 |
Web Hosting by Netfirms | Free Domain Names by Netfirms |
|
|
|
A Führer Birodalma, írta: Johannes Öhquist 1. rész
Előszó
Dr. Joseph Goebbels birodalmi miniszter egyik beszédében, amelyet 1933 szeptember 28-án, genfi sajtófogadásán tartott, többek között a következőket mondotta: "A nemzetiszocializmus problémája annyira újszerű s gyakorlati kialakulása Németországban a világ számára annyira előzmény nélkül való, hogy behatóan kell vele foglalkozni, míg valaki megérti, vagy éppenséggel jóindulatot érez irányában. Mert valóban egyedülálló és soha elő nem fordult kísérlet egy ország sorsának kiformálására, más módszerekkel, mint amelyek eddig szokásosak voltak." A külföldinek, akinek nem állott módjában saját szemeivel meggyőződni arról, mint tükröződik vissza a német nép legszélesebb köreiben a nemzetiszocializmus élménye, óvakodnia kell a mozgalom lényegére és értékére vonatkozó elhamarkodott ítéletektől. Különösen a külföld intellektuális rétegei, amelyek még teljes mértékben hagyományos politikai nézeteik hatása alatt állnak, s mint ilyenek sajátítják ki a maguk számra az igazságosság, tárgyilagosság és megértés erényeit, igyekezzenek kellő önuralmat és türelmet összeszedni annak a jelenségnek tárgyilagos tanulmányozására, amely néhány év alatt egy egész népet lelkileg átalakított, gazdaságilag meggyógyított és amelynek kisugárzásai messze szétáradnak országuk határain túl. Ilyen tárgyi tanulmányt akar ez a könyv közzétenni. Nincsenek propagandisztikus vagy polémikus céljai, hanem elsősorban elfogulatlan tényleírás akar lenni. A valóság olyan becsületes és meggyőző nyelven beszél, hogy a dicséret vagy gáncsolás csak zavarólag hatna. Ahol vélemények vannak beszőve az ismertetésbe, azok főként külföldiek személyes tapasztalatainak közlésére szorítkoznak s legnagyobbrészt a jegyzetek közé kerültek. Ezek a jegyzetek nemcsak a szöveget mentesítik a részletektől s teszik olvashatóbbá, hanem azt a célt is szolgálni akarják, hogy ez a mű megbízható kézikönyvként legyen használható.
A szerző, mint külföldi, egy esztendőt fordított a nemzetiszocializmus tanulmányozására. Mi több: megismételt, hónapokra terjedő németországi tartózkodásai alatt a nemzetiszocialista mozgalom személyes élményévé vált. Úgy ismerte meg a nemzetiszocializmust, mint egy kizárólag német jellegű politikai-társadalmi jelenséget, amelyet más országokban leutánozni nem lehet. Egyúttal azonban azt is felismerte, hogy hatásai nem korlátozódnak és ne is korlátozódjanak egyedül a német népre. Mert ebben a jelenségben olyan, már ma is megfigyelhető materiális, szellemi és szociális fejlődés csírái rejlenek, amelyeknek befolyása messze túlterjed az anyatalaj határain.
1918 július 18. és augusztus 8. fekete napjai Franciaországban a német hadseregnek. Ellenséges tankok százai, mesterséges ködbe burkolva, áttörik a német frontot. Gyors és ügyes visszavonulási mozdulatokkal ismételten sikerül új védelmi állást teremteni. Ekkor váratlan dolog történik: az ellentámadásra felvonuló csapatokat társaik "Sztrájktörők! Háborúmeghosszabbítók!" kiáltással fogadják. A harc mégis folyik tovább. Nem a háború meghosszabbításáért, hanem hogy az ellenséget hajlandóvá tegyék elfogadható békére. Hindenburg meggyőződése szerint ez lehetséges, ha a hadsereg francia területen áll. A német haderő eközben visszatér a hatalmas védelmi vonalra, ahonnan 1918 májusában és júniusában megkezdte nagy előrenyomulását, amely ellenállhatatlan lendülettel ismét a Marne-ig tört elő. Az amerikaiak azonban már megérkeztek. Június végén egymillióan vannak Franciaországban. Júliusban további 300.000 csatlakozik hozzájuk. Szeptemberben az ellenerők újabb félelmes rohama zúdul a német állásokra. A front mégis tartja magát. 1918 január 8-án az Egyesült Államok elnöke egy kongresszushoz intézett üzenetében 14 pontban /Wilson tizennégy pontjából megemlítjük itt az öt elsőt, amelyeket soha sem valósítottak meg: 1. A szerződések nyilvánossága. 2. A tengerek szabadsága. 3. Egyenlőség a kereskedelmi kapcsolatok terén. 4. Általános leszerelés. 5. A gyarmati kérdések pártatlan rendezése./ megállapította békeprogramját. Szeptember 29-én a legfőbb német hadvezetőség azt kívánta, hogy a tizennégy pont alapján forduljanak fegyverszüneti és békeajánlattal Wilsonhoz. Berlinben azonban egészen más kérdésekkel foglalkoztak. A birodalmi gyűlésen egymást marcangolják a pártok. Belpolitikai programjukat sokkal fontosabbnak tartják, mint bármit, ami a fronton történik. Október másodikán azt táviratozza a legfőbb hadvezetőség, hogy már csak huszonnégy órán múlik, míg az ellenség felismeri a német állás gyengeségét, s felszólítja a pártokat, hogy egyhangú és zárt fellépésükkel tegyék lehetővé a békét, amit Németország elfogadhat. Ezt a közleményt ferdített formában az ellenséghez juttatja az árulás. Végre a következő napon sikerül szociáldemokratákból, a haladás-pártból és a Zentrumból új kormányt alakítani. Ez egy jegyzékben békeajánlatot tesz Wilsonnak, s javasolja a fegyverszüneti tárgyalások azonnali megkezdését. A szövetségesek tisztában vannak Németország helyzetével s új támadásban törnek előre. Tervszerű rendben vonul vissza a német hadsereg a Hermann-Hunding-Brunhild állásokba. Az ellenség támadókedve ellankad. Fogcsikorgatva látja, hogy a német hadsereg még mindig nincs legyőzve. Németországban magában viszont elharapódzik a forradalom. A Spartakus-szövetség góthai birodalmi konferenciáján október 7-én elhatározzák, hogy mindenütt munkás- és katonatanácsokat alakítanak. A kommunisták pénzzel és röpiratokkal segítik elő az összeomlást. A szociáldemokraták kívánságára Liebknecht Károlyt kibocsátják a fegyházból, s október 20-án ezeket írja a szociáldemokrata "Vorwärts": "Németország - és ez szilárd akaratunk - vonja be egyszer s mindenkorra hadilobogóját, anélkül, hogy most utoljára győzelmesen hozhatná haza." Wilson és a szociáldemokraták a császár letételét követelik és a monarchia megszüntetését. Közben a szövetségestársak elszakadnak Németországtól s különbékét kötnek az antanttal. Október végén az ellenség újabb általános támadást indít a német állások ellen. A német hadsereg zárt formában vonul vissza az Antwerpen-Maas vonalra. Otthon tombol a forradalom. Első cselekedete saját hadseregével szemben, hogy a harcoló frontot elvágja a lőszer- és élelmiszer-utánpótlástól. November elején valamennyi hadihajó vörös zászlót húz fel. Bajorországban Eisner Kurt proklamálja a köztársaságot. November 5-én közlik a szövetségesek, hajlandók egy küldöttséget fogadni, amelynek átadják a fegyverszüneti feltételeket. November 9-én Ebert Fritz, a szociáldemokrata párt elnöke, átveszi a kormányt. Néhány nappal előbb elküldötte Erzbergert a compiégnei erdőbe, hogy átvegye a feltételeket. Ugyanaznap kora reggel elhagyja Vilmos császár a Nagyfőhadiszállást és Hollandiába távozik. Egy nappal később lemond Károly király. Pár hét múlva Vilmos császár is követi a példáját. A fegyverszüneti feltételeken nem lehet tárgyalni, el kell fogadni szemrebbenés nélkül. Tartalmuk: Északfranciaország, Belgium és Elzász-Lotharingia kiürítése 15 nap alatt. A Rajnavidék kiürítése további 16 nap alatt. A szövetséges csapatok megszállják a Rajna-balparti Németországot és 30 kilométeres átmérővel a kölni, koblenzi és mainzi hídfőket. A Rajnától keletre a német csapatoknak ki kell üríteniük egy további 10 kilométeres sávot. Keleten valamennyi német köteléket vissza kell vonni az 1914. évi határok mögé. Ki kell szolgáltatni: 5000 löveget, 25.000 gépfegyvert, 3000 aknavetőt, 1700 repülőgépet, 5000 mozdonyt, 150.000 vasúti kocsit. 5000 tehergépkocsit. Ki kell adni valamennyi tengeralattjárót; 6 páncélos cirkálót, 10 sorhajót, 8 kiscirkálót, 50 legújabb mintájú torpedónaszádot a szövetséges kikötőkben kell internálni. A német hadifoglyok nem térhetnek haza a béketárgyalások befejezéséig. A Németország elleni blokádot nem oldják fel. Erzberger mindezt aláírja. Amikor a német hadsereg Hindenburg körültekintő vezetésével hazaindul, olyan viszonyokat talál, amelyek minden elképzelést felülmúlnak. Az ország ki van fosztva élelmiszereiből, a lakosság elgyengülve az éhezéstől; az ifjúságot hazug izgatás mérgezte meg. Csőcselék szakítja le a katonák fekete-fehér-piros kokárdáját, a tisztek vállpántjait. A független szociáldemokraták és a Spartakus-szövetség uralkodnak a tömegeken Liebknecht, Luxemburg Róza és Radek vezetése alatt ezek a proletariátus diktatúráját és a kommunisták által kormányzott államot készítik elő. A fronthadseregnek csak egyes kis részei tartanak össze. A kormány, amely néhány nap előtt elárulta őket, most kénytelen segítségüket kérni a teljes összeomlás megakadályozására. A polgárháború küszöbön áll. Az antant a fegyverszünetet olyan rövid időre szabta meg, hogy Németországnak 1919 január közepén meghosszabbítását kell kérnie. Ebbe csak 53.000 mezőgazdasági gép leszállítása ellenében egyeztek bele. Január 19-én zajlottak le a nemzetgyűlési választások. A 421 mandátum hat párt között oszlott meg, s a döntő többséget a három leghatalmasabb, a szociáldemokrácia, a centrum és a demokraták alkották s ezek, amikor a népképviselet összeült a weimari Nemzeti Színházban a "weimari koalíció" nevet vették fel. Néhány nappal később a nemzetgyűlés Ebert Fritzet a Német köztársaság elnökévé választotta. Mindjárt kezdetben több kínos kérdés került a kormány és a népképviselet elé. Küldöttség érkezett Elszász-Lotharingiából Weimarba, hogy a nemzetgyűlés színe előtt szót emeljen Elszász-Lotharingia önrendelkezési jogáért. (Wilson 14 pontja!) A küldöttséget még csak nem is fogadták, mert "attól féltek, hogy fogadásukkal megsértenék Franciaország érzelmeit". Ausztriában az ideiglenes osztrák nemzetgyűlés már 1918 novemberében a következő, a nép ujjongásától kísért határozatot hozta: "Német-Ausztria a német köztársaság alkatrésze." Ennek folytán a weimari alkotmány 61. cikkelyét akként szövegezték meg: "Német-Ausztria a Német birodalomhoz történt csatlakozása után jogot nyer a birodalmi gyűlésen való részvételre lakosságának megfelelő szavazati számmal." 1919 március 12-én Német-Ausztria alkotmányozó nemzetgyűlése megismételte a novemberi határozatot, amikor az osztrák alkotmány első cikkelyét a következőképpen fogalmazta meg: "Német-Ausztria alkatrésze a Német birodalomnak". Most azonban már nem merte a weimari nemzetgyűlés azt a bizonyos 61. cikkelyt megvalósítani. A német-ausztriaiakat még csak fel sem szólították, hogy vegyenek részt a német nemzetgyűlésen. Erre később magyarázatul a versaillesi békeszerződés 80. és a St.-germaini diktátum 88. cikkelye szolgált, /Ez ellen a 88. §. ellen a bécsi nemzetgyűlés már kikényszerített elfogadásakor a következő határozattal tiltakozott: "A nemzetgyűlés az egész világ előtt ünnepélyesen óvást emel az ellen, hogy a St. germain-i békeszerződés Ausztria önállósága védelmének ürügyével megfosztja a német-osztrák népet önrendelkezési jogától s megtagadja tőle szíve óhaját, gazdasági, politikai és kulturális létfeltételét, Német-Ausztria egyesülését a német anyaországgal. Erőtlenül arra, hogy ezt a szerencsétlenséget elhárítsa magától s Európát megkímélje az elkerülhetetlen zavaroktól, a német-ausztriai nemzetgyűlés a történelmi felelősséget ezért a határozatért azoknak a hatalmaknak lelkiismeretére hárítja, amelyek azt legkomolyabb figyelmeztetéseink ellenére végrehajtják." Kevéssel később - 1921 áprilisában - Tirol 98.5 és Salzburg 99.1 százaléka szavazott a német hazával való egyesülés mellett, mindenesetre magánúton rendezett szavazáson, mert az önrendelkezési jog hivatalos gyakorlását éppen a 88. szakasz eltiltotta. De még tovább mentek ennél is: egy Ausztriának nyújtott szanálási kölcsön alkalmából 1922-ben, a hírhedt genfi jegyzőkönyvben kizsarolták a 88. szakasz újbóli megerősítését. Ez szolgált aztán alapul, hogy a hatalmak 1931-ben a Német birodalom és Ausztria között a vámuniót meghiúsították./ amelyek szerint Ausztria független állam s Németországnak el kell ismernie, hogy ez a függetlenség megváltozhatatlan. Az antant parancsára Németországnak törölnie kellett a 61. és Ausztriának az 1. cikkelyt alkotmányából. Az amerikai külügyi államtitkár (Lansig), így ír erről memoárjaiban: "El sem lehet képzelni az állítólagos önrendelkezési jog nyíltabb megtagadását, mint a német-osztrák nép Németországhoz való csatlakozásra irányuló csaknem egyhangú kívánságának ezt a tilalmát". /Még 1931 március 24-én is így ír León Blum a párizsi "Populaire" egy teljes nevével aláírt cikkében: "Senki sem tagadhatja, hogy természetes, sokszorosan indokolt rokonság vonzza a kis Ausztriát Németország felé és hogy a csatlakozás valamikor meg fog történni; ez pusztán megnyilatkozása lenne az összes jogok legelvitathatatlanabbjának: annak a jognak, hogy egy ország önmaga rendelkezzék sorsa felett."/ Hogy a versaillesi diktátum szerzőinek sem volt éppen tiszta a lelkiismerete a 80. cikkely fogalmazásakor, bizonyítják a szavak, amelyekkel ez a szakasz zárul: "... ha csak a népszövetségi tanács megváltoztatásához hozzá nem járul". Ausztria népe nem várt erre a beleegyezésre, hanem saját elhatározásából végrehajtotta a csatlakozást 1938 március 12-én. 1919 tavaszának és nyarának folyamán olyan közállapotok uralkodtak Németországban, hogy méltán lehetett tartani a polgárháborúnak az egész birodalomra való kiterjedésétől. Bár Berlinben a spartakista lázadást januárban leverték, Liebknecht Károlyt és Luxemburg Rózát agyonlőtték, majdnem minden nagyobb városban újabb felkelések törtek ki. Fosztogatások, rajtaütések, gyilkosságok napirenden voltak. Németország ellenfelei mindezzel mit sem törődtek. Ellenkezőleg. Februárban - mielőtt a fegyverszünet lejárt volna - az egész német kereskedelmi flottát ki kellett szolgáltatni a győzteseknek. Amikor pár héttel később a fegyverszünetet utoljára hosszabbították meg, ehhez az antant csak azzal a feltétellel járult hozzá, ha Németország nem szegül ellen a birodalomba hatolt lengyel szabadcsapatoknak. Münchenben a független szocialista Eisner Kurt kormányzott, akinek zsidó neve Kosmanovszky volt. Amikor 1919 február 21-én agyonlőtték, a spartakisták a szociáldemokraták segítségével április 7-én kikiáltották a tanácsköztársaságot s gyilkosságokkal és rablásokkal hatalmaskodtak a lakosság fölött, míg az Epp szabadcsapat napokig tartó harccal véget nem vetett a vörös terrornak. Míg a frontkatonák egyes hazafias érzésű csoportjai fiatal tisztek vezetése alatt megkísérelték a mindenütt mutatkozó politikai tűzfészkek kioltását, a német békeküldöttség gróf Brockdorff-Rantzau vezetésével Párizsba utazott s átadta a 443 oldal terjedelmű ellenjavaslatot, amely megállapította a végső határokat, ameddig Németország elmenni képes. Az antant erről a javaslatról alig vett tudomást. Egyáltalán nem óhajtott tárgyalni. Egyszerűen diktált és Németországnak engedelmeskednie kellett. Az egyetlen engedmény, amibe az antant beleegyezett, a Felső-sziléziai népszavazás volt. Amikor végre május végén átadták a békeszerződést s annak tartalma ismeretessé vált, Németország-szerte példátlan izgalom lett úrrá. /Sven Hedin 1938 február 7-én egyik beszédében, melyet a lundi diákság előtt tartott, így nyilatkozott: "Ha az úgynevezett versaillesi békét azzal az eltökélt szándékkal diktálták volna, hogy elvessék a világban a következő háborúk csíráját, akkor sem lehetett volna a paragrafusok százait ügyesebb, rafináltabb és infernálisabb módon diktálni, mint ahogy történt."/ A nép követelte az elutasítását. A berlini egyetem aulájában a nemzetgyűlés ünnepélyesen megnyilatkozott Versailles ellen. Csak a független szociáldemokraták rendeztek tüntető felvonulásokat a diktátum azonnali elfogadása mellett. És a centrum-tag Erzberger fejtett ki lázas tevékenységet, hogy az elutasítást megakadályozza. A kormányzat legalább arra törekedett, hogy elhárítsa a háborús felelősség vádját s töröltesse a szerződésből a "háborús bűnösöknek" bélyegzett német háborús résztvevők kiszolgáltatásának kötelezettségét. Az antant kérlelhetetlen maradt s feltétlen meghódolást követelt. 1919 június 23-án a nemzetgyűlés a szociáldemokraták, az USPD, a centrum és a demokraták szavazataival elfogadta a békeszerződést. Ugyanazon a napon a szabadcsapatok katonái és diákok Berlinben, az Unter den Lindenen, Nagy Frigyes szobra előtt elégették az 1870/71-es háborúban zsákmányolt francia zászlókat, hogy azokat, mint a versaillesi szerződés előírta, ne lehessen visszaadni a franciáknak, öt nappal később aláírták a szerződést a versaillesi kastély tükörtermében, ugyanabban a tükörteremben, ahol 48 évvel előbb történt a Német birodalom ünnepélyes megalakulása. Brockdorff-Rantzau gróf vonakodott a szerződést aláírni. A nemzetgyűlésen beszédet akart mondani ellene, de nem jutott hozzá, mert megelőzőleg kibuktatták a külügyminiszterségből. Ez a beszéd a jövőnek olyan prófétikus meglátását bizonyítja, hogy rövid kivonatát érdemes közölni: "Az előnyök", mondotta, "amelyeket azzal akarunk biztosítani, hogy az ellenfél diktátumának behódolunk, egészen rövid ideig fognak tartani. Mert a béke, amelyet most felajánlanak nekünk, elviselhetetlen és teljesíthetetlen. Azt fogják felvetni velem szemben, hogy éppen ezért írhatjuk nyugodtan alá, mert ami teljesíthetetlen, azt nem kell betartani... Nem, hölgyeim és uraim, ha mi ezt a szégyenletes kötelezvényt aláírjuk, azt olyan teljes konoksággal be is hajtják rajtunk, amire a saját pénzügyi és politikai érdekeitől szorított ellenfél csak képes. Addig nem szabadulunk az adósságok tornyától, míg az utolsó fillért meg nem fizettük. És a legkellemetlenebb az lesz, hogy sohasem teljesíthetjük, amit ígértünk s mindig úgy szerepelünk, mint rossz adósok. Állandóan újabb büntetéseket fognak kiróni ránk, a régi bírságot sem törlesztettük idejében. És ha tiltakozunk ellene, elénk fogják tartani saját aláírásunkat s azt felelik: "ti akartátok így". A békekonferencia 1919 január 18-i megnyitásán Poincaré kijelentette: "Csak az igazságot fogjuk keresni, amely senkit sem részesít előnyben; igazságot a területi kérdésekben, igazságot a pénzügyi kérdésekben, igazságot a gazdasági kérdésekben... Az igazság kizárja a hódítás és imperializmus álmait, a nemzetek akaratának mellőzését, tartományoknak önkényes cseréjét államok között, mintha az emberek csak egy sakkjáték tárgyai, vagy figurái volnának". A versaillesi szerződésnek kellett megmutatnia, miként valósították meg ezeket az ígéreteket. A versaillesi szerződés 440 cikkelyét itt természetesen nem közölhetjük. Legnagyobb részüket nem is ismeri a világ. Csak egyes főbb pontjaira emlékezünk még, hogy például Németország valamennyi gyarmatát elveszítette, hogy nem tarthatott többet 100.000 katonánál, /Még 1919 február 17-én hajlandók voltak Németországnak egy 300.000 főnyi hadsereget engedélyezni. Ezt március 3-án 200.000 emberre csökkentették, március 10-én 140.000-re és néhány órával később megállapodtak a 100.000-es számnál./ hogy az általános védkötelezettséget megszüntették, a tengeralattjárókat és a légihaderőt eltiltották, és így tovább. De voltak egyes határozatok és tilalmak, amelyekre ma (és valószínűleg előbb sem) Németországon kívül senki sem gondol többé, amelyek közül mégis a legfontosabbak némelyikére egészen röviden rá kell mutatnunk, hogy érthetővé tegyük a hatást, amit a német népből kiváltottak. Nyugaton, északon és keleten a német föld nagy területeit részben azonnal elszakították Németországtól, részben függetlenítették tőle jövendő népszavazások céljából. A német államterületet 13 százalékkal kisebbítették meg, hat és fél millió német, a régi birodalom 10 százaléka került idegen uralom alá. Húszezer kilométer hosszú új határt húztak a helyi viszonyok legcsekélyebb ismerete nélkül. Az új határok számos helyen hol egy parasztmajort, hol egy lakóházat vágtak ketté. 68 megszakított vasúti vonal, 114 elzárt műút, 772 egyéb közlekedési út vezetett úgyszólván a semmibe. Nemcsak a tájékozatlanság, hanem a gonosz indulat is közreműködött: a Saarvidékről Tardieu az amerikai elnöknek 150.000 ott élő francia nevében nyújtott át folyamodást, akik a porosz iga alól való felszabadításért esdekeltek. A háború előtt nem egészen 2000, vagyis még csak egy százalék francia sem élt a Saarvidéken. A lengyel korridornak nemcsak az volt a célja, hogy Lengyelországnak utat teremtsen a tengerhez, hanem hogy megakadályozzon minden megegyezési lehetőséget Németország és a lengyelek között. 1919 áprilisában Wilson kijelentette: "Franciaország egyetlen igazi érdeke Lengyelország ügyében Németország gyengítése, miután Lengyelországnak olyan területeket ítélnek oda, amelyekhez semminemű joga nincsen". Valamennyi állam a nagy Németország körül, Dánia, Belgium, Franciaország, Itália, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország, Litvánia kapott Versailles révén német földet és német lakosokat, hogy valamennyien, ha meg akarják őrizni, amit raboltak, ne közelíthessenek békés érzelmekkel Németország felé. A győztesek úgy látszik, tényleg azon a nézeten voltak, amit Clemenceau akként formulázott, hogy "20 millióval több a német a világon, mint amennyi kell". Ezekhez a területfosztásokhoz dologi szállítások és más teljesítmények járultak, valamint veszteségek, amelyek minden egyébnél még élesebben kifejezésre juttatták a büntetés jellegét. Az elszakított területekkel elveszítette Németország gabonatermésének 15 százalékát, burgonyatermésének 17 százalékát, széntermelésének 30 százalékát, ércbányáinak 80 százalékát, ón-ércének 70 és ólomércének 25 százalékát. Németországnak köteleznie kellett magát, hogy 5 esztendőn át évenként saját költségén 200.000 tonnatartalmú hajót épít az antantnak, tíz éven át 27 millió tonna szenet kellett szállítania a győzteseknek, továbbá: 700 tenyészcsődört, 3500 kancacsikót, 4000 bikát, 140.000 tejelő tehenet, 40.000 borjút, 1200 kost, 120.000 juhot, 10.000 kecskét, 15.000 kocát. Azonnal ki kellett szolgáltatni festékkészletének 50 százalékát; 1925-ig pedig szállítani festékgyártásának 25 százalékát s egész csomó felőrölt készletet építőanyagból, bútorból, stb. Az ellenséges államokban lévő egész német nemzeti vagyont (tőkét, földbirtokot, vállalkozást, hajókat, jogokat, koncessziókat, szabadalmakat, stb.) lefoglalták. Hatalmukba kerítették a kistőkések külföldi német bankokban lévő betétjeit, s kinyilatkoztatták, hogy minden háború előtt kötött szerződés, követelés, szállítási megállapodás - amely eddig a háború alatti szokás szerint csak szünetelt - érvénytelen. A hadszíntéren keletkezett veszteségek miatt teljesítendő kártalanítás mellett Németországnak az antanthoz tartozó magánszemélyek részére is kellett nyugdíjat és hadisegélyeket fizetni, valamint kiegyenlíteni a kölcsönöket, amelyeket Belgium szövetségeseitől vett fel. A kereskedelem terén Németországnak meg kellett adnia az antant számára a legnagyobb kedvezményt s évek sorára a vámmentességet is. Az antant németországi bevitelét soha sem tilthatta meg. Az antant légi járatainak ugyanazokat a jogokat kellett biztosítani Németországban, mint a sajátjuknak. Az Elba, Odera, Memel és a Duna német részeit nemzetközivé nyilvánították. Az éhező Németország blokádját viszont még sokáig nem voltak hajlandók beszüntetni. Ezt a politikát Herriot "la guerre économique modiale"-nak nevezte. Hogy a 440. cikkely embertelen rendszerének a jogosság látszatát adják, Németországot kötelezték annak elismerésére, hogy egyedül ő felelős a háborúért. A németországi független szocialista párt buzgólkodott azon, hogy ehhez bizonyítékokat szállítson az antantnak és Eisner Kurt már 1918 november végén közzétette a "Leleplezéseket", s ebben hivatalos jelentések és telefonbeszélgetések önkényesen, összefüggésükből kiszakított töredékeivel, amelyeket még sajátkezűleg meg is kurtított, változtatott és hamisított, megpróbált bizonyítékokkal szolgálni Németország háborús bűnösségére vonatkozólag. Az egyedüli háborús felelősség meséjére támaszkodva az antant összeállította az u.n. "háborús gonosztevők" listáját is s kiadatásukat kívánta Németországtól. Az élen állott a császár, Hindenburg és Ludendorff. Franciaország és Belgium azonkívül 334, Anglia 100, a többi államok megfelelően kevesebb személy kiszolgáltatását követelték. Amikor a német kormány ezt a kívánságot elutasította, azt követelték a győztesek, hogy az általuk megnevezett személyek felett a lipcsei birodalmi törvényszék ítélkezzék, fenntartották azonban a jogot, hogy ezeket az ítéleteket felülbírálják. A rettegéstől és félelemtől tehetetlen német nemzetgyűlés ezt a követelést 1920 március 5-én hozott törvénnyel teljesítette. 45 ügy közül 35-ben a birodalmi törvényszék megszüntető végzést hozott, hat vádlottat felmentett, négyet elítélt. A szégyenletes eljárás folytatásától végül is csendben eltekintettek. Egy héttel a versaillesi békeszerződés aláírása előtt Ludwig von Reuter német admirális elsüllyesztette a Scapa Flowban internált német hajóhadat, hogy az ellenség ne használhassa a maga céljaira. 