 |
Web Hosting by Netfirms | Free Domain Names by Netfirms |
|
|
|
|
Milotay István: Egy élet Magyarországért 1. rész
(ami Horthy emlékirataiból kimaradt)
I. Fejezet
Egy élet Magyarországért. Ezt a címet viseli homlokán Horthy Miklósnak, Magyarország volt kormányzójának könyve. Egy könyv a memoár-irodalom tömkelegéből, könyvtárt kitevő munkákból, amelyekben az elmúlt háború kisebb-nagyobb szereplői: diplomaták, politikusok vagy katonák beszámolnak viselt dolgaikról, élményeikről, a szerepről, amelyet az óriási világdráma előtt vagy alatt országuk életében játszottak. A címet - így leírva - mintha egy önérzetes s egyben keserű hangsúly is kísérné, ami azt akarja éreztetni, hogy Magyarországért élni a szerző számára szenvedést, küzdelmeket, megpróbáltatást jelentett. A nagy reformátorok, a nagy kezdeményezők, a nagy újítók vagy forradalmárok, szabadsághősök, akiknek sorsa többnyire csakugyan inkább szenvedés és áldozat - ha életük végén beszámolnak küzdelmeikről, teljesítményeikről - joggal mondhatják vagy írhatják beszámolójuk élére ugyanezt a címet. Egy Kossuth Lajos, egy Cavour, egy Széchenyi István, az újabbak közül egy Pilsudski vagy Mussolini - szegény Hitlerről nem is beszélve - ezek közé tartoztak. Mindegyiküknek útja oda, ahová feljutottak - jöttek légyen magas vagy alacsony sorból - szenvedéseken, küzdelmeken, megpróbáltatásokon vitt keresztül. A fényből, a beérkezésből, a kielégülésből, annak örömeiből mindig kevesebb jutott nekik, mint az árnyékból, a félreértésből, a lelki és erkölcsi megpróbáltatások gondjaiból, akadályaiból. Horthy Miklós nem ezek közül az áldozok vagy áldozatok közül való. Az ő élete nem ilyen küzdelmek sorozata. Ő kiválasztott kegyence vagy kedvence volt a sorsnak, szinte kora ifjúságától kezdve. Azt mondják, hogy burokban született - ami a magyar közhit és közmondás szerint a szerencsés, boldog életet, a sikert és szerencsét ígéri a csecsemő számára. Horthy ennek a véletlennek emlékét, bizonyságát egy kis bársonytokba zárva, egész életén át nyakára fűzve hordozta. Rajta ez a hiedelem, ez a jövendölés szinte élete végéig be is teljesedett. Gondtalan ifjúság, egy kedvéből választott pályafutás örömeivel, jutalmaival s egy ugyanilyen magas férfikor, egy jó negyedszázad a hatalom ormain, országa, nemzete élén. Csupa napfény. Egy szinte sose remélt beérkezés, beteljesülés. Nem azt mondjuk ezzel, hogy az ő életének nem voltak nehéz pillanatai, amikor a sors súlyos elhatározások elé állította: döntő választások elé, amelyek nemzete egész sorsára is kihatottak. De ő ezeken is - kivételes szerencsével - mindig túlesett. Csak egy nem adatott meg neki - mintha a sors ezt már maga is sokallta volna: a napfényes vég, a hosszú, szerencsés élet győzelmes igazoltsága, befejezése. Egy bizonyos értelemben azt is el kell ismerni, hogy Horthy Miklós egész életét hazája szolgálatában töltötte, tengerész kadét korától egész a kormányzói méltóságig. De mindez - ha szolgálatot jelentett is - nem jelentett áldozatot olyan értelemben, hogy jutalmát, elismerését érte a sorstól, előbb feljebbvalóitól, aztán magától nemzetétől is meg ne kapta volna. Könyve két fényképen ábrázolja őt. Az egyik az elpusztíthatatlan életerő és önbizalom fizikai jegyeivel, a férfiasság és hatalom fényében, kormányzói évek derekáról, a tengerész admirális pompás díszruhájában, mellén magas és legmagasabb kitüntetések érdemrendjeivel, vállrojtjai-val, csillagaival. A másik - a vég, az alkonyat homályában: egy szűkös, dísztelen kis szoba sarkában, egy mostoha kis íróasztal mellett, az öregség súlya alatt meggörnyedve arcvonásainak mély barázdáiban, szemének megtört pillantásában a reményvesztettség keserűségével. Ugyancsak illusztráció gyanánt a kormányzói lak szép képét is benne találjuk a kötetben. Könnyed barokk stílusban készült épület ez. Több mint egy vidéki nemesi kúria. Főúri kastélynak is impozáns épület, homlokzatán hatalmas családi címerrel, mögötte lombos parkkal, előtte - a kapu két szárnyoszlopa mellett - egy-egy szép szál lovas csendőr élő szobrával. Kár, hogy ellentét gyanánt nem tették melléje a Horthy-kúria képét is. Ez nagyszerűen szemléltette volna az indulástól a megérkezésig megtett utat. Öreg, megviselt, igénytelen földszintes sárga ház volt ez, az elesett, porban, sárban szegényedő kis falu végén, alacsony zöld zsalugáteres ablakaival, szemére húzott zsindely tetejével, háta mögött sivár kis akácos erdővel és terebélyes öreg szilváskerttel. Az új Horthy-kastély mögött Kenderes, a falu, a régi maradt. Egyetlen sivár utcasorából, ezekből a szegény, ijedt kis parasztházakból, proletár szegénység, reménytelenség ásított. A régi, szerény sárga kúria nem rítt úgy ki ebből a sötét háttérből. Nem éreztetett olyan megdöbbentő ellentétet a nagyúri fény és a mögötte árulkodó árnyék, a hivalkodó kulisszák és a mögöttük szégyenkező valóság között. Ez volt a bölcső, a gyermekkor színtere. Az ifjúkori: a régi kettős monarchia pompás tengeri flottája, hogy a delelő férfikor első pár éve a bécsi Burgba emelje őt, Ferenc József, az öreg császár és király fényes környezetébe, magyar részről beosztott szárnysegéd gyanánt. A kenderesi kúria jelezte a bölcsőt, s egyúttal a társadalmi osztályt is: a régi magyar köznemességet, annak külön református mellékízével. Nem a hétszilvafás réteget, melyet szegény Széchenyi István keserűségében a "bunkósbot és a fokos nemességé"-nek nevezett, de a közvetlen e fölött rétegeződő jobb birtokú úri rendet. Egészséges, népes és hatalmas rend volt ez. Keményfából faragott fiai, mint birtokosok, táblabírák, megyei tisztviselők, kollégiumi tanárok a konzervatív nemzeti hagyományok s a nemzeti művelődés letéteményesei voltak évszázadokon át. A Horthy-címer a kezében, búzakalász köteget markoló páncélos kar, tipikus, lépten-nyomon ismétlődő, szinte demokratikus jelvénye volt a földhöz kötött s egyben vitézkedő nemességnek. (Horthy innen hozta - a kenderesi öreg nemesi házból - a maga ugyancsak kemény fából faragott fizikai egyéniségét, ízig-vérig konzervatív hajlamait s ugyanakkor: a nagyúri, arisztokratikus élethez való vonzódását.) A Horthy-ősök közül - a tizenhatodik századig visszamenőleg - a családnak csak két képviselője jelezte az úgynevezett intellektuális pályák iránti hajlamait. Az egyik nagybányai református püspök-prédikátor volt, a másik, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, az erdélyi diétákon, mint fiatal kancellista tevékenykedett. A család Horthy Miklósban és testvéreiben a múlt század végén emelkedett ki az átlagos középszerből, az előkelőség országos színvonalára. A volt kormányzó egyik testvére, mint szolnoki főispán és tartalékos tiszt esett el az első világháborúban. A másik, István, mint huszártábornok harcolta végig, fergeteges lovasrohamokban, az öreg császárt és királyt. A harmadik, mint európai hírű sportember - nagy vadász és versenylovas - volt ismeretes, hogy Horthy Miklós aztán a Hunyadi János és Kossuth Lajos örökségébe emelkedjék, mint a csonka ország kormányzója. Súlyos, nehéz örökség volt ez: egy szétdarabolt ország romjain, s a megmaradt csonka rész zilált viszonyai között ez a helyzet csakugyan Hunyadi János katonai lángeszét, szervező zsenijét, roppant energiáját igényelte, ugyanakkor Kossuth Lajos reformokat, nagy belső szociális és politikai átalakulást sürgető szellemét. A belső népi fölemelkedés s a külső veszélyekkel, a külső ellenséggel szemben való népi felkészülés feladatait jelentette mindez az új magyar államfő számára is. De maradjunk csak egyelőre az első korszaknál: a haditengerészetnél, huszonöt esztendő emlékeinél. Szép élet volt ez. A hadiflotta tengerész-népének szolgálata szigorú fegyelmet, nagy fizikai edzettséget, fáradhatatlan helytállást igényelt. A percre beosztott hétköznapok egyhangúságában a flottamanőverek, a kikötői szabadnapok az üdítő változatosságot jelentették. A hosszabb nagy tengeri utak, előbb a Földközi-tenger, aztán az óceánok vizein, a hajókon töltött tengeri kaszárnyaélet monotonságával szemben, a nagy távolságok nyomán feltáruló új, ismeretlen földrészek élményeit, új egzotikus világokkal s ugyanilyen népekkel való ismerkedést, a partraszállások és kölcsönös vendégeskedések szórakozásaival. Horthy voltaképpen élete végéig ebben a világban élt, s ahogy könyvében ennek a korszaknak emlékeit föleleveníti, ezeken át ugyanaz a nosztalgia érzik, amely végigkísérte őt későbbi, szárazföldi életének minden periódusában. Neki a tenger lett az igazi hazája, s mint ilyen mindvégig egy szárazra vetett tengerész maradt, szinte egy gyökértelen emigráns, egy "deraciné", ahogy a franciák nevezik az igazi hazájuktól elszakadt, idegenbe vetődött embereket. Ha a monarchia katasztrófája félbe nem szakítja, illetve idő előtt le nem zárja tengerész életét, mint nyugalmazott admirális Grazban vagy valamelyik adriai kikötővárosban s csak esetleg Kenderesen keresett volna pihenést a maga számára. Ezért ragaszkodott a szárazföldön - még kormányzó korában is - mint egy utolsó illúzióhoz, az admirálisi díszruhához. Ezt a rangot többre tartotta, nagyobb dísznek érezte, mint a magyar kormányzói méltóságot. Saját hadserege egyenruháját sose viselte. Egyszer, próbaképpen, fölvette, s aztán soha többé magára nem öltötte. Igaz, hogy a kormányzói méltósághoz legalább is a huszártábornoki egyenruha illett volna, ilyenné viszont magát elő nem léptethette. A dolog másik oldala az volt, hogy a magyaroknak egy közönséges civil ruhás államfő sehogy sem imponált volna. Ez a tengerész múlt sokban befolyásolta később, kormányzó korában Horthy magatartását, politikai állásfoglalásait - sorsdöntő helyzetekben is. Az angolok és az angol világhatalom iránt érzett respektus - amely minden tengerészben ott lappang valahogy, bármely nemzet fia legyen is egyébként - Horthyban is ezeknek a világ körüli flotta-látogatásoknak benyomásai alatt ébredt fel és erősödött meg. A "zöld sziget"-nek, a tengerek egykori urának az egész földgolyót behálózó hatalmával, annak őrpontjaival találkozott a máltai, ciprusi vagy szuezi kikötőktől kezdve, a ceyloni vagy indiai nagy tengeri metropoliszokban, és a kínai vagy ausztráliai tengerek szigetvilágának ugyanilyen politikai, stratégiai és kereskedelmi támaszpontjain egyaránt az angol lobogó köszöntötte. A maharadzsák által vagy az angol gyarmati kormányzók részéről a tengerész vendégek tiszteletére rendezett vadászatokon vagy pólóversenyeken ugyanez a világhatalom játszotta a nagyúri vendéglátó szerepét. Horthy - mint admirális - az otrantói tengeri csatában találkozott újra velük. Ebben a híressé vált tengeri kalandban, sebektől borítva, fekvőhelyéhez kötözve, a zászlóshajó parancsnoki hídján a végsőkig helyt állott az angol és olasz túlerővel szemben s voltaképpen győztesen került ki a mérkőzésből. Angol és olasz ellenfelei, az ellenséges adriai flották parancsnokai memoárjaikban is elismeréssel adóztak igazi hősiességének és lovagias harcmodorának... Szép élet volt ez... Horthy 1909-ben, mint a haditengerészet részéről beosztott szárnysegéd, Ferenc József mellé került szolgálattételre. Öt évet töltött ott ebben a minőségben, egész az első világháború kitöréséig. Könyvének ebben a fejezetében érezhető kedvteléssel s bizonyos elérzékenyüléssel idézi fel ott szerzett élményeit. Azt írja, hogy szinte gyerekkorától kezdve arról ábrándozott, milyen nagyszerű sors lehet azoké, akik a hatalmas császár és király környezetében élhetnek, akinek személyét már akkor is valóságos legendakör övezte. A bécsi és schönbrunni nagyságok, a magas rangú katonai és polgári méltóságok társasága, a külföldi uralkodók látogatása alkalmával rendezett ünnepies fogadtatások, diplomáciai vagy katonai parádék adták a fényes keretet ehhez az élethez. Maga a személyes szolgálat a hagyományokhoz és etikett-szabályokhoz görcsösen ragaszkodó öreg, pedáns uralkodó mellett sok vigyázatot, kifinomodott tapintatot igényelt és - a hétköznapok során is - folytonos feszes készenlétet. Ferenc József késő öregkorában is - mint élete során mindig - este 9 órakor már pontosan aludni tért. Akármilyen ünnepség, udvari bál vagy egyéb alkalom kívánta is személyes részvételét, ő kilenc órakor könyörtelenül felkelt és elhagyta a színhelyet. Hajnali fél négykor viszont ugyanilyen pontosan ágyból kelt s a maga szolgálatát, uralkodói teendőit ellátandó, reggel hét órakor már íróasztala mellett ült a Hofburgban. Hogy este hatig - a közbeeső félórás ebéd megszakításával - fel se keljen az akták mellől. Az audienciák mindennapos sorozatát - ugyancsak mindig percekre beosztva - így látta el, reggel kilenc órától kezdve. Mikor - szárnysegédi minőségében - először állt szemközt a királlyal, Horthyt - mint írja - olyan elfogódottság és lelkesedés szállta meg, hogy újra eltökélte magát a hozzá való törhetetlen hűségre és arra is, hogy bármely pillanatban kész lesz érte életét is feláldozni. Horthy érdekes epizódokat beszél el a császár előszobájában napról-napra összeverődő társaság életéről, magatartásáról. A bemutatkozó új dignitáriusok, miniszterek, diplomaták, kérvényezők, a kitüntetéseket megköszönő magasabb vagy alacsonyabb rendű alattvalók várták itt, a kettős monarchia minden részéből, ünnepi díszbe öltözve a nagy pillanatot, hogy Ferenc József elé járulhassanak. A császár és király ajtaja előtt a magyar nemes-testőrség és az osztrák arcier gárda egy-egy tisztje posztolt. Mind a kettő válogatott, hatalmas, szép szál ember. A magyar, párducbőr kacagányban, kócsagtollas süveggel, az osztrák fehér lófarkas sisakban, fehér waffenrokkban. Mindketten kivont szablyával. Horthy - mint írja - fültanúja lehetett itt néha a lappangó nemzetiségi ellentétek fojtott kirobbanásának, egy-egy izgatott szóváltás formájában, amelyek már akkor előre jelezték a kettős monarchia nagy belső betegségét. Horthy hamar beleélte magát ebbe a környezetbe. S miután a már bennfentes udvari emberek előre kioktatták a császár szokásaira, hiba nélkül úszta meg már az első heteket is. Kikocsizások alkalmával, amelyeket Ferenc József soha el nem mulasztott, Schönbrunnból a Hofburgig és szolgálat után vissza, a szárnysegéd szemben ült a császárral és vigyáznia kellett, hogy megszólítás nélkül, ő maga meg ne kezdje a beszélgetést, mert az szinte felségsértés-számba ment. Horthy nem vallja be, hogy ez az etikett szabály milyen megerőltetést, önfékezést jelentett az ő számára, aki - mint ismeretes - könnyen fecsegő, bőbeszédű ember volt. De elődjének, egy másik tengerésztisztnek baklövése elijesztette minden ilyen próbálkozástól. Ez a szerencsétlen ember ugyanis - a császárral való első kikocsizás alkalmával - a Burg bejáratánál felállított Mária Terézia szoborra egy elismerő megjegyzést tett, hogy beszélgetést kezdjen az uralkodóval. Ferenc József felbőszült ezen a tolakodáson, nem felelt neki, de másnap már utasította Bolfras-t - az első szárnysegédet - hogy ezt a "fecsegőt" azonnal mentsék fel a szolgálattól. A Schönbrunnban és a Hofburgban, az ott uralkodó légkörben, az akkori Európa legfényesebb udvarában szerzett benyomások döntő módon befolyásolták Horthynak, mint később Magyarország kormányzójának magatartását is. A budai udvart ugyanerre a bécsi mintára akarta megszervezni, hogyha életét már nem is áldozhatta Ferenc Józsefért, legalább uralkodói manírjaiban, külsőségeiben utánozza le. Ezért költözködött be mindjárt a budai királyi várpalotába, amit sokan rossznéven vettek tőle. Ezért ragaszkodott - ha leszegényített méretek között is - egy udvari hierarchia kiépítéséhez, a testőrségtől kezdve a polgári és katonai kabinetirodákhoz, a szárnysegédekhez és - természetesen - a császári és királyi tengernagyi uniformishoz. A hosszú, tengerészeti szolgálatban eltöltött évek alatt s aztán a bécsi udvari környezetben még jobban elfelejtette a magyar nyelvet. Az idegen, velünk szemben többnyire ellenséges környezet nem a magyar mivoltára való erősebb ráeszmélést ébresztette fel benne, inkább az idegenhez való fenntartás nélküli alkalmazkodást. Bessenyei György, a szabolcsi származású testőr-költő ebben az idegen és ellenséges bécsi fénykörben eszmélt rá a magyar nyelv és a magyar irodalom, a nemzeti művelődés elmaradott állapotára, a felsőbb magyar társadalom, az arisztokrácia elnémetesedésének veszélyére és ott erősödött meg benne és testőrtársaiban, Barcsayban és a többiekben a nemzeti felriasztás hivatásérzete: az irodalom eszközeivel. Széchenyi István ugyanitt, a császári udvar közelében és a császári hadseregben - mint huszárkapitány - döbbent rá magyarságára. Hogy egy másik vonalon, a nagy gazdasági és szociális reformok vonalán áldozza fel magát a nemzeti újjászületés gondolatának. Sose felejtem el, hogy megdöbbentett bennünket és milyen zavart és szégyenkezést ébresztett bennünk, amikor - a budapesti bevonulás után - a Magyar írók és Újságírók Egyesületének és a Pátria Clubnak nevében - mint azoknak elnöke - egy küldöttség élén Horthynál, akkor még mint fővezérnél, a Gellért szállóban-berendezett ideiglenes szállásán üdvözlésre jelentkeztünk. Horthy válaszából ugyanis - mindjárt az első mondatok után - úgy éreztük, mintha egy régi császári és királyi budapesti térparancsnok szólt volna hozzánk, ugyanezzel a közös hadseregbeli tört magyarsággal. Voltak magyar szavak, amelyeket megismételt erőlködés után se tudott helyesen kiejteni, úgy, hogy szinte segíteni szerettünk volna neki ebben a nehéz erőfeszítésében. Ezt a szót például, hogy meggyőződés - következetesen meggyőzőzésnek mondta.
