Tartalom
Mivel tartozunk parazitáinknak.
A jövő időzítése.

Mivel tartozunk parazitáinknak.

Forrás: Free Speech, 1995 október és november.

Bevezető

Dr. Revilo Pendleton Oliver tisztelt személyiség azok körében, akik elég szerencsések ahhoz, hogy ismerjék munkáját, és akik őt a huszadik század egyik legnagyobb amerikaijának tartják. 1908-ban született, gyorsan emelkedett a tudományos ranglétrán, és korának egyik vezető filológusa (nyelvtudósa) és a klasszikus tudományok tudósa volt. A klasszikus tudományok professzora volt az Illinoisi egyetem Urbanai részlegében 32 évig. Könnyen tölthette volna idejét azzal, hogy tanulmányaiba temetkezik, azzal, amit legjobban szeretett: a tudomány lencséjét alkalmazza, melyet briliáns elméje fókuszál, a múlt vastag könyvei és kéziratai tanulmányozására. De ő más utat választott. Világosan látta, és jóval honfitársai előtt, hogy a népet idegen összeesküvők vezetik, és vállalta annak a veszélyét, hogy elveszti elismert társadalmi pozícióját azért, hogy kimondja amit gondol. 1954-től 1994-ben bekövetkezett haláláig szinte megállás nélkül dolgozott az európai eredetű amerikaiak fölébresztésén arra, hogy megmutassa nekik, milyen veszélyek várnak rájuk, és fölhívja őket hivatásuk és jövőjük megőrzésére.

Dr. Revilo Pendleton Oliver ezt a beszédet egy német eredetű amerikai csoportnak mondta el a Buffalo melletti Hamburgban, New York államban 1968 június 9-én.

Az eredeti kézirat elveszett 1990-ben egy árvíz során Revilo dr. otthonában, de szerkesztőnk újra írta annak a hangszalagnak alapján, melyet Mr. Everett Weibert készített az előadáson. A cikkben levő hibák természetesen a szerkesztő hibái, nem Dr. Revilóéi.

Ez dr. Revilo egyik legjobb beszéde, és bizonyosan a legátfogóbb rövid munkája. Nyomtatva most látható először. -- Kevin Alfred Strom.

Mivel tartozunk parazitáinknak.

Hölgyeim és uraim, először megköszönöm meghívásukat, melyre büszke vagyok, és az örömet, hogy ma önökkel lehetek. A múlt tucat évben sok konzervatív és hazafias szervezet ülésén beszéltem, de ez az első alkalom, hogy kifejezetten német szervezet előtt beszélhetek, azaz fajunk azon része előtt, akik az ötödik században otthon maradtak, mikor testvéreik meghódították és elfoglalták a nagyrészben elkorcsosult és haldokló római birodalom nyugati területeit, melyet távolabbi rokonságuk alapított ezer évvel azelőtt.

Úgy értettem, hogy társaságuk tagságának zárt körű gyűlésén beszélek, és vendégeink is megbízható emberek. Azt hiszem, megállapodtunk abban, hogy amit itt elmondok, az nem a nagy nyilvánosság számára íródott, nem publikálható semmilyen formában, és nincsenek újságírók jelen a gyűlésen. Ebből kiindulva őszintén és körülírás nélkül fogom vázolni nehéz helyzetünket, amennyire csak képes vagyok erre.

Néhányuk talán emlékszik a régi történetre a diáklányról, aki egy este lefeküdt aludni, és hirtelen fölriadt, de hallotta, hogy az óra hajnali kettőt üt, és érezte, hogy szobája ajtaja lassan kinyílik. Rémülten próbált kikiáltani a sötétbe, de egy törölközőt nyomta a szájára és érezte, hogy erős karok emelik ki ágyából. Levitték a lépcsőn, bedobták egy nagy luxus Rolls Royce csomagtartójába és nagy sebességgel elindultak vele. Hosszú utazás után kiemelték és egy elhagyott fejedelmi ház nagy előcsarnokába vitték, föl a csodás lépcsőkön, egy elegánsan berendezett szobába, ahol az ágyra dobták. Csak itt látta először elrablóját. Erős, jóképű ember volt hibátlan estélyi öltönyben. Az ágyánál állt és halkan és elgondolkozva nézte. Megpróbált megszólalni, és végül nyöszörögve meg tudta kérdezni: "mit, mit akar velem csinálni?" A férfi vállat vont. "Honnan tudjam?" mondta "Ez az ön álma."

Ez a történet természetesen abszurd, de csekély humora mutatja saját tudatunk kétértelműségét. Egy álom annak meghatározása szerint szenzációk sorozata, melyek akkor történnek az agyban, amikor fölfogó érzékeink, akaraterőnk és értelmünk elbizonytalanodik, és emiatt nem tudjuk érzékelésünk folyását irányítani. De az természetesen jól ismert jelenség, hogy amikor azt álmodjuk, hogy álmodunk, az álom befejeződik és mi fölébredünk. Ekkor az öntudatra ébredt elme veszi át az irányítást és mi újra felelősek leszünk gondolatainkért, és szembe kell néznünk azzal a nappal, amikor cselekedeteinkért felelnünk kell, melyek bölcsességükkel vagy ostobaságukkal meghatározhatják életünk további folyását. Álmaink kellemes vagy fájdalmas kifejezését jelenthetik tudatos vágyainknak vagy félelmeinknek. De éber óráinkban, ha józanok vagyunk, elhatározásainkat a legobjektívabb és leghidegvérűbb becslések alapján hozhatjuk: a minket körülvevő világ erőinek és irányzatainak fölbecslésével; a valóság fölbecsülésével, mellyel számolnunk kell; mindig arra gondolva, hogy semmi sem fog azért történni, mert mi azt jónak véljük, vagy hogy nem fog történni, mert mi azt rossznak tartjuk.

Ha valaha is szükségünk volt arra, hogy alaposan és értelmesen fölbecsüljük helyzetünket és kilátásainkat, akkor ma biztosan. Az oxfordi Brasenose külső udvarán, ha jól emlékszem rá, a zöld pázsit közepén van egy napóra, melynek bronzlapján az a dermesztő fölirat van: "Később van, mint gondolja.". Biztosítom önöket, amerikai honfitársaim, hogy ma késő van, - sokkal később, mint gondolják. Lehet természetesen, hogy most már túl késő van, és ahogy egy régi megfigyelő jó barátom nemrég biztosított róla, helyzetünk ma olyan reménytelen, mint a Délé volt Richmond eleste után, és a második függetlenségi háború majdnem tragikus kimenetele előtt melyet a mi földünkön vívtak. Ennek ellenére őszintén hiszem azt, hogy még van egy kis esélyünk a túlélésre. Ha nem hinnék ebben, akkor ma biztosan nem beszélnék itt ma és nem kérném önöket arra, hogy gondolkozzanak el az ellenünk folyó furcsaságokon.