1919 június 28-án, majdnem nyolc hónappal a hadműveletek befejezése után, aláírták a békeszerződést. Bár Amerika is aláírta a békét, a szenátus a ratifikálást elutasította. Csak 1925 augusztus 25-én kötött különbékét Németországgal. Amerika később a saját elnökétől javasolt népszövetségbe való belépést is megtagadta, mert ezt az intézményt úgy ítélte meg, mint a győztes államoknak a Versailles-ban teremtett európai közállapotok fenntartására szolgáló politikai eszközét. Azok a fizetések és szolgáltatások, amelyeket fentebb felsoroltunk, korántsem jelentették a súlyosabb részét annak, amit Németországnak a versaillesi szerződés értelmében teljesítenie kellett. Még hátra voltak az ú. n. "reparációk", fizetések készpénzben és dologi szolgáltatásokban, amelyekkel Németországnak, mint egyedüli bűnösnek, likvidálnia kellett a világháborút. Ha nem tudta, vagy nem akarta a jóvátételeket teljesíteni, akkor a "szankciókhoz" nyúltak, a jóvátételi teljesítéseket biztosító előírásokhoz. Ezeknek a kényszerbiztosítékoknak ,,jogszerű eljárásként" és nem ellenséges cselekményekként kellett szerepelniük. Céljuk az volt, hogy az antantnak jogot adjanak békében is Németország részeinek katonai megszállására. Hogy Németország képtelen a versaillesi szerződésnek eleget tenni, ezt Franciaország természetesen épp oly jól tudta, mint a többiek. Franciaország azonban teljesíthetetlen feltéteket akart. Amikor a békefeltételekről tanácskoztak, Clemenceau a következőket jelentette ki: "A németek 15 év alatt nem fogják a valamennyi feltételét teljesíteni s 15 év múlva elmondhatjuk: a Rajnánál vagyunk és a Rajnánál maradunk". Iswolski már egy 1914 október 13-án kelt jelentésében megállapította, hogy "Franciaország a Rajnát és Németország szétrombolását akarta". Csak Lloyd George figyelmeztetett 1919 március 26-i, fontainebleaui memorandumában: "Mindkettőt nem érhetjük el: Németországot megnyomorítani s elvárni, hogy fizessen". Poincaré azonban 1922 július 26-án, Franciaország neves publicistái előtt tartott beszédében kijelentette: "Az egyetlen lehetőség a versaillesi szerződés megmentésére az, ha a dolgokat úgy irányítjuk, hogy ellenfeleink, a legyőzöttek, ne tudják betartani. Ha Németország a Versaillesben elfogadott feltételeket teljesíti, vége hadseregünk hatalmának, akkor le kellene szerelnünk". A jóvátételek teljesítésének biztosítására megszállottak a Rajna egész balpartját. Ezeknek a megszállásoknak (mint a későbbieknek is) a költségeit Németország volt köteles viselni; ezek csak 1923 végéig már 1,350.000 aranymárkára rúgtak. A versaillesi szerződés IX. része előírja, hogy az összes fizetések összegét egy szövetségközi bizottság állapítsa meg s határozatait 1921 május 1-ig közölje. Ez igen nehéz feladat volt. Az európai szövetségesek ugyanis annyira el voltak adósodva Amerikában, hogy féltek diadalittas népeik tudomására hozni az adósságok nagyságát. Azzal vigasztalták magukat, hogy "le boche payera tout" (a német mindent meg fog fizetni). Hiába törték gyötrelmesen fejüket, milyen magasan állapítsák meg a Németország által fizetendő végösszeget. A biztonság kedvéért mindjárt csillagászati számokkal kezdték. Lord Cunliffe, a Banc of England kormányzója 480.000,000.000 aranymárkát kívánt, a francia pénzügyminiszter, Klotz (akit később korrupció miatt leálcáztak) már szerényebb volt és megelégedett 34 év alatt fizetendő 300.000,000.000 aranymárkával. 1919 szeptember 15-én a szövetségközi jóvátételi bizottság (Interalliierte Reparations-komission ,,Repko") megkezdte Berlinben a működését. Mint más ellenőrzőbizottságoknak, azon kellett őrködnie, hogy Németország pontosan teljesítse kötelezettségeit. A háború milliónyi halottjával és sebesültjével megfosztotta Németországot legerősebb férfiaitól. Az antant által a polgári lakosság ellen kegyetlen kíméletlenséggel a háború után is oly soká fenntartott éhségblokád a nép erejét majdnem a végkimerülésig elgyengítette. Most itt volt az új szipolyozó, amelyet a nép nem látott, amelynek szándékairól és módszereiről alig vett tudomást, de amelynek karmai mind szorosabban fojtogatták - a "Repko". A népnek ideje is alig volt, hogy törődhessék ennek a vérszopónak rendszabályaival. Más közelebbi és érezhetőbb izgalmak és veszedelmek fenyegették békéjét és életét. Minden héten, majdnem naponta és óránként felemelkedett valamely irányból ellene az ököl, amellyel szemben nem tudott védekezni. 1919 november 3-án az antant szankciókat állapított meg a német hajóhad elsüllyesztése miatt. A német hadifoglyok még mindig az ellenséges külföldön voltak. Amikor a birodalmi kormány felvetette a kérdést, mikor engedik őket végre haza. Clemenceau így válaszolt: "Amíg a német lelkiismeret, - mint az egész világ, - meg nem érti, hogy az igazságtalanságot ismét jóvá kell tenni és a gonosztevőknek el kell venniük büntetésüket, addig Németország nem számíthat arra, hogy újból beléphet a népek közösségébe, sem arra, hogy a szövetségesektől bűneiért bocsánatot s az igazságos békefeltételeknél enyhítéseket nyerhet". A német hadsereg felbomlott, de itt voltak, még a frontkatonák. Egy részük ugyan hátat fordított hazájának és egy követ fújt az ellenséggel. De voltak mások is, akiknek szívügyük maradt hazájuk sorsa, akik lázongtak megaláztatásuk, lealacsonyításuk és a brutalitások ellen, amelyekkel őket az ellenfél nap mint nap gyötörte s akik tanácstalanul keresték az utakat és módokat, hogy fiatal és igénybe nem vett erőikkel a kínnak és nyomorúságnak így vagy úgy véget vessenek. A birodalmi haderőt elzárták előlük, zsoldos sereg volt korlátozott számú létszámmal. Azonkívül a régi hadtestparancsnokságokon és helyőrségekben katonatanácsok uralkodtak, s ezek lehetőleg megakadályoztak minden rendezett csapatfelállítást. Ilyenformán magukra maradtak és hiába kerestek vezetőket. Érthető tehát, hogy követték azt, aki hívta őket. Különböző vezetők és különböző nevek alatt önkéntes kötelékek alakultak volt háborús résztvevőkből s a hazafias szellemű ifjúsági szervezetek is csatlakoztak hozzájuk. Ha a kormány bajban volt, a szabadcsapatokhoz fordult segélyért. Majd ismét betiltotta és feloszlatta őket. Újjáalakultak. Ott voltak a Baltikumban, Felsősziléziában, mindenütt, ahol úgy érezték, hogy népük veszélyben forog. Vérüket ontották a szakadatlan nyílt és titkos harcban, a minden irányból fenyegető káosszal és a haza földalatti, vagy látható vörös ellenségével szemben, amely népüket belülről akarta felbomlasztani. Németország vérzett és üszkösödött egyidőben, anélkül, hogy valamilyen látható vagy éppenséggel alkotó célja lett volna. Így történt, hogy merész, nemzeti szellemű férfiak a legjobb akarattól vezetve, kísérletet tettek arra, hogy a birodalom sorsát megváltoztassák és a vörös kormányzatot eltávolítsák. 1920 március 13-án az Ehrhard tengerészbrigád forradalmi kísérlettel lepte meg a kormányt, s ez több napon át nagy izgalomban tartotta az egész birodalmat. Ez a kísérlet megbukott, mivel nem volt kellően előkészítve és mert a vele szemben álló erők végül is hatalmasabbnak bizonyultak, ami elsősorban a kommunisták és szociáldemokraták által közösen kezdeményezett általános sztrájknak volt köszönhető. Kapp mezőgazdasági főigazgatónak, aki birodalmi kancellárrá kiáltatta ki magát, miután az első rémületében Stuttgartba szökött kormány visszatért, külföldre kellett menekülnie. 1919 nyarán alakították meg a III. Internacionálét. Hozzá csatlakozva szervezkedett meg Németország kommunista pártja (Kommunistische Partei Deutschlands, KPD), mint a baloldal radikális szárnya. A következmény állandó kommunista hadiállapot lett a Német birodalomban. Mindenfelé kommunista bandák alakultak, s rátörtek a falvakra és városokra. A leggonoszabbul fosztogatott és rabolt Szászországban a hírhedt, a kommunisták által hősként magasztalt Max Hölz vörös hordáival. A szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy azonnal elzárják Németországot az élelmiszerek és nyersanyagok mindennemű bevitelétől, ha monarchista, vagy tanácsköztársasági kormány jutna uralomra. Amikor a Ruhrvidék munkásainak központi tanácsa ismét proklamálta az általános sztrájkot, a véderő bevonult a Ruhrvidékre, hogy megmentse a végromlástól. Erre az antant azonnal "szankciókhoz" nyúlt, s megszállotta Frankfurtot, Hanaut és Darmstadtot. A birodalmi kormány tehetetlen volt, sőt annyira megalázkodott, hogy eszközül adta magát az antantnak s teljesítési szándékának bizonyítására külön német kormánybiztost nevezett ki. Ez betiltotta a polgári önvédelmi alakulatokat, mindenütt fegyverraktárak után szaglásztatott, s a fegyvereket megsemmisítette. 1921 áprilisáig Németországban 50.000 löveget, 26.000 lövegtalpat, 22.000 ipari gépet, 28 millió gránátot, 4 millió fegyvert és pisztolyt, 86.000 gépfegyvert, valamint 195.000 gépfegyvercsövet romboltak szét 1920 elejétől Felsősziléziában a szövetségközi népszavazási bizottság uralkodott. Le Rond francia tábornok nyíltan támogatta a lengyel bandákat amelyek betörtek az országba és a szavazókat terrorizálták. Ennek ellenére az 1921 március 20-án megtartott szavazás tiszta német győzelmet hozott. Erre lengyel szabadcsapatok rohanták meg Felsősziléziát. A német lakosokat tucatszámra lőtték agyon s állati módon bántalmazták. Német szabadcsapatok alakultak ("Rossbach", "Oberland"), hogy a lakosságot megvédelmezzék. A birodalmi kormány és a szövetségközi bizottság betiltotta őket. Szabályszerű lokális háború tört ki, amelyben a lengyelek vereséget szenvedtek. Erre a birodalmi kormány kordont vont Felsőszilézia körül, amivel a lakosság oltalmazását lehetetlenné tette. A "Berliner Tageblatt" azt írta, hogy a felsősziléziai szabadcsapatok kalandorokból állanak, akiknek üzelmeit haladéktalanul be kell szüntetni. Ugyanígy nyilatkoztak a Mosse és Ullstein kiadóvállalatok lapjai is. A franciáknak ezt nem kellett kétszer mondani, sietve újabb csapatokat szállítottak Felsősziléziába. 1921 októberében a népszövetség kimondotta Felsőszilézia kettészakítását. A legértékesebb részeket Lengyelországnak ítélték oda. A 67 kőszénbányából 53 jutott Lengyelországnak, az 570.000 tonna vasércből, amit a felsősziléziai kohók évente produkáltak, 400.000 tonnát kaptak a lengyelek. Briand kijelentette a francia kamarában: "Németország a jövőben nem fogja a maga céljaira használni a felsősziléziai arzenált". A viszonyok a Rajna mentén is napról-napra tűrhetetlenebbé váltak. Itt 150.000 főnyi francia, angol, amerikai és haderő állomásozott, köztük 30.000 színes. Naponta történtek önkényeskedések a lakossággal. Minduntalan híre jött asszonyokkal való erőszakoskodásnak. Iskolákat, villákat, lakásokat rövid úton lefoglaltak, s lakóikat elkergették. A katonai megszállókat egész sereg asszony, gyermek, gouvernante, cseléd követte, akik minden lakást igénybevettek. A nemzeti érzületű ifjúság elkeseredése mind hevesebbé vált Németországban. 1921 augusztusában Mathias Erzberger birodalmi pénzügyminisztert a korlátlan teljesítési politika legbuzgóbb képviselőjét a Schwarzwaldban agyonlőtték. Ennek az évnek folyamán ismételten konferenciák ültek össze különböző városokban, azzal a céllal, hogy meghatározzák, mennyit is kell Németországnak tulajdonképpen fizetnie. 1921 januárjában Párizsban a német adósság végösszegét 296 milliárdban határozták meg. Ehhez kellett még járulnia az egész német kivitel tizenkét százalékának. A német szakszervezeti szövetség kiáltványában megállapította, hogy ez a kívánság egyet jelent a rabszolgamunkának Németországba való bevezetésével. 1921 február végén Németország a londoni konferencián önként felajánlott 50 milliárd aranymárkát, ha a német kereskedelmet bilincseitől megszabadítják és Felső-Sziléziát meghagyják a birodalomnak. Az antant az ajánlatot még csak figyelembe sem vette. Briand kijelentette a szenátusban: "Próbálja csak meg Németország kivonni magát kötelezettségeinek teljesítése alól, majd megérzi az erős kezet a torkán". A kamarában pedig ezeket mondotta: "Németországnak most kell megvonnia kötelezettségei és teljesítései mérlegét. Minekünk jogerős ítéletünk van. A végrehajtó már útnak indult. Ha az adós ellenáll, a csendőr kezére kerül". Németország valóban eljutott teljesítőképességének határához. Az antant ismét szankciókhoz nyúlt: megszállott egy sereg rajnai várost, s a megszállott terület és Németország többi részei között vámhatárt vont. 1921 májusában ismét összeült egy konferencia Londonban. Lloyd George útján ultimátumot adatott át: 132 milliárd fizetendő 37 év alatt. Ezenfelül átszolgáltatandó Anglia és Franciaország részére a német kivitel értékének 25 százaléka. Ha ezt Németország nem fogadja el, akkor a szövetséges csapatok május 12-én bevonulnak a Ruhrvidékre. A birodalmi kormány elfogadta az ultimátumot s rövidlejáratú külföldi kölcsönt vett fel havi 15 (!) százalék kamatra. Elkezdték nagymértékben gyártani a papírpénzt, hogy devizákat szerezzenek. Ekkor sajátságos intermezzo történt; a szén mennyisége, amit Németországnak a jóvátételi számlára kellett szállítania, olyan méreteket öltött, hogy túlhaladott minden követelményt. Most már egészen váratlanul az antant kívánta, hogy átszállításokat azonnal szüntessék be. Franciaország és Belgium ugyanis oda jutottak, hogy belefulladnak a szénbe és saját szénbányászatuk is a tönkremenetel szélén állott, miután a jóvátételi szenet potom áron vesztegették. Megjött az 1922. év. A független szociáldemokraták januárban tartott lipcsei pártgyűlésén Crispien képviselő kijelentette: "Nem ismerünk hazát, amelyet Németországnak neveznek. A mi hazánk a proletariátus". Március végén Rathenau beszédet tartott a birodalmi gyűlésen, s ennek során megállapította, hogy Németország teljesítményei a háború befejezése óta elérték a 45 és fél milliárd aranymárkát. "Ennél a becslésnél", folytatta, "nincs számításba véve a gyarmatok értéke, valamint az elszakított felsősziléziai és nyugatporoszországi területek tiszta gazdasági értéke. Ha ezt közepes becsléssel hozzávesszük, akkor ez az összeg messze meghaladja a 100 milliárd aranymárkát. Ezt meg kell mondanom a külföldnek, amely erőteljes propaganda révén még ma is azt a véleményt hallja, hogy Németország semmit sem fizetett és Németország nem is akar fizetni semmit. Németország a legnagyobb mérvű fizetési teljesítményt nyújtotta, amit valaha a föld egy népe más népeknek eddig egyáltalán teljesített". Az ilyen beszédeknek, amelyeket a német birodalmi gyűlésen tartottak, semmi visszhangja sem támadt. Még csak a a semleges külföld sem törődött velük. A zsidó nagyiparos Walter, aki az 1922 áprilisában tartott genovai konferencián mint német külügyminiszter vett részt, közgazdasági szakértő létére nagyon jól átlátta a versaillesi diktátum végzetes hatásait. A labirintusból kivezető utat azonban éppen úgy nem tudta megtalálni, mint többi kollégái, mert ő is azt hitte, hogy a legfontosabb problémákat kizárólag gazdasági szempontból lehet megoldani. A genovai konferenciát azzal lepte meg, hogy a Szovjetunió külügyminiszterével Rapallóba ment, s ott gazdaságpolitikai megállapodást kötött vele. Ez úgy robbant a genovai konferencián, mint egy bomba, Németország számára azonban nem volt más eredménye, mint még élesebb bizalmatlanság az antant részéről. A hazafias német ifjúság Rathenauban csak a liberális zsidót látta, aki minden okossága ellenére sem nem érti, de nem is képes megérteni a németség igazi érdekeit. Ennek következtében nem a haza támaszának tartották, hanem inkább olyannak, aki különlegesen veszélyes reá nézve. /Ahhoz a háromszáz emberhez tartozott, akik saját nyilatkozataik szerint valamennyien ismerik egymást s akiknek kezében van a világ sorsa. Az ifjúság meg volt győződve arról, hogy egyike volt annak a kisszámú kapitalistának, akik számára a világháború ragyogó üzletnek bizonyult./ Eközben konferencia konferenciát követett, anélkül, hogy bárminő megegyezésre tudtak volna jutni. Németországban az elkeseredés féktelen formákat öltött. 1922 június 24-én Rathenaut meggyilkolták. A nyomor elrémítő mértékben növekedett. A birodalmi márka értéke fokozott tempóban zuhant. 1918 végén hat birodalmi márkát fizettek egy dollárért, 1919 végén 42 márkát, 1920 végén 70 márkát, 1921 végén 300 márkát, 1922 végén 7350 márkát. A kenyér fontja 240 márkába került, a húsé 1200 márkába, a vajé 2400 márkába. Nyugat-és Középnémetországban élelmiszer- és drágasági zavargások törtek ki. A rajnai ipari városokban kimondották az általános sztrájkot. 1922 augusztusában Németország már ténylegesen nem képes semminemű hadisarc fizetésére. Nemzetközi szakértők, bankárok, pénzügyi specialisták és professzorok, akiket a birodalmi kormány hívott össze, nem láttak semmiféle kivezető utat. Kinyilvánították, hogy Németország csődbe jutott. Most érkezett el az óra Franciaország részére, amikor a versaillesi békeszerződés ürügyével német földet vehetett birtokába. 1922 végén a jóvátételi bizottság megállapította, hogy Németország az év folyamán túlságosan kevés fát és távíró-oszlopot szállított. Németország kifejezte hajlandóságát, hogy bürokratikus nehézségek miatt le nem szállított áruknak értékét készpénzben megfizeti. Anglia és Olaszország Párizsban nem voltak hajlandók Franciaország kívánságához csatlakozni, hogy emiatt szankciókhoz nyúljanak. Ez sem segített. Franciaország újabb "produktív kezeseket" akart hatalmába keríteni. Az igazi okot talán Jacques Bainville fejezte ki őszintén, amikor ezt írta a "Liberté"-ben: "És ha ez valóban Németország teljes dezorganizációjára vezetne, mi baj volna? És ha nekünk 1914-ben jobban kellett félnünk egy állapotban lévő Németországtól, mint az 1923. évi állapotú Németországtól, nyugodtan elmondhatjuk, hogy összeomlása és erőtlensége, amely betörésétől megoltalmaz bennünket, milliárdokat ér nekünk". 1923 január 5-én elhatározta a francia kormány a Ruhrvidék megszállását. Ez a legnagyobb német és európai szén- és vasipari terület, igen sűrű lakossággal (600 lakos esik egy négyzetkilométerre). Területe körülbelül 3800 négyzetkilométer, s ennek szénkészlete mintegy 60 milliárd tonna. A francia eljárás módja igen sajátszerű volt. Franciaország január 10-én közölte a német kormánnyal, hogy egy mérnökökből álló bizottságot küld a Ruhrvidékre a német szénszállítások ellenőrzése céljából. Ennek a néhány tucat mérnöknek védelmére január 11-én öt francia és egy belga hadosztály vonult be Dégoutte tábornok parancsnoksága alatt. 60.000 ember nehéz ágyúkkal, 75 tank, lovasság és repülőgépek százai a Ruhr-vidékre. A birodalmi kormány tiltakozott s Franciaországot az világ előtt szerződésszegéssel vádolta. A világ süket maradt. Bár az angol korona jogi szakértői véleményükben a versaillesi szerződés sérelmének minősítették a Ruhr-betörést, Anglia nem hozta nyilvánosságra ezt a szakvéleményt. Allén tábornok, az amerikai rajnavidéki főparancsnok a következőket írta naplójába: "Nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy mi itt látó szemekkel a hétéves és harmincéves háború históriai területén valószínűleg a történelem megismétlődését éltük át. Nem üres szóbeszéd, hogy egy puskaporos árkot gyújtottak meg, s ennek hatásai az orosz határig, sőt talán azon is túl észlelhetők lesznek". Néhány nappal a franciák bevonulása után az amerikai megszálló csapatok elhagyták Koblenzet. 1923 január 19-én német részről kimondották a Ruhr-vidéken a passzív ellenállást. A vasút, posta, az egész hivatalnoki kar, valamennyi gyár abbahagyta a munkát, a jóvátételi számlára történt szénszállítások megszűntek. A franciák tomboltak. Mérhetetlen düh fogta el őket az ellenszegülő lakossággal szemben s ez a védtelen emberek irányában kegyetlen és véres kilengésekben jutott kifejezésre. Ha egy német francia tiszttel találkozva, nem tért le tiszteletteljesen a járdáról a kocsiútra, megkorbácsolták. Mindenkit, akit az ellenállásban gyanúsnak tartottak, fogságba hurcoltak és tettleg bántalmaztak. Üzleteket raboltak ki; németekre, akik hazafias dalokat merészeltek énekelni, gépfegyverrel tüzeltek. Valamennyi vasutast kiutasították. Ezt követte más lakosok ezreinek kiutasítása. A bankokat kifosztották s kereken száz milliárd márkát találtak. Ez nem volt sok, hiszen a dollár 49.000-en állott. Bármit kívántak a franciák, senki a kezét sem mozdította meg. Benyomultak a Krupp-művekbe. Amikor a munkások a gyár udvarán összegyülekeztek, a franciák lövettek reájuk; az eredmény: halottak és sebesültek. Kruppot és igazgatóit letartóztatták és fogságba vetették. Január 29-én Degoutte tábornok kihirdette a szigorított ostromállapotot. A franciák megpróbáltak saját munkásaikkal és tisztviselőikkel boldogulni. Az eredmény a teljes káosz lett a vezetésben és az üzemekben. Minél tanácstalanabbá váltak, annál inkább fokozódott önkényük. A francia katonák erőszakoskodásai nem ismertek határt. Dortmundban két franciát németekkel történt összetűzésük során agyonlőttek. Erre a francia katonák őrjöngeni kezdtek a városban; egyetlen francia tiszt egymásután hat németet lőtt le. A franciák a meglévő rendőrséget kiutasították, biztonsági csapatok felállítását megakadályozták. A "Mission Interalliée de Contróle des Usines et des Mines" ("Micum") zálogok behajtására alakult messzekiható apparátusa határtalan lefoglalási hatáskört ragadott magához. A haditörvényszékek szakadatlanul dolgoztak. Hét hónap alatt a megszállott területen 121 személyt gyilkoltak meg, ismeretlen számú embert börtönbe hurcoltak, 145.000 embert kergettek el lakóhelyéről, 10 halálos ítéletet hoztak, több, mint 200 iskolaépületet lefoglaltak, 1652 billió márka pénzbüntetést szabtak ki. A rajnavidéki bizottság ezenfelül birtokába vett mindent, aminek csak hasznát láthatta: a karlsruhei és mannheimi kikötőket és hajóépítő műhelyeket, a darmstadti villamossági műveket, a badeni anilingyárat Ludwigshafenban. A megszállott terület határain hihetetlenül vámokat szedtek devizában. A lefegyverzett, ellenőrzött, kémektől, denunciánsoktól és taglóktól, valamint fegyvert szögező katonáktól körülvett nép csendesen viselkedett. A látható felszín alatt azonban erjedt az elkeseredés s nem sokáig tartott, hogy a szenvedélyes szabadságvágy már nem fojthatta el földalatti lángjait. Titokban önkéntes szervezetek alakultak és kis csoportok, amelyek összeköttetésbe léptek egymással. Míg a berlini minisztériumokban ünnepségeket és megalázkodó diplomatafogadásokat rendeztek, halálraszánt ifjak eltökélték magukat arra, hogy megmutatják a betolakodott ellenségnek: a meggyötört nép türelmével nem lehet tovább visszaélni, s ez hatalmas kirobbanással kér utat magának. Vasúti vonatokat siklattak ki, hidakat és kompokat robbantottak fel, lehetőleg megakadályozták és zavarták a betolakodottak tevékenységét. Legveszedelmesebb ellenfelüknek mutatkozott Leó Schlageter, egy fiatal harcos, a német szabadságért vállalt küzdelemben nem ismert nehézséget, sem akadályt, bárminő feladat, vagy vállalkozás végrehajtásánál. Egy német polgármester francia nyomásra köröző levelet adott ki ellene. Árulás játszotta a franciák kezére. 