Mikor elbúcsúztunk tőle, s lefelé jöttünk a szállodából, Herczeg Ferenc - aki látta, hogy én kissé elsavanyodtam a tapasztaltakon -tréfásan megbiztatott:
Ezen aztán megvigasztalódtunk egy kicsit. Gömbös Gyula aztán még többször is említette nekem, hogy Horthy vele is, ha audiencián volt nála, hamarosan a jó bécsi németre, az egykori Armee-Sprachéra fordította a szót. Mint tréfásan mondta: a könnyebb megértés kedvéért. De hát ez lett volna a legkisebb baj... Hiszen Rákóczi Ferenc is elmondja önéletrajzában, hogy elfelejtette a magyar nyelvet a jezsuiták kalksburgi iskolájában. S mégis Rákóczi Ferenc lett belőle. *** A k.u.k. haditengerészet együtt veszett el az Adriai tengerrel, az egész régi monarchiával, és Horthy - az összeomlás után - hazatért a kenderesi öreg kúriába. Innen aztán a Kun Béla-féle proletárdiktatúra elől Szegedre menekült magyar képviselők, politikusok meghívására, ő is a Tisza-parti metropoliszba költözött. Sajátságos egy konglomerátum volt ez a szegedi emigráció. Akkor még nem volt muszáj Amerikáig vagy Ausztráliáig menni, hogy emigránsoknak számítsunk. Már - még előbb - Aradon verődött össze egy szűkebb körű társaság és ott alakítottak - mint ők nevezték - egy csecsemő-kormányt gróf Károlyi Gyula elnökletével. Aztán, egy fél esztendeig, a különböző pártokból összeverődve, örökös kormányválságok és változások közben, terveket szőttek Kun Béláék megbuktatására - francia ellenőrzés és beavatkozások közben. Szeged ugyanis a Balkánról benyomult francia csapatok megszállása alatt állott, s a francia parancsnok ugyanúgy pártfogolta akkor a Károlyi-forradalom minisztereit, mint Trumanék, sőt részben Eisenhowerék is, most a Rákosi-féle kormány tagjait. Kelemen Béla, volt szegedi főispán és képviselő vaskos kötetben írta meg annak idején a szegedi napok történetét. Ő hívebb, érdekesebb képeket rajzol az ott folytatott személyi és pártharcokról, a franciáknál egymás ellen művelt kölcsönös árulkodásokról. Ezeket csak a sűrű Tisza-parti halvacsorák enyhítették, miközben tőlük úgyszólván kéz-közelségre, már a szomszéd határban, a Kun Béláék szégyenletes terroruralma dúlta a megmaradt országrészt. A katonai demarkációkon túl, három égtáj felől pedig a szerb, román és cseh megszállás sújtotta az ott szenvedő magyarságot... Menekült, lerongyolódott derék katonatisztek - az első világháború hazátlan kivetettjei -jelentették az egyetlen szilárd magot ebben a szegedi gyülekezetben. Ők vették kezükbe - primitív viszonyok között - pénzbeli és fegyveres segítségben egyaránt szűkölködve, egy idegen hatalom rosszindulatú gáncsoskodása ellenére is, egy új honvédség megszervezését. Horthy neve, a hősies magyar ellentengernagy nimbusza vonzotta Szegedre őket, s ez a név innen kelt szárnyra, reményt üzenve a vérző, szenvedő országnak, amely várva-várta a felszabadító "fehér" hadsereget... A Kun Béláék, Rákosiék és Szamuelyék terroruralma alatt szenvedő ország, a háború megpróbáltatásai után, a véres erőszak borzalmainak kiszolgáltatott magyar nép Szeged felé tekintett reménykedve. Azokat a helyi, szervezetlen zendüléseket, amelyek során Kalocsán, Kapuváron, Dunapatajon, Gyöngyösön és másutt a sanyargatott parasztság fegyvert ragadott a zsidó banditák garázdálkodása ellen, a kommunista kormány megtorló különítményei egymás után leverték. Az értelmiség, a polgári társadalom titkos összeesküvéseit ugyanez a sors érte. Derék katonatisztek s a csendőrség vezetői közül sokan életükkel lakoltak ezekért a kísérletekért. A proletárdiktatúra bukása után a hivatalos megállapítások több mint hatszáz ilyen áldozatról számoltak be. A fegyveres megmozdulás esetei közül legjelentékenyebb volt az úgynevezett júniusi ellenforradalom, amelyben a Ludovika Akadémia katonai növendékei hősies ellenállással bizonyították be a nemzeti eszményekhez való ragaszkodásukat. Mindezek nyomán most már mindenki úgy érezte, hogy csak kívülről, tehát Szegedről jöhet a szabadulás. Mindenki tudta, hogy ott a franciák elnézése mellett, "fehér" kormány alakult, s annak támogatására, Horthyék, Gömbösek kezdeményezésére, katonai szervezkedés indult meg. A fehér hadsereg készülődéseiről egyre biztatóbb híresztelések jártak szájról-szájra, s ezek központjában Horthy neve és személye állott, a hősies tengernagyé, aki a nemzeti ügy élére állt, s csak a kellő pillanatot várja, hogy meginduljon az ország felszabadítására s a hatalmat bitorló moszkvai banditák elűzésére. Volt ugyan egy másik ellenforradalmi központ is, Bécsben, ahol főleg az arisztokrácia elmenekült tagjai: Bethlenek, Sigrayék, Widischgrätzék gyülekeztek. Ezek rezgelődése azonban nem ragadta meg a közvélemény képzeletét és presztízs dolgában sem volt senki olyan közöttük, aki ebben a tekintetben Horthyval versenyezhetett volna. Így indult útjára, így nőtt meg a türelmetlen várakozás feszült levegőjében a Horthy-mítosz, a felszabadulás minden reményében az ő személyéhez kapcsolva, abban központosítva. Közben az a sajátságos helyzet állott elő, hogy Kun Béláék, tehát a vörösök is kénytelenek voltak a Károlyi-féle megalkuvó, defetista magatartás helyett - amely az ország nagy részének megszállását; a cseh, román és szerb elszakadást se megelőzni, se megakadályozni nem tudta, nem is akarta - fegyverhez nyúlni. Ha saját uralmukat a csonka ország területén, a megnyirbált határok között fenn akarták tartani, nem is tehettek másképpen. Moszkva biztatására - a megnagyobbodott Csehország és az új helyzet nehézségeivel küszködő ugyanilyen Románia belső zavaraira számítva támadásra szánták el magukat. Jelszavul, megokolásul azt hangoztatták, hogy az ezekben az országokban uralomra jutott burzsuj-imperializmus és az ugyanilyen nacionalizmus veszélyezteti a proletárdiktatúra világmegváltó céljait és érdekeit. Ugyanakkor azonban számítottak a nemzeti önérzetében megsértett, ugyanilyen jogaiban megkárosított magyar nacionalizmus érzékenységére, bosszúvágyára is. S ez a várakozásuk be is igazolódott, mert a régi hadsereg maradványai, akik - tisztjeikkel élükön - csak vonakodva, elkeseredve engedelmeskedtek Linderék parancsának, amely a "Nem akarok többé katonát látni!" jelszó alatt eltiltotta őket az idegen invázióval szemben a fegyveres ellenállástól, készek voltak most a kommunista kormány alatt is az ország területi épségéért harcolni. Így indult meg - előbb a csehek kiverésére - a vörös hadsereg offenzívája, amely a még le nem fegyverzett székely hadosztály csatlakozásával mindjárt kezdetben olyan sikereket ért el, hogy a Felvidék nagy része, szinte a régi határokig, újra magyar kézre került, hogy csak Clemenceau francia miniszterelnöknek, a csehek nagy barátjának Kun Bélához intézett személyes kérésére és fenyegetésére vonuljanak onnan vissza. Ezt követte a második támadó kísérlete a vörös hadseregnek, most már a románok ellen. Ez azonban a kezdeti sikerek után, súlyos vereséggel meghiúsult, így következett be Budapest megszállása a román hadsereg által, s ezzel együtt a proletárdiktatúra, a vörös terroruralom bukása, mielőtt Horthyék és a fehér katonai szervezkedés döntő módon beleavatkozhattak volna a vörösök, mint belső s a csehek és románok, mint külső ellenségek elleni harcokba. A várakozó, reménykedő magyar nemzeti közvélemény különös ellentétek között hánykódott ezeknek a döntő eseményeknek a megpróbáltatásai alatt. Az ország területi épségét féltve, annak megvédését, biztosítását áhítva - a vörösök győzelmét kellett kívánnia. Ez viszont a kommunista uralom megszilárdítását jelentette volna, amire mindenki irtózattal gondolt. A románok és csehek győzelme viszont az ország végleges feldarabolását idézte fel... Horthy elmondja emlékirataiban, hogyan mentették át magukat a Szegeden szervezkedő katonai különítmények, a románok figyelmét kijátszva, a Dunántúl meg nem szállt részére, a Balaton környékére. Sajnos, ez a kisded, fegyverzetében, felszerelésében hiányos, jó részében csak önkéntes tisztekből álló partizán erő nemcsak arra nem volt elegendő, hogy a románokkal szemben győzelmes támadást indíthasson, de még a románok további előrenyomulását, az egész Dunántúl megszállását sem tudta volna ellenállásával megakadályozni. Horthy ugyan úgy állítja oda a dolgot, hogy ő arra az esetre, ha az antant hatalmak által megállapított új demarkációs vonalat a románok nem respektálták volna, véres ellenállással fenyegette volna meg őket. Ennek komolyságában azonban, a valódi helyzet ismeretében, ő maga sem bízhatott. Sajnos, nem is annyira ennek a fenyegetésnek köszönhettük aztán, hogy a románok Budapestnél megálltak, s a Dunántúlnak csak egy felső csücskét szállták meg, hanem az antant-komisszió tiltakozásának, amely a román hadseregnek most épp úgy megálljt parancsolt, mint előbb a Felvidéken a csehekkel szemben előnyomuló vörös hadseregnek... Horthyék így Siófokon ütötték fel az úgynevezett főhadiszállást. Megtisztogatták a Dunántúlt a kommunista hatalom maradványaitól, s várták az egész megmaradt országgal együtt a románoktól való felszabadulást, azok kivonulását. Budapest megszállása a román hadsereg által megrendítő, tragikus élmény volt. Ezeréves történelmünk folyamán az előtt ilyen mélyre még sohase buktunk. A bukás, a tehetetlenség szégyene, a megalázás keserűsége soha eddig még ilyen erővel ránk nem szakadt. És épp attól az ellenféltől, attól az ellenségtől kellett ezt elszenvednünk, akit eddig legkevesebbre becsültünk, akit mindig mélységesen lenéztünk, s aki most az arcátlan fölény, a korlátlan rendelkezési jog és a könyörtelen kirablás ostorcsapásait éreztette velünk. Mohács is borzasztó nemzeti katasztrófa volt és Világos is iszonyú gyászt hozott ránk, de mindkettővel az akkori Európa egy-egy nagyhatalma mért ránk megsemmisítő vereséget. Velük szemben dicsőségesen buktunk el. A románok uralmával azonban egy harmadrangú balkáni ország kerekedett fölénk a saját belső meghasonlásunk, a Károlyi-féle árulás és a Kun Béla-féle proletár zsarnokság következménye gyanánt. Szegény Renan 1871-ben, Sedan után, a németektől elszenvedett vereség, a bukás és megaláztatás nyomán a francia nép, az egész nemzet nagy, belső, erkölcsi megújhodásának szükségességét hirdette, hogy Franciaország még egyszer igazán feltámadhasson, megerősödhessen. Majdnem ugyanazon következtetésekre jutott, mint annak idején - szinte kétezer évvel ő előtte - Platón, a görög bölcs és államfilozófus a peloponézusi háború után, amelyben a puritán, harcias, "fasiszta" Spárta tönkreverte a korrupt, szájaló, önhitt, pártoskodástól szétmarcangolt demokratikus athéni államszövetséget. Renan is a spártai szellemet, egy új társadalmi és szociális államrend alaptörvényeit fogalmazta meg, s ennek előfeltételéül a nemzet saját hibáinak: a nagyszájú hetvenkedésnek, a léha önbizalomnak, az üres nagyzolásnak, az ugyanilyen önámításnak és a hiú önhittségnek belátását, töredelmes beismerését s az azoktól való megtisztulást. De egyikük se talált kortársaiknál meghallgattatást, megszívlelést. Nekünk is, a Károlyi-forradalom, a proletárdiktatúra és a román megszállás megpróbáltatásaiból ugyanezen következtetéseket kellett volna levonnunk. De ehhez mindenekelőtt annak beismerése kívántatott volna, hogy önhibáinkból süllyedtünk ilyen mélyre, s felszabadulásunkat is csak a mások kegyelmének köszönhettük. A Horthy-mítosz mindennek az ellenkezőjét propagálta, Horthynak és saját híveinek legjobb tudomása ellenére - a felszabadulás egész hamis dicsőségét is elsősorban neki magának vindikálva... A vörös hadsereg tiszántúli veresége, megsemmisülése nyomán, amint a románok gyors menetben Budapest felé közeledtek, a Kun Béláék csőcselék kormánya észveszetten menekült a félig vörös Bécs felé. A diktatúra szociáldemokratái azonban - ugyancsak sietve - egy szocialista kormányt alakítottak, hogy a románokat már ebben a minőségben üdvözölhessék. Ez a kísérlet azonban egy Budapesten megszervezett derék ellenforradalmi alakulat közbelépése folytán meghiúsult. Friedrich István és Csilléry András kezdeményezésére egy lovas rendőr különítmény meglepetésszerűen megszállta a budai miniszterelnöki palota környékét. Friedrich fölment a palotába, ahol a Peidl-kormány ijedten együtt ült, s a románokat várta. A lovas rendőrök megjelenésére olyan pánik támadt közöttük, hogy Friedrich egyszeri fenyegetésére otthagyták a miniszteri székeket, s minden tiltakozás nélkül eltakarodtak. Így bukott meg véglegesen a proletárdiktatúra. Horthy és a fehér hadsereg csapatai aztán november elején vonulhattak be a Dunántúlról Budapestre, az antant bizottsággal folytatott hosszadalmas alkudozások után. Addig is és még azután is, Horthy kormányzóvá történt megválasztásáig, a Friedrich-kormány vezette az ügyeket. Ezek az események aztán - még az iskolai tankönyvekben is - azt a beállítást kapták, hogy a diktatúra megbuktatása és a románok kivonulása egyformán a Horthy érdeme volt, az ő fegyveres föllépésének kizárólagos következménye. Horthy emlékirataiban ugyanezt a benyomást igyekszik megerősíteni. Ezzel szemben az igazság az ő nagy érdemét, amelyet a honvéd hadsereg kezdetleges megszervezésével szerzett, semmivel sem kisebbíti. Hiszen azt is el kell ismerni, hogy ezeknek a szinte minden felszerelés nélkül szűkölködő csapatoknak puszta jelenléte is bizonyos mértékben siettette a románok kivonulását, mert azt bizonyította, hogy megfelelő erő áll egy magyar kormány rendelkezésére a belső rend és a normális állapotok visszaállítására, fenntartására. E sorok írója, másokkal együtt, többször megpróbálkozott vele, hogy a történtek ilyen elferdítésével, amely a kormányzóé mellett a nemzeti hiúságot is legyezgetni próbálta, az igazságra figyelmeztessen, s így tiltakozzék egy olyan módszer ellen, amely - az önbeismerés helyett - az önáltatás hibájába esett. Mi ugyanis a románokat kritizáltuk mindig azért, hogy egész történetírásuk, az ilyen módszerek nyomán, a valóság, a tények meghamisításán épült fel és így gerjesztettek fel - egy meghamisított múltra támaszkodva - hatalmi terjeszkedési igényeket, s ugyanilyen nemzeti önérzetet és büszkeséget. Nekünk tehát e helyett meg kellett volna fogadnunk, hogy ezt a kettős szégyent: a kommunista rémuralom és az idegen megszállás borzalmait nem engedjük soha többé megismétlődni, s olyan széles alapokat vetünk meg az alsó hatalmas népi rétegekre támaszkodva, mélyreható szociális és politikai reformokkal, hogyha ez a sors még egyszer megkísértene, egy emberként tudjunk vele szembeszállni. A fogadalmat erre meg is tettük, de az igazi erkölcsi és politikai újjászületés reformjaival egy negyedszázadon át továbbra is adósok maradtunk... Horthy Miklós kormányzóvá történt megválasztása előtt s így az első nemzetgyűlés megalakulása és a románok kivonulása közötti átmeneti időszakban, hónapokon keresztül egy különös kormányzati és közigazgatási interregnum bizonytalanságában éltünk. A proletárdiktatúra véres erőszakoskodása, a Szamuelyék és Csernyék által ártatlanul legyilkolt áldozatok, az értelmiségi rétegek, a parasztság, sőt a lefegyverzett csendőrség rovására elkövetett kegyetlenkedések, amelyek mögött egy többnyire zsidó kalandorokból összeverődött társaság működött kormány gyanánt, érthető módon a visszatorlás, a bosszúállás érzéseit gerjesztették föl. Így történt aztán, hogy ezek a szenvedélyek nem várták be, hogy hosszadalmas, formális bírói ítélkezések sújtsanak le a tettesekre vagy azokra, akik velük szimpatizáltak. A Szegeden és a dunántúli benyomulás után ott és a Duna-Tisza közén megalakult különböző partizánjellegű különítmények maguk is szabad kezet éreztek ezekkel szemben és a népítélet jogosságára hivatkozva, partizán módon bántak el azokkal, akiket hirtelen kezükre keríthettek. Ez az úgynevezett felelőtlen megtorló hadjárat azonban méreteit és áldozatai számát tekintve, meg se közelítette a Kun Béláék és Szamuelyék hasonló ítélkezéseit, ha egyes esetekben - amint ez ilyenkor történni szokott - ártatlanokat is sújtottak az utólagos bűnhődéssel. Miután aztán ezek között a zsidóság is erősen képviselve volt, erről az oldalról, a szélsőbaloldali lapok által támogatva nagy méltatlankodás fogadta a különítmények és a helyi rögtönítélő bíróságok ilyen ténykedését, így kelt szárnyra az úgynevezett fehérterrort emlegető propaganda, amely aztán az ismert utakon és összeköttetéseken keresztül, a nyugati baloldali sajtótermékekben is úgy állította oda a felszabadult Magyarországot, mint ahol a szabad gyilkolás, a vérszomjas megtorlás lett a törvény - csupa ártatlan emberrel szemben... Horthy Miklós, mint fővezér, a Szegeden megszervezett csapatok élén, maga is a megtorlás indulataival vonult át a Dunántúlra, de - különösen eleinte - még ha akarta volna is, nem tudta volna megakadályozni, elfojtani az így felszabadult, fellángolt szenvedélyeket. A különítmények vezérei aztán később, amikor felelősségüket kezdték emlegetni, ezért az önkényes tisztogatásért maguk is a fővezér elnézésére, sőt az ő jóváhagyására, felhatalmazására hivatkoztak. Amit Horthy a viszonyok konszolidálódása nyomán erősen cáfolt és magától elhárított. Még a budapesti bevonulás előtt, akkor amikor Horthyék még Siófokon állomásoztak, egy Weiss nevű amerikai ezredes azzal a megbízatással érkezett oda, hogy az egyéni kilengések miatt tett panaszokat kivizsgálja. Horthyék, hogy az ezredest meggyőzzék a panaszok alaptalanságáról, a helyi rabbinust is odaállították az ezredes elé. Ez aztán - miközben a jelenlévő különítményi tisztek is farkasszemet néztek vele - ijedten tiltakozott minden ilyen rágalom ellen, s maga is a panaszok alaptalanságát erősítgette. Nyilván arra gondolt a derék lelkipásztor, hogy Weiss ezredes elmegy, ők azonban itt maradnak, s esetleg egy újabb "kilengés"-nek lesznek áldozatai. Weiss aztán az ilyen "illetékes" helyről kapott felvilágosítások után, megnyugtatva távozott... A keresztény társadalom és az ugyanilyen politikai pártok felháborodását, méltatlankodását csak növelte ugyanazon baloldali rétegeknek a román megszállás alatt tanúsított magatartása, amikor is ezek - a bűntudat érzése alatt - az idegen megszállók oltalmát és beavatkozását, megtorlását keresték a maguk védelmére és a megszállókkal egyébként is a barátkozás viszonyába léptek. A baloldali radikális polgári sajtó, az ugyanilyen szocialista pártlapokkal együtt, egész nyíltan tüntetett a román pártfogással, s annak jóvoltából sokkal több szabadságot élvezett, mint a jobboldali keresztény közvélemény lapjai. (Horthy emlékiratai meglehetősen mellőzik ezeket az élményeket, de talán nincs minden tanulság nélkül, ha egy kicsit felelevenítjük őket.) A Horthy-rezsim fölött kezdettől fogva ott lebegett a királykérdés megoldatlan problémája. Károlyiék detronizálták IV. Károlyt, s az antant nyomására az új magyar nemzetgyűlésnek is ki kellett mondania ezt, különben a trianoni szerződést se lehetett volna tető alá hozni. Horthy kormányzóvá választása a Hunyadi János és Kossuth Lajos példájára való hivatkozással történt. Nem jelentette a királyságnak, mint államformának eltörlését, megszüntetését, csak a királyi trón betöltésének szünetelését. A kormányzói hatalom és megbízatás az ő esetükben csak erre az ideiglenes átmeneti időszakra szólt. Horthy maga, mikor a legitimista irányzat vezérei: Andrássyék és Apponyiék ezeket a kérdéseket vele - megválasztása előtt -megbeszélték és tisztázták, erősen fogadkozott a király iránti hűségre s arra, hogy amint az idő megérik és a külpolitikai viszonyok ezt lehetővé teszik, visszabocsátja az uralmat az elűzött király kezébe. Ezt a királyhoz intézett leveleiben is hangsúlyozta. Ugyanakkor a Szegeden körülötte kialakult katonai csoport vezetőit, Gömbös Gyulát és társait is megnyugtatta, hogy erre nem igen fog sor kerülni, már csak azért se, mert a nyugati hatalmak ebbe sose fognak beleegyezni. A nemzetgyűlés pártjai között a királykérdést illetőleg kezdettől fogva éles ellentétek feszültek. A keresztény nemzeti párt, amely viszonylagos többséggel került ki a választásokból, s tagjainak összetételében és vezetőségében erősen katolikus színezettel bírt, a királyság álláspontját vallotta. A kisgazdapártban viszont inkább a protestáns függetlenségi hagyományok képviselői ültek, akik hallani se akartak semmiféle restaurációról. A kormányzói szék betöltése se ment minden akadály nélkül. A nemzetgyűlésen nagy pártja volt József főhercegnek, s voltak, akik Apponyi Albertet látták volna legszívesebben ezen a polcon. Az előbbi lehetőségnek útját vágta az antant hatalmak megállapodása, amely a Habsburg-ház összes tagjait kizárta az állami főhatalomból. Apponyi viszont, a súlyos viszonyok között s arra való tekintettel, hogy a hadsereg Horthy mellett foglalt állást, nem akart vállalkozni erre a szerepre. Horthy elmondja, hogy ebben a helyzetben aztán, mint egyedüli jelölt, hogyan harcolta ki magának a királyt megillető összes államfői jogokat. A pártok eredeti állásfoglalása szerint a kormányzó megválasztása csak ötéves határidőre szólt volna. Ezen felül az ő felelősségre vonásának lehetőségét is biztosítani akarták. Ragaszkodtak volna ahhoz is, hogy az ötéves általános választási határidőn belül csak bizonyos feltételek mellett oszlathassa fel a kormányzó a képviselőházat. Horthy aztán az utolsó pillanatban, amikor a nemzetgyűlés már együtt ült, s őt az eskütételre meghívták, előállott azzal a követeléssel, hogy életfogytiglanra szóljon a választás és a házfeloszlatás korlátlan jogát is követelte. Ebben a kínos helyzetben a fejvesztett pártok - hogy a botrányt elkerüljék - hozzájárultak ezekhez a követelésekhez, így Horthyt olyan államfői jogokkal ruházták föl, amilyeneket annak idején se Hunyadi János, se Kossuth Lajos nem gyakorolhatott. Abba - némi vonakodás után - mégis belenyugodott, hogy a királyi prerogatívák, az úgynevezett felségjogok közül a nemességadományozást nem gyakorolhatja. Valószínű, hogy később ezt is megbánta, mert ezt a jogot gyakorolta volna bizonyára a legszívesebben... Horthy elmondja emlékirataiban, hogyan diktálta ő tollba Rakovszky Istvánnak, az első nemzetgyűlés elnökének azokat a feltételeket, követeléseket, amelyek ellenében hajlandó volt a kormányzói tisztet elvállalni. A nemzetgyűlés pártjai óraszámra türelmetlenül várakoztak a bizalmas alkudozások közben, mint valamikor Szilágyi Mihály csapatai a Duna jegén, mialatt a budai várban Újlaky Lőrincék és Garáék mindent megpróbáltak, hogy Mátyás királlyá választását megakadályozzák. De Szilágyi hatalmas fegyveres erőre támaszkodott velük szemben, s ki tudta kényszeríteni Mátyás megválasztását. Horthy esetében a nemzetgyűlés - még ha ellenállásra határozta volna is magát az ő követeléseivel szemben - nem tudta volna akaratát érvényesíteni azon két egyszerű oknál fogva, mert egyrészt a hadsereggel Horthy rendelkezett, másrészt Horthyn kívül nem is vállalkozott senki a jelöltségre. A Rakovszkynak diktált föltételek között legsúlyosabb volt az életfogytiglanra szóló megválasztás. Ez a követelés voltaképpen elvi ellentétben állt a kormányzói tiszt jellegével. Hiszen a Hunyadi János és Kossuth Lajos esetében is csak ideiglenes, átmeneti megoldást jelentett. Csak arra az időre szólt, míg a megüresedett királyi széket újra be nem tölthettek. Horthy áttörte ezt az alapelvet, s így állt elő az a furcsa helyzet, hogy miközben Magyarország - alkotmányjogi értelemben - királyság maradt, huszonöt éven át király nélkül kormányozták. Erre csinálta a groteszk dolgok iránt mindig fogékony pesti humor azt a tréfás paradoxont, hogy királyság maradtunk király nélkül és egy tengernagy uralkodott rajtunk tenger nélkül... Az életfogytiglanra történt megválasztás lett végeredményben a szülő oka aztán annak a konfliktusnak, amely Horthy és a legitimista irányzat hívei: Andrássyék és Apponyiék között hamarosan annyira elmérgesedett. Horthy ugyan megválasztása után mindjárt sietett megnyugtatni a száműzött királyt, hogy ő csak addig akarja megtartani az államfői hatalmat, amíg a rendet és nyugalmat megszilárdíthatja a két forradalomtól és az elvesztett háborútól megviselt országban, s ígérte, hogy amint a külpolitikai viszonyok megengedik, visszabocsátja az uralmat a király kezeibe, úgy is, mint volt tengernagy, aki hűséget esküdött neki és úgy is, mint az uralkodó hű helyettese. A legitimisták azonban úgy érezték, hogy Horthy az életfogytiglani választás kierőszakolásával máris hűtlenséget követett el a királlyal szemben, s hogy mind a két föltétel, amelyek mellett a hatalmat elvállalta, illetve annak visszabocsátását megígérte, olyan rugalmas volt, azok bekövetkezése annyira a Horthy megítélésétől, illetve elhatározásától függött, hogy voltaképpen a restauráció teljes és végleges elodázását jelentette. A legitimisták úgy okoskodtak, azzal érveltek, hogy az idő nem a magyar revíziós érdekeknek dolgozik. Az új kisantant államok a Magyarországtól elszakított részeket - ha erre időt és nyugalmat engedünk nekik - egyre jobban magukba emésztik, az irredenta törekvéseket egyre jobban elaltatják és illuzórikusakká teszik. Nekünk - hangoztatták - nem szabad ezt a folyamatot bevárni. Addig kell tehát cselekedni, míg még minden a forrongás, a feszültség, a bizonytalanság állapotában van. Az elszakított részekről is minden értesülés azt bizonyította, hogy úgy a szlovákokban, mint a Jugoszláviához csatolt horvát és magyar területek lakosságában az elégedetlenség és a visszakívánkozás érzése olyan eleven, olyan türelmetlen, hogy a király visszatérése esetén ott nyílt fölkelésre lehet számítani. Ezt a történelmi alkalmat nem szabad tehát hosszú várakozással elszalasztani. Hiszen Horthy maga is, miközben a belső konszolidáció és belső nyugalom érdekeit hangoztatta, ugyanakkor folyton azt üzengette a maga megbízottai útján Erdélybe és a Felvidékre is, hogy fegyveres segítséget kész nyújtani minden irredenta törekvésnek. Ezektől az üzenetektől ösztönözve Erdélyben szerencsétlen, elhamarkodott összeesküvések robbantak ki, amelyeket a románok könyörtelen szigorral megtoroltak, elfojtottak. A száműzetésben élő ex-király maga is úgy érezte, hogy - enyhén szólva - Horthy kétszínű, illojális politikát követ vele szemben, és ez az érzés aztán arra ösztönözte másfél évi várakozás után, hogy a maga részéről siettesse visszatérését, addig amíg nem késő, s mielőtt Horthy a maga uralmát, uralmi berendezkedését véglegesen meg nem szilárdítja. Hozzájárult ehhez a gyanakváshoz s az ezzel járó bizalmatlansághoz az a körülmény is, hogy Horthy ugyan mindent elkövetett a legitimista vezérek megnyugtatására a maga őszinte szándékait illetőleg, ugyanakkor azonban legbizalmasabb hívei, elsősorban a különítményi tisztek, Gömbösék vezérlete alatt úgy ünnepelték az ő végleges kormányzói megválasztását, mint amely örökre véget vetett a királypártiak számításainak. Mielőtt azonban ezek az ellentétek nyílt összeütközésre vezettek volna, Horthynak mindjárt megválasztása után, illetve közvetlenül azt megelőzőleg, keresztül kellett esnie egy nagyon kellemetlen incidensen. Erről memoárjában nem tesz említést, de az eset annak idején, heteken át izgalomban tartotta őt magát s közvetlen környezetét, de az egész magyar közvéleményt is. A dolog azzal kezdődött, hogy a szociáldemokrata párt szócsöve, a Népszava napról-napra kíméletlen támadásokat intézett nemcsak a különítmények tisztogató akciói, úgynevezett egyéni kilengései miatt, ezek vezérei ellen, de Horthyt magát is felelőssé tette ezekért. S mindezt olyan hangnemben, amely felháborította még azokat is, akik nem nagyon lelkesedtek a Horthy kormányzóságáért. A Népszava két szerkesztője - Somogyi és Bacsó nevűek - miután a szocialista párt velük együtt végig támogatta a Kun Béla-féle véres kommunista diktatúrát, most a felháborodott ártatlanság köpönyegében keresztes hadjáratot vezetett és megtorlást követeli a fehérterror visszaéléseivel szemben, amelyekért végeredményben Horthyt tette felelőssé. Budapesten akkor már egy úgynevezett antant-komisszió működött, voltaképpen az uralkodott, s ha a jobboldali közvélemény háborgott is a Népszava durva támadásai miatt, Horthyra nézve nagyon kellemetlenek voltak ezek a támadások, mert Somogyiék és Bacsóék más szélsőbaloldali, úgynevezett demokrata tényezőkké együtt bizalmas közelségbe férkőztek az antant-komisszió uraihoz, s ugyanilyen információkkal igyekeztek minél több nehézségi gördíteni egy jobboldali irányzat uralomra jutása elé. Tetézte helyzet nehézségeit, hogy a Népszavát az antant-oltalom védőszárnyai alatt nem lehetett elnémítani. Sajtópörrel megtámadni őket viszont azért nem volt tanácsos, mert a szocialisták és a volt kommunisták számára ez nagyszerű alkalmat nyújtott volna arra, hogy az egész fehérterror-komplexumot egy hatalmas sajtóhadjárat hangszerelésével a világ nyilvánossága előtt, elferdítve feltálalják. Az egész baloldali világsajtó számára is nagyszerű alkalomnak kínálkozott volna ez a maga vádjainak igazolására, miután a Kun Béláék és Szamuelyék vérengzéseit hónapokon át néma hallgatással vagy hitetlenkedő vállvonogatással említésre sem méltatták. Egy szép reggelen aztán arra a szenzációra ébredt Budapest - a baloldali lapok hasábos cikkekben jelentették -, hogy a két véresszájú szerkesztőt késő éjjel, mikor a szerkesztőségből hazafelé igyekeztek, ismeretlen tettesek megtámadták, elhurcolták, s a jelek szerint mindkettőt meggyilkolták és holttestüket a Dunába dobták. A vakmerő bűncselekmény mindenkit megdöbbentett. Még azok is, akik a jobboldalon egyébként a szemét-szemért, fogat-fogért álláspontján voltak, esztelennek minősítették az amerikai gengsztermódszerekre emlékeztető eljárást. Ezek természetesnek találták és megelégelték volna, ha a két szerencsétlen embert jól elnáspángolják hetvenkedésükért. Nagyon helyesen megérezték, hogy a gyilkosság a baloldali félig vagy egészen vörös közvéleményt, ha pillanatnyilag megrettenti is, ugyanakkor csak annál hangosabb vádaskodásra jogosítja. Ezt a véleményt nyomban igazolta is egyrészt a jelenlévő antant megbízottak haragos tiltakozása, fenyegetőzése, amellyel a legszigorúbb vizsgálatot, a tettesek kézre kerítését és könyörtelen megbüntetését követelték. Ezt megtoldotta a német, francia és angol sajtó hasonló méltatlankodása a "részvétet és segítséget nem érdemlő, elvadult" csonka-Magyarországgal és az ugyanilyen magyar néppel szemben... A magyar részről megindított vizsgálattal, illetve nyomozással kapcsolatban az antant-komisszió nyíltan azt az álláspontot foglalta el, hogyha kiderülne Horthy környezetének valamilyen részessége a bűntettben, akkor az ő kormányzói megválasztása, illetve jelöltsége is tárgytalanná válik. A baloldali sajtó ilyen irányú célozgatásai arra a körülményre támaszkodtak, hogy egyes szemtanúk vallomása szerint az autó amelyen az áldozatokat elhurcolták, egy zöldre festett katonai teherkocsi volt, amelynek polgári tettesek nem juthattak birtokába. A bűntett színhelyéről, az óbudai elhagyatott Duna-partról visszatérőben, a teherkocsiban ülő tettesek ugyanis áttörték a leeresztett vámsorompót, s a kocsi ennek következtében súlyos sérüléseket kellett, hogy szenvedjen. Megállapították azt is, hogy a honvédség teherautó garázsából egy kocsi hiányzik. Lázas hajsza indult meg, hogy a kocsit - mint fontos bűnjelet - előkerítsék. Erre vonatkozólag azt a felvilágosítást kapták a garázsmestertől, hogy kocsi kiküldetésben van távol, de minden órában várják, hogy visszatérjen. Másnap be is érkezett, de a sérülés vagy zúzódás legkisebb nyomát sem lehetett felfedezni rajta. Ezen a vonalon így holtpontra jutott a nyomozás, s pár heti további kísérletezés után -mivel más biztos nyom nem merült fel a tettesek kilétét illetőleg végleg el is akadt. Hetekkel később Beniczky Ödön volt belügyminiszter, a legitimista párt egyik vezető embere egy baloldali napilapban még egyszer megpróbálta földeríteni a gyilkosság valódi hátterét, de ez a sajtótámadás is elhangzott minden további eredmény nélkül, s az antant-komisszió, ha nem is megnyugodva, maga se bolygatta többé a szerencsétlen esemény rejtelmeit... Horthynak, mielőtt a saját uralmát és az azon sarkalló új kormányzati rendet úgy-ahogy megszilárdította volna, át kellett esnie két súlyos megpróbáltatáson. Ezeket IV. Károly király visszatérés kísérletei idézték fel, először 1921 tavaszán, aztán másodszor ugyanezen év októberében. A király ilyen szándékáról nyomban. Svájcban való megtelepedése után értesítette Horthyt, aki kezdettől fogva alattvalói hűségéről biztosította a királyt. Először Révhegyi százados útján, türelemre intette őt. Arra hivatkozott, hogy hadsereg megszervezése még kezdetleges állapotban van, nem tud a kisantant előrelátható beavatkozásával szemben helytállni. Aztán az új kormányzat is súlyos gazdasági nehézségekkel küzd, s így ő előbb az elszakított országrészeken belső felkelésekkel akarja megnehezíteni a csehek, szerbek és románok berendezkedését. Mindehhez idő kívántatik. A király egyik bizalmasa, Ottrubay őrnagy ezzel szemben ismételten olyan információkat hozott Budapestről, hogy Horthyban nem lehet bízni. A hadsereg, illetve a különítményi tisztek és Gömbösék hallani sem akarnak a restaurációról. A Lehár ezredes kis töredék hadosztálya pedig nem nyújt elég ellensúlyt ezekkel szemben. Báró Werkmann, a király személyi titkára úgy nyilatkozott Horthyról, mint akinek esze ágában sincs a hatalomról lemondani s a király jelentkezése esetén azt neki visszabocsátani. A király - mindennek ellenére - a hazatérés mellett döntött, de hirtelen elhatározását még Werkmannal se közölte, attól tartva, hogy titkára - az utolsó pillanatban - mégis lebeszélheti őt szándékáról. Húsvét előtt két nappal inkognitóban vonatra szállt s előbb Bécsbe, onnan aztán nyomban tovább indult, s gróf Erdődy Tamás autóján Szombathelyre érkezett. A püspöki palotában szállt meg, ahol ugyanakkor látogatóban ott találta Vass József népjóléti minisztert. A közeli Iváncon pedig, ugyancsak véletlenül, ott tartózkodott a húsvéti ünnepek alkalmából Teleki Pál miniszterelnök is, Sigray Antal grófnál. Teleki is, Vass is - miután az első meglepetésen átestek - mindketten felajánlották miniszteri tárcáikat a királynak. Ugyanakkor elhatározták, hogy előre mennek Budapestre, hogy Horthyt a történendőkre előkészítsék, s őt a hatalom átadására rábírják. A király talán félórás várakozással - Sigrayval együtt, annak autóján, ugyancsak útnak indult. Közben, mint utólag kiderült, az a baleset történt, hogy Telekiek kocsija elvétette a legrövidebb utat, s így a király és Sigray előbb érkeztek Budapestre, s egyenesen a királyi palotába mentek. Horthy kissé drámai színezéssel egyébként úgy adja elő ezt a váratlan találkozást a királlyal, mintha az a kölcsönös bizalom légkörében, szívélyes beszélgetés formájában folyt volna le, s mintha így is váltak volna el egymástól. Szerinte ennek bizonyságául, a lojalitásának jutalmazásául a király az otrantói és szegedi herceg címével is kitüntette őt. El is fogadta ezt a királyi figyelmességet, de sose viselte aztán ezeket a címeket... Horthy emlékezéseivel szemben - ahogy ő a mindent megszépítő messzeségen keresztül a történteket visszaidézi - hallgassuk meg a király előadását, aki a látogatás élményeit, nyomban svájci visszaérkezése után, báró Werkmannak tollba mondta. Ezeket egy, a király emlékének szentelt pompás albumban, amely csak száz példányban készült, közreadták a király legbensőbb hívei számára, minden egyes kötetbe az illetők neveit bejegyezve.
