Előszó
i. A kultúrák és társadalmak halálos betegségének okai ugyanabból a közös tőből származnak.
ii. Fanatizmus, luxus, az erkölcs elromlása és a vallástalanság nem vezetnek szükségszerűen a társadalom bukásához.
iii. A kormányok viszonylagos érdemeinek nincs befolyása a nemzet élettartamára.
iv. A "degeneráció" szó jelentése; a faji elemek keveredése; hogy jönnek létre és tűnnek el a társadalmak.
v. A faji egyenlőtlenséget nem intézmények okozzák.
vi. A nemzetek haladása vagy egy helyben állása független attól a helytől ahol ezek élnek.
vii. A kereszténység sem nem hoz létre civilizációt, sem változtat a civilizáció mértékén.
viii. A civilizáció szó definíciója; A társadalmi fejlődésnek kettős eredete van.
ix. A civilizáció szó definíciója /folytatás/; A civilizált társadalmak különféle jellege. A mi civilizációnk nem magasabb rendű, mint elődjei.
x. Néhány antropológus az embert többeredetűnek tekinti.
xi. A faji különbségek állandóak
xii. Hogyan vannak a fajok fizikailag különválasztva, és a keveredés útján létrejött változatok. Ezek egyenlőtlenek a szépséget és erőt tekintve.
xiii, Az emberi fajok nem egyenlők intellektuálisan; az emberiség nem képes végtelen idejű fejlődésre.
xiv. Az emberi fajok intellektuális egyenlőtlenségének bizonyítása /folytatás/; A különböző kultúrák kölcsönösen taszítják egymást. A kevert fajok civilizációja is kevert.
xv. A különböző nyelvek egyenlőtlenek, és viszonylagos minőségük tökéletesen tükrözi a faj minőségét, amely azt használja.
xvi. Ismétlés; A három nagy faj tulajdonságai. a fehér faj fölsőbbrendűsége, és ezen belül is az árjáké.

Előszó
Arthur de Gobineau gróf tanulmánya : "Essai sur I'inegalite des races humaines (1853-1855)" a modern faji gondolkodás klasszikus szintézisét adja, amely nagy mértékben meghatározza a modern faji gondolkodást. Gobineau az antropológia, a nyelvészet és a történelem segítségével építette föl művét, melyben mindent elmagyaráz a fajok múltját, jelenét és jövőjét illetően. A fajelmélet korának betegségeire adott választ; egyidőben magyarázta meg a múltat és adott támaszt a jelenben. Ezek a problémák ma sokkal súlyosabban és sokkal nyomatékosabban hatnak, tehát fokozott figyelmet követelnek a ma emberétől. Az árja felsőbbrendűséget a fehér fekete és sárga fajok történelmével, a civilizációk föltűnésével és lehanyatlásával magyarázhatjuk, mely mindig egy fölsőbbrendű és uralkodni képes faj érdeme volt. Gobineau eszméi a faj tisztaságáról és az elkerülhetetlen romlás a fajkeveredés következtében máig is befolyásosak és igazak. Gobineau később a Német Birodalomban talált otthonra Franciaország helyett és a bayreuthi Wagner kör terjesztette művét. Gobineau tanulmánya alapvető irat, mely előreviszi a fajelméletet mint világnézetet.

A szerző ajánlása V Györgynek, a Hannoveri királynak.
(1854)

/Ez az ajánlás az egész műre vonatkozik, melynek ez a kötete az első könyv. A többi könyv témája azon civilizációk vizsgálata, melyeket ennek a kötetnek a végén említek meg, és a szerző ezekre is gondol, amikor a könyv utánzóiról beszél. Az ajánlás pár szakaszát, amely kizárólag a többi könyvre utal, elhagytuk. - az angol nyelvű fordító/

A nagy események, a véres háborúk, a forradalmak és a törvényszegések, melyek olyan elterjedtek voltak az európai államokban, arra jók, hogy az ember figyelmét a politikai problémák tanulmányozására irányítsák. Míg az egyszerű elme azonnali eredményeket akar, és a szidalmakat és dicséreteket kis elektromos szikráknak néz, melyek saját egyéni érdekeivel tartják a kapcsolatot, egy komolyabb gondolkozó föl akarja fedezni ezeknek a szörnyű fölkeléseknek az okát. Lámpával a kezében le fog ereszkedni a filozófia és történelem furcsa ösvényeire, és az emberi szívet vizsgálja vagy a múlt évkönyveit olvassa el alaposan, és így kísérli meg, hogy annak a rejtélynek a megoldására kulcsot találjon, amely olyan régóta meglepi az emberi elmét.

Mint mindenki más, én is éreztem a kíváncsiság borzongását, melyet maradéktalanul modern világunk ébreszt föl. De mikor megkíséreltem ennek tanulmányozását, amennyire alaposan csak képes voltam erre, úgy találtam, hogy kérdésem látómezeje mind szélesebbé válik. Egyre távolabb kellett visszalépnem a múltba, és szinte sajátmagammal szemben kellett szemeimet a jövőbe emelni, mind távolabbra. Úgy tűnt, hogy nemcsak a minket büntető bajok közvetlen oka után kell kutatnom, de a távolabbi okait is meg kell találnom azoknak a társadalmi bajoknak, melyeket egy kis történelemtudás is elhárított volna, ugyanolyan formában, minden ma élő nemzetről, és azokról is, akik túlélik a ma bajait és minden valószínűség szerint a még ma nem is létező, később születendő nemzetekét.

Továbbá úgy gondoltam, korunk különös lehetőséget nyújt az ilyen kutatásra. Míg nyugtalansága egyfajta történelmi vegyészetre sarkall bennünket, munkánkat egyszerűbbé is teszi. A sűrű köd, a mély sötétség, mely örök idők óta eltakarta a nem saját civilizációnk kezdetét, most fölemelkedett és eloszlott a tudomány napsütése mellett. A Livynek ismeretlen Rómát egy csodálatosan nagyszerű analitikus módszer mutatta meg nekünk Niebuhr keze alatt, és olyan titkokat fedett föl előttünk, amelyek a korai Görögország legendás mondái között voltak elrejtve. A Föld egy másik részén, egy germán nép, melyet sokáig félreértettek, most nagynak és méltóságteljesnek tűnik szemünkben, noha őket a késői birodalom írói barbároknak gondolták. Egyiptom kinyitja földalatti sírjait, lefordítja hieroglifáit, és fölfedi piramisai titkát. Asszíria meztelenül hever végtelenül hosszú feliratokkal díszített palotái között; a feliratokat tegnap még romok takarták. Zoroaszter Iránja nem rejti el titkait Burnouf kutató szemei elől, és a régi India Védái visszavezetnek bennünket a teremtés hajnaláig. Mindezekből az önmagukban is nagyon fontos hódításokból mélyebben és jobban megértjük Homéroszt, Herodotoszt, és különösen a Biblia első fejezetét, az igazságnak ezt a mély forrását, melynek gazdagságait csak akkor tudjuk értékelni, ha teljesen fölvilágosodott elmével járunk benne.

Ezek a hirtelen és váratlan fölfedezések természetesen nem állnak kritikán felül. Messze vannak attól, hogy a dinasztiák teljes listáját fölsorolják, vagy a királyságok és események teljes sorát bemutassák. De annak ellenére, hogy eredményeik töredékszerűek, sokuk csodálatos segítség jelen célomhoz, és sokkal gyümölcsözőbb, mint a legpontosabb időrendi táblák lennének. A legnagyobb segítségemre a szokások és viselkedés ismerete van, a régi korok embereié. Tudjuk, hogy milyen körülmények között éltek. Életük, nyilvános és magán, látható szemünk előtt, és lehetővé válik a korra vonatkozó eredeti anyag segítségével azt rekonstruálni, ami a fajok lényét alkotja és értéküket meghatározza.

Ilyen tudási kincstárral, mely részben új vagy újonnan megértett dolgokból áll, melyekre építhetünk, senki sem támaszthat többet arra igényt, hogy a társadalmi erők komplikált összjátékát elmagyarázza, a nemzetek fölemelkedésének és lesüllyedésének okait egy tisztán elméleti és feltételezéseken alapuló érvekkel világossá tegye, melyeket egy kételkedő filozófia támogat. Mivel most minden oldalról bővelkedünk tényekben, melyek minden sírból kiemelkednek és a keresők kezében vannak, nem formálhatunk, mint a forradalom teoretikusai felhőből álló lényeket, és szórakozhatunk azzal, hogy ezeket a szörnyeket marionettként mozgassuk egy nekik megfelelő politikai környezetben. A valóság most túl sürgető, túl ismert; és megtiltja az efféle játékokat, melyek mindig értelmetlenek, és néha istentelenek. Csak egy bíróság képes logikusan dönteni az ember jellegéről, és az a történelem, bevallom, ez komoly döntőbíró, és olyan, és amelytől félhetünk egy olyan romlott korban, mint amilyen a mienk.

Nem mintha a múlt folttalan lenne. Minden benne van, és így lehetnek hibák is benne, több, mint egy kötelesség nem teljesítés, melyet be kell vallani. Lehet, hogy a ma embere igazolva érzi magát virágzó arccal és néhány új erénnyel övezve. De képzeljük el, válaszul vádjaikra, hogy a múlt hirtelen hősi korok hatalmas árnyait hívta, mit mondanának ekkor? Ha megszidta őket mert kompromisszumot kötöttek a vallás, a politikai becsület és az erkölcsi kötelesség területén, mit válaszolnának? Ha azt mondaná nekik, hogy már nem képesek semmire, csak arra, hogy olyan tudást dolgozzanak ki, melynek alapjait már fölismerték és lefektették; hogy az ókor erényei ma nevetségesek, hogy az energia hordozója ma a gőz, hogy a költészet fénye kialudt, hogy már nincsenek nagy próféták, és hogy amit az emberek érdekeiknek neveznek, azok a mindennapos élet legszánalmasabb gondjai; hogy tudnának akkor védekezni?

Csak azt tudnák válaszolni, hogy nem minden szép dolog halott, amely elnyelte a csöndet; lehet, hogy csak alszik. Minden kornak, mondhatnák, voltak átmeneti szakaszai, amikor az élet szenvedéssel birkózik és ami abból kinő, az győzelmes és nagyszerű. Ahogy Chaldea majomszeretetét legyőzte a fiatal és életerős Perzsia, a tántorgó Görögországot az életerős Róma, és Augusztus degenerált uralmát a nemes teuton hercegek, úgy a modern idők fajai is vissza fogják szerezni elvesztett fiatalságukat. Ezt a reményt dédelgettem magamban egy pillanatig, és vissza szeretem volna dobni a történelem vádjait és sötét előrejelzéseit, ha hirtelen nem jön az a pusztító gondolatom, hogy sietségemben olyasmire alapoztam, ami nincs bebizonyítva. Elkezdtem keresni a bizonyítékokat, és így életigenlésem egyre jobban a halál titkainak kutatásainak mélyére vitt.

Ezután egyik következtetésből a másikba jutva apránként arra a meggyőződésre jutottam, hogy a faji kérdés minden más kérdést háttérbe szorít, hogy ez mindennek a kulcsa, és hogy a fajok egyenlőtlensége, melynek összeállása a népeket formálta elég arra, hogy a végzet teljes útját elmagyarázza. Mindenkinek kell hogy valamennyi sejtelme legyen erről a hatalmas igazságról, mert mindenki láthatta, hogy emberek bizonyos tömegei hogy szálltak le néhány országban, és mennyire megváltoztatták annak életét. Hogy voltak képesek arra, hogy újfajta tevékenységeket vezessenek be ott, ahol jövetelük előtt minden kábultan szunnyadt. Így, hogy egy példát említsünk, az angolszász megszállás Nagybritanniában új erők korát hozta, hála a Providence egy határozatának, amelyet erre a szigetre küldtek, melynek népeit őfelsége néhány híres ősének kardja uralta, ugyanannak a nemzetnek két ágát hozta egy korona uralma alá, egy olyan királyi ház uralma alá, melynek eredete egybeesik magának a nemzetnek eredetével.

Észrevéve, hogy vannak erős és gyönge fajok, én az előbbieket vizsgáltam elsősorban, hogy megvizsgáljam minőségüket, és különösen, hogy nyomon kövessem őket eredetükig. Ezt a módszert használva meggyőződtem arról, hogy minden nagy, nemes és gyümölcsöző ezen a földön, ami emberi munka eredménye, a tudományban, a művészetben és civilizációban, ugyanabból a kiinduló pontból ered, egy faj fejlődésének eredménye és egy gondolaté. Egyetlen család terméke, melynek különböző ágai uralkodtak a világmindenség minden civilizált országában.

I. Fejezet
i. A kultúrák és társadalmak halálos betegségének okai ugyanabból a közös tőből származnak.

A civilizációk bukása a történelem jelenségei között a legmegdöbbentőbbek és a legfurcsábbak. Olyan zavar, amely félelmet ültet a szívbe és mégis mindig van benne valami rejtélyes és így tartalékai olyan hatalmasak, hogy egy gondolkodó soha nem fáradt ezt vizsgálni, tanulmányozni, titkait keresni. Népek születése és növekedése kétségtelenül nagyon figyelemre méltó tárgy egy kutatónak, a társadalom ezt követő fejlődése, nyereségeik, hódításaik, győzelmeik rabul ejtik a képzeletet és fogva tartják azt. De mindezek az események, ha nagynak is gondoljuk őket, egyszerűen elmagyarázhatók: Az ember szellemi munkájának eredményei. Ha egyszer észrevesszük ezeket az ajándékokat, nem lep meg eredményük; elmagyarázzák, tisztán jelenlétük tényével azt a nagy folyamot melynek ők a forrásai. Így ezen a téren nincs nehézségünk vagy gát előttünk.

De amikor egy idő után látjuk hogy az emberi társadalmak ereje és dicsősége lehanyatlik, amikor látjuk, hogy mennyire csak csöndet mutat felénk a Föld, melynek felületén sok civilizáció romjai vannak szétszórva, melyek a miénket megelőzték - nemcsak a jól ismert civilizációk, de sok más, melyeknek legföljebb a nevét ismerjük, és mások, amelyek csontvázként hevernek a mély, a világgal egykorú erdőkben, és csak az emlékezés árnyát hagyták ránk, ha gondolataink visszatérnek modern államainkhoz, melyeket rendkívüli fiatalságuk jellemez, és bizonyítja, hogy ezek tegnap jöttek létre, és hogy némelyikük már csapdába esett, akkor végül észrevesszük, egyfajta filozófiai borzadással,
hogy a próféták szavai az erkölcsi dolgok nem stabil voltáról éppolyan mértékben igazak a civilizációkra mint a népekre, a népekre mint az államra, az államokra éppúgy, mint az egyénekre; és nekünk el kell ismernünk, hogy emberek minden csoportja, bármennyire nagyszerű is az azt védő társadalmi kapcsolatok hálózata, már születése napján, létezése elemei között megkapja elkerülhetetlen halálának magját is.

De mi ez a mag, a halálnak ez az elve? Egységes-e, mint eredményei, és minden civilizáció halálát ugyanaz az ok okozza?

Az első pillantásra hajlamosak vagyunk nemmel felelni, mert sok birodalom lehanyatlását láttuk, Asszíriáét, Egyiptomét, Görögországét, Rómáét olyan körülmények között, melyek nem hasonlítottak egymásra. De ha a felület mögött kaparunk, hamarosan észrevesszük ezek végének szükségességét, amely kivétel nélkül minden zsarnoki társadalomra sújt, és előre feltételez egy olyan általános esetet, amely ugyan rejtve van, de nem lehet elmagyarázni, hogy ez nem létezik. Ha a természetes halálnak erről a szilárd alapjáról indulunk el - ezt az elvet az erőszakos halálesetek nem befolyásolják -, látjuk, hogy minden civilizáció egy bizonyos idejű fönnállás után megcsalja a szemlélőt az enyhe rosszullét apró jeleivel, melyeket nehéz meghatározni, de nem kevésbé nehéz tagadni sem; ezek természetszerűek minden helyen és minden időben. Elismerhetjük, hogy az államok és civilizációk bukása között van egy nyilvánvaló különbség, mikor látjuk, hogy ugyanaz a fajta kultúra néha tovább él idegen uralom alatt és a legvadabb viharok között, máskor lerombolja vagy megváltoztatja a legkisebb ellenszél is. De végül is az az eszme vonz minket magához, hogy a meghalás elve, amely minden társadalom alapján látható, és nemcsak az ő életükre jellemző, hanem minden hasonlóéra.

Ennek a nagy ténynek a magyarázatára tanulmányokat írtam, melyek eredményét itt leírom. Mi, a modern korban vagyunk az elsők, akik észrevettük, hogy emberek minden csoportosulása, együtt az általuk létrehozott kultúrával arra van ítélve, hogy meghaljon. A korábbi idők nem hittek ebben. A korai ázsiaiak vallási meggyőződésből a nagy politikai katasztrófákat színjátéknak, az ég haragjának tekintették, mellyel az bünteti a nemzetet bűneiért; úgy vélték, hogy ez a büntetés a még meg nem büntetett bűnökért. A zsidók félreértelmezve a szövetség értelmét úgy gondolták, hogy birodalmuk soha nem fog véget érni. Róma, mikor már közel állt a szakadékhoz, nem kételkedett abban, hogy birodalma örökké tartó ( Amédée Thierry, La Gavle sous l'administration romaine, vol. i, p. 244.).

De a későbbi nemzedékek tudása a tapasztalattal gyarapodott; és mivel senki sem kételkedett az emberek halandóságában, mert minden előttünk élt ember meghalt, így biztosak vagyunk abban, hogy az emberek napjai meg vannak számlálva, ha hosszú ideig is élhetünk.; mindazok, akik helyünkön régebben álltak, ma nem részei a fajnak. A régi korok ismerete kevés fényt vet a tárgyra, kivéve egy alapvető tétel, Isten ujjáé, mely a világot irányítja. Ragaszkodnunk kell ehhez a határozott és végső elvhez, elfogadva annak teljes értelmét, ahogy azt a katolikus egyház fölfogja. Biztos az, hogy egyetlen civilizáció sem szűnik meg ha Isten azt nem akarja; és ha a társadalmak halálozására az ősi papság formuláit alkalmazzuk, hogy bizonyos megdöbbentő katasztrófákat elmagyarázzunk, melyeket ezek hibásan elszigetelt eseményekként tartottak nyilván, alapvetően fontos igazságot érintünk meg, amelynek a világ minden keresését az igazság irányába vezetnie kéne. Ha akarjuk, adjuk ehhez hozzá, hogy minden társadalom meg fog szűnni egy nap, mert bűnösek, - és én egyetértek ezzel. Ez csak egy valóságos párhuzamot állít föl az egyén esetével, amikor is a bűnt a pusztulás magjának tartja. Ebben az értelemben nincs ellentmondás abban, ha azt mondjuk, hogy az emberi társadalmak osztják tagjaik sorsát. Ezek meggyalázzák azt, és hasonló végre jutnak. Ezt a következtetést a természet is sugallja. De ha ezt a két igazságot beismertük és mérlegeltük, akkor nem találunk az ősök bölcsességében további segítséget.

Ez a bölcsesség annyit mond nekünk, hogy milyen módon határoz az Örökkévaló az emberek haláláról; ennek módja alapvetően rejtélyes. A romok meglátásával lelki terror kezdődik, és túl könnyen beletörődik abba, hogy így az elesett embereket nem rázhatták meg, nem verhették meg őket és nem dobhatták őket egy szakadékba, csak ha csodák történtek. Könnyen el tudom hinni, hogy bizonyos eseményekhez csodák is járultak, ahol a Szentírás is ezt mondja; de ahol, mint általában a Szentírás csak formálisan tanúságot tesz az események mellett, ősi véleményünk lehet hogy nem teljes és részleteiben nem tisztázott. Akár ellenkező véleményen is lehetünk, és észrevehetjük, hogy Isten súlyos keze állandóan társadalmainkon nyugodott, mint az elhatározás eszköze már első népeink följövetele előtt; és hogy a csapás előzetes szabályok és előre ismert tények szerint történt, melyek le vannak írva, más természeti törvények mellett teljes merev komolyságukban, és ilyen törvények irányítják mind a szerves, mind a szervetlen életet.

Helyesen megfeddhetjük a korábbi szent írók filozófiáját a tapasztalat hiánya miatt; és azt mondhatjuk, hogy ezek a csodákat mint olyan teológiai igazságokat hirdetik, melyek, bár biztosan megtörténtek, de maguk is csodák. Nem folytatták vizsgálataikat olyan szinten, hogy megfigyeljék a természetes világ törvényeit. De legalább nem lehet őket azzal vádolni, hogy félreértették a probléma nagyságát és csak a felületen keresnek megoldást rájuk. Valójában megelégedtek annyival, hogy fensőséges nyelven tették föl a kérdést; ha nem is oldották meg vagy még csak meg sem világították azt, legalább nem csináltak abból hibák tárházát. Ez őket a racionalista iskolák és azok munkái fölé helyezi.

Athén és Róma nagy elméi kialakítottak egy elméletet, melyet a későbbi korok elfogadtak, hogy a civilizációkat és népeket csak a luxus, az elpuhultság, a rossz kormányzás, a fanatizmus és az erkölcsi romlás pusztítja el. Ezek az okok, ha ezeket együtt vagy külön tekintjük, okozták szerintük az emberi társadalmak pusztulását. Ennek természetes következménye, hogy ha a fentiek hiányoznak, akkor nem oldható meg a pusztulás problémája. A végkövetkeztetés az, hogy a társadalmak szerencsésebbek mint az ember, mert csak erőszakos halállal halhatnak meg; és ha elképzelhető lenne egy nemzet, amely megmenekül ezektől a pusztító erőktől, melyeket említettem, akkor nincs ok arra, hogy ez ne lenne olyan hosszú életű, mint maga a Föld.

Amikor az ókorban föltalálták ezt az elméletet, nem látták, hogy hova vezeti őket; csak támaszként tekintették erkölcsi jegyzeteikhez, hogy ez legyen történelmi módszereik egyetlen segítsége. Mikor elmesélték az eseményeket, annyira megfogta őket a bátorság csodálnivaló befolyása, és a vétek és bűn siralmas hatása, hogy mindent, ami elrontotta ennek a kiváló erkölcsi képnek az összhangját, kevéssé érdekelte őket, és általában elfelejtették vagy félretették azt. Ez a módszer nemcsak hibás és korlátolt volt, de gyakran más hatást is ért el, mint amit szerzői szerettek volna. A "bátorság" és "vétek" fogalmakat tetszőleges módon alkalmazta, ahogy azt a pillanat írta elő. De bizonyos fokig egy elméletet igazol a nemes és szigorú érzés, mely alapját képezi. És Plutarkosz és Tacitus, a zsenik, verses regényeket és gúnyiratokat írtak erről az elvről, és bárhogy is nézzük, a gúnyiratok nagylelkűek és a verses regények magasztosak.

Szeretném magamat elnézőnek mutatni, hogy megmutassam, mit csináltak a tizennyolcadik század írói ebből az elméletből. De túl nagy a különbség mestereik és sajátmaguk között. Az előbbieknek fellegekben járó módon ragaszkodtak a társadalmi rend fönntartásához; az utóbbiak újra vágytak és dühödten mentek a pusztítás irányába. Az ókoriak hibás eszméi nemes utódokat szültek, a modernek csak szörnyű vetéléseket produkáltak. Elméletük fölfegyverezte őket a kormányzás minden formája ellen, amelyet a zsarnoksággal, fanatizmussal és korrupcióval hoztak kapcsolatba. Voltaire módszere a "társadalom tönkremenésének megelőzésére" az, hogy tegyük tönkre a vallást, a jogrendszert, az ipart és a kereskedelmet azzal az ürüggyel, hogy a vallás a fanatizmus másik neve, a jogrendszer az elnyomásé, az ipar és kereskedelem a luxusé és korrupcióé. Én biztosan egyetértek azzal, hogy ahol ennyi hiba uralkodik, azt "rossz kormánynak" kell hívni.

Távol áll tőlem egy vitairat írásának szándéka. csak meg szeretném mutatni, hogy Tyuküdidész és Raynal abbé közös eszméje teljesen ellentétes eredményeket képes produkálni. A konzervativizmust anarchikus cinizmussal váltja föl - és mindkettő hibás. A nemzetek elhalásának leírt okai nem föltétlenül a valódiak. Noha készségesen elismerem, hogy megjelennek a haláltusát vívó nép esetén a felszínen, de kétlem, hogy elég erejük van, elég pusztító erejük, hogy önmagukban vissza nem fordítható katasztrófát okozzanak.

II. Fejezet
ii. Fanatizmus, luxus, az erkölcs elromlása és a vallástalanság nem vezetnek szükségszerűen a társadalom bukásához.

Először el kell magyaráznom, hogy mit értek "társadalom" alatt. Itt nem egy többé-kevésbé kiterjedt területre gondolok, amelyen belül a többiektől különálló szuverenitás uralkodik. Az athéni demokrácia nem "társadalom" a mi értelmünkben, és a Magadhai királyság, a Pontusi birodalom vagy az egyiptomi kalifátus sem az a fatimidák ideje alatt. Ezek társadalmak töredékei, melyek kétségtelenül változnak, szövetségre lépnek, vagy az általam vizsgált természeti törvények alapján megszűnnek, de létezésük vagy haláluk nem befolyásolja a társadalom létezését vagy halálát. Létrejöttük csak átmeneti dolog, melynek kis vagy közvetett hatása van arra a civilizációra, melyben előállnak.

Én a "társadalom" fogalma alatt hasonló eszmékkel és ugyanazon ösztönökkel bíró emberek egyesülését nevezem. Politikai egységük lehet hogy többé kevésbé tökéletlen, de társadalmi egységüknek tökéletesnek kell lennie. Így Egyiptom Asszíria Görögország India, és Kína olyan színházak voltak, vagy ma is olyanok, ahol különféle, egymástól független társaságok játszották el saját végzetük szerepét, néha ezeket összefüggésbe hozták a kor politikai bajaival. Mivel részekről csak akkor beszélek, ha érveim az egészre vonatkoznak, a "nemzet" vagy "nép" fogalmát vagy széles, vagy szűk értelemben használom, kétértelműség nélkül. Most visszatérek eredeti témámhoz, melynek célja az, hogy megmutassa, hogy fanatizmus, luxus, erkölcsi romlás és vallástalanság nem szükségszerűen vezet a nemzetek pusztulásához.

Mindezek a jelenségek fejlett állapotban voltak fölismerhetők, vagy külön-külön, vagy együtt, olyan népek között, amelyekre jobban illettek, vagy legalábbis nem kevésbé. Az amerikai Azték Birodalom úgy tűnik, hogy főként a fanatizmus "nagyobb dicsőségéért" létezett, én nem tudok fanatikusabb társadalmat elképzelni, mint az aztékot, amely vallási alapokon nyugodott, és melyben állandóan az emberáldozatok vére folyt. Tagadták (C. F. Weber, Lucani Pharsalia (Leipzig, 1828), I. kötet, . 122-3, oldal, megjegyzés.), és lehet hogy igazuk is volt abban, hogy Európa ókori népei soha nem folytattak vallási gyilkosságokat ártatlan áldozatokon, kivéve hajótörött tengerészeket és hadifoglyokat. De egy ősi mexikói számára az egyik áldozat éppen olyan jó volt, mint a másik. Modern pszichológusok vették észre a kegyetlenséget (Prichard, "Az ember természettörténete." Dr. Martius még nyíltabban vallja ezt. Cf. Martius és Spix, Utazás Brazíliában, I. kötet, 379-80. oldalak) mint az új világ fajainak jellemzőjét, akik polgártársaikat lemészárolták oltáraikon, a legkisebb részvét és különbségtétel nélkül, és emellett arcuk sem rándult meg. Ennek ellenére erősek, vállalkozó szelleműek és jómódúak voltak, ami biztosan még hosszú évekig így ment volna tovább, virágozva, uralkodókkal, torokelvágással, ha Hernando Cortes és társai bátorsága, akik ide beléptek, nem vetett volna véget az ilyen birodalom szörnyű létének. Így a fanatizmus nem okozza államok halálát.

A luxus és elpuhulás sem jobb állítások, mint a fanatizmus. Hatásukat láttuk a felsőbb osztályoknál. és noha formájuk különböző volt az ókori világban, a görögök, perzsák, rómaiak között, kétlem, hogy valaha is jobban kifinomultak volna mint a mai Franciaországban, Németországban, Angliában és Oroszországban - különösen az utóbbi kettőben. És pont ez a két ország, Anglia és Oroszország azok, melyek a mai Európában különösen életerősnek tűnnek. Újra, a középkorban a velenceiek, génuaiak és pisaiak üzletei tele voltak a világ kincseivel; palotáikban láthatóak voltak ezek a kincsek, és tengeri útjaikra is magukkal vitték őket. De emiatt biztosan nem lettek gyöngébbek. Így a luxus és elpuhultság semmi esetre sem oka a gyengülésnek és a pusztulásnak.

Noha az erkölcsi romlás nagyon nagy istencsapása lehet, ne föltétlenül a pusztulás előjele. Ha az lenne, akkor nemzet hadereje és a kereskedelmi gazdagsága közvetlen függne erkölcse tisztaságától, de ez egyáltalán nem így van. A furcsa eszmét, hogy az ókori rómaiaknak megvolt minden erkölcsi előnyük (Balzac, Lettre & Madame la Duchesse de Montasier.), mára a legtöbben föladták. Ma már nem látjuk a korai köztársaság eszméit követésre méltónak, amikor feleségüket szinte rabszolgaként kezelték, gyerekeiket mint a jószágot, és hitelezőiket mint vadállatokat. Ha még lennének ügyvédek, akik vesztésre álló esetükben azzal érvelnének, hogy "Az erkölcsi szint korról korra más volt", akkor nem lenne nehéz kimutatni, hogy mennyire gyatra lábakon áll ez az érv. A hatalommal való visszaélés minden korban hasonló fölháborodást váltott ki. Ha Lukrécia megerőszakolása nem vezetett a király kizárásához, a bíróság (a bíróság hatalmát Appius decemvirátusa után, Kr. e. 450-ben vizsgálták meg, de magát az irodát már negyven évvel azelőtt létrehozták. Másfelől a konzulári bírókat először 450 után /445/ választották; de a konzulári bíró intézményét nem lehet "nagy forradalomnak" nevezni. lehet, hogy az író összekever két bíróságot - az angol fordító), még nem létezett Appius Claudius egy kísérlete miatt, minden esetre a tényleges okok, amelyek e mögött a két forradalom mögött fekszenek, olyan kifogásokkal borítva magukat, fölfedik a kor nyilvános erkölcsét. Nem, nem számíthatunk nagyobb fokú életerőre a korábban élt embereknél azzal, ha nagyobb erényeket tulajdonítunk nekik.