Lehet, hogy tévedek. Nincsenek sem isteni sugallataim, sem próféta nem vagyok. És biztosan nem ismerem ellenségeink titkos terveit, vagy akár szervezetük belső fölépítését. Csak fölbecsülni tudom erejük lehetséges nagyságát, és haditervük lehetséges hatékonyságát abból következtetve, amit eddig tettek. Csak becslésemet tudom adni, mely hosszú,alapos megfontolás után állt elő; de nem állítottam, hogy szakértő vagyok ezekben az ügyekben, és mivel megígértem, hogy őszinte leszek, őszintén elmondom önöknek, hogy sejtéseim eddig túl optimisták voltak.

Mikor 1945 végén otthagytam Washington bűzös légkörét, nem voltak kétségeim nemzetünk jövőjét illetően. Akkor legjobb sejtéseim alapján bíztam abban, hogy nemzetünket biztosítja a nép reakciója, melyet a következő öt évben vártam, hogy bekövetkezik. Biztosnak hittem, hogy Washington titkai gyorsan közismertek lesznek, és hogy népünk erkölcsi undorral és visszatetszéssel fogja nézni, mikor az amerikaiak legalább egy részét látják annak a beteg lénynek a hibasorozatát, aki olyan hosszan ült a Fehér Házban, akit degenerált árulók és idegen bomlasztók undorító hada vett körül.

Tudtam, hogy Pearl Harbor titka hamarosan ki fog derülni, és hogy az amerikaiak hamarosan meg fogják tudni, hogyan manőverezték és hajtották trükkökkel a japánokat odáig, hogy megtámadják flottánkat, és olyan sok emberünket megöljenek. Biztos voltam abban, hogy a nyilvánosság hamarosan meg fogja tudni Roosevelt és Churchill régi összeesküvését (Churchill akkor már egyszerű polgára volt az akkor még Nagybritanniának tekinthető országnak.), és szintén megtudják Roosevelt folyamatos törekvését 1936 és 1939 között arra, hogy Európában az az őrült testvérháború kezdődjön, amely romokba döntötte azt a világrészt, mely fajunk legértékesebb és nem javítható legnagyobb értékéből olyan sokat gyilkolt meg - legjobb emberei genetikai örökségét - és amely a mi hazánkat életeket és vagyont fecsérlő háborúba taszította, mely elkerülhetetlenül ugyanakkora veszteséget mért az Egyesült Államokra és Nagybritanniára mint Németországra vagy Franciaországra.

Biztos voltam abban, hogy ahogy otthon béke lesz, kiderül, hogy kizárólag azért harcoltunk, hogy a bolsevizmus bestiáit lerombolt országokra szabadítsuk. Biztos voltam abban, hogy hamarosan látni fogjuk annak a nagy áruló csapdának a természetét, melyet ENSZ-nek hívnak. Azt hittem, hogy egy tisztességes ember gyomra fölfordul, has megtudja, hogy a brit kormány hivatalosan elismert stratégiája, mely tudatosan fölrúgta a civilizált háború minden szabályát, indította el a védtelen német városok aljas bombázását kifejezetten azzal a céllal, hogy sok fegyvertelen védtelen német polgárt meggyilkoljanak, hogy ezzel arra kényszerítsék a német kormányt, hogy brit városokat bombázzon, és elég fegyvertelen brit polgárt öljön meg ahhoz, hogy föllelkesítse a brit polgárokat az öngyilkos háborúra, melyet a brit állam erőszakolt tiltakozó lakosságára - úgy tudom, a történelem első példája, hogy egy kormány önkéntesen mészároltatja le polgárait a háborús propaganda céljából. Azt gondoltam, hogy az igazság az ilyen hazai erőszakoskodásról és a hírhedt washingtoni lázadási pör szükségszerűen közismert lesz, és fölizgatja a kedélyeket, úgy, ahogy az ilyen bűnöknek föl kell háborítania a tisztességes embereket.

És biztos voltam abban, hogy ezer más aljasságot, felülmúlhatatlant és az írott történelemben párját ritkítót, fedeznek föl azzal az eredménnyel, hogy a partjaink előtt állomásozó gőzhajók pár éven belül csurig megtelnek a kétségbeesetten menekülő férgekkel, akik egy haragos nép bosszúja elől menekülnek.

1945-ben valóban hittem abban, hogy 1952-ben egyetlen amerikai sem lesz, aki a Roosevelt név említésére nem iszonyodik vagy nem átkozná azt el. Látják: tévedtem. Igazam volt a leleplezés elkerülhetetlenségében. Mint a lengyel tisztek teste, akiket a Katyni erőben a bolsevikok mészároltak le (ahogy ezt megtudtuk idővel), a roosevelti kormány titkaiból sokra fény derült. A leleplezések nem folytak le olyan gyorsan és olyan teljes mértékben, ahogy én hittem, de összességük sokkal több, mint ami szükséges lenne a várt reakcióhoz. Így Pearl Harbor titkának csak kb. 80 százaléka derült ki, de ez a 80 százalék elegendő ahhoz, hogy undorral töltse el az egészséges embert. Természetesen nem tudom és nem is gyaníthatom annak a hihetetlen kormánynak a teljes árulását.

Úgy tippelem azonban, hogy legalábbis az árulások felét valahol írott formában nyilvánosságra hozták; nem szükségszerűen jól ismert források, de könyvekben vagy cikkekben, különféle nyelveken, olyan kiadásokban is, melyeket a nemzetközi összeesküvés titokban akar tartani a nyilvánosság elől, és nem szükségszerűen közvetlen vallomás formájában, de legalábbis olyan tényleírás formájában, melyből a gondolkodó ember le tudja vonni a megfelelő és kétségtelen következményeket. Az információ itt van azok számára, akik keresik, és kellő mennyisége eléggé közismert, különösen Pearl Harbor története, hogy emlékeztessen mindenkit, aki komolyan kívánja országunk fönnmaradását, hogy többet kell megismernie. De a reakció nem következett be. És még ma is a hatcentes bélyegen a Nagy Háborús Bűnös duzzadt és csúfondáros arca van, és nem halljuk a közvélemény tiltakozását. Miért?

Igaz, hogy voltak gyöngécske, alig érezhető kezdeti reakciók, különösen akkor, amikor McCarthy szenátor elkezdte híres meghallgatási sorozatát a szenátus belső biztonsági albizottságánál. Ezek a meghallgatások apró szivárgást eredményeztek a belső titkosszolgálatok hatalmas gátján, amely visszatartotta a tények óceánját, melyek azt mutatják, hogy az Egyesült Államokat idegenek tartják markukban, akik alkalmazójukat elárulják. De amikor a gátak elkezdtek hasadozni, hamarosan össze is omlottak. És amikor a McCarthy meghallgatások elkezdődtek, kicsivel később azt jósoltam, hogy végre bekövetkezett! Ez a kezdet! és hamarosan elkezdődik a pánikba esett patkányok menekülése az igazságos megtorlástól.