Ezek szerint Horthy egy jéghideg, fűtetlen teremben fogadta a királyt, s közben szárnysegédének hívására legbizalmasabb szegedi tisztjei közül jó néhányan az előszobában gyülekeztek, s ott várták a fejleményeket. Kardcsörtetésük hellyel-közzel a fogadóterembe is behallatszott.
A király azzal kezdte, megnyugtatta Horthyt, hogy semmi bajtól nem kell tartania. Aztán köszönetet mondott neki addigi szolgálataiért, amelyekkel a belső rendet helyreállította. Aztán nyomban felszólította őt, hogy adja át a hatalmat, amelyet ezután maga akar gyakorolni.
- És mit nyújt nekem ezért a Felséges úr?
A király: - Legyen nyugodt. Minden alkotmányos formák közt fog végbemenni. Mindjárt megalakítom a kormányt...
Horthy most újra gondolkozni kezdett. A belső zavarokat kezdte újra emlegetni, amelyeket a restauráció fel talál idézni. A király megnyugtatására aztán megint azzal állt elő, hogy egyebet is akar.
- Minden tisztességes ember kötelezőnek érzi magára a régebben letett esküjét is, akkor is, ha az már nem érvényes. De én most kötelességeket vállaltam magamra, eskü alatt, Magyarországgal szemben.
Horthy is feláll, és azt válaszolja: - Nem adom! A hadseregnek - a nekem letett esküjére hivatkozva - meg fogom parancsolni, hogy ne engedelmeskedjék felségednek!
- Ön talán foglyul akar engem ejteni? - kérdi méltatlankodva. Horthy elvörösödik, erősen szembenéz a királlyal:
- Ausztriában nem. Ezt nem is mondtam...
Horthy elröstelli magát és így mentegetőzik:
A király megérzi, hogy Horthy kompromittálni akarja őt a magyarok előtt. Hiszen koronázási esküjében azt is megfogadta, hogy a magyar vért csak az ország védelmére fogja felhasználni...
- Ez a terv keresztülvihetetlen - feleli Horthy. - Az antant máris tudja, hogy felséged itt van és be fog avatkozni. Felségednek azonnal vissza kell térnie Svájcba.
Szombathelyre visszatérve, a király már ott találja Horthy levelét, amelyet sebtében Lehárhoz intézett az ő háta mögött. A levélben ez áll:
Horthy ugyanakkor parancsot adott ki, hogy a polgári és katonai hatóságok csak neki tartoznak engedelmeskedni. De megtiltotta a király által kiadott manifesztum publikálását is, amely a hazatérés indokait tárta a nyilvánosság elé. Budapesten Anglia és Franciaország követei tiltakozó jegyzéket intéztek a kormányhoz. A kisantant követei ebben már megelőzték őket. Különösen az angolok és szerbek használtak erős hangot.
A király és a mellette tartózkodó politikusok: Andrássy, Bethlen és Teleki sűrű táviratváltást és telefon-tanácskozást folytattak Horthyval, aki - miután a pillanatnyi veszély elmúlt - mentegetőző hangnemben a jövőt, egy jobb alkalmat illetőleg mindent megígért. A király bizalmas embere, aki Párizsban, az ottani kormánykörökkel szoros érintkezésben állott, olyan táviratokat küldött, amelyek visszamaradásra biztatták a királyt, azzal, hogy a kisantant fenyegetőzését nem kell túl komolyan venni. Párizsból, ha erre kerülne a sor, minden beavatkozásról eltanácsolják őket...
Nem lehetett tovább halogatni a dolgokat. A király, aki közben erős meghűlés folytán megbetegedett, magas lázzal, szinte ágyban fekve, kénytelen volt elhagyni az országot...
Az a visszatetsző, igazán nem épületes alkudozás, amely a király és Horthy között, négyszemközt, szinte másfél órán át, a hatalom átvétele, illetve átadása körül lezajlott, önkéntelenül is a méltatlankodás érzését ébreszti fel az utókor olvasójában.
Nehéz erre feleletet adni. A király magatartása se volt éppen királyi. Egy más egyéniség az ő helyében másképp viselkedett volna, - a shakespearei elképzelés szerint is - egy ilyen helyzetben. Ő egy szelíd és jólelkű ember volt. Nem ilyen időkre termett. Ez a gyengesége adott döntő lökést a Károlyi-féle patkány-forradalom sikeréhez is, mikor Lukasich-nak, a budapesti hadtestparancsnoknak megtiltotta, hogy a lázadókkal szemben a katonaságra, annak fegyvereire apelláljon. Ez emberileg szép és megható vonás volt, de a történelmet más eszközökkel csinálják. Endre király is másképp viselkedett, mikor egy kis vesszővel kezében jelent meg öccsének, az ellenkirálynak hadai között, s azok szeme láttára vezette ki sátrából a hűtlen testvért.
- Meglátom - úgymond - ki meri fölemelni kezét fölkent királya ellen. - És senki se merte - teszi hozzá a történelem...
Horthy magatartása azonban csak még jobban aláhúzta, hogy úgy mondjuk, érvényre juttatta az ő egész egyéniségének, lelki és erkölcsi alkatának rejtett vonásait szinte ő magához is méltatlan módon. Egy más, magasabb rendű valaki, egy Rákóczi Ferenc vagy egy Kossuth Lajos nem még magasabb rangot, címet, hatalmi kitüntetést igényelt volna magának igenlő válaszának ellenértéke, jutalma gyanánt. Rákóczi hercegséget kaphatott volna, fejedelmi birtokaival együtt, ha leteszi a fegyvert József császár előtt. Kossuth Lajos nem a kormányzói hatalom megtartását s nem aranygyapjút kért volna, hanem az ország alkotmányos szabadságát követelte volna a béke egyetlen föltétele gyanánt. Ők mindketten azt mondták volna Horthy helyében: Felséges úr, nekem nincs semmi személyes kívánságom, ha igenlő választ adnék is. A nagy vitában kettőnk között csak egy kérdés, egyetlen magasabb szempont lehet döntő érvényű, az, hogy Magyarország mostani helyzetében, félig romokban, régi területében szétmarcangolva, gyűlölködő ellenségektől körülvéve, meg lehet-e kockáztatni, újabb katasztrófa nélkül, a királyi hatalom visszaállítását? Ki vállalhatja a felelősséget egy ilyen kísérletért? Felséged azt mondja, magára veszi a felelősséget. De mit ér ezzel az ország, a magyar nép, ha ennek dacára és ennek nyomán újra ellenséges megszállás alá kerül a maradék ország is? És mit érnék én magam is a nekem adott rangokkal, kitüntetésekkel egy ilyen valószínű, szinte bizonyos eshetőséggel szemben? De ha az ellenkező következnék be, amit nem hiszek, én akkor is ilyen előzetes igények és ígéretek nélkül bocsátanám vissza a rám ruházott hatalmat, s Felségedre bíznám, hogy siker esetén utólag tiszteljen meg azzal, amit nekem érdemül tulajdoníthat. Nem a hatalom átadását, mert ez nem lehet áru tárgya, hanem az országban a rend helyreállítását és a további, békés felépülés alapfeltételeit, amelyekhez valamivel hozzájárulhattam... Horthy miután a rangemelések és kitüntetések egész skáláját végigkísérletezte lemondásának ellenértéke, fizetsége gyanánt, a veszély, az idegen megszállás kérdését is odaszegezte, de egész magatartásának hangsúlya azon állapodott meg: mit adhatsz, és mit kaphatok!?... *** Felvetődik, szükség szerint, a kérdés - aminthogy ez a király és Horthy hosszas vitatkozása során is újra és újra visszatért -, hogy tudniillik, kapott-e és milyen biztosítékot a király, hazatérése és a hatalom átvétele esetére a Habsburgok trónfosztását proklamáló idegen nagyhatalmaktól: Franciaországtól és Angliától? Horthynak ezt firtató, ismételt kérdéseire a király, hosszas vonakodás után, kiejtette a nagy igent, s ezzel kapcsolatban Briand francia külügyminiszter nevét említette. Egy előkelő politikus útján, aki a Brianddal való összeköttetést közvetítette, a király azt az üzenetet kapta, hogyha hazatérése magyar részről, azaz a Horthyék részéről ellenállásba nem ütközik, a francia kormány nem fog azzal szemben nehézségeket támasztani. A kisantant valószínű fenyegetéseivel vagy beavatkozásával szemben Briand azt ígérte, hogy azt le fogják szerelni, féken fogják tartani. A király Horthy erőszakoskodó sürgetésére árulta el mindezt, mert hiszen a bizalmas üzenet, a titok megőrzése biztosíthatta őt arról, hogy a francia támogatást megkapja. Ennek felfedése első pillanattól kezdve egyrészt azzal a veszéllyel járt, hogy felriasztja, és ellenállásra sarkallja az egész kisantant diplomáciát. Másrészt Briandot az így elkövetett indiszkréció szükségszerűen arra kellett kényszerítse, hogy megcáfolja, letagadja az egész összeesküvést, illetve az ő biztató magatartását. Horthy ezt jól tudta, s hogy elébe vágjon a dolgoknak, alighogy a király eltávozott Budáról, telefonon rögtön megkereste a budapesti francia követséget, s megkérdezte, mit tudnak a dolgok ilyen állásáról? Ott persze semmit se tudtak az egészről, nyomban felriasztották Párizst az indiszkréció hírével, ami Briandra nézve nagyon kellemetlen meglepetést jelentett: a csehekkel, szerbekkel, románokkal szemben egy árulás leleplezését, a királlyal szemben pedig a kötelező titoktartás megszegését, s ezzel együtt a bizalom megrendülését... *** A legitimisták egy része azon a véleményen volt, hogy Ausztriában is elő kellett volna készíteni a király visszatérésével kapcsolatban a császári hatalom átvételét, visszaállítását, hogy így a régi kettős monarchiának legalább egy kisebbített mása álljon vissza. Ez elé azonban, egyelőre legalább, elháríthatatlan akadályt állítottak a kisantant ellenkezésén kívül az osztrák belpolitikai viszonyok is. A Bécsben kormányra jutott szociáldemokrata párt hallani se akart semmi ilyen kísérletről, a Seipel-féle keresztényszocialisták pedig ugyancsak megoszlottak ebben a kérdésben. *** Magyarországon, a belpolitikai viszonyokat illetőleg, a restaurációs kísérlet érdekes visszahatást hívott életre. Ennek tünetei között jelentkezett a hadsereg, illetve a tisztikar megoszlása, meghasonlása. Dönteniük kellett arról, melyik esküt tartják érvényesnek: a király nevére és hűségére annak idején letett elsőt, vagy a Horthy személyére letett másodikat? Ez az erkölcsi próba egyben azt a következményt is magában hordta, hogy Horthy ezután a megbízhatatlanokra, akik az első eskü mellett döntöttek, maga is bizalmatlanul nézett, a megbízhatókat vagy ingadozókat pedig még jobban magához igyekezett láncolni, s így a két felekezet között a belső szakadást még jobban elmélyítette. A kormány tagjai, Teleki Pál miniszterelnökkel és Vass József népjóléti miniszterrel együtt, azonnal a király hűségére állottak s rendelkezésére bocsátották magukat. A magyar közvélemény magatartása azonban ugyancsak megoszlott a nagy kérdéssel kapcsolatban. Nem volt minden érdekesség nélkül, hogy a szocialisták és a zsidóság rokonszenve inkább a király felé fordult. Az előbbiek nem tudták elfelejteni a Somogyi-Bacsó esetet, a zsidóság egy részében pedig még mindig kísértettek a fehér terror jelszavai, miközben a nagy bankok és a nagyipar képviselőit a ferencjózsefi korszak még közeli emlékei, a kettős monarchia nagyobb távlatai és IV. Károllyal a liberális uralmi rendszer felújulása biztatta. Ezek a tényezők akkor még nem sejtették, de el se hitték volna, hogy Horthyban a nagybank és nagyipar érdekeinek buzgó képviselője lappang. Az arisztokrácia szintén nem volt egységes a nagy kérdéssel szemben. A politikában erősen exponált tagjai, mint Andrássyék, Apponyiék, Sigrayék a király mellett álltak, de a nagy többség már megnyugodott a Horthy kormányzóságában, amelyről úgy érezték, hogy a felső, nagybirtokos osztályok hegemóniáján semmit se fog változtatni, s ez számukra döntő szempontot jelentett. A középbirtokos osztály, az úgynevezett dzsentri pedig, egész zömében Horthy mögé zárkózott, mint valamikor Ferdinánddal szemben Szapolyai János mellé. Horthyban szinte a maga fölemelkedését, politikai súlygyarapodását ünnepelte. Majdnem azt lehetett volna mondani: trónra jutását, négyszáz esztendős várakozás után. Eddig csak a vármegye volt a miénk - mondották - most végre, a Horthy személyében, a királyi hatalom is reánk szállott... A király - ha nem is a Ferenc József makacsságával, de mint sokkal hajlíthatóbb, lágyabb egyéniség - erősen a konzervatív arisztokrácia befolyása alatt maradt volna. Ferenc József konzervatív volt, de a magyar főnemesség egy részét, annak kuruckodó hajlamai miatt, nem szenvedhette. IV. Károlynál viszont az Andrássyék feudális befolyását erősen ellensúlyozta volna a királyné szociális gondolkozása. Andrássy maga mondta egy ízben e sorok írójának, hogy a királytól a földkérdést, a nagy radikális és sürgető esedékes agrárreformokat illetőleg nem kellett tartaniuk, de a királyné veszedelmes reformernek ígérkezett, és sok baj lett volna vele, ha a politikára adja magát, ami pedig nagyon valószínűnek mutatkozott...
Horthynak azonban át kellett esnie még egy második visszatérési kísérlet megpróbáltatásain is:
Hozzájárult ehhez az a körülmény is, hogy a nagyhatalmak, látva a Horthy-rendszer megszilárdulását a trianoni határok között, az azokban való megnyugvással - a fehér lovas fenyegetőzésekre nem sokat hederítve - még inkább óvakodni fognak vele szemben a király ügyét pártfogolni, s a Horthy jóvoltából megszilárdult kis-antant koncepciót a király részéről jövő erőszakos kísérletekkel megrendíteni nem engedik.
Ezek a szempontok indították a királyt arra, hogy másodszor is megkísérelje azt, ami először lehetetlennek bizonyult.
1921 októbere már vége felé járt, amikor Rakovszky Istvánnal, a képviselőház akkori elnökével a Duna-parton sétáltunk a sötétedő esti órákban. A készülő pécsi nagygyűlésről beszélgettünk, amelyen Bethlen István be fog számolni az Andrássyékkal kötött megállapodás alapján a kormánynak a királykérdésben elfoglalt álláspontjáról. Még aznap délelőtt ugyanis Andrássy elmondta nekem ennek a megegyezésnek a részleteit. Előbb úgy volt, hogy ő maga is le fog menni Pécsre, de aztán közben vejéhez, gróf Cziráky Józsefhez hívták keresztelőre, s úgy határozott, hogy miután Bethlennel már úgyis rendben van a dolog, inkább Dénesfára megy. - De ti csak legyetek ott - mondta -, hogy Bethlen István betartsa, amiben megállapodtunk. Erről a megállapodásról beszélgettünk Rakovszkyval, aki, mikor már el akartunk köszönni egymástól - az egyik ívlámpa alatt álltunk a Petőfi téren - hirtelen megragadta a karomat. Szembefordult velem: - ez mind csak fecsegés - mondta az ő indulatos modorában. - A királyt hazahozzuk! - tette hozzá szinte dühösen... - Megőrültetek, Stefi bácsi?! - kérdeztem tőle megriadva. A király tavaszi hazatérési kísérletének emlékei még erősen kísértettek bennem, s úgy éreztem, hogy egy újabb ilyen szerencsétlen kísérlet fenyeget.
- Igenis, hazahozzuk! - ismételt Rakovszky. - Horthyt és Bethlent befejezett tények elé állítjuk. Ismered Bethlent. Az ő szavára nem lehet építeni.
- És, ha ez sem fog sikerülni? Ha ez is hibásnak bizonyul?
- És mit csinálnak Horthyék?
Mindjárt az első órákban híre járt, hogy Gömbösek mozgósítanak, s miután a budapesti csapatokban, illetve a tisztikarban nem bíznak, az egyetemi ifjúságot fogják felfegyverezni. Délután már plakátok jelentek meg az utcasarkokon, amelyek azt hirdették, hogy a király cseh és osztrák csapatok élén közeledik Budapest felé, s ellenállásra szólították fel a lakosságot... Budapest népének magatartása éppúgy megoszlott a nagy izgalmak közepette, mint maguké a politikusoké, akik közül sokan szerették volna mind a két esélyt megjátszani, hogy egyikről se maradjanak le. Ezek álláspontja is aszerint változott, szinte óráról-órára, sőt percről-percre, amint az ágyúszó közelebbről vagy távolabbról, gyakrabban vagy ritkábban hallatszott Budaörs felől. A belvárosban sétálgatva legalább négyszer-ötször találkoztam a kétfelé drukkoló képviselőknek egy ilyen csapatával, akik a délelőtt folyamán ugyanannyiszor más-más reményüknek adtak kifejezést. Hol azt mondták: mégsem járja, hogy Andrássyék ilyen katasztrófába viszik az országot, hol azt: most már csak jöjjön a király! Mindnyájan ott leszünk! Egyszóval ezek a barátaink se születtek a Duna jegére... Az órák múltak, s közben jött a hír, hogy az úgynevezett műegyetemi zászlóaljat, ezt az ismert ifjúsági katonai alakulatot már mozgósították, s beérkeztek a Horthyhoz hű pécsi, egri csapatok is, s a kormányzó Kelenföldön, ahol az egyetemieket bevagonírozták, buzdító beszédet intézett hozzájuk. A királyék megrekedtek, nem tudnak bejönni. Időt vesztegettek, elkéstek. Ebben a késleltetésben része volt az államvasutak igazgatóságának is, amely azt az utasítást adta a Győr-komáromi vonal állomásainak, hogy a király vonatát minden lehető módon hátráltassák az előrehaladásban. A királyék sok időt vesztegettek azonban azzal is, hogy minden kisebb állomáson fogadták a népi küldöttségek hódolatát, s ugyancsak, szinte minden állomáson misét hallgattak, mert a királyné ehhez ragaszkodott.
Hegedűs tábornok, a nyugat-magyarországi csapatok egyik parancsnoka, szintén jelentkezett eskütételre, de ugyanakkor sietett hírt adni Horthynak is a király megérkezéséről, s tulajdonképpen ő riasztotta fel elsőnek a kormányzót az ellenállásra. Útközben Sopronban, Szombathelyen és Győrött mindenütt katonai tisztelgéssel fogadták a király vonatát, s a csapatok mindenütt fel is esküdtek. Komáromban azonban már felszedve találták a síneket.
Klebelsberg teljesen legitimista érzelmű politikus volt, de nem szerette a kockázatos vállalkozásokat. Balsikerűnek, szerencsétlennek érezte a király vállalkozását. Hű szeretett volna maradni Horthyhoz is, aki ő előtte is mindig hűségét hangoztatta a távollevő királyhoz. Nem akart tehát a kalandosokhoz átülni, nehogy úgy lássék, mintha azonosítaná magát velük.
Mialatt a király vonata útban volt Budapest felé, izgatott üzengetés folyt az ellenséges felek között, szinte minden állomásról, részben telefonon, részben megbízottak útján.