A történelem kezdetétől nem volt olyan emberi társadalom, bármilyen kicsi is, amely ne foglalta volna minden vétek magját magába. És mégis, ennek a romlottságnak a terhével a nemzetek nagyon kényelmesen és gyakran mint nagyok vonulnak, undorító szokásaik ellenére. A spártaiak hosszú életűek voltak és csodálták őket törvényeik miatt, pedig csak egy rablóállam voltak. A föníciaiak nem azért buktak el, mert a korrupció emésztette föl belső erőiket és szétszóródott az egész világon? Egyáltalán nem; ellenkezőleg, ez a korrupció volt nagyságuk és hírük fő eszköze. Attól a naptól fogva, mikor először érintették a görög szigetek partjait,(Homérosz Odüsszea, 415 oldal) és elindultak útjukon, vevőiket becsapva, kirabolva szállásadóikat, nőket megszöktetve a rabszolgapiacról, amit az egyik helyen loptak azt eladták a másikon, ez igaz, hírük nem zuhant túl mélyre; de nem voltak kevésbé jómódúak ezek miatt, és helyüket a történelemben nem befolyásolja túlzottan mohóságuk és álnokságuk.

Messze vagyok attól, hogy jó jegyeket adjak a korábbi társadalmak erkölcse miatt nekik. Nem kétlem, hogy ahogy a nemzetek érettebbek lettek és közelebb kerültek bukásukhoz, megjelenésük sokkal előnyösebb az erkölcsbíró szemével. A szokások finomabbak lettek, a merev sarkok lágyabbá váltak, az élet folyása könnyedebb lett, az egyes emberek közötti jogviszonyok jobban körülírtak és általánosan ismertek lettek, és így a társadalmi igazságszolgáltatás elmélete apránként magasabb fokot ért el. Amikor a görögök fölforgatták Dárius birodalmát, vagy mikor a gótok beléptek Rómába, valószínűleg több becsületes ember volt Athénben, Babilonban és a birodalom fővárosában, mint Harmodius, Nagy Círus és Valerius Publicola ideje alatt.

Nem kell visszamennünk azokba a távoli korokba, de magunk is megítélhetjük őket. Párizs a föld olyan része, ahol a civilizáció megérintette saját csúcsait, és ahol az ellentét a primitív korokkal jól van jelezve. És mégis sok vallásos és tanult emberrel lehet találkozni, akik azt vallják, hogy soha nem volt a gyakorlati erénynek, a komoly jámborságnak, a szent életnek, melyet a finom kötelességtudat irányít, annyi példája, mint amelyekkel ma találkozunk a modern nagyvárosban. A jóság eszméi ma olyan magasak, mint amilyenek a tizenhetedik század legemelkedettebb elméiben voltak; és levetették a keserűséget, a zordságot és a vadságot - majdnem azt mondtam, hogy a pedánsságot - mely abban az időben néha jellemezte őket. És, mint a modern szellem ijesztő perverzitásainak ellensúlya, találunk templomot, ahol az a szellem erejének oltárát állította föl, egy meglepő ellentét, amely nem volt ismert a korábbi századokban ugyanolyan vigasztaló fénnyel, mint századunkban.

Nem hiszem, hogy hiány van nagy emberekben a romlás és hanyatlás korszakában. Én "nagy ember" alatt az energiával teli, jellemes férfias típusokat értem. Ha megnézem a római uralkodók listáját (legtöbbjük népe fölött magasan állt érdemekben, mint rangban), olyan neveket találok, mint Trajan, Antoninus Pius, Septimius Severus, és Jovian; és a trón alatt, még a városi csőcselék között is csodálattal látom a nagy teológusokat, a nagy mártírokat, a primitív egyház apostolait, hogy az erényes pogányokat ne is említsem. Erős, jólelkű és aktív szellemmel vannak feltöltve a táborok és az olasz városok. És lehet kételkedni abban, hogy Cincinnatus, Róma hősének idején annyi kitűnő ember mozgott-e a gyakorlati életben. A tények tanúvallomása meggyőző.

Így az erős jellemű emberek, a tehetséges és energikus emberek, nagyobb számban találhatók olyan társadalmakban, melyek elérték idős korukat és közel vannak lehanyatlásukhoz, mint a fiatal birodalmakban. Nagyobb fokú erkölcsiség is inkább jellemzi a későbbi, mint a korai korszakot. Nem igaz általánosságban, hogy az államokban haláluk közeledte idején az erkölcsi romlás erősebb lenne, mint születésükkor. Az is kétséges, hogy ez a romlás hozzájárul-e pusztulásukhoz; néhány állam messze van attól hogy belehaljon saját perverzitásába, sőt jól él és hízik azzal együtt. Tovább lehet menni, és be lehet mutatni, hogy az erkölcsi romlás egyáltalán nem halálos betegség; mert, ellentétben más társadalmi betegségekkel megvan az az előnye, hogy gyógyítható; és a gyógyulás néha nagyon gyors.

Minden nép erkölcse apályokat és dagályokat él meg történelme során. Hogy maradjunk Franciaországunknál, azt mondhatjuk, hogy az ötödik és hatodik században a gallo-rómaiak meghódított népe erkölcsileg magasabb szinten állt, mint hódítói. Egyénileg tekintve, a bátorság és hadi erények tekintetében sem álltak azok alatt. (Augustin Thierry, Récits des temps Merovingiens ; lásd különösen Mummolua történetét).

A következő századokban, amikor a két faj keveredni kezdett, úgy tűnt, hogy degenerálódtak; nincs okunk arra, hogy büszkék legyünk arra a képre, melyet kedves országunk mutatott a nyolcadik és kilencedik században. De a tizenegyedik, tizenkettedik és tizenharmadik a szín erősen megváltozott. A társadalomnak sikerült harmonizálni a legkirívóbb elemeket, és az erkölcsök nagyon megjavultak. A kor eszmei irányzatai nem voltak megfelelőek a kis okfejtések számára, amelyek levitték az embert a helyes útról, akkor sem, ha a helytelen úton akart járni. a tizennegyedik és tizenötödik század a szörnyű harcok és perverzitások ideje volt. A rablók száma nagyon megszaporodott. Ez a lecsúszás ideje volt a szó legszorosabb értelmében, és ez a dekadencia ezerféle módon volt látható. A kor dőzsölése, zsarnoksága és mészárlásai, minden finomabb érzés kiszáradása az állam minden fokán - a nemesek kifosztották jobbágyaikat, a polgárok eladták országukat Angliának, a papság, mely hűtlen lett hivatásához, - azt lehetett volna gondolni, hogy az egész társadalom azon volt, hogy a földre boruljon és mélyen szégyellje magát saját romjai alatt. .... A leborulás soha nem következett be.

A társadalom tovább élt; kitalálta az ellenszereket, visszaütött ellenségeinek, kiemelkedett a sötét felhőből. A tizenhatodik század sokkal jobb volt, mint elődje, a vérfürdők ellenére, melyek a korábbi évszázadokéinak sápadt tükörképei voltak. Szent Bartolomeus napja nem olyan szégyenletes emlék mint az Armagnacsi mészárlás. Végül a francia emberek kijutottak a félig barbár homályból a nap világos fényére, eljutottak a Fenelonok, Bossuetek, és a Montausierek korába. Így XIV. Lajosig történelmünk gyors változások sorozatát mutatja, a jótól a rosszig, a rossztól a jóig; a nemzet valóságos vitalitásának kevés köze erkölcsi állapotához. Könnyedén megérintettem a változás nagyobb kanyarait; hogy az ezeken belüli változásokat kövessük nyomon, ennek leírására sok oldal kéne. Ha csak arról akarnánk beszélni, amit saját szemünkkel láttunk, nem világos, hogy 1787 óta minden évszázadban az átlagos erkölcs sokat változott-e? Én azt a következtetést vonom le, hogy az erkölcs romlása gyorsan tűnő, nem állhatatos jelenség. Néha javul, néha rosszabbodik, és nem lehet olyasmiként számon tartani, ami szükséges feltétele a társadalmak romba döntésének.

Itt meg kell vizsgálnom egy érvet, előretolva időnkbe, amely a tizennyolcadik században soha nem jutott az emberek eszébe, de mivel nagyon jól illik egy előző rész tárgyához, nem találhatnék jobb helyet ennél arra, hogy szóba hozzam.

Sokan arra gondolnak, hogy a társadalom vége akkor jön el, ha annak vallásos eszméi gyöngülnek és eltűnnek. Kapcsolatot látnak Zénó és az athéni Epikurosz nyílt elvei és Róma között, amely állandóan elvetette (szerintük) a nemzeti kultuszokat, és a két köztársaság bukása között. Nem veszik észre, hogy ezek szinte az egyetlen példák egy ilyen egybeesésre. A perzsa birodalmat bukása idején teljesen átitatta a mágia. Tűroszt, Karthágót, Júdeát, és a perui királyságot akkor verték le, amikor ezek fanatikusan kapaszkodtak oltáraikba. Így nem lehet azt állítani, hogy minden nép, melynek nemzeti létét elpusztították, abban a pillanatban egy bűnéért lakolt, melyet apáik hite idején követtek el. Továbbá, még az a két példa, amely alátámasztja ezt az elméletet, úgy tűnik, hogy sokkal többet bizonyít be annál, amit ténylegesen bebizonyít.

Határozottan tagadom, hogy a Római vagy Athéni ősi kultuszokat föladták volna, amikor azokat fölváltotta az emberek szívében a Krisztusi vallás. Más szavakkal azt hiszem, hogy soha nem volt igazi törés egy nemzet vallásában ezen a Földön. A hit belső vagy külső jelentése lehet hogy változott; de mindig fogunk találni gall istenhívőt, aki utat csinál a római Jupiternek, Jupiter után a keresztény Istennek, a legkisebb közbenső hitetlen korszak nélkül, pontosan ugyanúgy, ahogy egy halott átadta örökségét egy élő javára. Ennélfogva, mivel soha nem létezett olyan nemzet, melynek nem volt egyáltalán hite, nincs jogunk annak föltételezésére, hogy "a hit hiánya az államok pusztulásának okozója."

Pontosan látom annak okát, hogy mire alapul ez a hit. Ennek védelmezői egy "közismert esetről" akarnak mesélni nekünk, kicsivel az Athéni Periklész ideje előtt és körülbelül egy időben Scipió Rómájával a fölső osztályok egyre hajlamosabbak lettek először is a vallásukról való utánagondolásra, aztán a kételkedésre, és végül föladták a teljes hitet, és büszkék voltak arra, hogy ateisták. Apránként, ahogy tudjuk, az ateizmus szokása elterjedt, amíg egyetlen egy olyan személy sem akadt, aki intelligensnek hitte magát, és nem szegült szembe mosolyogva egy jóssal.

Ebben a véleményben van egy csöpp igazság, de ez nagy részben hamis. Mondd, ha akarod, hogy Aspasia kis lakomái végén, és Laelius barátai társaságában előnyt vélt fölfedezni abban, ha gúnyolta országának szent hitét; senki sem fog neked ellentmondani. De nem engedték volna meg eszméik nyilvánosság előtti szellőztetését, és mégis a görög és római történelem egyik legbriliánsabb szakaszában éltek. Szeretőjének meggondolatlan elvesztése Periklész számára nagyon drága volt; Emlékezünk az udvarban hullatott könnyeire, könnyekre, melyek nem mentették föl a házastársi hűtlenség vádja alól. Gondoljunk a korabeli költők hivatalos nyelvére, hogyan írt Szofoklész és Arisztofánész Aeschylusról, a zord és nagyon hívő hősről. Az egész nemzet hitt Isteneiben, Szokrátész forradalmárnak és bűnözőnek tartották, és azt kívánták, hogy Anaxagoras kerüljön bíróság elé és ítéljék el. Mi volt a helyzet a későbbi korokban?

A filozófusok hitetlen tanai elérték valaha a tömegeket? Soha egy napra sem. A kételkedés a divatos világ luxusa volt és csak azé a világé. Haszontalannak mondhatjuk az egyszerű polgár gondolatainak kimondását, az ország népéét és a rabszolgákét, akiknek nem volt befolyásuk a kormányra, és nem tudták gondolataikat uralkodóikra ráhúzni. De nagyon is valóságos befolyásuk volt, ennek bizonyítéka, hogy amikor a pogányság utolsó leheleténél volt, templomaikat és szentélyeiket fönt kellett tartani, szolgáikat fönt kellett tartani, a legkiválóbb és legértelmesebb emberek, a legbuzgóbb hitetlenek nemcsak elfogadták a közt?l kapott dicsőséget és viselték a papi köntöst, de a leggyanúsabb föladatokat is elvállalták egy olyan kultusznak, melyre szokás szerint át is tértek, éjjel-nappal, manu diurna, manu nocturna, Lucretius könyve szerint. Nemcsak a szertartások alkalmával végezték el ezeket a rítusokat, hanem csekély szabadidejükben is végezték ugyanezt, olyan órákban, melyeket nehezen szakítottak ki a politika élet-halál játékából, szövetséget kötve a jövővel. A nagy Júliuszról beszélek. (Cézár, a demokrata és kételkedő, tudta, hogy hogyan tartsa meg magának véleményét, ha erre volt szükség. Nagybátyja sírja előtt mondott gyászbeszéde nagyon furcsa: "Anyai ágon Júlia királyoktól származott; apai ágon halhatatlan Istenektől. A marsi királyok, akiknek nevét anyja szülte, Ancus Marciustól származtak, míg Vénusz Július őse, és ehhez a családi kötelékhez tartozik Cézár családja. Így vérünkben egyidőben keveredett a kor leghatalmasabb királyainak a vére, és az Istenek hihetetlen méltósága, akik maguknak a királyoknak is parancsolnak. /Suetonius, " Julius," 6. oldal). Semmi sem lehetne királyibb; és egy ateista számára semmi sem lehetne vallásosabb.)

Nos, az utána következő császároknak mindnek megvolt a főpapi címe is, még Konstantinnak is. Neki minden bizonnyal sokkal komolyabb oka volt elődjeinél arra, hogy lerázza a becsületét annyira lenyomó köteléket, a keresztény hercegét. de mégis, a közvélemény arra kényszerítette, hogy mielőtt örökre eltűnt volna, visszahozza a régi nemzeti vallást. Így ez nem az egyszerű polgárok vallása volt, az ország népéé és a rabszolgáké, ami nem sokat számított; ez a kulturált emberek elmélete volt és nem számított semmit. Hiába tiltakoztak az értelemre és a józan észre hivatkozva a pogányság abszurditásai ellen; az emberek tömege nem volt hajlandó föladni egy régi vallást az új megismerése előtt. Még egyszer bebizonyosodott a nagy igazság, hogy a vonzódás és nem az elutasítás az, ami a világ üzleteit szolgálja. A harmadik században az emberek olyan erősen érezték ezt az igazságot, hogy a magasabb osztályok között vallási reakció is volt. A reakció komoly volt és általános, és addig tartott, amíg a világ véglegesen az egyház karjaiba tért meg. Ténylegesen a filozófia felsőbbrendűsége legmagasabb pontját az Antonineszek alatt érte el, és haláluk után hamarosan esni kezdett. Nem kell mélyebben foglalkozni ezzel a kérdéssel, de egy ötletekkel teli történész számára ez biztosan érdekes. Nekem elég, ha megmutatom, hogy a forradalom talajt nyert az évek során, és megmutatom ennek közvetlen okát.

Minél idősebb lett a római világ, annál nagyobb szerepet játszott benne a hadsereg. A magasrangú császártól a pretoriánus gárda legkisebb rangú tisztjéig, és a legkevésbé fontos terület prefektusáig, minden hivatalnok a hadseregben kezdte karrierjét, a százados parancsnoksága alatt. Más szavakkal mindannyian a népből származtak, melynek csillapíthatatlan jámborságáról már beszéltem. Mikor elérték hivataluk magasságát, kelletlenségük és nemtetszésük ellenére a városok ősi nemessége állt velük szemben, a helyi szenátorok, akik az uborkafára felkapaszkodottaknak tartották őket, és szívesen nevetségessé tették volna őket, ha merték volna. így az állam igazi urai és valaha uralkodó családjai kihúzott tőrrel vártak. A hadsereg parancsnokai hívők voltak, és maximálisan fanatikusak, például Galerius és száz másik.

A szenátorok és tizedesek fő szórakozása a kételkedő irodalom volt. De mivel az udvarban éltek, azaz katonák között, úgy kellett hogy beszéljenek és az hivatalos véleményeket kellet hogy képviseljék, hogy ne kerüljenek veszélybe. Fokozatosan a rajongás klímája lett uralkodó a birodalomban. Emiatt maguk a filozófusok Euhemerussal élükön elkezdték kibékítő elméletek rendszereit kifejleszteni, egy racionalista államvallásét, melyben Juliánusz császár volt az egyik legerőteljesebb vezető szellem. Nincs értelme sokat dicsérni a pogány jámborságnak ezt az újjászületését, mert ennek volt a következménye a sok üldözés, mely mártírjainkat sújtotta. A tömegek, akiknek vallásos érzéseit megsértették az ateista szekták, idejüket erre fordították addig, amíg a felsőbb osztályok uralma alatt álltak. De ahogy a birodalom demokratikussá lett, és ezeknek az osztályoknak a büszkesége kisebb lett, a nép bosszút akart állni. De elkövették azt a hibát, hogy átvágták a keresztények torkát, akiket filozófusoknak néztek, és istentelenséggel vádolták őket.

Mekkora a különbség e között és a régebbi kor között! Az igazán kételkedő pogány Agrippa király volt, aki csupán kíváncsiságból akarta hallani Szent Pált.( Jelenések xxvi, 24, 28, 31.) Hallgatott rá, vitatkozott vele, és bolondnak tartotta, de nem is álmodott arról, hogy megbüntesse, mert másképpen gondolkozik, mint ő. Egy másik példa Tacitus, a történész, aki teljesen lenézte az új titkárokat, de szidta Nérót, mert az kegyetlenségében üldözte ezeket. Agrippa és Tacitus valódi hitetlenek voltak. Diokleciánusz olyan politikus volt, akit népe lármája irányított. Decius és Aurelian fanatikusak voltak, mint alattvalóik.

Aztán, amikor a római kormány kereszténnyé vált, mekkora feladat volt, a különböző népek átirányítása az egyház kebelére! Görögországban rettenetes csaták sorozata volt, az egyetemektől kezdve a kisvárosokban és falvakban. Az érsekeknek nehezükre esett a helyi Istenségek elűzése, így a győzelmet sokszor nem annyira az érvek hozták, mint az idő, a türelem és a diplomácia. A papság kénytelen volt a kegyes csalások használatára, és ötletességük kicserélte a fa, mezők és források isteneit a szentekkel mártírokkal és szent szüzekkel. Így a hódolat törés nélkül folytatódott; egy ideig a hamis eszményeket tisztelték, de legalább a helyes úton voltak. ... De miről is beszélek itt? Tényleg olyan bizonyosak lehetünk abban, hogy akár Franciaországban is nem lehetne olyan helyeket találni, ahol régi babonák emléke ma is nehézséget okoz az egyházközség papjának? A katolikus Britanniában a tizennyolcadik évszázadban egy püspök sokáig harcolt egy falu népével, akik ragaszkodtak egy kőszent imádásához. Hiába dobták a szentet a vízbe; a fanatikus csodálók mindig újra kihalászták, és végül egy gyalogos hadseregcsapatra volt szükség ahhoz, hogy darabokra törjék azt. Látjuk ebből, hogy a pogány hit sokáig élt, és még ma is él. Következtetésem ebből az, hogy nincs okunk arra, hogy azt higgyük, hogy Róma és Athén akár csak egy napig is vallás nélkül volt.

Azóta soha, sem a régi időkben, sem napjainkban egyetlen nemzet sem adta föl hitét mielőtt pontosan meg nem ismerte az újat, és lehetetlen arra következtetni, hogy a nemzetek vallástalansága okozta volna pusztulásukat.

Most megmutattam, hogy a fanatizmus , luxus és az erkölcsök romlása nem szükségszerűen jelentik a pusztulás erőit, és a vallástalanságnak nincs politikai szerepe. Ezek után megvitatjuk a rossz kormány befolyását, és egy egész fejezetet szentelünk ennek a témának.

III. Fejezet
iii. A kormányok viszonylagos érdemeinek nincs befolyása a nemzet élettartamára.

Ismerem feladatom nehézségét. Hogy egyáltalán vállalom érintésének kockázatát, furcsának tűnhet sok olvasóm szemében. Az emberek meg vannak győződve, és helyesen vannak meggyőződve arról, hogy a jó törvények jó végrehajtásának közvetlen és erőteljes befolyása van egy nép egészségére. És ez a meggyőződés olyan erős, hogy egy ilyen kormányt annak előfeltételének tekintik, hogy az emberi társadalom egyáltalán létezik. Itt tévednek.

Természetesen igazuk lennek, ha igaz lenne az, hogy a nemzetek csak a jólét állapotában létezhetnének; de tudjuk, hogy mint az egyes emberek esetén, hosszú idő eltelhet azzal, hogy a betegség csíráit hordozza, amely hirtelen veheti föl akut formáját. Ha a nemzetek mindig meghalnának szenvedései miatt, akkor egyetlen nemzet sem élné túl megjelenésének első pár évét, mert pontosan ezekben az években a legrosszabb irányításuk, a legrosszabbak a törvények és a legnagyobb a rendetlenség. De ebből a szempontból pontosan ellentétesek az emberi szervezettel. Az utóbbi legnagyobb ellensége, különösen gyerekkorában, az állandó betegségek sorozata, mielőtt még kifejlődött volna benne az ezekkel szembeni ellenállóképesség. A társadalmat az ilyen sorozat nem rázza meg igazán, és a történelem sok bizonyítékkal szolgál annak igazolására, hogy a politikai test képes hosszú és nagyon szörnyű és pusztító betegségek támadásának ellenállni, melynek legrosszabb formái a helytelen törvények vagy egy elnyomó vagy nemtörődöm kormányzat. (Az olvasó meg fogja érteni, hogy itt nem a szuverenitási központ politikai létéről beszélek, hanem a teljes társadalomról, vagy egy teljes civilizáció egy részéről. A II. fejezet elején tett megkülönböztetést kell itt is alkalmazni.)

Először meg kell kísérelnünk tisztázni, hogy miből áll egy "rossz kormány". Ez olyan betegség, melynek több formája létezik. Lehetetlen még csak föl is sorolni őket, mert végtelen számú különbség sokszorozza meg számukat a népek alkotmányában, és létezésük helyein és idejében. De ha ezeket a formákat négy fő csoportba osztjuk, akkor kevés változatot hagyunk ki.

1. A kormány rossz, ha idegen erő állítja föl. Athénnek volt ilyen kormánya a harminc zsarnok idején.; kisöpörték őket, és a nemzeti szellem, mely messze nem halt ki uralmuk alatt, keményebb formát vett föl.

2. A kormány rossz, ha megszálláson alapul, röviden és egyszerűen. A tizennegyedik században gyakorlatilag egész Franciaország Anglia járma alatt sínylődött. Nagyobbá lett, mint valaha, és a nagy csillogás útját kezdte járni. Kínát a mongolok hordái szállták meg és uralták; sikerült neki kiverésük a határokon kívülre, miután rendkívül meggyengítette életerejüket. Azóta Kína ismét szolgaságba került. De noha a mandzsuk több mint egy évszázadig függetlenek voltak, a mongolokhoz hasonló szenvedés előtt állnak, és hasonló gyöngeségi időszakot hagytak maguk mögött.

3. A kormány különösen rossz, ha létezésének alapelvét megrontják, és már nem működik olyan egészséges és életerős módon, mint eleinte. Ez volt a helyzet a spanyol királyság idején. Ez a hadi szellemen és a társadalmi béke elvén alapult. II. Fülöp uralkodásának vége felé elfelejtette eredetét és degenerálódni kezdett. Soha azelőtt nem volt olyan ország, ahol a vezetés elvei elavultabbak, ahol a vezetés erőtlenebb és hiteltelenebb lett volna, ahol az egyház szervezete annyira nyitott lett volna a kritika számára. Mezőgazdaság és ipar, mint minden más alacsony szintű lett, és szinte mindent iszap borított, ahol a nemzet süllyedt. ... De meghalt Spanyolország? Egyáltalán nem. Az ország, mely olyan sok kétségbeesettnek példát mutatott az ellenállásra és saját karunk erejére; és e pillanatban talán éppen Spanyolország az a modern államok közül, ahol a nemzeti érzés a legerősebb.

4. Végül is, a kormány akkor rossz, ha intézményei természete miatt ellentmondásos képet nyújt az államhatalom és a tömegek között, vagy a társadalom egyes csoportjai között. Így a középkorban látjuk, hogy Anglia és Franciaország királyai harcot folytattak hűbéruraikkal, és a parasztok uraik nyakának estek. Németországban is az új szabadság első hatása a huszita háborúk, az anabaptisták és más szekták harcai voltak. Kevéssel azelőtt Olaszország nagy aggodalomban volt a főhatalom megoszlása miatt, és a császár a pápa, a nemesek, a városi közösségek közti véleménykülönbségek miatt, hogy a tömegek, akik nem tudták, ki parancsol nekik, végül senkinek sem engedelmeskedtek. Tönkrement emiatt a társadalom? Egyáltalán nem. Civilizációja soha nem volt ragyogóbb, ipara termelékenyebb, külföldi befolyása vitathatatlanabb.

El tudom hinni, hogy néha, ezek között a folyamok között egy-egy bölcs és hatalmas törvényhozó jelent meg, aki napsugarat jelentett, és a kormányzott nemzet javára fényt hozott. A fény csak rövid ideig volt látható. Ahogy hiánya nem okozott halált, úgy jelenléte sem hozott életet. Ehhez a jómódnak gyakorinak kellett lennie és hosszantartónak. De a tehetséges hercegek ritkák voltak akkor, és minden korban ritkák. A legjobbakat közülük is csepülik, és a legboldogabb képek is tele vannak árnyékokkal. Minden idők történészei III. Vilmos király idejét mint Anglia gazdagodásának idejét tartják számon? Mindannyian feltétel nélkül csodálják XIV. Lajost, a nagyot? Ellenkezőleg: a kritikusok helyükön vannak, és nyilaik tudják, hogy hogyan találjanak vesébe. De mégis, egészében tekintve ezek történelmünk és szomszédunk történelmének leggyümölcsözőbb és legjobban irányított szakaszai.

A jó kormányok olyan ritkák az idők során, és ha uralmon is vannak, a kritika sorvasztja őket. A politika tudomány, amely minden tudományok legmagasabbika és legbonyolultabbja annyira összemérhetetlen az ember gyöngeségével, hogy nem állíthatjuk biztosan, hogy a nemzetek szenvednek kormányuk rosszasága miatt. Hála Istennek, megvan az erejük ahhoz, hogy hozzászokjanak szenvedéseikhez, amely legrosszabb formájában is végtelenül jobb az anarchiánál. A történelem legfelületesebb tanulmányozása elég arra, hogy megmutassa, hogy noha a pillanatnyilag uralkodó kormány igen rossz, és kiszívja a nép erejét, gyakran jobb, mint sok előtte uralkodó kormány.

IV. fejezet
iv. A "degeneráció" szó jelentése; a faji elemek keveredése; hogy jönnek létre és tűnnek el a társadalmak.

Mindazonáltal keveset értett meg az előző oldalak szelleméből, aki azokból azt a következtetést vonja le, hogy nem tulajdonítok jelentőséget a társadalmi szerveknek, és hogy számomra egy rossz kormány, fanatizmus és vallástalanság jelentéktelen dolgok. Ellenkezőleg, egyetértek azzal a szokásos véleménnyel, hogy az kritizálásra méltó dolog, ha ezek a fajta betegségek fokozatosan aláássák a társadalmat, és hogy a törődés és gondoskodás nem elvesztegetett idő, ha ezekre megoldást segít találni. Én csak hozzáadtam ehhez, hogy ha az egyenetlenségnek ezek a mérges virágai nincsenek beoltva a pusztítás erős mérgével, ha nem még szörnyűbb egy rejtett betegség következményei, akkor megnyugodhatunk, hogy pusztításuk nem lesz végzetes, és egy idő után megszűnik a szenvedés, és a társadalom kigyógyul ebből a bajból, talán még erősebb is lesz utána és visszaszerzi fiatalos energiáját.

A példák, melyeket hoztam, nekem meggyőzőeknek tűnnek, noha számuk lehet hogy végtelenül nagy. Ilyen okoskodás alapján mint ez, az emberek átlagos véleménye végül is ösztönösen a megsejtett igazságot fogja tartalmazni. Ködösen látják, hogy nem szabad tisztán származott okoknak olyan jelentőséget tulajdonítani, és hogy a népek létrejöttének és eltűnésének okát máshol kell keresnünk, és mélyebb forrásból kell hozni azokat. Az emberek elkezdtek a társadalom mélyebb szerkezetébe nézni, mely önmagában eléggé távol van az egészség és betegség körülményeitől. Késznek mutatták magukat arra, hogy beismerjék, hogy egyetlen külső körülmény sem képes egy társadalom halálát okozni, ameddig bizonyos pusztító elvek, melyek tőle függenek, az ő méhében születtek, és az ő belsejéből éltek nem érték el teljes érettségi állapotukat. Másfelől, amikor ez a pusztító elv létrejött, a társadalom már bizonyos fokig halálra volt ítélve, noha nagyszerű kormánya volt - éppen úgy, ahogy egy kölcsönvett ló meghal a betonúton.

Elismerem, nagy lépést tettünk előre, amikor a kérdést ebből a szempontból vizsgáltuk meg, ami valahogy sokkal filozofikusabb volt, mint az előbbi megközelítés. Bichat /az ünnepelt orvos és anatómia könyvek szerzője, (1771-1802)/, mint tudjuk, nem kereste a létezés nagy rejtélyének titkát, amikor az embert kívülről tanulmányozta; látta, hogy a rejtvény megoldása belül van. Azok, akik ugyanezt a módszert követték tárgyunkban, azok jártak azon az egyetlen úton, amely fölfedezésekhez vezetett.