De megint tévedtem. Egy barátomnak volt igaza, ő akkor a központi kémszolgálat (CIA) tagja volt, amelyben akkor volt még pár amerikai. És ő éppen West Virginiában, Wheelingben volt 1950 február 9-én, amikor McCarthy szenátor tartotta híres beszédét, melyben megállapította, hogy a kommunista párt vagy a szovjet kémszervezet 57 tagja volt az állami adminisztráció fontos állásaiban, és hogy az állami adminisztráció tudta, hogy kicsodák ezek. A beszéd után barátomnak lehetősége volt négy szem közt beszélgetni McCarthyval. Azt mondta neki: "Szenátor, ön azt mondta, hogy 57 ismert kommunista dolgozik az államigazgatásban. Ha ismerné szervezetem aktáit, akkor tudná, hogy tökéletesen bizonyított, hogy tízszer annyian vannak. De szenátor, ön nem fogja föl az összeesküvés nagyságát és erejét, amelyet támad. Ezek el fogják taposni önt - kíméletlenül el fogják önt taposni."

De McCarthy szenátor csak megrázta a fejét és azt mondta: "Nem, az amerikai nép soha nem hagyja, hogy eltapossanak". Ő is tévedett, ahogy ismeretes.

Nem szükséges itt fölsorolni azokat a lépéseket, melyekkel McCarthyt megsemmisítették. Természetesen saját alárendeltjei szabotálták. Az idegenek, akik sajtónkat és rádiónkat irányítják és ezek bamba kiszolgálói nyálkájukat szétfröcskölték az országban. Kis ignoráns és neurótikus zugügyvédek hadai, akiket "értelmiségnek" nevezünk, szokása szerint köpködött és sikoltozott az egyetemek katedráiról, ahogy szokták.És mindennek megvolt a hatása. De az összeesküvés csak ennél kevésbé megszokott módon tudta elhallgattatni McCarthyt.

Találtak egy tisztet a hadseregben, aki addig csak hibákat csinált, amíg Bernard Baruch ki nem nevezte tábornoknak, és aki 1945-ben nem remélhetett jobbat, mint azt, hogy megússza a hadbíróságot, és az ezzel járó elbocsátást a hadseregből, ha be tudta volna bizonyítani, hogy mindazok az atrocitások és erőszak, az amerikai érdekek szabotálása, melyeket ő Európában követett el, az ő tiltakozása ellenére, elnöki utasításra történtek. Az összeesküvés erre a személyre támaszkodott, és sajtójuk segítségével gyorsan maszkírozták őt és "konzervatívnak" álcázták. Olyan beszédeket írtak, melyeket kevés hibával képes volt elmondani. Vigyorát minden bamba képes folyóirat bemutatta. És elnökké választották. És természetesen "Ikét" azzal a paranccsal indították útjára, hogy szúrja hátba McCarthy szenátort. És ő megtette ezt. Az összeesküvés így tömte be a gátban támadt szivárgást.

De hogy tudta ezt megtenni? Ó igen, vissza tudjuk az egész műveletet követni lépésről lépésre. Tudjuk, hogy ellenségeink alattomosak és ravaszok. Tudjuk, hogy ők irányítják a világ gazdaságát, az amerikai kincstár tartalmával egyetemben, a jövedelmi adón keresztül, amit az én és az ön zsebéből szednek ki. Ostoba és elvtelen amerikaiakat alkalmaznak, akik mindent megtesznek nekik, és akit előtérbe tolnak maguk helyett. De nem az ő aljasságuk és a bennük rejlő ördögi számunkra az igazi kérdés.

A mélyebb, fontosabb és sokkal kellemetlenebb kérdés ez: mi a volt, és mi ma a baj az amerikai néppel, mi tette őket és teszi ma is ellenségük készséges áldozataivá?

Pár éve szokásos volt, hogy gyorsbeszédű szélhámosok találtak egy tönköt öt vagy tízezer dollárral, és eladták azt a Brooklyn hídnak vagy a Holland alagútnak. És hallottam, hogy amikor a Pennsylvania vasútvonal elkezdte lebontani állomásait New York Cityben, valaki megvette 25 ezer dollár készpénzért. Mindezekben az esetekben a csalók rafinált emberek. Példás büntetést érdemelnek. De tudjuk, hogy a vevőkkel is valami baj van, ha szimpatizálunk is velük, el kell ismernünk, hogy nem voltak különösen csillámló elmék.

Ellenségeink különösen megvetnek bennünket, magánérintkezésükben és néha nyilvánosan is arcátlan jelzőket alkalmaznak ránk. Talán emlékeznek rá, hogy pár éve az összeesküvők e Hruscsov nevű embert alkalmaztak Oroszországban. Barátja Ike meghívta ide, és meglátogatta országunkat, a sajtó tisztelettel tapsolt neki,és néhány amerikai is. Visszaérkezése után Bécsben ezt mondta a riportereknek: "Az amerikaiak? arcukba köp, és azt hiszik, az a harmat."

Ez a pikáns szóhasználat emlékeztetett engem arra, amit egy ismerősöm mondott Washingtonban a II. világháború alatt. Ez az ember, régi újságíró, fontos állásban volt az egyik hazugsággyárnál, melyet a Roosevelt rendszer működtetett, hogy a tökfejeket lelkesítse, és azok fiaikat és férjeiket elküldjék az értelmetlen mészárlásba. Egy stratégiai megbeszélésen ez az ember kifogásolt egy javasolt hazugságot amiatt, mert az olyan abszurd volt, hogy tönkretenné a nyilvános bizalmat, és ennek eredményeképpen az amerikaiak nem hinnének el ezután semmit, amit az iroda hazudik nekik. Nagy vita volt erről a kérdésről a megbeszélésen, majd az iroda ilyen ügyekben tartott nagy szakértője zárta le a vitát. Ez az ember pár éve hagyta ott Németországot valamilyen okból, és az Egyesült Államokat tisztelte meg áldásos jelenlétével. Ez az ember, akit kissé fölingerelt a vita, végül kivette elegáns szivarját szájából, és ezt mondta döntésképpen: "Ve spit in ze faces of the American schwine!" (Köpünk az amerikai disznók pofájába). És ez eldöntötte a vitát. A mester szólt.

Miért kapunk és szolgálunk meg ilyen megvetést? Ha nem degenerálódtunk hülyék fajává, akik képtelenek megélni a világban, valami kideríthető szellemi blokádnak kell lennie, amely bennünket ilyen hiszékennyé tesz. Ha ez így van, sürgősen azonosítanunk kell azt. Ezért hoztam föl McCarthy szenátor kérdését, ami történelemnek tűnt, régmúltnak és haszontalannak. Ez az epizód volt az őse a jelenlegi szörnyű nehézségeknek. És ha megpróbálunk visszatekinteni a nyilvánvaló tényekre, mint információscsatornáink és gazdaságunk idegen ellenőrzésére, tudjuk, hogy ennek köze van a dologhoz. Aztán tekintjük a nyilvánvaló tényt, mely csak az utóbbi időkben jutott el tudatunkig, az úgynevezett diákok förtelmes viselkedése az úgynevezett egyetemeken, és az adminisztratív személyzet viselkedése ezeken a diplomamalmokban. Ma látjuk, hogy a lezüllött gengszterek bandája, akiket John Dewey vezetett, elérte célját. Észrevesszük, hogy a nyilvános iskolák sok évig agymosó és agymocskoló géppé váltak, és hogy ez nagyon hatásosan működött egészében. Olyan gép, melybe gyerekeinket küldjük, hogy elméjüket groteszk és lealacsonyító babonákkal töltsék meg; hogy lelkükből kimossák a becsületesség és tisztelet ösztönét; hogy megtöltsék idő előtti zülléssel és perverziókkal; hogy megtöltsék gondolat ok nélküli felelőtlenséggel; és hogy előkészítsék őket az agyromboló kábítók fogyasztására és az állati szint alatti létezésre. A nyilvános iskolák valóban a bomlasztás legerőteljesebb motorja lettek, melyeket ellenségeink használnak ellenünk. Az óra további része nem lenne elég a módok fölsorolására, melyeket önkinevezett "oktatóink" használnak halálos munkájukhoz.