- Ha mégis bemegyünk, fel fogunk akasztani benneteket! Bethlen Vass József minisztert küldte sürgősen Szombathelyre a kormányzó levelével, amelyben azt hangoztatta, hogy a restauráció teljesen lehetetlen. Az antant követei részéről máris a legenergikusabb tiltakozás érkezett be, s a kormányzó nem vállalhatja a történendőkért a felelősséget. Közvetlen Budapest előtt aztán Hegedűs tábornok átszökött Pestre, hogy Horthynál közvetítsen, s azzal az üzenettel jött vissza, hogy a kormányzó el van szánva a végső ellenállásra. A király most már arra határozta magát, hogy a királynéval együtt, minden kíséret nélkül, bemegy Budapestre, hogy a kormányzóval személyesen tárgyaljon. Egy lokomotívra szálltak, hogy az utat megkíséreljék. Mielőtt azonban elindulhattak volna, a kormányzóék részéről az az ajánlat érkezett, hogy a nyugodt megbeszélés érdekében másnap reggelig fegyverszünetet tartsanak. Ez az ajánlat azonban, mint nemsokára kiderült, csak azt a célt szolgálta, hogy az éjszaka folyamán a kormányhű csapatok a királyi lázadók hátába kerüljenek és bekerítsék őket. Ez meg is történt. Reggel aztán Gratz Gusztáv miniszter Horthynak azt az üzenetét hozta, amely fegyverlerakást és feltétlen megadást követelt. Ráadásul még a király lemondását is. Ugyanakkor a király vonata már tűz alatt állott, s közvetlen becsapódások jelezték, hogy a kormányzó csapatai részéről a támadás megindult. A frontról már egyre-másra hozták be a sebesülteket, s ez a királynét annyira megindította, hogy maga is azonnali kapitulációt ajánlott a királynak... A harcot így mindkét részről beszüntették. Több halott és sok kisebb-nagyobb sebesült esett áldozatul a testvérharcnak, amelyet mindkét részről többé-kevésbé meghasonlott lélekkel küzdöttek. A kormányzóék részéről tíz vagy tizenkét egyetemi hallgató is volt a halottak között... A királyt és a királynét Siménfalvy ezredes egy éjszakára Esterházy Tamás gróf tatai kastélyába internálta katonai őrizet alatt. Innen a tihanyi kolostorba vitték őket, hogy pár nap múlva a paksi hajóállomásról a Glouworm nevű kis angol monitoron Madeira szigetére szállítsak... Kinek részén volt az igazság a nagy és tragikus összecsapásban? Horthynak, aki az uralom megtartásáért, vagy a királynak, aki annak visszaszerzéséért harcolt? Horthy arra hivatkozik emlékirataiban, s azt próbálja bizonygatni, hogy ő - mikor szembeszállt a királlyal - a végső veszélytől, pusztulástól mentette meg az országot: a csehek, szerbek és románok részéről fenyegető teljes megszállástól s ennek összes következményétől. Szerinte ugyanis ez okvetlenül bekövetkezett volna, miután se ő maga, se a király nem rendelkezett olyan katonai erővel, amely ezt a veszélyt elháríthatta volna. Horthy erősítgeti, hogy milyen kegyetlen dilemma elé állította őt, a királyához hű katonát, az idő előtt s az ő megkérdezése nélkül, meglepetésszerűen megismételt visszatérési kísérlet s hogy milyen erős lelki tusakodás után döntött az ország érdeke mellett. Ennek bizonyítékául hivatkozik a kis- és nagyantant részéről bekövetkezett fenyegető magatartásra és a mindkét részről beérkezett erős hangú diplomáciai tiltakozásra, s ami még ennél is súlyosabban esett latba: a kisantant országok, különösen a csehek és a szerbek részéről végrehajtott katonai intézkedésekre, a mozgósítás elrendelésére Jugoszláviában és Csehszlovákiában s az ellenséges csapatok összpontosítására mindkét részről a trianoni határokon. Ugyanő méltatlannak, könnyelműnek és illojálisnak minősíti a legitimista politikusok, Andrássyék és Rakovszkyék magatartását, eljárását, amellyel az ország mellett a királyt s őt magát, Horthyt is ilyen súlyos, veszélyes helyzetbe sodorták. S mindezt a Bethlennel kötött megállapodás ellenére, amelyhez ő is hozzájárult s amelyről a pécsi nagygyűlésen a miniszterelnök hivatalosan is beszámolt. Ez a megállapodás úgy szólt, hogy amint erre az alkalmas időpont elérkezik, a kormány és az országgyűlés megteszi az ez irányban szükséges lépéseket. Andrássyék ezt a megállapodást megszegték. S mindez még érthető, megbocsátható lett volna, ha a nagyhatalmak, tehát Anglia és Franciaország részéről a hozzájárulást vagy legalább is a semleges, jóindulatú elnézést megszerezték volna. Horthy megemlíti, hogy Rakovszkyék s a király is hivatkozott ugyan erre, Briandnak a francia külügyminiszternek az üzenetére, bizalmas ígéretére támaszkodva, Horthy azonban nagyon bizonytalannak, homályosnak találta ezt a biztosítékot, s a francia követség részéről kapott felvilágosítás, valamint az ugyanerről a részről bekövetkezett diplomáciai tiltakozás ezt a kétkedést igazolta is. Hogyan engedhetett volna ilyen körülmények között teret a legitimista kísérletnek? S mindezen felül - mondja ugyanő - az ország közhangulata is, megriadva a fenyegető veszélytől, az ő oldalán nyilatkozott meg, az ő álláspontját, elhatározását helyeselte... Hát ezek elég súlyos ellenvetések. A legitimisták velük szemben arra hivatkoztak, azt bizonyították, hogy Bethlen és Horthy ígéreteiben, a királykérdés megoldását illetőleg, nem bízhattak, mert Horthy legbizalmasabb környezete és ugyanilyen tanácsadói - Gömböséktől kezdve gróf Ráday Gedeonig és Balthazár református püspökig - mind a restauráció ellen voltak, s Horthyt a saját uralmának véglegesítésére hangolták és hajlították. Bethlenről pedig azt tartották, hogy ő, a régi erdélyi recept szerint, a hintapolitika híve, vagyis kétfelé játszik és végül mindig oda áll, ahonnan a biztos siker kínálkozik... A kisantant föllépésével, fenyegető magatartásával szemben l Andrássyék azt hangoztatták, hogy a Briandtól kapott biztosító , ígéretet Horthy magatartása tette hatálytalanná. Egyrészt azért, mert ennek a támogatásnak francia részről az volt a kikötött előfeltétele, hogy a király vállalkozása belülről, a nemzet, illetve Horthy részéről nem fog ellenállásba ütközni, nem fog polgárháborút provokálni. A másik magától értetődő előfeltétele a sikernek az volt, hogy a bizalmasan kapott biztatás diplomáciai titok marad. Ennek ellenében Briand megígérte, hogy a csehek és társaik beavatkozását le fogja szerelni azzal a megnyugtatással, hogy a trianoni határok megváltoztatásáról a restauráció esetében se lehet szó. Horthy indiszkréciója a Briand részéről a legitimistáknak ígért támogatást semmivé tette, Briandot igen kényes helyzetbe sodorta s ő erre a leleplezésre csak cáfolattal válaszolhatott. Hiszen saját pártjával és Angliával szemben is, a hátuk mögött folytatott kettős játék folytán, nehéz volt magát igazolni. Hogy ígéretét a legitimistákkal szemben komolyan be akarta váltani, azt bizonyítja a közvetítő útján Szombathelyre beérkezett újabb üzenet, amely úgy szólt, hogy a király tartson ki és maradjon Magyarországon, mert a csehek beavatkozása nem fog bekövetkezni. A cseh és jugoszláv katonai készülődéseket nem kellett túl komolyan venni, mert a megszállt Felvidékről érkezett jelentések szerint ott a király visszatérése nagy szimpátiatüntetéseket idézett elő a magyar és szlovák lakosság részéről s ugyanerről a részről a behívottak alig húsz százaléka tett eleget a mozgósítási parancsnak... Az idők távlatából visszanézve Horthy és a legitimisták vitájára ezek körül a kérdések körül, a döntő választ megadni éppoly nehéz, mint akkor volt. Lehet, hogy Horthynak volt igaza. Lehet, hogy a legitimistáknak. Ezt csak a bekövetkezett tények dönthettek volna el annak idején, végérvényesen... Horthy nem győzi hangoztatni, hogy az ő elhatározásában -amellyel a fegyveres ellenállásra elszánta magát - egyedül és kizárólag az ország érdeke vezette. Ezt ő elébe helyezte minden személyes hatalmi ambíciónak. Nem a maga kormányzói állását féltette, de az országot akarta megkímélni a várható balsorstól, szerencsétlenségtől. Nem kell teljesen kétségbe vonni, hogy ilyen érzelmek és megfontolások is közrejátszottak magatartásában. Az a körülmény azonban, hogy már a kormányzói állást is csak életfogytiglan tartó pozíció gyanánt fogadta el, ellentmond annak, hogy az így megszerzett hatalomról, akármilyen kényszerítő körülmények között is, könnyen lemondott volna. Horthy az ellen is tiltakozik, hogy ő - mint azt akkor már sokan híresztelték - maga tört volna a korona után, tehát a királyságra. Hogy ez neki esze ágában sem volt, ennek igazolására felemlíti, hogy kevéssel a restaurációs kísérlet meghiúsulása után egy küldöttség kereste fel őt Ráday Gedeon gróf s egy püspök vezetésével és ezek a "nemzet nevében" arra kérték, engedje meg, hogy királlyá válasszák. Ő ezt az ajánlatot kereken visszautasította, mert ilyesmi soha esze ágában sem volt. Magától értetődik, hogy az a bizonyos királyválasztó küldöttség csak a saját nevében beszélhetett, amikor Horthynak Szent István koronáját felkínálta. Ráday Gedeon önmagán kívül senkit se képviselt. Ő a református egyház világi főgondnoka volt, de minden politikai súly nélkül. Egy magános konzervatív arisztokrata, akiről a nagy nyilvánosság, a nemzeti közvélemény úgyszólván semmi érdemlegeset nem tudott feljegyezni. Arra, hogy a koronával házaljon, semmi privilégiuma nem volt. Annál kevésbé, mert azt nem is szállíthatta volna. A küldöttség püspöki vezetőjének nevét Horthy elhallgatja. Azt se mondja meg, hogy protestáns vagy katolikus püspök volt-e az illető. De aki ismerte az ő bensőséges viszonyát Balthazár Dezsőhöz, a debreceni református püspökhöz, így is ráismer, hogy kiről volt szó ilyen minőségben. Balthazár ugyanis nem csinált titkot belőle, hogy Horthyt a nemzeti királyságra ajánlgatta. Egy alkalommal e sorok írójának, aki akkor - a húszas években - debreceni képviselő volt, elbeszélte, milyen nagy élmény volt számára a Horthyval folytatott legutóbbi bizalmas beszélgetése. Ennek folyamán, a kenderesi parkban sétálgatva, Balthazár újra felvetette Horthy előtt a királykérdés ügyét. Azt mondta a kormányzónak, hogy ő isteni rendelést lát abban, hogy a kormányzót az ország élére állította egy borzasztó nemzeti katasztrófa után, s hogy a bolsevizmussal szemben is ő lett a nemzet megmentője, aki így egyedül érdemes arra, hogy Mátyás király és Ferenc József örökét átvegye.
Arra a kérdésemre, hogy Horthy mit felelt erre az ajánlatra, Balthazár úgy nyilatkozott, hogy a kormányzón látszott, nagyon meglepte, megragadta ez a terv. Látszott, hogy gondolkozik rajta. Azt felelte, erről most még korai volna beszélni s ő egyelőre nem is gondol ilyesmire.
E sorok írója akkor, hogy a beszélgetést tovább fűzze, tréfásan megkérdezte Balthazárt: ismeri-e Bocskay István párbeszédét Alvinczy Péterrel, a kassai református prédikátorral, az ő udvari papjával, aki annak idején - Bocskay győzelmei után, amelyek folyamán Pozsony elfoglalásával a Szent Korona is kezére került -ugyanazt az ajánlatot tette a nagy erdélyi fejedelemnek, mint ő,
- Most, hogy a Korona birtokodban van, magyar király lehetsz, Uram, fejedre teheted.
Azt már nem magyarázta meg, hogy hogyan értette ezt. De valószínű, hogy ez az ő tanácsával elültetett mag érlelődött komolyabb elhatározássá, másoktól is erősítve - Horthy tervei között. Hogy a világháború jöttén s az ország meggyarapodásával újra felbukkanjon. De most már egy királyi dinasztiaalapítás formájában. Ezért erőltette és vitte keresztül fiának kormányzóhelyettessé történt megválasztását, még az ő életében. Hogy unokáját aztán már trónörökös gyanánt emlegessék... Szegény Bárdossy Lászlóra, az akkori miniszterelnökre hárult az a nehéz feladat, hogy a kormányzóhelyettesi kérdést így megoldásra juttassa az országgyűlés hozzájárulásával. Bárdossy nem nagyon lelkesedett ezért a tervért. Hivatkozott arra Horthy előtt, hogy a képviselőházban nehézségekkel fog találkozni. Hogy a hangulatot e tekintetben kipuhatolja, minden pártból magához kéretett egyes képviselőket, akiknek véleményére súlyt helyezett.
Mikor e sorok írója egy ilyen meghívásra bekopogtatott nála, Bárdossy már messziről nevetve mondta:
IV. Károly király, pár hónappal Madeira szigetére történt internálása nyomán, súlyos influenzától gyötörve, hosszas szenvedés után elhalálozott. A tradícióknak megfelelően, a koronázó Mátyás templomban gyászmisét celebráltak, s amint az ilyenkor szokás, feketével bevont szimbolikus katafalkot állítottak fel a főoltárral szemben. Kísérteties jelenet volt, a shakespearei tragédiák emlékét idézve, amikor Horthy, testőreitől kísérve, maga is megjelent admirálisi díszben a szertartáson, s a katafalk lépcsőjén megállva - percekig lehajtott fővel, mintha bocsánatot, engesztelést imádkozott volna -búcsúzott el legyőzött ellenfelétől. Most már ő is, a győztes, végleg megnyugodhatott. Nem kellett többé se a vetélytárs kísérleteitől, se saját lelkiismeretének fordulásaitól tartania. Az ilyesmit ő különben se nagyon ismerte. Más fából faragták. Nem tartozott az érzékenykedő emberek közé. Ahogy hosszú percekig ott állt a szimbolikus koporsó előtt, bizonyára nem sejtette és nem hitte volna azt se, hogy végezetül rá is majdnem hasonló sors vár: előbb ellenségeinek, volt szövetségeseinek foglya gyanánt idegenben végzi negyedszázados uralkodását, hogy azután hazájától távol, még messzebb - de a spanyol-portugál szigethez egészen közel - mint örökös számkivetett éli le aggságának utolsó éveit... Ilyen látomások azonban az ő kemény fantáziájától meg nem kísértett lelkében ugyancsak nem jelentkezhettek. Inkább azt kellett éreznie, hogy most már igazán és véglegesen szabad az út az életfogytiglani kormányzói hatalom birtoklásához. Sőt, még azon túl is, a merészebb, nagyobb uralmi lehetőségekhez... *** A fegyveres restaurációs kísérlet vezérei, nyomban a király száműzetése után, fogságba kerültek. Andrássy, Rakovszky, Sigray három hónapig a pestvidéki törvényszék fogházában ültek. Horthy Bethlenékkel sokáig tanakodott, mit csináljanak velük? "Rövid úton", mint ahogy Horthy az ilyen kérdéseket elintézni szerette, mégse lehetett elbánni velük. Bíróság elé viszont nem merték állítani őket, hogy az ítélkezzék fölöttük. Érezték - hiszen Bethlen elég okos volt ehhez -, hogy ez nagyon kétélű kísérlet lett volna. Hiszen a nyilvánosság előtt megtartott tárgyalás, a vele járó szembesítések, tanúvallomások folyamán a restaurációs kalandnak olyan részletei kerültek volna napfényre Horthy és az egyes politikusok, magas rangú katonák szerepléséről, amit saját érdekükben is mindenképpen el kellett kerülni. De érezték azt is, hogy az amúgy is izgatott, pártokra szakadt közvéleményt is jobb lesz megkímélni ezektől a rájuk nézve semmiképpen se kedvező leleplezésektől, így aztán csöndben, mintha semmi sem történt volna, szabadon eresztették a "tetteseket". Bethlen mosolyogva mondta bizalmasainak, hogy ő - akit Rakovszky felakasztással fenyegetett meg - így fizetett, ilyen nagyúri lovagiassággal, ellenfeleinek... *** Bethlen is most már megkezdhette a berendezkedést az úgynevezett konszolidációs uralomra, amelynek nevében ő aztán tíz esztendeig vezette az ország ügyeit, szinte korlátlan hatalommal. Olyanforma volt az ő szerepe a trianoni ország új keretei, szerényebb, szűkösebb lehetőségei közé szorítva, mint Tisza Kálmáné volt annak idején, a hatvanhetes kiegyezés után, a helyreállt Nagy-Magyarország történetében. Mint az úgynevezett erdélyi iskola szülöttjét és képviselőjét, Bethlent is ugyanaz a szellem hatotta át, szinte ugyanazokkal a tulajdonságokkal, mint a híres nagy "generálist", ahogy Mikszáthék elnevezték, becézték a negyvennyolcas pártvezérből hatvanhetessé vedlett nagy realistát, aki Ferenc József bizalmából tizenöt éven át, ugyanazon párt élén ült a miniszterelnöki székben. Száraz eszű, nagy ember volt - írta róla Beöthy Ákos egyik pompás tanulmányában. Bethlen nem volt ennyire száraz eszű, neki voltak el nem titkolt érzelmi húrjai is, de egyébként ugyanolyan ízig-vérig pártpolitikus volt: kitűnő érzékkel egy párturalom megszervezéséhez és fenntartásához. Finom emberismerettel, taktikai képességekkel rendelkezett, ügyes az ellenfél gyöngéinek kihasználásában, saját híveinek megnyerésében, lekenyerezésében: a távoli, nagy célok iránt érzéketlen, a közelebbiek, a kisebbek iránt annál nagyobb fogékonysággal. Idegen minden gyökeres változtatással szemben. Nem reformer, aki mélyre nyúl és messze jövőt készít előre, de a mának kezelésében, kihasználásában annál tehetségesebb. A trianoni Magyarországnak egy új Széchenyire lett volna szüksége: a nagyon régen megérett és elodázott szociális kérdések a múlttal való gyökeres szakítást sürgették. Egy olyanféle változást az elvesztett háború és a romboló forradalom nyomán, amilyet annak idején az első peloponézusi után - amelyben a náci Spárta a görög demokratikus államok szövetségét tönkreverte - Platón ajánlott az athéni demagógok figyelmébe. Vagy amilyenre Renan apellált a franciáknál az elvesztett 1871-és háború után a "Reformé intellectuelle et moral" című pompás munkában, ugyancsak a spártai náci szellemben és erkölcsökben keresve a megjobbulás, a feltámadás lehetőségét. Bethlen jobban ragaszkodott a háború előtti magyar múlthoz, s a jelent és a jövőt is annak nyomdokain kereste. Aprólékos, kisszerű, csak a felületen mozgó változtatásokra szorítkozott. Horthyval teljesen egyetértett abban - Horthy ezért magasztalja őt annyira -, hogy kicsiben a régi Nagy-Magyarországot akarta konzerválni, amely a maga társadalmi hierarchiájával, uralkodó osztályainak gyöngeségeivel, előítéleteivel, már Széchenyi által annyit ostorozott hibáival, a mélyben, a széles néptömegeket csöndben emésztő gondjaival, betegségeivel már önmagának is terhére volt, s ezek által terhelve ment bele már az első világháborúba is. Nagy, mélyreható reformok nélkül azonban, még ha egészben maradtunk volna is, nem vihettük tovább régi életünket. A trianoni földrengés után azonban ez a nagy változás, illetve változtatás szüksége igazán forradalmi élességgel lépett előtérbe. *** A más nevek alatt újraszületett politikai pártok többé-kevésbé telítve voltak ennek a változásnak szükségérzetével. De nem volt igazán nagy stílusú vezérférfi, aki mindezt egy nagy szellem zsenijével, akaraterejével képviselni tudta volna. Az úgynevezett keresztény nemzeti párt, élén kiskaliberű, nyárspolgári politikusokkal, a Károlyi-forradalom és a proletárdiktatúra keserű élményeiből táplálkozva, annak tanulságait hangoztatta, bűneivel korteskedett, különösen a zsidókérdés jelszavaival, míg ezek frissek voltak. A kisgazdapárt, élén Nagyatádi Szabó Istvánnal, a dunántúli parasztság józan mérsékletét hozta, önzetlen, szerény minden forradalmi túlzástól, sőt az ugyanilyen lendülettől is idegen hajlamokkal. Szabó István maga is kis igényekre szorítkozó, szinte konzervatív ember, a nagy dunántúli latifundiumok, a Festeticsek és Esterházyak iránt érzett kiirthatatlan respektusokkal. A Károlyi-forradalom alatt, a Búza Barna-féle földreform-ankét jegyzőkönyveinek tanúsága szerint is, több mérsékletet tanúsított a vad földosztó követelésekkel szemben, mint az O.M.G.E. beijedt nagyurai ugyanezen frontokon. Semmi se volt benne, se az alföldi paraszt-proletár elégedetlenség dózsai szelleméből - ami még nem lett volna baj -, de ugyanúgy keveset mondhatott magáénak a nagy dán parasztpolitikusoknak szívós, nagyvonalú modernségéből, szaktekintélyéből, építő erejéből is. Bethlen ebből a két pártból, amelyek előbb koalíciós alapon támogatták a rövid életű Huszár-, Simonyi-, Semadam- és Teleki kormányokat, egy pártot fabrikált, illetve egy ilyenbe gyűjtötte össze azokat, akik erre megnyerhetők voltak. Vagyis, akik ugyanúgy nem akartak semmi lényeges változást, mint ő maga. Ez volt az egységes párt. Ünnepiesebben: a Nemzeti Egység Pártja. Szegény Nagyatádi Szabót, amikor erre alkalom kínálkozott volna, Eckhardtékkal együtt megpróbáltuk arra bírni, hogy lépjen ki ebből az egységből. Egy ízben, mikor hosszasan vitatkoztunk erről, látszott rajta, mennyi kétség kínozza - egyrészt unszolja, másrészt visszatartja őt ettől a nehéz elhatározástól, így sóhajtott fel: - Én magam is érzem, hogy Bethlen megtévesztett, hogy nem jár igaz úton. De mikor megpróbálom, hogy oldózkodjak tőle, olyan őszintének tudja mutatni magát, olyan meleg, baráti módon néz a szemembe, s úgy fogja meg a kezemet, hogy alig tudok nem hinni neki. Mindig azt mondja: itt a nagy történelmi pillanat, hogy a parasztságot, a föld népét jó úton vezessük a nagy közös cél felé. Nagy hivatást jelent ez, s ő rám akarja bízni, ahogy már rám is bízta a feladatot. Hatalmat, eszközöket adott hozzá, a nagy felelősséggel együtt. De, ha nem ragadom meg, ha elmulasztom ezt az alkalmat, enyém lesz a felelősség ezért a mulasztásért is. Mert ő csak bennem bízik, s tudja, hogy a föld népe ugyancsak bennem látja a maga emberét, akiben viszont ő is megbízhat. Ha te elhagysz - mondja - a szélsőségek fognak felülkerekedni. De, ha látják, hogy velem együtt komoly, nagy dolgot akarsz, azok is meg fognak nyugodni, el fognak csendesedni... *** Bethlennek tehát le kellett szerelnie a keresztény-nemzeti szélsőséget, amely az antiszemitizmust jelentette, s ugyanakkor a Nagyatádi mögött kísértő paraszti elégedetlenséget, illetve mindkettőt leszelídítve, kormányképessé kellett tennie. Tőle származott a híressé vált mondás: az elvek nem állhatják útját az ország boldogulásának! Az egységes párt kisgazda képviselői, az úgynevezett "csizmások" aztán hamarosan beilleszkedtek a párt úri légkörébe. A valódi vagy áldzsentri urakkal való tegeződés, a minisztereket is ideszámítva, a minisztériumokban való kijárások, a pártklubban eltöltött esték és vacsorák szintén megtették a magukét a szelídülés érdekében, hogy végül a népi jelleg demonstrálására csak a csizma maradjon meg. Nagyatádi maga, erkölcsi értelemben mindvégig megőrizte tisztaságát, de alapjában véve tragikus, elszomorodott emberként ült a miniszteri székben. A saját kisgazdái: Patacsiék, Sokorópátkaiék, Csizmadia Andrásék nyakig lubickoltak a protekciós kijárások és az ezekkel járó üzleti lehetőségek útvesztőiben... *** Horthy eldicsekszik vele, hogy milyen nagy arányú földindulást jelentett a Bethlen-Nagyatádi-féle agrárreform. Mennyi száz- és százezer holdakat juttatott a proletár parasztság kezeire s mennyire megnyirbálta, átalakította az addig uralkodó feudális nagybirtokrendszert. Hogy ez a beállítás mennyiben fedi a valóságot s hogy mi volt tulajdonképpen a valóság, a következőkben látni fogjuk. Horthy nagy elégtétellel emlékszik meg a Bethlen-rendszer alatt elért nagy diplomáciai sikerekről is. Felsorolja, hogy a török, lengyel és olasz külügyminiszterek mind ellátogattak Budapestre, ezzel is igazolva Magyarországnak, mint közép-európai tényezőnek megerősítését, jelentőségét. Ugyanígy a konszolidáció nagy teljesítményeit ünnepli a Klebelsberg-féle kultúrfölény-politika eredményeiben. Hogy mindebben haladás és fejlődés is jelentkezett a múlttal szemben, azt csak az elfogultság tagadhatja. Azonban, hogy a dolgok mélyére tekintve, mit jelentett mindez, azt Horthyval szemben sem lesz fölösleges egy kicsit átértékelni. Jellemző, hogy a Bethlen-kormányzat élményei közül Horthy sem a zsidókérdés körüli harcokról, sem az európai botránnyá dagadt frankhamisításról nem tesz még csak felületes említést sem. Ezekkel - mint látni fogjuk - egyikkel sem volt tanácsos dicsekednie... A Horthy-rendszer huszonöt éves uralmán belül egy külön tíz esztendőt jelent Bethlen István miniszterelnöksége. Először is azért, mert ő rakta le azokat az alapokat, amelyek aztán, huszonöt éven át, változatlan kormányzati tevékenységet eredményeztek, de ugyanúgy befolyásolták szinte az egész magyar közszellem és közélet kialakulását, ugyanazon keretek között. Más viszonylatban ez a tíz esztendő voltaképpen külön Bethlen-korszakot jelentett olyan értelemben is, hogy Bethlen, mint miniszterelnök, szinte a kormányzót háttérbe szorító kizárólagossággal intézte az ország, a közkormányzat ügyeit s Horthyt szinte egy báb-uralkodó szerepére szorította, aki csak reprezentál, de nem uralkodik. Még helyesebben mondva: Horthy csak uralkodott, de kormányozni Bethlen kormányzott. A kormányzó és miniszterelnöke között ezt a sajátságos viszonyt érthetővé tette Bethlen szellemi fölénye a politikában, különösen a pártpolitika ügyeskedéseiben kiemelkedő tehetsége, a kormányzat kezelésében való gyakorlati érzéke, e téren, mint régi erdélyi képviselőnek, még az első világháború alatt szerzett tapasztalatai s mindezzel együtt: az ország viszonyainak behatóbb ismerete. Horthy, aki az előző huszonöt év alatt Magyarországtól távol élt, s a tengereken a nagyvilágot járta, idegenebb volt ezeket a magyar viszonyokat illetőleg, mint akár Ferenc József is. Különösen súlyosan esett a latba ezen a vonalon, hogy ugyanezen okból nem ismerte a közszereplő embereket se, s miután emberismeret dolgában egyébként is gyöngén állott, különösen kezdetben, az uralom gyakorlásának kezdő éveiben, alá kellett rendelnie magát Bethlen fölényének. Ezt a fölényérzetet aztán Bethlen eleinte túlságosan is éreztette Horthyval. Helyesebben: akarta, nem akarta - éreztetnie kellett ezt Horthy teljes tanácstalansága miatt, hogy később aztán ez a viszony Horthyban, a kisebbségi érzet mellett, a bosszúság és féltékenység érzetét keltse fel és erősítse meg. Olyanféle viszony volt ez, mint amilyen annak idején Martinuzzi György, a ravasz, nagyeszű politikus és diplomata-kancellár és a derék Szapolyai János között uralkodott, hogy ott is mind a két fél részéről hasonló érzelmi és féltékenységi állapotot állandósítson... Horthy, hogy egyebet ne említsünk, eleinte úgy akart uralkodni, hogy beleszólt, beleavatkozott - Bethlen tudta nélkül - olyan ügyekbe, amelyek nem az ő hatáskörébe tartoztak, s ezzel bosszantó kellemetlenségeket és félreértéseket idézett elő a közhatalmat kezelő szervezetek, például a minisztériumok működésében. Szenvedélye volt a legfelsőbb protekció gyakorlása, nemcsak egyszerű ajánlás, hanem egyenes rendelkezés formájában. Megtörtént, hogy miniszteri tanácsossá akarta tenni - egyszerre, minden előzetes hivatali szolgálat nélkül - a maga pártfogoltjait, s az illetékes miniszterek nem tudták, mit kezdjenek az ilyen legfelsőbb kívánsággal. Nekik respektálniuk kellett a szolgálati pragmatikát, amely törvényt jelentett a kormányzóval szemben is. Ilyenkor Bethlenhez kellett fordulniuk, aki Martinuzzi módra azt tanácsolta, tegyenek úgy, mintha nem is kapták volna meg Horthy intézkedését. Ugyanekkor megpróbálta a kormányzónak megmagyarázni, hogy ilyen szabad kézzel nem lehet belenyúlkálni a kormányzat kezelésébe. Ez