Sajnos, ez a kitűnő ötletük csak ösztönös keresés eredménye volt. Ennek logikai vonatkozásai nem vezettek messzire, és az első nehézség nagyon összerázta. "Igen", mondták, "a pusztítás oka a társadalom szerveinek létfontosságú részei között van: de mi ez az ok?". "Degeneráció", volt a válasz; "a nemzetek meghalnak, ha alkotó elemeik degenerálódnak." A válasz kitűnő volt a szófejtést tekintve és másképpen is. Még csak "a nemzet degenerálódott" kifejezéshez kellett jelentést rendelni. Ezen a sziklán feneklettek meg. Azt mondták, hogy egy degenerált nép "rossz kormánnyal, a gazdagságot rosszul használó, fanatizmus vagy vallástalanság által sújtott nép, mely elvesztette jellegét, melyek az elődök érdemeiből tevődtek össze." Milyen csapda van ebben! Ezek szerint egy nép helyi betegségekben hal meg mert degenerálódik, és azért degenerálódott, mert meghal. Ez az önmagába visszatérő érvelés csak azt bizonyítja, hogy a társadalom anatómiájának tudománya gyerekcipőkben jár. Teljesen egyetértek abban, hogy a társadalmak azért halnak meg, mert degenerálódnak, nem más okokból.

Ez az a rossz föltétel, mely teljesen lehetetlenné teszi számukra, hogy ellenálljanak a katasztrófák ütéseinek, melyek elérik őket. Ha nem tudják többé kiállni a rossz sors csapásait, és nincs erejük arra, hogy fölemeljék fejüket, mikor az istencsapás elmúlt, akkor a nemzet haláltusájának fölséges látványa tárul elénk. Azért hal meg, mert nincs meg az az ereje, mellyel az élet csatáit vívta; egy szóval, mert degenerálódott. Ismétlem, a szó kitűnő; de jobban el kell magyaráznunk, és egyértelmű jelentést kell hozzárendelnünk. Hogyan és miért veszti el a nemzet erejét? Hogy degenerálódik? Ezekre a kérdésekre kell megkísérelnünk válaszolni. A jelen időig az emberek megelégedtek azzal, ha a szót megtaláltak, anélkül, hogy fölfedték volna a mögötte rejlő realitást. Én most ezt akarom megtenni a következőkben.

A degenerált szó, ha emberekre alkalmazzák, azt jelenti (és azt kell jelentenie), hogy az embereknek nincs már meg az a belső erejük, mint ami régebben megvolt, mert már nem ugyanaz a vér folyik ereikben, az állandó korcsosodás fokozatosan befolyásolta a vér minőségét. Más szavakkal kifejezve, a nemzet még alapítói nevét viseli, de ez a név már nem ugyanazt a fajt jelenti; ténylegesen a dekadens idők embere, ahogy a degenerált embereket helyesen nevezik, fajilag különbözik a nagy idők hőseitől. Egyetértek azzal, hogy még valamit hordoz azok lényegéből; de minél inkább degenerálódik, annál hangsúlyozottabb lesz ez a "valami". A különféle elemek, melyek ezentúl dominálnak benne, másféle nemzetiségűvé teszik őt, egy nagyon eredeti nemzetiségűvé, ez kétségtelen, de az ilyen eredetiség nem irigylésre méltó. ő azoknak már csak nagyon távoli sarja, akiket őseinek nevez. ő, és a körülötte levő civilizáció biztosan meg fognak halni azon a napon, amikor az ősi faji egység fölbomlik és az idegen elemek befolyása alá kerül, azaz alapvető alapelemeinek minősége már nem elegendő arra, hogy akcióba lépjen. Természetesen nem tűnik el teljesen, de gyakorlatilag úgy le lesz verve, hogy erejét az idővel mind kevesebbnek és kevesebbnek érzi. Ezen a ponton jelennek meg a degeneráció többi jelei is, és a folyamatot lezártnak tekinthetjük.

Ha sikerül bebizonyítanom ezt a tételt, akkor jelentést fogok rendelni a degeneráció szóhoz. Ha megmutatom, hogy hogyan változik egy nemzet alapvető minősége, akkor eltolom a felelősséget dekadenciája miatt, amely így kevésbé lesz szégyellnivaló, mert súlya már nem a fiakon, hanem az unokaöcsökön nyugszik, aztán az unokatestvéreken, aztán az oldalági rokonokon, akik többé kevésbé már eltűntek. És mikor nagy emberek példáján mutattam meg, hogy haláluk pillanatában csak nagyon csekély mértékben közös vérük az alapítókéval, akiknek örökébe léptek, akkor ezzel elég világosan elmagyaráztam, hogy hogyan zuhanhatnak le a kultúrák - az ok az, hogy már nincsenek ugyanazokban a kezekben. Ugyanekkor érinteni fogok egy sokkal veszélyesebb problémát, mint amelyet az eddigi fejezetekben próbáltam megoldani. Ez a probléma a következő: "Vannak-e komoly és alapvető különbségek az emberi fajok között? Föl lehet becsülni ezeket a különbségeket?"

Először érvek sorát fogom kifejleszteni az első pontot illetően; ezek majd közvetetten eldöntik a másodikat is. Hogy eszméimet világosabb és könnyebben érthető formába öntsem, a nemzetet egy emberi testtel hasonlítom össze, amelynek részei az orvosok szerint állandóan megújulnak. Szakadatlan változáson megy át, és pár év után szinte minden része ki van cserélve. Így egy öreg emberben nincsenek nyomai középkori énjének, a felnőttben a fiatalkori énnek, a fiatalban a gyerekkori énnek. A személy azonossága mindezekben a stádiumokban tisztán a belső és külső formák egymást követéséből jön, mindegyik tökéletlen másolata az utóbbinak. Egy különbséget el akarok ismerni a nemzet és az egyén teste között: az előbbi nem őrzi meg a "formák" kérdését, mert ezek szétfoszlanak és hihetetlenül gyorsan eltűnnek. Egy népet, vagy inkább egy törzset olyan pillanatban veszek, amikor életösztöne indíttatja arra, hogy törvényeket hozzon és szerepet kezdjen játszani a világban. Az a tény hogy ereje és akarata növekedett, elkerülhetetlenül kapcsolatba hozza más hasonló szervezetekkel, és háborúval vagy békés eszközökkel magába olvasztja őket.

Nem minden emberi család éri el ezt az első lépcsőfokot; de ezt a lépést minden törzsnek meg kell tennie, ha a nemzetek sorába akar emelkedni. Akkor is, ha csak egy bizonyos számú törzs, melyek talán nincsenek is a civilizáció legelső fokain, ment át ezen a fokozaton, nem tudjuk ezt általános szabálynak tekinteni.

Valóban, az emberi fajnak nagyon nagy nehézséget okoz az, hogy túllépje a szervezettség első kezdetleges fokát; csak azok a törzsek képesek átlépni a komplikáltabb állapotba, amelynek adottságai kitűnőek. Ennek aláfestésére idézem, hogy ma nagyszámú közösség létezik a Földön. Ezek az elmaradott törzsek, különösen a polinéziai négerek, a szamojédok és mások messze északon, az afrikai fajok többsége soha nem volt képes lerázni tehetetlenségét. Egymás mellett élnek, egymástól teljesen függve. Az erősebb lemészárolja a gyöngébbet, a gyöngébb megpróbál olyan messzire kerülni az erősebbtől, amennyire csak lehetséges. Ez összefoglalja ezeknek a miniatűr társadalmaknak a politikai eszméit, melyek tökéletlen állapotban éltek, képtelenek javulásra, mint maga az emberi faj. Elmondhatjuk, hogy ezek a nyomorult vademberek a Föld lakosságának nagyon kis részét teszik ki. Lehet, de nekünk figyelembe kell vennünk minden hasonló népet, mely élt és eltűnt. Számuk nem becsülhető, és biztosan magába foglalja a tisztán sárga és fekete fajok nagy többségét.

Ez esetben be kell vallanunk, hogy az emberi lények nagy többsége számára mindig lehetetlen volt, és az is marad az első lépés megtétele a civilizáció irányába. Ha megfontoljuk, hogy ezek a népek a Föld felületén szétoszlanak és a legkülönfélébb éghajlati és környezeti viszonyok között élnek, a trópusi, a mérsékelt és a sarki zónákban, tavaknál, tengerek mellett, folyóknál, erdők belsejében, füves mezőkön és terméktelen sivatagokban, azt a következtetést kell levonnunk, hogy az emberiségnek ez a része, melyet saját természete bénít meg, és emiatt képtelen megtenni az első lépést a civilizáció irányába, mert nem tudja áthidalni természetes undorát, melyet emberek és állatok egyaránt éreznek a vérkeveredés iránt.

Hagyjuk el a törzseket, melyek képtelenek a civilizációra egyfelől, és fölfelé utazásunk során eljutunk azokhoz, akik megértik, hogy ha növelni akarják erejüket és gazdagságukat, kényszerítve lesznek arra, háborúval vagy békés eszközökkel, hogy szomszédaikat befolyásuk alá vonják. A háború kétségtelenül az egyszerűbb mód erre. Tehát háborúzni fognak. De ha vége van a csatának, és a pusztítási vágy kielégült, megmarad néhány hadifogoly; ezekből rabszolgák lesznek, és a rabszolgák uraiknak dolgoznak. Hirtelen kialakulnak az osztálykülönbségek és az ipar; a törzsből kis nép lett. Ez a civilizáció felé vezető út egy szakasza, és nem minden törzs járja szükségszerűen végig, mely elérte azt; sokan megmaradnak ebben az állapotban, derűs tespedésben.

De vannak mások, akik képzelőereje nagyobb és energikusabbak, akik eszméi tovább mennek a puszta rablóénál. Ezek nagy területet hódítanak meg, és tulajdonosi jogot támasztanak nemcsak a terület lakóira, hanem magára a területre is. Ebben a pillanatban létrejött a nemzet. A két faj gyakran hosszabb ideig él egymás mellett keveredés nélkül, de pótolhatatlanná válnak egymás számára mint munkaközösség, és apránként megjön az érdeklődés, ahogy a büszkeség és a hódítási láz alábbhagy, ahogy az alul lévők fokozatosan kezdik megközelíteni uraik szintjét, míg uraiknak ezer okuk van arra, hogy megengedjék sőt támogassák a vérkeveredés folyamatát, és a két faj, mely különálló törzsek szövetségéből áll, egyre inkább egy egésszé válik.

Az elszigeteltség eszméje olyan mélyen be van itatva az emberi fajba, hogy azok is, akik elérték a kereszteződésnek ezt az előrehaladott állapotát, sok esetben elutasítják azt, hogy tovább lépjenek. Van néhány nép, melyekről tudjuk, hogy kevert eredetűek, de akik nagymértékben ragaszkodnak eredeti törzsükhöz. Például az arabok, nemcsak a szemita faj különböző ágait alkotják; ők Sém ás Hám családjához tartoznak, nem említve a sok helyi ágat, melyek beleolvadtak ebbe a törzsbe. Ettől függetlenül, a törzshöz való tartozásuk nemzeti jellemük egyik legfeltűnőbb vonása és politikai történelmüké is. Spanyolországból való kiűzésük előfeltétele nemcsak ottani hatalmuk széttörése volt, hanem nagymértékben a tény, hogy állandóan kisebb, egymással ellentétben álló csoportokra osztották őket, akik egymás között harcoltak előléptetésükért a Valenciai, Toledói, Kordovai, és Grenadai udvarnál.

Az arab törzsek ragaszkodása faji egységükhöz nagyon érdekes fényt vet rájuk. Egy utazó (azt hiszem M. Fulgence Fresnel), azt mondja Djiddahban, ahol nagyon laza az erkölcs, hogy ugyanaz a beduin lány, aki fillérekért adja el kegyeit, megbecstelenítettnek véli magát, ha egy török vagy európai, akinek ideiglenesen odaadja magát, házasságot ígér neki.

Ugyanezt mondhatjuk el az ilyen népek többségéről. Továbbá, ha a törzsi kapcsolat megszűnik, akkor a nemzeti érzés lép előtérbe, és ugyanolyan erővel hat, és egy vallási közösség nem elég ennek megszüntetésére. Ez az eset az arabok, törökök, perzsák és zsidók között, a párszik és a hinduk, a szíriai nesztoriaiak és a kurdok esetében. Megtaláljuk az európai Törökországban is, és nyomait látjuk Magyarországon a magyarok között, a szászok és wallachok és a horvátok között is. Saját szememmel láttam Franciaország bizonyos részein, ahol a fajok jobban vannak keverve, mint bárhol másutt, hogy léteznek kis közösségek, akik nem házasodnak falujukon kívül.

Úgy gondolom, igazam van, ha azt következtetem ezekből a példákból, melyek minden korra és országra igazak, sajátunkat is beleértve, hogy az emberi faj minden ága titkosan viszolyog a vérkeveredéstől, és ez a viszolygás sok esetben legyőzhetetlen, más esetben kis mértékben áthidalható.

Azok is, akik teljesen lerázták magukról ennek az eszmének a kötelékeit, nem tudnak megszabadulni annak utolsó maradványaitól. De az ilyen népek csak saját fajunk részei, akik civilizálhatóak.

Az emberiség két törvényt tisztel, az egyik az elutasításé, a másik a vonzásé. Ezek különböző erővel hatnak a különböző népekre. Az elsőt csak azok a fajok tisztelik teljes mértékben, amelyek soha nem lépnek túl a faji élet szintjén, míg a második ezzel szemben abszolútabb érvényű, mert az ezt követő faji egységek fejlődőképesebbek.

Különösen itt kell konkrétabbá válnom. Épp most említettem az embrió állapotban levő nép példáját, melynek állapota olyan, mint egy családé, melyeknek megvan a képességük arra, hogy nemzetté váljanak. Föltéve, hogy nemzetté lettek, a történelem nem mondja meg, hogy mely elemei voltak része az eredeti csoportnak. csak annyit tudunk, hogy ezek az elemek képesek voltak a bekövetkezett változás keresztülvitelére. Most, hogy megnőtt, két lehetősége van. Az egyik vagy másik végzet elkerülhetetlen. Vagy hódítani fog, vagy meghódítják.

Adjuk neki a jobb részt, és tegyük fel, hogy hódítani fog. Ugyanakkor szervezni és civilizálni is fog. Nem fogja bejárni saját területeit, ott haszontalan tüzet és mészárlást rendezve. Az emlékek, szokások és intézetek szentek lesznek szemében. Azt fogja megváltoztatni, melynek változtatása hasznos, és ezt valami jobbal fogja helyettesíteni. A gyöngeség erő lesz kezeiben. Úgy fog viselkedik az írás szavai szerint, hogy nagyobbnak fog tűnni az emberek szemében. Nem tudom, hogy az olvasó találkozott-e már ezzel a gondolattal; de a kép, melyet mutatok - és amely bizonyos fokig azonos a hinduk, az egyiptomiak, a perzsák és a macedónok képével - két okból tűnik ki szememben. Az első az, hogy a nemzet, melynek hiányzik energiája és ereje, hirtelen új és jobb jövő elé néz - erősebb uraiéba, akiknek kezébe esett; ez volt az eset az angolszászokkal, mikor a normannok leigázták őket.

A második tény az, hogy egy kiszemelt faj, egy önálló nép, általában erős hajlammal a vérkeveredésre, ezentúl szoros kapcsolatba kerül egy alacsonyabbrendű fajjal, melynek alacsonyabbrendűségét nemcsak védekezése mutatja, hanem azon tulajdonságok hiánya, melyek láthatóak hódítóinál. Attól a naptól fogva, amikor a hódítás befejeződött és az egybeolvadás kezdődik el, jelentős változás történik az urak vérével. Ha más befolyás nem működött, akkor pár év múlva, melyek száma az eredeti fajhoz tartozó emberek számától függ, új faj áll elő, mely kevésbé jó minőségű, mint őseinek jobbika, de még eléggé erős. Különös minőséget fejlesztett ki a tényleges keverékből, és ismeretlen a közösségek számára, melyekből származik. De az eset általában nem ilyen egyszerű, és a vér keveredése nem határolódik le a két alkotó népre. A birodalom, melyet éppen elképzeltem, erős, és ereje ellenőrzi szomszédait. Fölteszem, hogy lesznek új hódítások is. és mindig, új, friss vér fog keveredni a fő ágba. Ennélfogva a nemzet nő, háború vagy szerződések útján, és faji jellege egyre jobban változik. Gazdag, kereskedő fajta és civilizált. Más népek igényei és szórakozásai bőségesen kielégíthetőek fővárosában; nagy városai és kikötői, sokféle vonzóereje sok idegent vonz oda letelepedésre. Rövid időn belül azt mondhatjuk, hogy a kasztok elválása váltja föl a fajok eredeti szétválását.

Hajlandó vagyok beismerni, hogy azt a népet, melyről beszélek, erősítik vallásának tanai, és ezek szörnyű büntetéseket helyez kilátásba az engedetleneknek. De amióta a nép civilizálódott, jelleme lágy és toleráns, még vallása semmibe vételét illetően is. Jóslatai hiába fognak beszélni; lesznek születések a kaszton kívül is, minden nap új szétválasztások születnek, új osztályozásokat léptetnek életbe. A társadalmi fokozatok száma megnő, és szinte lehetetlen lesz tudni, hogy valaki hol van, az alosztályok végtelen számában, melyek megyéről megyére változnak, járásról járásra, faluról falura. A helyzet olyan lesz, mint a hindu országokban. De csak a brahman ragaszkodik annyira a különválás elveihez; az civilizált idegenek soha nem tették vállukra ezeket a bénító béklyókat, vagy már régen lerázták őket.

Minden olyan államban, melyek kulturálisan előre vannak, a folyamatot egy percig sem ellenőrizték azok a szigorú csoportok, melyek közé az Aryavarta törvényhozói tartoznak, hogy Manu törvényeit összeegyeztessék az események ellenállhatatlan sodrával. Minden más helyen, ahol tényleg fönnálltak a kasztok, ezek abban a pillanatban megszűntek létezni, amikor annak az esélye, hogy valaki gazdag legyen és híressé váljon találmánya vagy társadalmi tehetsége miatt, megnyílt az egész világ számára, eredetétől függetlenül. De ugyanettől a naptól kezdve az eredetileg aktív, hódító és civilizáló nemzet elkezdett eltűnni. Vére elkeveredett a meghódítottakéval, melyek azt saját vérükbe oltották.

Általában, a hódító nép sokkal kisebb számú, mint a meghódított, míg, másfelől, bizonyos fajok hatalmas területeken terjedtek el, mint pl. a kelták és a szlávok. Ez a hódító fajok eltűnésének másik oka. Újra, nagyobb aktivitásuk és nagyobb személyes részvételük az állam ügyeiben vezetővé teszi őket a csaták, száműzések vagy forradalmak idején. Így civilizációs zsenialitásuk összehozza őket azokkal az elemekkel, melyek fölszívják őket; áldozatai lesznek saját eredeti nagyságuknak és másodlagos okoknak, melyek egyesülnek elpusztításukra.

Eléggé nyilvánvaló, hogy az eltűnésükhöz szükséges idő nagyon változó, a körülményektől függően. De végül is eljön, és mindenütt eléggé befejeződése előtt áll, hosszú idővel a civilizáció vége előtt, melyet a győzelmes fajnak kellene életben tartania. Egy nép gyakran tovább él és dolgozik, még ereje is nő, miután az életét kialakító erő és dicsőség már megszűnt létezni. Ellentmond ez a fentieknek? Egyáltalán nem. Egy ideig a civilizáló faj vére fokozatosan keveredett a meghódítottakéval vagy magukhoz csatoltakéval, az általuk adott eredeti impulzus még létezik. Az intézmények, melyeket a halott mester alakított ki, a törvények, melyeket hozott, a szokások, melyeket bevezetett, mindezek élnek utána is. Kétségtelenül, a szokások, törvények és intézmények elfelejtették időközben a szellemet, mely fiatalságokban formálta őket; túlélik a dicstelenebb kort is, ha erőtlenül és romlottan is; de árnyaik megmaradnak, az épület áll, a testnek úgy tűnik, hogy lelke van, a sápadt szellem mozog. Ha az eredeti impulzus kiadta erejét, kimondták az utolsó szót. Semmi nem marad meg - a civilizáció kihal.

Tudom, hogy most minden adatom megvan ahhoz, hogy megbirkózzam a nemzetek életének és halálának problémájával, és azt mondhatom, hogy a népek soha nem halnak meg, ha ugyanazok a nemzeti elemek alkotják őket. Ha Dáriusz birodalmában az Arbelai csata idején perzsák harcoltak volna, azaz igazi árják; ha a késői római birodalom szenátusát és hadseregét ugyanazok adták volna, akik Fábián idején adták, akkor a birodalom soha nem ért volna véget. Amíg megtartották vérük tisztaságát, a perzsák és rómaiak éltek és uralkodtak volna. Hosszú távon azt mondhatjuk, hogy lehet, hogy egy még ellenállhatatlanabb hódító, mint maguk, megjelenhetett volna a színen; és akkor meghaltak volna annak támadásától, vagy hosszú csaták sorozatában, vagy egyetlen csata elvesztése után. Igen, egy állam így is összeomolhat, de nem egy civilizáció vagy egy társadalmi szervezet. A hódítás és a vereség csak sötét felhők, melyek egy ideig elfedik az eget és aztán eltűnnek. Sok példával lehet ezt igazolni.

A modern időkben kétszer hódították meg a kínaiakat. ők mindig arra kényszerítették a hódítót, hogy illeszkedjen hozzájuk és vegye át szokásaikat, sokat adtak és szinte semmit sem kaptak érte cserébe. Kiűzték az első megszállót és idővel ugyanezt teszik a másodikkal is.

Az angolok India urai, és mégis szinte nincs erkölcsük, melyet a meghódítottak fölé tartanak. őket befolyásolja sok módon a helyi civilizáció, és nem sikerülhet nekik eszméik ráerőszakolása egy népre, mely fél hódítóitól, de csak testileg van nekik alávetve. Lelkük egyenes, és gondolataik távol állnak tőlük. A hindu faj erősebb annál, ami ma uralja azt, és civilizációja nem engedelmeskedik annak a törvénynek, mely a csatát az erősebbnek adja. Külsőségek, királyságok és birodalmak változnak és változni is fognak; de alapjaik, melyeken nyugszanak, és amelyből származnak, nem változik velük szükségszerűen. Noha Hyderabad, Lahore, és Delhi már nem fővárosok, a hindu társadalom tovább él. El fog jönni az a pillanat, amikor India újra föl fog éledni, ahogy magánúton már föléledt saját törvényei szerint. és vagy a ma élő fajok, vagy egy ezekből előállott keverék útján a szó teljes értelmében politikai személyiség lesz.

A háború veszélye nem tudja a népek életét összerombolni. Maximum egy ideig lenyomja életüket, és bizonyos módon megnyesi kívülről látható pompájukat. Ameddig a vér és a nemzet intézményei eléggé létezőek ahhoz, hogy meggyőzzék az eredeti fajt a nemzet létezik. Ha a hódítónak, mint Kína esetében tisztán anyagi szinten nagyobb az ereje, mint a sajátmagának; ha mint a hinduk, hosszú és fáradságos türelmi csatát vív egy nemzet ellen, mint az angolok ellen, mely minden pontban fölötte áll; mindkét esetben saját végzetébe vetett hite hozza a vigaszt és megszabadul. De ha mint a görögök és rómaiak a késői birodalomban, ha teljesen elvesztik az alkotók vérét, és a vérhez kapcsolódó erényeket, akkor vereségük napja lesz egyben haláluk napja is. Fölhasználták azt az időt, melyet az ég adott nekik születésük óta, mert teljesen megváltozott fajuk, és fajukkal természetük is. Ezért degenerálódott.

A megelőző bekezdés láttán a bosszantó kérdést megoldottnak kell tekintenünk, mely azt kérdi, hogy mi történt volna, ha a karthágóiaké lett volna a győzelem és ők lettek volna Olaszország urai. ők a föníciai fajhoz tartoznak, melynek polgári erényei csekélyebbek Scipio katonáéinál, a Zamai csata nem változtatott volna sorsukon. Ha övék lett volna aznap a szerencse, a rómaiak másnap visszaütöttek volna. vagy összekeveredtek volna a római néppel, éppen úgy, mint ahogy ez a vereség után történt. A végeredmény mindkét esetben pontosan ugyanaz lett volna. A kultúrák végzete nem a véletlen műve. Nem függ attól, hogy fej vagy írás lesz-e az eredmény. A szablya csak férfiakat öl meg; és a legrettenthetetlenebb, harcias és sikeres népek sincs más, mint bátorság szívében, haditudomány elméjükben és a győzelem babérkoszorúja kezükben, másra sem gondolva, mint a csatára, és mindig tanulnak és tanulnak, sokat, azoktól, akiket legyőztek, hogy hogyan kell élni béke idején. Ázsia kelta és nomád hordáinak évkönyvei sem szólnak másról, mint ilyen gondolatokról.

Megadtam a degeneráció szó jelentését. és így képes voltam a nemzet életképességének problémáját vizsgálni. A következőkben azt kell bebizonyítanom az érthetőség kedvéért, és ezt egy puszta elmélettel kell bevezetnem; mégpedig azzal, hogy az emberi fajok viszonylagos értéke között ténylegesen különbség van. Ha ezt bebizonyítom, annak jelentős következményei vannak, és széles teret fedek le vele. De először le kell fektetnem a tényeket és érveket, amelyek képesek egy ekkora épület hordására. És az alap nem lehet túl széles. A kérdés, mellyel eddig foglalkoztam, csak a templom bejárata volt.

V. Fejezet
v. A faji egyenlőtlenséget nem intézmények okozzák.

Egy eredeti tiszta indulás és a különféle fajok közötti egyenlőtlenség a Földön a legrégebbi és legszélesebb körben elterjedt vélemény. Ezen nem kell meglepődnünk, ha meggondoljuk a primitív törzsek és közösségek elszigeteltségét, és hogy a régi időkben hogyan bújtak be saját csigaházukba. Nagy részük soha nem lépett ki ebből az állapotból. A modern időktől eltekintve, ez az eszme volt a kormány szinte minden elvének alapja. Minden ember, nagy vagy kicsi, az egyenlőtlenséget tette fő politikai jelszavává. Ez minden kasztrendszer, minden nemesség és arisztokrácia alapelve, ha az a születés jogán alapul. Az elsőszülöttségi törvény, amely az elsőszülött és az ő gyerekei előjogát garantálja, csak ugyanennek az elvnek a következménye. Ezzel együtt jár az idegenek iránti ellenszenv és az a fölsőbbrendűség, amelyre minden nép igényt tart szomszédaival szemben.

Amikor az elszigetelt csoportok keveredni kezdtek, és egy néppé váltak, naggyá és civilizálttá lettek, és egymást előnyösebb fényben kezdték látni, és az egyik hasznosnak kezdte látni a másikat. Ekkor, és csakis ekkor látjuk az egyenlőtlenség abszolút elvét, és ennélfogva a fajok kölcsönös ellenségességét kétségbe vonták és aláaknázták. Végül, ha a polgárok többségének ereiben kevert vér folyik, akkor fölemelkednek az általános és abszolút igazság szintjére, mely csak számukra igaz, és kötelességének érzik kimondani azt, hogy minden ember egyenlő. Közmondásos módon gyűlölni kezdik az elnyomást, a törvényes gyűlöletet a hatalommal való visszaélés ellen. Ennek a kasztnak minden tagjának csúnya árnyak vannak emlékezetében a fajokról, melyek valaha uralkodók voltak, és amelyeknek mindig igazuk volt (mert ilyen a világ), hogy igazoljanak valamennyire sok vádat, melyeket ellenük hoztak valaha föl. A zsarnokság elleni nyilatkozattal indulva az emberek tagadják a fölsőbbrendűség természetes okait, melyek ellen szónokolnak. A zsarnok hatalmát nemcsak rosszul használja, hanem bitorolja. Elég helytelenül elutasítják annak elismerését, hogy bizonyos minőségeket egy bizonyos alapfaj kizárólagos jelleggel örököl. Valójában minél sokfélébbek az elemek, amelyből egy nép áll, annál szívesebben állítja, hogy a különféle jótulajdonságok bizonyos fokon az emberi faj minden részében benne vannak, kivétel nélkül. Ez az elmélet alig alkalmazható magukra ezekre a kevert filozófusokra; de ők kiterjesztik ezt minden volt és minden jövő nemzedékre, mely valaha is a Földön lesz. Egy nap szempontjaik hasonlóvá válnak azokhoz a szavakhoz melyeket Aeolus mondott el valaha, s melyekben olyan sok vihar van:

Minden ember testvér

A bátor lélek parancsol, nem engedelmeskedik
A hatalom, mint a puszta dögvész, mindent bemocskol, amihez hozzáér.
És az engedelmesség minden zsenialitás, bátorság, szabadság és igazság megrontója
Rabszolgát csinál az emberekből és az emberiségből a gépesített automatizmus
Shelley: "Mab királynő"

Ez politikai axióma. Szeretné hallani azt annak tudományos formájában? "Minden ember" mondják az emberek egyenlőségének védői "ugyanolyan szellemi erővel bír, ugyanolyan értékű, ugyanaz az iránytűje." Lehet hogy nem pontosan ezek a szavaik, de ezt jelenti, amit mondanak. Ezek szerint egy huron indián fejletlen agya fejletlen formában ugyanazzal a szellemi képességekkel bír, mint egy angolé vagy franciáé! Akkor az idők folyamán miért nem fedezték föl a nyomtatást vagy a gőzgépet? Igazolna, ha megkérdezném huronunkat, hogy miért, ha egyenlő ez európaiakkal, törzse soha nem hozott létre egy Nagy Károlyt vagy egy Júliusz Cézárt, és énekeseik és sámánjaik, megmagyarázhatatlan okokból miért nem váltak Homéroszokká vagy Galénusokká. Azt a nehézséget általában egy áldott frázissal válaszolják meg: "A környezet uraló befolyása miatt." Eszerint az elmélet szerint egy sziget nem fogja látni ugyanazokat a csodákat, mint a szárazföld, ugyanaz a nép különböző lesz, ha északon lakik, mintha délen, az erdők nem engedik meg ugyanazt a fejlődést, mint egy szabad mezőkkel bíró ország. És még mi? Egy mocsár nyirkossága olyan civilizációt alkot, melyet a Szahara szárazsága szükségszerűen megfojt! De bármilyen ötletes is ez a kis feltételezés, a tények bizonyítékai ellenük szólnak. A szél és eső, a hideg és meleg, a terméktelenség és a gyümölcsözőség ellenére a világ mindenütt látott civilizációt és barbarizmust virágozni, egyiket a másik után ugyanazon a helyen. Az állatias fellahot ugyanaz a nap cserzi, amely a memphisi papot pörkölte. A berlini professzor ugyanolyan zord éghajlat alatt oktat, mint ami egy műveletlen finn vadembernek nyújt otthont.