Ha visszamegyünk McCarthy szenátor esetéhez és a mélyebb okot keressük, természetesen okolhatjuk az iskolákat, melyek akkor kevésbé nyíltan úgy dolgoztak, mint ma. De megmarad a kérdés: Miért hitte el az amerikai nép a csalást? Miért voltak eléggé becsaphatóak ahhoz, hogy John Dewey csalását olyan könnyen bevegyék?

Nos, menjünk vissza 1917-be, amikor Dewey csalása csak viszonylag kis területen irányított, és amikor a világ világosabb és kellemesebb hely volt. Ekkor eljutunk Woodrow Wilson idejéhez, történelmünk másik baljóslatú alakjához. Nem tartozom azokhoz, akik Wilsont teljesen gazembernek tartják. Úgy vélem, olyan ember volt, aki teljesen meg tudta magát mérgezni saját szavaival. És úgy gondolom, hogy egész életében összekeverte hallucinációit a valósággal, ahogy azt biztosan tette 1919-ben, amikor kora reggel bejárta Washington kihalt utcáit, mechanikusan üdvözölve kalapjával és meghajlásaival a tapsoló tömeget, mely csak lázas agyában létezett. Így hajlandó vagyok elhinni azt, hogy ő nagyrészben hitt abban, amit mondott. Noha politikai életében csak egy bábú volt, mely a színpadon táncolt, és akinek a madzagjait Jacob Schiff, Bernard Baruch, a Warburgok, és ezek ügynöke, Colonel House húzkodta, a tény tény marad, hogy Wilson beszélt az amerikai népnek a "tegyük a világot biztonságossá a demokráciának" és "a háború mely megszünteti a háborúkat" értelemben, és azok hittek neki. Ahelyett hogy orvost hívtak volna, mikor gyalázatos értelmetlenségeit mondta el, hagyták magukat háborúba rángatni minden mérhető cél nélkül, és arra használni az Egyesült Államok erejét, hogy a háború kimenetele hosszú távon katasztrofális legyen Németország és Nagybritannia számára is.

Elismerem, hogy a háborúmentes világ képe kellemes és vonzó. De akik hisznek ebben, azt is elhiszik, hogy a Mikulás el tudja azt hozni, akiben kétségtelenül szintén hisznek.

Menjünk vissza az 1909-es évekbe, amikor az amerikai népnek a nemzetek szétrombolásának tervét mutatták be, melyet egy aljas degenerált Mordechai nevű ember hozott létre, akit Karl Marx néven is ismernek. Igaz, hogy ennek a tervnek a segítői alkalmaztak pár újságírót, liberális professzort és más szellemi prostituáltat, hogy meggyőzően bebizonyítsák, hogy a javasolt jövedelmi adó semmiféle körülmények között sem haladná meg a négy százalékot, ez is csak milliomosokat érintene, soha senki mást abból a nyilvánvaló okból, hogy egyetlen szövetségi kormány sem lenne képes olyan sok pénzt elkölteni. De a lényeg ott van, hogy az amerikai nép többsége - a szabad kormány örökösei arra az alapelvre építenek, hogy a kormány az alapvető dolgokra kell hogy koncentráljon és egy szigorú alkotmánynak kell korlátozni, egyedüli kivétel ez alól a szükséges honvédelem - ezek az amerikaiak elhitték ezt a sületlenséget. Valójában a javasolók hízelgő hangon ezt mondták nekik: "Gyertek, kis tökfejek, tegyétek be fejeteket a csapdába, és mi sok jót teszünk veletek." És a kis tökfejű tökfejek betették nyakukat a csapdába, és így most az ország a nagy fehér rabszolga törvény uralma alatt áll, és ezért állunk ma ott, ahol állunk.

Még távolabbra is vissszamehetnénk,és ha lenne rá időnk, biztosan vissza kéne mennünk legalább a 18. századba, amikor azokat a furcsa legendákat amit ma "liberalizmusnak" neveznek, és mindazok a hazugságokat, melyeket ma döngölnek gyerekeink fejébe, agyalta ki egy zavaros és bizarr gengszterbanda, mely Weishaupt nagy összeesküvéséből származó ügynökökből állt, nagy részük közönséges csaló és szélhámos, és egy csapat reszkető hangú és zümmögő agyú "idealistából". Úgy gondolom, eléggé világos, hogy mi amerikaiak egy trópusi betegségtől szenvedünk állandó jelleggel, mely kiszolgáltat bennünket ellenségeink kényének-kedvének, és képtelenné tesz bennünket önálló gondolkodásra. Gyöngeség van bennünk, talán végzetes gyöngeség, melynek hatására nemcsak meghallgatjuk az önkinevezett "jótevőket", hanem meg is tesszük, amit tőlünk kívánnak, annyira gondolkodás nélkül, mintha hipnotizálva lennénk, és alávetjük magunkat a hipnotizálók akaratának.

Azt hiszem, hogy ez a furcsa gyöngeség, ellentétben sok sajátságunkkal, nem velünk született vagy örökölt idiotizmus. Ha ez lenne, akkor nem lennénk itt: már rég megették volna őseinket a történelem hajnalán. Nekem inkább úgy tűnik, hogy ez hétféle minőségből tevődik össze; egyfajta perverzió, melyet az a körülmény erősít és támogat, hogy gazdagok és erősek vagyunk, és mi nyugatiak uraljuk a világot az utóbbi évszázadokban. Fölfogásunk hét eleme jó minőségű, legalábbis abban az értelemben, ahogy velünk születnek, ahogy nem tudnánk fölszámolni őket genetikai örökségünkből, ha akarnánk sem, így el kell fogadnunk ezeket. Mindegyiket egyenként fölsorolhatnánk, és különösen érdekes lenne önmagunk szembeállítása más fajokkal minden szempontból. De nagyon röviden kell ezeket fölsorolnom, csak pár szóval magyarázva mindegyiket, hogy érthetővé tegyem miről van szó.

Az első a képzelőerő, mely nagyon fejlett és élő bennünk; ez a képzelőerő azt jelenti többek között, hogy szellemileg igényeljük a jó irodalmat; az irodalom mely másodkézből kapott tapasztalatot ad, és a fantasztikus és csodákat leíró irodalom, mely túllépi a tényleges világ korlátait. De ez az adottság azt a veszélyt hordozza magában, hogy emiatt nem tudjuk világosan megkülönböztetni a valóságot a képzelettől.