1923 május 26-án a franciák Düsseldorfban a Golzheimer Heidén agyonlőtték. Egy francia sergeant az egyenesen álló Schlageternek puskatussal brutálisan eltörte a térdét. A megszállott területeknek ezekkel a példátlan tragédiáival mit sem törődtek a konferenciák és tárgyalások sem Berlinben, sem az antantállamokban; ezek egyébiránt semmiféle nem vezettek. Csak augusztus végén szánta rá Anglia annak közlésére, hogy a korona jogászainak igazuk volt, s a Ruhrmegszállás ellenkezik a versaillesi szerződéssel. Az infláció eláradását sem állíthatta meg semmiféle konferencia. Hétről-hétre zuhant a papírmárka értéke. Június 100.000 márkát kellett fizetni a dollárért, június végén egymilliót, egy hónappal később több, mint 10 milliót, ember közepén 132 milliót. A kormány kénytelen volt megbízást adni magánnyomdáknak a papírmárka készítésére, mert maga nem tudott elkészülni vele. Egyes országokban, egész csomó városban különböző formájú szükségpénzeket bocsátottak ki. Vagontételekben küldték a papírmárkát a Ruhr-vidék passzív ellenállásának támogatására. A franciák elkobozták ezeket a küldeményeket. Hogy a pénz lényege csak fikció, most mutatkozott meg a maga nyers valóságában. Ha a háziasszonyok a piacra mentek bevásárolni, kis kosarat, vagy táskát vittek magukkal az áruk számára. A szükséges papírpénztömegeknek sokkal nagyobb tartó volt szükséges. Az árusítóasszonyok óriási kosarakat állítottak maguk mellé s ezekbe dobálták a papírbankjegyeket. Amikor piaczártakor kitakarították a teret, százával lebegtek, vagy hevertek az utcai szemétben az elrepült, vagy szétrongyolódott százezer márkás, vagy még magasabb címletű papírbankók, amelyekre senki ügyet sem vetett. Szeptemberben már odáig jutott a kormány, hogy nem látott semmiféle kivezető utat. 1923 szeptember 26-án megkezdte a passzív ellenállást. A papírmárka értéke rohamos sebességgel zuhant. Október 15-én, amikor már a dollárért 5 és félmillió papírmárkát kellett fizetni, megalapították a Deutsche Rentenbankot, hogy egy új fizetési eszközzel állítsák meg az inflációt. Több mint egy hónapra volt szükség, míg süllyedő hajójuk révbe ért. Eközben a papírmárka értéke napról-napra, óráról-órára zuhant. A pénznek nem volt már semminemű értéke, csak az árunak, tekintet nélkül arra, miről volt szó. Akinek papírmilliárdok voltak a kezében, az sietett rögtön továbbadni. A legjelentéktelenebb dolgok is értékállóbbnak mutatkoztak, mint a pénz. Külföldiek devizáikkal vagontételekben vásárolták az értékes holmikat, olyan áron, amely nevetségesnek tűnt fel előttük. Berlinben egész utcasorok kerültek külföldiek birtokába. Az egész német tulajdon olyan volt, mint egy óriási végkiárusítás, amit a papírmárka birtokosai kénytelenek voltak tehetetlenül tűrni. Egyidejűleg a városi lakosság minden körében elharapódzott a részvényekkel való tőzsdei spekuláció. Akinek semmije sem volt, legalább megpróbálkozott azzal, hogy elszánt ágensek és üzletcsinálók közvetítése révén jusson tőzsdei nyereséghez. Férfiakat és nőket, öregeket és fiatalt, gazdagot és szegényt a bírvágy és a pénzszerzés forgószelének sodra. Végre 1923 november 20-án, amikor már a dollárt 4.2 billió papírmárkával jegyezték és a Rentenmark kiadása meg-indult, sikerült az inflációnak egycsapásra véget vetni. A 4.2 billió papírmárkát - illetőleg a dollárt, - 4.2 Rentenmarkra értékelték. Olyan volt ez, mint amikor egy őrjöngő korong hirtelen eláll. Az infláció bizonyos fajta papírmámor volt. Most a szoliditással hirtelen beköszöntött a kijózanodás is s vele együtt a német nép példa nélküli elszegényedése. Azok a vagyonok, melyek a néhai birodalmi márkából, vagy birodalmi márkára alapuló értékpapírokból állottak, megsemmisültek, minthogy a márka nem létezett többé: belefulladt a papírmárkába. Nemcsak a takarékos középosztály, hanem a jómódúak és a gazdagok is, akik nem ismerték fel az infláció veszélyességét s ennek következtében nem gondoskodtak arról, hogy készpénzüket és értékpapírjaikat valamilyen módon megmentsék, kivétel nélkül koldusbotra jutottak. Előfordultak a drasztikus tragikomédia esetei is: egy zsugori paraszt, aki szorgalmasan halmozta a papírmárkát, az infláció megszűnésével megjelent a bankban, számlálhatatlan milliókkal telt útitáskájával, hogy vagyonát gyarapítsa. Azt, hogy a koffer tartalma most egy pfenniget sem ért, sem hinni, sem megérteni nem tudta. A külföldiek, akik vajaskenyérért ötemeletes házakat szereztek, most nem voltak abban a helyzetben, hogy az összezsugorodott bérekből az óriási adókat megfizessék. Belenyugodtak lényegében csekélyebb veszteségükbe s többet nem törődtek házaikkal. Berlinben egész tömeg ilyen gazdátlan ház maradt, melyeket a bérlőknek kellett kezelésbe venniük, hogy teljesen tönkre ne menjenek. Mihelyt a birodalmi kormány nem tudta a Ruhrvidék ellenállását papírmárkával finanszírozni, ennek a területnek a lakossága a legszörnyűbb nyomorba süllyedt. Ekkor világossá, hogy a meg nem szállott Németország a meghallott területeket saját adóbevételeiből tartotta fenn. Most ezeken a vidékeken nem volt sem munka, sem élelmiszer. A legtöbb család hét- és hónapszámra némi kenyérből, burgonyából és margarinból élt. Az éhhalál megjelent a tönkretett körében a megszállott és meg nem szállott területen egyaránt. Az öngyilkosságok száma megdöbbentően emelkedett, s a szociális elkeseredés kétségbeesett és nyugtalanító formákat öltött. Jelentkezett azonban más veszedelem is, amely az egész birodalom politikai állományát fenyegette. Ez a kommunista és szeparatista lázadásokban állott, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a birodalom egyes részeit elszakítsák. Poroszországban szociáldemokrata pártdiktatúra uralkodott, amely 11 évig ellenszegült a birodalmi kormánynak s politikáját szabotálta. Szászországban a baloldali radikális dr. Zeignert nevezték ki miniszterelnökké, aki tervszerűen készítette elő a polgárháborút a birodalom ellen. Csak amikor a birodalmi véderőt vették igénybe Szászországgal szemben, sikerült a hazaárulókat elfogni és a rendet némileg helyreállítani. Türingiában a kommunisták Bajorország és a birodalom ellen harcoltak. Bajorországban azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy elszakadnak a birodalomtól, mivel ott a szociáldemokrata Poroszország játszotta a főszerepet. Végeredményben a legtöbb ország lábhoz tett fegyverrel nézett farkasszemet egymással, s a birodalom tekintélye teljes bomlásba süllyedt. Még súlyosabb események történtek a Rajnavidéken. Francia védelem és támogatás mellett lelkiismeretlen hazaárulók önálló rajnai köztársaság alapításán fáradoztak, ezek természetesen idővel Franciaországhoz csatlakoztak volna. Amikor a "Rheinische Republik" című újságot, amelyet egy lelkiismeretlen agitátor adott ki, a kölni rendőrség elnöke betiltotta, a franciák rögtön beavatkoztak, és amikor az agitátort fogházbüntetésre ítélték, a szövetségközi bizottság megakadályozta az ítélet végrehajtását. Egy Matthes nevű revolverzsurnalisztát, büntetett előéletű egyént, aki a megszállott területre menekült, neveztek ki a megszálló hatóságok által kiadott "Nachrichtenblatt" szerkesztőjévé s jogot adtak neki a lefoglalt árukkal való láncolásra, amivel vagyont szerzett. A hazaárulók arcátlanságának csúcspontját mégis egy aacheni szeparatistavezér érte el. Ez egyszerűen elfoglalta a közigazgatási hatóságok épületeit s rövid úton proklamálta a rajnai köztársaságot. Más városok egész sorában megkísérelték példáját követni. Most azonban már nem lehetett tovább fékezni a nép haragját. Egy osztrák tartalékos tiszt Karinthiából, Hans Steinachen, igen ügyesen előkészítette az ellenállást a szeparatistákkal szemben s az egész Rajnavidéken sejteket szervezett helyi vezetők alatt. Ezeknek egyetlen jelre egységesen kellett fellépniük az árulókkal szemben. Aachenben kiadták az utasítást a harcra. Egyszerre óriási néptömeg özönlött össze, s tulajdonképpen minden látható vezető nélkül ellenállhatatlan rohammal kikergette a városból az egész csőcseléket. Ugyanez történt más városokban is. Francia csapatok visszahozták az elkergetett szeparatistákat. Erre felkelt az egész vidéki lakosság is. Parasztok, munkások, hivatalnokok ezrei nyomultak a községekbe és városokba, visszaszorították az ellenük felvonultatott francia csapatokat és megszabadították a veszélyeztetett helyeket a szeparatistáktól és a hozzájuk szítóktól. Ezzel gerincét törték az általuk elképzelt rajnai köztársaságnak. Az energikus önsegély, amivel a kétségbeesésbe és lázadásba hajtott névtelen nép járt el, megtette kötelességét s a Rajnavidéket megmentette a birodalomnak. Nyugaton elveszett Eupen-Malmedy, keleten Felsőszilézia legjava, északon Schleswig nagy része, a birodalmat a lengyel korridor két részre szakította. Most a litvánok is betörtek a szövetségesek által megszállott Memellandba s birtokukba vették azt, anélkül, hogy a szövetségesek ellenszegültek volna. Amíg nyugaton, északon és keleten polgárháború és káosz lett úrrá a birodalmon, anélkül, hogy a kormány rendet tudott volna teremteni, délen, Bajorországban megindult egy tisztán politikai-forradalmi mozgalom, amely célul tűzte ki a birodalomnak Bajorországból kiinduló megmentését, minthogy erre a célra Poroszország képtelennek mutatkozott. Ez a mozgalom, amelyet eleinte egy jelentéktelen csoport kezdeményezett, hála egyetlen férfi kérlelhetetlenül és céltudatosan előretörő akaraterejének, olyan forradalmi viharrá növekedett, amely nemcsak Németország jövőjét alakította ki, hanem világtörténelmi jelentőségre emelkedett. Azt a férfiút, aki a sors erre a felelősségteljes feladatra kijelölt, Hitler Adolfnak hívták. Hitler Adolf 1889. április 20-án született Braunau osztrák városkában, mint egy osztrák vámhivatalnok fia. Az apa, mint szegény zsellérfiú, az államhivatalnoki pályát tekintette a földkerekség legkívánatosabb foglalkozásának s azt óhajtotta, hogy fia is hivatalnok legyen. A fiú azonban figyelemreméltó ösztönösséggel a leghatározottabban ellenszegült, hogy erre a pályára lépjen. Kétségtelen rajztehetség volt, s arról álmodott, hogy festőművész legyen. Ez a véleménykülönbség már-már azzal fenyegetett, hogy súlyos konfliktus tör ki apa és fiú között, amikor az apa hirtelen halála s néhány év múlva az anya halála is arra kényszerítették a teljesen vagyontalanul maradt tizenhat éves fiút, hogy maga keresse meg kenyerét. Egy vaskos csomag rajzzal felszerelve Bécsbe ment, abban a biztos meggyőződésben, hogy felveszik a képzőművészeti akadémiára. Súlyos csalódás érte. Úgy vélték, hogy képességei nem a festés, hanem az építészet terére utalják. Ekkor elhatározta, hogy építőmesterré képezi ki magát. Itt azonban még súlyosabb akadályok tornyosultak eléje. Az építészeti iskolába való felvételhez olyan előképzettség lett volna szükséges, amire ekkori helyzetében nem is gondolhatott. Mégis megmaradt terve mellett, hogy a művészetnek szenteli magát, s életének legszomorúbb és legnehezebb öt esztendejét töltötte el, részben mint alkalmi kisegítőmunkás, részben mint jelentéktelen festő Bécsben. Éhezett, tanult és olvasott, mindenféle könyvet, ami a kezébe került. Egy kiváló történész, Leopold Pötsch, a linzi reáliskola tanára keltette fel a fiatal Hitlerben az érdeklődést a világtörténelem tanulmányozása iránt, s ez az érdeklődés annyira maradandóvá vált, hogy ezidőtől kezdve szabad óráiban ezeknek az olvasmányoknak szentelte magát s már a bécsi ínséges években alapos ismereteket szerzett. Itt érvényesült veleszületett képessége: tudott helyesen olvasni, emlékezetét meg nem terhelve a lényegtelen dolgokkal, viszont annál inkább megjegyezve és logikus rendbe szedve a lényegeseket, úgy hogy könnyen felismerte és elbírálta az eseményekben jelentkező összefüggéseket és azoknak okait. "És még ennél is többet", mondja "Mein Kampf" című könyvében (21. o.). "Ebben az időben alakult ki bennem az a világkép és világnézet, amely gránit fundamentumává vált a mostani cselekedeteimnek. Ahhoz, amit akkor teremtettem a magam számára csak keveset kellett még tanulnom, változtatnom pedig semmit sem." Ekkor támadt fel benne ugyanis az a felismerés, amely minden időkre iránytadóvá lett belső életében. Már Linzben felébresztette benne zseniális tanítómestere, Pötsch, az osztrák hazájával való egybekötöttségének érzését. Ez a szeretet a német nép iránti szenvedélyes odaadássá mélyült. A nép, nemzet, haza fogalmai megteltek reális, lényegbeli tartalommal és itt, Bécsben döbbent reá, hogy az ő német Ausztriája a Habsburg dinasztia kártékony uralkodása alatt mind jobban elidegenedett a németségtől és a szlávság karjai közé került. Hitler gyűlölni kezdte a dinasztiát. Mind erőteljesebben kikristályosodott benne a meggyőződés, hogy a habsburgi ház szerencsétlenséget hozott a német nemzetre és hogy Németország biztosításának előfeltétele az osztrák állam megsemmisítése. És még egy új dolgot ismert meg Bécsben: a szociális kérdést. Ezzel nem elméletileg ismerkedett meg, mint egy magasabb társadalmi réteg tagja, hanem személyesen szenvedte át, mint egy alacsony szociális réteghez tartozó, aki számtalan sorstársával együtt a szükség és elnyomottság karmai között vergődött. Megnyilatkoztak előtte azok a fizikai és pszichológiai okok, amelyek a szorgalmas munkást is szerencsétlenségbe, nyomorúságba és züllésbe sodorják s kezdett megvilágosodni előtte, merre vezet a javulás és menekülés. A szociáldemokráciáról igen gyér ismeretei voltak és azok téves elképzelésekkel egybekötve. Nem ellenszenvezett velük, főként azért nem, mert úgy vélte, hogy tevékenységük gyengíti a Habsburgok uralmát. Idegenkedett tőlük viszont, mert látta ellenséges magatartásukat a németség fenntartásáért folytatott küzdelemmel szemben. Gyakorlatilag akkor került érintkezésbe a szociáldemokráciával, amikor a szükség arra kényszerítette, hogy építkezéseknél kisegítő munkásként próbálja kenyerét megkeresni. Alig hogy munkáját megkezdte, pár nap múlva már felszólították az "elvtársak", lépjen be a szakszervezetbe. Arra a kijelentésére, hogy nem ismeri ennek a szervezetnek a célját, azt válaszolták, hogy mindenképpen be kell lépnie. Ez elég volt Hitlernek ahhoz, hogy a belépést megtagadja. És tizennégy nap alatt annyira megvilágosodott előtte szociáldemokrata környezetének igazi lényege, hogy többé semmi áron sem lehetett volna rábírni a belépésre. A munkások között folyó politikai viták tartalma és formája egy eddig ismeretlen világot nyitott meg előtte. Elkezdte tanulmányozni azokat a könyveket, amelyekből állításuk szerint bölcsességüket merítették. Nem tehetett mást, mint hogy ellenszegüljön az ott előadott nézeteknek. Erre közölték vele a munkások, hogy azonnal tűnjék el az építkezéstől, különben valamelyik nap lerepül az állványokról. Kénytelen volt engedni a terrornak. Csak most először ismerkedett meg alaposabban a szociáldemokrata sajtóval. Megrettent a gyűlölet hevétől, ami ezeknek a lapoknak hasábjairól áradt. Amikor felismerte az irodalomból és a sajtóból a marxista tannak nemzetközi népellenességét, úgy érezte, mintha most találta volna meg valójában a népéhez vezető utat. Alig telt el két év, teljesen tisztában volt a szociáldemokrácia tanaival épp úgy, mint brutális taktikai eljárásával. Felismerte, hogyha a szociáldemokráciával egy helyesebb és igazabb tant akarnának szembeállítani, annak csak akkor lehet kilátása a sikerre, ha hozzá hasonló erőszakkal lép fel. A szakszervezeti gondolatot, amelyben Hitler eleinte nem látott egyebet, mint a párt politikai osztályharcának eszközét, nemsokára egészen másképp ítélte meg. Rájött arra, hogy a szakszervezeti organizáció nemcsak szükségszerű segédeszközként használható, hogy az egyes munkásokat megvédelmezzék a nagyvállalkozó hatalmával szemben, hanem arra is alkalmas, hogy a szociális gondolatot gyakorlatilag megvalósulását segítse. Egyidejűleg azonban azt is felismerte, hogy a szakszervezeti mozgalom már a századforduló óta tulajdonképpen nem ezt a feladatot szolgálja. Amint mindinkább a szociáldemokrata politika bűvkörébe került, egyszerűen az osztályharc eszközévé vált s ezzel félelmes terrorisztikus tényezővé, a nemzeti gazdálkodás biztonságával és függetlenségével, az állam szilárdságával és a személyes szabadsággal szemben. Tanulmányai közben, amelyekkel a szociáldemokrata tanok belső lényegét igyekezett kibontani, egy olyan jelenségre bukkant, amely eddig teljesen ismeretlen volt előtte és amelyben, úgy vélte, megtalálta a szociáldemokrácia igazi szándékainak kulcsát. Ez a jelenség a zsidóság volt. Eddig a zsidót a többi emberektől csak vallása révén különböző lénynek tartotta. A felekezeti türelmetlenséget elítélte. És amikor megismerte Bécsben az antiszemita sajtót, annak hangját, egy nagy nemzet kulturális hagyományaihoz méltatlannak ítélte. Az alapvető zsidóellenességről fogalma sem volt. Először akkor támadt benne egy eleinte egészen halovány gyanú, amikor Bécsben közelebbi ismeretségbe került az u.n. világsajtóval. Régebben csodálta tartalmuk sokoldalúságát és gazdagságát, s mint ahogy hitte, az előadás előkelő hangját. Csak az udvar túlhajtott körülhízelgése idegenítette el. Mennyi hazugság rejlett ebben az egész magatartásban, azt csak később fogja felismerni. Tanulmányozta az antiszemita "Deutsches Volksblatt"-ot és egyáltalán nem értett egyet éles zsidóellenes hangjával. Ezen az úton ismerte meg a Bécs sorsát intéző férfit és a mozgalmát, Lueger Károly dr. főpolgármestert és a keresztényszociális pártot, amelyet Hitler Bécsbe érkezésekor "reakciósnak" tartott. A legelszántabb ellenfelei voltak a zsidóságnak. Miközben Hitler behatóbban tanulmányozta lapjaikat és mindenekelőtt közelebbről megismerte Lueger fellépését és beszédeit, vette kezdetét nézeteinek olyan megváltozása, ami saját vallomása szerint a legtöbb lelki küzdelmet okozta neki. Elmélyedt az antiszemita irodalomban. Nem értett vele egyet. Bizonytalanná és ingadozóvá vált attól való félelmében, nehogy igazságtalan legyen. Amikor azonban megismerkedett a cionizmussal, megvilágosodott előtte a zsidóság kifejezetten népi karaktere. És ez döntött. "Csak az értelem és az érzelem hónapokig tartó küzdelme után kezdett a győzelem az értelem felé hajlani", - mondja "Mein Kampf" című könyvében (59. o.). "Két év múlva az érzelem követte az értelmet, hogy ettől kezdve annak leghűségesebb őre és figyelmeztetője legyen." Most már más szemmel tanulmányozta az osztrák "világsajtót" és a szociáldemokraták sajtóját. És ekkor meglepő felfedezésre jutott: felismerte a zsidóságot, mint a szociáldemokrácia vezetőit. /Köztudomású dolog, hogy a szociáldemokrácia hatalmi pozíciója Bécsben túlnyomórészt a zsidó szavazatokon alapul, - írta a zsidó Dr. Edmund Wengraf a "Neues Wiener Journal"-ban 1929 március 17-én. És a zsidó községi tanácsos, Dr. Leopold Plaschkes jelentette ki egy bécsi zsidó gyűlésen (lásd a "Wiener Morgenzeitung" című cionista lap 1926 december 9-iki számát), "hogy a marxista elv diadalmenete éppen Ausztriában érhetett el olyan hallatlan arányokat, ezt a szociáldemokraták zsidó vezetőik agitációjának köszönhetik."/ Most értette meg, miért viseltetnek a szociáldemokraták olyan feneketlen gyűlölettel saját német-osztrák népiségük iránt. Ami őt magát "fanatikus" /Ez a szó: "fanatikus" gyakran ismétlődik Hitler könyvében és beszédeiben, ő ez alatt nem a szokásos "értelemnélküli és elvakult odaadást" érti, hanem azt a lelkesedést, amely adott esetben hajlandó az életet is feláldozni egy eszméért, vagy ügyért/ szeretettel töltötte el, azok azt idegenül szemlélték, mint valami ellenséges dolgot. Ezzel hosszú lelki harca egyszer s mindenkorra végetért. Az antiszemitizmus gyökeret vert lelkében, hogy azt mindig mélyebben és kizárólagosabban vegye birtokába. Amikor a még nem egészen húsz éves Hitler először jelent meg az osztrák parlamentnek a "Reichsratnak" előtte imponálóan szépnek tetsző franzensringi palotájában, bizonyos tisztelettel gondolt a parlament fogalmára, minthogy történelmi tanulmányai csodálatra tanították az angol parlament iránt. Az osztrák "Reichsrattal" azonban nem bírt rokonszenvezni; nézete szerint ott igen kevéssé képviselték a németség érdekeit. Az a benyomás, amelyet a parlamenti viták szorgalmas látogatása után nyert, még elvi megbecsülését is szétrombolta a népképviseletnek e formája iránt. Első látogatásakor gesztikuláló, minden hangnemben és a legkülönbözőbb dialektusokban össze-vissza kiabáló tömeget talált, úgyhogy nevetve hagyta el a házat. Per héttel később az üléstermet majdnem teljesen üresen találta. Lent aludtak, azon az egyen kívül, aki "szónokolt". Egy éven át figyelte ezt a váltakozó színjátékot. Igyekezett tisztába jönni a többségi szavazat demokratikus elvével, mint ennek az egész berendezkedésnek alapjával s egyidejűleg tanulmányozta a parlamenti tag típusát. Ezeknek a tanulmányoknak az eredménye lesújtó volt. Ami mindenekfölött és legtöbbször késztette elgondolkozásra, az az egyes személyek felelősségtudatának teljes hiánya volt. Feltette a kérdést önmagának: "Lehet-e egyáltalán embereknek ingadozó többségét felelőssé tenni? Nincs-e minden felelősségnek a gondolata a személyhez kötve?... Nem fog a mi parlamenti többségi elvünk szükségképpen a vezéri gondolat lerombolásához vezetni? Vagy azt hiszik, hogy a világ előhaladása holmi többségek agyából származik és nem egyesek koponyájából?" És ezekre a kérdésekre a következő felismeréssel felelt önmagának: "Nincs elv, amely tárgyilagosan szemlélve annyira helytelen volna, mint a parlamenti elv." A kérdést azonban még alaposabban átgondolta, mert igazságtalannak tartotta volna, hogy minden egyes parlamenti tagot a felelősségtudás ennyire csekély mérvével vádoljon meg. Ez a kérdés azonban eldöntöttnek látszott előtte, azzal a ténnyel, hogy ez a rendszer állásfoglalásra kényszeríti az egyeseket olyan kérdésekkel szemben, amelyekről fogalmuk sincsen. És arra az ellenvetésre, hogy a parlamenti tag állást mégis frakciójának megfontolása alapján foglal, s ebben a megfontolásban részt vesznek a megfelelő szakértők, feltette maga előtt a kérdést, miért választanak akkor ötszáz embert, amikor csak egyesek rendelkeznek azzal a bölcsességgel, ami a helyes elhatározáshoz szükséges? És itt találta meg a kérdés nyitját: "A mi mai parlamentarizmusunknak nem az a célja, hogy megalkossa a bölcsek gyülekezetét, hanem inkább az, hogy összegyűjtsön egy sereg szellemileg befolyásolható nullát, akiknek vezetése bizonyos irányvonalak szerint annál könnyebb lesz, minél teljesebb az egyéni korlátoltsága." Csak így tud, - állapította meg - az igazi mozgató mindig óvatosan a háttérben maradni, anélkül, hogy bármikor személy szerint felelősségre lehetne vonni. Amikor a bécsi parlament kétéves látogatása után ezt a meggyőződését kialakította, többé nem járt oda. Ausztria problémája foglalkoztatta most már mind fokozottabb mértékben. Igyekezett az ottani politikai, szociális és felekezeti irányzatok között minél alaposabban tájékozódni, s mind világosabban felismerte, hogy ez az összehordott nemzetiségi állam sohasem valósíthatja meg azt az ideált, amely őt eltöltötte. Bizonyos mértékben kettős életet élt. Értelme és a valóság arra kényszerítették, hogy Ausztriában végigcsináljon egy éppen olyan keserű, mint áldásos iskolát, de szíve másfelé húzta: Németország felé. A vágyakozás mind erősebben vonta arra, ahol lelkének igazi hazáját érezte. Végre ütött az órája ennek a boldogságnak: 1912 tavaszán végleg Münchenbe költözött. A most következő két évet élete legboldogabb esztendeinek tartja: német városban élt. Azt a tájszólást hallja, amely ifjúságára emlékezteti. És mindenekelőtt: betekintést nyer - festőművészeti hivatásának munkáin kívül, - olyan politikai napi események értelmébe és jelentőségébe, amelyekről a zavaros bécsi légkörben nem tudott tiszta képet alkotni magának. Mindenekelőtt az áldatlan német-osztrák szövetségi politikán botránkozott meg. Meggyőződése szerint Németországnak csak egyetlen értelmes politikát lehetett volna követnie: szakítani az osztrák szövetséggel, s vagy együttműködni Oroszországgal Anglia ellen, ha európai szárazföldi politikát akarnak követni, vagy Angliával Oroszország ellen, ha a gyarmati és világkereskedelmi politika a cél. Abban a kis körben, amelyben ezidőszerint forgott, már most sem csinált titkot abból, hogy nézete szerint az áldatlan szövetségi szerződés a hanyatlásra ítélt habsburgi birodalommal Németországot is katasztrofális összeomlásba sodorhatja. Münchenben különösképpen foglalkoztatta az államalakítás problémája s az állam célja és feladata. Felismerte annak a nézetnek a visszásságát, amely az államban elsősorban gazdasági intézményt látott, amelyet gazdasági szempontok szerint kell kormányozni, s ennek megfelelően sorsa is a gazdaságtól függ. Megállapította, hogy az állam nem a gazdasági kontrahensek összefoglalása, hanem "fizikailag és lelkileg azonos élőlények közösségének szervezete, jellegüknek eredményesebb megvalósítása és fenntartása céljából", és hogy ez a jellegük fenntartására irányuló ösztönzés a legfőbb indítóoka az emberi közösségek alakításának, tehát az állam természete szerint népi organizmus. A valóban államalkotó és államfenntartó erőket tehát egyetlen meghatározással lehet összefoglalni: az egyeseknek áldozatkészsége és áldozatos akarata a közösségért. Az emberek nem az üzletekért, hanem az ideálokért halnak meg. A népi öntudatú emberek ideálja a vér tisztaságának megőrzése, így válik a faji gondolat Hitler világnézetének egyik tartóoszlopává. Ez ad antiszemitizmusának reális alapot és belső tartalmat. Világnézetének másik oszlopa a nacionalizmus, ami azt a hitvallást jelenti, hogy az egyes embernek boldogulása csak azzal a népi közösséggel szemben változhatatlannak érzett kapcsolat alapján lehetséges, amelyhez az egyes ember származása és közös sorsa folytán tartozik. Ebből a világfelfogásból és az eddig szerzett tapasztalataiból alakult ki benne az a felismerés és akaratának az az iránya, hogy a német népet csak úgy lehet megmenteni, ha felszabadítják a zsidóságtól és a marxizmustól. Amikor a világháború kitört, Hitlernek választania kellett, mint osztrák állampolgár, vagy mint német jelentkezik önkéntes harctéri szolgálatra. Az elhatározás egyszerűnek és világosnak látszott előtte: felfogása szerint nem Ausztria harcolt valaminő szerb elégtételért, hanem a német nemzet létéért, vagy nemlétéért. Ausztriát elsősorban politikai okokból hagyta ott, mert egy olyan dinasztiáért, amelyet gyűlölt, nem akart öni és halni, hanem a nemzetért, népéért, a német nemzetért. 