Az érdekes pont ott van, hogy az egyenlőség elmélete, amelyet az emberek többsége vall és amely annyira áthatolt intézményeinken, nem elég erős ahhoz, hogy áttörje a neki ellentmondó tények falát, és azok, akik meg vannak győződve igazáról, minden nap annak ellenkezőjének adják meg a tiszteletet. Soha senki nem mondott annak ellent, hogy nagy különbségek vannak a nemzetek között, és egy ember szabályosan beszéde naiv logikátlansággal bizonyítja ezt a tényt. Ha ez csak más idők egyféle gyakorlatát utánozza, amelyek nem kevésbé voltak ugyanarról meggyőződve, mint mi, - és ugyanabból az okból - a fajok abszolút egyenlőségéről.

Míg ragaszkodunk a liberális dogmához az emberek testvér voltáról, minden nemzetnek sikerült másoknak neveket és jelzőket adni, melyek azok másságát hangsúlyozzák. Az olaszországi római a görögországi rómait graeculusnak, vagy "kis görögnek" hívta, és a gyáva és üres fecsegő tulajdonságaival ruházta föl. Kigúnyolta a karthágói telepest, és azt állította, hogy ezer között is fölismeri pereskedő természete és hűség iránti vágya miatt. Az alexandriaiakat szellemesnek, arcátlannak és lázadónak mondták. A középkorban az angol-normann királyok francia alattvalóikat könnyelműnek és állhatatlannak tartották. Mi mindenki beszél a német, spanyol, angol vagy orosz "nemzeti jellegéről". Nem kérdezem, hogy ezek az ítéletek igazak-e vagy sem. Egyetlen pontom az, hogy léteznek, és a köznapi beszédbe kerültek. Így, egyidőben, míg az emberi társadalmakat egyenlőnek tartják, és másfelől némelyiket léhának, másokat komolynak tartanak; némelyet fukarnak, másokat pazarlónak; némelyiket harcolni szeretőnek, másokat olyannak, akik életüket és energiáikat kímélik; megfontolandó, hogy ezek a különféle nemzetek teljesen különféle célokat követnek, egyszóval nem egyenlők. Az erősebb játssza a király és uralkodó szerepét a világ tragédiájában. A gyengébb megelégszik alacsonyabb pozícióval.

Nem hiszem, hogy a nemzeti jellem szokásos eszméjét összeegyeztették egy hittel, mely szintén elterjedt dolog, hogy minden nép egyenlő. Az ellentét jól látható és szembeötlő, és annál komolyabb, hogy a legbuzgóbb demokraták az elsők, akik az angolszászok számára fölsőbbrendűséget követelnek Északamerikában a többi népek fölött azon az világrészen. Kedvenceik magas beosztását azok politikai alkotmányával magyarázzák, ez igaz. De ahogyan én tudom, nem tagadják, hogy Penn és Washington honfitársai mint nemzet ismertek arról, hogy liberális intézményeket alapítanak mindenütt, ahol megtelepednek és ezért támogatják őket. Ez az kitartás nem csodálatos tulajdonsága az emberi faj ezen ágának, és eléggé értékes, mert a legtöbb társadalom, mely létezett vagy még létezik a világon, megvan ezek nélkül is?

Nem áltatom magamat, hogy ellentmondás nélkül fogom élvezni ezt a következetlenséget. Az egyenlőség barátai biztos, hogy nagyon hangosan fognak ezen a ponton a "szokások és intézmények erejéről" beszélni. Még egyszer el fogják nekem mondani, hogy mennyire erőteljesen befolyásolja a nemzet egészségét és növekedését a "kormány minősége önmagában véve" vagy " a zsarnokság vagy szabadság ténye". De éppen ezen a ponton én is hozom ellenérveimet.

A politikai intézményeknek két lehetséges forrása van. Vagy közvetlenül a nemzetből jönnek, melynek uralmuk alatt kell élni, vagy erőteljes emberek alapítják ezeket és alkalmazzák minden olyan államra, mely befolyási övezetük alatt áll. Az első föltevéssel kapcsolatban nincsenek nehézségek. Egy nép nyilvánvalóan akaratához és ösztöneihez illeszti intézményeit; és nem hoz olyan törvényeket, melyek másokat meghiúsítanak. Ha ügyetlenségből vagy óvatlanságból ilyen törvény született, a népet állandó kellemetlen érzés fogja el, és kijavítja törvényeit, és jobban összhangba hozzák azokat szükségleteikkel. Minden önálló államban a törvények, ezt állíthatjuk, a népből erednek. Általában nem azért, mert annak hatalma van ezeket megalkotni, hanem azért, mert a jó törvényeknek az emberek szempontjait kell tükrözniük, és olyannak kell lenniük, ahogy a nép maga gondolta volna ki őket, ha jobban lett volna informálva. Ha néhány bölcs törvényhozó első látásra a törvényalkotás egyetlen forrásának tűnik, egy közelebbi pillantás meg fogja mutatni, hogy bölcsessége olyan jóslatokat mondatott vele, melyeket nemzete diktált. Ha ez igazságos ember, mint amilyen Lycurgus volt, akkor semmi olyasmit nem fog előírni, amit egy dór vagy spártai nem fogadhat el. Ha doktriner ember, mint Drákó, akkor olyan törvényeket alkot, melyeket hamarosan módosít vagy eltöröl egy athéni ión, aki, mint Ádám minden gyermeke, nem tud hosszan olyan törvények alatt élni, melyek idegenek sajátmaga természetes irányzataitól.

Egy zseniális ember belépése a törvényhozás nagy feladatkörébe csupán a nép megvilágosodott akaratának különleges megnyilatkozása. Ha a törvények egyszerűen egy egyén álmait valósítanák meg, akkor nem uralkodhatnának hosszan az emberek fölött. Nem ismerhetjük el, hogy az intézmények, melyeket a faj alapított és forrasztott eggyé, teszi a fajt azzá, ami. Ezek valójában nem okok. Befolyásuk természetesen nagyon nagy. ők őrzik a nemzet speciális szellemét, ők jelölik ki az utat amelyen utazva eléri céljait. Egy bizonyos fokig melegházak, ahol az ösztönök fejlődnek, fegyverraktárak, melyek a legjobb fegyvereket állítják elő egy akció számára. De nem ők alkotják alkotóikat. És noha hatalmas elemek, melyek segítik a belső erények növekedését, nyomorúságosan megbuknak, ha meg akarják változtatni azt, vagy természetes határaikon túlnőnek. Egyszóval, a lehetetlent nem tudják megvalósítani.

Nem odaillő intézmények viszont, saját következményeikkel nagy szerepet játszottak a világban. Mikor I. Károly a Straffordi Earl rossz tanácsa alapján az angol abszolút királyság kierőszakolását akarta, a király és minisztere a politikai elmélet vérrel kövezett lápján sétáltak. Amikor a kálvinisták a franciákat olyan kormány alá akarták juttatni, amely egyszerre arisztokratikus és köztársasági, akkor távol jártak a helyes úttól.

Mikor egy uralkodó (Ausztriai Anna, XIV Lajos anyja- angol fordító) azokkal a nemesekkel akart szövetkezni, akiket 1652-ben legyőzött, és folytatni akarta a kormányintrikákat, ahogy ezt uralkodótársai és barátai kívánták /Saint-Priest grófja, a Revue des Deux Monties c. újságban egy kitűnő cikkben helyesen mutatja ki, hogy annak a pártnak, amelyet Richelieu bíboros szétmorzsolt, nem voltak azonos pontjai a feudalizmussal vagy a kormány arisztokratikus módszereivel. Montmorency, Cinq-Mars, és Marillac megpróbálták csak azért megdönteni az államot, hogy sajátmaguk számára hírnevet és jó állásokat érjenek el. A nagy bíboros ártatlan a "francia nemesség irtásában", amit olyan gyakran szemére hánytak./. Erőfeszítései senkinek sem tetszettek, és egyaránt támadták a nemességet, a papságot, a parlamentet és a harmadik osztályt. Csak néhány farmernek tetszett a dolog. De miután katolikus Ferdinánd törvényt hozott a spanyolországi mórok ellen, rettenetes, de szükséges módon pusztító intézkedéseket hozott. Mikor Napóleon újra meghonosította a vallást Franciaországban, ez hízelgett a katonai szellemnek, és hatalmát úgy szervezte, hogy védje alattvalóit, míg kényszeríti őket; Mindkét említett uralkodó tanulmányozta és ismerte népének jellemét, és házukat kősziklára építették. A rossz intézmények valójában olyan dolgok, melyek papíron ugyan jól néznek ki, de nincsenek összhangban a nemzeti tulajdonságokkal vagy szeszélyekkel, és nem illenek egy bizonyos államhoz, de lehet, hogy nagyon sikeresek lennének egy szomszéd országban.

Csak anarchiát és rendezetlenséget hoznak, akkor is, ha angyalok törvénykönyvéből vették volna őket. Ezzel szemben más intézmények ellenkező okokból jók, noha lehet, hogy politikai filozófusok vagy moralisták elítélik őket, vagy egy bizonyos szempontból, vagy teljesen. A spártaiak kevesen voltak, bátrak, ambiciózusak és erőszakosak. Rájuk nem illő törvények lehet hogy lefokozták volna őket a törvénycsavaró gazemberek szintjére; Lycurgus hősi útonállók nemzetévé tette őket.

Nem kétséges. Ahogy egy nép előbb születik meg, mint törvényei, a törvények követik a népet; és ez megbélyegzi őket, mutatja, mivé lettek néppé válásuk után. Azok a változások, melyeket az intézmények az idő során véghezvittek, nagyszerű bizonyítékai annak, amit mondok.

Említettem már, hogy ahogy a nemzetek nagyobbak, erősebbek és civilizáltabbak lesznek, vérük elveszti tisztaságát és ösztöneik fokozatosan megváltoznak. Ennek eredményeképpen nem élhetnek tovább boldogan azoknak a törvényeknek a kormányzása alatt, melyeket őseik hoztak. Az új nemzedékeknek új szokásai és irányzatai vannak, és intézményeik alapos változtatása nem túl lassú ahhoz, hogy kövesse ezt. Ezek arányai gyakoriak és messzeérők, amikor maga a faj változott; és ritkábbak és fokozatosabbak, amíg a nép rokon az állam első alapítóival. Angliában, ahol a faj változásai lassabbak és eddig kevésbé változatosak, mint a többi európai országban, azt látjuk, hogy ma is a tizennegyedik és tizenötödik évszázad intézményei formálják a társadalom szerkezetének alapjait. Megtaláljuk itt, szinte alapító erejében a Plantagenetek és a Tudorok községszervezetét, ugyanazzal a módszerrel nevezik ki a nemeseket, ugyanazok a nemesi fokozatok vannak, a régi családok iránt ugyanaz a tisztelet, melyet az alacsonyan születettek érdemei iránti tisztelet egészít ki. I. Jakab óta, és különösen Anna királynő szövetsége óta az angol vér egyre jobban elkeveredett a skót és ír vérrel, de más nemzetek is segítettek kis mértékben, hogy tisztaságát megváltoztassák. Ennek eredményeképpen az újítások gyakoribbak lettek korunkban, mint régen voltak, de mindig hűek maradtak az eredeti alkotmány szelleméhez.

Franciaországban a fajkeveredés elterjedtebb és változatosabb. Néhány esetben, a kerék hirtelen fordulásakor a hatalom az egyik faj kezéből a másikba ment át. Továbbá, a társadalmi oldalon teljes mértékű változások történtek változtatások helyett, és ezek többé-kevésbé nagyléptékűek, ahogy az uralmat egymás után kezükben tartó csoportok többé-kevésbé különbözőek voltak. Míg Északfranciaország vezető szerepet játszott a nemzeti politikában, a feudalizmus, vagy inkább a feudalizmus degenerált paródiája meglehetősen sikeres volt. A városi szellem követte ennek szerencséjét. Az angolok kiverése után a tizenötödik században, és a nemzeti függetlenség újrafölállítása után VII. Károly alatt, a központi megyék, melyek főszerepet játszottak ebben a forradalomban és fajilag sokkal kevésbé voltak germánok, mint a Loire menti megyék, természetesnek vették, hogy gall-római vérük uralkodó lett az államigazgatási kamarában. Kombinálták a hadi élet szépségeit és az idegenek meghódítását - ezek a kelta faj öröksége - a tekintély szeretetével, mely római vérük öröksége volt; és a nemzeti érzést ebbe az irányba fordították.

A tizenhatodik század során alaposan előkészítették a talajt, amelyre 1599-ben IV. Henrik aquitániai támogatói, akik kevésbé voltak kelták, inkább rómaiak, az abszolút hatalom nagy épületének az alapjait helyezték. Amikor Párizs, melynek lakossága a legváltozatosabb etnológiai példányok múzeuma, végül is átvette a hatalmat Franciaország többi része fölött, egy déli stílusú központosító jelleggel bírva, nem volt ezek után oka arra, hogy bármilyen fajta irányzatot vagy hagyományt különösebben szeressen, elismerjen vagy megértsen. Ez a nagy főváros, Bábel tornya, szakított a Flandriai, Pitoui és Languedoci hagyományokkal, és egész Franciaországot állandó kísérletekbe húzta bele, melyek nem harmonizáltak ősi szokásaival.

Ezért nem tudjuk elismerni, hogy az intézmények alakítják ki a népeket, ami abban az esetben áll fent, ha a népek hozták létre az intézményeket. De elmondhatjuk-e ugyanezt egy másik elméletről, amely olyan esetekkel foglalkozik, ahol a nemzet elveit idegenektől veszi át, akik elég erősek ahhoz, hogy keresztülvigyék akaratukat, akár a nép akarata ellenére is? Kevés példa van ilyen kísérletre; de elismerem, nem találok olyat, amelyet sok kormány vitelezett volna ki, melyeket korunk vagy az ókor nagy politikai tehetségei vezettek volna. Ezek tudását soha nem fordították, arra, hogy egy nagy nemzeti rendszer alapjait megváltoztassák. A rómaiak túl ügyesek voltak ahhoz, hogy belemenjenek ilyen veszélyes kísérletekbe. Nagy Sándor soha nem tett ilyesmit; és Augustus követői, mint Dáriusz, a hódító, megelégedett azzal, hogy nemzetek hatalmas mozaikja fölött uralkodjon, melyek mindegyike saját szokásai, hagyományai, törvényei és kormányzási módja szerint élt. Ameddig ezek és társaik fajilag ugyanazok maradtak, uralkodóik csak az adóügyben és a honvédelem terén irányították őket.

De van egy pont, amiről nem szabad elfelejtkeznünk. Sok nép, melyet a rómaiak meghódítottak, olyan dolgokhoz ragaszkodott, melyeket a római állam nem tűrhetett el. Például a druidák emberáldozatai, melyeket a legszigorúbban büntettek. Nos, a rómaiak, teljes erejükkel soha nem voltak képesek arra, hogy teljesen megakadályozzák ezeket a barbár rítusokat. Narbonese Gaulban könnyű volt győzni, amikor a helyi lakosságot szinte teljesen a római gyarmatosítók pótolták. De egy olyan központban, ahol a törzsek vadabbak voltak, az ellenállás csökönyösebb volt. A Breton félszigeten, ahol Angliából jövő betelepülők visszahozták ősi szokásaikat ősi vérükkel, az emberek, merő hazafiasságból és hagyományszeretetből folytatták az emberek torkának elvágását oltáraikon, ahogy ezt mindig is tették. A legszigorúbb ellenőrzés sem tudta a kést és a fáklyát kivenni kezükből. Minden fölkelés azzal kezdődött, hogy visszaállították ezt a szörnyű nemzeti szokást. És a kereszténység, mely még mindig bosszúért lihegett az erkölcstelen sokistenhiten aratott győzelme után, remegő borzadállyal vetette magát a armoricik még szörnyűbb babonái elleni harcba. Csak hosszú harc után győzte le őket; még a tizenhetedik században is lemészároltak hajótörést szenvedett tengerészeket és a hajókat kifosztották a tenger mellett, ahol a cimériai vér tisztaságát megőrizte. Ezek a barbár szokások összhangban voltak a faj ellenállhatatlan ösztönével, amely még nem keveredett eléggé, és nem látott okot arra, hogy szokásain változtasson.

De különösen a modern időkben találunk példákat olyan intézményekre, melyeket a hódító hozott létre és az alattvalók nem fogadnak el. Az intolerancia az európai civilizáció egyik fő jegye. Saját erejének és nagyságának tudatában, vagy különböző kultúrákkal találja szemben magát, vagy a barbarizmus állapotában maradt emberekkel. Mindkettőt egyforma lenézéssel tekinti; és ha saját haladásának akadályát a tőle különböző dolgokban látja, akkor hajlamos arra, hogy alattvalói nézőpontját megváltoztassa. De a spanyolok, az angolok, a hollandok és a franciák sem mertek túl haladók lenni, amikor a meghódított nép lélekszáma nagy volt. Ebben az ősi hódítók önmérsékletét másolták. Észak, Kelet és Nyugatafrika világos bizonyíték arra, hogy a legfelvilágosodottabb népek nem állíthatnak föl olyan intézményeket, melyek nem illenek alattvalóik jelleméhez. Már említettem, hogy brit India ősi életét éli saját ősi törvényei szerint. A jávaiak elvesztették politikai függetlenségüket, de nagyon messze vannak attól, hogy elfogadják a hollandok intézményeit. Ma is úgy élnek, mint mikor szabadok voltak. És a tizenhatodik század óta, amikor Európa először fordult Kelet felé, nem tudunk semmilyen erkölcsi hatást találni, mely belőle indulna ki, még az olyan népeknél sem, melyeket teljesen meghódított.

De ezeknek nem mindegyike volt olyan nagyszámú, hogy önellenőrzést kényszerített volna európai uraira. Néhány esetben a rábeszélés a kard zord nyelvén folyt. Kiadták a rendeletet, hogy az eddigi szokásoknak meg kell szűnniük, és helyükre másokat kell tenni, melyeket uraik jónak és hasznosnak találnak. Sikeres volt valaha egy ilyen kísérlet? Amerika a leggazdagabb mezejét nyújtja az erre a kérdésre adandó válaszoknak. Délen a spanyolok ellenőrzés nélkül uralkodtak, és mi lett az eredmény? Kiirtották a régi birodalmakat, de nem hoztak fényt. Nem alapítottak magukhoz hasonló fajt.

Északon mások voltak a módszerek, de az eredmény éppen olyan negatív. Valójában csak terméketlenebbek, még pusztítóbbak voltak a humanitás szemszögéből nézve. A spanyol indiánok, minden tekintetben nagyon termékenyek. / A. von Humboldt, Examen critique de l'histoire de la giographie du nouveau continent, II. kötet, . 129-30. oldal/ és még hódítóik vérébe is belekeveredtek, akik lesüllyedtek az ő szintjükre. De az Egyesült Államok vörösbőrűit elszárította az angolszászok energiája. A kevés megmaradt mindennap kevesebb lesz, és nem képes ősei civilizációját megőrizni.

Óceániában a tények ugyanezt a végkövetkeztetést hozzák: az őslakosok mindenütt kihalóban vannak. Néha el tudjuk venni fegyvereiket, és megakadályozzuk, hogy kárt tegyenek azokkal; de nem tudjuk természetüket megváltoztatni. Ha az európaiak uralkodnak, brandyt isznak ahelyett, hogy egymást ennék. Ez csak egy új szokás, melyet aktív elménk sikeresen hozott rájuk. Ez nem jelent nagy előrelépést.

A világon két kormányt alakítottak ki európai modell alapján másfajú emberek. Az egyiket a Sandwich szigeteken, a másikat San Domingóban. ennek a két kormánynak rövid vázlata elég lesz arra, hogy megmutassa annak a kísérletnek hiábavalóságát, amely olyan intézményeket állít föl, melyek nem illenek a nemzeti jellemhez.

A Sandwich szigeteken a képviselői rendszer teljes méltóságában látható. Van lordok háza, alsóház, minisztertanács, király; semmi sem hiányzik. De mindez csak dísz. a tényleges erő, amely a dolgokat irányítja, a protestáns misszionáriusok csoportja. Nélkülük a király, a főurak és az alsóházi tagok nem tudnák, hogy mit kell csinálniuk, és hamarosan megszűnne működésük. Csak a misszionáriusok kezében van az a tudás, hogy melyik eszmék célirányosak, hogy hogyan lehet ezeket helyes formába önteni és a népre alkalmazni; ezt vagy az áttértekre gyakorolt befolyásuk útján teszik, vagy, ha másképp nem megy, fenyegetésekkel. Így is inkább azt gondolom, hogy ha a misszionáriusok előtt csak egy király lenne és a parlament, amivel dolgozhatnak, akkor idővel tanulók butasága ellen harcolnának, de végül is arra kényszerülnének, hogy magukat tegyék az államügyek fontos, elöljáró intézőivé. Ez túl nyilvánvalóvá tenné működésüket, és így elkerülik ezt egy minisztérium kinevezésével, amely európai fajú emberekből áll. Az egész dolog tehát a protestáns misszió és kinevezettjei közötti megegyezés; a többi dolog csak színjáték.

A király, III. Kamehameha jelentős hercegnek tűnik. Nem tetoválja arcát, és még nem változtatta meg teljesen udvaroncai nézeteit, de elégedetten tekinthet nem tetovált arcukra és orcájukra, melyen vékony vonalú, ízléses figurák láthatók. A nemzet nagy része, a nemesség és a városi lakosság sok szempontból régi eszméi alapján él. A Sandwich szigetek európai lakossága minden nap nő, mikor új lakosok érkeznek. Ennek sok oka van. A rövid távolság a hawaii királyság és Kalifornia között nagyon érdekes célponttá teszi a szigetet a fehér faj világos energiái számára. Nemcsak a bálnavadászhajók dezertált legénysége vagy a lázadó tengerészek a gyarmatosítók; kereskedők, spekulánsok, kalandorok minden fajtája gyülekezik a szigeten, házakat épít és letelepszik. Az őslakosság fokozatosan elvegyül a megszállók között és felszívódik. Nem vagyok biztos abban, hogy a mostani képviselők és a független államirányítási rendszer nem fog-e hamarosan helyet adni egy szokásos képviselői rendszernek, melyet valamelyik nagyhatalom fog irányítani. de egyben, biztos vagyok, hogy a létrehozott intézmények meg fognak erősödni, és diadaluk első napja lesz szükségszerűen a bennszülöttek utolsó napja.

San Domingo teljesen független. Nincsenek misszionáriusok, akik a hatalom birtokosaiként leplezetten irányítanak, nincs idegen minisztérium, mely európai eszméket hordoz. Minden az emberek ötletességétől függ. A spanyol rész mulattokból áll, akikről nem kell beszámolnom. Azt utánozzák jól-rosszuk, amit a legkönnyebben elsajátítottak a civilizációból. Mint minden keverék, az erőteljesebb fajtával azonosítják magukat. Így bizonyos mértékig képesek szokásainkat reprodukálni. Közöttük fölösleges a kérdés alapjait tanulmányozni. Menjünk át a hegyen a különálló köztársaságba, Haitiba.

Az itteni társadalom intézményei nemcsak párhuzamosak a mieinkkel, de a mi politikai tudásunk legújabb eredményeiből származnak. A legfelvilágosodottabb liberalizmust nyilvánították ki az utóbbi hatvan év során, melyet az Európai parlamentek is megtettek, mindezt az emberi függetlenség és méltóság leglelkesebb bajnokai írták le, minden jog és alapelv kinyilatkoztatása visszhangot talált az Artibonite partján. Semmi afrikai nem maradt az alaptörvényekben. Ham országának minden emlékét kitörölték az emberek agyából. Az állam nyelve soha nem mutatott afrikai befolyást. Az intézmények, ahogy az előbb mondtam, teljesen európaiak. Nézzük meg, hogy mindez hogyan harmonizál az emberek szokásaival.

Két különböző világban vagyunk. A szokások ugyanolyan megvetendőek, brutálisak és ősemberi színvonalúak, mint Dahomeyben vagy a fellatahok között. /Lásd Gustave d'Alaux cikkeit a Revue des deux Mondes-ban/. Ugyanaz a barbár pompakedvelés uralkodik bizonyos fokú közömbösséggel egyetemben. A színben van a szépség, és ha a ruha lángoló piros színű és csillogó rojtokkal díszített, a tulajdonos nem törődik azzal, hogy nagy lyukak vannak benne. A tisztaság kérdése meg sem fordul az emberek fejében. Ha egy magas rangú tisztviselővel akarsz találkozni, akkor készülj el egy nagy néger képére, aki a hátán fekszik egy fapadon. Feje egy körültekert piszkos törölközőbe van csavarva, afölött egy nagy kalap aranyzsinórral. Hatalmas kard van formátlan testén. Díszes mellénye nem olyan szép, mint egy hímzett mellény. Tábornokunk lábát papucs takarja. Meg akarsz kérdezni tőle valamit, hogy működtesd elméjét és megtudd, hogy milyen eszmék vannak benne? Olyan kulturálatlannak fogod találni, mint egy vadembert, és bestiális önelégültségét csak alapos és gyógyíthatatlan lustasága múlja fölül. Ha kegyeskedik kinyitni száját, abból az újságok közhelyei áradnak , melyekkel az utóbbi fél évszázad árasztott el bennünket. A barbár mindet kívülről ismeri. Természetesen más dolgok érdeklik, és nagyon különféle dolgok; de nincsenek más ötletei. Úgy beszél, mint Holbach báró, úgy érvel, mint de Grimm úr, és nem foglalkozik mással, mint dohányrágással, alkoholivással, ellenfelei kizsigerelésével, és varázslói kielégítésével. A maradék idejében alszik.

Az állam két részre oszlik. Ezeket különbözőségük választja el, nem politikai elméletüké, de bőrük színe. A mulattok vannak az egyik oldalon, a négerek a másikon. Az előbbiek biztosan intelligensebbek és nyitottabbak az új eszmék iránt. Mint már San Domingo esetében is megjegyeztem, az európai vér megváltoztatta az afrikai jellemet. Ha ezek az emberek fehérek között lennének, és állandóan jó példa lebegne a szemük előtt, akkor lehet hogy hasznos polgárokká lennének. Sajnos a négerek erőben és számban messze dominálnak. Noha faji emlékezetük Afrikában sok esetben nagyapjukig nyúl vissza, teljesen az afrikai eszmék befolyása alatt állnak. Legnagyobb örömük a semmittevés. Legmeggyőzőbb érvük a gyilkosság. A sziget két része között nagyon intenzív gyűlölet uralkodik. Haiti történelme, a demokratikus Haitié, csupán mészárlások hosszú sorozatának története; a mulattok négereket mészároltak, a négerek mulattokat, attól függően, hogy melyik fél erősebb éppen. A még olyan fölvilágosodott alkotmánynak semmiféle befolyása sincs. Ártatlanul alszik a papíron, amelyre leírták.

A ténylegesen uralkodó erő ezeknek az embereknek az igazi szelleme. A már említett természeti törvény értelmében, a fekete faj az emberi család olyan ágának része, mely civilizációra képtelen, és az összes többi irányában mély utálatot érez. Így tanúi voltunk, hogy a Haiti feketék erőszakkal elűzték a fehéreket és megtiltották nekik, hogy valaha is belépjenek területükre. A mulattokat is szeretnék kiűzni, és szeretnék ki is irtani őket. Az idegengyűlölet a hivatalos politika fő alapelve. A faj alapvető lustasága miatt a mezőgazdaság megszűnt, az ipart említeni sem lehet, a kereskedelem minden nap csökken. A nyomorúság ocsmány emelkedése megakadályozza a népesség növekedését, melyet az állandó háborúk, forradalmak és katonai kivégzések is csökkentenek. Az elkerülhetetlen eredmény nincs messze. Az ország, melynek termékenysége és természeti erőforrásai sok nemzedéket tettek gazdaggá, sivataggá lesz. És csak vadkecskék fognak legelni a termékeny ültetvényeken, a csodálatos völgyekben, a fenséges hegyekben, az Antillák királynőjén. /San Domingo gyarmata függetlensége előtt olyan hely volt, ahol a luxus és a gazdagság kifinomodottsága legmagasabb pontját érte el. A fölött állt, amivé Havanna lett kereskedelme folytán. A rabszolgák ma szabadok és rendberakták házukat. Ez az eredmény!/

Föltételezzük egy pillanatra, hogy ennek a boldogtalan szigetnek a lakói képesek fajaik szellemével összhangban élni. Ekkor nem befolyásolnák őket, és nem vetnének rájuk árnyékot az idegen elvek, de társadalmukat szabadon irányítanák saját ösztöneik szerint. A két faj különválna, többé-kevésbé spontán módon, de biztosan nem teljesen erőszakmentesen. A mulattok a tengerparton laknának, hogy állandóan kapcsolatban legyenek az európaiakkal. Ez fő kívánságuk. Európai irányítás alatt kereskedőkké lennének (különösen pénzváltók), ügyvédek és orvosok. Erősítenék kapcsolataikat fajuk jobb részével, azzal állandóan keveredve; apránként följavulnának és amilyen arányban elvesztenék afrikai vérüket, ugyanilyen arányban vesztenék el afrikai jellemüket.

A négerek visszahúzódnának az ország belsejébe és kisebb falvakat formálnának, mint a San Domingói elmenekült rabszolgák tették Martinique-on, Jamaikán , és különösen Kubában, ahol az ország méretei és az erdők mélye minden elképzelést fölülmúlnak. Az Antillák változatos trópusi élővilágában az afrikai néger megtalálná azt, amihez szüksége van egy gazdag és munkátlan élethez. Visszatérne despotikus patriarchális rendszeréhez, mely fajtársaihoz legjobban illik, akiket az Afrikát meghódító muzulmánok még nem hajtottak igájuk alá. A különélés szeretete lenne ezen intézmények oka és egyszersmind eredménye is. Törzsek alakulnának, melyek rövid időn belül elidegenednének egymástól és ellenségesek lennének egymással szemben. Helyi háborúk jellemeznék a különféle országrészek politikai történelmét. És noha a sziget vad, ritkán lakott és rosszul megművelt lenne, mégis kétszer annyi embert el tudna tartani. De mindez eltűnésre van ítélve, amiatt a végzetes befolyás miatt, melyet olyan törvények és intézmények jelentenek, melyek nincsenek kapcsolatban a néger elméjével, érdekeivel és akaratával.