Másodszor a személyes becsület iránti érzék, mely olyan erős bennünk, és olyan semmitmondónak és üresnek tűnik más fajoknál. többek között ez adja nekünk a tiszteletre méltó vetélkedés képességét, mikor fajunk emberei ellenfelekként találkoznak a háborúban. Ez adja nekünk a lovagi erkölcsöt, amit látunk, amikor Domédész és Glaukusz a trójai síkon találkozik és az azt követő történelemben, mely fajunk történetéről szól. Ez megmutatja nekünk annak veszélyét, hogy lovagiasan viselkedjünk olyanokkal, akik szemében ezek az elvek őrültségek.

Harmadszor a tárgyilagos és filozófiai gondolkodás képessége, mellyel csak fajunk látszik rendelkezni, és amelynek következtében magunkat a velünk szemben álló szerepébe tudjuk képzelni, de ezzel egyidejűleg megmutatják annak veszélyét, ha azt hisszük, hogy az ő érzéseik és gondolataik hasonlóak a mieinkhez.

A negyedik a szánalom képessége. Fajunk elutasítja a fölösleges fájdalom keltését, és aggaszt bennünket a szenvedés látványa. Ez természetesen olyan tulajdonság, mely miatt a világ többi faja kinevet és megvet bennünket. Az afrikai vademberek, akik ma uraink abban az értelemben, hogy nekünk kell dolgozni az ő eltartásukra minden nap, egyszerűen szórakoztatónak találják egy emberi lény szenvedését. és ha egy megvakított foglyuk van, aki törött lábbal vonaglik, amikor izzó vasakkal döfködik, akkor vidáman kacagnak, olyan vidáman, igazi vidámsággal, amely meghaladja a legnagyobb vidámságot, melyen valaha is mulattunk egy vígjáték alatt. A hatalmas kínai irodalmat hiába kutatjuk át, a szánalom legkisebb nyomát sem találjuk meg benne.

Ötödször, nagyvonalúságunk, mint egyén és mint nemzet, mely automatikusan azok megvetését vonja maga után, akik külföldön élnek.

Az önfeláldozás képessége a hatodik érzés. és ez természetesen nagyon fejlett nálunk, de nem föltétlenül szükséges egy civilizált társadalom fölépítéséhez. Egyetlen nép sem, mely a gondolkodásra képtelen vademberek szintje fölött áll, sem képes túlélésre anélkül, hogy fiatal tagjai képesek lennének életüket és egészségüket föláldozni azért a társadalomért, melybe beleszülettek.

A hetedik és utolsó a vallás érzése, amely természetesen közös emberi érzés, de itt is van különbség köztünk és mások között. Tizenöt évszázad során a nyugati világ keresztény volt, nyugati keresztény, és semmiféle más vallás nem tudná ezt helyettesíteni. De az egyszerűen történelmi tény, sajnálatos, de nem tudjuk megváltoztatni, hogy népességünknek ma csak csekély százaléka hiszi tényleg, hogy Krisztus Isten fia volt, hogy a lélek halhatatlan, és hogy bűneink a következő létben elnyerik büntetésüket. Ez azt jelenti, hogy a vallási ösztön, mely természetünk része, népességünk többségében nem nyer kielégülést nem kérdező hit formájában. És így ezek a kielégületlen ösztönök minden ügyesebb csaló, zugprókátor és punk előtt megnyitják a csalás lehetőségét. Ma ezek foglalják el a tanári katedrák nagy részét. Ha a hit elveszett, amit Pareto a vallás maradékénak nevez, lesz az ember legsebezhetőbb pontja, Achillész-sarka. A kérdés nélküli vallás kielégületlensége nagy hatalom.

Ezeknek a minőségeknek egyfajta kiforgatása működött bennünk uralkodásunk ideje alatt, és teljesen hibás elvet adott nekünk más népekkel kapcsolatban. Azt képzeltük be magunknak, hogy valamiféle csoda útján nemcsak anyagi javainkat oszthatjuk meg velük, hanem szellemi és lelki képességeinket.

És mi mindig megadjuk magunkat az utánzás hízelgésének. Mások utánzásának képessége közös minden emberben, még az emberszabásúaknál is, melyet mindannyian ismerünk a "majmolni" kifejezésből ("monkey see, monkey do."). A majom utánzási képessége csekélyebb, mint a mienk. De az ausztráloidok kivételével minden más faj képes külsőségekben utánozni bennünket. Ha úgy öltöznek, mint mi, megfigyelik társadalmi szokásainkat, beszélik nyelvünket, használják a kifejezéseket, melyek megfigyeléseik szerint tetszenek nekünk, és akkor is használják őket, ha nem értik vagy abszurdnak vagy értelmetlennek tekintik azokat, más fajok tagjai olyan meggyőzően tudnak bennünket utánozni, hogy azt hihetjük, ők is a mi mentalitásunkat vették föl, és a mi életelveinket.Ha az utánzó előadásában hibák is vannak, ezeken nagyvonalúan keresztülnézünk vagy kedves naivitásnak tekintjük azokat.

Ez az utánzási képesség a vademberekben is benne van, legalábbis az intelligensebbjében. A britek éppen olyan hiszékenyek, mint mi vagyunk. Többszáz alkalommal adtak ösztöndíjat feketéknek Basuto országból, Kenyából vagy Nigériából, vagy másik gyarmatukról, és az eredmény majdnem mindig ugyanaz volt. A vadember jó ruhatárat vett magának, angol iskolába járt, megtanult futballozni, Oxfordban tanult, bájos esszét írt Wordsworthról vagy az ősi jogról, félbolond angol nővel közösült, aki őt "romantikusnak" és sajátmagát "széleslátókörűnek" tartotta, és amikor elfáradt az angol nagyvonalúságból élni, akkor hazament törzséhez, ahol frissen sült csecsemőt szolgáltak neki föl ínyencségként, amit régen hiányolt a buta britek még butább előítéletei miatt.

Némelyik intelligens keleti nép színlelési képessége ennél sokkal nagyobb és a zsenialitás határát súrolja.

A furcsa és rendkívül nemzetközi nép, a zsidók,akik telepeiket a történelem során mindig más népek országában rendezték be és virágoztatták, sikereik nagy részét kaméloenszerű képességüknek köszönhetik, amikor utánozták annak az országnak a szokásait és viselkedését, ahol megtelepedtek. Nagyon intelligens emberek, lehetséges, hogy sokkal intelligensebbek, mint amilyenek mi vagyunk. Minden megfigyelő, például Douglas Reed és Roderick Stohlheim utal a zsidók megdöbbentő képességére, hogy németnek látszik Berlinben, csehnek Prágában, olasznak Rómában és angolnak Londonban, olyan könnyen váltva az egyik szerepből a másikba, mint ahogy egy ember kabátját vagy ruháját váltja. A zsidóknak nagy előnyére szolgál fehér bőrszínük, és hogy sok mindenben hasonlóak fajunkhoz, ami odáig megy, hogy nem megkülönböztethetőek, legalábbis a nem gyakorlatlan szem számára, és olyan nem keleti jellegű személyek tartoznak hozzájuk, akiknek szőke vagy vörös a haja.

Nem vagyok biztos abban, hogy a legtehetségesebb alakoskodók nem annak a népnek a tagjai, akiknek nincs sok fizikai előnyük: a japánok. Képességük, hogy megnyerjék bizalmunkat és hogy átvegyék technológiánkat és tudományunkat egyszerűen páratlan, és nyilvánvaló abból, amit elértek néhány túlnépesedett kis szigetükön. De alakoskodási képességük is nagyszerű.