1914 augusztus 3-án önként jelentkezett egy bajor ezrednél. Bécsi éveiről és annak okáról, miért nem az osztrák, hanem a német hadseregben jelentkezett önkéntesen, a következőket mondta a müncheni néptörvényszék előtt 1924 február 26-án tartott beszédében: "Mint tizenhét éves ember kerültem Bécsbe és ott három jelentős kérdést tanulmányoztam és figyeltem meg: a szociális kérdést, a faji és a marxista mozgalmat. Úgy távoztam el Bécsből, mint abszolút antiszemita, mint az egész marxista világnézet halálos ellensége, mint politikai meggyőződés szerint nagynémet, és miután tudtam, hogy a német jövőt Ausztria számára is nem az osztrák hadsereg fogja kivívni, hanem a német és az osztrák hadsereg, ezért jelentkeztem a német hadseregbe." 1916 októberében megsebesült és a Berlin melletti Beelitz kórházba került. Itt olyan élményben volt része, amely a legmélyebben megrendítette. Hallotta, amint egyes katonák gyávaságukkal dicsekedtek, s a tisztességes katonák felfogását nevetségesnek minősítették. Amikor ismét elbocsátották, Berlinbe ment és látta, mint éhezik a milliós város. Münchenben még siralmasabb állapotokat talált. A "lógást" már a magasabbrendű okosság megnyilatkozásának tartották. Észrevette azt is, hogy Bajorországban Poroszország ellen izgatnak. Kétségbeesett ezen a belső zűrzavaron, boldog volt, amikor 1917 márciusában ismét visszakerült a frontra ezredéhez. 1917 végén az orosz összeomlás után új erő töltötte el a német hadsereget, míg az antantnál levertség mutatkozott. Egy lőszersztrájk, amelyet Németországban a marxisták idéztek fel, nem érte el ugyan tulajdonképpeni célját, megadta azonban az antant propagandának a kívánatos jelszót: Németország forradalom előtt áll! 1918. októberének közepén Ypernnél Hitler a mérges sárgakeresztes gáz gránátjainak pergőtüzébe került. Égőén sajgó szemekkel, félvakon tántorgott és botorkált vissza, s így szállították a pomerániai Pasevalk kórházba. Itt élte át, vakságától tehetetlenül a forradalmat. November végén ismét Münchenben volt. Agyában határtalan tervek kergették egymást: a politika, amely Bécs óta foglalkoztatta, mindinkább eluralkodott benne. Mit kellene tennie? Arra, hogy valamelyik politikai pártba belépjen, nem tudta elhatározni magát. Valaminek azonban történnie kellett, hogy a népet megoltalmazzák a fertőzéstől, amely mindenfelé elárasztotta mérgét, egymagában agitált a spartakisták ellen. 1919 áprilisában le akarták tartóztatni. Rájuk szegezett karabéllyal kergette el őket. Majd azt a feladatot nyerte, hogy vegyen részt egy tanfolyamon, ahol a katonák politikai kiképzésben részesülnek. Ez már nekivaló dolog volt. Rokongondolkodású bajtársakat ismert itt meg, akik között már folyt a vita egy új politikai párt alakításáról, amelyet "Sozialrevolutionäre Partei"-nak akartak nevezni. Az első kérdés, amely az ebben a körben tartott előadások során érdeklődését megnyerte, a nemzetközi tőzsdei és kölcsöntőkéről szóló elvi fejtegetés volt. Az egyik este meghallgatta bizonyos Gottfried Feder /Gottfried Feder a nemzetgazdaság feladatául a szükségletek kielégítését tekintette, nem pedig a kölcsöntőke minél magasabb kamatozásának elérését, ami csak a rentabilitásra, nem pedig a szükségletek kielégítésére törekszik. Három lehetőséget látott, amelynek révén az fedezheti pénzszükségletét: a) szolgálati felségjogát, vagyis az szuverén jogát arra, hogy polgáraitól ingyenes munkát követeljen; b) pénzverési felségjogát, vagyis a jogot érmék verésére vagy értékjegyek kibocsátására; c) pénzügyi felségjogát, azaz a jogot adók kivetésére. A legostobább módnak tartotta az adósságcsinálást. Nézete szerint a kölcsönőrület az államokat kamatrabszolgaságba süllyesztette. Kamatrabszolgaság alatt az állam és a nép kamatköteles eladósodását érti államon felül álló hatalmakkal szemben. A gyógyulást nagyszabású hasznos vállalkozások készpénz nélküli finanszírozásában látja. Felfogása szerint mindenekelőtt a birodalmi bankot kell államosítani. A német birodalmi bank 1939 június 15-éig részvénytársaság volt és a világháború alatt is osztalékot fizetett a külföldre. (Lásd az 1937 február 10-ki törvényt)/ előadását, aki kíméletlen brutalitással leplezte le ennek a tőkének spekulatív jellegét. Feder tiszta programatikus volt, aki csak a célt látta maga előtt, de nem annak gyakorlati megvalósítását. Éppen ezért csak bírálatra és ellentámadásra szorítkozott. Hitler, aki előtt tisztán állott a programatikus és politikus közötti különbség, /A "programatikus" és "politikus" közötti különbséget Hitler több helyen fejtegeti könyvében. (229, 230, 231, 418 oldalak.)/ megértette, amikor Feder első előadását hallotta a "kamatrabszolgaság letöréséről", hogy itt nagyjelentőségű elméleti igazságról van szó. Belátta, hogy a tőzsdei tőkének a nemzeti gazdálkodásból való kiküszöbölésével lehet megakadályozni a német közgazdaság elnemzetköziesítését. - "anélkül, hogy a tőke elleni harccal veszélyeztetnék a független népi önfenntartás alapelvét." Nemcsak azt a veszedelmet ismerte fel, amit a "Kapital"-ban kifejtett marxista tanok jelentenek egy egészséges nemzeti gazdálkodás szempontjából, hanem még inkább világossá vált előtte, hogy Marx Károly tanai és a szociáldemokraták harcai a nemzeti gazdálkodás ellen egyaránt csak arra szolgálnak, hogy előkészítsék a talajt a nemzetközi pénzügyi és tőzsdei kapitalizmus számára. Elmélyedt ezeknek az előtte még kevésbé ismert kérdéseknek tanulmányozásában, s felismerte Marx "Kapital"-jának tulajdonképpeni alapgondolatait s a belőlük egy egészséges nemzeti gazdálkodásra háruló veszedelmet. Szerencse volt Hitler számára, amikor ezidőtájt azt a megbízatást nyerte, hogy egy akkori müncheni ezredben, mint úgynevezett kiképzőtiszt, előadásokat tartson a katonáknak. Azt a tapasztalást szerezte, hogy tud "szónokolni" s így sikerült neki sok száz, sőt ezer bajtársában a szunnyadó szeretetet népük és hazájuk iránt újból felébreszteni s egyúttal a fegyelmet megerősíteni. Egy napon azt a parancsot kapta Hitler, állapítsa meg egy minden jel szerint politikai egyesülés mibenlétét, amely a "Deutsche Arbeiterpartei" néven gyűlést akart tartani. Ezen az összejövetelen késztetve érezte magát arra, hogy szembeszálljon egyik szónokkal, aki Hitler megdöbbenésére Bajorországnak Poroszországtól való elszakítását propagálta. Fellépése szemmelláthatólag kellő hatást gyakorolt, mert egy hét múlva meglepetésére azt közölték vele, hogy felvették a párt tagjai közé s meghívták annak bizottsági ülésére. Nem tudta, bosszankodjék vagy nevessen, némi megfontolás után azonban mégis elment. Tényleg arról volt szó, amitől félt: az egyesületesdi legbosszantóbb formájáról. E kis körben mégis nyílt számára lehetőség: talán módja lesz teremteni valamit saját felfogása szerint. Amit itt meghirdetni lehetett és kellett, az nem választási jelszó volt, hanem egy új világnézet. Világnézet? Mit értett ezalatt? Sokan mosolyognak ezen a kifejezésen és német filozófusok találmányának minősítik. S ez mégsem elvont fogalom. A szó a személyes élmény alapján szerzett alapvető szemléletet jelenti az emberek magatartásával és cselekvési módjával szemben. Irányító elgondolás a természet életének és az emberéletnek benső összefüggéséről. Ez az irányító szemlélet teszi lehetővé, hogy annak alapján megállapítsuk a dolgok értékét és rangját, s hogy az életet értelemmel töltsük meg. A nemzeti szocializmus világszerte a faj és a vér alapértékeitől függő szemlélet az ember létének tartalmát és célját illetően, egyúttal pedig a cél is, amely szerint cselekedeteit irányítja és a törvény, amely ezt a cselekvést meghatározza. Hitler a "világnézet" szót úgy definiálja, mint "annak az elhatározásnak ünnepélyes kifejezésre juttatását, hogy minden cselekvésnek egy bizonyos kiinduló szemlélet, valamint látható irányzat szolgál alapul. Ez a szemlélet lehet helyes vagy helytelen, de kiindulópont az élet mindennemű jelensége és folyamata iránti állásfoglalásban, és ezáltal minden cselekedet kötelező törvénye." Tehát nem elméleti, hanem ugyancsak gyakorlati dolog. A francia forradalomból keletkezett liberalizmus, a marxizmus világnézete. Természetesen nagyon kevés ember van, akinek világnézete világos és határozott. A legtöbb embernek csak véleményei vannak, amelyek a körülményekhez és az illető jelleméhez képest változnak. De hányan vannak, akikben olyan alapvető felismerés él, amely keserű és édes gyümölcse személyes élményeknek, amely húsává és vérévé vált, úgy, hogy az mint iránytű, tévedhetetlen biztonsággal határozza meg ítéleteit és cselekedeteit? Hogy az a kis csoport, amely Hitlert tagjává nevezte ki, ebben az értelemben nem volt világnézetileg felvértezve, azt azonnal átlátta. De nem éppen ez a pártalakulásoktól való függetlensége s az új ideálok utáni bizonytalan keresés volt az a talaj, amelyből saját világnézete számára toborozhatott? Két napi töprengés és megfontolás után elhatározásra jutott és jelentkezett, mint a "Deutsche Arbeiterpartei" tagja, ahol a hetes számot nyerte el. Azt hitte, hogy ezzel ugródeszkát nyert a nyilvánosság és a hathatós politikai munka számára. Nyilvánosságról azonban alig lehetett beszélni. Senki sem törődött ezzel a kis politikai egyesüléssel. Hitler mégis megingathatatlan konoksággal követte tervét. Tüzes szónoklatai lassanként hallgatóságot csalogattak hozzá. A marxisták is hegyezték a füleiket: itt veszedelem fenyegette tanaikat. Szavakkal nem lehetett ezt a veszélyt elhárítani, az öklök erőszakát kellett igénybe venni. Hitler felkészült erre. Már megszervezett egy kis csoport erőteljes fiatalembert teremvédő alakulattá, többnyire volt frontkatonákat, akik az ő és az általa előadott politikai tanoknak feltétlen hívei voltak. Az volt a feladatuk, hogy minden kísérletnek, amely gyűlésüket erőszakkal akarja szétkergetni, erőszakkal szegüljenek ellen. 1920 februárjában egy tömeggyűlésen akarta pártja számára a döntő sikert kivívni. Nevük volt már: "Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei" (NSDAP). "Nemzeti és szociális, rokonfogalmak. Elhatároztuk ennek a mozgalomnak megalakításakor, hogy (minden intelem dacára)... nemzeti szocialistának kereszteljük el. Azt mondottuk magunkról, nemzetinek lenni jelenti legelsősorban a nép iránti határtalan, mindent átölelő szeretettel cselekedni, és ha szükséges, meghalni érte. Szociálisnak lenni pedig jelenti az államnak és a népi közösségnek olymódon való felépítését, hogy minden egyes a népi közösségért cselekedjék s éppen ezért át kell hatva lennie ennek a népi közösségnek helyességétől és becsületes jóravalóságától, hogy azért meg is tudjon halni." Hogy a népi világnézetnek határozott és mindenki által érthető fogalmazását adja, kidolgozott egy programot, amely huszonöt pontba foglalta össze a párt követeléseit s a többi vezető tagok megrökönyödésére kibérelte a müncheni Hofbräuhaus ünnepi nagytermét, amely majdnem kétezer személyt tudott magába fogadni, ő maga is tartott tőle, hogy ez túlságosan optimista elhatározás volt. Amikor azonban kevéssel a gyűlés megnyitása előtt a terembe lépett, szíve majdnem kiugrott az örömtől: a hatalmas helyiség tömve volt emberekkel, és ami még jobban megörvendeztette: a teremnek több mint a felét szemmel láthatólag kommunisták és független szociáldemokraták foglalták el. Kétségkívül azzal a szándékkal, hogy az új, veszedelmes mozgalomnak gyors véget vessenek. Alig kezdett el Hitler, mint második szónok, beszélni, már felviharzottak a közbeszólások. Heves összetűzésekre került a sor, de Hitler hűséges háborús bajtársai bátran verekedtek a rendzavarókkal és végre is helyreállították a nyugalmat. Hitler tovább beszélhetett. Egy félóra múlva a kommunisták lármáját és ordítozását túlharsogták a helyeslő kiáltások. "És most - ismerteti Hitler ennek a nagyjelentőségű gyűlésnek a végét, - elővettem a programot és legelső ízben kezdtem el kifejteni. Negyedóráról-negyedórára mindinkább háttérbe szorítottak a tetszésfelkiáltások a közbeszólásokat. És amikor végre a huszonöt tételt pontról-pontra a tömeg elé tártam és felszólítottam, hogy mondjon ítéletet fölöttük, akkor mindinkább fokozódó ujjongással fogadták el egyiket a másik után, egyhangúlag és ismét mindig egyhangúlag, s amikor az utolsó tétel is megtalálta így az utat a tömeg szívéhez, ott volt előttem a terem telve emberekkel, akiket egy új meggyőződés, egy új hit, egy új akarat tett egységessé". A programra huszonöt pontja, amelynek az volt a célja, hogy a fiatal mozgalom elgondolásait a széles néprétegek előtt közérthetővé tegye, a következőképpen hangzik:
"1. Követeljük valamennyi németnek egy Nagy-Németországban való egyesítését a népek önrendelkezési jogának alapján.
Szó szerint felsoroltuk ezt a huszonöt pontot, mivel a nemzeti szocializmus, mint látni fogjuk, a programot nemcsak mint koncot vetette oda a népnek, hogy azt mindössze demagóg izgatására használja fel. Valamennyit betű szerint a legkomolyabban értették, ezt bizonyítja az éppen olyan komolyan vett huszonötödik pont. De még meggyőzőbben igazolja ezt az a tény, hogy a nemzeti szocializmus, miután a hatalmat megszerezte, kétségtelenül arra törekszik, hogy ezt a 25 pontot lényeges tartalmukban megvalósítsa s nagy részüket már meg is valósította. Csak akkor lehet ennek a programnak egész hord-erejét és jelentőségét felmérni, ha megismertük azt a szellemet és formát, ahogyan ez a megvalósítás folyik. A program tanulmányozása tehát megérdemli a legteljesebb figyelmet. A nemzeti szocialisták most hetente rendezték nyilvános gyűléseiket, ahol Hitler a háborús felelősségről, a békeszerződésekről és más politikai témákról beszélt, amelyeket agitatorikus szempontból célszerűeknek, vagy elvi szempontból szükségeseknek tartott. Különösen a versaillesi szerződés volt akkoriban a kormány számára kínos téma. A marxisták minden ez ellen intézett támadást a köztársaság ellen irányuló támadásnak és a reakciós, vagy monarchista felfogás jelének minősítettek. Mihelyt Hitler erről a tárgyról beszélni kezdett, viharzottak a közbeszólások: "És Breszt-Litovszk?" Hitler már felismerte, hogy ellenfelei rendszeresen előkészülnek arra, hogy mindig visszatérő közbeszólásaikkal lehetőleg megzavarják gondolatmenetét. Ő azonban méltó ellenfélnek mutatkozott ezzel a jól fegyelmezett propagandával szemben. Megtanulta, hogy mindennemű ellenvetéssel úgy lehet a legkönnyebben elbánni, ha az ember maga hozza elő a témát és maga cáfolja meg. A békeszerződésről tartott előadásainak most már nem azt a címet adta, hogy "A versaillesi békeszerződés" hanem "A versaillesi és breszt-litovszki békeszerződések", amelyekről hallgatóinak a marxista jelszavak következtében tökéletesen hamis értesülései voltak. Mindenekelőtt arra mutatott reá, miben különbözik egymástól a két békeszerződés. /A versaillesi és a breszt-litovszki békeszerződések közötti különbségre nézve lásd Heinrich Rögge "Hitler, Friedenspolitik und das Völkerrecht" című könyvet (17. o.)./ S ennek az lett az eredménye, hogy nem lehetett többé Breszt-Litovszkot kijátszani Versailles ellen. Ez csak egy példa a sok közül. Ezek a nemzeti szocialista gyűlések, mint arra már utaltunk, korántsem voltak békés egyesületi összejövetelek. Hitler súlyt helyezett arra, hogy külsőségek útján is, például feltűnően piros plakátokkal, kihívja ellenfeleit. Ennek az lett a következménye, hogy mind több szociáldemokrata és kommunista jelent meg a gyűlésein, természetesen azzal a célzattal, hogy kiabálásukkal belefojtsák a szót, s a gyűlést szétugrasszák. Éppen ez volt az, amit a nemzeti szocialisták ki akartak provokálni, hogy ezzel minél több embert tegyenek figyelmessé propagandájukra. A gyűlés szétugrasztását természetesen meg kellett akadályozniuk. Ezt csak úgy érhették el, ha a marxista terrorral szembeállították a nemzeti szocialista terrort. "Szemet szemért, fogat fogért" ez volt a jelszó és most, hogy a párt egy sereg markos védelmező fölött rendelkezett, módjában volt mindig gyakrabban és állandóan nagyobb termekben rendeznie gyűléseiket. Végre bemerészkedett a jóval több mint 6000 embert befogadó müncheni Krone cirkuszba is. A marxisták tomboltak dühükben. 1921 november 4-én, amikor a nemzeti szocialista müncheni Hofbräuhaus dísztermében egy különösen hatásos propagandagyűlést terveztek, elhatározták a marxisták, hogy ezzel a kellemetlen konkurenssel egyszer s mindenkorra leszámolnak, s a gyűlést feltétlenül erőszakkal zavarják szét. A nemzeti szocialistáknak csak a teremőrség 46 tagja állott rendelkezésre. Amikor Hitler belépett a Hofbräuhaus előcsarnokába, látta, hogy a terem túl van zsúfolva, éppen ezért a rendőrség lezárta. Az ellenfél túl korán jelent meg, a nemzeti szocialisták hívei kívül maradtak. Hitler bezáratta a nagyterembe vezető ajtókat és a 46 embert felsorakoztatta maga előtt. Közölte velük, hogy valószínűleg ma következett be először az az alkalom, amikor hűségüket a mozgalommal szemben ha törik, ha szakad, be kell bizonyítaniuk és hogy a termet senki közülük el nem hagyhatja, ha csak holtan nem viszik ki onnan. Ő maga is a teremben fog maradni és meg van győződve arról, hogy senki sem fogja közülük cserbenhagyni; ha azonban észrevenné, hogy valamelyikük gyávának bizonyul, akkor személyesen fogja letépni a karszalagját és fosztja meg a pártjelvénytől. Azután felszólította őket arra, hogy a gyűlés megzavarásának legcsekélyebb kísérletével szemben is azonnal lépjenek fel abban a tudatban, hogy a legjobb védelem a támadás. Amikor a terembe lépett, számtalan gyűlölettől eltorzult arc fordult feléje. Kiáltások hangzottak, hogy ma végeznek a nemzeti szocialistákkal és egyszer és mindenkorra betömik a szájukat és más hasonlók. Hitler, aki mint rendesen, egy vendéglői asztalon állott, tulajdonképpen teljesen hallgatósága közé került. Előtte és oldalán csupa ellenfele ült és állott: nagy, robusztus férfiak és legények, München legismertebb gyáraiból. Igyekeztek minél inkább közelébe férkőzni s elkezdtek söröspoharakat gyűjteni, oly módon, hogy újból és újból sört rendeltek, a kiürített korsókat pedig az asztal alá helyezték, így egész ütegeit gyűjtötték össze a hajító fegyvereknek. Hitler másfél óráig nyugodtan beszélhetett s úgy látszott, mintha a helyzet urává vált volna s a gyűlés zavarására összetoborzott társaság vezetői már egész nyugtalanul és idegesen próbálták embereiket feltüzelni. Amikor Hitler egy közbeszólásra némileg megfontolatlan formában vágott vissza, kiadták a jelt a támadásra. Egy ember hirtelen egy székre ugrott s elordította: "szabadság", amire a marxisták rárohantak a nemzeti szocialistákra. Pillanatok alatt pokoli lárma töltötte be az egész helyiséget, számtalan söröskorsó repült a levegőben a verekedők fejéhez. Ropogtak az eltört széklábak, s a szétroncsolt söröspoharak. Ebben a tébolyító spektákulumban Hitler nyugodtan állva maradt asztalán, kivédte a feléje repülő söröskancsókat és megelégedéssel szemlélte, mint teljesítik fiai kivétel nélkül kötelességüket. Alig nyitották meg a marxisták a küzdelmet, amikor a nemzeti szocialista rohamcsapat tagok nyolcas-tízes csoportokban, mint a farkasok vetették rá magukat ellenfeleikre és nekifogtak, hogy a teremből kiverjék őket. Öt perc múlva már valamennyiüket vér borította el. Húsz percig tartott ez a pokoli lárma, akkorra már valamennyi ellenfelüket, akik 7-800-an lehettek, kikergették a teremből, le a lépcsők aljáig, ekkor hirtelen a terem bejáratánál két pisztolylövés dördült el a pódium felé, és most vad pufogtatás kezdődött. Ez a rohamcsapatokat még hevesebb fellépésre lelkesítette. További öt perc alatt az utolsó rendzavarókat is kirepítették. A terem olyan volt, mintha gránát csapott volna belé. A vérző rohamcsapatosokat bekötözték, vagy elszállították. Amikor a nyugalom helyreállott, a gyűlés vezetője kijelentette: " A gyűlés tovább folyik. A szó az előadót illeti", és Hitler tovább folytatta beszédét. Az 1921 november 4-iki terem-csata után a teremvédelem rendfenntartó csoportja győzelmének maradandó emlékéül a Sturmabteilung = SA nevet nyerte. Az SA kiképzésének az tett a célja, hogy tagjait a nemzeti szocialista eszme megingathatatlan meggyőződésű híveivé nevelje. Fegyelmét a legerőteljesebben megszilárdították. Nem akart sem fegyveres organizációvá, még kevésbé titkos szervezetté válni. Éppen ezért kiképzését nem katonai, hanem pártszempontok szerint irányították, s hogy elejétől fogva elvegyék minden titkos jellegét, különleges, azonnal felismerhető ruházattal látták el. Nem összeesküvő banda akart lenni, hanem a marxizmus ellen irányuló megsemmisítő világnézeti harcot és az új nemzetiszocialista népi állam felépítését kellett szolgálnia. 1922-ben a mozgalom már tekintélyes számú egyenruhás század felett rendelkezett. Az SA első nagyhatású demonstrációja 1922 késő nyarán történt a müncheni Königsplatzon, ahol hat század csatlakozott két zenekarral és 15 zászlóval München hazafias szervezeteihez, hogy az úgynevezett köztársaságvédő törvény ellen tiltakozzék. Ennek az egyenruhás csapatnak megjelenése hallatlan lelkesedést váltott ki a lakosság körében. A vörös köztársasági Schutzbündlerek megkíséreltek az ellenük felvonuló oszlopokkal szemben terrorral fellépni, azonban véres fejjel szétszórták őket. A nemzeti szocialista mozgalom ezzel első ízben bizonyította be elszántságát, amellyel a maga részére is jogot követelt az utca igénybevételére, holott ez eddig a vörösök monopóliuma volt. A legközelebbi alkalom, amikor ezt a szándékukat még érthetőbben bebizonyították, mint a müncheni Königsplatzon, ugyanez az év októberében történt, amikor a "népi szervezetek" Koburgban "német napot" akartak rendezni. Hitlert is meghívták s ő elhatározta, hogy nyolcszáz SA-ember kíséretében utazik Koburgba. Koburgba érkeztekor arról értesült Hitler, hogy a szociáldemokrata és kommunista párt megtiltotta a nemzeti szocialistáknak, hogy zászlókkal és zenével zárt menetben vonuljanak a városba. Hitler erre századaival zeneszó és lobogó alatt masírozott be Koburgba. Egy többezer főből álló tömeg csapatát ordítozással és kurjongatással fogadta: "Gyilkosok!", "banditák!", "gazemberek!" és más hasonlókat kiáltoztak. Az SA-emberek ezzel nem zavartatták magukat. Ekkor a marxisták kövekkel kezdték bombázni a felvonulókat. Most már az SA türelme is végetért. Tíz percig záporoztak az SA ütlegei a zavargókra s az utcákat csakhamar megtisztították a marxistáktól. Este is súlyos összetűzésekre került a sor. Most aztán az SA rövid úton elbánt ellenfelével. Már a következő reggelre letörték a vörös terrort, amelytől Koburg évek óta szenvedett. A marxisták tomboltak. Munkások ezreit hívták össze ellen-tüntetésre. Erre Hitler az SA-férfiakat, akik időközben másfélezer főre szaporodtak, felvonultatta a térre, ahol a marxista tüntetésnek le kellett volna zajlania. Ennek az lett a következménye, hogy legfeljebb néhány száz tüntető jelent meg, akik egész csendesen viselkedtek, vagy gyorsan elpárologtak. A vörös terror által megfélemlített városi lakosság mintegy gonosz álomból ébredt fel. Sőt annyira nekibátorodott, hogy a nemzeti szocialistákat ujjongó kiáltásokkal ünnepelte. Még egy incidens történt a pályaudvaron: a vasúti személyzet vonakodott a nemzeti szocialistákat elszállítani. Erre Hitler közölte a főkolomposokkal, hogy az SA minél több vörös boncot fog elfogni és magával vinni, a vonatot viszont maguk indítják el. Természetesen nem vállalhatnak felelősséget, hogy ez szerencsétlenség nélkül fog megtörténni. Mire a vonatot szerfelett pontosan elindították. A nemzeti szocialista mozgalom híre most már gyorsan elterjedt. Hitler fáradhatatlan a weimari kormány elleni harcban s a küzdelemben a kormány ama törekvéseivel szemben, hogy a köztársaságot védőtörvényekkel mentsék meg a jobb-és baloldali radikálisok rohamaitól. Letartóztatják, hetekig fogságban tartják; mihelyt szabadlábra kerül, a harcot ugyanazzal a kíméletlen hevességgel folytatja. Beszédeit mind viharosabb lelkesedés fogadja. Állandóan növekvő hallgatótömegek áramlanak feléje. Az intellektuelek ezt egyáltalán nem képesek megérteni. Nem találják meg beszédeiben azt, amit ők "szellemnek" neveznek. Az úgynevezett "képzett emberek" gyakran mosolyognak e beszédek felett, amelyek előttük könnyen-érthetőségüknél fogva túlságosan banálisnak látszanak. Hitlernek, mint szónoknak a sikere kiforrott valóságérzetében és abban a lélektanilag biztos ösztönben gyökeredzik, hogy beszédeit mindig hallgatóságának szellemi színvonalán tudja tartani. Ezt a művészetét alaposan átgondolta és tudatosan fejlesztette ki. Erre nézve figyelemreméltó megjegyzéseket tesz könyvében, s Lloyd Georgeot hozza fel a zseniális népszónok példájául. "Az államférfinak népéhez intézett beszédét nem azzal a benyomással kell mérnem, amit egy egyetemi tanárban idéz elő, hanem azzal a hatással, amit az népére gyakorol" - állapítja meg. Hitlerben különleges erővel és tökéletességgel összpontosultak bizonyos tulajdonságok, amelyek minden embert, aki nem csontosodott belé valamely politikai sémába, élénken megmozdítottak s végül magukkal ragadtak. Ő elejétől fogva tisztában volt azzal, hogy a népet, a tömeget kell megnyernie, ha győzedelmeskedni akar. Ezt csak úgy érhette el, ha úgy beszélt, hogy mindenki, a legegyszerűbb ember a faluról, vagy az utcáról is megérthette. Ezért még nem kellett