San Domingo és a Sandwich szigetek példája meggyőzőek. de nem tudom elhagyni témámnak ezt a részét anélkül, hogy egy hasonló dologról szólnék, egy furcsa jellegről, mely erősen befolyásolja nézőpontomat. Először egy olyan országról szóltam, melyet protestáns papok uralnak, és amely gyerekes módon másolja a brit kormányzási rendszert. Azután egy anyagilag szabad kormányról szóltam, amely eszmeileg európai elméletekhez kötődik, amelyeket megpróbál kivitelezni, és ezek következményei végzetesek szerencsétlen lakosságára. Most egy további dologról szólok, és a jezsuiták kísérletéről írok, akik Paraguay bennszülötteit próbálták civilizálni. /Erről a tárgyról ír Prichard, d'Orbigny, A. von Humboldt, és mások/

Ezeket a misszionáriusokat általánosan dicsérték bátorságuk és fensőbb intelligenciájuk miatt. A rend legkeserűbb ellenségei is melegen elismerték csodálatukat irányukban. Ha valaha intézményeket honosítottak meg egy nemzetben, melyeknek a legkisebb esélyük sem volt sikerre, akkor biztosan ezek közé tartoznak a jezsuitákéi, amelyek erőteljes vallási érzésen alapulnak, és a szervezet minden olyan kapcsolata támogatja őket, amely pontos és mély tudást mondhat magáénak az emberi természetről. Az atyák meg voltak győződve, mint sokan mások is, hogy a barbarizmus ugyanazt a szerepet játssza egy nép életében, mint a gyerekkor az ember életében; és hogy minél durvább és vadabb egy nemzet, annál inkább jár gyerekcipőben.

Hogy neveltjeiket a felnőtt állapotba vigyék, gyereknek tekintették őket, és despotikus kormányt adtak nekik, amely éppolyan hatástalan volt tényleges céljait illetően, mint amilyen lágy és finomnak mutatta magát kifelé. Amerika vad törzseinek általában demokratikus irányzatai vannak; ritkán látni köztük királyságot vagy nemességet, és akkor is csak nagyon körülhatárolt formában. A Guaranik természetes jelleme, akikhez a jezsuiták jöttek, nem különbözött ebben a többi törzsétől. De szerencsére intelligenciájuk viszonylag magasabb volt, és kegyetlenségük kicsit kisebb, mint szomszédaik esetében. Bizonyos fokig megvolt az erejük arra, hogy igényeiket kielégítsék. Körülbelül százhúszezer lélek gyűlt össze a missziós falvakban az atyák vezetése alatt. Mindezekre a tapasztalatokra, a szüntelen tanulásra és a jótékonyság élő szellemére, amit a jezsuiták tanítanak, alapoztak most. Fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy gyors, de tartós sikert érjenek el. Minden fáradozásuk ellenére úgy találták, hogy erőfeszítéseik nem elegendőek ahhoz, hogy tanítványaikat a helyes útra vigyék, és gyakran látták bizonyítékát annak, hogy az egész rendszer nem eléggé stabil.

A bizonyíték kész volt, amikor Aranda grófjának egy rossz órában kiadott rendelete megszüntette a jámborság és intelligencia birodalmát Paraguayban. A Guaranik, akiket megfosztottak lelki vezetőiktől, visszautasították, hogy abban a nem egyházi emberben bízzanak meg, akit a spanyol korona helyezett föléjük. Nem csatlakoztak annak intézményeihez. Újra érezték a vademberi élet hívását, és harminchét kis elcsatangolt falu kivételével a Parana partján, a Paraguay, és az Uruguay falvak, melyek lakossága kétségtelenül részben kevert volt, az összes többi törzs visszatért az őserdőbe és ott ugyanolyan vadul élt, mint ahogy a rokon nyugati törzsek, a Guaranik és Cirionok. Nem mondom, hogy minden szokásuk megmaradt eredeti állapotában, de jelenlegi állapotukban megkísérlik az ősi gyakorlat újrafölélesztését, és gyakorlatukat attól származtatják; mert egy emberi faj sem lehet hűtlen ösztöneihez, és nem hagyhatja el az ösvényt, melyet Isten jelölt ki számára. Azt vélhetjük, hogy ha a jezsuiták folytatták volna küldetésüket Paraguayban, akkor idővel jobb eredményeket mutattak volna föl. Elismerem; de általános szabályunk értelmében, ez csak egy feltétellel történt volna meg- ha az országban fokozatosan európai települések jöttek volna létre és az ország fokozatosan a jezsuiták védnöksége alá helyeződött volna. Ezek a telepesek elkeveredtek volna a helybéliekkel, először csak kissé megváltoztatták volna, majd később teljesen átalakították volna azok vérét. Az állam fölerősödött volna, megtartva talán eredeti nevét és büszke lett volna földjére, de valójában olyan európai lett volna, mint intézményei.

Ez a befejezése érvelésemnek az intézmények és fajok kapcsolatáról.

VI. Fejezet.
vi. A nemzetek haladása vagy egy helyben állása független attól a helytől ahol ezek élnek.

Most azzal kell foglalkoznom, hogy a népek fejlődését befolyásolja-e (ahogy sok író föltételezi) az éghajlat, a talaj vagy a földrajzi helyzet. Noha már érintettem ezt a pontot, amikor a környezetről beszéltem (lásd e könyv 38. oldalát), de könyvem nem lenne teljes, ha nem tárgyalnám a témát alaposabban.

Tegyük fel, hogy egy nemzet mérsékelt éghajlaton él, amely nem elég forró ahhoz, hogy kiszívja energiáját, és nem elég hideg ahhoz, hogy terméketlenné tegye a talajt. Területén nagy folyók vannak, széles utak, melyek alkalmasak a közlekedésre, síkságok és völgyek, melyek különféle növényekkel művelhetők, és hegyek, melyekben gazdag érclelőhelyek vannak. Általában azt próbálják velünk elhitetni, hogy egy nép, melyet a természet ilyen jó körülmények közé tett, hamarosan el fogja hagyni a barbarizmus állapotát, és minden nehézség nélkül belép a civilizációba. /Vesd össze Carus: Über die ungleiche Befähigung der verschiedenen Menschheitstämme für höhere geistige Entwicklung (Lipcse, 1849), 96. oldal, el passim / Hasonlóképpen készek vagyunk annak elismerésére, hogy azok a törzsek, akiket a nap éget, vagy az örök jég birodalmában élnek, hajlamosabbak arra, hogy megmaradjanak vademberi állapotukban, mert életük meddő kőtöréshez hasonlít. Meg sem kell említenünk, hogy e szerint az elmélet szerint az emberiség csak a természet segítségével képes tökéletesedni, és hogy értéke és nagysága így külső körülmények függvénye. Ez a szemlélet vonzónak tűnhet első pillantásra, de a tények semmiképpen nem igazolják igazságát.

A talaj sehol nem termékenyebb, az éghajlat nem enyhébb, mint Amerika bizonyos részein. Rengeteg nagy folyó van. Az öblök, mellékfolyók, kikötők nagyok, mélyek, nagyszerűek és megszámlálhatatlanok. Értékes fémeket lehet szinte a Föld felületén kinyerni. A haszonnövények kitűnően teremnek, és szinte önmaguktól léteznek az élethez szükséges dolgok a legkülönfélébb változatokban; Az állatok, melyek nagy része alkalmas fogyasztásra, még értékesebb forrásai a gazdagságnak. és mégis ennek a földnek nagy részét hosszú évszázadokon át olyan emberek lakták, akiknek a legkisebb mértékben sem sikerült ennek kincseit kiaknázni.

Néhányan elindultak a javulás útján. Több helyen találtuk meg magasabb kultúra nyomait, és annak kísérletét, hogy ásványokat bányásszanak. Az utazó, meglepetésére megtalálhatja hasznos művészetek eredményét, melyeket bizonyos fokú ötletességgel alkottak meg. De ez a működés nagyon alacsonyszintű és összehangolatlan volt. Biztosan nem egy bizonyos civilizáció kezdetei. Az Erie tó és a mexikói öböl között a Missouri folyó és a sziklás hegység között (Prichard, " Az emberiség természettörténete" 37. rész. Szintén lásd Squier, "A bennszülöttek emlékműveinek megfigyelése a Mississippi völgyében" c. művét) a régi időkben biztosan létezett egy nemzet, amely létének figyelemre méltó nyomait hagyta maga után. Az épületek maradványai, a föliratok, melyeket sziklákba véstek, a tumulik ennek tanúi. (Ezeknek a tumuliknak különleges szerkezete és az ott talált számos szerszám és használati cikk sok amerikai antikváriumban megtalálható. nem lehet kételkedni abban, hogy ezek az emlékművek egy nagy kor emlékei. Squiernek teljesen igaza van, mikor ennek bizonyítékát abban a tényben látja, hogy a tumuliban talált csontvázak darabokra esnek, ha a legkisebb kapcsolatba kerülnek a levegővel, noha megőrzésük viszonyai kitűnőek, ha a föld minőségére gondolunk. Másfelől, a Britanniában az őskori kőemlékek alatt eltemetett legalább 1800 éves testek ma is teljesen szilárdak. Ennélfogva könnyen elképzelhető, hogy nincs kapcsolat az ország őskor lakói és a mai törzsek között - a Lenni Lenapek és többiek között. Ennek a jegyzetnek a végén elismeréssel kell szólnom azoknak az amerikai tudósoknak a szorgalmáról és ötletességéről, akik földrészük történetét kutatják. Mikor látták, hogy laboratóriumaik előtt nagy akadály a talált csontvázak törékenysége, sok dugába dőlt kísérlet után fölfedezték, hogy bitument öntenek a testekbe, amely rögtön megköt és megakadályozza, hogy a csontok elporladjanak. Ez az értékes eljárás, mely sok figyelmet és gyorsaságot követel, általában teljesen sikeresnek tűnik.) és a múmiák mutatják, hogy magas szintű szellemi kultúrát értek el.

De semmi sem bizonyít közeli rokonságot ezen rejtélyes emberek és a ma sírjaik között vándorló törzsek között. Tegye föl, ha akarja, hogy volt kapcsolat közöttük, vagy vérségi, vagy rabszolgaság útján, és hogy a mai őslakosok valamilyen módon tanultak az ország régi uraitól, például azt a művészetet, melyet ma olyan tökéletlenül űznek. Ez csak még inkább csodálkozásra késztet bennünket, hogy miért nem tanultak meg többet ezektől és miért nem fejlesztették tovább tudásukat? Valójában ez még jobban alátámasztaná hitemet, hogy nem minden nép képes a civilizációra, még akkor sem, ha a Föld legkitűnőbb helyén lakik.

Valóban, a civilizáció eléggé független az éghajlattól és a talajtól, és ezeknek az ember óhajához alkalmazhatóságától. Mind Indiát mind Egyiptom mesterségesen kellett termővé tenni (Az ősi Indiát az első fehér telepeseknek hosszan kellett egyengetniük, lásd Lassen, Indische Altertumskunde, I. kötet. Egyiptomhoz lásd Bunsen, Ägyptens Stelle in der Weltgeschichte, amely a Fayoum termékennyé tevését írja le, amely hatalmas munkát az ősi királyok végeztek el.) , de mégis az emberi fejlődés és kultúra híres központjai. Kínában bizonyos részek természettől fogva termékenyek; de más részeket sok munkával kellett termékennyé tenni. A kínai történelem a folyók meghódításával kezdődött. Az ősi császárok első hasznos tevékenysége a csatornák megnyitása és a mocsarak kiszárítása volt. A Tigris és Eufrátesz közti terület, ahol az első Asszír birodalom virágzott, és amely a legszentebb legendáink színtere, ez a terület, ahol a gabona magától nő, (azt mondják, hogy magától termi a búzát, az árpát, a babot, a szézámfüvet, és minden ehető növényt, amely síkságon megterem (Syncellus)), a talaj természettől fogva olyan terméktelen, hogy hatalmas munkával kellett öntözőrendszereket kiépíteni, melyet nagy nehézségek között vittek végbe ahhoz, hogy emberi településre alkalmassá váljon. Most, hogy a csatornákat tönkretették vagy föltöltötték, az ősi terület újra terméketlenné vált.

Ezért hajlamos vagyok azt hinni, hogy a természet nem részesítette előnyben ezeket a területeket annyira, ahogy mi hajlamosak vagyunk ezt hinni. De nem akarok erről vitatkozni. Elismerem, ha akarod, hogy Kínában, Egyiptomban, Indiában és Asszíriában megvolt a gazdagság minden feltétele, és kifejezetten alkalmasak voltak a nagy birodalmak alapítására és a nagy kultúrák létrehozatalára. De szintén el kell ismernünk, hogy ezek a feltételek olyanok voltak, hogy ahhoz, hogy valami haszon is származzék belőlük, a lakosoknak előzőleg más eszközökkel el kellett jutniuk a társadalmi kultúra magas fokára. Így ahhoz, hogy a kereskedelem használhassa a vízi utakat, gyárakat, vagy mezőgazdaságot, ennek léteznie kell már a kereskedelem léte előtt; a szomszéd népeket nem vonzották volna magukhoz a nagy központok, ha nem lettek volna városok és piacok, melyek fölnőttek és prosperáltak. Így Kína, India és Asszíria jó természeti adottságai az ebből hasznot húzó nemzetek szellemi képességeit is jelzik, akiknek ebből hasznuk volt, de egy olyan civilizációt, amely már azelőtt elkezdődött, mielőtt elkezdték ezeket az előnyöket kiaknázni. Most elhagyjuk ezeket a jó előfeltételekkel rendelkező területeket, és másokat vizsgálunk meg.

Mikor a föníciaiak vándorlásuk során elhagyták Tylost, vagy egy másik szigetet délkeleten és Szíria egy részén telepedtek le, mit találtak új hazájukban? Sivatagot és sziklás partot, mely a tenger és s sziklák között keskeny szakasz volt és örökké meddőnek tűnt. Ezen a helyen nem volt lehetőség terjeszkedésre, mert a sziklák lánca minden oldalon végtelenül hosszú volt. És ezen a vacak helyen is, amely első pillantásra börtönnek tűnt, lakosai szorgalma révén hamarosan koronává vált, melyet templomok és paloták díszítettek. A föníciaiak, akikről azt gondolhatta volna valaki, hogy örökre halevő barbárok létére vannak kárhoztatva, vagy nyomorúságos kalózi létre, valóban aktív kalózok voltak. Ügyes és ötletes kereskedők, merész és szerencsés spekulánsok. "Igen" vetheti valaki ellen "a szükség az ötletesség anyja. Ha Tyre és Sidon alapítói a Damaszkuszi síkságon telepedtek volna le, akkor elégedettek lettek volna azzal, hogy a mezőgazdaságból éljenek, és valószínű soha nem lettek volna híres nemzet. A nyomorúság élesítette elméjüket és ébresztette föl zsenialitásukat."

Akkor miért nem ébreszti föl Afrika, Amerika és Óceánia törzseinek zsenialitását, akik hasonló körülmények között élnek? A Marokkói kabilok ősi faj, biztosan sok idejük volt fejlődni, és ami még feltűnőbb, minden okuk meg lett volna, hogy a náluk sikeresebbek szokásait utánozzák; mért nem gondoltak soha arra, hogy gyümölcsözőbb utakat keressenek rossz soruk csillapítására mint a tengeri kalózkodás? Miért van az, hogy az indiai szigeteken, melyek kereskedelemre termettek, és a Csendes Óceáni szigeteken, ahol olyan könnyű az egymás közti kommunikáció, miért van szinte minden kereskedelmi tevékenység idegenek - kínaiak, malájok és arabok - kezében? És ahol a félvér helybéliek vagy más keverékek is képesek voltak megosztani ezeket az előnyöket, miért szűnt meg hirtelen a kereskedelem? Miért alakul a belső árukereskedelem cserekereskedelemmé? Tény, hogy ahhoz, ahogy a kereskedelem kialakuljon egy partvidéken vagy szigeten, ahhoz több kell, mint a nyílt tenger, és az a nyomás, amely a terméktelen földből jön, több, mint mások gyakorlatából megtanult leckék. A parton vagy szigeten élő őslakosnak tehetségének kell lennie, és egyedül ezzel juthat el ahhoz, hogy a kezében levő eszközöket haszonnal használja és csak ez viheti rá a siker útjára.

Nem elég megmutatni, hogy egy nemzet értéke a siker útján nemcsak a termékenység függvénye - vagy, hogy precízebbek legyünk, a terméktelenség - azé az országé, ahol él. Be kell azt is bizonyítanom, hogy ez az érték szinte teljesen független a környezet anyagi feltételeitől. Az örmények, akik hegyeikben élnek - ugyanazokban a hegyekben sok nemzedék óta, ahol olyan sok nép élt és halt meg barbarizmusban maradva - már nagyon régen elérték a civilizáció magas szintjét. Országuk szinte teljesen el volt vágva más országoktól; nem volt a tengerrel kapcsolata, és nem volt nagyon termékeny.

A zsidók helyzete hasonló volt. Rokon nyelvű törzsek között éltek, és fajilag közeli rokonok voltak. De e törzsek fölé kerültek. Harcosok, parasztok és kereskedők lettek. Kormányzási módjuk nagyon komplikált volt, a királyság és a teokrácia keveréke volt, a patriarchális és a demokrata uralom keveréke (ez utóbbit a gyülekezetek és a próféták képviselték), mindez furcsa egyensúlyban volt. Ez alatt a kormány alatt sokáig éltek gazdagon és sikeresen, és a kivándorlási rendszerükkel legyőzték a nehézségeket, melyek hódításuk útjában álltak, mert területük kicsi volt. És milyen terület volt ez? A modern utazók ismerik a nehézségeket, melyekkel az izraeli paraszt szembenézett, hogy területet termékennyé tegye. Mert a kiválasztott faj nem lakott többé a hegyekben és Palesztina síkságán, az a forrás, ahol Jakab nyája ivott, homokkal lett tele, Naboth szőlői sivataggá lettek, és szeder van azon a helyen, ahol valaha Ahab palotája állt. És mivé lettek a zsidók a földnek ezen a nyomorúságos részén? Olyan nép lettek, akiknek minden vállalkozásuk sikeres volt, szabad, erős és intelligens nép, olyan, mely halála előtt, karddal kezében egy független nemzetté lett és annyi tanult embert adott a világnak, mint amennyi kereskedője volt. (Salvador, Histoire des Juifs.)

Maguk a görögök sem gratulálhattak maguknak földrajzi helyzetük miatt. Az ország nagy részben vacak volt. Árkádiát a pásztorok kedvelték, Böotia állítólag Demeternek és Triptolemusnak volt kedves helye, de Árkádia és Böotia nagyon kis szerepet játszik a görög történelemben. Magát a gazdag és briliáns Korinthoszt Plutus és Afrodité is kedvelte, de ebben a tekintetben csak másodrangú volt. Melyik városé a fő dicsőség? Athéné, ahol a mezőket és olajfákat állandóan nagy köd takarta, és ahol szobrokkal és könyvekkel kereskedtek elsősorban? Vagy Spártáé, amely egy keskeny völgyben volt, hatalmas sziklák lábánál, melyet a győzelemnek kereszteznie kellett ahhoz, hogy fölismerje. És a Latium melyik nyomorúságos részét választották ki Róma alapítására? A kis Tiberisz folyó, melynek lábainál elterült, egy szinte ismeretlen tengerparthoz folyt, melyet soha nem érintett görög vagy föníciai hajó, legföljebb véletlenül. Helyzeténél fogva lett Róma a világ ura? Mielőtt a világ a római sas lábánál hevert, a központi kormány már tudta, hogy fővárosa helyzete nem ideális. És támadások hosszú sorozata kezdődött az örök város ellen. A korai császárok Görögországra tekintettek, és szinte mindig ott éltek. Ha Tiberius Olaszországban volt, Capriban lakott, egy pont, mely a birodalom mindkét felét látja. Követői Antiochiában laktak. Némelyikük, akik a gallok szemében fontosak, olyan messzire mentek, mint a Treves folyó. Végül egy rendelkezés elvette a főváros nevet Rómától és Milánónak adta. Ha a rómaiak szerepet játszottak a világban, az biztosan annak a helynek ellenére volt, amelyről első hadseregeik elindultak.

Elérve a modern történelemhez, eláraszt a tények tömkelege, melyek elméletemet alátámasztják. Látom, ahogy a jólét elhagyja a Földközi Tenger partjait, világos bizonyítéka annak, hogy nem volt szétszakíthatatlanul összekötve vele. A középkor nagy kereskedelmi központjai olyan helyeken bukkannak föl, ahol a korábbi időszakok egy politikai filozófusa sem számított rájuk. Novgorod kinőtt a havas környezetéből; Bréma kikötője majdnem ugyanolyan hideg. A Hanzavárosok Németország közepén olyan területeken vannak, amelyek régebben örök álomba merültnek tűntek. Velence kiemelkedett az Adria mély öbléből. A politikai hatalom központja olyan helyekre tolódott, melyekről régen nem is hallottunk, de most új fénnyel világítanak. Franciaországban a Loiretól északra sok ipar települt le, majdnem a Szajna fölött. Lyons, Toulouse, Narbonne, Marseilles és Bordeaux méltósága csökken, melyet a római kor idején szereztek. Párizs lett a fontos város, Párizs, mely messze van a tengertől, hogy azon kereskedjen, és amely túl közel van ahhoz, hogy megmeneküljön a normann kalózok támadásaitól. Olaszországban valaha teljesen lényegtelen városok nagyobbak lettek, mint a Pápa városa. Ravenna kinőtt a lápból, Amalfi elindult a hatalom hosszú útján. Nem a véletlen okozta ezeket a változásokat, és mind elmagyarázható egy adott ponton egy győzelmes vagy erős faj jelenlétével. Más szavakkal a nemzet értékét nem helyzete adja; soha nem tette és a jövőben sem fogja. Ellenkezőleg, a nép az, amely a területnek adja erkölcsét - és fogja a jövőben is adni - valamint gazdasági és politikai értékét.

Az érthetőség miatt hozzáadom, hogy nem akarom tagadni a földrajzi helyzet fontosságát néhány város esetében, amelyek kereskedelmi központok, kikötők vagy fővárosok. Az érvek, melyeket (Lásd M. Saint-Marc Girardin cikkét , a Revue des Deux Mondes c. újságban) Konstantinápoly és különösen Alexandria esetén lehet erre fölhozni, vitathatatlanok. Biztos, hogy vannak olyan pontok, melyeket a "Föld kulcsainak" hívhatunk. Így elképzelhetjük, hogy amikor Panama földszorosba behatolnak, egy erős város, melyet még meg kell építeni egy elképzelt csatorna mellett, lehet, hogy nagy szerepet fog játszani a világtörténelemben. Ezt a szerepet lehet hogy jól, rosszul vagy egyáltalán nem fogja eljátszani, ez a szóban forgó emberek alapvető intelligenciájától függ. Ha Chagres nagy várossá lesz, melynek falai alatt két tenger találkozik, és tegyük fel, hogy te szabadon határozhatod el, hogy milyen telepeseket akarsz. Döntésed el fogja dönteni az új város sorsát is. Tegyük fel, hogy Chagres helyzete nem a legjobb hogy minden lehetőséget kihasználjon, mely a két tenger találkozásából ered. Ekkor, ha a faj tényleg érdemes a jó faj névre, akkor más helyre költözik, hogy nagyszerű végzetének eleget tegyen (idézhetjük ebben a témában egy tanult történész véleményét egy ebben a fejezetben tárgyalt témáról, noha hangneme elég vad).

"Nagyszámú író van arról meggyőződve, hogy az ország alakítja lakóit. Hogy a bajorokat vagy szászokat a talaj természete tette olyanná, mint amilyenek ma; hogy protestantizmus nem való délre, és katolicizmus nem való északra, stb. Néhány ember, aki a történelmet vézna tudásának fényében értelmezi, akik nem túl szimpatikusak és csekély intelligenciájuk van, meg szeretnék mutatni, hogy a nemzet, melyről beszélünk (A zsidók) ilyen meg olyan minőséggel bírtak - mintha ezek az urak értenék azt, hogy mi egyáltalán a minőség - csak azért, mert Palesztinában éltek és nem Indiában vagy Görögországban. De ha ezek a nagy tudósok, akik mindent olyan okosan be tudnak bizonyítani, leereszkednének ahhoz a tényhez, hogy a Szentföld talaján nagyon különböző népek éltek, nagyon sokféle vallás és eszme volt ott honos, noha az ország ugyanaz maradt, akkor látnák, hogy az anyagi körülmények befolyása milyen csekély egy nemzet jellemére és civilizációjára." (Ewald, Geschichte des Volkes Israel, 1. kötet. 259. oldal.)

VII. Fejezet.
vii. A kereszténység sem nem hoz létre civilizációt, sem változtat a civilizáció mértékén.

Érveim után az intézményekről és éghajlatokról, másik témával foglalkozom, amelyet tényleg a többi előtt kell tárgyalnom; nem gondolom, hogy ez komolyabb, mint azok, de a tények, melyeken alapul, kihívja természetes nagyrabecsülésünket. Az előző fejezetekben hozott következtetéseimben két pont teljesen nyilvánvaló; az első, hogy a legtöbb emberi faj sem képes civilizációra, ha nem keveredik; másodszor, hogy az ilyen fajoknak nemcsak a belső impulzus hiányzik, mely elindítaná őket a javulás útján, de az is, hogy nincs olyan külső erő, amely elég erős arra, hogy nekik, akik egyébként erősek, vele született meddőségüket termékenységgé változtassa. Itt meg fognak bennünket kérdezni, hogy a kereszténység fénye fölöslegesen süt-e a nemzetekre és hogy bizonyos népek soha nem fogják-e ezt meglátni.

Néhány író erre igenlően válaszolt. Nem voltak gátlásaik, hogy ellentmondjanak az evangélium ígéretének, hogy tagadják az új törvény minden jellemzőjét, amely pontosan az, hogy mindenkinek nyitva áll. Látásmódjuk csak újra kifejti a héberek régi formuláját, amelyhez kicsit nagyobb kapun tér vissza, mint az Ószövetség, de ugyanahhoz tér vissza. Nem akarom ennek az eszmének a bajnokait követni, melyet az egyház elítél, és nem esik nehezemre elismerni, hogy minden emberi közösség egyaránt alkalmas arra, hogy a keresztény egyház kebelére kerüljön. Itt nincs akadály a fajok különbözősége miatt; mert ekkor egyenlőtlenségük nem számít. A vallások és követőik nincsenek a Föld felületén sávokba osztva. Nem igaz az, hogy a kereszténységnek kell ettől a ponttól uralkodni, ahol az iszlám veszi át a jogart, és azt tartja ameddig el nem éri a brahmanizmust vagy a buddhizmust, míg Ham törzsének kedvelői a világot magukra és a többiekre osztják.

Keresztényeket minden szélességi körön és minden éghajlaton lehet találni. A statisztika, mely ugyan nem teljesen, de hozzávetőlegesen igaz, megmutat egy csomó mongolt, akik felső Ázsia sztyeppéin vándorló vademberek, eszkimókat, akik az Északi sarkkör vizében halásznak, Sőt kínaiakat és japánokat is, akiket az üldöző ostorcsapásai ölnek meg. Ez utóbbi megfigyelés meg fogja mutatni, és sikerül elkerültetni velünk azt az általános hibát, hogy összekeverjük a kereszténység igazságának elismerését és elveinek követését azzal a teljesen más dologgal, amely egy azonos emberi fajhoz vezet. Ez segíteni fog minket abban is, hogy megértsük a társadalmi fejlődés korai fokozatait, és hogy képesek legyünk a létra egyik fokáról a másikra menni, hogy végül is elérjük azt a fokozatot, amit civilizációnak nevezünk. Ennek a létrának a fokai ez emberi fajok egyenlőtlenségének mértéke.

Az utóbbi évszázadban, eléggé helytelenül a lemondás elvét tartották a kereszténység sarokkövének, amely alapvetően a társadalmi fejlődés ellentéte. Olyan emberek, akiknek szemében a legnagyobb erény dolgok megtagadása és szemüknek állandóan az égi Jeruzsálem felé fordulása, nem fognak sokban hozzájárulni a világ fejlődéséhez. az ember tökéletlensége cáfolja az ilyen érveket. Soha nem volt komoly ok arra, hogy féljünk attól, hogy le fog mondani a földi örömökről. És noha a vallás ajánlásai kifejezetten erre a pontra irányulnak, azt mondhatjuk, hogy ezek az ellenállhatatlan ár ellen irányultak, és sokat követeltek egy apróság eléréséért. Továbbá, a keresztény szabályok nagyon segítik a társadalmat, kisimítanak minden durvaságot, a jótékonyság olaját öntik a társadalmi kapcsolatokra, elítélik az erőszakot, arra kényszerítik az embereket, hogy elismerjenek egy fensőbb tekintélyt, és így nyerjenek erőt, mely évezredekig dolgozik a test megjavításáért. Újra, a vallás fölemeli a szellemben dogmái metafizikai és intellektuális jellegét, míg erkölcsi eszméjének tisztasága folytán megszabadítja a szellemet a pusztító vétkektől és gyöngeségektől, melyek veszélyesek az anyagi haladásra. Így, ellenkezőleg mint a tizennyolcadik század filozófusai, nekünk igazunk van abban, hogy a kereszténységet civilizáló erőnek hívjuk, de csak bizonyos határokon belül. Ha a szavakat túl széles értelemben használjuk, akkor hibák hálójában találjuk magunkat.