Mindig visszaemlékszem egy barátom tapasztalatára, aki a késő 1930-as években kémiaprofesszor volt egy nagy egyetemen, amit nyugodtan stratégiai jelentőségűnek nevezhetünk országunk számára. Végzős osztályának legkitűnőbb tanulói négy japán volt. Részben, mert olyan fogékonyak voltak a kémia rejtett formáinak elsajátításánál, részben mert külföldiek voltak, és így fölébresztették nagyvonalúságát, ami számunkra mindennapos, meghívta őket otthonába. és úgy gondolta, hogy a három év alatt nagyon jól megismerte őket személyesen. viselkedésük és angoltudásuk elsőrangú volt. csodálták Amerikát és annak intézményeit. A "demokráciáról" természetesen a legnagyobb elismerés hangján szóltak. Helytelenítették a "militarizmust", hevesen reménykedtek a "világbékében" és a "népek közti megértésben". Barátom meg volt győződve arról, hogy ha több hasonló fiatal embert hozunk az Egyesült Államokba, Japán politikája fokozatosan meg fog változni, és a két nemzet ezután állandó barátságban fog élni.

Egy nap egyedül volt a terepen egy útkereszteződésben, húsz mérföldre az egyetemtől, barátaira várva, akik autóval akarták magukkal vinni. Késtek, és mivel meleg volt, egy közeli gyümölcsösbe ment, hogy a fák árnyékában várhasson. Látta japán diákjait lejönni az útról egy gyalogtúra során. Az útkereszteződésnél megálltak, azonosítottak minden utat, egyet keresve és nem találva. Ezután fölálltak, és egymásnak háttal állva elővettek egy Leica fényképezőgépet és minden utat lefényképeztek, és aztán minden átmérő környékét, és a térképen jegyzeteltek. Természetesen nemcsak kémiát tanulni jöttek országunkba, hogy azt végső soron ellenünk fölhasználják, hanem hogy mellékesen föltérképezzék országunkat az egyetem körül jövendő esetekre, ha hadseregük megszállna bennünket, vagy ha titkos erőket hoznának partjainkra. És fajuk türelmes alaposságával folytatták munkájukat, belül valószínűleg kuncogva a nagy fehér tökfejek naivitásán, akik nehezen szerzett tudásukat önként továbbadják természetes ellenségeiknek.

Szellemünket egy ennél veszélyesebb hibás elv felhőzi be, mely vallásunkkal kapcsolatos. Évszázadokig azzal az illúzióval dolgoztunk, hogy a nyugati kereszténységet exportálni kell, és csak aktuális események mutatták meg nyilvánvaló módon, hogy mennyire hiábavaló és eredménytelen volt a hittérítők munkája és a buzgalma öt évszázadon keresztül. Mikor Kortez és kicsi de bátor csoportja meghódította az aztékok birodalmát, komoly és odaadó hittérítők követték, főleg ferencesek, akik a keresztény hitet prédikálták a bennszülötteknek. És hamarosan ártatlanul lelkesedve izzó bizonyítékokat küldtek haza a térítésekről. Sagun és Torquemada atya és mások sorait olvasva érezzük komolyságukat, jámborságukat, buzgalmukat és örömüket. És a ferencesek érdekében örülök, hogy soha nem gyanították, hogy milyen csekély szerepet játszottak a vallási áttéréseknél, amik akkora örömet szereztek nekik. Szavaiknál és könyveiknél sokkal hatásosabbak voltak a spanyol ágyúk, melyek legyőzték az azték védelmet, és a kegyetlen spanyol katonák, akik kivégezték az azték papokat, ledöntötték oltáraikat és ledöntötték az azték bálványokat szent piramisaikról. Az aztékok elfogadták a kereszténységet mint szertartást, nem azért, mert szívüket meghatotta volna a szeretet és megbocsát s tana, hanem mert e a kereszténység volt a fehér ember vallása, akit bronzágyúi és páncélos harcosai legyőzhetetlenné tettek.

Ez a korai 16-ik században történt, és mi azóta ugyanazt a hibát követjük el, amikor kiküldött hittérítőink ártatlan lelkesedéssel beszélnek a szívekről akiket "megnyertek Jézus számára". Csak miután a nemzetközi összeesküvés "gyarmatosítás ellenes mozgalma" tényleg elindult, legtöbben észrevettük, hogy azokat a szíveket a brit hadsereg fegyelme nyerte meg és a fehér ember hatalma. Afrika sok helyén például hittérítők egyedül szálltak partra. A bennszülöttek, miután jól elszórakoztak halálra kínzásuk során, megették őket - vagy főve, vagy nyersen, a helyi szokás szerint. Sokszor pár hónappal később egy brit cirkáló kötött ki ugyanott, és féltucat 4.5 hüvelykes robbanólövedéket lőtt a faluba, esetleg egy csoport tengerész partra szállt, és féltucat bennszülöttet fölakasztott a környező fákra. Has a törzs nem volt rendkívül buta, megértették a figyelmeztetést. A következő hittérítőcsoportot elfogadták, mint a villám és fény isteneit. És ha a prédikációk után elég ingyen rizst és orvosi segítséget osztottak, akkor sokan megtértek. Megtanulták a szertartást, és talán megjegyeztek egy babonát, amely távolról hasonlított az ő vallásukra. De ami a kereszténység lelki mélységeinek tanítását illeti, éppen úgy követhették volna szent Ferenc példáját és a madaraknak tarthatták volna a prédikációkat. Noha tény, hogy néhány volt gyarmaton eltűrik a hittérítőket, ha jól fizetnek, legalább megtanultuk, hogy az evangélium a brit csapatokat követi a fehér ember gyalázatos és őrült visszavonulásában egy világból, mely valaha az övé volt.

Mindezek a hozzájárultak ahhoz, hogy ennyire eltűrjük a "jót-tevőket" és hihetetlen bárgyúságunkban soha nem vizsgáljuk a "jót-tevőket". Mert sajnos igaz, hogy a "fölemelési" és "szociális igazságossági" tervek 80 százalékát nem a várható haszonélvezők iránti szeretet, hanem mohóság és rosszindulat indítja el. De mi soha nem kérdezünk utánuk.

Ezért élősködik rajtunk annyi "értelmiségi". Fölfedezték a legbiztosabb és legjövedelmezőbbet az összes csalás között. Egy "értelmiségit" két tehetség különbözteti meg: szószátyársága és nagyon érzékeny orrcimpák. Érzi zsebedben a húszdolláros szagát egy háztömbbel odébb, és két perccel, miután megérezte azt a szagot, "ideálok" ömlenek ki pofájából. Ismeri a szóhasználatot: "a hátrányos helyzetűek"; "azonos lehetőségek"; "kulturálisan megfosztott"; "fejletlen nemzetek"; "fölemelkedő népek"; és hasonló dolgok a végtelenségig. És ahogy hallgatod dalolását, nem veszed észre, hogy kezével belenyúl a zsebedbe.