a jó és helyes gondolatokban szegénynek lennie. A hatalom átvétele előtti beszédei meggyőzően világosak és népszerűek, anélkül, hogy azokat a legkevésbé is demagógiának lehetne ócsárolni. De ha igényesebb közönség előtt beszélt, vagy beszél, mint az később a birodalmi gyűlésen és sok más alkalommal történt, beszéde a mondatszerkesztés és a kifejezés egyszerűségével tűnik ki, ami a magasabb képzettségű publikumra is kedvező benyomással van, s azonkívül tempójával is, amelyet gyakorta diktál, a kevésbé iskolázott hallgatót is mindig magával ragadja. Ért ahhoz, hogy a vezető gondolatokat a legnagyobb világossággal fejtse ki s minden megállapítását azonnal követi a megokolás: először, másodszor, harmadszor. Sohasem elvont, beszédeiben sohasem él klisészerű fordulatokkal, nem retten vissza a nyersességtől, nem egyszer a gorombaságtól sem, s mindig a valóság szilárd alapján áll, akkor is, ha a hétköznapból az eszmék birodalmába emelkedik. De nemcsak a hallgató értelmét és tárgyi érdeklődését köti le. Ami nagy szónokká teszi, az mindenekfölött beszédeinek benső átérzettsége, szellemének teljes odaadása - valósággal megszállottsága - amely vulkánná változtatja, úgy, hogy hallgatóját, akarva-nem akarva, bensőjében ragadja meg annak a becsületes és bátor meggyőződésnek ereje, amely ebből a hamisítatlan emberségből feléje árad. /Hitetlen akadékoskodtok gúnyosan kérdezték, ki dolgozza ki Hitler beszédeit. Azt, hogy mennyire megállja helyét Hitler, mint szónok, minden külső segítség nélkül, ragyogóan bizonyítja egyebek mellett az új birodalom első birodalmi gyűlési ülésén elmondott beszéde, amikor Wels szociáldemokrata képviselőnek állításait - aki megkísérelte a szociáldemokrata párt működését kedvező megvilágításba helyezni -, annyi felháborodással, szatírával és iróniával utasította vissza, hogy meggyőző erőben hozzá hasonlót Bismarck ideje óta nem hallottak./ És még egy más tényben rejlik beszédei mély hatásának titka; olyan tényben, amely a propaganda törvényeinek és a széles néprétegek lélektanának világos ismeretéből fakad. Hitler ugyanis gondosan ügyel arra, hogy nemcsak egy adott közönségnek, hanem az egész népnek, - amelyet meg akar győzni, - a figyelme szét ne forgácsolódjék, hanem mindig egyetlen ellenfélre összpontosuljon. "Minél egységesebben történik egy nép akaratának harcbavetése", mondotta egyszer, annál nagyobb lesz egy mozgalom magnetikus vonzóereje s annál hatalmasabb megmozdulásnak lendülete". Ezért szólal meg minden beszédében csak meghatározott számú, azonban annál zengőbb szavú harang s ezeknek zúgó hangját fáradhatatlanul hallatja. Újból és újból felriasztja a német népi öntudatot: "Ébredj Németország!" és rázza néptársai szociális lelkiismeretét: "A közérdek a magánérdek előtt!" s szüntelenül beleedzi a népbe, hogy a marxizmus a halálos ellensége, és a marxizmus s a zsidóság egy. Azonban a retorikának ez a csodálatos művészete sem lehetett volna egymagában elég, ilyen hihetetlenül rövid idő alatt az emberek ezreinek és tízezreinek felrázására és megnyerésére s számtalan közömbösnek, sőt ellenfélnek lelkes hívekké való átváltoztatására. Más, eddig talán ismeretlen, vagy eléggé figyelembe nem vett varázsszereknek is kellett még lenniük, amelyek ezt a csodát véghezvitték. Valóban voltak ilyenek, s alapjukban véve igen egyszerű dolgok, csak még eddig nem jutott eszébe egyetlen államférfinak, vagy politikusnak sem, hogy igénybe vegyék. Annak előfeltételei, hogy ezek az eszközök kifejtsék hatásukat, adva voltak a politikai helyzetben. A német nép a háború, vereség, éhínség, szűkölködés, ellenséges elnyomatás és kiszipolyozás, infláció és a legkeservesebb kiábrándulás következtében olyan lelkiállapotba jutott, amely minden üdvöt ígérő tan iránt, legyen az kommunista nihilizmus, vagy vallásos hitbuzgóság, fogékonnyá vált. Készek voltak mindent elfogadni, ami radikális változást ígért. És most valami sokkal erősebb és nagyobb következett be: nem egy eljövendő mennyország puszta ígérete - erről 1918 november óta éppen elég harsona zengett és hangzott el, - nem, hanem egy könnyen megérthető, valószerű tény megnyilatkozása, amely mindenkit érintett s amelynek beteljesülése éppoly magától értődő, mint boldogító volt. Egyszerre ráébredtek, hogy nem áll többé magában, nincsen elhagyatva és nincs örök ínségre utalva az, aki megtalálta annak a lelki és testi hazának az útját, amely mindenkinek erőt és biztonságot ad: az utat a népi közösség anyai ölébe. Hogy Hitlernek sikerült ezt a tetszhalálba süllyedt nemzeti érzést újból életre és virulásra kelteni, ez volt a varázskulcsok egyike, amelyekkel néptársainak szívéhez férkőzött. Nemzeti érzés, amelynek semmi köze sem volt a hagyományos patriotizmushoz, amely nem hiúságban, hódítási és dicsőségvágyban, elbizakodottságban és uralkodni akarásban gyökerezett, hanem önzetlen odaadásban az ősök és élettársak, az ország és a rokonság, röviden: a közösség iránt. A népnek mintegy kötés esett le a szeméről, hogy alapjában véve mégis hatalmas, zárt egységet alkot és hogy ennek az egységnek erejétől minden átok, ami a háborús felelősségből, jóvátételekből, osztályharcból és pártoskodásból háramlott reá, kezd elsüllyedni a semmiségbe. Azoknak, akik Hitlert hallgatták, megnyílt a szemük, hogy van valami, ami kézzelfogható és valóságos s egyben titokzatosan mélyértelmű, ami mindannyiukat egybekapcsolja: a vér közössége. Ha Hitler "vért" mondott, többet értett alatta, mint a piros nedv anyagát. Ezzel a szóval egy meghatározott jelleg, egy körülírt életszemlélet és világnézet, egy faj szimbolikus zászlaját bontotta ki. Rohan Antal herceg írja "Schicksalsstunde Europas" című művében: "A nemzetiszocializmus egyik legnagyobb-szerű eredménye volt, amikor elérte azt, hogy egy egész nagy népet a vér nemesítésének ideáljára kötelezzen". A vér és a faj az egyesek és a népközösség szempontjából oly mélyreható jelentőségének megvilágítása kellett, hogy rendkívüli hatást gyakoroljon arra a népre, amely erős zsidó elidegenedés alatt sínylett, és amelynek természetes, vérségét védő ösztöneit, egy nemzetközi és nemzetellenes irányzatú sajtó gyöngítette, s elvont illúziók zavarták. Szellemdús és professzori viták iránt, hogy a fajiság fogalma tudományos szempontból még egyáltalán nem tisztázódott s így például a zsidókérdést csak dilettánsok vehetik komolyan, a népnek nem volt érzéke. Jobban bízott megérzésében, mint az elméleti spekulációkban. /Rohan K. A. írja "Schicksalsstunde Europas" c. könyvében (343. o.): "Amennyiben pedig a faj fogalma még nem volna tudományosan feltárva, az nem a faj létezése ellen szól, hanem a tudomány képessége ellen. Mert minden ária, még a zsidóbarát is tudja, és pedig ugyanazzal a biztonsággal, amiként tudja, hogy él: a zsidó valami más, valami fajidegen./ A népnek még mindig élő vérségi ösztönét a nemzetiszocializmus faji programja nemcsak újjáélesztette a legszélesebb rétegekben, hanem a legünnepélyesebb formák között igazolta is. És még egy dolog tette bámulatossá Hitler propagandáját: nem ígért a népnek semmit, semmiféle aranyhegyeket, sem a szükség azonnali megszüntetését, sem az élet biztonságát. Ellenkezőleg: óva intett az illúzióktól és a túlságos reménykedéstől. Sem nem csábított híveket magához, sem nem ajánlotta önmagát vezérükül. Amikor a "népbiztosok tanácsa" 1918 november 9-én kibocsátotta "Mindenkihez!" bombasztikus felhívását, ez a kiáltvány spékelve volt a legtúlzottabb ígéretekkel: A kapitalizmus legyőzve! Minden munkásnak igazságos jutalmazás! Munka és kenyér mindenkinek! Általános politikai felemelkedés! Igazi szabadság, szépség és méltóság! Ezzel szemben Hitler az 1922 július 28-i tömeggyűlésen: "Aki ma a mi oldalunkon a nép vezére, igazságos Isten, az ugyan nem nyerhet semmit, hanem inkább elveszíthet mindent. Aki ma a mi oldalunkon küzd, az nem szerezhet babérokat, még kevésbé gazdag javakat, sokkal inkább végezheti a börtönben". És 1923 május 4-én: "Felmerül a kérdés: van-e alkalmas vezéri személyiség? A mi feladatunk nem a személyt keresni. Ezt az ég vagy adja, vagy nem adja. A mi feladatunk: megteremteni a kardot, amit forgatni fog, ha megjelenik. A mi feladatunk: a diktátornak, ha eljön, olyan népet adni, aki megérett számára!" Első politikai fellépésétől kezdve egyetlen pillanatig sem közönséges becsvágy, /hogy becsvágya milyen jellegű, azt egyik nyilatkozata mutatja, amely a néptörvényszék előtt 1924 március 27-én tartott záróbeszéd során hangzott el: "Higgyék meg nekem, hogy én nem tartom érdemesnek egy miniszteri állás után törekedni. Nem tartom nagy emberhez méltónak, ha a nevét csak azzal akarja a történelemben megörökíteni, hogy miniszter lesz. Ez még azzal a veszéllyel is járhatna, hogy más miniszterek mellé temetik, elég ha megemlítem Scheidemann és Wutzlhofer nevét. Nekem nincs kedvem ezekkel egy kriptába kerülni. Ami első naptól fogva a szemeim előtt lebegett, ezerszerte több volt, mint miniszterré lenni. A marxizmust akartam szétrombolni. Ezt a feladatot meg is fogom oldani, és ha megoldottam, egy miniszteri cím csak nevetség volna számomra... Nem szerénységből akartam akkoriban "dobverő" lenni; ez a legnagyobb valami, a másik csekélység."/ sem holmi személyesen önző indító ok, hanem mindig csak egy: az egész lényét eltöltő és marcangoló szenvedély népe és hazája iránt. Németországnak az idegen uralomtól való felszabadítása az elnyomatás leggyalázatosabb esztendejében, a Ruhr-megszállás idején is annyira fölébe emelkedik előtte minden más kívánságnak és reménységnek, hogy a Cuno kancellár által meghirdetett passzív ellenállás helyett aktív nemzeti ellenállást követel, mert hiszi, hogy e katasztrófa után a végleges felszabadulás következik. Mert meg van győződve arról, hogy a világ felháborodva a franciák eljárásán éppen ezt várja a németektől. A tömegek, amelyek hallgatták, tudják, hogy kész az eszméért, amelyért harcol, életét is feláldozni, mint ahogy ő is elvárta ezt a mozgalom híveitől. És ez megnyerte számára az utolsó kételkedőket is. /"A mai köztársaság meghal abban a pillanatban, amikor ezek közül a demokrata köztársaságiak, pacifisták stb. közül egy sem lesz hajlandó a parlament lépcsőin elesni. A mozgalom fel fog emelkedni, mert el van határozva arra, hogy eszméiért rálépjen az utolsó útra." (1923 augusztus 21-i beszéd.)/ A szégyenteljes Ruhr-tragédia, következményeivel, az inflációval, az éhínséggel és öngyilkossági járvánnyal, a mindinkább fenyegető kommunista veszedelem és a kormány tehetetlensége ennek a veszedelemnek elhárításában, a "dobverő" Hitlert, aki beszédeivel ki akarta ragadni a népet tűrő passzivitásából, a forradalmár Hitlerré változtatta, aki a kormány megbuktatását tervezi s megkísérli ennek véghezvitelét. 1923 őszi elszánt cselekvésének végső okai még nincsenek teljesen tisztázva, minthogy ellenfeleinek politikai ármánykodása minden részletében még nem ismeretes. Két tény nyilvánvaló: először, hogy Hitler növekvő népszerűsége és a tömegek fölötti hatalma nemcsak a berlini kormányférfiakat, hanem Bajorország állami főbiztosát, dr. von Kahrt is nyugtalanítani kezdte. Münchenben tehát kitervezték, hogy szövetkeznek Hitlerrel, nemcsak szemmeltartása végett, hanem - ha szükséges volna - ártalmatlanná tétele céljából is. Másodszor kétségtelen, hogy a bajor államférfiak is ellenzékben állottak a birodalmi kormánnyal szemben, ha más okból is, mint Hitler. Von Kahr monarchista volt s adandó alkalommal, mint a monarchia (a Wittelsbach ház) helytartója, függetleníteni akarta Bajorországot a birodalomtól, azaz Poroszországtól. Hitlert az államforma közvetlenül nem érdekelte. /Németország sorsa nem a köztársaságtól, vagy a monarchiától hanem a köztársaság, vagy a monarchia belső tartalmától. Ami ellen én küzdök, az nem az államforma, mint olyan, hanem a gyalázatos tartalom." (Hitler beszéde a néptörvényszék előtt 1924 március 27-én.)/ Az ő felfogása szerint az 1918 novemberi összeomlás nem volt jogi alap: a weimari köztársaságot nem ismerte el. Sőt hajlandó volt a bajor trónörököst tájékoztatni a forradalom tervéről. Ő azonban nem a bajor királyi ház visszaállításáért, hanem elsősorban a berlini novemberi kormányzat ellen harcolt. Mi következik, ha ezzel a kormánnyal leszámoltak, azt döntse el a jövő. Hitler von Kahrt becsületes embernek tartotta, akinek a szavában bízni lehet, de nem tartotta annak a férfiúnak, aki a német nép nagy várakozásait be tudná tölteni. Óriási rohammal fog nekiindulni, - állapította meg magában róla, - hogy amikor harcra kerül a sor, összeroskadjon. Von Kahr mellett azonban ott állott két másik férfi is, akinek akaraterejére és bátorságára számított Hitler: a bajor hadosztályok parancsnoka, von Lossow tábornok és von Seisser ezredes. Hitler kész volt támogatásukra. Azonban a három emberrel folytatott tárgyalása végtelenségig elhúzódtak. Akartak is kezdeni valamit, nem is akartak. Hitler türelmetlen lett. Biztos volt benne, hogy ugyanarra a célra törekszenek, mint ő: a birodalmi kormányt eltávolítani s helyébe egy antiparlamentáris, tiszta nemzeti érzésű kormányt állítani. Egyben az volt a határozott benyomása, hogy hiányzik belőlük a kezdeményezésre az akarat, s azt szeretnék, ha nem egy őáltaluk előidézett esemény, a viszonyok hatalma, más szavakkal: Hitler erélyes fellépése kényszerítené őket az elpártolásra. Hogy esetleg már megelőzően elhatározták titokban nemcsak a visszahúzódást, de az államcsíny fegyveres rendőrséggel való meghiúsítását s Hitler megsemmisítését, csapdába csalva őt, erről Hitlernek sejtelme sem volt. Az 1923 november 8-án a Bürgerbräuban tartott gyűlésen, ahol Kahr, Lossow és Seisser beszéltek a néphez, Hitler embereivel benyomult a terembe, a birodalmi kormányt letettnek nyilvánította s von Kahrt a tömeg ujjongása közben kinevezte Bajorország helytartójává. Ludendorffot, aki Hitlerhez csatlakozott, hadügyminiszterré nevezték ki. Von Kahr mélyen megindulva nemcsak beleegyezik, hanem odanyújtja Hitlernek mindkét kezét s hosszan és melegen a szemébe néz. Ekkor hallja Hitler, hogy az egyik laktanyában még ellenállnak. Odasiet. Mire visszatér, Kahr, Lossow és Seisser eltűntek. Becsületszavukat adták Ludendorffnak, s az elengedte őket. A három áruló közben a 19. gyalogezred laktanyájába sietett s onnan egy drótnélküli-táviratot intéztek "Mindenkihez" a következő szöveggel: "Von Kahr országos főbiztos, von Lossow tábornok és von Seisser elutasítják a Hitlerpuccsot. A Bürgerbrau gyűlésen fegyveres erővel kikényszerített állásfoglalás érvénytelen. Vigyázat a fenti nevekkel való visszaéléssel szemben. Von Kahr, von Lossow, von Seisser." Hitler és Ludendorff még másnap reggel is meg voltak győződve arról, hogy a véderő és a rendőrség az ő oldalukon áll, s elhatározták, hogy a közvélemény állásfoglalásának megismerése céljából bevonulnak a városba. Figyelmeztették őket, hogy esetleg lőni fognak reájuk. - Erre Ludendorff: "Masírozunk!" és Hitlerrel együtt a nemzetiszocialisták élére állott. "A Ludwigsbrückén, - így adja elő Hitler 1924 február 26-án a néptörvényszék előtt - fellépett ellenünk a rendőrség s élesre töltött; amikor továbbhaladtunk, ez a rendőrkordon kettévált... A Marienplatzra vonultunk, ahol óriási tömeg köszöntött ujjongva... A Residenznél egy erősebb rendőrkordon tartóztatott fel bennünket. Polgári ruhában voltunk s egyikünknek kezében sem volt pisztoly. Ekkor eldördült egy karabélylövés s utána egy sortűz. Scheubner lezuhant és magával rántott, úgy éreztem, mintha eltaláltak volna. Megpróbáltam felegyenesedni. A lövöldözés azután abbamaradt. Nem láttam magam körül, csak halottakat. A földön egy magas úr feküdt fekete kabátban, vértől borítva s én meg voltam győződve, hogy Ludendorff. Csak később tudtam meg, hogy Ludendorff életben maradt." Ez a váratlan fegyveres rajtaütés szétszórta a tüntető menetet. Tizenhat résztvevő esett el. Ludendorff valóságos csoda révén sértetlenül lépte át a rendőrök láncát. Hitlert súlyos sérülésével bajtársai a Staffelsee mellett Uffingba vitték. Itt tartóztatta le egy erős rendőrcsapat november 11-én és szállította Landsberg várába. 1924 március 27-én a néptörvényszék előtt az utolsó szó jogán tartott beszédében megsemmisítő bírálatot gyakorolt az 1918. évi összeomlás és a hatalmon lévő kormányzat fölött. Hangoztatta, hogy amit ő és hívei cselekedtek, nem volt felségsértés, még kevésbé az ország elárulása, hanem ellenkezőleg: kötelességüket teljesítették. /"Amit cselekedtünk, azt nem mint demagógok cselekedtük, azzal a tudattal, hogy ennek meg kell történnie, ha belepusztulunk is, nem pedig abból kiindulva, vajon kivívjuk-e a győzelmet. Abban a tudatban cselekedtünk, hogy kötelességünket teljesítjük és így is tettünk." Vesd össze fejtegetéseivel a forradalom jogosultságáról a "Mein Kampf-ban./ Azt követelte, hogy bajtársait, akik a vádlottak padján ültek, mint büntetleneket mentsék fel. Ők feltétlen engedelmességre tettek esküt, a felelősség tehát csak őt illeti, akinek engedelmeskedniük kellett. Beszédét a következő szavakkal fejezte be: "Nem önök fognak ítéletet mondani mifölöttünk, uraim, hanem a történelem örök ítélőszéke, amely ítélkezik az ellenünk emelt vád felett, ítéletüket, amit hozni fognak, ismerem. Az az ítélőszék azonban nem fogja feltenni velünk szemben a kérdést: követtünk-e el felségárulást vagy nem? Az az ítélőszék fog ítélni felettünk, a régi hadsereg tábornok-szállásmestere, tisztjei és katonái felett, akik, mint németek a legjobbat akarták hazájuknak, akik küzdeni és halni készek voltak. Nyilvánítsanak ezerszer bűnösnek bennünket, a történelem örök ítélőszékének istennője mosolyogva tépi szét az ügyész vádját s a törvényszék ítéletét: mert ő felment bennünket." 1924 április 1-én felségárulás címén öt évi várfogságra ítélték, amit Landsberg erődjében kellett kitöltenie. Itt, a fogházban jutott végre sokéves izgalmas pártharcok után békéhez és nyugatomhoz, hogy számot vessen magával. Itt írta meg eddigi életének és fáradozásainak vallomásait s foglalta össze politikai meggyőződését a terjedelmes, programjellegű "Mein Kampf" művében, amely három elemet sűrít magába: életrajzot, politikai programot és világnézetet. Aki ezt a művet alaposan áttanulmányozta, csak annak volna szabad Hitler és a nemzetiszocializmus irányában véleményt alkotnia. Természetszerűen olyan politikai viszonyokra vonatkozó megnyilatkozásokat is tartalmaz, amelyek ma már nem állanak fenn. Állítólag javasolták volna neki ezeknek a helyeknek megfelelő átdolgozását. Ezt elutasította, s teljes joggal. A könyv történelmi dokumentum, amelynek elvi álláspontja nem szenvedett és nem is tűr semmiféle változtatást. /Landsbergben diktálta Hitler akkori magántitkárának, a későbbi helyettes pártvezérnek, Rudolf Hessnek a "Mein Kampf" első kötetét. A második kötetet csak 1926-ban fejezte be Obersalzbergben. Az első kötet 1925 július 18-án jelent meg 10.000 példányban, a második 1926 december 14-én. 1940 augusztusáig 10 millió példányt adtak el. A könyv fordítása a következő nyelveken jelent meg: angol (egy külön amerikai kiadáson kívül), dán, norvég, olasz, portugál, svéd, spanyol, magyar. Számos német város és község egy-egy különösen szép kiállítású könyvvel megajándékoz az esküvő alkalmával minden új házaspárt./ 1924 december 20-án elbocsátották Hitlert a várfogságból. Alig szólalt fel azonban első ízben nyilvánosan, Münchenben 1925 február 27-én, a bajor kormány március 9-én máris beszédtilalom alá helyezte. Több más ország követte a példát. Ezeket a tilalmakat csak 1927-ben és 1928-ban vonták vissza. Mialatt Hitler a fogságban ült, Németországban gazdasági szempontból döntő fordulat történt. Helfferich és Schacht javaslatára 1927 november 15-én bevezették az u.n. Renten-markot s az infláció egycsapásra véget ért. A pusztítás azonban, amit hátrahagyott, elrémítő volt. A német nép elveszítette egész vagyonát, ha nem feküdt dologi javakban. A népesség tehetős rétegei túlnyomó részükben proletárizálódtak. A materiális infláció folytatódott a lelkiekben is. A háború, vereség és éhínség következtében elpetyhüdt nép nem értette át a végzetes hatásait annak, ami most következett. Az amerikai magas pénzügyi világ úgy érezte, hogy most jött el az ő napja. Vissza akarta kapni a pénzét, amit a szövetségeseknek kölcsönzött. (Németországot e célból olyan állapotba kellett helyezni, hogy eleget tehessen jóvátételi kötelezettségeinek. Ennek előmozdítására Amerika tőkét akart invesztálni Németországban. Ez kapóra jött a németországi üzletcsinálóknak. Határtalan tobzódás kezdődött a kölcsönökkel. A parvenük típusa a konjunktúrának bizonyos túlhajtott formáját idézte elő s hogy mindez lényegében csak látszatvirulás, ezt a nép nem vette észre. A tartozások fizetésének biztosítására az amerikai Rufus Dawes tervet dolgozott ki, amelyet az egyik new-yorki közgazdasági lap joggal nevezett nemzetközi csődgazdálkodásnak. Ezzel a tervvel a német jóvátételi rabszolgaság politikai területről a gazdaságira tolódott el. A francia erőszakpolitika diktatúráját követte a magas pénzügyi körök diktatúrája. A mesterségesen előidézett virágzási idő azonban hamarosan csúfos véget ért. Miután a nagykapitalizmus 18 milliárd márka kölcsönt helyezett el Németországban, hirtelen elzárta a pénzpiacot a német hitelek elől. /Találóan jellemezte ezt az eljárást a norvég Arvid Broderson: "Először hallatlan hadisarcokkal kipréselik az országot, aztán külföldi kölcsönökkel ismét felpumpálják. Más szavakkal: a kikényszerített politikai adósságokat önként vállalt magánadósságokká változtatják."/ Hitler eközben töretlen energiával kezdett hozzá pártjainak újjáépítéséhez. Már az 1924 május 4-iki birodalmi gyűlési halasztásokon érzékeny vereséget szenvedett a weimari koalíció; a szociáldemokraták 173 mandátuma százra olvadt le, a demokratáké 39-ről 28-ra, a néppárté 66-ról 44-re, míg a német nemzetiek 67-ről 106-ra, a nemzetiszocialista szabadmozgalom pedig, amelyhez Hitler hívei is tartoztak, 3-ról 32-re növekedett (ezek között 9 nemzetiszocialista). Viszont a kommunisták is 62 mandátumot verekedtek ki az eddigi 15 helyett. Igazi lendületbe akkor jött a nemzetiszocialista párt, amikor Hitler 1925 március 11-én ismét beszélhetett a nyilvánosság előtt. Pártja nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Hindenburgot április 26-án birodalmi elnökké választották. És most özönlöttek az új hívek a pártba. 1924 nyarán a nemzetiszocialisták nürnbergi birodalmi pártján már 30.000 barnainges vonult el Hitler előtt. Bár az egész német nyelvű sajtó igyekezett agyonhallgatni a nemzetiszocializmust, seregei hétről-hétre szaporodtak. Az 1928 május 20-i birodalmi gyűlési választásokon, amikor a szociáldemokraták váratlan sikert értek el és mandátumaikat 153 főre emelték, a nemzeti szocialisták első ízben nyomultak be a birodalmi gyűlésre 12 mandátummal. A következő nürnbergi pártnapon, 1929 augusztusában a párttagok száma már 150.000-re emelkedett és 60.000 SA-ember menetelt négy órán át a Führer előtt. Hitler vezetése alatt a nemzetiszocialisták a népgyűlések ezrein toboroztak eszméiknek híveket és harcosokat a weimari koalíció ellen. A "Stahlhelm", a frontkatonák alakulata, amelyet Franz Seldte még 1918 végén alapított, s amely a tilalmak és üldözések ellenére már több, mint százezer tagot számlált, szövetkezett a nemzetiszocialistákkal és a német nemzetiekkel, hogy a Young-terv elfogadását meggátolják. Ez a pénzügyi terv, miután a Dawes-terv végrehajtása lehetetlennek bizonyult, végre megállapította a német fizetések végösszegét, azt 59 évre osztotta be. 1966-ig évente 2050 milliót kellett volna fizetni, 1966-tól 1988-ig csökkenő skálával 1700-tól 897 millióig, együttvéve összesen 100.000 millióig. A három jobboldali párt megpróbálta népszavazás útján elhárítani a Young-terv végrehajtását. Majdnem hat millió német kívánta az elutasítást. A résztvevőknek ez a száma nem érte el teljesen az alkotmány által előírt létszámot. 1930 március 12-én a birodalmi gyűlés 265 szavazattal 192 ellen elfogadta a Young-tervet. A jobb és baloldal küzdelme közben tovább tombolt. Türingiában 1930 elején sikerült a nemzetiszocialisták első nagy előretörése: dr. Frick belügyminiszter és népnevelési miniszter lett. Ugyanez év szeptember hónapja meghozta a nemzetiszocialisták újabb győzelmét: 107 képviselővel vonultak be a birodalmi gyűlésre. Bekövetkezett a gyászos 1931-es év. Az 1930 márciusában birodalmi kancellárrá kinevezett Brüning, a centrum vezetője, hasztalan küzd szükségrendeletekkel és a birodalmi gyűlés feloszlatásával a növekvő káosz ellen. 