A kereszténység civilizáló erő annyiban, hogy az embert jobb elvűvé és jobb magaviseletűvé teszi. De csak közvetve az, mert arra nincs módszere, hogy hogyan javítsa meg az erkölcsöt és az intelligenciát a világ rosszabb részein, és mindig elégedett a társadalmi viszonyokkal, melyekben az újonnan megtértek vannak, akármennyire tökéletlenek is ezek. Amikor a kártékony gazokat húzza ki, melyek elnyomják az egészséges lelket, akkor minden más iránt közömbös. Minden embert meghagy olyanak, amilyennek találta, a kínait köntösében, az eszkimót szőrméjében, az egyiket rizst éve, a másikat cethalat éve. Nem kívánja meg, hogy változtassanak életmódjukon. Ha állapotuk megjavítható mint átállásuk közvetlen következménye, akkor a kereszténység biztosan mindent meg fog tenni hogy létrehozzon egy ilyen javítást; de nem fogja megpróbálni egyetlen szokás megváltoztatását sem, és egyik civilizáció haladását sem fogja kikényszeríteni egy másik irányába, mert maga sem alkalmazott egyet sem. Minden kultúrát használ, és mindegyik fölött áll. Bőven vannak bizonyítékok, és rövidesen beszélni fogok róluk, de először meg kell vallanom, hogy soha nem értettem meg az ultramodern doktrínát, amely a keresztény törvényt és ennek a világnak az érdekeit ezen a világon olyan módon azonosítja, hogy egyesülésükből fiktív társadalmi rendet csinál, amelyet "keresztény civilizáció"-nak nevez.

Biztosan van olyasmi, mint civilizáció, ahogyan brahman, buddhista vagy zsidó civilizáció is van. Voltak és vannak olyan társadalmak, amelyek teljes mértékben a valláson alapulnak. A vallás adta alkotmányukat, hozta törvényeiket, állapította meg polgári kötelességeiket, országhatáraikat, és írta elő nemzetközi politikájukat. Az ilyen társadalmak csak úgy tudtak továbbélni, ha magukat alávetették egy többé-kevésbé szigorú teokráciának. Életüket nem tudjuk rítusaik és hitük nélkül elképzelni, mint ahogy rítusaikat és hitüket sem tudjuk nélkülük, a nép nélkül elképzelni. Az egész ókor többé-kevésbé ilyen ilyen módon élt. A római államban biztosan létezett egyfajta jogi tolerancia a vallásokkal szemben, és a dekadens teológia a kultuszok nagyszámú egybefonódását és egymáshoz igazodását hozta létre; de ezek a késői pogányság termékei voltak, amikor a gyümölcs már megrohadt a fán. Fiatal éveiben annyi Jupiter, Merkur, és Vénusz létezett, ahány város csak volt. Az Isten féltékeny Isten volt, de féltékenysége egy módon nagyon különbözött a zsidó isten féltékenységétől, aki sokkal kizáróbb, és környezetében és a világon fölismerte híveit, de mást nem. Minden ősi civilizáció bizonyos Istenség alatt lett naggyá, és valamiféle kultuszt követett. A vallás és állam olyan elválaszthatatlanul és szorosan fonódtak egybe, hogy a felelősség mindenért, ami történt, megoszlott köztük.

Ha akarunk, beszélhetünk a "Türiai Heraklész kultjának nyomainak kereséséről Karthágó törvényeiben"; de úgy gondolom, hogy a doktrínák hatását, melyeket a papok tanítottak a haladás és a társadalmi fejlődés irányaival azonosíthatjuk legjobban. Újra, nem kételkedem abban, hogy a kutyafejű Anubis, Isis Neith, és az Ibiszek oktatták a Nílus menti embereket mindarra, amit azok tudtak és cselekedtek, a kereszténység viszont ebből a szempontból másképpen működött, mint az őt megelőző vallások; ez volt legnagyobb újítása. Azoktól ellentétben nem ismerte a kiválasztott nép fogalmát. Az egész világhoz szólt, nemcsak a szegényhez vagy gazdaghoz. A szentlélektől először megkapta a nyelvek ajándékát (Cselekvések Könyve, II, 4, 8, 9-11.), hogy minden néphez annak saját nyelvén szólhasson, és az evangéliumot olyan eszmékkel és képekkel hirdesse, melyet minden nemzet a legjobban ért meg. Nem akarta az ember külső részét megváltoztatni, az anyagi világot; azt tanította neki, hogy vesse meg ezt a külső világot, és koncentráljon saját belső lényére. Egy kétes hitelességű könyvben olvassuk: "Egy erős ember ne büszkélkedjen erejével, sem a gazdag gazdagságával; de aki dicsőségre vágyik, nyerjen az Úrban dicsőséget. /Kétes hitelességű Evangélium, "József, az asztalos története, I. fejezet)/. Erő, gazdagság, világi hatalom és törekvés - mindennek nincs jelentősége törvényeink értelmében. Egyetlen civilizáció sem gerjesztett irigységet vagy megvetést; és emiatt a ritka pártatlanság miatt, és ennek a következményei miatt a törvény magát jogosan nevezhette "katolikusnak" vagy általánosnak. Nem tartozik kizárólagosan egy civilizációhoz sem. Egyetlen földi létet sem áld meg kizárólagosan, egyet sem utasít el és mindegyiket megtisztítja.

Az egyházi könyvek, az atyák írásai, minden kor misszionáriusainak történetei tele vannak a társadalmi élet külsőségeivel és a társadalmi élettel szembeni közömbösséggel. Feltéve, hogy valaki hívő, és egy napi cselekvése sem hágja át a vallás előírásait, más nem számít. Milyen jelentősége van egy keresztény házának, ruhájának szabásának és anyagának, kormányzásának, intézményei zsarnokságának vagy engedékenységének? Lehet halász, vadász, paraszt, tengerész, katona - bármi. Van ezekben a különféle foglalkozásokban valami ami egy bármilyen nemzetiségű ember számára lehetetlenné tenné - legyen angol, török, szibériai, amerikai vagy hottentotta - hogy a kereszténység fényét megkapja? Semmi; és ha ez az eredmény, a többi nagyon keveset számít. A gallai vadember gallai maradhat, és mégis tökéletes hívővé válhat, annyira tiszta, mint egy "választási edény", mint a legszentebb európai főpap. Ebben a kereszténység meglepő felsőbbséget mutat a többi vallással szemben, annak a különleges finomságában. Nem kell ezt elvetnünk, a modern Európa kedvenc eszméjének tisztelete miatt sem, hogy mindenben, még a legszentebb dolgokban is található valami anyagiasság.

Az egyház létezésének tizennyolc évszázada folyamán sok nemzetet megtérített. Mindezekben megengedte a politikai viszonyok akadálytalan működését, ahogy azok eredetileg működtek. Eleinte tiltakozott az antik világban, mondván, hogy a legkevésbé sem akarja a társadalom külső formáit megváltoztatni. Alkalomadtán meg is feddték, hogy ebből a szempontból túl toleráns; hasonlítsuk például össze ehhez a jezsuiták hozzáállását a kínai ceremóniákhoz. De nem látjuk, hogy a kereszténység a világnak egy sajátos kultúrát adott volna, amelynek minden hívő része. Az egyház mindenhez alkalmazkodik, még az iszaphoz is; és ha egy vadember túl ostoba ahhoz, hogy megértse a sátor használatát, akkor biztosan lesz egy lelkes misszionárius, aki mellé ül a sziklára és csak arra gondol, hogy hogyan tudná lelkét olyan eszmékkel betölteni, melyek a megváltáshoz szükségesek. A kereszténység így nem a szabályos értelemben vett civilizáló erő a szó szokásos értelmében, sok különféle fajra lehet alkalmazni anélkül, hogy fejlődésüket befolyásolnánk, vagy olyan követeléseket támasztanánk, melyet nem tudnak teljesíteni.

Azt mondtam föntebb, hogy a kereszténység a fönségesség szellemét ébreszti föl dogmáival, és növeli az értelmet finomságával. Ez csak akkor igaz, ha a lélek és szellem, melyekre hivatkozunk képes fejlődésre és növekedésre. Célja nem a zsenialitás adományozása vagy az, hogy eszméket adjon azoknak, akiknek nincsenek eszméi. Sem zsenialitás, sem eszmék nem szükségesek a megváltáshoz. Az egyház maga úgy nyilatkozott, hogy a gyönge és alázatos kedvesebb neki az erősnél. Csak azt adja, amit kapni is akar. Megtermékenyít, de nem alkot. Támogat, de nem emel föl. Olyannak fogadja el az embert, mint amilyen, és csak segít neki járni. Ha béna, nem kívánja meg, hogy járjon.

Ha kinyitom a "Szentek élete" c. művet, találok bölcseket köztük? Biztosan nem. Az áldottak köre, akiknek nevét és emlékét tiszteli az egyház, főleg olyanokat tartalmaz, akik kiváltak erkölcsi tisztaságukkal és alázatukkal. De noha tele voltak zsenialitással az eget illetően, nem volt ilyenjük a Földi dolgok iránt. Ha limai Szent Rózsára nézek, akit Szent Bernáttal egy szinten tisztelünk, Szent Zita közbenjárása nem kisebb értékű, mint Szent Terézé. Ha megnézem az angolszász szenteket, többnyire ír szerzeteseket, az egyiptomi Téba gusztustalan remetéit, a mártírok légióit, akik a népek söpredékéből származnak és egy hirtelen bátorság és alázat sugallatára fölemelkedtek az örök dicsőség sugaraihoz - ha mindezeket a tisztelt személyeket a dogma legügyesebb védelmezőinek, a hit legbölcsebb harcosainak tartom, akkor ez megerősít abban a következtetésemben, hogy a kereszténység nem civilizáló erő a kifejezés tényleges, szószerinti értelmében. Mivel minden embertől azt kérdezi, hogy mit kapott maga, de egy fajtól sem kérdezi meg, hogy mit képes nyújtani, és nem teszi magasabb helyre a civilizált fajok között, mint amire a természetes erők jogosítják föl.

Ezért teljes mértékben cáfolom azt az egységesítő érvet, amely a keresztény hit fölvételét azonosnak vallja a határtalan szellemi növekedéssel. Délamerika törzseinek többsége már századokkal ezelőtt megtért az egyház kebelére; de mindig vademberek maradtak, nem értve meg a szemül előtt látható európai civilizációt. Nem lep meg, hogy az északamerikai cherokee indiánokat a metodista misszionáriusok nagyrészben megtérítették; de rendkívül meglepne, ha ez a törzs, ha tiszta vérű marad, egy amerikai államot lenne képes kialakítani vagy bármilyen befolyást elérni az amerikai kongresszusban. Egészen természetesnek tartom, hogy a dán lutheránsok vagy a moraviaiak kinyitották az eszkimók szemét a fényre; de ugyanolyan természetesnek tartom, hogy megtérítetteik ugyanabban a szociális állapotban maradtak, amelyben hosszú idő óta vannak. A svédországi lappok, akik mint gondolhatjuk, ma is őseik barbár állapotában vannak, noha az evangélium és a megváltás igéje már századokkal ezelőtt eljutott hozzájuk. Mindezek között a népek között biztosan vannak olyanok, akik feltűntek jámborságukkal és életük tisztaságával; de nem várom el, hogy képzett teológusokat találok köztük, vagy jól képzett katonákat, jó matematikusokat, nagy művészeket. Más szavakkal kifejezve, örökké ki lesznek rekesztve a nagy elmék soraiból, akik keze egymást átfogja az évszázadok között is és folyamatosan megerősíti a domináns fajok erejét. Még kevésbé lesznek köztük a ritka és hatalmas zsenik közül, akiket nemzetük követett útjukon, de csak akkor, ha a nemzetek képesek voltak őket megérteni és iránymutatásuk szerint menni tovább. Még az igazságszolgáltatás kérdésében is ki kell hagyni a kereszténységet a megbeszélt témából. Ha minden faj egyenlő módon képes az előnyöket megkapni, akkor nem küldhették azért, hogy egyenlőséget hozzon az emberek közé. Királysága a legirodalmibb értelemben "nem erről a Földről való".

Sok ember megszokta, hogy a kereszténység érdemeit a korunkra természetes előítéletek fényében értékelje; és attól tartok, hogy annak ellenére, amit az előbb mondtam, lehet hogy nehezükre esik megszabadulni néhány helytelen eszméjüktől. Még akkor is, ha egészében elfogadják következtetéseimet, még mindig hihetnek abban, hogy a mérték megfordult a vallás közvetett akciói folytán, az intézmények vezetésének, az intézményeknek és a társadalmi rendnek a vezetésével. Én nem tudok ilyen akciókról. Ellenfeleim azt fogják fölhozni, hogy a misszionáriusok társadalmi befolyása, sőt puszta jelenlétük elég lesz ahhoz, hogy észrevehetően megváltoztassa a politikai viszonyokat és az eszméket az anyagi jólétet illetően. Például azt mondják, hogy ezek az apostolok szinte mindig (de nem kivétel nélkül) egy előrehaladottabb nemzetből származnak, és így szinte sajátságaik ösztönösen megváltoztatják tanítványaik szokásait, amíg erkölcsüket alakítják. Tegyük föl, hogy a misszionáriusoknak vademberekkel van dolguk, akik a rosszaság mélységébe süllyedtek saját nemtörődömségük miatt. Tanítani fogják őket hasznos tevékenységekre, és megmutatják nekik, hogy hogyan lehet az éhínségtől megszabadulni, ha megművelik a földet. Miután odaadják nekik a szükséges szerszámokat, tovább mennek egy lépéssel, és megtanítják nekik, hogyan építsenek jobb kunyhókat, hogy szelídítsék meg a jószágot, hogyan bánjanak a vízzel, hogy földjeiket meg tudják öntözni és hogy elkerüljék a járványokat. Apránként sok mindent megtanítanak nekik, és végül a betűvetésre is megtanítják őket, ahogy a cherokeekkal is történt (Prichard, " Az emberiség természettörténete" 41. rész), akik saját ábécét fejlesztettek ki maguknak. Végül, ha nagyon sikeresek, akkor a tanult dolgokkal olyan sikeresen utánozzák a misszionáriusok szokásait, hogy mint a cherokeek és a creekek az Arkansas déli partjain, juhokat fognak tenyészteni és még fekete rabszolgák is fognak dolgozni ültetvényeiken. Teljesen képesek lesznek a falusi életre.

Olyan példákat hoztam föl, ahol a két faj a leghaladóbbak közé számít. de messze vagyok attól, hogy egyetértsek az egyenlőség ügyvédeivel, mert nem tudok annál nyilvánvalóbb példát elképzelni az általános faji tehetségtelenségre, mint ha egy faj olyan életmódot vesz föl melyet nem maga talált föl.

Ez a két faj elszigetelt maradványa sok nemzetnek, melyeket elűztek vagy megsemmisítettek a fehérek. Természetes módon mások, mint a többiek, mert úgy vélik a tudósok, hogy ők az ősi alleghany faj maradványai, melynek maradványait a Mississippitől északra találták meg (lásd ugyanott). Itt már az érvek nagyon sántítanak, melyek azt bizonygatják, hogy a cherokeek azonosak az európai fajokkal; bizonyításuk első lépcsőfoka az, hogy ezek az alleghany törzsek hasonlóak az angolszászokhoz pontosan azért, mert felsőbbrendűek a többi északamerikai fajnál. Nos, mi történt ezekkel a kiválasztott népekkel? Az amerikai kormány elvette mindkét törzs ősi területeit, és különleges szerződéssel arra kényszerítette őket, hogy egy bizonyos területre költözzenek, ahol saját települési területet jelöltek ki számukra. Itt, a hadügyminisztérium felügyelete alatt és a protestáns misszionáriusok irányítása alatt arra kényszerítették őket, hogy a mai életmódjukat vegyék föl, ha akarták, ha nem.

Az író, akitől ezeket a részleteket kikölcsönzöm, - és aki maga ezeket Gallatin nagy munkájából vette (Az északamerikai indián törzsek összefoglalása) - azt mondja, hogy a cherokeek száma állandóan nő. Azzal érvel, hogy amikor Adair meglátogatta őket, akkor 2300 körül volt harcosaik száma, míg ma teljes létszámukat 15 000-re becsülik; igaz, ebben benne van az a 1200 néger rabszolga is, akik tulajdonukká lettek. Azt is elmondja, hogy iskoláik és egyházuk a misszionáriusok kezében van, és hogy ezek a protestáns misszionáriusok többnyire házas fehér emberek fehér gyerekekkel vagy szolgákkal, és még egy pár európai van köztük, akik tisztviselőként dolgoznak. Így aztán nehéz ténylegesen megállapítani, hogy a bennszülöttek száma növekedett-e, míg másfelől könnyű föltételezni, hogy az európai faj erős nyomást gyakorol tanulóira. (Megvitattam Prichard tényeit anélkül, hogy kétségbe vontam volna értéküket. De lehet, hogy egyszerűen tagadni kellett volna őket a komoly tekintélyre, A. de Tocqueville-re hivatkozva, aki nagy művében "Demokrácia Amerikában" így utal a cherokeekre: "A félvérek jelenléte megkönnyítette az európai szokások elterjedését az indiánok között. A félvérben benne van apja esze de nem adja föl anyja fajának vademberi szokásait. ő a civilizáció és barbarizmus közti természetes kötél. Ahol vannak félvérek, és szaporodnak, ott látjuk, hogy a vademberek apránként megváltoztatják szokásaikat és társadalmi körülményeiket." ("Demokrácia Amerikában" , II. kötet). De Tocqueville azt jósolja végül, hogy noha a cherokeek és a creekek félvérek és nem bennszülöttek, ahogy Prichard mondja, mégis el fognak tűnni a fehér faj beavatkozása miatt.)

A háború lehetőségét nyilvánvalóan elvették tőlük; kitelepítették őket, minden oldalról amerikai haderő veszi körül őket, amely túl nagy ahhoz, hogy ellenálljanak neki, és uraik vallását kellett átvenniük. Szellemi vezetőik kedvesen bánnak velük és meggyőzik őket a munka szükségességéről, olyan értelemben, ahogy uraik képzelik el a munkát, ha nem akarnak éhenhalni. Ezek között a körülmények között el tudom képzelni, hogy sikeres mezőgazdászok lesznek, és meg fogják tanulni az eszmék kivitelezését, melyeket beléjük ültettek, minden nap, kivétel nélkül.

Kis türelemmel és az éhség óvatos használatával, mint hajtóerővel, megtaníthatjuk az állatokat olyasmire, amit ösztönösen soha nem tanulnának meg. De sikereinket nagy hangon kikiáltani nagyon kis intelligenciára vallana. Ha egy falu állatai elvégzik a legösszetettebb trükköket, meg kell lepődnünk azon, hogy emberek, akiket keményen oktattak és minden menekülést lehetetlenné tettek számukra, elvégzik a civilizált élet folyamatait még vadember állapotukban is, és megértik azt, de nem kívánják igazából azok gyakorlatát? Az eredmény a tanulás eredménye; és mindenki, aki meglepődik rajta, az még jobban meglepődik a kártyázó kutyán vagy az ebédjét megrendelő lovon! Az emberi csoportok "intelligens cselekvésének" előfeltételeit kutatva túl könnyen megelégedhet valaki, és föllelkesedhet, ami nem túl hízelgő még a kísérlet alanyai számára sem.

Tudom, hogy néhány tanult ember színt adott ezeknek a nyilvánvaló összehasonlításoknak azt állítva, hogy néhány emberi faj és a nagyobb majmok között csak kis értelmi különbség van. Mivel elutasítom az emberiség ilyen letámadását, megengedem magamnak, hogy ne figyeljek föl a túlzásokra, melyekkel ezt általában megválaszolják. Természetesen hiszek abban, hogy az emberi fajok nem egyenlők, de nem hiszem, hogy valamelyikük is vadállati vagy abba az osztályba sorolható. A legalacsonyabb rendű emberi faj, a legelmaradottabb és nyomorúságosabb fajtája az emberi fajnak is képes utánzásra; és nem kételkedem abban, hogy ha a legmegvetendőbb busmant vesszük, tudunk benne kifejleszteni, - nem mondom, hogy sokat, ha már felnőtt, de a gyerekén vagy unokáján - annyi intelligenciát, hogy valamennyire alkalmazkodjon a civilizációhoz, akkor is, ha ez állandó tanulást igényel részéről. Ebből azt következtetjük, hogy a nép, melyhez tartozik, civilizálható a mi mintánk szerint? Ez elsietett és felületes következtetés lenne. A művészetek és foglalkozások kivitelezése, melyet a civilizáció kifejlesztett, még hosszú út vezet magához a civilizációhoz. Továbbá, noha a protestáns misszionáriusok szükségszerű kapocs a vad törzs és a civilizáció között, biztos, hogy a misszionáriusok megfelelnek a velük szemben támasztott követelményeknek? Ismerik a társadalmi tudomány teljes rendszerét? Én kételkedem ebben. Ha az amerikai kormány és annak küldöttei és a cherokeek között hirtelen megszakadna a kapcsolat, az utazó, aki pár év múlva nézné meg a farmokat, új és nem várt gyakorlatot találna ott. Ezek a fehér és indián vér keveredésének eredménye lenne; és utazónk hiába keresne, csak néhány nagyon sápadt másolatát találná meg annak, amit New Yorkban megtanult.

Gyakran hallunk négerekről, akik zenét tanultak, akik bankokban tisztviselők, és akik írni, olvasni, számolni, táncolni tudnak, és úgy beszélnek, mint egy fehér ember. Az embereket meglepi ez, és ebből azt következtetik, hogy a néger mindenre képes! És akkor, ugyanazzal a lélegzettel meglepetésüket fejezik ki a szláv civilizáció és a sajátunk között. A oroszok, lengyelek és szerbek (fogják mondani), sokkal közelebb vannak hozzánk, mint a négerek, csak a felszínen civilizáltak. csak a magasabb osztályok osztják eszméinket, mert ezek folyamatosan keverednek az angol, francia, és német vérrel. A tömegek másfelől, legyőzhetetlenül közömbösek a nyugati világ és annak felfedezései iránt, noha olyan sok századon át keresztények - sok esetben mielőttünk lettek azzá. A megoldás egyszerű. Nagy különbség van az utánzás és a meggyőződés között. Az utánzás nem vonja szükségszerűen maga után a szakítást az örökölt ösztönökkel; de senki nem lesz a civilizáció része anélkül, hogy önmaga képes lenne haladásra, anélkül, hogy a többiek irányítanák.

Figyelemre méltó négerek listájáról vitatkozva, melyet pl. Blumenbach közöl, és melyet könnyen össze lehetne állítani, Caras ezt mondja, hogy a fekete fajokban soha senki nem fejlesztett ki semmit az politikában, irodalomban vagy a művészetek terén, és ha bármelyik néger valahol kitüntette magát, az mindig a fehér befolyás hatására történt. Egy összehasonlítható ember sincs köztük. Nem mondom, hogy közülünk vett emberrel, de mondjuk a sárga faj zsenijeivel, mint például Konfúciusszal. (Carus, op. dt.)

Mi annak a haszna, ha elmondják nekem, hogy néhány vadember különösen ügyesen szánt, beszél vagy olvas, ha csak azokat a leckéket ismétlik, amit tőlünk tanultak? Mutassák meg inkább azokon a helyeken, ahol a négerek hosszan éltek és álltak kapcsolatban európaiakkal egyetlen helyet, ahol a vallási elvek mellett eszmék, szokások és intézmények vagy akár egy európai nép annyira asszimilálódott hogy a haladás ezután éppen olyan természetes és közvetlen volt köztük, mint köztünk. Mutassanak egy helyet, ahol a nyomtatás fölfedezésének olyan eredményei voltak, melyek hasonlóak az európai eredményekhez, ahol tudományaink tökéletesedtek, ahol felfedezéseink új alkalmazásokat találtak, ahol filozófusaink más filozófusok szüleivé lettek, a politikai rendszerek, az irodalom és művészet, a könyvek, szobrok és képek terén.

De nem vagyok olyan csekély felfogású, mint amilyennek látszom. Nem kérem komolyan, hogy az emberek vegyék át a mi teljes egyéniségünket ugyanannyi idő alatt, mint ahogy becsületünket. Elvetheti a mi gondolkozásmódunkat és kialakíthat egy másikat. Szeretném látni négerünket, mikor kinyitja szemeit az evangélium fényénél, hirtelen észreveszi, hogy földi útja éppolyan sötét és zavaros, mint amilyen szellemi élete volt eddig. Szeretném látni, amikor új társadalmi rendet hoz létre magának, és eszméit átülteti a gyakorlatba. Ami eddig használatlanul rozsdásodott, most idegen ötletek segítségével saját hasznára alakítja őket. Hajlandó vagyok sokáig várni munkája befejezésére. Csak arra kérem, hogy kezdje el. De soha nem kezdte el. Meg sem próbálta. A történelem minden oldalán kutathatsz, és egyetlen népet sem fogsz találni, amely megértette az európai civilizációt azzal hogy fölvette a kereszténységet, vagy nagy tettekre ösztönözte volna a megtérés, ha addig nem volt civilizált.

Másfelől Délázsia hatalmas földjein és Európa bizonyos részein nagyon eltérő vallású emberek által vezetett államokat találunk. A fajok megváltoztathatatlan ellenségessége megtalálható a kultuszokban. Megkülönböztethetjük a kereszténnyé vált pathanokat a megtért hinduktól, éppen olyan könnyen, mint az orenburgi oroszokat meg tudjuk a nomád keresztény törzsektől különböztetni , akik között élnek.

Még egyszer, a kereszténység nem civilizáló erő, és nagyon jó okok vannak arra, hogy miért nem az.

VIII Fejezet
viii. A civilizáció szó definíciója; A társadalmi fejlődésnek kettős eredete van.

Itt most el kell kissé kalandoznom, mert ez létfontosságú érvelésem számára. Állandóan használok egy szót mely sok eszmét foglal magába, és el kell azt magyaráznom. Állandóan a "civilizáció"-ról beszélek, és ez elkerülhetetlen. Mert ez vagy létezik bizonyos mérték szerint, vagy teljesen hiányzik, és ehhez a tulajdonsághoz viszonylagos mértéket rendelhetek a különböző fajok esetén. Foglalkozom mind az európai civilizációval, és másokkal, melyek különbözhetnek ettől. A legkevésbé sem kell elbizonytalanodnom ezen a ponton, különösen azért nem, mert másként értelmezem azt, mint egy ünnepelt író, aki csak Franciaországban különös foglalkozásként ennek a szónak a jelentését és hatáskörét határozta meg.

Guizot, ha vitatkozhatok ezzel a nagy tekintéllyel, könyvét, az "Európai civilizációt" a fogalmak összezavarásával kezdi, amely komoly hibához vezet. A civilizációt eseménynek hívja. Guizot az eset szót kevésbé pozitívan és pontosan használja, mint amilyen a szó általában - egy széles, bizonytalan, rugalmas értelemben, ami azt nem írja azt le; másfelől nem határozza meg egyáltalán a civilizáció szó jelentését. Civilizáció nem egy esemény, hanem események sorozata, többé-kevésbé logikusan egymáshoz kapcsolt és eszmék kölcsönhatásával létrejött dolog, amelyek önmagukban nézve is nagyon összetettek. Állandóan új eszmék és ötletek születnek, Az eredmény néha szüntelen mozgás, néha megállás. Minden esetre, a civilizáció nem egy esemény, de esetek és eszmék sorozata, egy állapot, melyben az emberi társadalom van, egy környezet, amellyel képes körülvenni sajátmagát, amelyet létrehoz, kisugárzódik belőle és viszonzásul reagál rá.

Ez az állapot általános abban az értelemben, amelyben egy esemény soha nem az. Sok változata van, melyeket nem tudna túlélni, ha csak egy esemény lenne. Továbbá, teljesen független minden kormányformától; ugyanúgy halad az elnyomás alatt, mint a legszabadabb demokrácia alatt, és nem szűnik meg létezni, ha a politikai élet viszonyai megváltoznak vagy a polgárháború teljesen megváltoztatja őket.

Ez nem jelenti azt, hogy többé-kevésbé ignorálhatjuk a kormány formáját. Ezek szorosan össze vannak kötve a társadalmi szervezet egészségével; fejlődése páratlan lehet, de meg is szűnhet, ha rossz a kormány, és kedvezően fejlődhet, ha jó esélyei vannak. De itt nemcsak a jólét kérdéseivel foglalkozunk. Tárgyunk komolyabb annál. Ez a népek és a civilizáció létezésével foglalkozik, és a civilizáció bizonyos elemi feltételekkel van összekötve, melyek függetlenek a politikától, és sokkal mélyebbre kell néznünk az indíttatást kutatva - az erőket, melyek létrehozzák őket, közvetlenül és kibontakoztatják őket, gyümölcsözővé vagy meddővé teszik őket, egy szóval életet lehelnek beléjük. Az ilyen alapvető kérdések láttán, a kormány szempontjai, a gazdagság és a nyomorúság természetes módon másodlagossá lesz. Első helyen mindig és mindenütt a "lét és nemlét" kérdése áll, amely elsőrendű az egyének számára. Úgy tűnik Guizot nem vette észre, a civilizáció számára nem állapot vagy környezet, hanem egy esemény; és úgy tartja, hogy annak alkotja egy másik esemény, mely tisztán politikai jellegű.

Ha kinyitjuk ezt a hosszadalmas és híres könyvet, egy halom elméletre akadunk benne, melyek vezérelvét keretezik be. Miután megemlít bizonyos számú helyzetet, amelybe emberi társadalmak kerülhetnek, az író megkérdezi, "a közös ösztön vajon észrevenné-e ezekben a helyzeteket, melyekbe az ember magát civilizálja, a szó természetes értelmében".

Az első elmélet így hangzik: "Induljunk ki egy népből, melynek külső élete könnyű és fényűző. Kevés adót fizet, nincs semmi baja. Az igazságszolgáltatás jól működik az emberek között. anyagi és erkölcsi élete tunyaságba vagy kábultságba süllyedt. nem akarok zsarnokságról beszélni, mert ez nem érezhető, de mindenképpen van elnyomás. Az eset nem példa nélküli. Sok kis arisztokratikus köztársaság volt, melyek így kezelték alattvalóikat, mint a juhokat, anyagilag jól tartották őket, de nem volt erkölcsi és szellemi tevékenység. Ez civilizáció? És egy ilyen nép civilizálódik?"