Lehet hogy elég gazdagok vagyunk ahhoz, hogy balekok legyünk.de nem engedhetünk meg magunknak azokat a rafinált "jótéteményeket", melyeket rosszindulat és gyűlölet indít el. De mégis eltűrjük őket közös mazochizmussal, amely egyszerűen öngyilkos. Elfogadtuk az értékek hihetetlen inverzióját olyan fokig, hogy sajátmagunkat alsóbbrendű lényeknek kiáltottuk ki, akik csak rabszolgának jók, verésre és lemészárlásra, ha jobbjaink szeszélye ezt kívánja. A javaslat ez, noha természetesen eltakarja ellenségeink humanitárius nyáladzása és képmutató szentimentálisaink agytalanul megsokszorozzák azt.

Ez nem új dolog. Ha lenne rá időm, fölhívnám figyelmüket arra az óriási és nem javítható rombolásra, melyet a múlt században hozott nemzetünkre lármás és esztelen fanatikusok kis csoportja, az abolícionisták, akik a Délre tragikus függetlenségi háborút kényszerítettek. Nem védelmezem a néger rabszolgaság intézményét. Úgy vélem, Jeffersonnak és Lincolnnak igaza volt, mikor azt a rendszert károsnak ítélték,teljesen ésszerű meggondolásokból, melyek közül a legfontosabb: először, hogy területünkre hozott olyan személyek millióit, akiknek faja radikálisan különbözik a miénktől, és a mi mértékünk szerint alsóbbrendű; másodszor, mert korcsok képződését eredményezte, sajnálatra méltó lényekét, akiket széttépi az egymással nem összeegyeztethető ösztönök keveredése, melyeket örököltek. Mint tudják, Ábrahám Lincoln határozott szándéka volt, hogy vagy visszavigye az összes négert Afrikába, vagy a gazdaság érdekében Középamerikába. De az abolícionisták nem voltak ésszerűek. Legtöbbjük sajnos amerikai volt mint Wendell Phillips, Professor Elizur Wright és hisztérikus nők, mint Lydia Child és Harriet Beecher Stowe. Vezetőjük William Lloyd Garrison volt, szintén amerikai, noha őt Isaac Mack és más zsidók pénzelték. Kis csoport voltak, az egészséges amerikaiak megvetették őket északon és délen is. De addig mondták beszédeiket és addig beszéltek félre, amíg útjuk szabad lett. 1840-ben agitálni kezdtek az amerikai szövetség felbomlása érdekében, és az Egyesült Államok felbomlása érdekében. Húsz évi agitáció után meggyőzték a déli államokat, hogy vegyék komolyan javaslatukat.

Az abolícionisták olvasása tanulságos. Bibliai idézeteket emlegetnek és "emberi jogokról" és "egyenlőségről" hadoválnak. De nem tudják teljesen elrejteni rosszindulatukat és szándékukat. Mérgük a déli ültetvények ellen irányul, akik nagy része, noha nem mind hölgyek és urak voltak. Az abolícionisták a déli ültetvényest látták maguk előtt, egy náluk sokkal értékesebb embert tanultság, kultúra és emberiesség terén, És ezért engesztelhetetlenül gyűlölték. Lázas elméjükben teljesen hibás kép volt az ültetvényesről, a határtalanul gazdag és állandóan szórakozó emberről, aki életét a verandán henyélve töltötte mentolos szörpöket szürcsölve. Szenvedélyesen irigyelték ezt az embert. A déli hölgyről ugyanilyen hibás képük volt, aki tündérszerű könnyedséggel töltötte napjait, akit alul ás felül alázatos rabszolgák szolgálnak ki. Képük szerint ezeket a nőket a férfi lovagias szeretettel vette körül, ami szinte teljesen ismeretlen volt északon. És ezért le akarták alacsonyítani és tönkretenni a déli hölgyet. Ez volt az eszeveszett "jótevők" igazi indítéka.

Hogy mi történet nemzeti gondolkodásmódunkkal, az jól lemérhető az úri lótolvaj és mániákus gyilkos, John Brown, nevére emlékezve, akit egy összeesküvő csoport pénzelt, akik magukat a titkos hatnak hívták. Délre küldték, hogy rabszolgalázadást indítson el. Mint mindenki elismeri, célja az volt, hogy minden déli nőt megerőszakoljon és lemészároljon, a dél fehér férfiakat pedig barbár módon megcsonkítsa és lemészárolja. MI lesz belőle a mai vélemény szerint? Aszerint ő "az emberi jogok bajnoka", a "szabadság mártírja" és hasonlók. Igaz hogy mészárolni akart, de fehér nőket és férfiakat. Azaz fehér iszapot, mint mi vagyunk, amikor az önlealacsonyítás és öngyűlölet mocsarában fetrengünk. És ez elég ahhoz, hogy őt csodálatossá és nemessé tegyük. És lelke tovább vonul - remélem a forró szén fölött.

Emlékeztetem önöket arra, hogy üvöltő dervisek kis csoportja hozott ránk egy szörnyű szétszakadási háborút, javíthatatlan károkat hozva és nemzetünket és fajunkat örökre elgyengítve azzal, hogy letjobb embereink genetikai örökségét megsemmisítette. És erkölcsileg is eldurvított bennünket, talán kijavíthatatlanul. Mert Lincoln meggyilkolása után, amit biztosan ők eszeltek ki, a mi gyűlölködő "jótevőink" előtt szabad volt az út. Ha van olyan amerikai, aki történetünket olvassa és a felelőtlenül megkínzott déli fehérek szenvedéséről, amit "újjáépítésnek" neveznek, úgy tud olvasni, hogy nem hajtja le fejét a szégyentől, és nem érez aggódó megbánást, arról azt kell mondanom, hogy keményszívű és annyira szadista, hogy nem tudom őt megérteni.

Ezzel az indulással csoda-e, hogy már elértük azt a pontot, hogy a ránk irányuló veszett gyűlölet előtt meghódolunk és meghajolunk? Hogy megtanították az amerikaiakat öngyűlöletre!

Kínai kommunisták megtámadják és foglyul ejtik egyik hadihajónkat, melyet, talán mert megegyeztek ellenségeinkkel Washingtonban, nem védünk meg, noha alaposan óvtak bennünket a támadástól. De ki törődik ezzel? ők is csak hozzánk hasonló fehér iszap, akik azért születtek, hogy uraik örömére dolgozzanak és meghaljanak. Természetesen ha lenne valami nemes értékük, mint egy korcs szifiliszes tetves homokos kommunista emberevőnek, akkor az összes liberális punkunk ott ordítozna és sikoltozna az utcán, hajnaltól sötétedésig és egész éjszaka.

Minden nap több és több fiatalunkat szállították Vietnamba, és kényszerítették harcra olyan körülmények között, melyeket gondosan úgy alakítottak ki, hogy a lehető legtöbb amerikai pusztuljon el és vereségünk biztos legyen. De ne tekintsünk most erre. Tegyük föl, hogy ez tényleg háború, és becsületes harcról van szó. Mi ennek a bevallott célja? Hogy tengerészeti vagy légitámaszpontokat biztosítson az Egyesült Államoknak? Hogy fajtestvéreinket védje Ausztráliában? Ezek értelmes célok lennének, noha stratégiai szükségességük vitatható az adott helyen. De nem. Az állítólagos cél, a kinyilatkoztatott cél az, hogy a szapora keletieket Délvietnámban megvédje a kommunizmus szörnyűségeitől. Ne törődjön vele, hogy ez az ok átlátszó képmutatás. Tegyük fel, hogy őszinte a cél. És akkor mi van?