visszatetszést kelt, s a kormányzói tekintélynek se használ, ha ilyen lehetetlen dolgokban exponálja magát. Bethlen megmagyarázta, hogy képviselőjelölteket például lehet protezsálni, bár ezt se nagyon illik. Új állásokat is lehet szervezni rokonok vagy barátok részére, trafikengedélyt is lehet ilyenek számára ajánlani, de a bürokrácia törvény által szabályozott előmeneteli rendjét - a tekintély és jogosultság lejáratása, illetve mellőzése nélkül - nem lehet felforgatni. Horthy azután a bethleni intelmek hatása alatt lassanként felhagyott ezzel a személyes kormányzattal. Miután azonban az így szűkebbre szorított hatáskör nem elégítette ki az ő hatalmaskodni, uralkodni, az uralmat közvetlenül gyakorolni és éreztetni akaró hajlamait, ilyen becsvágyának kielégítésére más utat-módot keresett. Hogy egyszerűbben szóljunk, miután Bethlen a valóságos hatalmat elkaparintotta előle, s maga gyakorolta azt - Horthy új területeket keresett és fedezett fel a kormányzói tevékenységre. Az ő sajátságos egyéniségének egyik uralkodó vonása volt, hogy - miközben az igazi nagy politikai vagy szociális reformok iránt semmi érzéke nem volt, sőt ezektől valósággal irtózott s ezeket a rossz értelemben vett dzsentrinek előítéleteivel, csökönyös maradiságával lenézte, vagy meg nem értette - a fantasztikus technikai, műszaki tervek iránt annál nagyobb érdeklődés nyugtalanította. Ezt a hajlamát talán még a tengerészélet tapasztalataiból, élményeiből hozta magával. Itt, az ő hosszas pályafutása folyamán átélhette a hadihajó-építészet roppant átalakulását, amely a csatahajók, az óriás páncélos szörnyetegek megnövelt sebességében, teljesítőképességeiben tetőződött, a tengeralattjárók által előidézett forradalomról nem is beszélve. Ettől a tengerész fantáziától élénkítve, nagy érdeklődéssel fordult a dunai hajózás kérdése felé. Ezen a vonalon egy kicsit újra tengerész lehetett, ha csak a Duna hullámain is. Itt egy új hajótípus kísértette, az úgynevezett kis merülésű, sekélyebb vizeken s ugyanakkor a tengeren is használható lapos fenekű tankhajóké. Horthy nagy reményeket fűzött ehhez az újításhoz. Szinte már a Fekete-tengeren érezte magát is, és a magyar ipari érdekek, valamint a távolba ható vízi közlekedés új lehetőségeit látta bennük. A kormányzó azonban nem állott meg ezeknél a vízi experimentumoknál. Ha nem is Széchenyi István gyakorlati érzékével, de a kielégíthetetlen kíváncsiság és nagyot akarás kissé éretlen buzgóságával fordult a magyar alföld nagy sorskérdései felé. Az öntözés és fásítás két alapvető problémája mellett új termelési ágak meghonosításával akart - mint ahogy Széchenyi nevezte - a "nagy magyar parlag" mostoha viszonyain segíteni. Amint a technikai újítások érdekében egy külön szaktanácsot szervezett maga mellett, ugyanígy egy nagyszabású másik tanácskozó testületet is gyűjtött maga köré az alföldi tervek előkészítésére, megvalósítására: agrogeológusokat, agrokémikusokat, növény- és erdőtelepítő szakembereket. Nagy ambícióval elnökölt aztán ezek közt, újabb és újabb, merészebbnél merészebb újítások terveit latolgatva. Ezek azonban többnyire csak tervezgetések maradtak, s előbb-utóbb megrekedtek a kezdeményezés kezdetleges kísérleteinél. Többé-kevésbé ez a sors érte az Alföld befásításának, erdősítésének akcióját, azután az öntözőrendszer megvalósítását a Duna-Tisza csatorna tervével kapcsolatban. Az öntözési tervek, Kállay Miklós "szakszerű" elnökösködése mellett, hosszú esztendők múlva is alig pár száz holdra redukálódtak. Az erdősítési törvény rendelkezései, amelyektől Horthy az Alföld klímájának megváltozását várta, csenevész ültetvények formájában szomorkodtak vagy idő előtt kiszáradtak. A Duna-Tisza csatorna terve pedig ugyanolyan félbemaradt terv sorsára jutott, mint már előbb, száz esztendőn át. A rizstermelés - amely pedig igazán jogosult reményeket gerjesztett - Horthy birtokának néhány holdnyi területén kívül alig tudott másutt lábra kapni... Bethlen - miközben pénzt nem tudott teremteni ennek az új honfoglalásnak céljaira, holott más, haszontalanabb tervekre mindig akadt fedezet - szívesen látta, hogy Horthy a miniszterelnöki hatáskör gyakorlása helyett ezekre a nagy távlatú területekre koncentrálta a maga érdeklődését. - "így legalább nem unatkozik, s nem zaklatja a minisztériumokat"... - mondta egyik bizalmasának. De a "zaklatás" szó helyett - kissé tapintatlanul - a "lábatlankodás"-t használta... Végeredményben egy kicsit olyanforma volt a hatásköröknek ez a megosztása a kormányzó és miniszterelnöke között, mint amilyen valamikor Rudolf német császár és magyar király s tanácsosai között, Rudolf gyöngesége és tehetetlensége folytán, létrejött. A császárt csak az órásművészet és a csillagászat rejtelmei érdekelték, s miközben prágai rezidenciájában azon törte magát, hogy hogyan lehetne mind a háromszáz óráját az időmérés tekintetében hajszálig egyforma működésre bírni, miniszterei az alatt a Habsburg-birodalmat korlátlan hatalommal, kényük-kedvük szerint igazgathatták. De más vonalon, a Bethlen-Horthy viszony emlékeztetett a Szapolyai János és Martinuzzi György közös kormányzatára is, amelynél a valóságos hatalmat a nagyeszű, fáradhatatlan barát, a törököt és németet egymás ellen kijátszó diplomata gyakorolta, hogy Szapolyainak csak a gyanakvás és féltékenység szerepe jusson, a dilettáns gáncsoskodásával párosulva. Horthy azonban, miután pár év alatt maga is beletanult az uralkodás művészetébe, két komolyabb tanácsadó testületet, ha úgy , agytrösztöt is megszervezett maga körül. Az egyik: Ráday Gedeon, Esterházy Móric és Károlyi Gyula grófok személyében a nagybirtokos arisztokrácia döntő képviseletét jelentette a háttérben, az agrár-szociális kérdések egyre súlyosbodó gondjaival szemben. A másik a nagy zsidó ipari és bankérdekeltségek fő embereiből verődött össze Chorin Ferencék, Bíró Pálék, Goldberger Leóék részvételével, akik mint a szén- és vasbányák, a textil-nagyipar és a villamos energia monopóliumának tulajdonosai, döntő hatalommal irányították és védelmezték a magyar vámpolitika őket dédelgető rendszerét, a fogyasztó közönséget sújtó ugyanilyen árszabályozás hatalmával együtt. Ez a két érdekegyesület aztán a váltakozó kormányok mögött s voltaképpen azok fölött végérvényes és végzetes befolyást gyakorolt a trianoni Magyarország belső viszonyainak alakulására. Vagyis, tulajdonképpen arra, hogy semmi lényeges változás ne történjék a dolgok rendjében és - a külsőségeket leszámítva - szinte minden maradjon úgy, ahogyan az a ferencjózsefi Magyarországon volt. Hiszen Horthy bizalmas körökben mindig hangoztatta: mi egy arisztokratikus ország vagyunk, ugyanilyen kormányzattal és kormányzati elvekkel... Pedig a dolgok mélyén, a látszatok mögött egy nagy szerkezeti változás tört előre: a magyar társadalom alsó rétegeiben földcsuszamlásszerű eltolódások történtek. Nemcsak olyan értelemben, hogy az agrárproletariátus ijesztő módon megnövekedett. Hiszen a Nagyatádi-féle úgynevezett földreform is voltaképpen ennek tömegeit gyarapította, az életképtelen két-három holdas parasztparcellák létesítésével. Nem is szólva a mezőgazdasági nagybirtokon a gépi üzem, a gépi művelés meghonosításáról, amely a kézi munkából élő napszámos és törpebirtokos rétegek kereseti, megélhetési lehetőségeit egyre csökkentette. Ezzel párhuzamosan az önálló magyar vámterület s a vele kapcsolatos ipari védővámos politika óriási lendületet adott egy új magyar nagyipar kifejlődésének, hogy ennek érdekei azután döntő módon kihassanak nemcsak az ipari, de a közfogyasztási cikkek általános áralakulására, erős emelkedésére is. Ugyanez az átalakulás egyre nagyobb iparimunkás-szükségletet jelentett, s ezt csak a nincstelen mezőgazdasági népesség nagy tartalékaiból rekrutálhatta. Ezen a kölcsönhatáson épült valójában az arisztokratikus és a kapitalista csúcstanácsok érdekkölcsönössége. Chorinék megmagyarázták Horthynak, hogy a nagybirtok ezen az úton megszabadul az agrárproletariátus nyugtalan és nyugtalanító jelenlététől s az ezzel járó szociális és politikai feszültségtől. Hogy viszont a nagyipar olcsó munkaerőhöz jut ezen a réven s a mezőgazdaságból lecsapolt elégedetlenség a városi munkásproletariátus elégedetlen tömegeit fogja szaporítani - ezt nem bizonyították. Igaz, hogy többé-kevésbé mindenütt ugyanezek voltak a nagyipari fejlődés szociális velejárói. De ha már az agrár-szegénységet nem tudtuk a maga egészében földhöz juttatni, legalább az így megfogyatkozott tömegeit továbbra is földhöz köthettük volna, hogy elégedetlen városi proletár helyett megelégedett parasztság nőjön ki belőle... De olyan tanácsadók, akik harmadik agytröszt gyanánt ezt Horthyval megértethették volna - már nem tudtak közelébe jutni... Károlyi Imre gróf - művelt, nagytanultságú, haladó szellemű ember - aki apa-társa volt a kormányzónak, többször panaszolta e sorok írójának, hogy hiába próbálta őt erre az útra hajlítani. Viszonyuk ezek miatt az ellentétek miatt aztán végleg elhidegült. Károlyi egy nagyszerű röpiratban, amely "Örvény felé" címmel jelent meg, szinte szóról-szóra megjövendölte az "arisztokratikus" kormányrendszernek s vele együtt az országnak is szörnyű katasztrófáját. Ahogy az be is következett... Horthy Miklós részletesebben méltatja a magyar földvagyon állapotában az ő kormányzata alatt beállott változásokat. Ezek - őszerinte - a földbirtok olyan demokratikus megoszlását eredményezték, hogy a nagy feudális egyházi és világ latifundiumok túltengéséről többé beszélni sem lehetett Magyarországon. Mindez pedig eredménye volt annak a nagyszabású földreformnak, amelyet Bethlen István kormánya Nagyatádi Szabó Istvánnal, az egységes pártba beolvadt kisgazdapárt vezérével, mint földművelésügyi miniszterrel együtt megvalósított. Horthy szerint ez a földosztás egymillió-kétszázezer holdat, csupa jó termőföldet juttatott a magyar agrár-proletariátus kezére, hogy annak nagy tömegeit az önálló kisbirtokosok sorába emelje. Ezen felül harmincháromezer holdat kaptak, vitézi telek címen, az első világháborúban kitüntetett katonák. Ezek a számok, így önmagukban azt az illúziót kelthetnék, hogy mögöttük egy igazán mélyreható eltolódás érvényesült a demokratikus földmegoszlás értelmében, s száz- és százezer életképes kisbirtok keletkezett a túltengő latifundiumok elaprózásával. A valóságban azonban mindez intencióiban megtévesztő, végrehajtásában szégyenletes példaképe volt a nagy feladat megkerülésének, zsákutcába juttatásának. Tudni kell, hogy a csonka-magyarországi földvagyonból a művelhető terület kerek számban tizenhatmillió holdat tett ki. Ebből az ezer holdnál nagyobb kiterjedésű földbirtokok négymillió holdat foglaltak el. A száz és ezer hold közötti, úgynevezett középbirtokok kétmillió-kilencszázezer holdat. Az öt és száz hold közötti kisbirtokok hatmillió-hétszázezer holdat, az öt holdnál kisebb birtokok pedig egymillió-hatszázezer holdat. Az ezer holdon felüli nagybirtokból egyházi földvagyon volt egymillió hold. Hitbizományi birtok nyolcszázezer hold. Az aránytalanság nemcsak abban jelentkezett, hogy az ezer holdon felüli birtokkategória az egész magyar földvagyon harmincnyolc százalékát tette ki, hanem főleg abban, hogy a nagybirtok pár ezer tulajdonos kezén összpontosult, míg az öt holdnál kisebb birtokok másfélmillió holdnyi összterületén egymillió-kétszázezer paraszt-proletár osztozkodott, hogy egyre-egyre nem egészen egy és fél holdnyi földvagyon jusson... A Bethlen-Nagyatádi-féle birtokreform végeredményben ugyanennek a törpebirtokos proletár szegénységnek sorait, tömegeit szaporította, pár százezernyi újabb "birtokossal". A törvény végrehajtása körül felmerült visszásságok és visszaélések annak idején országszerte megbotránkozást keltettek. Az úgynevezett kiszálló bizottságok, a tiszteletreméltó kivételektől eltekintve, többnyire a nagybirtokosok érdekeit méltányolták. A juttatásra kiszemelt birtokrészeket művelésre alig alkalmas, szikes vagy futóhomokos helyeken szakították ki, a községektől sokszor olyan távolságokra, hogy megművelésük nem érte meg a velejáró költséget és fáradságot. Megközelítésük gyalogszerrel órákat vett igénybe, igás erővel pedig az új tulajdonosok nem rendelkeztek. Kielégítés és megnyugvás helyett így úgyszólván mindenütt a kijátszottság, a csalódás és keserűség érzését gerjesztették fel a juttatott szegénység lelkében. Általános nemzetgazdasági szempontból pedig, ugyancsak az adott körülményeknél fogva, inkább kárt, mint hasznot eredményeztek... A vitézi telkek kiszakításánál és juttatásánál - különösen a tiszteknek adományozott birtokrészeknél - nem a vitézség címén szerzett érdemek, hanem az illetékes helyeken érvényesülő nagyobb protekció játszotta a döntő szerepet. Senki se akarta, a legszélsőségesebb földosztó sem, a nagybirtok tulajdonosait deposszedálni, vagyonuktól megfosztani. Minden józan ember, aki a magyar földvagyon sorsával, lehetőségeivel komolyan foglalkozott, tisztában volt azzal, hogyha két-három holdas parcellákra darabolták volna, és úgy osztották volna szét a feudális nagybirtokokat, akkor is csak az életképtelen kisparaszt birtokokat szaporították volna. Az agrár-proletariátus nagy gondját maradék nélkül meg nem oldhattuk. Minden józan terv és szándék ebben az irányban csak arra törekedhetett, hogy a fennálló roppant aránytalanságokat a minimumra csökkentse. A Károlyi Imre-féle megoldás, amely háromezer holdban akarta megszabni a nagybirtok határát, éppúgy ebből a gondolatból indult ki, mint ahogy eredetileg a Nagyatádi Szabó kisgazdapártja, s ennek utódai: Gaál Gasztonék és Eckhardt Tiborék is ugyanezen a vonalon keresték a megoldást. Azt a bizonyos túlsúlyt vagy gazdasági és politikai vezető szerepet, amelyet a konzervatív irányzat a nagybirtokos osztály számára fenn akart tartani, így is megtarthatták volna. Sőt így közvetlenebb érintkezésbe, bensőbb viszonylatokba kerülhettek volna a magyar föld népével. Ennek bajait, szociális viszonyait, hibáit és erényeit közelebbről megismerhették volna, s a mintagazdálkodás vonalán, az intenzív művelési módok és az új művelési ágak tekintetében is, a példaadás szerepét még hathatósabban gyakorolhatták volna. Egy ilyen radikális, de józan megoldás mellett nem sokasodhattak volna el az olyan ijesztő példák, mint amilyen a Károlyi Mihály-féle debrőd-parádi huszonötezer holdas hitbizomány vagy a Semsey-féle balmazújvárosi húszezer holdas latifundium szolgáltatott. Az előbbi az első világháború előtt közismerten a tékozlás és elhanyagoltság legsötétebb következményeit éreztette öt-hat szegény falut fojtogató határaival. A másikon - a Semseyekén -három-négy hatalmas zsidó bérlő dinasztia gyűjtött roppant vagyonokat, a proletár szegénység feneketlen nyomorúsága közben. Balmazújváros népének helyzete ilyen körülmények között valóságos iskolapéldát szolgáltatott a szociális nyugtalanság minden izgató anyagával a Jásziék és Kunfiék forradalmi agitációja számára. És ezek a példák nem egyedül állottak. A sövényházi és pusztaszeri Pallavicini uradalom a csongrádi szegénység és földéhség óceánjában épp ilyen kihívó sziget volt feldúlt, elrongyosodott falvak vádoló képeivel. Az ezt a kérdést tárgyaló sok munka között Pezenhoffer Antal egy vaskos kötetre menő tanulmányában - döntő bizonyítékokkal, statisztikai adatokkal megtámogatva - feltárta a dunántúli egyke-rendszer szerző okai között, mint egyikét a legsúlyosabbaknak, a kötött egyházi és világi nagybirtok befolyását annak meghonosodására és elterjedésére.
Sose felejtem el, egy alkalommal Hajdúböszörményben egy kisgazdagyűlésen, amikor a feldarabolt, szétosztogatott Nagy-Magyarországról s a trianoni tragédiáról beszéltünk, a hallgatóság soraiból felkiáltott hozzánk egy villogó szemű, sötétbarna arcú hajdú gazda:
S mikor arra hivatkoztunk, hogy ez a tragédia az ottani nagybirtokosokat is sújtotta, mert az elszakított országrészeken azok birtokait is elszedték, erre azt a feleletet kaptuk, ugyancsak a hallgatóság soraiból, hogy igen, amikor muszáj lett, odaadták a cseheknek és románoknak, de előbb jószántukból nem akarták a magyaroknak adni... Az egyházi latifundiális földvagyon szinte még jobban éreztette a kiáltó ellentéteket és ezek következményeit. Ezeken, a nagyobbára bérleti gazdálkodással hasznosított birtokokon a bérlők, a dolog természeténél fogva, még kevésbé törődhettek a törpebirtokos vagy napszámos szegénység szociális nyomorúságával. A püspök urakat viszont inkább az egyház növekvő kulturális vagy hitbeli problémái vették igénybe. Dicséretükre legyen mondva, a régebbi arisztokratikus egyházi fejedelmek, a Szmrecsániak, Hornigok, Szcitovszkyak életstílusa helyett Prohászka Ottokár példája lett rájuk nézve is irányadó. Ő szegény, a püspöki négyes fogat helyett, az apostolok lovain, gyalogszerrel, egy esernyővel a hóna alatt vonult be püspöki székhelyére. Ez azonban nem változtatott az egyházi földvagyon érintetlenségén, s annak szociális, gazdasági kihatásain. Egy balatoni kirándulásom alkalmával meglátogattam Czapik Gyula veszprémi püspököt. A hatalmas, szép, barokk stílusban épült püspöki rezidencia a várhegyen kissé üresen, elhagyatva mélázott Séd völgyének messze kitáruló szépségein. Valamikor nem is olyan régen, még egy főúri élet pompája, fényes külsőségei fogadták itt a vendégeket. Erről a múltról s erről a nagy témáról beszélgetve, Czapik bevezetett a maga lakosztályába, amely egy szerény, két ablakos kis udvari szobából állott, diákos egyszerűséggel berendezve.
Czapik kinyitotta a ruhásszekrényét, amelyben pár viseltes reverenda unatkozott néhány darab fehérnemű mellett.
- De nem ugyanilyen nemes célt szolgálnának ezek az uradalmak, ha a földműves szegénység birtokolná őket s annak sorsát jobbítanák? Miért nem kezdeményeztek egy ilyen lépést legalább a felsőházban? Prohászka példáját ezen a téren is fel kellene újítani. Bizonyára emlékszel az ő indítványára, amelyet egy radikális földreform érdekében annak idején, az első világháború vége felé előterjesztett?
- Én nem ajánlhatom fel, nem ajándékozhatom el az egyházi birtokokat - felelte Czapik. Azok nem az én tulajdonom. Én csak kezelőjük vagyok. A vagyon az egyházé, mint örök jogi személyé, s ahhoz nem nyúlhatok...
- Ez mind igaz, s mindezt én is érzem - volt a püspök válasza -, de sajnos egymagam nem tudok erre a lépésre vállalkozni. Püspöktársaim nincsenek mind ugyanezen a véleményen, s fellépésem az ő elítélésüket, tiltakozásukat vonná maga után és nem kívánatos ellentéteket hozna nyilvánosságra... De - tette hozzá kis gondolkozás után - ti csak bolygassátok ezt a nagy kérdést. Isten őrizzen, hogy a második világháború is ott érjen bennünket, ahol az első: nyakunkon a megoldatlan nagy problémával...
A veszprémi püspök - sajnos -jól sejtette. A Horthy-uralom jóvoltából a második világháborút is úgy értük meg, ahogy az elsőt: nyakunkon a megoldatlan földreform nyugtalanító gondjaival...
Vass beszéde azonban nem találkozott osztatlan helyesléssel, se a klérus, se Horthy birtokpolitikai tanácsadói részéről... Az úgynevezett zsidókérdést, amely a Károlyi-forradalom és a Kun Béla-féle proletárdiktatúra élményei nyomán olyan elkeseredett vita tárgya lett, Horthy emlékirataiban alig méltatja figyelemre. Miután mind a két forradalomban a zsidóság játszotta a vezérszerepet, ennek tanulságai nem maradhattak következmények nélkül. A Károlyi-kormány miniszterei között a szociáldemokrata párt és a Jászi-féle intellektuel-radikalizmus képviselői jelentették a többséget és játszották a vezérszerepet. Az előbbiek közül Kunfi Zsigmond, a vad kommunista volt a kultuszminiszter és Garami Ernő a kereskedelmi tárca birtokosa. A radikálisok részéről Jászi lett a nemzetiségi minisztérium vezetője és Szende Pál a pénzügyminiszter. Károlyiéknak, vagyis a keresztényeknek csak a belügyi és a földművelésügyi tárca jutott. Kun Béláék alatt viszont az úgynevezett népbiztosok, akik a miniszterek helyére ültek, szinte kivétel nélkül a zsidó kommunisták közül kerültek ki. Érthető volt tehát, hogy a két forradalom alatt megalázott, százféle üldözésnek kitett keresztény magyarság olyan kormányt várt, amely nemcsak megbünteti a forradalmak felelős tetteseit, de olyan reformokat is érvényesít, amelyek a jövőben biztosítani tudják saját uralmát politikai és gazdasági vonatkozásban egyaránt. Megokolta ezt a zsidóságnak a háború alatt tanúsított magatartása is s mindezen felül az a körülmény, hogy a nagyipar és a bankvilág kulcspozícióit éppúgy ők tartották birtokukban, mint ahogy az úgynevezett értelmiségi pályákon is messze visszaszorították a keresztény többség érvényesülését. Horthyban ennek a természetes reakciónak megszemélyesítését várta mindenki, s kormányzóvá történt megválasztása nyomán, mint ilyet ünnepelte őt az egész magyar közvélemény. A többséget szerzett keresztény nemzeti párt és a kisgazdapárt teljesen egységes volt ugyanebben a várakozásban és bizalomban. A hiba az volt, hogy a lelkes jelszavakon és az ugyanilyen ígéreteken kívül egyik pártnak sem volt átfogó, gyakorlati megoldást biztosító programja a nagy vitás kérdés rendezésére. Horthyban ehhez a dolgok mélyreható ismerete éppen úgy hiányzott, mint a lelki és szellemi felkészültség. Ő, mint a dzsentri általában, szívesen zsidózott magánkörben, de éppen úgy, mint legtöbb osztályos társa ebben a kategóriában, a zsidót valami szükséges rossznak minősítette, aki helyettünk kereskedik, italt mér, közben birtokot is szerez és - főleg szorult helyzetünkben kölcsönt ad, lehetőleg magas kamatra, mert hiszen ez a kötelessége és ki adna más, ha zsidó nem lenne? Az ellenforradalom évadján, az úgynevezett siófoki korszak alatt, Horthy ugyan kemény parancsokat adott a különítményeknek a bolsevista zsidók "elintézésére", de pár ilyen kilengéssel elintézettnek is hitte az egész nagy problémát. Hogy emlékirataiban nem nyúl vissza ehhez a kényes kérdéshez, ezzel voltaképpen mulasztást követ el magával szemben. A baloldali világsajtó, tudvalevőén az egész trianoni negyedszázad alatt, úgy állította őt oda, mint egy vérengző Francót vagy Hitlert - igazán érdemtelenül. Most legalább alkalma nyílott volna rá, hogy ezekre az alaptalan híresztelésekre döntő választ adjon. Hiszen a trianoni Magyarország belső története a zsidóság hatalmi túlsúlyának, gazdasági mindenhatóságának új, minden eddiginél nagyobb sikereiről számolhatott be, amint azt hiteles statisztikai adatok is szemléltetik. A "vérengző antiszemitizmus" a keresztény pártok uralomra jutása nyomán, az egész kérdés-komplexumot illetőleg, a numerus clausus néven ismeretes megoldásban élte ki magát. Egy ugyanolyan csenevész megoldásban, mint amilyet a földreform kérdésében a Nagyatádi-Bethlen-féle törvény jelentett. A zsidóságnak az össznépességhez való arányában biztosítottuk az egyetemi, főiskolai képesítéshez kötött, úgynevezett értelmi hivatások terén s az ugyanilyen foglalkozások körében való érvényesülését. Vagyis a felsőfokú oktatásban a hallgatók hat százalékát tehették ki. Igaz, hogy az addig húsz, harminc vagy negyven százalékkal szemben ez erős megszorítást jelentett, de csak látszat szerint. A valóságban másképp festett a dolog, mint a papíron. Emlékezetes, hogy a Teleki-kormány, az ország nehéz pénzügyi helyzetében, külföldi kölcsönhöz volt kénytelen folyamodni, s ezt az úgynevezett népszövetségi kölcsönt is csak az eredeti törvényjavaslat erős módosítása árán tudta megkapni. Ráadásul még ezt is csak azzal az ígérettel, hogy a végrehajtásban nem fogunk szigorúan ragaszkodni az eredeti hat százalékhoz, s méltányos esetekben kivételt teszünk a hat százalékon felül jelentkezőkkel szemben. Ilyen "kivételes" eset aztán, megfelelő protekcióval támogatva, annyi jelentkezett, hogy végül a törvényből alig maradt valami. Horthy ezzel, de mint látni fogjuk, még többel is eldicsekedhetett volna. De - úgy látszik - jobbnak érezte mellőzni az egész kényes kérdést. Vagy azért, mert annak felbolygatása csak zavart okozhatott volna azokban a körökben, amelyek már odahaza is, mint érdekeik legfőbb védelmezőjét és szolgálataik ugyanilyen méltányolóját ünnepelték őt. De viszont azok is kapva-kaptak volna az így nyújtott alkalmon, akik az ő ellenforradalmi kilengését a "fehérterror" mézesheteiben soha többé nem tudták neki megbocsátani. Arra az álláspontra helyezkedett tehát, mint annak idején Könyves Kálmán törvénye a boszorkányokkal szemben, vagyis, hogy: de strigis, quia non sunt, nulla questio fiat - a boszorkányokról, miután nincsenek, nemhogy por ne kerekedjék, de róluk még csak említés se történjék... Mi se akarunk itt most érdemben hozzányúlni ehhez a vitatott kérdéshez. Mi saját példánkkal megmutattuk, mit lehetett elérni törvényes előírások, biztosítékok nélkül is a nemzeti önvédelem egy nagyon fontos területén, amelyet pedig már az első világháború előtt szinte teljesen elveszettnek hittünk. Ernyedetlen erőfeszítéssel, céltudatossággal s mindenek fölött az ehhez szükséges hivatottság és az ugyanilyen képességek felhasználásával, érvényesítésével, a keresztény magyar sajtó megteremtésével kiépítettük a nemzeti önellátás egyik legfontosabb védővonalát. Napilapokat, folyóiratokat, hívtunk életre, pártok és kormányok segítsége nélkül, ugyanazon célok propagálására, s azok szakadatlan ébrentartásával megakadályoztuk végleges elalkuvásukat is. Nem tartozik szorosan ide, mégis nincs talán minden tanulság nélkül a következő kis epizód. A népszövetségi kölcsön ellenőrzésére az Egyesült Államokból egy Smith Jeremiás nevű pénzügyi szakember jött Budapestre. Közelebbről is meg akart aztán ismerkedni a magyar viszonyokkal, s érintkezést keresett a sajtóval is. Egy nap üzenetet kaptam tőle, hogy menjek fel hozzá, szívesen lát egy kis beszélgetésre. Mr. Smith a Pénzügyminisztérium budavári palotájában ütötte fel az irodáját. Nagyon egyszerű megjelenésű, barátságos kis öregúr volt, a szokott általánosságok után a zsidókérdés után érdeklődött. Az amerikai sajtó közlései nyomán azt hitte, hogy Budapesten napról-napra vad utcai harcokban üldözik és fosztogatják őket, s megelégedéssel állapította meg, hogy ilyesminek nyomát se találta. A városban sétálgatva, bevásárlás közben rájött, hogy alig volt üzlet, ahol ne ugyanazok az üldözöttek szolgálták volna ki. Mikor kérdéseire kissé részletesebb felvilágosítást adtam neki a mi nagy porunkról, hivatkoztam rá, hogy őnáluk Henry Ford, az autómilliárdos hatalmas munkákban tárta fel ugyanezt a veszedelmet, amely ellen most mi is védekezni próbálunk.
