" című röpiratának függelékében. Kurt Jacoby "Das Dritte Reich im Aufbau" című könyve 120. oldalán áttekintő tabellát közöl erről a kérdésről./ (A zsidó korcsok meglehetősen komplikált leszármazási viszonyait a német vér és német becsület védelmére hozott törvény 1935 november 14-én kelt első végrehajtási rendelet pontosan szabályozza). A törvény megtiltja továbbá, hogy zsidók 45 évesnél fiatalabb német női háztartási alkalmazottat foglalkoztassanak.

/Egy 1743. évi francia ediktum eltiltotta a zsidókat, hogy "keresztényeket alkalmazzanak cselédül és testi érintkezést folytassanak velük". Ennek indoka valószínűleg az a jelentés volt, amelyet Malvezin kancellár már 1733-ban kapott a bordeaux-i zsidók helyzetéről. Ebben többek között a következők olvashatók: "ők (a zsidók) csinos falusi leányokat alkalmaznak szolgálókul és teherbe ejtik őket, hogy saját sarjadékaik dajkái legyenek, a szolgálóktól született gyermekeket pedig lelencházba vitetik." összehasonlítás céljából megemlítjük itt, hogy az 1918-ig érvényben volt katolikus egyházi törvénykönyv (Codex juris canonici) egyebek mellett a következőket tartalmazza a zsidókkal kapcsolatban: A zsidók megtelepedését korlátozni kell s oda kell hatni, hogy lehetőleg együtt lakjanak. - A keresztények ne vegyenek igénybe sem zsidó orvosokat, sem betegápolókat, legfeljebb kényszerű szükség esetén. - A zsidó nem tölthet be közhivatalt, különösképpen nem bírói, kormányzati vagy tanítói hivatalt, kivéve a zsidó iskolákat. Keresztény nem szolgálhat házicselédként zsidónál. - A keresztény és zsidó közötti házasság, minthogy "disparitas cultus" esete forog fenn, szigorúan tilos. (Fritsch. "Handbuch der Judenfrage", 248. o.)/

A nemzetiszocialista állam egyelőre nem érintette a gazdasági egzisztenciáját azoknak a zsidóknak, akik beletörődtek sorsukba s tovább folytatták foglalkozásukat. Több évbe telt, míg szigorúbb ellenőrzéssel és szigorúbb rendszabályokkal léptek fel Németország üzleti életének túltengő elzsidósodottságával szemben. Csak 1938-ban jelent meg egy sereg erre irányuló rendszabály. 1938 április 26-án elrendelték a zsidó vagyon bejelentési kötelezettségét. Ekkor a következő derült ki: a német népi vagyon 1938 novemberében 200 milliárd birodalmi márkára rúgott, amely 80 millió néptárs között oszlott fel. A birodalomban (magasan becsülve) 700.000 zsidó él, akiknek kezén pontos megállapítás szerint legalább 8 milliárd birodalmi márka volt. Egy németre tehát átlagosan 2500 RM, egy zsidóra viszont átlag 11.428 RM esett. Egy-egy zsidó tehát 4.57-szer, vagyis több, mint négy és félszer vagyonosabb, mint egy német néptárs. Megjegyzendő, hogy a németországi zsidó vagyon 1918-ban kereken 4 milliárd volt tehát a háború utáni időkben, dacára az inflációnak, megkétszereződött. Különösen a nagyvárosi ingatlanok jutottak zsidó kézre. A berlini ingatlantulajdon 65 százaléka 5.5 milliárd értékben 1938 novemberében még mindig a zsidóké volt.

/Példaként csak annyit említünk meg, hogy (a jelzálogok és adósságok levonása után) Berlinben 199 milliomos vagyona több mint 700 millió RM., Frankfurt am Mainban 14 milliomos vagyona kereken 439 millió RM. (köztük egynek egymagában 16 millió) volt. Schleswig-Holsteinban 233 zsidó 14.5 millió RM. vagyont jelentett be. Így minden egyesre átlag 60.000 márkányi vagyon esett.