1931 júniusában a kormánynak ki kell nyilatkoztatnia, hogy Németország nem képes a Young-terv teljesítésére, minthogy a külföld az összes hiteleket, amelyekre Németország számított, visszavonta. A nemzetiszocialisták és kommunisták véres harcokat folytatnak az utca birtokáért. Hitler barnaingeseit fanatikus önfeláldozási készség hatja át. /A kommunista támadásoknak összesen 413 nemzetiszocialista áldozatul a nemzetiszocialista eszméért folytatott harcban (beleértve az ostmarkiakat is)./ Rettenthetetlenül folytatják toborzó munkáikat a vörös front hadiszállásain. Minden egyes helyére, akit lelőnek, százan lépnek elő. A kommunisták az egész Németországot behálózták titkos szervezeteikkel, s iskolázott és felfegyverzett seregeik csak a jelt várják a rohamra. És a nép? Stegemann "Weltwende" című művében ezeket mondja: "A német nép belefáradt az okoskodó játékokba. Adósságok nyomasztó súlya alatt, a konjunktúrától cserbenhagyva, fáradozásaiban és munkájában megcsalatva, s felkavarodva lelke mélyéig, ez a nép többé nem a kétséges államháztartás biztosításáért, sem a még inkább kérdéses reformokért küzdött, még csak nem is meztelen létéért, hanem a legmélyebb nyomorúságból a csillagok felé fordulva egy új életformáért és ideális célkitűzésekért. Ekkor már belsőleg kész volt a forradalomra." A terror és a szükség felszíne alatt észrevétlenül érlelődött már a német nép lelki átváltozása. Brüning birodalmi kancellár, akit akkor még Hindenburg teljes bizalmával ajándékozott meg, részben az események kényszere folytán, részben saját hibájából a nemzetiszocializmus ellensége lesz. Abban tévedett, hogy nem értette meg ezt a mozgalmat s egy fokra helyezte a kommunizmussal, vagy bármely más államellenes felforgató kísérlettel. Nem tudta, vagy nem akarta látni, hogy Hitler taktikája 1930 óta megváltozott és bár érzületében ugyanaz a forradalmár maradt, mint megelőzőleg, már nem egy maréknyi rohamcsapatos élén állott, hanem mint milliók választott vezére akart győzni. Brüning egy emlékirattal fordult "az NSDAP felségáruló üzelmei" ellen, s már 1930-ban bíróság elé állíttatott a birodalmi véderőhöz tartozó hadnagyokat, akik a párt tagjai voltak. Hitler, akit mint tanút hallgattak ki, úgy vallott, hogy a nemzetiszocialista mozgalom nem készül erőszakos felforgatásra, hanem törvényes úton akar hatalomra kerülni. 1923 november 8-ika megtanította arra, hogy ez az egyetlen út, amellyel valódi és tartós eredményt lehet elérni. Ez időtől kezdve rendíthetetlenül kitartott a törvényesség alapelve mellett. 1931 október 10-én fogadja Hindenburg első ízben a nemzetiszocialisták vezérét. Ez azonban nem akadályozza meg, hogy a berlini rendőrség ugyanazon napon ne zárja be az SA-otthonokat. Mind bonyolultabban és veszedelmesebben szövődnek az események fonalai egymásba és egymás ellen. Támadások és ellentámadások egymást követik. A következő 1932. évet a leghevesebb választási küzdelem tölti be. A birodalmi elnök választásánál az egyébiránt egymással ellenséges pártok szövetkeznek, csak hogy Hitler birodalmi elnökké való választását megakadályozzák. Ennek az egységes pártfrontnak ellenére Hitler az első választási menetben 13.3 millió szavazatot nyer Hindenburg 18.6 millió szavazatával szemben, a második menetben 13.4 milliót Hindenburg 19.3 millió szavazata ellenében. Hindenburgot ezzel újból megválasztották. Közvetlenül ezután Brüning újabb hibát követ el: tilalmat bocsát ki az SA és az SS ellen, elrendeli, hogy a NSDAP irodáit és iratait foglalják le, otthonait és konyháit zárják le, új, bonyolult programot dolgoz ki, hogy a szükségen és a zűrzavaron úrrá legyen. Tudja, hogy már a birodalmi gyűlésben sem bízhat. El van határozva arra, hogy egy elnöki-kabinettel kormányozzon, mert azt hiszi, hogy még mindig bírja Hindenburg teljes bizalmát. Ebben azonban téved. Az agg birodalmi elnök felismerte, hogy a nép többé nem hajlandó a birodalmi kancellárt támogatni. Elválik Brüningtől és tanácskozásra hívja meg Hitlert. Azt akarja, mondja itt, hogy egy olyan birodalmi kancellárt nevezzen ki, aki nem pártvezető. Hitler, mint politikus, a helyzethez méltónak mutatkozik. Nem akarja feltolni magát. Ráér várni, kijelenti, hogy pártja hajlandó az új kormányzatot tolerálni, ha a párt ellen kibocsátott tilalmakat feloldják és visszanyeri a jogot az utca fölött. Tudja: hogy amire támaszkodik, és amire mint jövendő birodalmi kancellár támaszkodni fog - a nép hatalma - még a birodalmi elnök tekintélyénél is többet jelent. Új ember, Franz von Papen lesz a birodalmi kancellár, aki a birodalmi gyűlést feloszlatja. Az 1932 július 31-i új választások a nemzetiszocialisták példátlan győzelmét jelentik. 230 képviselővel vonulnak be a birodalmi gyűlésbe. Két héttel később Hindenburg ismét magához hívatja Hitlert, s felajánlja neki a kormányzatban a vice-kancellári tisztséget, meglepetésére Hitler az ajánlatot minden további nélkül elutasította. Nem akarja a kabinetbe való belépésével Papen politikáját támogatni. Az ő számára, aki olyan programot képvisel, amely egészen mást akar, mint mindazok, akik eddig megkísérelték kormányozni a birodalmat, csak egy lehetőség van: vagy a hatalom teljessége, vagy semmi. Saját pártja is türelmetlenkedni kezdett. Sürgetik, hogy végre lásson hozzá a dologhoz, ő azonban tudja, mit cselekszik és szilárd marad. 1932 novemberében Németország politikai helyzete annyira kiélesedik, hogy minden pillanatban katasztrófától tartanak. November 6-án zajlanak le a birodalmi gyűlés választásai. Ezeknek eredményeként a nemzetiszocialisták 34 mandátumot veszítenek, míg mindkét marxista párt lényegesen szaporítja képviseletét. Hitler ellenfelei triumfálnak. Hitler azonban nem engedi megtéveszteni magát: jól tudja, hogy pártja még a két millió szavazat elveszítését is el tudja viselni. Tudja, hogy az ő ideje jönni fog - így vagy úgy. Berchtesgadenbe utazik, hogy felkészüljön az új harcra. És neki volt igaza. November 17-én Papen bejelenti visszalépését. November 19-én és 21-én Hindenburg megkérdezteti Hitlertől, "hogyan és milyen feltételek mellett tudna az általa vezetett kormány biztos és munkaképes többséget szerezni a birodalmi gyűlésen?" Ezzel nemzeti koncentráció kormányára gondolnak. Hitler gondolkodási időt kért. Négy napon át állt üzenetváltásban a birodalmi kancelláriával. Akkor megadta válaszát. Ez, mint mindig, világos és határozott: javasolja a birodalmi elnöknek, hogy az őt, Hitlert minden előfeltétel és a birodalmi gyűlési többség előzetes megállapítása nélkül bízza meg a kormány kialakításával s ennek elnöki teljhatalmat bocsásson rendelkezésére. Hindenburg erre nem tudja elhatározni magát, mert nézete szerint egy ilyen kizárólagosságra beállított párt vezetőjének elnöki kormánya feltétlenül pártdiktatúrává alakulna át. Az izgalom, a nép körében, robbanásig feszült. Az úton, amely a "Kaiserhofból", ahol a nemzetiszocialista vezetőség főhadiszállása van, a birodalmi kancelláriáig ujjongó néptömegek özönlik körül Hitler kocsiját. Avagy nem érkezett-e el szerencséjének csúcspontjára? Miért állít feltételeket? Hajlíthatatlan akaratereje legyőzi a párt türelmetlenségét. "Hozniuk kell engem, ha ma nem, akkor egy néhány hét, vagy hónap múlva, ők nem boldogulnak magukban tovább." Ő maga látja a szakadékot, amelyet ez a kísértés megnyitott előtte, s változatlanul kitart: mindent vagy semmit! Más veszedelem is fenyeget, a kommunizmus tanai olyan köröket is befolyásuk alá kerítettek, amelyek eddig elutasítóan álltak velük szemben: a népiskolát és az intellektuelleket. Hitlernek minden erejét meg kell feszítenie a harcra. Ismét elkezdi propagandarepüléseit valamennyi német országban; minden nap beszél, gyakran öt, hat ízben, különböző helyeken. Híveinek ezrei támogatják felvilágosító munkájában. Valamennyien hetekig, hónapokig majdnem megszakítás nélkül úton vannak. Alvásra alig lehet gondolni; egy vagy néhány órának kell elégségesnek lennie, hogy megóvja őket a váratlan összeroppanástól. Joseph Goebbels, a későbbi propagandaminiszter, a "Von Kaiserhof zu Reichskanzlei" című könyvében eleven, valósággal izgalmas képét adja ezeknek a propaganda-utaknak. Szinte érthetetlen, hogyan bírták ki ezeknek a férfiaknak az idegei és testi ereje ezt a teherpróbát összeomlás nélkül. Talán, mert értettek ahhoz, hogy kevés esti szabad órájukban, amikor nem hívta őket a kötelesség, a művészet révén találják meg a kikapcsolódást. Ha egy ilyen estén valamelyik távoleső helyen véletlenül, vagy előzetes megegyezéssel találkoznak, szögre akasztják a politikát. Zenélnek, vagy - nagyobb városokban - meghallgatnak egy Wagner-operát, vagy a Führer mesél fiatalságának idejéből és tanulóéveiből. Egy ilyen repülés alkalmából a következő évben Joseph Goebbels, aki Hitlert számtalan propagandarepülésen kísérte el, ezt jegyezte naplójába: "Sűrű hófergeteg miatt majdnem hatezer méter magasba emelkedtünk. Már valamennyien csak oxigénpalackok segélyével tudtunk lélegzeni. Útitársaink nagyobb része zöld és sárga a légzési nehézségektől, csak a Führer változatlan és nincs egy pillanatig sem bárminő segédeszközre utalva. Mindnyájunk előtt csoda, hogyan bírja a testi és lelki megpróbáltatásokat. Az a benyomásunk, mintha mindez nem is érintené. Nem dohányaik, nem iszik, csak vegetáriánus kosztot eszik, egyszerűen él, mint bárki a népből, nincs más szórakozása és pihenése, mint a munkája és feladata." Eközben december 3-án Schleicher tábornokot nevezték ki birodalmi kancellárrá. Ügyetlen kísérletet tesz, hogy a nemzetiszocialistákat megnyerje magának és Hitlert Berlinbe hívja megbeszélésre. Hitler nem szándékozik a meghívásnak eleget tenni. Ehelyett 1933 január 4-én Franz von Papennel tárgyalt Kölnben. Ez utóbbi felismerte Hitler jelentőségét s elő akarja segíteni útját a hatalom felé. Schleicher még egy kísérletet tesz: felajánlja Hitlernek az államtanácsi elnökség újonnan létesítendő magas méltóságát, amit Hitler hidegen elutasít. A nemzetiszocialista párt harci szervezete, most minden vonalon támadásra indul a kommunizmus ellen. Január 22-én a berlini SA egy nagy Horst-Wessel-ünnepélyre /Horst Wessel fiatal diák volt, 1929 óta Sturmführer az SA-ban, csakhamar híressé vált idealizmusa és bátorsága révén s különösképpen kihívta maga ellen a kommunisták gyűlöletét. 1930 január 14-én kommunista szobaadónője árulása folytán kommunisták rohanták meg a és lelőtték. 1930 február 23-án halt bele sebeibe./ a Bülov-téri Karl Liebknecht-ház elé vonult fel, amelyet a kommunisták erőddé építettek ki, titkos földalatti folyosókkal és fegyverraktárakkal. A nép nyugtalansága és izgalma veszedelmes mértékűre növekszik. A politikus-tábornok nem bírja tovább. Január 28-án Schleicher beadja lemondását. Most már senki más nem maradt, akinek bátorsága és képessége volna átvállalni a felelősséget, mint Hitler. Papen ügyesen helyreállítja az összeköttetést közötte és a birodalmi elnök között. 1933 január 30-án zajlik le a döntő tanácskozás a birodalmi elnöknél. Hindenburg magához hívatta Göringet. A "Kaiserhofban" a nemzetiszocialista vezetőség törzsét lélegzetvisszafojtott feszültség tölti el. Hitler maga is a "Kaiserhofban" tartózkodik. Végre visszaérkezik Göring. Azonnal látni rajta, mi történt: Hitlert kinevezték birodalmi kancellárrá. Mindnyájan némák a megindultságtól. Mindenik megszorítja a Führer kezét, aki azt teljes komolysággal, minden szó nélkül nyújtja oda nekik. "Odakint a Kaiserhof előtt tombolnak a tömegek" - jegyzi Goebbels naplójába. - "Az ezrek tízezrekre növekednek. Végtelen emberáradat özönli el a Wilhelmstrasset... Hét órakor Berlin felzavart hangyabolyhoz hasonlít és ekkor kezdődik a fáklyásmenet. Végeláthatatlanul, vég nélkül, este hét órától éjjel egy óráig menetelnek az emberek a birodalmi kancellária előtt... Az ujjongás leírhatatlan. Fenn, ablakában áll a birodalmi elnök... Méltóságteljesen és misztikus varázsba burkolózva..." Most még korai volna az államférfiról beszélni. Hitler még a forradalom vezére. Előbb rendet s az új munka számára alapot kell teremtenie, mielőtt a rendszeres felépítés megindul. A helyzet a birodalomban egyelőre nem olyan szilárd, hogy a nemzetiszocializmus pozícióját teljesen biztosnak tekinthetné. Még 1933 január 31-én is lelőnek az utcán négy nemzetiszocialistát. Az első döntő jelentőségű intézkedés a birodalmi gyűlés feloszlatása. Az új választásokat március 5-ére írják ki. A nemzethez intézett kiáltványában a birodalmi kormány kifejti programját: "A nemzeti kormányzat népünk gazdasági újjászervezésének nagy művét két nagyszabású négyéves tervvel oldja meg: megmenteni a német parasztot a nemzet ellátási-, s ezzel létalapjának fenntartása céljából, megmenteni a német munkást egy hatalmas és átfogó támadással a munkanélküliség ellen." Míg az új birodalmi gyűlés összeül, a fő feladat még mindig az óriási méretekben felfokozott választási harc, amelynek szervezésében Joseph Goebbels csodálatraméltó teljesítményt végez. Eközben a kommunisták továbbra is véres terrorcselekményekben tombolják ki magukat. Hitler városról-városra repül s beszél parasztok, munkások, bányászok, polgárok laptudósítók és kiállításlátogatók előtt. A hallgatók tíz- és százezrei mindenütt frenetikus ujjongással ünneplik. Göring ezalatt kíméletlen gyorsasággal teremt rendet a porosz államban, amelynek szociáldemokrata kormánya éveken át hadilábon állott a birodalmi kormányzattal. Február 27-ének éjszakáján váratlanul felhangzik a riadó: "Ég a birodalmi gyűlés palotája!" Egy fiatal hollandi kommunistát, van der Lubbét tetten érnek. Ugyanezen éjjel két SA-embert ismét agyonlőnek az utcán. A kormány most már kérlelhetetlenül intézkedik: a németországi kommunista pártot betiltják, számos letartóztatást foganatosítanak. /Annak az anyagnak alapján, amit a kommunista fészkekben tartott házkutatásoknál foglaltak le, megállapították a következőket: terrorcsapatokat kell alakítani egész kétszáz főig. Ezeknek lehetőleg - és Stahlhelm egyenruhában teherkocsikon rajtaütéseket kellett intézniük boltok, áruházak és nemzeti párthelyiségek ellen. SA-Stahlhelmvezetők hamisított parancsaival felszólításokat intéztek illetéktelen fegyverhasználatra és felforgatásra, míg a rendőrségtől hamisított parancsokkal páncélkocsikat stb. akartak kicsalni. Kezesekül vezető személyiségek és rendőrtisztviselők stb. fiait és gyermekeit akarták foglyul ejteni. Február 23-án utasítást adtak a munkásság fölfegyverzésére és a terror mindennemű formájára. A "fegyveres felkelés művészetének" ("Kunst des bewaffneten Aufstandes") utasításaiban megállapították, hogy a sík vidéken, nyolcezer különböző helyen fel kell gyújtani a majorokat a rendőrségnek a városokból való kicsalatása céljából. Egyidejűleg nyolcezer más helyen vonatokat és gyárakat kellett volna fölrobbantani és életfontosságú üzemeket szétrombolni. Fegyverként egyelőre minden eszközt fel kellett volna használni, késtől a bokszerig, forró vízig és tégláig. Semmiféle emberiességet sem volna szabad tanúsítani még asszonyokkal és gyermekekkel szemben. Találtak arra vonatkozó utasításokat is, hogy a kormányzó pártok tagjai által látogatott helyiségek ételeibe mérget keverjenek s vezető személyiségek ellen merényleteket kövessenek el./ Február 28-án a birodalmi elnök rendeletet bocsát ki "a nép és állam védelméről". Ezzel a weimari alkotmány úgynevezett alapjogait további intézkedésig hatályon kívül helyezi. Megnyílik a lehetőség a személyes szabadság, a szabad véleménynyilvánítás, sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési jog korlátozására, valamint a levél-, posta-, távíró- és telefontitok terén való beavatkozásra, házkutatásra és elkobzásokra, a tulajdon korlátozására, az idevonatkozó törvényes határokon kívül is, ha a népközösség java és biztonsága megköveteli. /Fontos ennek a rendeletnek 2. paragrafusa: Ha valamelyik országban (a német birodalomban) a közbiztonság és rend helyreállítására a szükséges rendszabályok nem történtek meg, akkor a birodalmi kormány időlegesen átveheti az ország legmagasabb hatóságának hatáskörét. Ezzel a birodalmi kormány jogi alapot nyert nemcsak arra, hogy az államellenes pártok bomlasztó törekvései ellen fellépjen, hanem az országok partikularisztikus kormányainak ellenzékiségével szemben is. Ennek a paragrafusnak sürgős szükségességét azok a majdnem forradalmi viszonyok indokolták, amelyek az utolsó weimari időkben alakultak ki a birodalmi kormány és az egyes országok kormányai között. Erre nézve egyik hajmeresztő példa a következő eset: Amikor az egyes országokba az egységes birodalmi kormányzat érdekében birodalmi biztosokat (Reichskomissare) akartak kinevezni, a "Bayrische Volkspartei" vezetője kijelentette, hogyha a birodalmi biztos Bajorországba jönne, már a határon letartóztatnák. Mert ha a birodalmi kormány nem tiszteli az alkotmányt, akkor Bajorország szabaddá válik s olyan államformát választhat, amilyent akar./ Március 5-én a nemzetiszocialisták 17,264.000 szavazattal 288 mandátumot szereznek a birodalmi gyűlésen. A német nacionalisták és a Stahlhelm 52 mandátumot nyernek. A szociáldemokraták 120, a centrum 73 képviselőt választ. Minthogy a kommunisták eltűntek, Hitler "nemzeti koncentrációs kormánya" 123 főnyi többséggel rendelkezik. A valóságban máris nemzetiszocialista a kormány, mert ők egymagukban, s nem a konzervatív német-nemzetiek és az acélsisakosok a vitathatatlan szellemi vezetők. A mozgalomban, amelyet 13 év előtt hét ember kezdeményezett, most 17 millión vesznek részt. Joggal írhatta Hitler 1923-ban könyvében: "A kisebbség akkor csinál történelmet, ha ez a számbeli kisebbség az akarat és elhatározó erő többségét testesíti magában." Hindenburg, a birodalmi elnök döntően a nemzetiszocialista mozgalom oldalára áll: március 12-én hivatalosan megadja a törvényesség jelét, amikor elrendeli, hogy ezután a fekete-fehér-piros és a horogkeresztes zászlót együttesen kell felvonni a birodalom szimbólumaként. /A birodalmi gyűlés 1935 szeptember 15-i ülésén hozott törvénnyel a mozgalom lobogóját, a horogkeresztet a Harmadik Birodalom egyetlen zászlójává nyilvánították./ Most aztán módja van a kormánynak, ha eleinte csak lépésről-lépésre és óvatosan is, forradalmi programjának megvalósítására. Mielőtt azonban hozzákezdenének a törvényalkotó rendszabályokhoz, a hatalom átvételét ünnepélyes formában ki kell hirdetni és kifejezésre juttatni. Ez 1933 március 21-én történik meg a potsdami helyőrségi templomban, a birodalmi gyűlés ünnepélyes megnyitásával, amit Goebbels méltó szép formában rendez meg. Ez az aktus szentesíti az egész világ előtt, hogy a forradalom minden vonalon győzedelmeskedett. Rövid beszéd után az agg tábornagy átadja a szót a fiatal birodalmi kancellárnak. Hitler mélyhatású beszédben utal az új nemzeti életakarat felébredésére, felsorolja az időszerű nagy feladatokat s szavait ezzel a fogadalommal fejezi be: "Helyre akarjuk állítani a német nép szellemének és akaratának egységét! Fel akarjuk építeni az igazi közösséget, a német törzsekből, foglalkozási rétegekből, hivatásokból és az eddigi osztályokból. Olyan kiegyenlítését kell megteremtenie az életérdekeknek, aminőt az egész nép jövője követel: parasztokból, polgárokból, munkásokból ismét egy német népnek kell lennie." Milyen betűszerinti és mély értelemben fogta fel Hitler a szellem és az akarat egységének követelését, e pillanatban nagyon sokan aligha sejtették. Hitler jövőszemléletének egész távlatát s alkotó akaratának hajlíthatatlan erejét még nem ismerték. Azt azonban érezniük kellett, hogy nagy horderejű történelmi fordulat történt ezzel a proklamációval. "Amikor Hitler az iratot (amelyből olvasott) összehajtotta", - mondja Hermann Stegemann háborús- és kultúrtörténetíró, "ezer megindult ember fellélegzése hangzott végig az Isten háza előtt. Mélyen megrendülve és könnyező szemekkel nyújtotta oda Hindenburg mindkét kezét. Ez volt a nemzeti megújulás legfelemelőbb órája. Mint ilyen, visszavonhatatlanul és visszahozhatatlanul bekerült a történelembe. Egy pillanatra minden harc, minden kétség elült, az óra csak a nemzeti gyűlés ünnepi zengésére volt beállítva, s az idő ehhez a pillanathoz kötve". Március 23-án tartja a birodalmi gyűlés első ülését a Kroll-operában, szemben a birodalmi gyűlés tűz által elpusztított palotájával. Hitler nagy beszédben körvonalazza kormányának belső és külső politikáját: a munkást meg akarja nyerni a nemzeti államnak, a megtelepedett parasztot a nép legmegbízhatóbb ellátójává akarja felemelni, a középosztályt ismét életképessé tenni s a közgazdaságot visszaadni tulajdonképpeni feladatkörének, amelyet ebben a mondatban formuláz meg: "A nép nemcsak a közgazdaságért él s a közgazdaság nemcsak a tőkéért létezik, hanem a tőke szolgál a közgazdaságnak és a közgazdaság a népnek". Egyben véglegesen leszámol a szociáldemokráciával. Wels szociáldemokrata pártvezető beszédére adott ragyogó válaszában leleplezi ennek a pártnak képmutatását és hazugságát, s szavait így végzi: "Németország legyen szabad, de nem önök által". A külpolitikát illetően kijelenti, hogy Németország nem kíván egyebet, mint egyenlő életjogokat és egyenlő szabadságokat a többi népekkel. Kormányának programja a német szuverenitás visszaszerzése lesz. Háborúra nem gondol. Minden állam boldoguljon a maga ízlése szerint, Szovjetoroszország ügyeibe sem akar beavatkozni, Németországban magában azonban nem tűr kommunistákat. A nemzetiszocializmus megszerezte a hatalmat. Most el akarta foglalni az államot is. E célból fegyverre volt szüksége, amellyel a régit, ami az útjában állott, szétrombolni, s eszközökre, melyekkel az újat, ami ideálként lebegett előtte, felépíteni tudja. Ehhez mindenekelőtt szabad kéz kellett, amelyet nem lehet megkötni és akadályozni semmiféle parlamenti tradícióval. Ezt a célt szolgálta a következő négy évre érvényes "A népnek és a birodalomnak a szükségből való kiemeléséről" szóló 1933 március 23-i törvény, amelyet többnyire röviden "felhatalmazási törvénynek" neveztek. Ez feljogosítja a kormányt, hogy birodalmi törvényeket hozzon, akkor is, ha eltérnek a birodalmi alkotmánytól, amennyiben nem érintik a birodalmi gyűlés és a birodalmi elnök jogkörét. A nemzeti szocializmus ezzel a törvénnyel forradalmának a birodalmi gyűlés részéről való bizonyos legitimálását kívánta. A birodalmi gyűlés ezt kimondta. A szociáldemokraták 94 szavazata ellenében 441 szavazattal, tehát az előírt kétharmad többséggel fogadta el a felhatalmazási törvényt. Most aztán rohamosan követték egymást a fontos törvények, amelyeknek sürgős végrehajtása a forradalom megszilárdítását szolgálta. A forradalom első célja volt: a birodalom egységét biztosítani. Amikor Bismarck a németek második birodalmát megalapította, akkor csak mint fejedelmek és szabad városok (Hamburg, Bréma, Lübeck) "örök szövetségét" alapíthatta meg. A vámokon, a fogyasztási adókon és a postán kívül a birodalomnak nem voltak saját bevételei, s az egyes szövetségi államok hozzájárulásaiból tartotta fenn magát. Fekete-fehér-piros határköveket csak Elsass-Lotharingia és Franciaország között lehetett találni, a többi birodalmi határokon az ott elterülő szövetségi állam színei pompáztak. Bajorország ezen felül külföldön külön követségeket is tartott, s a breszt-litovszki béketárgyalásokon Bajorország külön szavazattal volt képviselve. Az országoknak ugyanígy külön követük volt Berlinben. Sőt 1919-ig Bajorország külön levélbélyegeket is bocsátott ki. A vasutak is az országokéi voltak, nem az államéi. Birodalmi állampolgárság nem létezett, hanem csak porosz, szász, stb. Hitler Adolfnak braunschweigivá kellett lennie, hogy birodalmi német lehessen. Ennek az állapotnak, amelyet megváltoztatni Bismarcknak nem sikerült, most néhány átfogó törvénnyel véget vetettek. Az egész birodalom teljes egyesítése felé az első lépéseket az 1933-as 31-i "Ideiglenes törvény az országoknak a birodalom-való egységesítésére" kiadott rendelkezésen kívül az 1933 április 7-i, úgynevezett "Birodalmi helytartói törvény" /Ez a felhatalmazási törvény alapjában véve csak ott járt új hogy az alkotmány 48. paragrafusát emelte ki különleges törvénnyé. Már a weimari kormány is ismételten gyakorolta ezt az - így pl. 1932-ben csak öt szabályszerű törvényt hoztak, viszont hatvan úgynevezett "szükségrendeletet" adtak ki./ (kiegészítve az 1934 január 30-i, "A birodalom újjáépítéséről szóló törvénnyel") és az ugyanebben a tárgyban hozott 1935 január 30-i törvény jelentették. /A "hatóságok kiépítésének egységesítéséről" szóló 1939. július 5-i törvény alapelvként mondja ki, hogy az országok hatóságai egyúttal a birodalomnak is hatóságai./ Ezek a törvények megteremtették az egész birodalmi területen az egységes államvezetést s végleg elintézték az ősi német bajt: a partikularizmust. Az egyes országok felségjogának megszüntetésével azonban nem szándékoztak sem centralizmust, sem az egyformává gyúrást bevezetni. Habár természetesen megszűnt az, hogy az országok székvárosai autonóm kormányok vagy parlamenti ülésezések színhelyei legyenek, megőrizték azonban, éspedig fokozott mértékben, jelentőségüket, mint a birodalom közművelődési és gazdasági gócpontjai. A politikai összeolvadás szimbolikus jeleként a német ifjúság az 1933 november 12-ről 13-ra virradó éjjelen kidöntötte az egyes országok között fennálló határoszlopokat. Az országhatárok ez időtől kezdve csak közigazgatás-technikai területi határok, nem azonban felséghatárok.