Mr. Smith mosolyogva hallgatta, nem minden meglepetés nélkül, hogy Ford munkái hozzánk is eljutottak, és sietett közbevetni, hogy Ford kissé eltúlozta a dolgokat. Odaát, náluk ez a probléma talán csak New York-ra szorítkozik, ahol bizony a város arculatán is az első pillantásra meglátszik, még inkább, mint Budapesten, hogy kik nyomják rá bélyegüket az ismeretes külsőségekben is.
- Nálunk viszont az egész ország s Budapesttel az élen minden nagyobb városunk ott tart, hogy előbb-utóbb New York lesz belőle...
Én aztán félig tréfálkozva, elbeszéltem neki az egyik ilyen tárnokmesternek, a H. Ulászló alatt hivatalnokoskodott Fortunatus (Szerencsés) Imrének történetét, aki ugyancsak az izraeliták közül emelkedett erre a méltóságra. Csalárd pénzügyi manipulációival aztán olyan bajokat és haragot idézett fel maga ellen, hogy egy szép napon a budai olasz és német polgárok, a magyar urakkal egyesülve, megostromolták a palotáját s ő maga csak nagy nehezen, némi súlyos ütlegek árán tudta életét megmenteni.
Mr. Smith mosolyogva hallgatta a történetet, s aztán - ugyancsak mosolyogva - hozzátette:
Pénzügyi bajainkból azután csakugyan kiláboltunk valahogy. Később ugyan közben még átestünk egy pusztító infláción, amelyet szegény Hegedűs Lórántnak, mint pénzügyminiszternek romantikus vállalkozása idézett ránk. De hogy egyéb vonatkozásokban, például a zsidókérdést illetőleg is, mit hozott számunkra ez az úgynevezett nemzeti konszolidáció, arról a Darányi-kormány alatt, ennek megbízásából a Magyar Királyi Statisztikai Intézetnek egy vaskos beszámolója adott igazán hű képet. Ez a kiadvány 1938-ban jelent meg, Szent István király halálának kilencszáz éves évfordulója alkalmából, amelyről akkor nagy, országos ünnepségek keretében emlékeztünk meg. Horthy, ha komolyan be akarta bizonyítani, hogy az ő negyedszázados kormányzata milyen eredményeket ért el a keresztény magyarság érdekeinek elhanyagolásában, meggyőzőbb adatokat alig találhatott volna a maga igazolására, azokkal szemben is, akik húsz év után is még mindig az ő vérengző antiszemitizmusáról beszéltek odakünn, még Mr. Smith hazájában, az Egyesült Államokban is. Hogy miért nem hivatkozik ezekre emlékirataiban, azt nagyon könnyű megérteni. Mi később, a maga helyén majd, élni fogunk ezekkel is...
A zsidókérdésnek jelentőségét legszembeszökőbb módon az a nagy átalakulás érzékelteti, amely a trianoni Magyarország belső gazdasági struktúráját szinte gyökereiben megváltoztatta.
Ennek eredményeképpen új korszak nyílt meg, amelynek előnyeit egy Széchenyi-szellemű magyar kormánypolitika a keresztény magyarság megerősítésére használhatta volna fel. A közhivatali és egyéb értelmiségi pályákat kereső rétegek számára új, sose sejtett kereseti lehetőségek gazdasági forrásai nyíltak meg, hogy anyagi jólétükkel együtt politikai és kulturális nyomatékuk is ebben a mértékben emelkedjék. Mindennek azonban éppen az ellenkezője történt. A hatalmas, negyedszázadon át egyre erősebben kibontakozó ipari konjunktúrának minden hasznát a zsidó értelmiségi osztályok és ugyanilyen hatalmas pénzintézetek és nagyipari vállalatok sajátították ki, egyre fokozódó mértékben. Hogy mit jelentett ez puszta pénzértékben kifejezve, elég arra hivatkozni, hogy míg a Horthy-korszak első éveiben, tehát 1920 és 1921-ben a magyar gyáripari termelés összértéke alig egymilliárd pengőt tett ki, tizennyolc év múltán, tehát 1938-ban ez az értékösszeg, ugyancsak egy évre számítva, több mint két és fél milliárd pengőt képviselt. A gyáripari jellegű vállalatok száma ugyanezen időszak alatt, kerek számban, kétezerről háromezer-nyolcszázra emelkedett, azaz majdnem megkétszereződött. 1921-től 1936-ig a textilipari vállalatok száma megháromszorozódott. Munkáslétszámuk ötszörösére, termelésük tizenkétszeresére emelkedett. Az a vagyongyarapodás, amely ezt a hatalmas fejlődést nyomon kísérte, oroszlánrész szerint pár hatalmas nagyipari és pénzügyi dinasztiának juttatott egyre növekvő jövedelemtöbbletet, miközben a vállalatokban alibi-igazolásképpen alkalmazott keresztény szaktisztviselők szerény fizetésük erejéig osztozkodhattak ennek a monopoluralomnak az előnyeiben. A zsidóság összes lélekszáma 1938-ban, a népszámlálási adatok szerint, négyszáznegyvenötezret tett ki, tehát az összlakosságnak nem egészen öt százalékát. Ezzel szemben a gyártulajdonosok vagy igazgatók között, ugyancsak az Országos Statisztikai Hivatal ez évi kimutatása szerint, a vas- és fémiparban 50, a gépgyártásban 40, a fonó- és szövőiparban 70, a ruházati iparban 80, a papíriparban 60, a fa- és csontiparban 70, a bőr-, sorté és tolliparban ugyancsak 70 százalékot képviseltek.
A bank- és hitelintézetek alkalmazottai között 36 százalék, a kereskedelmi vállalatok alkalmazottai között 62 százalék ugyanezt az arányt, illetve aránytalanságot tükrözte.
Ami mármost a szabad pályákat, az úgynevezett értelmiségi foglalkozásokat illeti, ezeket nem kisebb mértékben szállták meg. Az ügyvédek 49 százalékát tették ki, az orvosoknál 35-re, a lapszerkesztők és hírlapíróknál 32-re, a színészeknél 24-re rúgott ez a szám. Ezen felül a száz holdon felüli földbirtokok 14 százalékát épp úgy magukénak mondhatták, mint a száz holdon felüli bérletek 30 százalékát... Túlzás nélkül el lehet mondani, hogy ha Horthy kormányzata csak tíz évvel is tovább tartott volna, a kilencvenöt százaléknyi keresztény magyar többsége az országnak, a köztisztviselői pályáktól és az ország fegyveres szolgálatától eltekintve, minden említett területen öt százaléknyi kisebbségbe szorult volna. De Horthynak így is minden oka meg lett volna rá, hogy a huszonöt év alatt elért eredményekkel is eldicsekedhessék. Érthetetlen szerénység az ő részéről, hogy ezt emlékirataiban elmulasztotta... ***
A zsidókérdés körül támadt politikai és sajtóviták még nem csöndesedtek le, amikor egy váratlan, szenzációs botrány híre riasztotta fel az amúgy is nyugtalan magyar közvéleményt.
- Hát maga még nem tudja? Borzasztó dolog történt. Jankovich ezredest, a honvédelmi minisztériumból, Brüsszelben letartóztatták, mert hamis francia ezerfrankos bankjegyeket akart egy ottani nagy bankban beváltani...
A déli lapok aztán már plakátbetűkkel címezve hozták a közelebbi jelentéseket: kik vannak közvetlenül belekeverve a dologba, s hogy a francia kormány máris lépéseket tett Bethlennél és felelősségre akarja vonni őket is a merénylettel kapcsolatban, amellyel egy előkelő összeesküvő társaság a francia frank hitelét meg akarta rendíteni, hogy ezzel kiszámíthatatlan károkat okozzon a francia közgazdasági életnek... A közvetlen tettesek között, Jankovich ezredes mellett, akire a beváltás első kísérletét bízták, Nádassyn és Windischgrätzen kívül még Haits tábornokot, az Országos Térképészeti Intézet vezetőjét említették, ahol az ottani szaktisztviselők - kisebb rangú katonatisztek - közreműködésével gyártották a hamis frankokat. A hamisítás ötlete Windischgrätztől származott. Ő nyerte meg hozzá Nádassy elnézését, miután már előbb Horthy hozzájárulását is megszerezte a nagy kaland megkísérléséhez. Csak a kormányzóra való hivatkozással tudták a Térképészeti Intézet segítségét, illetve a gyártásban való részvételét megszerezni. Természetesen Bethlent, mint miniszterelnököt se hagyhatták ki a dologból, aki ugyanúgy, mint Horthy - némi vonakodás után - azzal a kijelentéssel, hogy: csak csináljátok, de én nem tudok semmiről semmit, s ha beüt a baj, mindent letagadok - szemet hunyt a dologhoz... A franciák követelésére aztán bíróság elé kellett állítani az összeesküvés értelmi szerzőit és a Térképészeti Intézetnek a hamisításban tevékeny szaktisztviselőit, két derék, fiatal műszaki tisztet. A vádlottaknak aztán, a kormányzóra való tekintettel, minden felelősséget magukra kellett vállalniuk, illetve Windischgrätzre és Nádassyra hárítaniuk. A por izgalmas fordulatai heteken át foglalkoztatták a közvéleményt, sőt a külföld érdeklődését is. A francia kormány részéről egy Auer Pál nevű, ismert demokrata ügyvéd, a francia követség ügyésze képviselte a vádat, s mindent elkövetett, hogy Horthyra és Bethlenre terhelő vallomást erőszakoljon ki a vádlottakból. Ezek azonban hősiesen, jobb ügyhöz méltó férfiassággal vállalták a felelősséget, s kitartottak amellett, hogy saját kezdeményezésükből és önként vállalkoztak a hamisításra. Fellebbezés nélkül vállalták a rájuk kiszabott, egyébként elég enyhe büntetéseket is. Nem is töltötték ki ezeket, mert amint a por nyomán támadt izgalmak lecsillapodtak, idő előtt csöndben szabadon bocsátották őket. Nádassy főkapitány azonban úgy állt igazán nemes bosszút Horthy magatartásáért, hogy nem fogadta el ezt a kegyelmet, s kitöltötte a rá kiszabott büntetést. A bíróság elnöke, Töreky Géza, Horthyék nagy híve, maga is úgy vezette a tárgyalást, hogy a kormányzóról még a gyanú árnyékát is elhárítsa. A közvélemény azonban a tagadó vallomások mögött is megérezte, hogy kit terhel az igazi felelősség elsősorban, s minden részvéte és becsülése azok felé fordult, akik ártatlan áldozatai voltak a "nagyreményű" kezdeményezésnek. A franciák, mint a trianoni békediktátum főbűnösei, nem nagy népszerűségnek örvendtek akkor nálunk s Auer nevű képviselőjüknek a tárgyalás folyamán tanúsított hetvenkedő magatartása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mindenki úgy érezte: a betyárbecsület és a nemzeti érdek egyaránt azt követelte, hogy Horthy, legalább jogi formák szerint, érintetlenül kerüljön ki a nagy pörből... Közben, persze még a törvényszéki tárgyalások folyamán, az ellenzéki pártok is szerették volna, ha Horthy és Bethlen részessége valahogy a nyilvánosság elé kerül. Voltak is kezükben erről szóló bizonyítékok, de nem akarták ezek publikálásával a botrányt még nagyobbra fújni. Feszélyezte őket ebben a nemzeti közhangulat is, amely inkább a hamisítók pártján állott. Azt szerették volna tehát, hogy legalább Bethlen önként mondjon le a miniszterelnökségről, s legalább így vállalja a botrány következményeit. Bethlennek azonban ez eszébe se jutott. Meg is volt rá a maga oka, hogy miért nem. Mint mindjárt látni fogjuk. A nyilvános főszereplők mellett ugyanis, akik a nagy pörben érdekelve voltak s egymással szemben álltak, nekem is jutott egy nem kevésbé kényelmetlen szerep - a nyilvánosság kizárásával. Egy beszélgetés alkalmával, még a törvényszéki tárgyalás folyamán, Andrássy azzal a meglepő megbízással fordult hozzám, hogy menjek fel Horthyhoz, s az ő nevükben közöljem vele, milyen súlyos bizonyítékaik vannak a kezükben ellene és Bethlen ellen is, részességüket illetőleg. Nem akarják ezekkel - az ország érdekeire való tekintettel - a nyilvánosságot is foglalkoztatni. Ennek azonban az a föltétele, hogy Bethlen mondjon le, legalább is a tárgyalás befejezése, az ítélet meghozatala után. Én, ha nem is nagy örömmel, fölmentem a várba s közöltem Horthyval az ultimátumot, és magam is kértem, adjon helyet ennek a megoldásnak. Horthy idegesen hallgatott végig, azaz ismételten félbeszakított azzal a kérdéssel, hogy előbb látni szeretné ezeket a bizonyítékokat. Végül is indignálódva tiltakozott, hogy ilyen fenyegetéssel akarják őt méltatlanul sarokba szorítani. - Eszem ágában sincs - mondta haragosan -, hogy elbocsássam Bethlent. Mondja meg Andrássynak, jobb, ha ők is hallgatnak, mert ők csakugyan tudtak mindenről Windischgrätz révén, talán előbb, mint jó magam vagy Bethlen. Semmi joguk nincs ahhoz, hogy most ők kerüljenek az erdő felől...
Ezzel a válasszal aztán elbocsátott. De mikor elköszöntem s már a kilincsen volt a kezem, hirtelen eszébe jutott valami s visszaintett, hozzám lépett s még haragosan, de már csöndesebben enyhültebb hangon, hirtelen azt mondta:
Andrássy, mikor beszámoltam megbízatásom kudarcáról s Horthy fenyegetését is közöltem vele, előbb jót nevetett a dolgon, aztán azt felelte, hogyha ők mint magánemberek tudtak volna is vagy ha csakugyan tudtak is valamit a hamisítás tervéről vagy annak előkészületeiről, az ő felelősségük nem hasonlítható össze se Horthyéval, aki mint államfő, se Bethlenével, aki mint miniszterelnök volt beavatva az egészbe anélkül, hogy bármit is tettek volna annak megakadályozására... Andrássyné, aki szintén jelen volt beszélgetésünknél, azt a megjegyzést tette, hogy "Lajos (ti. Windischgrätz) egyszer, titokzatos célzások formájában, eldicsekedett nekik is vele, hogy ők milyen nagy dologra készülnek, s milyen csapást akarnak mérni Franciaországra. - Mi azonban - tette hozzá - nem vettük komolyan ezt a fenyegetést. Aminthogy őt magát se vettük sose komolyan..." A népjólét és kultúrfölény nyomain... A frankpör után, pillanatnyilag legalábbis, úgy látszott, hogy a megkezdett konszolidációt semmi sem zavarhatja többé s Bethlen végérvényesen megszilárdul a hatalomban. Egyelőre azonban még súlyos megpróbáltatást hozott számára a pengő teljes leromlása. Szegény Hegedűs Lórántnak, ennek a fanatikus és romantikus pénzügyminiszternek a nagy francia Necker különleges magyar utánzatának - kétbalkezű pénzügyi politikája idézte ezt a nyakunkra. Ő, mint egy varázsló bűvész, parlamenti bemutatkozó beszédében arany garmadákat gurított az álmélkodó képviselőház elé, hogy ezek helyett aztán a legsúlyosabb infláció zúduljon reánk, amelynek folyamán egy millió papírpengő nyolcvan aranypengő értékét képviselte. A népszövetségi, majd az amerikai úgynevezett Speyer-kölcsön jóvoltából azonban ezt is kihevertük. Bethlen mögött ott állt már most is a feudális arisztokrácia -legfrissebb nemzedékében sok léha, költekező, lelkiismeretlen és hivatásérzet nélküli sarjadékaival. Aztán ott állt az ugyancsak feudális katolikus klérus, illetve főpapság, demokratikus nevekkel, de konzervatív hagyományokkal és ennek ellentéte gyanánt a szabad királyválasztó vagy éppen republikánus református papság és az ugyanilyen református közvélemény, amely Horthyban egy új Bethlen Gábor és egy új Bocskai István uralomra jutását ünnepelte. És ott állt a konszolidáció egyik legmegbízhatóbb támaszaként, a nagybank és a nagyipar zsidó oligarchiája. A konzervatív hajlamaiban még az arisztokráciát is túlszárnyaló valódi és áldzsentri középbirtokos osztály törmelékeiről nem is beszélve. És végül, nem utolsó sorban: a magas bürokrácia a maga - fenn az ernyő, nincsen kas - úrhatnámságával. És e mögött az egész ingatag fölépítmény mögött, a nemzeti és népi élet sötét mélységeiben, ott szorongott másfél-millió földnélküli proletár és a nagyipari konjunktúra nyomán, százezrekre szaporodó, rossz sorban nyugtalankodó ipari proletariátus. A szociáldemokrata párt, a Bethlennel kötött választási paktumban neki juttatott képviselői mandátumok birtokában, hálás mellébeszéléssel beállt a hosszúnak ígérkező nyugalom és emésztés politikai, kormányzati együttesébe. Nincs benne immár semmi forradalmi izgékonyság. Vezérei, a volt forradalmárok, elhullottak vagy emigráltak a Károlyi-forradalom és a Kun Béla-féle proletárdiktatúra bűnösségével terhelve. Az újak, akik helyükbe léptek, kispolgári szellemű, békét és főleg egyéni gyarapodást áhító egyéniségek: jobb ipari munkások, radikális, üzletező zsidó ügyvédek, kis nyomdatulajdonosok, lapszerkesztők, újságírók. Ezek aztán, a proletár százezrek élén, a pártadó hozzájárulásaiból bürokratizálják a maguk hatalmi, anyagi berendezkedését. Bethlen nekik juttatja a Munkás Biztosító roppant adminisztrációját, száz kisebb-nagyobb stallummal. Ehhez járulnak a párt vezetői által alapított különböző kapitalista jellegű ipari és kereskedelmi vállalatok, szövetkezeti álarcban. Nem vetik meg az ilyen címen nekik juttatott kormányszubvenciókat, s bűnös pénzügyi manipulációk miatt nem egy közülük a bírósági tárgyalótermekben végzi pályafutását. A párt vezérei és képviselői a nagyipar hatalmas uraival szemben is illedelmesek. A régi forradalmi jelszavakat alig-alig vagy csak nagyon halkan, régi megszokásból emlegetik, hogy a kinnrekedt tömegek előtt néha-néha alibit igazoljanak. A konszolidációból kinnrekedt keresztény párt, s az előbb Gaál Gaszton, aztán Eckhardt Tibor alatt ellenzékieskedő kisgazdapárt nem sok vizet zavar. Horthy emlékirataiban mindezt úgy állítja oda, mint az állam-művészet tökéletes teljesítményét, Bethlennel, mint az államművészet és kormányzati ösztön ugyancsak tökéletes megtestesítőjével. Amint hogy a maga nemében az egész nem is egy műkedvelő alkotása volt... *** Külpolitikai vonalon nagy megtiszteltetést jelentett számunkra -Horthy nem győzi ezt eléggé hangsúlyozni - a fasiszta Olaszországgal kötött barátsági szerződés, amely kiemelt bennünket teljes diplomáciai elszigeteltségünkből, hogy az ugyanilyen elszigetelt Itália rokonszenvét hozza, sajnos, minden különösebb támasztó-súly nélkül. Szinte ezzel egyidejűleg, barátunknak jelentkezett Rothermere lord, az egyik angol sajtókirály, aki a revízió délibábját csillogtatta meg szemeink előtt, s elküldte hozzánk egyik fiát, ezt a rokonszenves fiatalembert, akit aztán véget nem érő tüntetésekkel, felvonulásokkal, lakomákkal ünnepeltünk - mintha csak Kossuth Lajos tért volna vissza közénk, hogy szegény Rákosi Jenő, aki a revíziót már a markában érezte, tudtunk nélkül, hálából még Szent István koronáját is felajánlja nagylelkű angol pártfogónknak. Egy ilyen nagy revíziólakoma alkalmával Herczeg Ferenc, akivel egymás mellett ültünk, fülembe súgta, kissé keserű tréfa gyanánt: - Ha így folytatjuk, ha nem is vesszük vissza, de legalább visszaesszük Nagy-Magyarországot... *** Most már nem volt semmi akadálya az új Magyarország belső felépítésének, megerősítésének. A konszolidáció két jelszóval akarta kifejezni ezt a történelmi feladatot. Az egyik a népjólétet ígérte, a másik a kultúrfölényt. Az elsővel azt akarta jelezni, hogy az alsó néprétegeket, elsősorban a falusi szegénységet emeljük fel az eddiginél magasabb életszínvonalra. A másikkal azt, hogy ugyanakkor kulturális teljesítményekben is föléje kerekedünk az ellenséges kisantant államoknak, elsősorban Romániának és Jugoszláviának. Hadd lássák ezek és az egész világ, hogy még csonkaságunkban is sokkal közelebb állunk a nyugati nagy népekhez, mint ezek a megjutalmazott fél- vagy egészen balkáni államok... Az egyik nagy cél érdekében megszervezett népjóléti minisztériumnak az lett volna a feladata, hogy valóban nagy és mélyreható szociális reformok előkészítője, végrehajtója legyen. A kultuszminisztérium számára ugyanilyen hivatás jelentkezett, az, hogy az alföldi népművelés, az iskolákban való hiányosság ásító gondjain segítsen s ugyanakkor egész közoktatásunkat az ország új helyzetéhez, új szükségleteihez reformálja, szellemében és intézményeiben egyaránt. Horthy nem győzi magasztalni gróf Klebelsberg Kunót, mint ideális kultuszminisztert, aki fáradhatatlan energiával, leleményességgel látott neki, hogy a kultúrfölényt hirdető politikának mélyre nyúló, szilárd alapokat vessen, hogy ugyanakkor csúcsalkotásokban, ugyanilyen intézményekben is versenyre kelhessünk a Nyugat legműveltebb államaival. Klebelsberg bizonyos értelemben meg is érdemelte ezt az elismerést. (Halála után Horthy kezdeményezésére szobrot is állítottunk neki a Belváros egyik kis parkjában.) Ő el tudta érni, hogy az összes többi tárcákat túlszárnyaló összegeket biztosítson a maga költségvetése számára. A népjóléti vagy a földművelésügyi tárcák képviselői nem győztek panaszkodni, hogy Klebelsberg minden mozdítható pénzt magához kaparint, s ők csak a maradékra, koldus-kenyérre vannak szorítva, saját terveiket s ezek pénzügyi szükségleteit illetőleg. Az évek folyamán csakugyan egyre nagyobb aránytalanság jelentkezett ezen a vonalon, egyrészt az úgynevezett elsőrendű szociális állami feladatok, másrészt a bőkezűséget, szinte fényűzést hajszoló kulturális erőfeszítések között. Ennek szemléltetésére elegendő, ha pár számot idézünk az akkori állami költségvetések adataiból. 1922-től 1930-ig ötven millió pengőt áldoztunk arra, hogy 5500 új tanteremmel és az ezekhez szükséges tanítói lakással enyhítsük az elemi közoktatás szükségleteit, különösen az alföldi tanyavilág elhagyatott területein. Ugyanakkor a tanszemélyzet száma tizenhatezerről húszezerre emelkedett, s az iskolától távolmaradó gyermekek száma az iskolakötelesek 2 %- ára csökkent. A gazdasági irányú, elsősorban a földművelő népesség igényeit szolgáló iskolák száma 52-ről 121-re szaporodott, a tanulók létszáma pedig 40 %- ős emelkedést ért el. A csúcsintézményeket illetőleg: miközben Nagy-Magyarországunknak húsz milliónyi népessége mellett csak két egyeteme volt, az egyik Budapesten, a másik Kolozsvárott, a kilenc milliós csonka ország számára öt egyetem biztosította a magas képesítést élvező értelmiségi rétegek aránytalan utánpótlását. Az elszakított országrészekről a trianoni Magyarországra visszaözönlő, közhivatalnoki és egyéb értelmiségi pályákról kiűzött tízezrek elhelyezéséről nem tudtunk gondoskodni, és az egyetemre tóduló ifjúság ezrei, hosszú teleken át csak hólapátolással és más szükségmunkával tudtak önfenntartásukról gondoskodni. Ugyanakkor az Alföld elhanyagolt tanyavilágában, járhatatlan utak mellett, az új iskolaépületek, tantermek az őszi-téli hónapok alatt, a sár, víz és hó idején félig üresen maradtak, mert az orosz muzsikélet nyomorult viszonyai közt tengődő agrárproletariátus sokgyermekes családjai nem tudtak lábbeliről se gondoskodni iskolás gyermekeik számára. - Otthon dideregnek szegények a rideg vackon vagy a fűtetlen kemence mellett - mondták a tanítók sajnálkozva. Mert sok helyen - s ez nem ment kivételszámba - négy-öt gyermekre csak egyetlen közös rongyos bakancs jutott, s ezt az egyet felváltva húzta fel a soros kijáró, hogy iskolába mehessen... Klebelsberg nagy érdeme volt, hogy a külfölddel való kulturális kapcsolataink biztosítására és bensőségesebb kifejlesztésére Bécsben, Berlinben és Rómában az úgynevezett Collegium Hungaricumokat létesítette, hogy a kiváló képesítésű főiskolai hallgatók pár évet államköltségen külföldön tölthessenek az ottani egyetemeken. Alapjában véve ez nagyon helyes gondolat volt, de a másik vonalon megint csak az aránytalanságot szemléltette: a legelemibb szociális életszükségletek helyett a legmagasabb rendűek erőltetett istápolását. Klebelsberget nem lehetett mindezért hibáztatni, ő, minden más szempontra, vagy érdekre való tekintet nélkül megoldotta a maga feladatát. Az országos politika irányítása, amelynek arányt kellett volna tartania az új országépítés feladatai között - nem az ő dolga volt. Ezért, illetve ennek elhibázásáért Bethlent és Horthyt illette a felelősség... *** A kultúrpolitika ilyen méretezése mellett a szociális reformokat előkészítő, megvalósító népjóléti minisztérium nevét megcsúfoló intézménnyé zsugorodott. Szegény Vass József, akiben pedig, mint alulról jött, népi származású emberben, erős érzék élt a "fenn az ernyő, nincsen kas" politikai hibáival szemben - úgy válogatta össze a maga főmunkatársait, hogy minisztériuma csakhamar a feneketlen korrupció melegágya lett. Egyik államtitkára börtönbe került, a másikat a rábizonyult visszaélések miatt el kellett csapnia, hogy végül a miniszter maga is összeroskadjon a felelősség súlya alatt s öngyilkossággal vessen véget életének... Méltóságos ország leszünk... Horthy, a ferencjózsefi reminiszcenciák hatása alatt, sürgős hatalmi érdeknek érezte, hogy az államfői méltóság előjogai közül a címek és kitüntetések osztogatását minél előbb maga is gyakorolhassa. A bécsi Burgban szerzett tapasztalatok nyomán megtanulta, hogy milyen fontos eszközök ezek, egyrészt a mi egyik nagy hibánknak, a címkórságnak és hiúságnak legyezgetésére, másrészt az új rend híveinek jutalmazására s új hívek megnyerésére, lekötelezésére.