Szolgáljanak a következő példák is tájékozódásul: Berlin-Charlottenburgban a Knesebechstrasse 100 telke közül 88 volt zsidóé. A Tauenzienstrasséban 1938 novemberének elején 58 árja üzlet mellett 25 volt zsidó. A Kurfürstendammon (csak a Gedächtniskirchétől a Lehniner Platz-ig) 171 német üzlet mellett 80 volt héber. A berlin-charlottenburgi telekkönyv szerint a Pestalozzistrasse 17. számú ház 13 rokon, vagy sógor-zsidóé volt, akik Németországban, Hollandiában, Amerikában és Palesztinában éltek. A birtoklásnak ez a felosztása külföldiek között a zsidótlanítás megakadályozását szolgálta.

Az ismertetett számadatokra tekintettel, igen óvatos eljárásnak kell minősítenünk, hogy Nagyberlinben 1938 május 6. és 1939 március 18. között 565 zsidó üzemet arizáltak, kereken 57 millió RM. vételárral; ebből 338 kisüzem volt 30.000 RM. értékhatárral; összesen 5 millióért; 120 közepes üzem 90.000 RM. értékhatárral 5.4 millió értékben és 117 nagyüzem 100.000 RM. értékhatárig és efölött, összesen 46 millió 697 ezer RM értékben.

A birodalmi gazdasági miniszter 1939 februárjában kelt terjedelmes rendelete pontos részletintézkedéseket tartalmaz arra vonatkozólag, hogy ez a zsidótlanítás gazdasági szempontból ésszerűen menjen végbe, így az 1940 június 10-én kelt rendelet ezenkívül megkívánja a zsidótlanított üzletek felülvizsgálatát. Ennek alapján az ipari, mező-, vagy erdőgazdasági üzem, vagy más vagyonérték megszerzője, vagy jogutódja, amennyiben az 1933 január 30. utáni zsidótlanítás folytán mértéken felüli vagyoni előnyhöz jutott, kielégítés fizetésére kötelezhető a birodalom javára. Ugyanez vonatkozik a közvetítőre is./

A zsidók a gazdasági életben, mint azt fentebb láttuk, az egész pénzügyi téren vezető állást foglaltak el, de a kereskedelem minden nemében is oly nagy mértékben előre törtek, hogy az egyáltalán nem állott arányban a lakosság körében elfoglalt számukkal. 1933-ban kereken 4500 kereskedésük volt Berlinben és 2000 ipari üzemük. Mindenekelőtt a szabó-, szűcs- és prémüzletben (ez utóbbiban 70 százalék). 1938-ig a kormány fáradozásai, hogy ezen a téren a helyzetet megváltoztassák, meglehetősen eredménytelenek maradtak, minthogy a zsidók, akik a harmadik birodalom gazdasági fellendüléséből rendkívüli módon profitáltak, értettek ahhoz, hogy az ellenük irányuló rendszabályokat szabotálják.

A harmadik birodalom ellen a zsidó emigránsok által a külföldön folytatott hajsza 1938 nyarán végül is odavezetett, hogy erőteljes lépésekkel fogtak hozzá az üzleti élet zsidótalanításához. Így például az 1938 július 6-iki törvény egy új 34 b paragrafust illesztett be az ipartörvénybe, amely a zsidókat a következő iparok űzésétől tiltotta el: ingatlanokkal való kereskedés, iparszerű közvetítése ingatlan szerződéseknek és kölcsönöknek, ház- és telekgondnoki ipar, hírszolgáltatás, házasságközvetítés, idegenvezetés és az őrzési ipar. 1938 december 31-től kezdve a zsidók a fentnevezett iparokat többé nem folytathatják. Egy másik, 1938 augusztus 14-iki rendeletet azért bocsátottak ki, mert a zsidó cégek és személyek zsidóságukat olymódon próbálták leplezni, hogy nemzsidó neveket vettek fel. Előírták számukra, hogy egy kétségtelen zsidó név használatával nyíltan ismerjék be zsidóságukat. /1939 január 1-től azok a zsidók, akiknek neve nem felel meg a birodalmi belügyminiszter körrendeletében felsorolt zsidó keresztneveknek, köteles még egy nevet felvenni, és pedig a zsidó férfiak az Israel, a zsidó nők a Sara nevet./

Ernst von Rath német követségi tanácsosnak Grünspan zsidó által történt párizsi meggyilkoltatása különlegesen átfogó rendszabályokat hívott ki Németország zsidósága ellen. A négyéves terv végrehajtásával megbízott Göring miniszterelnök 1938 november 12-én elrendelte, "hogy a német államhoz tartozó zsidók, a határozott válasz és kemény bűnhődés követelményeinek megfelelően egész közösségük részéről egymilliárd birodalmi márka büntetést kötelesek fizetni a német birodalomnak".