A következő rendszabály, amelyet a kormány igen sürgősnek tartott, abban állott, hogy a birodalom hatalmas hivatalnoki szervezetét a nem kívánatos elemektől, akik ez elmúlt tizennégy év alatt oda befészkelték magukat, megtisztítsa. Az 1933 április 7-i "A tisztviselői hivatás helyreállításáról szóló törvény" nemcsak a politikailag megbízhatatlan hivatalnokok és marxisták ellen irányult, hanem mindenekelőtt a zsidóság ellen.
Hasonló politikai célt követett az 1918 november 9. és az 1933 január 30. között történt állampolgárosítások visszavonásáról szóló törvény, valamint a "Törvény a német állampolgári jognak megvonásáról és vagyonok bevonásáról". E két törvény azok ellen a zsidók ellen irányult, akiknek sikerült a fent említett időszakban a német állampolgárságot megszerezni, s az emigránsok ellen, akik külföldön Németországot rágalmazták és ellene izgattak. Május 1-én Hitler szimbolikus csapást mért a marxizmusra, amikor elvette tőlük a proletár-ünnepnapot és azt a nép ünnepnapjává avatta. Amint a marxistáktól azoknak legnagyobb bosszúságára a piros zászló monopóliumát, - most közepén a horogkereszttel - elvette, úgy változtatta át azt a napot, amelyen eddig az osztályharcot ünnepelték nemzetközi formában, a nemzeti munka napjává, amelyen valamennyi alkotó munkás egyesül, a gyári munkás, a mérnök, a vállalkozó és a kézműves, a tanító, a tisztviselő és az alkalmazott. Egy nappal később még megsemmisítőbb csapás érte a marxizmust: a német munka oltalmára alakult bizottság parancsot adott az SA-nak, hogy az egész birodalomban szálljak meg az úgynevezett szabad (szociáldemokrata) szakszervezetek /A szabad szakszervezetek szakegyesületei az általános német szakszervezeti szövetségbe ("Allgemeiner Deutscher Gewerkschafts-ADBG) voltak összefoglalva. A marxista szakszervezetekhez tartoztak a "Freie Angestelltenbund" (AFA) és az "Allgemeiner Deutscher Beamtenbund" (DAB) is. Harmadik csoportot alkottak a "Liberales Gewerkschaftsring" és a "Gewerkschaftsbund der Angestellten" (GDA). Hosszabb idővel a háború után alakult meg a szakszervezetek keretén belül a kommunista "Revolutionäre Gewerkschaftsopposition" (RGO). A szakszervezetek elleni harci csoportként a "Nazionalsozialistische Betriebszellenorganisation" (NSBO) működött./ házait és a munkásbankokat, s a szakszervezetek vezetőit tartóztassák le. Ennek az energikus eljárásnak hatására a kézműipar, a nagyipar és a kereskedelem összes többi szakszervezetei és organizációi azonnal önként a párt vezetése alá helyezték magukat, úgy, hogy a német munkafront már május jelenthette a Führernek, hogy nyolcmillió szervezett munkás és a szociális béke elismerésének jeléül a vállalkozás is csatlakozott a munka frontjához. Hogy azokat a pénzösszegeket, amelyeket a marxista szervezetek pártcélokra fizettek ki, a munkásság számára biztosítsák, a szociáldemokrata párt, a szociáldemokrata újságok és a szociáldemokrata harci szervezet, a Reichsbanner vagyonát elkobozták. /Évekig tartó vizsgálat után sikerült megállapítani, hogy a szociáldemokrata szakszervezetek vezető tisztviselői nemcsak a mérlegeket hamisították, elszámolásokat semmisítettek meg, sőt részben semmiféle könyvelést sem vezettek, hanem sokszázezer márkára rúgó összegeket is elsikkasztották és saját javukra külföldre csempésztek/ A pártok azonban még fennállottak, kivéve a kommunistákat. Mindenekelőtt a szociáldemokrata párt, amely központját Prágába helyezte, és onnan nyílt izgatást folytatott a nemzetiszocialista Németország ellen. 1933 június 22-én a kormány betiltotta ezt a pártot, s Németországban agitáló vezetőit letartóztatta. A demokrata állampárt, amely az utolsó választásoknál a szociáldemokratákkal szövetkezett, 1933 június 28-án önként feloszlott. Csak három párt maradt meg: a német nemzeti, a német néppárt és a katolikus centrum. Június 27-én közölte a német nemzetiek küldöttsége a birodalmi kancellárral, a párt elhatározta, hogy aláveti magát a nemzetiszocialista vezetésnek. A néppárt és a centrum önként feloszlottak. Franz Seldte acélsisakos szervezete is beolvadt a nemzetiszocialista mozgalomba. Ezzel valamennyi németországi pártalakulat eltűnt a porondról. 1933 július 14-én törvény tiltotta meg új pártok alakítását s minden erre irányuló kísérletet felségsértésnek minősített. Az első négyéves tervnek, amelyet Hitler május 1-i felhívásában proklamált, legsürgősebb pontja a munkanélküliség elleni küzdelemre vonatkozik. "Német nép", - ezek voltak szavai, - "ne hidd azt, hogy a munkaszerzés problémáját a csillagok között oldják meg! Neked is segítened kell annak megoldásán. Belátásból és bizalommal mindent meg kell tenned, ami munkát teremthet". Ez a felfogás már a nemzetiszocializmus uralomrajutása előtt néhány évvel feléledt néhol a nép körében. Több tucat "munkaszolgálat" működött, amelyeket a nemzetiszocialista munkaszolgálat-organizáció mellett különböző szervezetek és csoportok állítottak fel. Az akkori kormánynak azonban nem volt érzéke a munkaszerzésnek eme formája iránt. Hogy a megelőző kormány mennyire tehetetlenül állott a munkanélküliség problémájával szemben, jellemző erre nézve az a vélemény, amelyet az akkori birodalmi munkaügyi miniszter, Braun egyik bizottsága adott ki. Ebben kijelentették, noha tudatában annak, hogy külföldi kölcsönre többé nem lehet számítani, munkalehetőségek teremtésének egyetlen módja az újabb külföldi kölcsön. Egyúttal azt is megállapították, hogy a munkaszolgálati kötelesség bevezetéséről nem lehet szó, mert a munkalehetőségek előteremtése egyetlen évfolyam számára akkora tőkét igényelne, hogy annak megszerzése a fennálló gazdasági szükségben kivihetetlen. Előnyösebbnek tartották külföldi kölcsönök révén a német gazdasági élet mesterséges felfokozását előidézni, ami a külföldet elkápráztatta és arra csábította, hogy a német teljesítőképességet túlbecsülje (Young-terv!). Ennek a politikának következményeiről a munkaközvetítés és a munkanélküliség elleni biztosítás birodalmi intézményének száraz és józan jelentései megrázó bizonyítékokkal szolgálnak. A munkanélküliség olyan méreteket öltött, hogy az az általános éhínség felidézésével fenyegetett. A kereset nélküliek száma majdnem hét millióra emelkedett. Ha ehhez hozzászámítjuk más támogatásra szorulóknak és családtagjaiknak számát, akkor 21 és fél millióra növekszik azoknak a tömege, akiket támogatással kellett életben tartani. /A "Berliner Tageblatt" 1931 július 15.-i közlése szerint a rendőrségnek deszkapalánkkal kellett körülvennie a közmunkák területét, hogy a dolgozókat a munkanélküliek ezreinek zaklatásától megvédelmezzék, akik ugyanis az ilyen munkahelyek körül szoktak összegyülekezni. Tízezrek népesítették be az országutakat, százezrek jártak koldulni és százezrek töltötték a nyarat sátortáborokban, hogy a lakbért megtakarítsák. A "Frankfurter Zeitung" 1931 július 8.-1 száma leír egy ilyen kolóniát, amely Mannheimban egy szemétlerakó telepedett meg. Ez nyilvános hulladékgyűjtő hely volt, ahol gyárak és egy közeli járványkórház rakták le a szemetüket. Dögszag terjengett ezen a vidéken. A legtöbb ember deszkabódéban lakott, amelyre kátránypapirost szegeztek. Egy hadirokkanté volt az előjog, hogy elsőként vizsgálja meg a szemét "használhatóságát", Így volt ez volt ez igen sok nagyváros szélén. Ládadeszkákból és hullámos bádogból épültek a nyomorúságos kunyhók, amelyekben gyakran népes családok lakoztak. Vagy homokos halmokon barlangokat vájtak ki, mint azt Berlin környékén sok helyen meg lehetett figyelni./ A fentnevezett birodalmi intézmény 1929 évi eladósodása 184 millió birodalmi márkáról 1931-ben 1400-ra emelkedett. 1935-ben a birodalmi intézet nemcsak a saját költségvetési terheit viselte, hanem ezenkívül átvállalta a birodalom és a közületek krízis-gondoskodással kapcsolatos terheit s ezeket ilyen módon összesen 2275 millió birodalmi márkával tehermentesítette. A "munkacsatának", amelyet Hitler február 1-én hirdetett meg, vagyis a munkanélküliség munkaalkalmak teremtésével való leküzdésének két irányban kellett eredményt elérnie: magán-munkaalkalom szerzése révén (a birodalomban lévő valamennyi ház és egyéb épület helyrehozása) és a nyilvános munkaalkalmak teremtése által, mindenekelőtt a műutak átfogó újjáépítésével. Az 1933. július 1-én a munkanélküliség csökkentésére hozott törvényt, amelynek végrehajtására egy milliárd birodalmi márkát bocsátottak rendelkezésre, egy sereg törvény egészítette ki, amelyeknek a direkt munkaalkalomszerzés mellett mindenekelőtt az volt a céljuk, hogy adókönnyítések által a forgalmat fokozzák s különböző gyakorlati és pszichológiai jellegű rendelkezésekkel lendületet adjanak a közgazdasági életnek. Különösen nagyszabású eredményeket ért el az autóutaknak az állam által végrehajtott kiépítése. Évről-évre fokozódott a munka tempója és intenzitása. 1935 május 19. óta, amikor a Frankfurt am Main-Darmstadt vonalat megnyitották, minden nap egy kilométer birodalmi autóút készült el. Ezeknek a munkálatoknak a méreteiről úgy lehet fogalmat nyerni, ha tudjuk, hogy például a Szuez-csatorna 74 millió köbméter elmozdításának földmunkáját követelte meg, míg a birodalmi autóutaknál már 1935 augusztus l-re 170 millió köbméternyi földmunkát végeztek el. Hatását az iparra és a gazdasági életre a következő példák illusztrálják: az úthengerlés forgalma 1934-ben huszonnégyszer akkora volt, mint 1932-ben; a személyautók kelendősége az 1932. évi 40.000-ről 1935-ben 185.000-re emelkedett; ezzel szemben a csődök és kényszeregyezségek 1932. évi száma az építőiparban 1935-re 960-ról száznál kevesebbre esett. A munkanélküliség megszüntetését három szakaszban tervezték, ezek közül az első 1933 nyarán ért véget. Ennek a szakasznak lezárásakor megállapították, hogy a munkanélküliek száma 7 millióról 3.7 millióra csökkent. 1935 januárjában még 2,974.000 keresetnélküli volt, 1936 januárjában 2,520.000, s 1937 áprilisában lépte át először az egy millió határát. A láthatatlan munkanélküliség eltűnt. Koldus és házaló alig fordul már elő. Ezzel szemben a kereseti ágak egész sorában érezhető már a szakmunkások hiánya. /Már a mezőgazdaságban is tetemes munkáshiány mutatkozott, úgy, hogy 1937-ben az aratás biztosítására szükség esetén bevonták a birodalmi munkaszolgálatot is. 1938-ban 32.000 olaszt alkalmaztak a német mezőgazdasági üzemekben, 1939-ben pedig 37.000 munkást. Az olaszok olyan jól el voltak látva Németországban, hogy igen sokan kérték, jövőre is dolgozhassanak üzemvezetőjük alatt. Ugyancsak számos üzemvezető szintén kérte, hogy a régi munkáscsoportot osszák hozzá. A hatalom átvétele idején foglalkoztatott munkások és alkalmazottak száma 11.5 millió volt, ez hat évvel később (1939 január) a régi birodalomban 19.5 millióra emelkedett (1.4 millióval több, mint 1938 februárjában). A munkaerők közül, akik 1938-ban először vállaltak foglalkozást, 700.000 azelőtt sem mint munkás, sem mint alkalmazott nem tevékenykedett. Sikerült tehát egy nagy sereg új munkaerőt megnyerni. Az 1.4 milliós szaporulatból 505.000 volt a nő. Átlag 100 dolgozó férfira esik 46 nő. Az 1938. évi szaporulatnál viszont 56 nő volt 100 dolgozó férfihoz arányítva. 1939 januárjában a dolgozók száma 247.000-rel szaporodott. A munkanélküliek száma a régi birodalomban január folyamán 154.000-el csökkent s a hó végén 302.000 Ez kétharmada a decemberi állapotnak. Munkalehetőség teremtésén főleg a német ipar buzgólkodott. 1932-től 1936-ig az ipari munkások száma 3.7 millióról 6.6 millióra emelkedett, a havi munkaórák száma 600 millióról 1.2 milliárdra, a havi bérösszeg 400 millióról 865 millió birodalmi márkára./ Különböző javaslatok történtek a munkáshiány orvoslására, minthogy ipari tartalék-hadsereg többé nincs, s a még bevethető munkaerő igen csekély. Úgy számítják, hogy 1947-ben a népiskolákat 400.000-nél alig több fiatalember fogja elhagyni, míg 1937-ben még 570.000-en voltak. Járható útnak látszik a néppolitikai szempontból nem jelentős üzemeket és hivatásokat átfésülni és az így felszabadított férfiakat és nőket életfontosságú üzemekben elhelyezni. Ezen az úton már részben elindultak. A másik út: a nem produktív erők átképzése, az oktatási idő rövidítése és az egész tananyag intenzívebbé tétele. Hitler azt az álláspontot képviseli, hogy elsősorban az igénytelenség és a rendszeres korlátozások ideológiáját, a primitívségnek a kommunizmusból eredő kultuszát kell leküzdeni, mert ez elkerülhetetlenül a közgazdaság és az egész élet szétrombolására vezetne. Nem az a fontos, hogy mindenki összehúzódjék, hanem hogy mindenki törekedjék előrejutni és helyzetét javítani. Ez természetesen nem jelentett felhívást a könnyű életre. Ellenkezőleg. Amikor Hitler a népet segítésre szólította fel, akkor ezzel nemcsak arra gondolt, hogy alkotni és produkálni kell, hanem áldozni és lemondani is, amit a közös népi szolidaritás gondolata is megkövetel. "Ha egyik, vagy másik azt mondja, hogy túlságosan meg van terhelve, az embernek mindig adni kell, akkor csak ezt lehet válaszolni: ez az igazi nemzeti szolidaritás lényege. Az igazi nemzeti szolidaritás értelme nem lehet, mindig csak kapni. Népünk egy részére tudatosan rá kell rónunk bizonyos szükséget, ami olymódon segít, hogy mások szükségét elviselhetőbbé teszi. Ha az egész nép helyesen fogja fel, hogy ezeknek a rendelkezéseknek mindenki részéről áldozatot kell jelenteniük, akkor nemcsak a materiális szükség enyhülése fog bekövetkezni, hanem... kialakul a meggyőződés, hogy ez a népi közösség nemcsak üres fogalom..," / Hitler 1933 szeptember 13-án "az éhség és hideg elleni harc" megnyitására./ Mindig lesznek emberek, akik a gazdagságban látják a boldogulás egyetlen alapját. Annak felismerése, hogy ez tévedés, rendszerint akkor következik be, amikor már késő. A néptársakat úgy nevelni, hogy ez a belátás általánossá váljék és már az ifjú elmében meggyökerezzék, ebben látja a nemzetiszocializmus egyik etikai feladatát. Természetesen a nemzeti szocialistának is arra kell törekednie, hogy a materiális életfeltételek úgy mindenki, mint az egyesek számára könnyebbek legyenek, természetesen fáradoznia kell hazájának szabadságán, hatalmán és nagyságán, a nép és az egyesek életcélja azonban ne a "prosperity" legyen. /A nemzetiszocializmus tudja, - mondja Gottfried Feder, - hogy a személyes birtoklás és a szerzemény fölötti szabad rendelkezési jog alapja minden gazdálkodásnak és magasabb kultúrának. Viszont éppen úgy felismerte a nemzetiszocializmus azt is, hogy a magántulajdon elismerésénél éles határokat kell vonni, névszerint ott, ahol a birtoklás puszta hatalmi eszközzé válik s kizsákmányoló módon a közösség érdekei ellen fordul./ Nietzsche ezt még érthetőbben fejezi ki a következő szavakkal: "A munkások éljenek úgy valamikor, mint most a polgárok, de fölöttük, igénytelenségükkel kitűnve, a magasabb kasztok: tehát szegényebben és egyszerűbben, de a hatalom birtokában." A "haladás" fogalmát, amivel a liberalizmus kevélykedik, ezzel nem szüntetik meg, de a fogalomban egy egészen új, magasabb, nemesebb tartalom kezd felderengeni. Ez a szellem hívta életre az olyan segítő intézkedéseket, mint az úgynevezett "egy tál étel" és a "Winterhilfswerk", amelyekkel az NS népjólét fejezetében fogunk részletesen foglalkozni. 1933 július 6-án Hitler beszédet intézett a birodalmi helytartókhoz s jellemezte a forradalom lefolyását és eredményeit. Kijelentette, hogy a forradalom lezárult, s óva intett az elhamarkodott eljárástól a felépítésnél, amelyet most megkezdtek. ,,Csak akkor szabad átállítani, ha megfelelő személyek vannak az átváltásra. Több forradalom sikerült az első rohamra, mint amennyit sikere után felfogtak és megállítottak. A forradalom nem permanens állapot s nem lehet tartós állapottá alakítani. A felszabadult folyamot át kell vezetni az evolúció biztos medrébe". 1934 augusztus 2-án, a háború kitörésének huszadik évfordulóján meghalt Paul von Hindenburg birodalmi elnök. Néhány hónappal előbb megírta politikai végrendeletét s ebben a következőket mondja: "Az én kancellárom, Adolf Hitler és mozgalma történelmi horderejű döntő lépést tett a nagy cél felé, a német népet állás- és osztálykülönbségeken felüli belső egységben összefoglalni". Még ugyanazon a napon kibocsátotta a kormány az 1934 augusztus 1-i törvényt "A német birodalom államfőjéről", amelynek értelmében a birodalmi elnök tisztségét egyesítik a birodalmi kancelláréval. Hitler Adolf átvette mindkét tisztség jogkörét, mint "vezér és birodalmi kancellár". Ő jelöli ki helyettesét és utódját. Az augusztus 1-i törvény fölött augusztus 19-én népszavazást tartottak. /A 1933 július l-i törvény a népszavazásról kimondja, hogy a birodalmi kormány megkérdezheti a népet, helyesli-e a szándékolt, vagy végrehajtott intézkedését. A döntés a leadott szavazatok egyszerű többségével történik, még ha alkotmányváltoztató törvényről van is szó. Ez azonban nem a liberális értelemben vett, úgynevezett "plebiscitum", amelyet politikai pártok kezdeményezhetnek, hogy azzal esetleg keresztezzék a kormány szándékait. Ez a nép megkérdezése, amit csak a birodalmi kormány határozhat el és hajthat végre./ Eredménye 38,362.760 igen-szavazat és 4,294.654 nem-szavazat volt. A nép 90 százaléka hozzájárult a törvényhez. Erről az eseményről William Randolph Hearst amerikai újságkirály a NSDAP külügyi sajtófőnökével, dr. Hanfstaengllel folytatott beszélgetése során így nyilatkozott: "A választási eredmény tulajdonképp egyenlő az egyhangú akaratmegnyilatkozással. Ez a lenyűgöző többség, amellyel Hitler úr elsőként ejtette ámulatba a világot és amit mi megtanultunk magától értetődőnek tekinteni, bizonyos értelemben új fejezetet nyit a modern történelemben... Ha Hitler úrnak sikerül népe számára a béke, rend és a művelődött kibontakozás útjait megnyitni, amelyeket a háború az egész világon széles kiterjedésben megsemmisített, úgy nemcsak népével cselekszik jót, hanem az egész emberiséggel. Németország azért harcol, hogy a versaillesi szerződés bűnös rendelkezései alól felszabaduljon, s megváltásáért a gonosz elnyomatástól, amelynek alávetették; alávetették olyan népek, amelyeknek önzésükben és rövidlátásukban csak gyűlöletük volt Németország felemelkedése iránt, holott ez a valóságban nem egyéb, mint olyan küzdelem, amit valamennyi szabadságszerető népnek megértő együttérzéssel kellene kísérnie". Nem csodálható tehát, hogy a világ Franciaország izgalma dacára tökéletesen nyugodt maradt, amikor Hitler 1935 március 16-án a német fegyverkezési felségjog helyreállítását saját teljhatalma alapján proklamálta s törvényt bocsátott ki a német véderő felépítésére. Hitler államférfiúi jelentősége és képességei valóban mindjobban megmutatkoztak. Meg volt az a ritka tulajdonsága, hogy míg a szociális és politikai történések folyamatát megfontolt türelemmel és önuralommal engedte látszólag szabadon kifejlődni, a kellő pillanatban elhatározottan beavatkozzék s olyan irányt adjon, amerre az ő végcélja volt. A legmeglepőbben és nyomatékosabban akkor fog megnyilatkozni az az elhatározó és cselekvő ereje, amikor Ausztriának a német birodalomhoz való csatlakozása kérdését az egész világ számára váratlan eljárásával megoldotta. A belső politika, a gazdasági és kulturális élet terén a párt keretei között történt államférfiúi építőmunkát könyvünk negyedik része fogja bemutatni. Itt, mielőtt a nemzetiszocialista külpolitikájának fejtegetésére térnénk, végezetül egy, még a Hindenburg életében történt eseményt ismertetünk, amelynek lefolyásából kiviláglik Hitler rendkívüli elszántsága, lélekjelenléte és személyes bátorsága, egyben pedig az a hajlíthatatlan szigorúsága és keménysége, amellyel, ha ideáljainak megvalósítása és a nép boldogulása forog kockán, akaratát érvényesíteni s hatalmi pozícióját megoltalmazni képes. 1934-ben a nemzetiszocialista mozgalom célját végleg elérte s politikai és népi állása teljesen biztosítottnak látszott. A bomlasztás államellenes erői már csak hazug híresztelések terjesztésével, felelőtlen kritizálással és hangulatrontással adtak életjelt magukról. Ez utóbbiak ellen Goebbels birodalmi propagandavezető kezdte meg az akciót a berlini Sportpalast-ban május 11-én tartott beszédével s június 25-én a Führer helyettese, Rudolf Hess mondott beszédet, amelynek során megintette a fogadatlan kritikusokat, akik a kormány intézkedéseiről hamis beállítású híreket terjesztenek s megpróbálják a nép cselekvőerejét és akaratát gonosz indulatú ferdítéseikkel lankasztani. "Tudjuk", - mondotta, - "akárcsak maga a Führer, hogy ma még végtelenül sok minden csak részletmunka s még csak a csíráját foglalja magában annak, amire törekszünk. De visszautasítjuk azoknak a bírálatát, akik azelőtt olyan helyet töltöttek be, hogy bebizonyíthatták volna: problémát jobban meg tudják oldani, mint mi s akik kudarcot vallottak, akik a hanyatlást képtelenek voltak feltartóztatni. Ez általános intelmek mellett beszédében még valami sokkal komolyabb is kifejezésre jutott. Provokátorokról beszélt, akik megkísérelték a néptársakat egymás ellen ingerelni s ezt a cselekményüket a "második forradalom" nevével lepek. Hogy ezzel a figyelmeztetésével tényekre utalt, amelyek titokban már veszedelmes méreteket öltöttek, néhány nap múlva ki kellett derülnie. Az SA-ról, a rohamosztagokról volt szó, amelyek egy kisszámú, a politikai gyűléseket oltalmazó csapatból fejlődtek ki a forradalom gárdájává, s Hitler szigorú iskolájában a hűség és engedelmesség példaképévé váltak. 