Ferenc József azonban bölcsen tudta, hogy minél szűkmarkúbban gyakorolja ezt az uralkodói jogot, annál nagyobb, kiváltságosabb ennek értéke, s ezzel tekintélye is lesz az így osztogatott kitüntetéseknek. Az ő uralkodása alatt a magyar középosztály, a hivatalnoki vagy középbirtokos osztály tagjai megelégedtek a régi tisztes tekintetes címmel. A nagyságosokból alig akadt néhány egy-egy vármegyében, a méltóságos urak pedig egészen fehérholló-számba mentek. Horthy és Bethlen aztán ezen a vonalon az ellenkező végletbe csaptak. A szűkösen fizetett magasabb rangú miniszteri tisztviselők és más közhivatalok viselői is egyszerre szinte mind méltóságosak lettek. Az ő példájukra a képviselők is, akik addig a nagyságos címmel büszkélkedhettek, most méltóságosakká léptették elő magukat. A kormány-főtanácsosi kitüntetés ugyanezt a címet biztosította az illetékesek számára, ugyanígy a polgári érdemkereszt második osztálya is.
Egy tekintélyes angol újságíró, aki a harmincas évek vége felé nálunk járt, nem győzött csodálkozni a keleti országokra emlékeztető cím- és rangfokozatoknak ezen a zűrzavarán. Nem bírta megérteni, mit jelent az egyik és mit a másik, milyen különbséget éreztet a méltóságos a nagyságossal, a kegyelmes a méltóságossal szemben. De ugyanígy álmélkodtak ezen a németek is, akiknél a nemzeti szocializmus alaposan leegyszerűsítette ezeket az árnyalatokat, egy közös nevezőben egyesítve őket. E sorok írója, amikor a polgári érdemrendek és kitüntetések különböző osztályairól és fokozatairól szóló rendelet a hivatalos lapban megjelent, egy hosszú felsorolás kíséretében, egy tréfás cikkben kommentálta ennek nyomán a címkórság további várható elterjedését. - De az is lehet - írtam -, oda fogunk jutni a címekkel és kitüntetésekkel, mint az egyszeri ember, aki sapkát lopott a vásáron, de nappal nem merte feltenni. Éjjel aztán a felesége arra ébredt, hogy az ura fel-alá járkál a sötét szobában.
- Mi ütött beléd? Mit csinálsz? - kérdezte.
Ez a felelősségrevonás elmaradt. Alapjában véve minden józanabb, jobb érzésű ember egy véleményen volt a címkórság elítélésében. Sokan még olyanok is, akik maguk is részesültek, ártatlanul, ezekben a kitüntetésekben... Bethlennel nem tudunk "dolgot igazítani" Bethlen Istvánt, aki összes miniszterelnökei közül leginkább imponált Horthynak, én még az első háború előtti évekből ismertem. Ő akkor az Andrássy-féle alkotmánypártnak a tagjai közé tartozott, s mint erdélyi képviselő, szép beszédeket tartott a képviselőházban a román veszedelemről. Különösen arról a térhódításról, amely az eladósodott magyar birtokok összevásárlásával öltött egyre nagyobb méreteket. Ezeknek hátterében az Albina nevű bukaresti nagy pénzintézet állott, az előlegezte hitel formájában a vételárat s annak segítségével parcellázták fel és juttatták román parasztok kezére a megvásárolt birtokokat. Bethlen ezzel szemben a magyar pénzintézetek segítségét sürgette. Ezeknek a nagy zsidó bankoknak azonban más gondjaik voltak, s nem nagyon érdekelte őket az erdélyi magyarság veszendő sorsa... A Kun Béla-féle proletárdiktatúra alatt Bethlen, az úgynevezett bécsi magyar emigráció feje volt, s mikor a diktatúra bukása után visszatért Budapestre, az ő kérésére felkerestem Kossuth utcai lakásán. Tájékozódni akart tőlem is a magyarországi politikai helyzetről, az új pártok vezéreiről, programjáról stb. Bethlen, mint az akkori emigránsok általában, idegenül állott szemben az otthoni viszonyokkal s a bécsi emigráció ugyanúgy, mint a szegedi Teleki Pál és Gömbösék vezetésével, elszigetelve érezte magát Budapesten. A kisgazdapárt és a keresztény párt vezérei új emberek voltak, azokból kerültek ki, akik otthon vészelték végig Kun Béláék garázdálkodását, s ezeknek élményei dühös antiszemitizmussal telítették őket, s programjuk is ennek jelszavait hangoztatta, az Ébredő Magyarokkal együtt, akiknek akkor Eckhardt Tibor volt a vezére. - Azért kérettelek - kezdte a beszélgetést Bethlen -, mert teljesen légüres térben érezzük magunkat idehaza. Azt mondhatnám magamról is, hogy nem értem azt a "zsargont", amit itt ezek az ismeretlen új emberek beszélnek. Kik ezek, és mit lehet velük kezdeni? Én aztán megpróbáltam őt tájékoztatni az új "zsargon" értelméről s az új politikusok - Friedrich István, Csilléry András, Wolf Károly és a többiek - kilétéről, képességeiről. Eckhardtot ő még Erdélyből ismerte, mint Maros vármegyei szolgabírót. Bethlen úgy nyilatkozott, azt fejtegette, hogy ezekkel az új pártokkal szemben, miután ezek úgy is egy-kettőre lejáratják magukat, egy másikat kell majd alakítani, kipróbált, kormányképes emberekből s az új, jelszavas politika helyett az ország komoly gazdasági és szociális újraépítését kell programul kitűzni. Ő tehát egyelőre várakozó álláspontra helyezkedik, míg a vizek le nem csillapodnak. De tanácsaival addig is segítségére lesz Horthynak a változás előkészítésében. (Horthy is említi a Bethlennel való barátságának ezeket a kezdeteit, de elhallgatja, hogy ő maga is akkor még - s már szegedi vezérkedése alatt is - az új zsargont beszélte s annak jelszavaival fenyegetőzött...)
Mi aztán, jómagamat is ideértve, éles ellenzéke lettünk a Bethlen-féle koalíciónak s gyilkos harcot kezdtünk az annak nyomán gyorsan felburjánzó korrupciós visszaéléseket ostorozva s folytonos sajtópörökben küzdöttünk az így megtámadott hatalmasságokkal.
Nem nagy lelkesedéssel, de kötélnek álltam a meghívásra s mikor a régi Sándor-féle palotában benyitottam Bethlenhez, bevezetésül elmondtam neki, hogy akkor jártam itt először a szép öreg házban, mikor az Új Nemzedéket, mint hetilapot megalapítottuk, s Wekerlétől, az akkori miniszterelnöktől cikket kértem az új magyar nemzedék problémáiról.
- Az Új Nemzedék derék lap volt - mondta Bethlen -, az nem kereste, nem hajszolta a botrányokat...
- Erről meg vagyok győződve. De a mi helyzetünk egészen más ezekkel a bajokkal szemben, mint a tied. Nekünk az a hivatásunk, hogy a nyilvánosság elé vigyük őket, s a közvélemény ítéletét hívjuk ki velük szemben. A közönség más úton úgyis tudomást szerez ezekről, s ha mi elhallgatjuk őket, az a gyanúsítás támad velünk szemben, hogy mi is részesek vagyunk bennük, s hallgatásunkkal fedezzük őket. Bennünket tehát nem kisebb felelősség terhel ezen a vonalon, mint magát a kormányt. Ha hallgatunk, levelek özönében vonnak felelősségre bennünket. Ha viszont valótlant írunk, a bíróság előtt kell a megtámadottal szemben helyt állnunk... (Hogy el ne felejtsem, amint akkor - ahogy ilyen esetekben szoktam, a beszélgetés után, otthon papírra vetett - feljegyzéseimből látom, Darányi Kálmán is jelen volt ennél. Bethlen, úgy látszott, jónak látta, hogy tanúja is legyen a találkozásnak, akire, ha szükség lenne rá később, a maga nyilatkozatainak igazolásául hivatkozhassék. Szegény Darányi, nem jól érezte magát ebben a szerepben. Ő, Gömbössel és Sztranyavszky Sándorral együtt, az úgynevezett államtitkári fiatalságot képviselte, akik, mint ilyenek, sokat suttogtak bizalmas egymás közt Bethlen hibáiról s a többi miniszterekéiről, a tarthatatlan állapotokról, de ezeket szóvá tenni nem merték. Most, hogy én nem nagyon óvatoskodtam ezek felsorolásával, Darányi izgatottan feszengett a helyén s zavarában, mint egy kisdiák egészen kipirosodott, a homlokát törölgette. Egyrészt drukkolt, hogy összeveszés lesz a beszélgetésből, másrészt örült, hogy valaki végre szemtől-szembe megmondja Bethlennek, helyettük is, az igazat.) A beszélgetés aztán csakugyan egyre elevenebb lett. Amint már vártam is, Bethlen egy másik kellemetlen témára fordította a szót. - Na, és azért nem panaszkodnak az olvasók - kérdezte ingerülten -, hogy az Új Magyarság, főleg a te cikkeidben, valóságos lazítást folytat a parasztkérdés folytonos hánytorgatásával? Te, mint jó családból való úriember, nem érzed, hogy milyen hálátlan és veszedelmes dolog ez? Meg akarjátok dönteni az arisztokrácia és a középosztály uralmát, illetve meg akarjátok fosztani őket vezető szerepüktől? Nem érzitek, hogy alapjában véve ez felel meg a magyar nép, az alsó osztályok érdekeinek is? A magyar történelmi folytonosságot, a nemzet politikai hivatását csak ezek tudják egy magasabb öntudat birtokában s a múlt hagyományaitól áthatva, más népek között, s azokkal szemben is betölteni. Se a parasztságot, se a munkásságot nem érdekli a történelem, mert azt nem is ismeri. De ugyanígy közömbös mindkettő az integritással, az ország visszaszerzésével szemben is. Egyik se tudja átérezni, mit jelent a nemzeti érdek és nyomaték szempontjából Erdély vagy a Felvidék. Fiúméról, az Adriáról nem is beszélve. A szocialisták mindenről lemondanak. Az ő szemükben ezt visszakövetelni - reakciós politika. A parasztság pedig nem lát messzebb a falu tornyánál, s közömbös az ilyen, tőle idegen nagy kérdések iránt.
- De nem gondolod, hogy éppen azért kell kiemelni az elkoldusodott paraszt-proletariátust mostani helyzetéből, hogy a szociális jobb sorssal együtt, közelebb érezze magát a magasabb rendű nemzeti hivatáshoz? A feudális arisztokrácia, sajnos, maga se mutat sokkal nagyobb érzéket a nagy-magyar gondolat iránt. Legfeljebb annyiban, hogy sajnálja ott maradt, idegen kézre került birtokait. De a nagy zsidó plutokrácia se túlságosan siratja a székely havasokat...
- Igen, de Károlyi Mihály segítségével... Bethlen most már ingerülten legyintett:
- Hát nem ők adják össze a választási költségeket? Olyan pártnak, kormánynak, amely az ő hatalmukat korlátozni, vagy mint te mondod: megnyirbálni akarja, nem bolondok, hogy pénzt adjanak...
- Na, ettől nem kell félni. A szocialistákkal különben ők egészen jól megértik egymást. Tapasztalhattad, hogy a mi forradalmárjaink milyen illedelmesen viselkednek a Házban is. Milyen tapintatosan emlegetik a nagy tökét, csak éppen hogy a szokott jelszavaknak eleget tegyenek...
- De hiszen ezt te magad is jól tudod. Az ország halálosan megunta a népjólét és kultúrfölény szólamait, miközben a gazdasági helyzet, a megélhetés viszonyai egyre rosszabbak lesznek. Mindenki úgy érzi, hogy valami változásnak kell jönni. Ne haragudj, de megunt benneteket az ország. Minden kormány így jár ezzel, ha sokáig ül a helyén, és körülötte semmi se mozdul. Ha maga Kossuth Lajos lenne a miniszterelnök, őt is megunnánk előbb-utóbb. Miért nem frissíted fel legalább a kormányt új emberekkel, akik még ígérnek, de hozhatnak is valamit?
- Jó, hogy ezt említed. Többször mondtam már Kálmánnak is: miért kiabálnak annyit Eckhardt meg Milotay, mint felelőtlen ellenzék? Tessék, jöjjenek be a pártba. Megkapják az őket megillető helyet és feladatot...
- Én nem akarok Kossuth lenni. Nem vagyok híve semmiféle forradalomnak. Nekem Széchenyi az ideálom...
- Belátom, hogy az nem sikerült. Ott sok hiba történt. De most újra kezdeni, megfejelni a dolgot, erről egyelőre szó sem lehet. A kormányzó úr hallani se akar ilyesmiről. Ezt Kálmán is jól tudja.
***
Darányi kikísért, kinn a lépcsőházban megölelt s a kezemet szorongatta.
Horthy átsiklik emlékirataiban azokon a gazdasági és politikai megpróbáltatásokon, amelyek a Bethlen-kormány utolsó éveit oly emlékezetessé tették. Bethlen István azzal, hogy mindent sikeresen elodázott, elalkudott vagy elaltatott, nem tudta nyugvópontra juttatni Csonka-Magyarország nagy belső gondjait s az ezek mélyén lappangó nyugtalanságot. Az amerikai Speyer-kölcsön százmilliói - mint a lyukas szitán a víz - hamar elfolytak, s a népjólét és kultúrfölény látszatai alól egyre kirívóbban ütköztek ki a megoldatlan nagy kérdések következményei. A kölcsönkapott milliókat valami csodálatos tervszerűtlenséggel osztogatták szét s a pillanatnyi megkönnyebbülés, amelyet felhasználásukkal előidéztek, nem az alapokig ható megerősödést jelentette, csak azt a csalóka látszatot, hogy íme, most már minden jobban fog menni. Hiszen egyelőre mindenkinek vagy legalábbis sokaknak kijutott az aranyeső áldásaiból. A pengő, sok viszontagság után, mégiscsak megszilárdult, s a forradalom pusztításaiból lassan magukhoz tért városok szépítgetni kezdték magukat, versenyeztek egymással az építkezésben. Minden élelmes polgármester gyarapítani akarta a maga érdemeit. Mister Smith sürgette a kölcsön felhasználását, s a kormány sok esetben valósággal rájuk erőszakolta, kéretlenül is a kölcsönpénzt, s ebből aztán nagyszabású, modern vágóhidakat építettek olyan alföldi járási székhelyeken, ahol egy-két mészáros látta el a húsfogyasztás szükségleteit házi vágás formájában, hogy most aztán a levágásra szánt egyetlen disznót vagy tehenet a vágóhídnak nevezett palotában végezzék ki, s nyári hónapokon át még az az egyetlen áldozat se jelentkezzék, amelynek tiszteletére, végtisztességére a palotát építették. Országszerte hajmeresztő hasonló példákat beszéltek ugyanilyen beruházásokról, népházak vagy luxus közfürdők neve alatt. Ezek között is a legkiáltóbb eset volt a lillafüredi, úgynevezett Palota szálló építkezése, amelynek botránya hónapokon át foglalkoztatta a közvéleményt. A fürdőszállodára alkalmas helyet Miskolchoz, illetve Diósgyőrhöz közel, a Bükk-hegység egyik kies völgyében maga a miniszterelnök felesége fedezte fel egy vadászkirándulás alkalmával. Ez az ötlet aztán közel harmincmillió pengőjébe került az országnak, vagyis majdnem annyiba, mint valamikor a Duna-parti világszép országháza. Hogy a szálló építkezését elkezdhessék, egy egész bányásztelepet, egy egész kis községet le kellett bontani s helyéről elhordani. Ezen felül egy közbeeső magaslatot, amely szinte hegynek számított, ugyancsak le kellett borotválni. Ugyanakkor gyógyforrás-keresés címén - a szakértő geológusok ellenére - kutatófúrásokat kezdtek, amelyek egy-két éven át emésztették a rájuk fordított százezreket anélkül, hogy a biztosra vett gyógyforrás jelentkezett volna. A palota - egy reneszánsz lovagvárra emlékeztető épület - sok viszontagság után aztán mégis csak elkészült, hogy példájára Lillafürednek nevezzenek országszerte minden, méreteiben talán kisebb, de célszerűtlenségében vele versenyző állami befektetést... Közben a húszas évek vége felé, egy általános gazdasági krízis hatása alatt s a nagyipart dédelgető vámpolitika következménye gyanánt, az úgynevezett agrárolló tünetei egyre érezhetőbben súlyosbították a városi fogyasztó közönség s a falusi kisgazda- és agrárszegénység életviszonyait is, hogy ugyanilyen mértékben nehezedjenek az ipari munkásság megélhetésére is. A döntő lökést aztán az 1929-ben az Egyesült Államokban kitört nagy pénzügyi krízis jelentette, amely a dollárhitelek megvonásával ott valóságos katasztrófát idézett fel, s egész Európára súlyos következményeket jelentett. Bethlen megriadva, megérezte ennek a partszakadásnak minket is fenyegető veszélyeit, s érezte azt is, hogy nem lesz képes megbirkózni ezekkel. Aztán unta már a hatalommal együtt járó zaklatottságot s egy szép napon, váratlanul és általános meglepetésre leköszönt, s az utódokra hagyta a nehéz feladatot. A lemondás hírére felszaladtam a miniszterelnökségre, ahol általános zavar és tanácstalanság uralkodott. Darányival alig tudtam pár szót váltani, mikor megnyílt az ajtó s az ajtónyílásban ott állt Bethlen mosolyogva.
- Na, örültök most, ugye? - szólt rám. - Megtörtént, amit mindig kívántatok.
Én ezekben a hetekben épp az alföldet jártam, az agrárproletariátus nagy gócpontjait, s beszámolóimban egyebek közt ezeket írtam: "A falu, különösen a kisgazda társadalom, igen jól emlékszik a Károlyi-forradalom anarchiájára, a kommunizmus megpróbáltatásaira, amelyek mindenütt a söpredéket ültették a községek nyakára is. Bizonytalanná tették a vagyont, az életet, megingatták a termelés folytonosságát, s újabb és újabb ellenséges invázióknak szolgáltatták ki az országot. Mindezt nem felejtették el. De a mai viszonyok, a rend, a vagyonbiztonság külső formái között, a süllyedés, a menthetetlenség ugyanolyan nyugtalanságát oltják a szívekbe. Ha nincs ára semminek, ha nem érdemes jószágot nevelni, ha minden verejték, minden takarékosság hiábavaló, ha a pusztulás egyformán sújtja a szorgalmasokat a léhákkal, dologtalanokkal vagy iszákosokkal, akkor miért ragaszkodjanak ehhez a rendhez, amelynek most már csak nyomasztó hátrányait érzik?" "A szociáldemokrácia térhódításait a nemzeti érzületében leginkább érintetlen falusi lakosság körében mindenekelőtt azért kell a legnagyobb aggodalommal nézni, s ellene a nemzeti, demokratikus, népies új politika frontját kiépíteni, mert Magyarország, mint a jelek mutatják, egy új történelmi fordulat felé halad. Az a kérdés, hogy a trianoni béke véglegessé válik-e, hogy mi olvadunk-e be a kisantantba, hogy a cseh politika járszalagjára kerülünk-e, vagy magunk tudunk élére lépni a dunai népek jövendőjének, ez mind elsősorban attól függ: a szélsőbaloldal kezére kerül-e a központi hatalom sorsa Magyarországon is, vagy egy demokratikus, népies, de ugyanakkor nemzeti politika képviselői ragadhatják-e ezt meg, a nagy tömegek rokonszenvére és hatalmára támaszkodva?" (Marxék falun. Törvényhatósági Tudósítások. 1929. május) Huszonnégy órával Bethlen lemondása után, megjött az utód, valakinek a személyében, akit senki se várt. Ez a valaki gróf Károlyi Gyula volt, akit addig szinte nevéről se ismert senki, mert semmiféle szerepet nem játszott a magyar közéletben. Se képviselő, se főispán nem volt. Mint szorgalmas, takarékos gazda csak a birtokaival törődött, s így senki se értette, miért esett éppen őreá Horthy választása, egy súlyos, általános válság nyugtalanító viszonyai között? Csak nagyon kevesen tudták, hogy Horthy erre az elhatározásra a Károlyihoz fűződő régi, szinte gyerekkori barátsága indította. Károlyi Gyula - miért, miért nem - tengerészpályára készült s mint kadét-hadapród együtt szolgálta végig a haditengerészet kezdő iskolaéveit Horthyval, akivel aztán vakáció idején, vidám heteket töltöttek együtt a nagykárolyi várkastélyban, együtt vadászgatva az ecsed-bátori uradalom erdeiben. Ez a barátság a szegedi emigráció alatt újra felújult közöttük - Károlyit ott is mindjárt megtette miniszterelnöknek, így esett most ismét választása az öregúrra, aki bizonyára sokáig ódzkodott ettől a megtiszteltetéstől, a Bethlen után maradt hagyaték átvételétől. Aztán mégis csak rászánta magát erre a rendcsinálásra, hogy a "népjólét" után szigorú böjtre fogja a könnyelmű országot. Nem lehetett azonban semmi kétség aziránt, hogy a politikai vezetés, az arisztokratikus-konzervatív kormányzat alapelveit illetőleg ők ketten egyetértettek. Károlyi se akart hallani semmiféle földreformról, semmiféle szociális átalakulásról. Idevonatkozó nézeteit ő is abban összegezte, hogy a parasztot nem kell elkapatni, a nagybirtok szent és sérthetetlen, a tisztviselők örüljenek a fix fizetésüknek, a munkás ne sztrájkoljon, a sajtó ne okvetetlenkedjék. Egyszóval, hogy minden úgy van jól, ahogy van, s maradjon is úgy, mert így a legjobb. És egyébként is: sose volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna! A tornyosuló válsággal szemben aztán Károlyi egyetlen orvosságot akart érvényesíteni: a végletekig menő takarékosságot az elmúlt tíz esztendő tanulságai alapján. Ez az elhatározás, ha a bajok gyökeréig nem is nyúlt, alapjában véve nagyon helyes elgondolás lett volna, ha nem merült volna ki olyan aprólékoskodó intézkedésekben, amelyek csak a felszínen kapargáltak, s csakhamar a közderültség áldozatai lettek. Ezek közé tartozott, hogy a miniszteri autókat Károlyi leállította, s hogy jó példával járjon elől, miután ő maga egyébként is szenvedélyes gyalogló volt, így járt fel a miniszterelnöki palotába is. Aztán szigorú ellenőrzés alá vette a minisztériumok papírfogyasztását - amit sehol a világon, semmiféle kormánynak nem sikerült még redukálni. De Károlyi pontosan megszabta, hogy mennyit fogyaszthat egy miniszteri tanácsos, a rendelkezésére adott ceruzák és tollszárak mennyiségét is ideértve. Hogy további példát adjon a fényűzés korlátozására, a Dunaparti korzó egyik szállodájának kertes teraszán fogyasztotta el egy pár virsliből álló ebédjét, egy korsó sör mellett - a pincérek általános álmélkodása mellett, akik nem egy miniszterelnöktől, de még egy államtitkártól vagy egy képviselő úrtól is máshoz voltak szokva... Az úgynevezett Károlyi-kormány megalakításának viszontagságain aztán heteken át szórakozott az egész képviselőház. Az új miniszterelnök ugyanis, miután senkit nem ismert a kormánypárt képviselői közül sem, Horthy útmutatásai szerint próbálta összeválogatni a kormány tagjait. Valószínűleg Horthy vagy Bethlen ajánlotta neki kultuszminiszter gyanánt Hóman Bálintot, aki egyetemi tanár volt. Károlyi a Házban keresni kezdte őt, s megkérdezte az egyik képviselőt, melyik az a Hóman, mert beszélni szeretne vele. - Az a hatalmas termetű, nagy fekete ember - felelte a kérdezett. - Ott áll egy társaságban, a harmadik ablak mellett. Mire Károlyi odasétált a társasághoz, Hóman már eltávozott, s Károlyi, aki erősen rövidlátó volt, helyette a hozzá valahogy hasonló Karafiáth Jenőt szólította meg. Félrevonult vele egy sarokba s abban a hiszemben, hogy Hómannal beszél, felkérte őt: vállalja el a miniszteri tárcát. Karafiáth, aki mint a Magyar Jogász Sport Egyesület elnöke csak a sportügyeknek élt, nagy meglepetéssel fogadta ezt a megtisztelő ajánlatot. Nem értette ugyan, honnan és miért éri ez a kitüntetés, de hát ki mondott volna ellen az ő helyzetében egy ilyen kitüntetésnek? Így lett ő, Hóman helyett, kultuszminiszter...