/Minden zsidónak, aki legalább 5000 RM. tulajdonosa, vagyona 20 százalékát kellett lerónia, négy részletben, a kitűzött időpontokon, 1938 december 15-én, 1939 február, május és augusztus 15-én, vagyonának 5-5 százalékát. A fizetési kötelezettség megszűnik, mihelyt elérik az egymilliárd birodalmi márkát, szükség esetén pedig növelik, míg az összeg befizetve nincsen. A kivetés kiegészítésére további részfizetéssel kellett emelni az összeget. A birodalmi pénzügyminiszter rendeletére a vagyon-dézsmát 20 százalékról 25 százalékra emelték. Az 5 százalékos fizetési különbözet 1939 november 15-én vált esedékessé s ezen a napon kellett ezt minden erre kötelezett zsidónak teljesíteni.

Ezzel kapcsolatban utalunk egy igen régi idézetre. Aquinói szent Tamás írja Brabanti Alice hercegnőnek: "A zsidók nem tarthatják meg maguknak, amit uzsorával csaltak ki másoktól... Ha egy zsidó bűnt követ el, a büntetést szigorúbban kell kiszabni, mint másokra, s ezt annál inkább, minél közismertebb, hogy a pénz, amit a zsidóktól elvesznek, nem az övék". (De regimine Judaeorum ad ducissam Brabantiae. Opuscula 31. Thom. 2 kötet.)/

Ezt követte 1938 november 23-án a birodalmi gazdasági miniszter és a birodalmi igazságügyminiszter rendelete, amely a zsidókat tökéletesen kizárja a német gazdasági életből. Megtiltották számukra önálló kereskedés fenntartását, a közvetítési üzleteket, vagy megrendelő irodákat, valamint az önálló iparűzést. Nem szabad piacokon, vásárokon, vagy kiállításokon árukat, vagy ipari termékeket árusítaniuk, azokat kínálniuk, vagy azokra megrendelést felvenniük. 1938 december 31-től zsidó nem lehet üzemvezető az AOG értelmében, sem bármely szakszervezet tagja.

Külön rendelet tiltotta meg a zsidóknak lőfegyver és lőszer, valamint ütő és szúrófegyverek birtoklását, beszerzését vagy hordását. 1938 december elején rendelet tiltotta meg a zsidóknak mindennemű személyi gépkocsi tartását vagy vezetését; egy hónappal előbb pedig eltiltották a zsidókat attól, hogy német főiskolákon tanuljanak, zsidó gyermekek ugyancsak kizárólag zsidó iskolákat látogathatnak. Az állampolgársági törvénnyel kapcsolatos tizedik rendelet 1939 július 4-én intézkedik a zsidóság szervezetének, a "Reichsvereinigung der Juden in Deutschland"-nak felállításával, ami által a zsidó iskolaügyet és a zsidó közjóléti ügyeket szabályozták.

Az 1938 december 3-án megjelent rendelet a zsidó vagyon szabályozásáról, lehetővé teszi bizonyos esetekben zsidó ipari üzemek beszüntetését, megtiltja a zsidóknak, hogy ingatlant szerezzenek, vagy ingatlant jóváhagyás nélkül eladjanak, s kötelezi a zsidókat, hogy minden értékpapírjukat valamely devizabanknál letétbe helyezzék. E letétek fölött csak hivatalos jóváhagyás után lehet rendelkezni. A rendelet végül kötelezi a zsidókat, hogy aranyat, platinát, ezüstöt, drágaköveket és gyöngyöket csak meghatározott hivatalos elárusítóhelyeken szerezhetnek vagy adhatnak el. Ennek a rendeletnek lényeges jelentősége az, hogy a hatóságoknak lehetővé teszi zsidótlanítások kényszerformájában való végrehajtását.