Nem tudom, hogy ténylegesen civilizálódik-e., de a nép, amelyről beszél, nagyon "civilizált". Másképpen a vad törzsek vagy az arisztokratikus köztársaságok barbár törzsei között kellene sorrendet létrehoznunk, az ősi és modern időkben, melyeket Guizot hozzáveszi a tárgyhoz, mint elmélete részeit. Az általános ösztön biztosan támadva érezné magát, ha nemcsak a föníciaiak, karthágóiak, spártaiak nem léphetnének be a civilizáció templomába, de a velenceiek, génuaiak és pisaiak sem, és Németország birodalmi szabad városainak lakói sem, egyszóval a múlt néhány évszázad egyetlen erőteljes városa sem. Ez a következtetés önmagában túl erőszakosan ellentmondásos a közvélemény előtt, melyhez folyamodik; de emellett, még nagyobb nehézségekkel is szembe kell néznie. Ezek a kis arisztokratikus államok, melyeket kormányformájuk miatt Guizot nem hajlandó a civilizációképesek közé sorolni, a legtöbb esetben sajátos, egyedi kultúrát képviseltek. Bármilyen erősek is voltak, e szempontból a különféleképpen kormányzott, de fajilag hozzájuk nagyon közel álló néphez igazodtak; megosztották egymás között a közös civilizációt. Így, noha a föníciaiak és a karthágóiak messze voltak egymástól, hasonló kultúra egyesítette őket, melynek prototípusa Asszíriában van. Az olasz köztársaságok ötletek és vélemények mozgalmában vettek részt, amely uralkodó volt a szomszédos királyságokban.

Svábföld és Thüringia császári városai politikailag meglehetősen függetlenek voltak, de más részről teljesen be voltak foglalva a német faj haladásába vagy hanyatlásába. Így míg Giuizot kiosztja érdemdíjait a népek között, politikai szabadságuktól és kormányformájuktól függően, valójában széthasítja a fajokat, amit nem hagyhatunk jóvá. és olyan különbségeket tételez föl, melyek nem léteznek. A pont részletesebb megvitatása aligha illik ide, és ezért nem folytatom. ha megnyitottam egy ilyen vitát, akkor el kellene kezdenem (gondolom, helyesen) elutasítani azt, hogy Pisa, Génua vagy Velence és mások bármilyen módon is kisebb értékűek lettek volna Milánónál, Nápolynál vagy Rómánál.

Maga Guizot számol ilyen érvvel. Nem tart egy népet civilizáltnak, melyet "lágyan kormányoznak, de elnyomás alatt tartanak", ugyanígy azokat sem, akik "anyagi élete kevésbé könnyű és fényűző, de tűrhető szinten van, mert erkölcsi és szellemi igényeit figyelembe veszik. ... Egy népben, melyet én képzelek el" mondja, "nemes és igaz érzelmek szunnyadnak. Vallási és erkölcsi értékei bizonyos szintig kifejlődtek, de a szabadság eszméje hiányzik belőlük. Mindenkinek oszt egy kis igazságot. Egyik sem keresheti meg önmagát; ebbe a helyzetbe került a legtöbb ázsiai nép, például a hinduk. Férfias képességeiket aláaknázta a papság uralma"

Így ugyanabba a börtönbe rakja az arisztokratikus népeket, mint a hindukat, egyiptomiakat, etruszkokat, peruiakat, tibetieket, japánokat és a modern Róma néhány területét is.

Nem akarok Guizot utóbbi két föltevésével foglalkozni, mert az első kettő esetén olyan körülhatárolt értelmezést ad a civilizáció szónak, amelyet a világ egyetlen nemzete sem képes elérni. Ahhoz hogy elérjék, a népeknek olyan intézmények uralma alatt kellene élni, melyek ereje és szabadság egyaránt össze lenne keverve, és az anyagi fejlődést és az erkölcsi haladás egy bizonyos módon lenne összehangolva. A kormányt és az egyházat szigorúan el kéne választani, és nem szabadna a válaszvonalat eltolni. Végül, az alattvalóknak nagyon körülhatárolt jogai lennének. Föltételezi, hogy a civilizált emberek kormánya alkotmányos és népképviseleti alapokon áll. Így egyetlen európai nemzetet sem tudnék megóvni attól a gyanútól, hogy a barbarizmus állapotában van. és mivel a civilizációt mindig egy egyedi és egyetlen politikai szabvány szerint kellene mérnem, végül el kellene utasítanom azokat az alkotmányos országokat is, amelyek rosszul használják parlamentjüket, és kizárólag azokat díjazni, akik azt jól használják. Végül az összes élő nemzet között, mely valaha is élt, egyetlen egyet tekinthetnénk igazán civilizáltnak, az angolt.

Természetesen teljes mértékben tisztelem és csodálom azokat a nagy népeket, akik erejét és csodálatos cselekedeteit a világ minden sarkában látták, mint győzelmeiket, tetterejüket és kereskedelmüket. De nem érzem azt, hogy másoknak ne tartoznék tisztelettel és csodálattal. Azt mondani számomra túl kegyetlenek és lealacsonyítónak tűnik az emberiség számára, hogy az idők kezdete óta csak egy kis, a nyugati óceánban fekvő sziget volt képes volt képes teljes értékű civilizációra, és hogy még az igazi elvet sem fedezte föl senki William és Mary uralkodása előtt. Egy ilyen elv kissé szűklátókörű. És aztán gondoljuk meg ennek veszélyeit. Ha a civilizáció egy bizonyos kormányzási forma függvénye, akkor az értelem, megfigyelés és tudomány hamarosan szóba sem kerül a kérdés kiértékelésénél, csak a párttagság fog szerepet játszani. Néhány merész lélek saját kedvenceit fogja előnyben részesíteni, és vissza fogja utasítani, hogy a brit intézményeket tekintse a legtökéletesebbeknek. ők egy bécsi vagy pétervári rendszert fognak előnyben részesíteni. Sok nép, a többsége azoknak, akik a Rajna és a Pireneusok között laknak, néhány hibája ellenére Franciaországot fogják a világ legcivilizáltabb országának tartani. Amikor a kultúra megállapítása a személyes érzés függvénye lesz, akkor nem lesz megegyezés a témában. A legfejlettebb ember az lesz, akinek ugyanaz a véleménye mint a meghatározónak az uralkodó és a nép kölcsönös feladatairól és kötelességeiről; míg azokat, akik ezt másként látják, barbároknak és vadembereknek fogják nevezni. Senki sem fogja ennek a logikáját megkérdőjelezni, vagy arról vitatkozni, hogy egy rendszer, amely ilyen következtetéshez vezethet, legalábbis nagyon tökéletlen.

Ami engem illet, Guizot meghatározása nekem nagyon kezdetlegesnek tűnik akár csak összehasonlítva Wilhelm von Humboldt meghatározásával: "civilizáció az emberek emberiesítése külső szokásaikban és intézményeikben, és belső érzéseikben, melyek ezekre vonatkoznak /W. von Humboldt, Über die Kawi-sprache auf der Insel Java, bevezetés, I. kötet, 37.oldal/

Ennek hibája éppen ellenkező a Guizot-félének hibájával. A kötelék túl laza, az alkalmazások mezeje túl széles. Ha egy civilizációt a viselkedés lágysága meghatároz, akkor több mint egy primitív törzsnek joga lesz arra, hogy magát néhány európai nemzet elé tegye, amelynek jelleme kissé durvább. Vannak olyan törzsek a déli Csendes Óceánon és másutt, akik nagyon lágy természetűek és nem támadó fajták, nagyon könnyen megközelíthetőek. és mégis egyetlen egy ember sem, aki dicsérte őket, tette volna őket a mogorva norvégok elé, vagy akár a tüzes malájok mellé, akik maguk csinálta tűzszínű köntösöket viselnek, akik a tengeren hajóznak nagyon jó hajókkal, melyeket maguk csinálnak, és nagyon erőszakosak, másfelől nagyon intelligens ágensek, és árukkal kereskednek az Indiai Óceán keleti kikötőiben. Az olyan kitűnő gondolkodó, mint von Humboldt biztosan látta ezt; Ezért a civilizáció mellé, és egy fokkal a fölé rakja a kultúrát. "A kultúra" mondja "teszi a humanizált népet társadalmi viszonyaiban olyanná, hogy megérti a tudományt és a művészetet."

E szerint a hierarchia szerint a világ egy másik korát látjuk (azaz a világot annak fejlődésének második szintjén). Szerető és szimpatikus lényekkel töltve, költőkkel, művészekkel, tudósokkal. De ezek kívül állnak a nagyobbfajta munkákon. Annyira tartózkodnak a háború keménységétől, ahogy a földműveléstől vagy az egyszerű kereskedelemtől.

A tiszta értelem kifejtésére rendelkezésre álló szabadidő nagyon csekély, még a legnagyobb boldogság és stabilitás idején is, és állandóan folyik a küzdelem a természettel és a világmindenség törvényeivel, hogy a puszta létszükségleteket megteremtsük. Hogy ez így van, azt könnyen megmutatja az, hogy berlini filozófusunkat kevésbé foglalkoztatja a valóság leírása, mint bizonyos absztrakciók elővétele, melyek neki nagynak és szépnek tűnek (amilyenek valójában), ezek élettel való felruházása és ezek mozgatása a térben, olyan ideális módon, hogy ezek valójában sajátmagukat adják vissza. Minden kétség, amely megmarad ezen a ponton, az hamarosan szétfoszlik, amikor a rendszer tetőfokához érünk, amely egy harmadik fokozatot tartalmaz, amely az előzőek fölött áll. Itt áll a "teljesen kialakított ember", akinek természetében valami egyszersmind magasabb és teljesen személyes, egy mód, ahogy a mindenséget lehet látni, ahol összegyűlt az összes benyomás a működő szellemi és erkölcsi erőkről, melyek körülötte harmonikusan összeforrnak és jelleme és érzékenysége fölveszi őket. "

Ebben a gondosan kidolgozott rendszerben a "civilizált ember" egy lágy, humanizált ember; a következő fokozat a kulturált ember, a költő, művész és tudós, és a fejlődés utolsó és legmagasabb fokán a "teljesen kialakított ember" áll, akitől (ha jól értem az elvet) megkaphatjuk a pontos elvét annak, amit Goethéről és az "olimpiai csöndesség" -ről mondtak el nekünk. Ennek az elméletnek az alapján nagy különbség van aközött, amit Humboldt lát az emberi civilizáció általános szintje és a tökéletesség között, melyet kevés nagy elme ért el. Ez a különbség olyan nagy, hogy a miénktől meglehetősen idegen kultúrák, mint a brahmanoké például, képes volt arra, hogy olyan embereket hozzon létre, akik bizonyos módon magasan fölötte állnak azoknak, akiket legjobban csodálunk.

Teljesen egyetértek von Humboldttal ebben. Igaz az, hogy európai társadalmunk sem a legfennköltebb gondolkozókat, sem a legnagyobb költőket, sem a legkitűnőbb művészeket nem teremti meg. Megkockáztatom azt a gondolatot, hogy a nagy tudós véleménye ellenére, ahhoz hogy általánosan meghatározzuk és kritizáljuk a civilizációt, akkor legalábbis egy pillanatra le kell vetnünk előítéleteinket egy bizonyos típust illetően. Nem szabad hálónkat olyan szélesre hagyni, hogy abba beférjen Humboldt első állomásának embere, akit én nem tartok civilizáltnak csak azért, mert lágyabb a jelleme. Másfelől nem lehetünk olyan zártak, hogy mindenkit visszautasítunk és csak a harmadik lépcsőfokon álló filozófust engedjük be. Ez túl szigorúan körülhatárolná az emberi alkotást a haladás után, és eredményeit csak elszigetelten és egyéni módon mutatná meg.

Von Humboldt rendszere nem értékeli a nemes elme finomságát, és annak alapvetően absztrakt természetét gyarló szavakkal a hindu filozófusok elképzelésével lehet összehasonlítani, melyek egy alvó istenség agyából indulnak ki, szivárványszínű szappanbuborékokként szállnak föl az éterbe, és aztán szétpukkadnak, helyet adva másoknak, az alvó istenséget körüllengő álmok természete szerint.

Vizsgálataim engem egy alacsonyabb, prózaibb szinten tartanak. Olyan eredményekre vágyom, amelyek jobban beilleszkednek a gyakorlati tapasztalatok közé. Látószögem korlátozott mértéke megtiltja számomra, hogy figyelembe vegyem, ahogy Guizot teszi, az emberi társadalmak jólétének mértékét, vagy hogy elmélkedjem, ahogy Humboldt teszi, a csúcsokról, melyeket kevés ritka nagy elme ér el azok ritka csillogásában; az én vizsgálataim az erőre szorítkoznak, mind az anyagira, mind az erkölcsire, amely a tömegekben kifejlődött. Nem könnyű számomra, bevallom, az látni, hogy a század két leghíresebb embere mellékutcákon tévedt el. És bízom magamban, hogyha más utakat követek, mint ők, akkor felülvizsgálom kiindulásomat, és annyira visszamegyek, amennyire ezt épületem lehetővé teszi, hogy célomat botladozás nélkül érjem el. Meg kell kérnem olvasómat, hogy türelmesen kövessen, és figyeljen a kanyargós sikátorokban, ahol mennem kell, és meg fogom próbálni annyira megvilágítani, amennyire csak képes vagyok tárgyam eredendő sötétségét.

Egy törzs nem olyan visszamaradott. hogy ne fedezhetnénk föl ösztönös törekvését arra, hogy kielégítse anyagi és erkölcsi szükségleteit. A fajok közti első és legnyilvánvalóbb különbség abban rejlik, hogy van ennek az ösztönnek a két oldala kiegyensúlyozva. A legprimitívebb népek intenzitása soha nem azonos. Némelyikeknél a testi szükségletek a legfontosabbak, másoknál a szemlélődésé. Így a sárga faj brutális hordáit úgy tűnik a testi szükségletek uralják, de nem nélkülözik teljesen a lelki élet csillogását. Másfelől a legtöbb néger törzs, mely valamekkora fejlettségi fokot elért, kevésbé aktív, mint ezt sokan gondolják, és az elképzelésnek nagyobb értéke van a soha nem látott dolgokat tekintve, mint a kezelhető dolgoknál. A civilizáció szempontjából ezt nem tekintem oknak arra, hogy a négereket magasabbra tegyem. Mert az évszázadok tapasztalata megmutatta, hogy nem képesek több civilizációra, mint mások. Sok idő telt el anélkül, hogy bármit is tettek volna körülményeik megjavítására; egyformán erőtlenek arra, hogy kellő mértékben vegyítsék a cselekvést és az eszmét ahhoz, hogy kinyissák börtönük falát és fölemelkedjenek alacsony szintjükről.

De az emberi haladás legalacsonyabb fokozatai, is mindig kétféle ösztön hatását látom, amelyeknél hol az egyik, hol a másik dominál. Meg fogom kísérelni útjukat nyomon követni, ahogy a civilizáció létráján fölfelé haladok. A szamojédok és néhány polinéziai néger fölött vannak azok a törzsek, akik nem teljesen elégedettek azzal az ágakból csinált kunyhóval, vagy ez erővel, mint egyetlen társadalmi kapcsolattal, és valami jobbra vágynak. Ezek a fajok egy fokkal az abszolút barbarizmus fölött vannak. Ha azokhoz a fajokhoz tartoznak, akiktől több aktivitást várunk el, akkor azt fogjuk látni, hogy javítják eszközeiket, fegyvereiket, és díszeiket, melyek a kormányépületen vannak, ahol a katonák fontosabbak, mint a papok, és a változás eszméit fejlesztik ki, és rátermettséget mutatnak a kereskedelemre. Háborúik még mindig kegyetlenek, de egyre inkább csak fosztogató akciók formáját veszik föl. Valójában az anyagi kényelem és a testi jóérzés lesz az emberek fő célja. Ezt a képet sok mongol törzsnél látom megvalósítva, és magasabb szinten a quichuak és a perui aymaraknál is. Az ellenkező viszonyokat, amelyek a testi igényektől inkább eltávolodik, találjuk meg a nyugatafrikai Dahomeyban és a kafíroknál.

Most folytatom utamat fölfelé, és elhagyom azokat a csoportokat, melyek társadalmi rendszere nem elég erős ahhoz, hogy nagyszámú lakost irányítson, még a vérkeveredés után sem. Azokat tekintem most, akiknek a faji elemeik olyan erősek, hogy mindent magukkal ragadnak, ami hatókörükbe jön, és magukba olvasztják. Hatalmas területet uralnak, ahol elveiket többé-kevésbé tökéletesen hangolják össze, Először értünk el valamihez, amit civilizációnak lehet nevezni. Ugyanazok a belső különbségek, melyeket az első két állapotnál fölsoroltam, megvannak a harmadiknál is. Ezek valójában jobban meg vannak jelölve, mint azelőtt, és csak ebben a harmadik fokozatban igazán fontos hatásuk. Attól a pillanattól kezdve, amikor az emberek csoportja, mely törzsként indult, szélesítette társadalmi kapcsolatainak látókörét egy nép nevének dicsőségére, a két ösztönös iránynak látjuk két ágát, az anyagit és a szellemit, ahogy erősebben folynak, mint azelőtt, amikor még a csoportok, melyek most együtt vannak, külön voltak, és az egyik vagy a másik irányba hajlottak. Így különféle eredmények következnek, és a nemzeteknek különféle minősége jön föl a felületre, attól függően, hogy a gondolatok vagy a cselekvés van-e túlsúlyban. Használhatjuk itt a hindu jelrendszert, és azt, amit én szellemi folyamnak mondok, azt prakritinak, a női elvnek, és az anyagi folyamot purusának, azaz férfi elvnek nevezhetjük. Természetesen ezeken a kifejezéseken nincs dicséret vagy lebecsülés; csak azt mutatják, hogy az egyik megtermékenyíti a másikat. ( Klemm [Allgemeine Kulturgeschichte der Menschheit] a fajokat "aktív" és "passzív" emberekből állókra osztja. Nem ismerem ezt a könyvet, és így nem tudom megmondani, hogy elve azonos-e az enyémmel. De az természetes, hogyha ugyanazt az ösvényt követjük, akkor ugyanazokat az igazságokat fedezzük föl.)

Továbbá, láthatjuk az emberiség életének bizonyos pillanataiban a két alapelv kifejezett váltakozását, amikor az egyik túlsúlyba jut a másik rovására. Ezek a változások a vérkeveredéstől függenek, amely időnként elkerülhetetlenül megtörténik. Következményeik nagyon fontosak, és érzékenyen megváltoztatják a civilizáció jellegét, elrontva annak stabilitását.

Így két csoportra tudom az embereket osztani, ahogy ezeknek a forrásoknak a hatása alá kerülne; noha a fölosztás egyáltalán nem abszolút érvényű. A "férfias" kategória elejére a kínaiakat tettem, míg a hinduk a másik jelleg jellemző típusai.

A kínaiak után következnek az ősi Olaszország népei, a rómaiak korai köztársasága és a germán törzsek. A szembenálló táborban Egyiptom és Asszíria népei foglalnak helyet, Ezek a hindusztáni emberek mögött állnak.

Ha követjük a nemzeteket az évek során, azt látjuk, hogy a civilizáció majdnem mindegyiküket megváltoztatta a két elv váltakozásával. Északkína népei eleinte teljesen materialisztikusak voltak. A különféle törzsek egybeolvadásával, különösen a yunnaniakkal, külsejük kevésbé teljesen haszonelvűvé vált. Hogy ez a folyamat miért állt le, vagy legalábbis miért folyt nagyon lassan a múlt évszázadaiban, az azért volt, mert vér szerint a "férfi" jellegű lakossági csoport sokkal nagyobb számú volt, mint a "női" jellegű. Északeurópában a materialista ág, melyet a legjobb germán törzsek képviseltek, állandóan fölerősödött a kelták és szlávok beszivárgásával. De ahogy a fehér emberek egyre inkább dél fele törekedtek, a férfias behatások fokozatosan elvesztették erejüket, és a nagyszámú nőies elem magába olvasztotta őket, akik végül is győztek. Ez alól van néhány kivétel, mint Piemont és Északspanyolország.

A másik részt tekintve látjuk, hogy a hinduknak nagy hajlamuk van a természet fölé helyezni magukat, mondván, hogy ők meditációra vannak és nem tevékenységre. Mikor legkorábbi hódításaik elsősorban olyan fajokkal hozták őket kapcsolatba, akik hasonlóképpen voltak szervezve, mint sajátmaguk, így a férfias elv nem tudott kellőképpen tért hódítani köztük. Ilyen környezetben civilizációjuk nem tudott olyan mértékben haladni az anyagi oldalon, ahogy szellemileg haladt. Ennek ellentétének tekinthetjük a régi rómaiakat, akik természetüktől fogva anyagiasak, és csak akkor változtak meg valamennyire, mikor a görögökkel, afrikaiakkal és keletiekkel keveredtek, ami azzal járt, hogy eredeti természetük megváltozott és teljesen új temperamentumuk alakult ki. A görögök belső fejlődése nagyon hasonlít a hindukéhoz.

Az ilyen tényekből azt következtetem, hogy az emberi tevékenység eredeti forrása, legyen az erkölcsi vagy szellemi, a két áramlat, a "férfias" vagy "nőies" egyike, és csak olyan fajok, melyeknél az egyik elem bőségben található meg (anélkül, természetesen, hogy a másikban szűkölködnének) érheti el társadalmi életében a kultúra megfelelő szintjét és ezzel a civilizációt.

IX. Fejezet
ix. A civilizáció szó definíciója /folytatás/; A civilizált társadalmak különféle jellege. A mi civilizációnk nem magasabb rendű, mint elődjei.

Ha egy nemzetnek, mely vagy férfi, vagy női jegyeket visel, a civilizációs ösztöne olyan erős, hogy törvényeit vagy azok jelentős többségét másokra is érvényesíteni tudja; ha ezek olyan szerencsések, hogy kielégítik a nép belső szükségleteit és mind szívüknek, mind eszüknek tetszenek, akkor ettől a pillanattól fogva a kultúra születőben van. Ez az általános tetszés alapvető tulajdonsága a civilizáló ösztönnek, és annak legnagyobb dicsősége. Ez egyedül teszi azt élővé és aktív erővé. Az egyének érdekei csak magányban virágzanak; és a társadalmi élet állandóan hajlamos arra, hogy megcsonkítsa ezeket. Az eszmék rendszerének ahhoz, hogy valóban gyümölcsözők és meggyőzőek legyenek, bizonyos módon illeniük kell annak a népnek a gondolkozásához és érzéseihez, akiknek fölajánlkozik.

Ha egy embertömeg valamilyen szempontot elfogad, mint törvényhozásának alapját, ez azért van, mert ez alapvetően teljesíti legkedvesebb vágyaikat. A férfias nemzetek alapvetően a jólétet keresik, a női nemzeteket a képzelet igényei érdeklik jobban; de ismétlem, amikor egy sokaság egyesül a zászlók alatt, vagy pontosabban kifejezve, egyfajta irányítást elfogadnak, akkor születik meg a civilizáció.

A civilizáció másik nem változó jele az, hogy stabilitásra vágyik. Ez közvetlen következménye az előbb elmondottaknak. Mert attól a pillanattól fogva, amikor az emberek elfogadták mint közösség, hogy bizonyos elvek uralkodnak fölöttük és egyesítik őket, és beleegyeztek abba, hogy ezért egyéni áldozatokat hoznak, ez volt első lépésük az irányító elv elfogadására - mindazzal együtt , amit az nyújt és amit követel, és ezt az elhatározást véglegesnek mondják. Minél tisztább egy faj vére, annál kevésbé veszélyeztetik társadalmi építményüket támadások, mert az általános gondolkodás azonos marad. De a stabilitás utáni vágy nem elégülhet ki hosszan. A vér keveredését az emberek alapelveinek változása követi, és ezek arra törekszenek, hogy megváltoztassák magát az épületet. Egy ilyen változás néha igazi haladást jelent, különösen a civilizáció hajnalán, amikor az irányadó elv általában rugalmatlan ás abszolút, egyetlen faj uralkodása következtében. Később a változtatások állandóak lesznek, mert a tömeg sokfélébb és elveszti azt a tulajdonságát, hogy egyfélét kedvel. A közösség nem gratulálhat magának mindig az eredmény miatt. De ameddig az eredeti kiindulás alapelveinél marad, állandóan meg fogja próbálni javítani és stabilizálni magát. Noha ingatag, instabil, és óránként változik, örökkévalónak hiszi magát, és tovább vonul valamiféle paradicsomi cél felé. Egy elvhez ragaszkodik, (noha gyakorlatban állandóan tagadja azt), mégpedig ahhoz, hogy a civilizáció egyik fő ismérve az, hogy Isten változtathatatlanságát kölcsönzi ki az ember javára. Amikor nyilvánvalóan nincs hasonlóság, akkor bátorságot vesz magának, és azzal vigasztalja magát, hogy hamarosan minden áron eléri az isteni tulajdonságot.

A stabilitás és az egyéni érdekek együttműködése mellé, melyek úgy érintik meg egymást, hogy nem károsítják a másikat, egy harmadik és negyedik jellemzőt is be kell vezetnünk a társadalom civilizációjának jellemzésére, és az erőszak gyűlöletét - más szavakkal azt, hogy a fejet és nem az öklöt használják önvédelemre.

Ez a két utolsó jellemző a szellemi javulás forrása, és így minden anyagi javulásé. Különösen ezek mutatják meg, hogy egy társadalom fejlett-e, vagy nem.

Ezekkel áll kapcsolatban hogy idegen népeket gyakran rosszul ítélünk meg. Mivel az ő civilizációjuk külső jegyei nem valószínű, hogy megfelelnek a mieinknek, gyakran túl gyorsan arra a következtetésre jutunk, hogy barbárok vagy értéktelenebb nálunk. Semmi sem felületesebb és így kétségesebb, mint az ilyen előfeltételek mellett levont következtetések.

Úgy gondolom, most összefoglalhatom képemet a civilizációról, azt a viszonylagos stabilitás házának látva, ahol az emberek tömegei békésen próbálják kielégíteni igényeiket, és viselkedésük és intelligenciájuk kifinomodott. Ez a formula minden népre érvényes, melyet eddig említettem, mint civilizáltat, mindegy hogy melyik csoport tagjai. Föltéve, hogy ezek a föltételek fönnállnak, most eljutunk a kérdésig, hogy minden kultúra egyenlő-e. Úgy gondolom, nem. A fő népek társadalmi igényei nem jelentkeznek ugyanolyan erősséggel, és nem ugyanazon dolgok felé fordulnak. Így viselkedésük és intelligenciájuk nagy különbségeket fog mutatni mind fajtában, mind annak fokában. Mik egy hindu anyagi szükségletei? Rizs és vaj az evéshez, szövetruha mint ruhatár. Biztosan csábító körülményei egyszerűségét az éghajlattal magyarázni. De a tibetiek nagyon kemény éghajlat alatt élnek, és szerénységük mégis figyelemre méltó. E két nép fő érdeklődését vallásos és filozófiai fejlődésük adta, amely nagyon állhatatos követeléseket támaszt eszükben és szellemükben. Így nincs egyensúly a női és férfi alapelvek között.

A mérték túlságosan átment az intellektuális oldalra, melynek az a következménye, hogy szinte minden ez alatt a civilizáció alatt végzett munka egyesek hasznát és a többiek kárát szolgálta. Nagy emlékműveket építenek, kőhegyeket vésnek ki, annyi munkával, hogy az megdöbbentő. Hatalmas épületek állnak, és mi célból? Az Istenek tiszteletére. Az ember számára semmi sem épül, kivéve a síremlékeket. A szobrászok mellett az irodalomban is mesterművek állnak elő. A teológia, a metafizika annyira változatosak, amennyire szövevényesek és alkotóak, és az ember gondolatai egy arcmozdulat nélkül zuhannak le egy mérhetetlen szakadékba. A nőies költészet a civilizáció büszkesége.

De mikor az ideálok és látomások birodalmából a hasznos találmányokéba megyek át, és az elméleti tudományokéba, melyeken ezek alapulnak, hirtelen lezuhanok a magasságból a mélységbe, és a fényes nappal éjszakává válik. A hasznos fölfedezések ritkák; A néhány létező kicsinyes és terméketlen; a megfigyelés ereje gyakorlatilag nem létezik. Míg a kínaiak folyamatosan találtak föl dolgokat, az indiaiak kevés eszmét gondoltak ki, és nem vették maguknak a fáradságot, hogy ezeket részletesen kidolgozzák. A görögök, mint irodalmukból tudjuk, sok olyan tudományos feljegyzést hagytak maguk után, melyek méltatlanok voltak hozzájuk. Míg a rómaiak, miután átléptek történelmük delelőjén, nem léptek nagyon messzire előre, noha többet tettek, mint a görögök; Mert az ázsiai vér, mely vérükkel keveredett, ijesztő gyorsasággal terjedt bennük, és megakadályozta, hogy a természet türelmes kutatásához szükséges tulajdonságaik fejlődjenek. De szervezési tehetségük, törvényhozásuk, a birodalomban emelt hasznos épületek elég tanúi társadalmi elveiknek egy időszakban. bebizonyítják, hogy ha Déleurópát nem szállták volna olyan gyorsan meg az ázsiai és afrikai jövevények, akkor mára a pozitív tudomány nyerő lenne, és ennek következtében a germán úttörők elvesztették volna néhány babérkoszorújukat.

Az ötödik század hódítói Európába a kínaival azonos szellemet hozták, de nagyon különböző erőkkel. Sokkal nagyobb mértékben volt telve női sajátságokkal, és a kéthajtóerejű erőket sokkal harmonikusabban egyesítette. Ahol az emberi családnak ez az ága volt uralkodó, a hasznossági irányzatok, nemesebb formában jól fölismerhetőek. Angliában, Északamerikában, Hollandiában és Hannoverben ezek uralkodnak az emberek más ösztönei fölött. Ugyanez igaz Belgiumra és Északfranciaországra is, ahol mindig nagyon gyorsan megértenek valamit, aminek gyakorlati jelentősége van. Ahogy továbbmegyünk dél felé, ezek az irányzatok gyöngülnek. Ezt nem a nap erőssége okozza, mert a katalánok és a piemontiak biztosan melegebb éghajlat alatt élnek, mint a provencei vagy bas-languedociak, ez kizárólag a vér befolyása.

A nőies, vagy nőiesített fajok nagyobb részét foglalják el a földgolyónak, különösen Európának. A teuton és néhány szláv csoport kivételével a világ felénk eső részén minden fajnak csak kevés anyagi ösztöne van. Már eljátszotta szerepét a korábbi időkben, és nem tud újra kezdeni. A tömegek, sokféle fokozatukban, a galltól a celtibériaiig, a celtibériaitól az olaszok és más latin fajok névtelen keverékéig, lefele menő fokozatot képeznek, ami a férfias alapelvek fő erejét (de nem minden erőt) vesszük tekintetbe.