Másnapra persze kiderült a tévedés, de akkor már botrány nélkül nem lehetett változtatni a dolgon, s Karafiáth elkezdte miniszteri működését. Mikor, már csak tréfából is, bekopogtam hozzá, ezzel a felkiáltással fogadott:
*** Nekem is volt aztán, ha nem is ilyen tragikus esetem a derék öregúrral. Darányi Kálmán nem nyugodott, míg hozzá is be nem ajánlott, pedig igazán nem tudtam, mit kezdhetek vele. Hogy megindítsam a beszélgetést, azzal kezdtem, hogy én is a szép Szatmárból vagyok. Elődeim onnan kerültek Szabolcsba, s a Báthori birtokok uradalmi igazgatója, a nagy nevű Mikolay Lajos aki szegről-végről atyafiságban volt a Károlyiakkal - sokat járt édesapámék házához. Milyen kár, hogy a Báthori birtokrészek aztán Mandel-Mándi Samu kezére kerültek...
Károlyi, aki pipáját szipákolva, csöndesen hallgatott, felszisszent erre az észrevételre.
Itt aztán elakadt a beszélgetés, s hogy végleg meg ne rekedjen, arra fordítottam a szót, hogy gyerekkoromban még én is jártam a híres ecsedi láp roppant mocsárvilágát, ezt a hetvenezer holdas ősi nádrengeteget, amely kilenc falu határát borította, s az őshalászat és a vad vízimadár-világ paradicsoma volt. Édesapámék vadászni jártak oda.
Károlyi szó nélkül tovább pipázott, s én, kínomban, hogy a politika iránt is érdeklődjem, megkérdeztem, hogy érzi magát ebben a neki szokatlan pozícióban, és mik a tervei?
Károlyi azonban nagy szívességgel visszatartott. Maradtam tehát, s próbáltam tovább döcögtetni a társalgást, hogy végül aztán mégis csak elbúcsúzzam. Másnap vagy harmadnap Darányi azzal fogott meg a Ház folyosóján, hogy a miniszterelnök haragszik rám. Reggel azzal fogadta őt, nem érti, miért nem írtam az újságba semmit a látogatásomról, mikor pedig olyan jól elbeszélgettünk. Elmondtam Darányinak, hogy folyt le ez a "beszélgetés". Nagyot nevetett, s belátta, hogy az adott politikai helyzetben az ecsedi láp titkai nem nagyon érdekelték volna a közvéleményt... Gömbös és a csáklyások Károlyi Gyula alig két esztendős kormánykodása még azt a kis életkedvet is elvette az országtól, a fáradt közvéleménytől, amely a Bethlen távozásával egy pillanatra benne felélénkült. Most már, az unalom és a fáradtság nyomán, egy mélyről feltörő elégedetlenség jelezte, hogy az eddigi vágányokon nincs tovább, s valamit tenni kell, legalábbis annyit, hogy a jobb reménység újra táplálékot kapjon egy jobb változás lehetőségétől. Horthy maga is megérezte ezt, hiszen a bele helyezett kezdeti bizalom és várakozás is nagyon elfáradt és elkedvetlenedett az elmúlt tíz esztendő tapasztalatai és csalódásai után, amelyekért a felelősség végeredményben őt is terhelte. Valami úton-módon fel kellett tehát frissíteni ezt a reménykedést, s a megrendült bizalmat meg kellett valahogy erősíteni. Persze csak úgy, hogy valami lényeges radikális változás azért ne történjék a konzervatív-arisztokratikus rendszer alapelvein. Horthy emlékirataiban kiemeli a nagy különbséget és ellentétet, amely a pipázgató, sörözgető Károlyi Gyula megavasodott, mozdíthatatlan maradisága és a Gömbös Gyula nyugtalan, feszültségtől várandós, dinamikus egyénisége között olyan érezhető volt. Horthy, úgy a sorok között, be is vallja, hogy ezért esett választása Gömbösre, aki híveivel, pár fiatal politikussal együtt a nyugtalan, suttogó, csak négyszemközt elégedetlenkedő várakozást éreztette a kormánypárt soraiban is. Gömbös elnöke volt akkoriban a Társadalmi Egyesületek Szövetségének, a legtekintélyesebb ilyenféle szervezetnek, amely egyebek közt a megalkuvást nem ismerő irredentát is képviselte. Ugyanő még a Károlyi-forradalom alatt szervezkedő nemzeti ellenállásból is jó hírnevet hozott magával. Ő alakította meg akkor, fiatal katonatisztekből, az Országos Magyar Véderő Egyesületet, amely megpróbált szembeszállni a hadsereget szétzüllesztő Linder-féle irányzattal. Aztán tevékeny részt vett a szegedi emigráció szervezkedésében bajtársaival együtt, lelkes bizalommal Horthy iránt, akiben egy radikális jobboldali kormányzat megszemélyesítőjét érezte. A Bethlen és Károlyi Gyula alatt megmerevedett tíz esztendő aztán ezt a bizalmat őbenne is erősen megrendítette, s így történt, hogy közte és a kormányzó között, miniszterelnöksége első percétől kezdve, egy be nem vallott ellentét feszült. Horthy azzal a számítással választotta őt, hogy a Gömbös népszerűségével a magáét is felfrissíti, megerősíti egy kicsit, anélkül, hogy a lényegben bármilyen változást engedélyezne a Bethlen-Károlyi vonallal szemben. Annak az elhatározásnak legmélyén, amellyel Horthy Gömböst miniszterelnöknek választotta, voltaképpen az a cél és az a taktika rejtőzött, hogy ugyanakkor, amikor Gömbös népszerűségét a maga javára felhasználja, a Gömbös reformterveinek megakadályozásával őt olyan zsákutcába juttatja, ahol Gömbös a neki juttatott hatalmat csak saját népszerűségének feláldozásával, önmagának lejáratásával tarthatja meg. Ezt a módszert alkalmazta aztán Horthy Imrédyvel szemben is annak olyan radikális jobboldali kísérletei miatt, amelyek nyomán Imrédy népszerűsége rá nézve kényelmetlenné kezdett válni. (Ő volt az, aki a zsidó monopolkapitalizmusra az első döntő csapást mérte a szeszmonopólium államosításával.) Mindez alapjában véve a ferencjózsefi kormányzati bölcsesség leutánzását jelentette, magyar vonalon alkalmazva. Az öreg király is, amikor a függetlenségi párt, az alkotmánypárttal és a néppárttal együtt, parlamenti többségre jutott, Kossuth Ferencet és Andrássy Gyuláékat bízta meg a kormányalakítással. Nem azért, hogy a magyar vezényleti nyelv és az önálló nemzeti bank létesítését lehetővé tegye, s így az ellenzéki pártok, tehetetlenségük folytán, lejárassák magukat. *** Gömbös még a Károlyi-forradalom alatt szervezkedő katonatiszti ellenállásból - amelynek ő volt a lelke - hozta magával az ilyen vagy ehhez hasonló politikai szervezkedés erős hajlamait, azt lehetne mondani: szenvedélyét. Ő felismerte a magyar pártpolitika nagy hibáit, fogyatkozásait, annak idejétmúlt inszurrekciós jellegét, ami abban jelentkezett, hogy a pártok csak a képviselőválasztások idején, alkalmi korteskedésben s ugyanilyen összeverődésben élték ki magukat. A választások után csak a képviselők szónoklataiban éltek, szervezeteik csak névlegesek voltak, belső élet nélkül. A nagy szociális, gazdasági vagy politikai kérdéseket ezek a vidéki pártszervezetek soha meg nem vitatták, azokkal se tudományos, se praktikus szempontokból nem foglalkoztak s ezekkel, megfelelő tájékoztató munka után, híveiket se foglalkoztatták. A magyar természetnek megfelelően szalmatűzszerű fellángolásokban, a vezérek által kiadott jelszavak s a pártlapok által művelt felületes propaganda nyomán foglaltak aztán állást ezekben a kérdésekben, de csak a választások alatt, hogy aztán szétoszoljanak, az öt év múltán újra esedékes választásokig. Gömbös mindezzel szemben, a szocialista munkásszervezkedés példájára s később a fasiszta és a nemzeti szocialista példák hatása alatt, a pártéletet az inszurrekciós vonalról a szervezett, állandó hadsereg vonalára akarta volna átemelni. Ebben korszerűség és általános nemzeti szükségérzet nyilatkozott meg. Az ő nagy tévedése azonban abban jelentkezett, hogy nem alulról, a kicsivel kezdődő ellenzéki, ideologikus mozgalmak módjára kezdte meg ezt a szervezkedést, hanem felülről, a hatalom birtokában, annak vállain felemelkedve akarta ezt megkísérelni. Ez a kísérlet azonban, mindjárt kezdettől fogva, két súlyos akadályba ütközött: egyrészt Horthy előrelátható ellenzésébe, másrészt a többségi pártnak, ennek a Bethlen alatt megcsontosodott, konzervatív együttesnek a reakciójába. Ez a párt, ezek a "csáklyások" - ahogy egyszer elkeseredésében elnevezte őket - Horthy hívei voltak, s az ő politikájára esküdtek. Gömbös tehát az első kínálkozó alkalommal, a közeli választásokon, meg akart szabadulni tőlük, hogy saját jelöltjeiből szerezzen magának többséget. Addig azonban még várni kellett, s miután a közvélemény is várakozástól volt terhes, Gömbös az ő céljait illetőleg összeállított egy nyolcvanegynéhány pontból álló programot s azt a nyilvánosság elé bocsátotta. Ez a sajátságos program aztán híven tükrözte vállalkozásának belső ellentmondásait. Mindegyik tétele azzal kezdődött, azzal a kijelentéssel, hogy ezt és ezt kell s ezt és ezt akarja ő megcsinálni. A második mondat viszont a nehézségekre utalva a minimumra vagy éppen a semmire alkudta le az elsőben tett ígéretet. A közvélemény nyomban megérezte, hogy az első mondat a Gömbös, a második a Horthy álláspontját hangoztatta. Egy tréfás ellenzéki képviselő, erre célozva, nemzeti álmoskönyvnek nevezte el a nemzeti színekkel díszített füzetet. Mert hiszen az álmoskönyvek is olyan megállapításokat tartalmaznak, hogy például álmunkban lúdhúst enni jót jelent. De persze még jobb, ha az illető a valóságban is lúdhúst ehet... Gömbös aztán, hogy ezt a programot, illetve annak végrehajtását biztosítsa, ellenőrizze, a főispánok mellé minden vármegyébe, a maga bizalmi embere gyanánt, egy-egy fiatal hívét ültette be. Ezeket ő élharcosoknak nevezte. Az volt a hivatásuk, hogy ügyeljenek a "vonal" betartására. A főispánok persze, mint "csáklyások", sértve érezték magukat ettől az intézkedéstől, s mindez csakugyan sok visszásságnak és helybeli torzsalkodásnak lett az okozója, látható gyakorlati eredmények nélkül. *** A miniszterelnökség mézesheteiben, mindjárt az első naptól kezdve, éreznie kellett Gömbösnek, hogy az ő hatalma csak kölcsönvett hatalom a Horthy kezeiből. Kinevezése napján ezrek és ezrek vonultak fel a Társadalmi Egyesületek Szabadság téri palotája elé, hogy őt ünnepeljék. Gömbös, amikor a tömeg kívánságára megjelent az erkélyen, ezzel a mondattal kezdte beszédét:
- Magyar testvéreim! Vezérként állok, íme előttetek! Másnap aztán Horthy ezzel a figyelmeztetéssel fogadta, nem minden méltatlankodás nélkül:
Szűkebb körben, bizalmas barátai ismerték Gömbös vállalkozásának legbensőbb motívumait, az új többségi párt terveit illetőleg. E sorok íróját is ezek közlésével nyerte meg arra, hogy bizalommal kísérje az ő kísérletét. Jellemző volt azonban, hogy egy alkalommal, félig komolyan, félig pedig tréfásan, ezzel a megjegyzéssel fordult hozzám: - Túlságosan tüntetőleg ne támogass engem, mert ezzel gyanússá teszel a kormányzó előtt, hogy titokban én is a te szélsőséges álláspontodat képviselem... Pár heti tapogatózás után egyre jobban meg kellett győződnie róla, hogy Horthy részéről vasfüggönnyel áll szemben a sürgető reformokat illetőleg. Keserűséggel említette ezt, bizalmas beszélgetés folyamán, s egyre jobban megérlelődött benne az az elhatározás, hogy előbb-utóbb nyílt ellenállásra kell magát elszánnia, hogy a változást a kormányzónál kikényszerítse. Ha Horthy nem fog engedni az új parlamenti többség kívánságainak se, s egy új kormánnyal és házfeloszlatással próbálná a régi rendet fenntartani, Gömbös nem riadt volna vissza attól sem, hogy a hadsereg tisztikarában keressen magának támogatást a kormányzó terveivel szemben... Egy alkalommal, a megszokott heti beszélgetés folyamán, nagyon felindult állapotban találtam őt. Izgatottan fel-alá járkált a szobában, s kérdésemre, hogy mi történt, mi baj van, csak dühös kézlegyintéssel válaszolt. Aztán kissé megcsillapodva elmondta, hogy fenn járt a kormányzónál s egy kellemetlen leckéztetést kellett elszenvednie. Ma reggel - mondta - olyan jó hangulatban ébredtem, az volt az érzésem, hogy bármit kezdek, mindennek sikerülnie kell. Tudod, az a kedélyhangulat ez, mint amikor az ember, minden várakozás vagy tülekedés nélkül, elcsípi reggel az első villamost, hogy aztán tovább is egész nap minden úgy menjen, mint a karikacsapás.
- Már régen készültem rá, hogy felmegyek hozzá, s megpróbálom a nagy kényes kérdéseket elébe tárni. Ma - gondoltam - ennek is sikerülnie kell. Amikor benyitottam, arra a kérdésére: Mi újság Gyula? - mindjárt a dolog közepébe vágtam:
- Miket beszélsz? - kérdezte felindultam. - Meg ne tudja Bethlen min járatod az eszed! Magyarországot csak arisztokratikus alapokon lehet kormányozni. Elég volt a földosztásból és az Ébredőkből. Erről tehát szó se lehet.
Egy szép napon Gömbös azzal fogott meg a képviselőházban, hogy volna-e kedvem a kormányzóval egy interjút, egy beszélgetést csinálni?
Így aztán megegyeztünk, s Gömbös már másnap felhívott telefonon, hogy minden rendben van. Holnap délelőtt várnak odafenn. Kissé zavarba hozott ez a rövid határidő, mert még nem is gondolkoztam rajta, mit is kérdezgessek Horthytól, amivel csakugyan érdekessé tehetném a lap és a közönség számára is a találkozást. Hevenyészve följegyeztem aztán magamnak egy sor kérdést, amelyekről úgy éreztem, hogy az ő érdeklődésének is megfelelnek, illetve, hogy azok az én kérdéseimtől függetlenül is foglalkoztatják őt. A többit aztán a beszélgetés így megindított menetére bíztam. A legfontosabb kérdések voltak:
- Kit tart, a történelem tanulságai szerint, a legnagyobb magyar katonának, illetve hadvezérnek?
- Mit tart a magyar nép politikai képességeiről, hivatottságáról. Hát, ezek bizony, ahogy most utólag visszagondolok rájuk, elég fogas kérdések voltak, s éppen emiatt még arra is gondoltam, nem kellene-e ezeket előbb Gömbös útján hozzájuttatni, hogy nyugodtabban átgondolhassa őket s ne rögtönzött válaszokat kelljen adnia rájuk. Gömbös azonban azzal biztatott, hogy ez teljesen fölösleges. A kormányzó nem is igen ér rá, hogy ezeket fontolgassa s most már, hogy terminust kaptam, ezt nem lehet elhalasztani. Menjek tehát fel, de előrejelzem, hogy - mondta - kevésbé kényes kérdéseket feszegetnék odafenn... Így jelentkeztem aztán másnap a várban a pontos időre. Odafenn, a hadsegédi előszobában a nagy csöndességet találtam. Rajtam kívül senki se várt kihallgatásra, s gondoltam, így annál több idő jut nekem a beszélgetésre. Horthy nagyon szívélyesen fogadott. Megkérdezte mindjárt, mit csinál a lap, van-e sok dolgom, hány példányban jelenünk meg és így tovább. Ő, sajnos - mint mondta - nem igen ér rá lapokat olvasni, de sokszor felbosszantják mindenféle radikális, demagóg követelésekkel. Itt mindjárt a földreformot emlegette elsősorban. Nem szakíthattam őt félbe, s csak amikor egy kis szünetet tartott, azzal, hogy a magyar paraszt nem akar intenzíven gazdálkodni, s még a műtrágyától is idegenkedik - én, hogy kikászálódjunk ebből a témából, kissé tüntetőleg elővettem a jegyzeteimet, kisimítottam egy ív papírt magam előtt. Ő észrevette, mire célzok ezzel, s megkérdezte, mit akarok hát, mit mondhat ő a lapnak valami érdekesebbet?
- Úgy látom a jegyzeteiből - mondta, kissé tréfás-ijedten -, hogy ebből egy egész vizsga lesz. Remélem - tette hozzá - nem akar engem megbuktatni.
- Ki volt, kormányzó úr véleménye szerint, a legnagyobb magyar katona, a legkiválóbb hadvezér? Horthy láthatólag meghökkent a kérdésre, s kis hallgatás után azt kérdezte, hogy a világháborúra értem-e ezt, és mindjárt fejtegetni kezdte, hogy akkor mindent Hötzendorfi Konrád, a vezérkar főnöke dirigált, s az egyes seregtestek vezetői csak végrehajtották az ő terveit. Ezek közt - mondta - nagyon derék katona volt a Kövess. De a vezérkar sokszor lehetetlen dolgokat kívánt, s a németekkel is mindig sok baj volt. Mi meg nem is voltunk úgy felkészülve, mint ők, s ebből sok súrlódás származott stb. stb. Kínos dolog volt, de vállalkozásom érdekében kénytelen voltam a kormányzót félbeszakítani. Bocsánatot kérve ismételtem, hogy kérdésemmel a magyar múlt nagy hadvezéreire gondoltam, hogy azok közt ki volt, aki a legnagyobb teljesítményekkel írta be nevét a hadtudomány és magyar nemzet történetébe. Hogy mindjárt közelebbről kezdjem, Hunyadi Jánost említettem első példának. Mert szegény Tömöri Pálról, a mohácsi csata érsek-vezéréről, ezt igazán nem állíthatjuk...
- Hát, igen-igen, Hunyadi ott, Nándorfehérvárnál, azzal a híres baráttal együtt - sietett Horthy megjegyezni.
Nem akartam tovább erőltetni Hunyadi dicsőségét, s megkockáztattam az újabb kérdést, hogy: ott volt például Zrínyi Miklós is, aki szintén annyi győzelmet szerzett a törökök felett.
- Hát igen, mi magyarok már akkor is rossz lábon álltunk az osztrákokkal, de mindig gavallérok voltunk. Az szép volt Zrínyitől, hogy nem adta fel a várat, s a kétszáz aranyat a zsebébe tette, hogyha holttestét megtalálják a törökök, hadd lássák, hogy úrral volt dolguk. Láttam, hogy a kormányzó nem akart tágítani a kétszáz aranytól s a kirohanástól, nem tudott róla és nem is akarta tudomásul venni a másikat, a költőt és hadvezért. Én még Görgey Artúrt szerettem volna a nagy katonák közé beprotezsálni. Hiszen róla még az oroszok is mint zseniális hadvezérről emlékeztek meg, aki toronymagasan felülmúlta osztrák generális ellenfeleit, s híres téli hadjáratával példáját adta a katonai lángelmének.
Horthy azonban - nem tudom, miért - semmit se tudott erről, s így abbahagytam ezt a kísérletet. Most már ideje volt, hogy más témára tereljem a beszélgetést, áttértem tehát az irodalmi nagyságokra, s megkérdeztem, kiket becsül, vagy kiket szeret ezek közül leginkább.
- A főméltóságú asszony bizonyára ismeri Makkai Sándort, Kodolányit vagy Móricz Zsigmondot is - kockáztattam meg az érdeklődést.
- Az olvasmányokat illetőleg - folytatta Horthy - kadét korunkban, a tengerészetnél, nagy buzgalommal forgattuk a kalandos kalóztörténeteket, s mindig szerettük volna, hogy mi is összekerüljünk egyszer ilyen pirátokkal, de akkor már nem igen voltak ilyenek, legfeljebb a kínai vizeken, azok azonban nem mertek volna a mi páncélosainkba belekötni.
- De később, a kormányzó úr parancsnoksága alatt a híres otrantói ütközetben, az már komolyabb kaland volt - jegyeztem meg.
Most már én is úgy éreztem, hogy kifogytunk a témákból, s összeszedtem a papírjaimat, hogy búcsúzni készüljek. Az idő nagyon előrehaladt, s Horthy se nagyon tartóztatott. Mikor már az ajtókilincsen volt a kezem, még egyszer utánam szólt:
Nem felejtettem el Kinizsit, de miközben a lépcsőn lefelé jöttem, valami kínos zavar nehezedett reám. Úgy éreztem, nem tudok mit kezdeni az iménti beszélgetéssel, amelynek összefüggéstelen, szinte kínos benyomásai csak kedvetlenséget hagytak vissza bennem, s emellett nyugtalanságot bizonyos keserűen humoros utóízzel. Hogy tudjam én már most - kérdeztem önmagamtól - mindezt a nagyközönség, a nyilvánosság számára úgy közvetíteni, hogy erről a részről kellemes, megnyugtató összbenyomást keltsen, s ugyanakkor, személyi vonatkozásainál fogva is érdekes olvasmány legyen? Nem vártam én a kormányzótól a neki feltett kérdésekre, mély történelmi ismereteket és ugyanilyen vallomásokat. Még kevésbé vártam meglepő irodalmi tájékozottságot. De amit kaptam, az annál is kevesebb volt, amivel megelégedhettem volna. A felületesség, az elemi ismereteknek is szinte kínos hiánya, a történelem nagy alakjaival szemben a tájékozatlanság és az igazi érdeklődés sekélyessége annak részéről, akit a sors, a véletlen és azzal együtt a nemzet nagy illúziója és bizalma az ország élére állított - nagyon kedvemet szegte. Hiába ismételgettem magamnak, hogy a kormányzótól, aki, szinte már gyermekkorától kezdve, teljesen idegen környezetben nőtt fel, s késő férfikoráig ugyanilyen körülmények között egy ugyanilyen hivatásnak szentelte minden erejét és érdeklődését, nem lehetett azt kívánni, hogy egy Kossuth Lajos, egy Deák Ferenc vagy akár egy Andrássy Gyula és Tisza István módjára formáljon véleményt, ítéletet a magyar nemzetet vagy a magyar múltat s annak nagy alakjait érintő kérdésekre. De viszont, ha valaki szinte semmilyen kontaktust nem keresett és nem tartott fenn ezzel a történelmi múlttal, ennek példáit, tanulságait tekintve - hogyan kerülhetett volna mélyebb érzelmi közösségbe a magyar nép, a magyar nemzet és Magyarország sorsával, hivatásával? S mindezen felül ugyanazok az életkörülmények megakadályozták azt is, hogy a kormányzó már ifjúságától kezdve szorosabb lelki, szellemi kapcsolatokat tartson fenn, ilyeneket keressen és ápoljon magával a magyar néppel is. Nemcsak annak kiválasztott osztályaival, de magával a sorsot hordozó, a szegénységet szenvedő vagy anyagi jobblétnek örvendő föld népével? Honnan támadhatott volna fel benne, ilyen körülmények között, a sorsközösségnek az a mindennél előbbre való és mindennél többet mondó eljegyzettségnek az érzése, egész érzelmi világa, amely a mi igazi nagyjaink lelkét, akár a Mátyás királyét, a Rákóczi Ferencet, a Kossuth Lajosét, a Széchenyi Istvánét vagy akár a Tisza Istvánét is annyira betöltötte? Ezt a kormányzó esetében, az ő korában, az őt most már mindig a magasban tartó pozíciója mellett - nem lehetett többé pótolni. De kétszeresen lehetetlen az ilyesmi, ha az illetőben utólag sem támad fel a vágy, hogy lelki, szellemi érdeklődésével ezekbe a mélységekbe szálljon le... Egyszóval - kérdeztem magamtól -, mit fogsz már most írni, hogy az olvasó és a kormányzó is meg legyen elégedve vele? Nehéz kérdés volt ez, mert ha azt és úgy megírtam volna, szinte gyorsírói jegyzetekkel papírra vetve, amit és ahogy ő kérdéseimre felelgetett, abból csak kellemetlen botrány kerekedett volna: vele szemben tapintatlanság, részemről viszont illojalitás. Megmaradtam aztán annál a mentő ötletnél, hogy azt írom meg, amit a kormányzó helyén magam feleltem volna ezekre a kérdésekre, a válaszokat most már az ő szájára adva.
Így is történt, s másnap némi nyugtalansággal vártam, mi lesz a visszhangja a vezércikk gyanánt megjelent beszélgetésnek.
|