1939 január 3-án a birodalmi gazdasági miniszter úgy határozott, hogy a zsidókat többé nem engedik az ipari és kereskedelmi kamarák, valamint a kézműveskamarák törvényben előírt vizsgáira. A zsidó kivándorlás előmozdítására a kamaráknak jogukban áll munkaigazolványok és a zsidó munkaerők bizonyítványai alapján a mesterségbeli képzettségre, vagy a szakismeretekre és képességekre vonatkozó igazolást kiállítani.

/A harmadik birodalomnak ezekre a védelmi intézkedéseire a világ zsidósága new-yorki politikai- pénzügyi központjából a demokratikus államokat közös harcra hívta fel a harmadik birodalom ellen. A világzsidóság a következő nemzetközi szervezeteket organizálta: 1. "Alliance Israélite Universalle", alakult 1860-ban, 2. "The Non-Sectarian Anti-Nazi League To Champion Human Rights", alakult 1933-ban. 3. "Ligue Internationale contre l'Antisémitisme" (LICA), alakult 1926-ban. Angliában már 1760-ban megalakult a "Board of Deputies of British Jews". Az Egyesült Államok kereken 4 millió szervezett zsidója a következő négy nagy organizációban oszlik meg: 1. "American Jewish Committee" (Dávid Dubinsky és Sidney Hillman kommunisták a "Jewish Labor Committee"-ből, különböző milliomosok és a konzervatív dr. Cyrus Adler). 2. "American Jewish Congress" (Stephen Wise rabbi, Brandeis bíró és Félix Frakfurter professzor alapítása 1917-ből). 3. "Bnai Brith" (a szövetség fia), független rend és a 4. "Jewish Labor Committee". Ez a négy 1938-ban a "Single Defence Agency"-ben szövetkezett, hogy megvalósítsa "az amerikai zsidóság mozgósítását a zsidók egész világon való egyenjogúsítása érdekében". (Lásd Othmar Krainz: "Juda entdeckt America".)

Ezeket az uszításokat eleinte németországi zsidó emigránsok kezdeményezték, így az ismert író, Emil Ludwig (Cohn) "Die neue heilige Allianz" című röpiratában felszólítja Franciaországot, Angliát és az Uniót, hogy indítsanak "megelőző" háborút a német nép ellen s fojtsák azt saját vérébe, amire a német sajtó azzal a nyilatkozattal válaszolt, hogy a harmadik birodalom számára a zsidókérdés csak akkor lesz megoldva, ha többé egyetlen zsidó sem marad Németországban.

A szabad pályákon elhatalmasodott zsidóság korlátozására az intézkedéseket lépésről-lépésre tették meg. így 1934 közepén Berlinben még 41.2 százalék zsidó orvos praktizált. A következő években ez a százalékarány fokról-fokra csökkent úgy hogy 1938 júniusában a 6949 orvos közül 1561, azaz 22.4 százalék volt zsidó, a 2973 pénztári orvos közül 816, vagyis 27.4 százalék zsidó. Csak az 1938 július 25-én kibocsátott, a birodalmi állampolgárságra vonatkozó 4. rendelet tiltotta el 1938 október 1-i határponttal a zsidókat az orvosi gyakorlattól. Csak azokon a helyeken, ahol a zsidó lakosság különösen nagy számban zsúfolódott össze, kaphatnak engedélyt az eddigi zsidó orvosok orvosi gyakorlatra.

1933 április 1-én a 19.200 németországi ügyvéd közül legalább 4500, vagyis 23 százalék volt zsidó, ezek közül csak Berlinben 1879. Itt mindössze 1554 árja ügyvéd volt. Bécsben ekkoriban az ügyvédek 85.5 százaléka volt zsidó.