1925 óta számuk rohamosan gyarapodott s 1933 vége óta magukba foglalta az összes nacionalista alakulatokat. Az SA-ból választották ki később a "Schutz-Staffel"-eket, (SS), mint a Führer személyes testőrségét. /Az általános SS (Schutz-Staffel) mint a Führer politikai katonái őrködnek a nemzetiszocialista mozgalom felett. Különleges alakulatoknak tekinthetők: a) Az SS-Verfügungstruppe, amely katonailag ki van képezve, de nem számít sem a rendőrséghez, sem a véderőhöz, s kizárólag a Führer rendelkezésére áll békében és háborúban különleges feladatok megoldására, b) az SS-Totenkopfverbände része a fegyveres SS-nak, ezeknek külön feladatuk a gyűjtőtáborok felügyelete s közbelépes bizonyos állambiztonsági célok érdekében. Az SS sajtóorgánuma a "Das Schwarze Korps". Az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler, a Schutzstaffelt és a német rendőrséget egy újszerű, egységes államvédelmi testületté szándékozik összefoglalni./ Az SA a nemzetiszocializmus nagy politikai iskolája, amelynek a külső győzelem után tovább kell küzdenie a német ember bensőjéért. A Führer szavai szerint az SA kell, hogy a forradalom győzelmes végrehajtásának kezese legyen s a forradalom csak akkor diadalmaskodott, ha az SA iskoláján át képeznek ki egy új német népet. Ha a hadsereg a nemzet fegyverhordozója, akkor az SA-nak kell az ő politikailag kialakító akarathordozójának lennie. Az SA zászlója a német nép politikai és szellemi forradalmasításának zászlója legyen. El kell jönnie az időnek, amikor az SA lobogója alatt valóban ott menetel az egész Németország. S útja végén ott kell állani a német népnek, politikailag egy akarattal megszervezve. És Hitler az SA-embertől hűséget követel, vak engedelmességet, feltétlen fegyelmet, egyszerűség és kötelességteljesítés tekintetében példaadó magatartást. Megkívánja az SA-vezetőtől, hogy alárendeltjeitől ne követeljen több bátorságot és áldozatkészséget, mint amennyit maga is bármikor latba vetni kész. Az SA-embert szellemileg és testileg a legiskolázottabb nemzetiszocialistává kell nevelni, mert ennek a szervezetnek egyedüli ereje abban áll, ha világnézetileg mélyen a pártban gyökeredzik. A mozgalom ez elitszervezete nem bizonyult volna megbízhatónak? Nem - az SA, mint egész minden gyanú felett állónak bizonyult, ha a katasztrófa néhány napig árnyat is vetett reá. A hibás az SA legfőbb vezetősége volt, s néhány, velük kapcsolatban álló személy. Az SA Stabschef-je, Röhm, aki a mozgalom kezdete óta nagy energiával harcolt Hitler oldalán s az SA kiépítésében a legaktívabban részt vett, áruló módon a nemzetiszocialista állam megdöntésére készült. Ez a "Röhm-lázadás" érthetően példátlan feltűnést keltett világszerte s a külföldön sokfelé vagy félreértették, vagy célzatos módon elferdítették okait és lefolyását. Az igazság érdekében szükségesnek látszik az eset elfogulatlan ismertetése. Hitler maga a birodalmi gyűlésen 1934 július 13-án tartott nagy beszédében olyan világos és meggyőzően egyszerű képét adta a történteknek, hogy a lázadás előzményeiről, kifejléséről és legyőzéséről a legmegbízhatóbb híradást Hitler előadásából lehet meríteni. Némi rövidítéssel tehát itt közöljük a beszédét. "... Az eleinte szórványos fecsegés egy új forradalomról, új felforgatásról, új felkelésről lassanként annyira intenzívvé vált, hogy csak könnyelmű államvezetés nem vette volna figyelembe. Nem lehetett többé egyszerűen ostoba szóbeszédnek minősíteni, ami a szóbeli és írásbeli jelentések százaiban s végül már ezreiben beérkezett. Három hónap előtt a pártvezetőség még meg volt győződve róla, hogy egyszerűen politikai reakciósok, marxista anarchisták és más egyéb naplopók léha fecsegéséről van szó, amelynek hiányzik minden ténybeli alapja. Március közepén elrendeltem egy új propagandahullám előkészítését. Ennek kellett volna immunizálnia a német népet egy új mérgezés kísérletével szemben. Viszont ezzel egyidejűleg parancsot adtam a párt egyes szolgálati tényezőinek, hogy járjanak utána az új forradalomról minduntalan felbukkanó híreszteléseknek és ha lehet, állapítsák meg a híresztelések forrásait. Kiderült, hogy egyes magasabb SA-vezetők sorában olyan tendenciák léptek fel-, amelyek a legkomolyabb megfontolásra adtak okot... ... Rámutattam Röhm Stabschef előtt ezekre, s a visszásságoknak még további sorára, anélkül, hogy bárminemű érezhető orvoslás, vagy csak a kifogásoltaknak észrevehető megszüntetése bekövetkezett volna. Április és május hónapban a panaszok szakadatlanul szaporodtak. Első ízben kaptam ezidőtájt aktaszerűen igazolt közléseket magasabb SA vezetők megbeszéléseiről, -amelyeket legalább is "durva ildomtalanságnak" kellett minősíteni. Első ízben bizonyosodott be cáfolhatatlanul némely esetnél, hogy ezeken a megbeszéléseken egy új forradalom szükségességére történtek utalások és a vezetők felhívást kaptak, hogy egy ilyen új forradalomra belsőleg és tárgyilag készüljenek elő. Röhm Stabschef megkísérelte, hogy a történtek valóságát letagadja s az egészet az SA ellen irányuló rejtett támadásoknak minősítette... ....Ezek a kimagyarázkodások igen komoly vitákra vezetett a Stabschef és közöttem, amelyeknek során először támadt bennem kétség ennek az embernek lojalitása iránt. Miután hosszú hónapokig elhárítottam magamtól minden ilyen gondolatot, miután ezt az embert előbb évekig fedeztem személyemmel megingathatatlan bajtársiasságban, a figyelmeztetések, - mindenekelőtt Rudolf Hess, a pártvezetésben helyettesem részéről, - lassanként olyan megfontolásokat keltettek bennem, amelyeket többé legjobb akarattal magam sem voltam képes megcáfolni. Május havától már nem lehetett többé kétséges, hogy Röhm Stabschef becsvágyó tervekkel foglalkozik, amelyek megvalósulásuk esetén csak a legsúlyosabb megrázkódtatásokra vezettek volna.
Hogy ezekben a hónapokban még mindig tartózkodtam a végső döntéstől, ez két okból történt:
Az életmód, amit a Stabschef és vele egy bizonyos kör elkezdett, elviselhetetlenné vált - minden nemzetiszocialista felfogás szempontjából. Nemcsak az volt szörnyű, hogy ő maga és hozzá húzó kör szakított a tisztesség és az egyszerű magatartás valamennyi törvényével, hanem még rosszabb volt az, hogy ez a méreg mind szélesebb körökben kezdett elterjedni. De a leggonoszabb mégis az volt, hogy az SA-ban lassanként bizonyos közös hajlamból kifolyólag egy külön szekta kezdett kialakulni, amely magjává vált nemcsak az egészséges nép morális felfogása, hanem az állam biztonsága ellen is irányuló összeesküvésnek...
... Anélkül, hogy erről bármi módon értesített volna s anélkül, hogy csak sejtettem volna, Röhm Stabschef egy csontja velejéig korrupt szélhámos, bizonyos A. úr révén kapcsolatba lépett Schleicher tábornokkal. Schleicher tábornok volt az, aki Röhm Stabschef benső óhajának külső kifejezést adott. Ő volt az, aki konkrét formában fejezte ki s képviselte azt a felfogást, hogy
Mint ilyen esetekben szokásos, elkezdték keresni az embereket az új kormány számára, mindig azzal a beállítással, hogy engem, legalább is egyelőre, meghagynának állásomban.
Von Schleicher tábornok javaslatainak végrehajtása már 2. pontjában az én soha meg nem változtatható ellenállásomba kellett, hogy ütközzék. Az én számomra úgy tárgyi okokból, mint emberileg teljesen lehetetlen lett volna beleegyezésemet adni a birodalmi véderő minisztériumában tervezett változáshoz s annak Röhm Stabschef személyével való betöltéséhez hozzájárulni.
... Bizonyos vezetői összejöveteleken, valamint üdülési utakon fokozatosan bevonták a tárgyalásokba a számbavehető SA-vezetőket s egyénileg foglalkoztak velük. Ez annyit jelentett, hogy míg a belső szekta tagjai tervszerűen előkészítették a tulajdonképpeni akciót, az SA-vezetők másodsorban számbajövő körét csak általános közlésekkel tájékoztatták arról, hogy küszöbön áll egy második forradalom, s hogy ennek a forradalomnak nincs más célja, mint visszaszerezni nekem cselekvési szabadságomat, minek folytán az új és ez alkalommal véres felkelés - "a hosszú kések éjszakája", mint ahogy borzalomkeltően nevezték, - az én szándékaimnak is megfelel. Az SA önkéntes fellépésének szükségességét az én határozatlanságomra való utalással indokolták, amely csak akkor fog megszűnni, ha befejezett tények előtt állunk... ... Július 1-én utolsó kísérletképpen még egyszer hívattam Röhm Stabschefet, s majdnem öt óra hosszú eszmecserét folytattam vele, amely az éjféli órákig tartott. Közöltem vele, hogy számtalan híresztelésből, valamint régi hűséges párttagok és a SA-vezetők nagyszámú közléséből azt a benyomást nyertem, hogy lelkiismeretlen elemek egy nacional-bolsevista akciót készítenek elő, amely Németországra csak kimondhatatlan szerencsétlenséget hárítana. Közöltem továbbá, hogy olyan híresztelések is a füleimbe jutottak, mintha szándék volna a hadsereget is bevonni e tervek körébe. Biztosítottam Röhm Stabschefet, hogy az az állítás, mintha az SA-t fel akarnák oszlatni, alávaló hazugság, hogy azt a hazugságot, mintha én akarnék eljárni az SA ellen, még csak válaszra sem tartom méltónak, viszont minden kísérletet, amely Németországban káoszt teremthetne, azonnal személyesen fogok meghiúsítani, és mindenki, aki megtámadja az államot, engem kezdettől fogva az ellenségei között fog találni. Igyekeztem rábeszélni, utoljára, hogy vonja ki magát ebből az őrültségből, s saját tekintélyével is járuljon hozzá azoknak a fejleményeknek megakadályozásához, amelyek így vagy úgy csak katasztrófával végződhetnének. Ismételten a legélesebb kifogást emeltem a szaporodó képtelen kilengések miatt, s követeltem most már ezeknek az elemeknek maradéktalan kiirtását az SA-ból, nehogy magát az SA-t, tisztességes párttagok millióit és a régi harcosok százezreit gyalázza meg néhány alávaló egyén. Röhm Stabschef azzal távozott el erről a megbeszélésről, hogy a híresztelések részben valótlanok, részben túlzottak, egyébiránt mindent meg fog tenni, hogy a helyes útra visszatérjenek. A tárgyalás eredménye azonban az lett, hogy Röhm Stabschef annak tudatában, hogy tervezett vállalkozásánál az személyemre semmi körülmények között sem számíthat, már az én eltávolításomat is előkészítette. Ebből a célból a nagyobb körbe bevont SA-vezetőkkel közölték, hogy én bár a kilátásba helyezett vállalkozást helyeslem, de személyesen semmit sem akarok tudni róla, illetőleg az a kívánságom volna, hogy a felkelés kitörése után 24, vagy 48 órára tartóztassanak le, mert ezáltal megszabadulok a befejezett cselekmény kellemetlen terhétől, ami egyébként külpolitikai szempontból hárulna reám. Ez a közlés végső illusztrációját azzal a ténnyel nyerte, hogy eközben már a leggondosabban felbérelték azt az embert, akinek az én későbbi elintézésemet végre kellett volna hajtania. Uhl Standartenführer néhány órával halála előtt még beismerte, hogy ő hajlandó volt egy ilyen parancs végrehajtására. ... Magának az akciónak rajtaütésszerűen Berlinben kellett volna megkezdődnie a kormányzati épületek megrohanásával, az én személyem letartóztatásával, hogy a további akciókat mintegy az én megbízásomból bonyolíthassák le... ... Úgy Röhm Stabschef, mint Ernst Gruppenführer, Haynes Obergruppenführer és más tanúk egész sora vallotta, hogy ezt mindenekelőtt az ellenfeleikkel való több napig tartó legvéresebb leszámolásnak kellett volna követnie. Egy ilyen kifejlés gazdasági oldalának megoldását valósággal tébolyult könnyelműséggel úgy képzelték el, hogy a véres terror a szükséges eszközöket így vagy úgy elő fogja majd teremteni tudni... ... A veszély nagysága azonban csak azokból a közlésekből derült ki igazán, amelyek külföldről érkeztek Németországba. Angol és francia újságok mind gyakrabban írtak egy Németországban bekövetkező átalakulásról, s mind több közleményből vált felismerhetővé, hogy az összeesküvők tervszerűen megdolgozzák a külföldet abban az értelemben, hogy Németországban az igazi nemzetiszocialisták forradalma küszöbön áll és a fennálló kormány nem képes tovább cselekedni... ... Június végén elhatároztam, hogy ennek a lehetetlen folyamatnak véget vetek éspedig mielőtt még tízezernyi ártatlan vére pecsételné meg a katasztrófát. Minthogy a veszedelem és a mindenkire ránehezedő feszültség lassanként elviselhetetlenné vált, és bizonyos párttényezőknek és állami tényezőknek kötelességükhöz híven védelmi intézkedéseket kellett tenniük, a szolgálat váratlan meghosszabbítása a SA-szabadság előtt aggályosnak tűnt fel előttem és ezért elhatároztam június 30-án, szombaton, a Stabschefnek hivatalától való felmentését, továbbá őrizetbe vételét, s az SA-vezetők egy részének, akiknek bűnrészessége kétségtelen volt, a letartóztatását. Minthogy kétséges volt, hogy a helyzet fenyegetően kiélesedett lévén Röhm Stabschef egyáltalán Berlinbe vagy máshova eljönne-e, elhatároztam, hogy személyesen részt veszek a Wiessee-re kitűzött SA-vezetői megbeszélésen. Bízva személyem tekintélyében és a szükség esetén mindig rendelkezésre álló elszántságomban, déli tizenkét órakor ott akartam a Stabschefet állásából felmenteni, a főbűnös SA-vezetőket letartóztatni és egy erőteljes felhívással a többieket kötelességükhöz visszatéríteni. Június 29-én azonban olyan fenyegető híreket kaptam az akció végső előkészületeiről, hogy délben abban kellett hagynom a Westfáliai munkatábor megszemlélését, hogy minden eshetőségre készen álljak. Éjjel egy órakor Berlinből és Münchenből két legsürgősebb riadóhírt hallottam. Egyrészt azt, hogy Berlin számára délután négy órára felrendelték a riadót, hogy megparancsolták a tehergépkocsik felszerelését a tulajdonképpeni rohamalakulatok szállítására és ez már folyamatban is van s hogy a támadás öt órakor a kormányzati épületek rajtaütésszerű megszállásával meg fog kezdődni. Ernst Gruppenführer ez okból már nem is utazott Wiesseebe, hanem az akció személyes vezetése céljából Berlinben maradt. Másodszor, hogy Münchenben az SA riadóztatását már este kilenc órára elrendelték. Az SA-alakulatokat nem is engedték haza, hanem a riadószállásokon tartották. Ez lázadás! Az SA parancsnoka én vagyok és senki más! Ilyen körülmények között számomra csak egyetlen elhatározás maradt. Ha a szerencsétlenség még egyáltalán megakadályozható volt, úgy villámgyorsan kellett cselekedni. Már csak egy kíméletlen és véres beavatkozás lehetett esetleg képes arra, hogy a lázadás elharapódzását elfojtsa. És most már az lehetett kérdéses, hogy inkább száz lázadót, összeesküvőt és konspirátort kell-e megsemmisíteni, minthogy tízezer ártatlan SA-embert az egyik, tízezer éppen olyan ártatlant a másik oldalon elvérezni engedni, mert ha a gonosztevő Ernst akciója Berlinben már megindult volna, a következmények kiszámíthatatlanok! Hogy mennyire sikerült az én nevemmel való operálás, kiderült abból a nyomasztó tényállásból, hogy például sikerült ezeknek a lázadóknak Berlinben énreám való hivatkozással a mit sem sejtő rendőrtisztektől akciójukra négy páncélkocsit biztosítani... ... Végre tisztában voltam vele, hogy a Stabscheffel csak egyetlen egy ember szállhat szembe, s kell, hogy szembeszálljon. Velem szemben szegte meg a hűséget, s ezért csak saját magamnak kellett felelősségre vonnom! Éjjel egy órakor kaptam meg az utolsó riadójelentéseket, hajnali két órakor Münchenbe repültem. Göring miniszterelnök időközben már megkapta tőlem az előzetes utasítást, hogy a tisztítási akció esetében a maga részéről tegye meg az azonos intézkedéseket. Berlinben és Poroszországban ő vasököllel zúzta szét a nemzetiszocialista állam ellen irányuló támadást, mielőtt az kifejlődhetett volna. Ennek a villámgyors cselekvésnek szükségessége hozta magával, hogy ebben a döntő órában csak nagyon kevés ember állott rendelkezésemre. Goebbels miniszter, az új Stabschef jelenlétében folyt azután le az önök által ismert akció és zárult le Münchenben. Ha még néhány nap előtt hajlandó lettem volna az elnézésre, ebben az órában ilyen kíméletet már nem gyakorolhattam. A lázadásokat örökké érvényes vastörvényekkel törik le; ha valaki azt a szemrehányást tenné, miért nem vontuk be a rendes bíróságokat az ítélkezésbe, akkor csak ezt válaszolhatom: ebben az órában én voltam felelős a német nemzet sorsáért s így az egész német nép legfőbb bírája. Lázadó hadosztályokat minden időkben megtizedeléssel szedtek ismét rendbe. Csak egy állam nem vette igénybe ezeket a hadi cikkelyeket és ez az állam ennek következtében összeomlott: Németország. Nem akartam az ifjú birodalmat a régi sorsának kiszolgáltatni. Megparancsoltam, hogy az árulás főbűnöseit lőjék agyon, továbbá kiadtam a parancsot, hogy a belső kútmérgezés és a külföldi méregkeverés fekélyeit a nyers húsig ki kell égetni. Továbbá megparancsoltam, hogy a lázadóknak letartóztatásánál bárminő ellenállási kísérlet esetén fegyverrel kell felkoncolni őket. A nemzetnek tudnia kell, hogy fennállását, - és ezt belső rendje és biztonsága garantálja, - büntetlenül senki sem veszélyeztetheti! És tudja meg mindenki a jövőre nézve, hogyha kezét ütésre emeli az állammal szemben, sorsa a biztos halál. És minden nemzetiszocialistának tudnia kell, hogy semmiféle rang és semminő állás meg nem menti a személyes felelősség alól s így a megillető büntetéstől. Előbbi ellenfeleink ezreit üldöztem korrupciójuk miatt. Benső szemrehányásokat tennék magamnak, ha nálunk eltűrnék hasonló jelenségeket... ... Ha azt a véleményt vetik ellen, hogy csak a bírói eljárás lett volna hivatott a bűnösség és bűnhődés megállapítására, ünnepélyesen tiltakozom az ilyen felfogással szemben. Aki Németország ellen lázad, hazaáruló. Aki hazaárulást követ el, azt nem cselekedetének mértéke szerint kell büntetni, hanem a napfényre került érzülete miatt. Aki nem átall bensőjében a hit, hűség és szent fogadás megtörésével lázadást előkészíteni, az nem várhat egyebet, minthogy annak ő lesz az áldozata. Nem szándékom a kis bűnösöket agyonlövetni, s a nagyokat kímélni. Nem azt kell vizsgálnom, hogy vajon az összeesküvők, lazítok, destruktorok s a német közvélemény, valamint szélesebb értelemben a világ véleményének kútmérgezői közül kit ért túlságosan kemény sors, hanem azon kell őrködnöm, hogy Németország sorsát biztosítsuk. Egy külföldi zsurnaliszta, aki nálunk vendégjogot élvez, az agyonlőttek feleségeinek és gyermekeinek nevében tiltakozik és az ő körükből vár megtorlást. Ennek a tisztelt úrnak, csak egyet válaszolok: Az asszonyok és gyermekek csak férfiak gonosztetteinek ártatlan áldozatai. Én is részvétet érzek irántuk, de én azt hiszem, hogy az a fájdalom, ami ezeknek az embereknek sorsa miatt érte őket, csak elenyésző töredéke annak a fájdalomnak, amely esetleg német asszonyok tízezreire zúdult volna, ha ez a cselekedet sikerül. Egy külföldi diplomata kijelentette, hogy a Schleicherrel és Röhmmel történt találkozása természetesen egészen ártatlan természetű volt. Efölött senkivel sem szállok vitába. A vélemények, hogy mi ártatlan és mi nem, politikai téren sohasem fognak megegyezni! Ha azonban három hazaáruló Németországban egy külföldi államférfiúval találkozást beszél meg és visz véghez, amit maguk is "hivatalosnak" neveznek, és ezt a személyzet távoltartásával hajtják végre, s előttem a legszigorúbb paranccsal eltitkoltatják, akkor az ilyen embereket agyonlövetem, ha igaz is volna az, hogy ez előttem ennyire elrejtett tanácskozáson csak az időjárásról, régi pénzekről vagy más hasonlókról is beszéltek volna. A gonosztett büntetése súlyos volt és kemény. Tizenkilenc magasabb SA-vezetőt, harmincegy SA-vezetőt és SA-tagot agyonlőttek, ugyancsak három SS-vezetőt, mint a komplott résztvevőit. Tizenhárom SA-vezető és polgári személy, akik letartóztatásukkor ellenállást kíséreltek meg, életüket vesztették. Három más öngyilkosságot követett el. Öt párttagot, akik nem tartoztak az SA-hoz, a részvételük miatt agyonlőtték. Végül agyonlőttek még három SS-tagot, akik védőőrizetbe vett személyekkel szemben gyalázatos bántalmazásokat követtek el. Annak megakadályozására, nehogy a politikai szenvedély és felháborodás más bűnrészesekkel szemben a lincsbíráskodást alkalmazza, a veszély elhárítása és a lázadás letörése után még vasárnap, július 1-én kiment a legszigorúbb parancs minden további megtorlás megakadályozására. Ezzel vasárnap, július 1-ének éjszakáján helyreállt a normális állapot. Egy sereg erőszakoskodás, amely ezzel az akcióval semmiféle összefüggésben nem áll, a rendes bíróságok elé kerül ítélethozatal céljából... Ahogy másfél évvel ezelőtt akkori ellenfeleinknek felajánlottam a kibékülést, ugyanúgy hajlandó vagyok azoknak cselekedetét, akik bűnrészesei voltak ennek az őrültségnek, mától kezdve szintén feledésbe borítani... Most már ismerjék fel több biztonsággal a nagy feladatot, amely elé bennünket állított a sors, és amelyet nem lehet polgárháborúval és káosszal megoldani. Érezzenek felelősséget a német nép legdrágább javáért: a belső rendért, s a belső és külső békéért! Mint ahogy én hajlandó vagyok a történelem előtt vállalni a felelősséget életem legkeserűbb elhatározásának huszonnégy órájáért, amikor a sors ismét megtanított arra, hogy szorongó aggodalommal öleljem körül minden gondolatommal a legdrágábbat, ami számunkra ezen a világon adatott: a német népet és a német birodalmat!" A beszéd valamennyi jelenlévőre megrázó hatást gyakorolt. Philippe Barre, a "Matin" tudósítója, ezt jelentette lapjának: "Aki nem hallotta ezeket a szavakat, aki nem látta a termet, amelyben a képviselők, közönség, a rendfenntartó közegek és az újságírók egy emberként emelkedtek fel és ünnepelték a vezért, az semmit sem látott Németországból."
A tábornagy táviratban fejezte ki elismerését a birodalmi kancellár elszánt beavatkozásáért és személyének bátor latbavetéséért, s mélyen átérzett szavakkal tolmácsolta köszönetét. A birodalmi kormány törvényt bocsátott ki az állami végszükségvédelem rendszabályairól, s ezzel Hitler eljárását jogosnak ismerte el. Maga Hitler egy július 3-án kibocsátott rendeletben szintén kijelentette, hogy az akció befejezettnek tekintendő s a vele kapcsolatban álló erőszakos cselekedetek átadattak a rendes bíráskodásnak.
|