Civilizációnk a germán törzsek keveredéséből keletkezett az ősi fajokkal, egy olyan egyesülés, amely elsősorban férfias csoportokból áll, melyek keveredtek az ősi kultúrák fajainak lehanyatló töredékeivel. A felfedezések gazdagsága, sokrétűsége és termékeny volta, amiért mi mai társadalmunkat becsüljük, természetesek és többé-kevésbé sikeresek, leromlott és nagyon különféle elemek eredményei, akiket germán őseink ösztönösen tudták, hogy hogyan kezeljenek, mérsékeljenek és változtassanak meg.

Kultúránknak két általános vonása van, bárhol is találjuk azt; de elsősorban a germán elem érintésének a jele, és ez keresztény. Ez a másik jellemző (hogy megismételjem, amit már mondtam) jellegzetesebb, mint a másik, és azért tűnik elsősorban szembe, mert ez a modern állam külső jegye, egyfajta máz a felületén; De ez nem alapvetően szükséges, mert sok nemzet keresztény, - és még több is kereszténnyé válhat - anélkül, hogy a mi civilizációs körünk része lenne. Az első jellemző ezzel szemben elhatározó és pozitív. Ahol a germán elem soha nem volt jelen, ott a ránk jellemző civilizáció nem létezik.

Ez természetesen fölébreszti bennem a kérdést, hogy nevezhetjük-e európai társadalmunkat teljesen civilizáltnak; hogy az eszmék és cselekedetek, melyek a felületen jelentkeznek, az emberek tömegeiben mélyen vannak gyökerezve, és ezért hatásuk megfelel a legtöbb ember ösztöneinek. Ez a következő kérdéshez vezet: népességünk alsóbb része azzal gondolkozik és cselekszik-e összhangban, amit mi európai civilizációnak nevezünk?

Sokan csodálták jó okkal az eszmék és látásmódok rendkívüli egységét, amely a görög államokban, azok legjobb idejében a polgárok teljességét irányította. Az alapvető pontokból levont következtetések gyakran ellenségesek voltak egymáshoz; de ugyanabból a forrásból származnak. A politikában néhányan többé-kevésbé demokráciát akartak, mások többé-kevésbé oligarchiát. A vallásban néhányan az eleuziai Demetert imádták, mások a parthenoszi Athénét. Az irodalom terén, Aesküloszt lehet, hogy jobban szerették, mint Szofoklészt, Alaeseuszt, mind Pindaroszt. De végül is az itt vitatott eszmék mind olyanok, amelyeket nemzetinek nevezhetünk. A viták csak az arányokat érintették. Ugyanez volt az eset Rómában a pun háborúk előtt; az ország civilizációja egységes volt és kétségbevonhatatlan. A rabszolgát urától érte; mindannyian osztották azt bizonyos fokig, de egy sem osztott más kultúrát ezzel.

A pun háborúktól számítva a rómaiak, és Periklész után, különösen Fülöp idejétől a görögök között is az egyformaság egyre inkább csökkent. A nemzetek keveredése a kultúrák keveredésével is járt. Ennek eredménye egy nagyon összetett és képzett társadalom volt, melynek kultúrája kifinomultabb volt, mint azelőtt. De volt egy föltűnő hátránya: mind Olaszországban és Hellaszban, csak a fölsőbb osztályok számára létezett, az alsóbbak ebből a szempontból eléggé közömbösek voltak annak természetével, előnyeivel és céljaival szemben. A római civilizáció a nagy ázsiai háborúk után kétségtelenül erőteljes igazolása volt az emberi géniusznak; de valójában csak a görög szónokokból állt, akik a filozófiai alapot adták, a szíriai ügyvédekből, akik azt ateisztikus jogrendszerré építették föl, a gazdag ember rendszerévé, aki a közigazgatásban vagy a pénzkeresésben tevékenykedett, és végül a szórakozni vágyó kéjenceknek, akik semmit sem csináltak. A tömegek minden időben csak eltűrték azt. Európa népei soha nem értettek meg semmit annak ázsiai és afrikai elemeiből, ez egyiptomiak sem értették meg jobban azt, ami Galliából vagy Spanyolországból származott, a numidiaiakat nem érdekelte az, ami a világ más területeiről származott. Így amellett, amit mi társadalmi osztályoknak nevezünk, számos emberfajta élt ott, akiknek civilizációja más volt, mint a hivatalos civilizáció, vagy akik egyáltalán nem voltak civilizáltak. A római népnek csak egy kis része őrizte a titkot és tartotta azt fontosnak. Itt olyan civilizáció példáját adjuk, amelyet elfogadtak és amely uralkodó volt, nem az alatta levő népek meggyőződése miatt, hanem azok kimerülése, gyöngesége és másféle közömbössége miatt.

Kínában ennek pontosan az ellentétét találjuk. A terület természetesen óriási, de egyik végétől a másikig a született kínaiak szelleme azonos - a maradékkal nem foglalkozom - és ugyanolyan alapokon áll, mint civilizációjuk. Bármilyenek annak alapjai, hogy elfogadjuk-e céljait vagy nem, el kell ismernünk, hogy az a szerep, melyet ez a civilizáció a tömegeknél játszott, mutatja, hogy milyen jól értették azt. Ennek oka nem az, hogy az ország a mi fogalmaink szerint szabad, hogy a demokratikus versengés érzése mindenkit arra ösztökél, hogy tegye meg a tőle telhető legtöbbet ahhoz, hogy biztosítsa magának azt a helyzetet, melyet a törvény garantál neki. Egyáltalán nem; nem akarok idealizált képet festeni. Még a középosztálybeli parasztoknak sem volt sok reményük arra, hogy a középső királyságban érdemeik szerint részesüljenek a javakból. A birodalomnak ebben a részében a hivatalos ígéretek ellenére annak a vizsgálata, hogy kik töltik be az állami tisztviselői állásokat kétségtelenül megmutatja, hogy ezek a hivatalnokok családjainak voltak fönntartva, és hogy a professzorok döntése jobban függött a pénztől, mint a tudományosságtól. ("Még mai is csak Kínában igaz, hogy egy szegény diák részt vehet a császári vizsgán, és nagy ember lehet belőle. Ez nagyszerű vonása a kínai társadalmi szervezetnek, és elméletük biztosan jobb minden másnál. Sajnos, az alkalmazás messze van a tökéletestől. Nem szeretnék beszámolni a hibás ítéletekről, a vizsgáztatók korruptságáról, vagy akár arról, hogy irodalmi fokozatokat eladnak, egy eljárás, melyet még a kormány is gyakorolt pénzügyi nehézségek idején ... " (F.J.Mohl, " Az ázsiai társaság évi jelentése," 1846) ), de noha a hajótörést szenvedett ambíciók siránkozhatnak a rendszer rosszaságán, nem tudják elképzelni, hogy lehetne jobb is, és a létező országban a dolgok állása az egész nép megrendíthetetlen csodálatának a tárgya.

Az oktatás Kínában figyelemre méltóan általános és elterjedt; kiterjed olyan osztályokra is, melyek lényegesen azok alatt vannak, akikről Franciaországban elképzelhető lenne, hogy igényük van erre. A könyvek olcsósága (John F. Davis, "A kínai", London, 1840: "Két vagy három kötet egy A4-es méretű általános műből két shillingnek megfelelő összegért kapható. Egy Kantoni könyvkereskedő katalógusa szerint Konfúcius munkáinak négy kötete, kommentárral együtt fél koronánál olcsóbb. Általános irodalmuk olcsósága részben a nyomtatás módja miatt van, részben a papír olcsósága miatt.") és száma, az iskolák olcsósága olyan mértékű oktatást von maga után, mely mindenkit elér. A törvények célját és szellemét általában jól értik, és a kormány büszke arra, hogy a törvények ismerete mindenki számára elérhető. A kormányban történő erőteljes változások ellen erős ösztönös ellenérzés van. Ezen a ponton nagyon hihető Mr. John F. Davis, a brit kínai komisszár kritikája, aki nemcsak hogy élt Kantonban, de alaposan tanulmányozta annak ügyeit, azt mondja, hogy a kínaiak olyan emberek, akiknek történelme egyetlen társadalmi forradalmat sem mutat ki, és egyetlen változást sem a hatalom külső formái iránt. Véleménye szerint a legjobban az "állandó konzervatívak népe" írja le őket.

Az ellentét nagyon szembetűnő, amikor a római világ civilizációja felé fordulunk, ahol a kormány változásai egymást követték, ijesztő gyorsasággal az északi emberek jöveteléig. Ebben a nagy társadalomban mindenütt és minden időben találunk népcsoportokat, akik annyira el vannak választva a létező rendtől, hogy a legvadabb kísérletekre is készek. Nincs olyan, amit meg ne próbálnának ebben az időszakban, semmilyen elvet nem tiszteltek. Kétségbe vonták a tulajdont, a vallást, a családot, és sokan, északon és délen is arra hajlottak, hogy az új elméleteket gyakorlatba ültessék. A görög-római világban semmi sem nyugodott szilárd alapokon, még a birodalom egysége sem, így az ember szükségszerűen az általános biztonságra gondol. Továbbá nemcsak a hadseregek, melyek vezetői improvizált császárok voltak, döngették állandóan a társadalomnak ezt az védőbástyáját, hanem maguk a császárok, kezdve Diokleciánusszal, annyira kevéssé hittek a császárságban, hogy saját véderőt szerveztek. Végül egyszerre négy császár uralkodott.

Egyetlen intézmény, egyetlen alapelv sem volt állandó ebben a boldogtalan társadalomban, melynek továbbélésének nem volt jobb oka, mint annak fizikai lehetetlensége, hogy elhatározza, melyik sziklára alapozzon; addig a pillanatig, amikor lehanyatlott a harcias északi hadseregek csapásai alatt, és legalább végül arra kényszerült, hogy meghatározott valamivé váljon.

Így a keleti és a római birodalom között teljes ellentét van. Keletázsia civilizációjához hozzáveszem a brahmanokét is, amely hatalmas és nagyon általános civilizáció. Ha Kínában mindenki, vagy szinte mindenki elért egy bizonyos tudást, ugyanez a helyzet a hinduk között is. Mindenki, kasztjának megfelelően megosztja az utóbbi évszázadok tudását, és pontosan tudja, hogy mit kell tanulnia, gondolnia és hinnie. A tibeti buddhisták között és felső Ázsia más részein semmi sem olyan ritka, mint egy olyan paraszt, aki nem tud olvasni. Mindenki meggyőződése azonos az élet fontos dolgairól.

Találunk hasonló azonosságot az európaiak között? Nem érdemes megkérdezni. A görög-római civilizációnak nincs határozottan jelzett színe, sem a nemzeteken át, mint egészen át, sem ugyanannál a népnél. Nem kell Oroszországról vagy a legtöbb osztrák tartományról szólnom - túl könnyű lenne mindezt bebizonyítani. De tekintsük Németországot vagy Olaszországot (különösen Délolaszországot); Spanyolország hasonló képet mutat, noha gyöngébb vonalakban. Franciaország helyzete azonos Spanyolországéval.

Tekintsük Franciaország esetét, nem akarom magam arra a tényre korlátozni, ami mindig feltűnik a felszínes szemlélőnek, hogy Párizs és Franciaország többi része között áthatolhatatlan öböl van, és hogy a főváros kapui mögött új nemzet kezdődik, amely meglehetősen különbözik a falakon kívül lakótól. Ezen a ponton nincs kétségnek helye, és azok , akik következtetéseinek alapja az eszmék egysége és a vér közössége a kormány formális egysége mellett, azok ábrándképek hatása alatt vannak.

Egyetlen társadalmi törvényt vagy civilizációs alapelvet sem értenek ugyanúgy minden megyében. Itt nemcsak Normandia, Britannia, Anjou, Limousin, Gascony, és Provence lakosaira gondolok; mindegyik tudja, hogy egyik olyan kicsi, mint a másik és hogy véleményeik különbözőek. A fontos dolog az, hogy amíg Kína Tibet és India esetében az eszmék , melyek a civilizációt fönntartják, ismerősek minden osztály számára, közöttünk ez nem áll fönt. A legegyszerűbben elérhető tények csodaként vannak elrejtve a falusi lakosság nagy része előtt, akik teljesen közömbösek ezek iránt. Vagy pedig általában nem tudnak írni és olvasni, és nem is akarnak megtanulni. Nem látják az ilyen tudás hasznát és nem látnak lehetőséget annak alkalmazására. Ebben az esetben nem a törvény ígéreteire vagy az intézmények által bemutatott dolgokra hivatkozom, hanem arra, amit magam láttam és amiről alapos megfigyelők számoltak be. Más kormányoknak dicséretes kísérleteik vannak a parasztok fölébresztésére közömbösségükből; nemcsak a gyerekeknek adnak meg minden lehetőséget, hogy falujukban tanulhassanak, de felnőtteknek is, akiket húszéves korukban besoroznak, a hadsereg iskoláiban kitűnő rendszert találnak a fontosabb tárgyak oktatására. Igen, ezeknek a lehetőségeknek és a kormány atyai aggódásának ellenére, a "compelle intrare" (kényszerítsd őket, hogy belépjenek), ellenére sem, mely állandóan ágensei fülében cseng, a mezőgazdasági osztályok semmit sem tanulnak. Mint mindenki, aki falun lakott, én is láttam, hogy a szülők soha nem küldik gyerekeiket iskolába nyilvánvaló ellenérzés nélkül, hogy az ott töltött időt időpocséklásnak tartják, hogy hogyan veszik ki őket a legátlátszóbb ürügyekkel, és hogy soha nem engedik meg, hogy tovább járjanak iskolába a kötelező évek eltelte után.

Ha otthagyja az iskolát, a fiatal ember első kötelessége, hogy mindent felejtsen el, amit ott tanult. Ez bizonyos fokig a tisztesség foka számára. és példáját követik a leszerelt katonák, akik Franciaország sok részén nemcsak szégyellik, hogy megtanultak írni és olvasni, de megpróbálják saját nyelvüket is lefelejteni, és ez gyakran sikerül is nekik. Könnyedén jóvá tudnék hagyni minden általános munkát, melyet arra fordítottak, hogy nem gyümölcsöző módon oktassák falusi lakosságunkat, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy az eléjük tett tudás eléggé nem megfelelő, és hogy nyilvánvaló közömbösségük alapja az, hogy legyőzhetetlen ellenségességet éreznek civilizációnkkal szemben. Ennek egyik bizonyítéka passzív ellenállásuk; de egy másik és meggyőzőbb érv szelleme jelenik meg előttem, amikor konokságuk eltűnik, nyilvánvalóan kedvező körülmények között. Néhány szempontból az oktatási kísérletek jobban sikerülnek, mint azelőtt. A keleti megyékben és a nagy ipari városokban vannak munkások, akik önszántukból tanulnak meg írni és olvasni.

Olyan körben élnek, ahol ez a tudás nyilvánvalóan hasznos. De mikor kellőképpen elsajátították az alapokat, hogyan használják azt? Általában arra, hogy érzéseket és eszméket szívjanak magukba, melyek nem ösztönösen, de aktívan szegülnek szembe a társadalmi renddel. Az egyetlen kivételt az északnyugati mezőgazdasági és ipari munkásoknál lehet találni, akiknél az elemi szintű tudás sokkal elterjedtebb, mint bárhol másutt, és ahol azt nemcsak az iskola ideje alatt használják, hanem állandóan. Mivel ezeknek a lakossági rétegeknek sokkal több köze van a germán fajhoz, mint a többieknek, engem nem lep meg az eredmény. Ugyanezt a jelenséget látjuk Belgiumban és Hollandiában. Ha tovább megyünk, és figyelembe vesszük a nép alapvető hitét és véleményét, a különbség még markánsabb lesz. A hitet illetően gratulálhatunk a keresztény vallásnak, hogy nem kirekesztő és dogmái nem túl szűkkörűek. Ha ilyen lenne, akkor nagyon veszélyes zátonyokba ütközött volna.

A püspököknek és a papságnak harcolnia kell, ahogy az utóbbi öt, tíz, tizenöt évszázadban tették az eretneki irányzatok és előítéletek ellen, amelyek ijesztőbbek annál, mint ahogy azt elismerik, és sem harcolni nem lehet ellenük, sem legyőzni nem lehet őket. nincs olyan fölvilágosodott pap, aki ne ismerné falusi térítői munkája után azt a mély ravaszságot, amellyel egy akár vallásos paraszt tovább tiszteli szívében a hagyományos eszméket, melyek ritkán jönnek ki a felszínre, akár akarata ellenére. Mikor hallja titkos vallása hívását, nem bízik meg többet a párizsi papban. Megemlíti neki ezt? Tagadja, nem vitázik róla, és egy hajszálnyit sem tér el meggyőződésétől. Ez az a hallgatagság, mely minden megyében a parasztnál szembetűnik a középosztályoknak. Ez emel áthatolhatatlan kerítést közte és a megye legtöbb földesura közé. Ha a népesség nagy része így látja a civilizációt, éppen azok, akikről azt hiszik, hogy a legmélyebb gyökerei éppen bennük vannak, el tudom képzelni, hogy nálunk kb. tíz millióan a kultúrkörön belül vannak, és huszonhat millióan azon kívül, és ez szerény becslés.

Ha falusi lakosságunk csak brutális és közömbös lenne, nem figyelnénk annyira erre a hasadásra, de abban reménykednénk, hogy apránként megnyerjük őket és bevonjuk azokba a tömegekbe, akik már civilizáltak. De ezek a parasztok olyanok, mint vademberek bizonyos törzsei: eleinte brutálisnak és nem gondolkodónak tűnnek, mert kívülről nézve félrevonulóak és ügyetlenek. De ha csak egy kicsit is a felület alá ásunk, igazi életükbe, azt találjuk, hogy elszigeteltségük önkéntes, és oka nem a gyöngeség. Amit szeretnek vagy nem szeretnek, nem véletlen; minden határozott eszmék logikus sorozatát követi. Ha most vallásról beszélek, azt is kimutathattam volna, hogy mennyire eltávolodtak erkölcsi elveink a parasztokétól (Egy Tourainei ápolónő madarat tett egy három éves kisfiú kezébe, akire ügyelt, és arra bátorította föl, hogy húzza ki szárnyát és tollait. Mikor a szülők leszidták, hogy ilyen aljasságot tanít a gyereküknek, ezt felelte: "ez arra jó, hogy büszkévé tegye." Ez a válasz, melyet 1847-ben adtak, közvetlenül visszamutat a Vercingetorixi idők egyik oktatási céljára). milyen más jelentést adnak a gyengédség szónak, milyen csökönyösen ragaszkodnak szokásukhoz, hogy mindenkit, aki nem paraszt és nem ugyanabból a környezetből való, azt idegennek tekintik. Igaz, nem gyilkolják meg, hála a törvények furcsa és rejtélyes uralmának, melyeket nem ők hoztak; de nem rejtik el gyűlöletüket és bizalmatlanságukat, és örömmel bosszantják, ha veszély nélkül tehetik. Ez azt jelenti, hogy rossz természetűek? Nem, egymás között nem - állandóan látjuk, hogy egymásnak kedveskednek. Magukat egyszerűen más fajnak tekintik, egy olyan fajnak (ha hihetünk nekik), amely gyönge és el van nyomva, és arra kényszerítik, hogy aljasul cselekedjen, de mely megtartja vastag nyakát, büszkeségét és megvetését. Néhány megyénkben egy munkás magát sokkal jobb vérűnek tartja és ősibbnek, mint volt urát. A parasztok némelyikénél a családra való büszkeség meghaladja a nemesség büszkeségét a középkorban.)

Pár éve a templomi atya megválasztásának jött el az ideje francia Britanniának egy kis eldugott egyházközségében; az igazi bretonok ezt a részt "welsh" vagy "idegen" területnek nevezik. A parasztokból álló egyházi bizottságnak két napi gondolkodási ideje volt. A jelölt, akiről döntöttek, noha gazdag és megbecsült, jó ember és jó keresztény volt, "idegen volt". A bizottság nem változtatta meg álláspontját, noha az "idegen" apja, és ő maga is a körzetben született. De emlékeztek rá, hogy nagyapja, aki már pár éve halott volt és a bizottság egy tagja sem ismerte, az ország más részéről telepedett le itt. Egy földtulajdonos paraszt lánya rangon alul házasodik, ha egy szabóhoz, molnárhoz vagy napszámos paraszthoz megy férjhez. Nem számít, hogy a férj gazdagabb-e, mint ő. Bűnét gyakran megbüntetik az apján. Nem hasonlít ez nagyon a templomi atya esetéhez?

Nem kételkedhetünk benne: a francia nép alacsony rétegeinek nagyon kevés köze van a felszínhez. Szakadékot formálnak mely fölött civilizációnk megáll, és mély álló vizekben alszok egy öböl mélyén; ha egy nap megmutatja erejét, ereje mindent eloszlat, ami útjában áll. A történelem legtragikusabb válságai vérrel árasztották el az országot, anélkül, hogy a mezőgazdasági lakosság bármi szerepet is játszott volna benne, kivéve azt, amit rákényszerítettek. Ahol közvetlen érdekei nincsenek érintve, ott hagyja a folyót lefolyni anélkül, hogy a legkevésbé is törődne vele. Azok, akiket megdöbbent és botrányosnak tartják az ilyenfajta kőszívűséget, azt mondják, hogy a paraszt alapvetően erkölcstelen - ami nem igazságos és nem is igaz. A parasztok szinte mindenre ellenségesen néznek. Nem értik civilizációnkat és nem szívesen osztják meg, és úgy vélik, igazságos az, ha hasznuk származik annak szerencsétlenségeiből. Ha félretesszük ezt a nem időszerű dolgot, ami néha aktív, de általában csak lappangó, akkor ne késlekedjünk azzal hogy bizonyos erkölcsi minőséget rendelünk hozzájuk, melyek ha furcsának is tűnnek, de néha kimutathatóak.

Egész Európára alkalmazhatom, amit most Franciaországról mondtam, és azt a következtetés vonom le, hogy a modern civilizációban sokkal több minden van benne, mint amit magába szív; ebben emlékeztet a Római Birodalomra. Ezért nem lehetünk biztosak abban, hogy társadalmunk állása tartós lesz. És én világosan bizonyítva látom megbecsülésének kicsinységében, melyben az alsó osztályok részesítik. Civilizációnkat össze lehet hasonlítani azokkal az ideiglenes szigetekkel, melyeket a földalatti vulkánok hoznak létre. Ki vannak téve a hullámok pusztításának, és meg vannak fosztva azoktól az erőktől, melyek először tartották őket, egy napon szét fognak törni, és töredékeik egy mindent meghódító öbölbe fognak zuhanni. Szomorú vég ez, mely sok nemes fajt elért előttünk. A robbanás nem kerülhető el. A bölcs látja, hogy jönni fog, de nem tud semmit tenni ellene. A legtökéletesebb állam sem képes egy pillanatra sem arra, hogy ellenálljon a világ megváltoztathatatlan törvényeinek.

Noha így ismeretlen, gyűlölt vagy megvetett a legtöbb ember számára, akik árnyéka alatt élnek, civilizációnk mégis egyike a legnagyszerűbb emlékműveknek, melyet az emberi zseni valaha is állított. Újító ereje biztosan nem különbözteti meg; de ha ezt nem tekintjük, azt mondhatjuk, hogy nagyban kifejlesztette a megértés és a hódítás képességét. Ha nem hibáz, minden az övé. ha nem is találta föl a "pontos tudományokat", legalább pontossá tette őket, és kigyomlálta azokat a hibáit, melyekre hajlamosabbak voltak, mint a tudomány más ágazatai. Fölfedezéseinek köszönhetően az anyagi világ jobban ismert, mint az előző társadalmak számára volt. Megkísérelte megérteni néhány fő szabályát, le tudja írni és el tudja magyarázni őket, és belőlük csodálatos erőt tud kölcsönözni, mely százszor nagyobb, az emberi erőnél. Apránként, a gerjesztés ügyes használatával a történelem nagy részeit rekonstruálta, melyeket őseink nem ismertek. Minél távolabb vagyunk a primitív időktől, annál világosabban látjuk őket, és hatolunk be titkaikba. Ez nagyfokú fölsőbbrendűség, és ezt meg kell adni, hogy a mi civilizáció nyújtja nekünk.

De ha ezt beismertük, akkor helyes lenne a következtetés, ahogy ezt általában teszik mindenféle visszahatás nélkül, hogy ez fölsőbbrendű minden eddig létezett kultúránál, és mindegyiknél, amely a mai napig létezett? Igen és nem. Igen, mert részeinek rendkívüli különbözősége megengedi, hogy az összehasonlítás és analízis erőteljes alapján álljon, és hogy egyszerre fogadjon magába szinte mindent. Igen, mert a sokféle választás lehetőségének ereje előnyben részesítendő fejlődéséhez sok különböző irányba; igen, mert a germán elem impulzusainak köszönhetően (amely túl materialista ahhoz, hogy pusztító legyen) magát erkölcsi renddé tette, olyan bölcs előírások halmazává, melyek azelőtt ismeretlenek voltak. De ha addig visszük tovább nagyságának ezt az eszméjét, amíg az abszolútnak és felsőbbrendűségre nem alkalmasnak tűnik, akkor, akkor azt mondom, nem, egyszerű tény az, hogy szinte semmiben nem kiválóbb, mint a többi civilizáció.

A politikában állandó fogságot látunk a szüntelen változásra, melyet a fajok különféle követelményei okoznak, melyek azt fönntartják. Angliában, Hollandiában, Nápolyban és Oroszországban alapjai eléggé stabilok, mert a népesség homogénebb, vagy egyféle csoportokat alakít ki, melyek ösztönei hasonlók. De mindenhol másutt, különösen Franciaországban, Középolaszországban és Németországban - ahol a faj változatai végtelenek, a kormány elméletei soha nem érhetik el az elfogadott igazság szintjét, és a politikai tudomány állandó kísérletek folyamata. Mivel civilizációnk képtelen arra, hogy biztosan meg legyen önmagáról győződve, nem stabil, amely egyike a legfontosabb minőségeknek, melyet definíciómban említettem. Ez a gyöngeség nem található meg sem a bráhmán, sem a celestinai birodalomban; és ezeknek a kultúráknak ebből a szempontból előnyük van a mienkkel szemben. Az egész nép egységes politikai elképzelésében. Ha bölcs a kormány, és az ősi intézmények jól gyümölcsöznek, akkor mindenki boldog. Ha rossz kezekbe kerülnek és megsértik a közösség érdekeit, akkor a polgárok úgy sajnálják, mint ahogy sajátmagát sajnálja az ember; de soha nem szűnnek meg tisztelni azt. Néha megvan a kívánság ezek megtisztítására, de soha nem arra, hogy elsöpörjék őket és másokkal cseréljék föl. Nem kell túl éles szem ahhoz, hogy észrevegyük itt a hosszú élet garanciáját, amelytől a mi civilizációnk messze van.

Művészetben alacsonyabbrendűségünk Indiával, Egyiptommal, Görögországgal és Amerikával szemben nagyon szembetűnő. Sem a fönségesség, sem szépség terén nincs semmink, amely az ókor mesterműveivel összehasonlítható lenne. Ha napjaink végére érünk és városaink romjai borítják a földet, az utazó semmit sem fog fölfedezni, az erdőkben és lápokban, melyek a Szajna, Temze és a Rajna mellett terülnek el, melyek versenyeznének Philse, Ninive, Athén, Salsette és Tenochtitlan. völgyével. Ha a következő korok valamit tanulhatnak tőlünk a pozitív tudományok terén, az nem a költészet lesz, amiről a lelépő adminisztrációk világosan bebizonyították, hogy ezekben mi helyesen csak az idegen kultúrák szellemi csodáit érezzük.

Ha a szokások finomodását tekintjük, nyilvánvalóan rosszabbodtunk. Ezt mutatja saját történelmünk, ahol a múlt korokban a luxust, az eleganciát és a fényűzést sokkal jobban megértették és sokkal pazarlóbban gyakorolták mint ma. Az örömök csak kevés emberre korlátozódtak. Viszonylag kevesen mondhatták magukat jómódúnak. Másfelől elismerjük, hogy a szokások finomodása nagyságrendekkel emeli a tömegek gondolkozási szintjét, valamint nemesíti a pár kegyelt egyén életét azzal, hogy a szépség és nagyság mázát vonja az egész országra, és hogy ezeket mindenki örökli, mert civilizációnk, amely kifejezetten kisszerű kívülről nézve, nem hasonlítható össze versenytársaival.

Végül hozzáadhatom, hogy az aktív tényező, mely minden civilizációt megkülönböztet, azonos a domináns faj legfeltűnőbb minőségével, bármi légyen is az. A civilizációt azok a változások módosítják, melyeknek ez a faj van kitéve, és ha maga a faj eltűnik, akkor egy idő után a eredeti impulzus is eltűnik, amelyet a civilizáció tőle kapott. Így egy társadalomban uralkodó rend a legjobb jellemzője a nép különleges képességeinek és a haladás fokának, melyet elértek; ez a legtisztább tükör, melyben egyéniségük tükröződik.

Hosszú elkalandozásba tévedtem, és ez tovább vitt, mint amire számítottam. Nem bánom, mert képessé tett arra, hogy kimondjak bizonyos gondolatokat, melyeket lehet, hogy az olvasó megjegyez. De itt az ideje, hogy visszatérjünk érvelésem fő vonalára, és ez a lánc még messze van attól, hogy kész legyen.

Először azt állapítottam meg, hogy a társadalmak élete vagy halála belső okok következménye. Megmondtam, hogy mik ezek az okok, és leírtam alapvető természetüket, hogy könnyebben fölismerhetőek legyenek. Megmutattam, hogy ezeket általában rossz forrásnak tartják, és amíg egy jelet kerestem, amely mindig megkülönbözteti őket, és kimutatja jelenlétüket, ezt a civilizáció kialakításának a képességében találtam meg. Mert lehetetlennek tűnt ennek leírására egy világos kifejezést találni, szükséges volt azt definiálni, ahogy én tettem. Következő lépésem annak a természetes és változatlan jelenségnek a tanulmányozása lesz, amelyet mint a társadalmak életének és halálának maradandó okaként azonosítottam. Ez, amint mondtam tartalmazza a fajok viszonylagos értékét. A logika azt követeli, hogy magyarázzam meg világosan, hogy mit értek a faj szó alatt, Ez a következő fejezet témája.

----- 2. rész ------