Az 1933 április 7-iki birodalmi polgársági törvény betiltotta a zsidó ügyvédek működését. Mégis egy sereg kivételezési intézkedés megengedte a zsidók egy részének az ügyvédi gyakorlatot. Az ügyvédi foglalkozás engedélyezését szabályozó, 1934 április 11-én kelt birodalmi törvény a zsidó ügyvédek számát Poroszországban 3515-ről 2850-re csökkentette. Berlinben 1898 zsidó ügyvéd közül 1203 akadálytalanul tovább folytatta tevékenységét. Még 1936 január 1-én is 13.6 százaléknál több ügyvéd volt zsidó Németországban, 1938 január 1-én részvételük még mindig 10.1 százalékra rúgott, sőt Berlinben 28 százalékra, Frankfurtban 25.5 százalékra, Breslauban 16.7 százalékra és Danzigban 36.4 százalékra. Csak 1938 november 30-án szűnt meg a birodalomban a zsidó ügyvédek tevékenysége, a birodalmi polgárság kiegészítésére 1938 szeptember 26-án kibocsátott 5. rendelettel. Ausztria számára határidőül 1938 december 31-ét tűzték ki. E terminusok óta csak egy bizonyos számú zsidó "konzulens" működhet fajtestvérei jogi érdekének védelmére.

A zsidókkal kötött bérleti viszonyokról szóló törvény 1939 május 4-én azt a célt szolgálta, hogy lehetővé váljék a német néptársak tulajdonában lévő házakból a zsidó bérlők eltávolítása. E törvény értelmében a zsidókat kiváltképpen olyan házakban kell bérlőként elhelyezni, amelyeknek zsidók a tulajdonosai. Ennek azonban nem szabad a gettóalkotás nem kívánatos eredményére vezetni. Hogy a közbiztonság megzavarását elkerüljék, s hogy elősegítsék a zsidóknak a német házakból való súrlódásmentes eltávolítását, a törvény gondoskodott a végrehajtásnál a messzemenő hatósági hatáskörről.

A nemzetiszocializmus a zsidókkal szembeni negatív állásfoglalása dacára a zsidóknak szociális, társadalmi és faji életmegnyilvánulásait nem akadályozta, amennyiben azok a zsidó népesség határai között nyilatkoztak meg. A zsidók megrendezhetik saját téli segélyakciójukat és az ekkor gyűjtött anyagi eszközöket korlátozatlanul fajtestvéreik támogatására fordíthatják. Vallásgyakorlatukban nem gátolják őket. Gyermekeik nevelését és taníttatását saját iskoláikban szabadon végezhették.

Fokozott figyelmet fordítottak a németországi zsidóság szellemi- művészi érdekeire. Már 1933 nyarán egy különleges hivatalt állítottak fel a nem-árják művészi tevékenységének ellenőrzésére. Zsidó előadásokat csak zsidó művészek részvételével lehet tartani, s ezeken az előadásokon csak zsidók jelenhetnek meg.

Így alakult meg fokozatosan a zsidók berlini kultúrszövetsége (Kulturbund der Juden in Deutschland), amely csakhamar az egész birodalomra kiterjeszkedett s 1934 nyarán már kereken 20.000 tagot számlált. 1935 elején megalakították a zsidó kultúrszövetségek birodalmi szervezetét (Reichsverband jüdischer Kulturbunde) s ehhez tartoznak az összes helyi zsidó kultúrszövetségek zsidó történelmi és irodalmi társaságok, zene- és színházegyletek, valamint egyéni tagokként a zsidó színészek, énekesek, zenészek, előadók, táncosok és táncosnők, rendezők, igazgatók, statiszták, stb. Ennek a birodalmi szövetségnek már 1935-ben kereken 110.000 tagja volt s a birodalom négy nagyvárosában van saját színháza, saját operája, operett- és színtársulata. Sőt nagyobb városokban zsidó szimfonikus zenekarok is alakultak. A zsidó kultúrszövetség egy egész sereg osztályra tagozódik, mint a színjátszás, operai, dramaturgiai, hangverseny és vendégjátékok osztálya és az általános művészi irányítás szempontjából a charlottenburgi városi opera hajdani intendánsának dr. Singernek vezetése alatt állt.

/Csak az 1934 szeptemberétől 1935 április végéig eltelt nyolc hónap alatt 61 városban összesen 1070 előadást tartott a zsidóság, és pedig 385 hangversenyt, 317 előadó estet, 163 színdarabot, 57 operát, 109 kabarét és egyéb előadást. (A zsidó Kulturbundra vonatkozó adatokat Hans Hinkel egyik cikkéből vettük, amely a "Deutsche Socialisten am Werk"-ben jelent meg. 163-173. o./

A nemzetiszocialista Németország tehát kellő érvényesülési területet biztosít a zsidó művészi tevékenységnek. Ezt az alábbi két nyilatkozat is igazolja, az egyik nemzetiszocialista, a másik zsidó részről. Dr. Frick birodalmi miniszter 1937 februárjában következőképp nyilatkozott a "Rassenpolitische Auslandskorrespondenz"-ben: "A birodalmi polgársági törvény és a vérvédelmi törvény... nem azt a célt követi, hogy a zsidó nép tagjait csupán népi hozzátartozásuk miatt szorítsa háttérbe. A zsidóság kikapcsolása a német közéletből és a további fajkeveredés megakadályozása sokkal inkább parancsoló szükségesség, ha biztosítani akarjuk a német nép fennmaradását. A zsidók életlehetőségét nem szüntetik meg Németországban. A német sorsot azonban a jövőben kizárólag a német nép alakítja ki." Hogy a zsidó kultúrszövetségek birodalmi szervezetében felzárkózott zsidóság miként fogadja ezt a szabályozást, az a zsidó kultúrszövetség vezetőjének, dr. Singernek nyilatkozatából állapítható meg, amely egyik kultúrszövetségi beszámoló jelentésében olvasható:

,,Nem egyéb, mint becsületes férfi szó, - ha azt mondom, - hogy a minisztérium bár tekintélyi alapon, de teljes lojalitással támogatja és oltalmazza munkánkat, szervezetünk minden ügyében, művészi kialakulásában és a szövetség felépítésében. Az előadások százai alatt egyetlenegyszer sem került sor hatósági közbelépésre, sem semmi más incidens nem történt. Bár zsidó szereplőkre és zsidó publikumra kell szorítkoznunk, sohasem éreztük magunkat szellemi gettóban".

A nemzetiszocializmus győzelme után természetesen nagyszámú zsidó távozott el Németországból. Gondos becslés után, számításba véve a zsidók általános elhalálozási arányát is, a tényleg kivándoroltak számát kereken 41.500 személyre becsülik. /E. H. Schultz és R. Frerhs: "Warum Arierparagraph?" S. T. o. A genfi menekültügyi bizottság adatai szerint 130.000 zsidó hagyta volna el Németországot. Ez a szám valószínűleg túlzott./

Az Ostmarkban lakó 180.000 Mózes hitű zsidóból (csak Bécsben 165.000) 1939 április 30-ig 99.672 zsidó vándorolt ki. Ezeken kívül Ostmarkban még mintegy 120.000 zsidó felekezetű lakos maradt. 1934 április 16-án Göring porosz miniszterelnök egy tájékoztatást bocsátott ki, amelynek értelmében nem emelnek kifogást olyan emigránsok visszatérése ellen, akik a külföldi rémhírpropagandától megfélemlítve átlépték a határt, de később a propaganda valótlanságát felismerve, vissza akarnak térni s ezt megelőzőleg a rémhír hajsza ellen állást foglalnak. Volt-e ennek a rendelkezésnek hatása, ismeretlen.

Itt behatóbban foglalkoztunk a zsidókérdéssel, nemcsak azért, mert általában igen hiányos és sok tekintetben helytelen értesülések terjedtek el vele kapcsolatban külföldön, hanem azért is, mert németországi kifejlődését s mindenekelőtt a népharag 1933. évi szenvedélyes kitörését csak akkor lehet megérteni és igazságosan megítélni, ha legalább néhány példából ismerjük azokat az abnormális kinövéseket, amelyek különösen a háború utáni Németországban mutatkoztak a zsidó elhatalmasodás eredményeképpen.


----- a 3. részhez -----