Amerikaiak vagyunk. A nyugat fehér emberei. Ha egészségesek lennénk, egyetlen igazság sem lenne nyilvánvalóbb és kétségtelenebb számunkra mint az a tény, hogy ami bennünket illet, Vietnam bővelkedő lakossága nem éri meg egy amerikai katona életét sem. De ha valaki ezt javasolja, miért szörnyülködik mindenki: " Nem vagyunk mi a világ rabszolgái, hogy jót tegyünk? Kit érdekel az ön fia vagy a magamé - ők föláldozhatóak."

Most a vietnami politikai célzatú mészárlás elindítói uszítására fiatal punkok hordái nyavalyognak gengszterkeltetőink (melyeket érthetetlen módon ma is egyetemeknek neveznek) ajtói előtt, és tiltakoznak a vietnami szörnyű háború ellen. Mi ellen tiltakoznak? Testvéreik értelmetlen halála ellen? Vagy volt osztálytársuk, egy fehér ember miatt? Nem, ők amiatt csaholnak és nyüszítenek, hogy az édes északvietnami keletiek valamelyike megsérülhet esetleg. Ha valamiféle kellemes módszert találnánk ki arra, hogy amerikai fiúkat úgy öljenek meg, hogy emiatt a keletieknek ne legyen kellemetlenségük, akkor ezek az elvakult tiltakozók tökéletesen boldogok lennének.

A zsidók, akik mint említettem igen intelligens emberek, és akik a mi hadseregünknek öt százalékával sokkal számosabb és félelmesebb ellenséggel szemben, mint a vietnami, megnyerték a hat napos háborút, és akik elég intelligensek ahhoz, hogy tudják, hogy egy támadó háború egyetlen igazolása az általa történt területi hódítás, eldöntötték, hogy vicces lenne néhány megvetett gójt elpusztítani a Liberty nevű hajónkon, és ezt meg is tették - azzal az eredménnyel, hogy egy amerikai állam törvényhozó testülete hivatalosan gratulált nekik. Embereink ott haltak meg, ahova küldtük őket, látszólag országunk szolgálatában, a mi egyenruhánkat viselve és a mi zászlónk alatt. Nemzetünk jelképei voltak. Önbecsülésünk jelképe lettek volna, ha lenne nekünk ilyen. De ki törődik ilyesmivel? ők éppen olyan fehér iszap, mint mi vagyunk.

Lent Memphisben valaki lelő egy fekete autótolvajt, aki bejegyzett kommunista agitátor, és vérszomjas bujtogatók háborúra és fölkelésre hívnak föl ellenünk. Mi történik? Az ország fehér tökfilkóinak fele zokog, nyafog és gyászol, könnyezve mondva: "Milyen csodálatos ember volt. Olyan fehér iszapot akart megölni, mint amilyenek mi vagyunk. Nem volt édes, nem volt nemes, nem volt szent, nem volt olyan, mint Jézus?"

Órákig lehetne sorolni az ilyen példákat. De biztosan eleget bemutattam ahhoz, hogy megmutassam, mi a legkomolyabb akadály előttünk: a perverz tömegmazochizmus, melyet népünk olyan sok tagjába oltottak.

Amit most elmondtam önöknek, az nem az, amit eredetileg szándékoztam elmondani. Mikor terveztem és előkészítettem ezt az előadást arról, hogy elérkeztünk egy pontra, ahonnan nincs visszaút, és hogy most olyan erőszakos jövő áll előttünk, amely minket az állatok színvonalára alacsonyít le, vagy a túlélésre nagy lemondások, áldozatok és életek árán. Akartam Francis Parker Yockeyról beszélni, és nagy könyvéről, a birodalomról. Ennek a könyvnek nyilvánvalóan megvan az ereje ahhoz, hogy becsületes fiatal amerikaiaknak lelkesedést és célt adjon. És ezt akartam kommentálni önöknek mint példát, valószínűleg az egyetlen erőt, mely segíteni fog nekünk abban, hogy kiemelkedjünk jelenlegi nehéz helyzetünkből.

De ezek után két telefonhívást kaptam olyan emberektől, akiknek a nevét valószínűleg még hallani fogják. Ennek az országnak a nemzeti mozgalmaiban néhány csaló van, és bizonyos számú kettős ágens, akiknek az a feladatuk, hogy a nemzeti szándékokat vakvágányra tereljék, ahol kétségbeesésbe és bátortalanságba torkollanak. De biztos vagyok abban, hogy azok, akik fölhívtak, nem tartoznak ezekhez a csoportokhoz. Biztos vagyok abban, hogy ők komolyak és egyenesek. Egyikük nagyon komolyan beszélt kötelességünkről, hogy védjük és óvjuk meg Vietnam népét a kommunizmus szörnyűségeitől. A másik, a beszélgetés során hangsúlyozottan beszélt kötelességünkről, hogy a világ többi részének bemutassuk a szabad vállalkozás áldásos voltát - a világ többi részeinek, gondolja ön. Mintát kell nekik adni, melyet követni tudnak. Így elvetettem az addig elkészült szöveget, amely túl hosszú volt és túl felületes.

Mivel meg vagyok győződve arról, hogy soha nem leszünk képesek arra, hogy saját jövőnkről logikusan gondolkozzunk addig, amíg nem vagyunk elég bátrak, hogy önmagunknak azt mondjuk: "Mi amerikaiak vagyunk, a Nyugat fehér emberei. Ez a mi országunk, mert elvettük azt az indiánoktól. És kétségtelen jogunk van ehhez az országhoz addig, míg megvan az erőnk ahhoz, hogy megvédjük azt."

Mivel tartozunk Nyugateurópa, Ausztrália és Délafrika népeinek? Azzal, hogy elismerjük vérrokonságunkat velük, akik ott maradtak abban az országban, ahonnan mi eljöttünk, és akikkel olyan mértékben, ahogy azt ők is elismerik közös érdekeink vannak, mert mi és ők olyan fajt alkotunk, mely szám szerint kisebbségben van a földön, melynek többi lakója gyűlöl bennünket.

Mivel tartozunk a világ maradékának? Semmivel, abszolút semmivel.

Mik azok a "polgárjogok", melyekkel négereinknek tartozunk, ha ragaszkodnak hozzá? Egy ingyenjegy Afrikába.

Mivel tartozunk a saját magát kiválasztott népnek? Udvariasságot és előzékenységet addig, ameddig meg vagyunk győződve arról, hogy számunkra előnyös az, hogy 12-15 millió összetartó idegen él köztünk, akik az országunk nagy részét birtokolják.

Mivel tartozunk annak a kimondhatatlanul visszataszító bűnbandának, aki ma uralja Washingtont? Becsületes büntetőeljárást.

Most mindez természetesen olyasmi, amit csak magunk között mondhatunk ki zárt gyűléseinken. Valószínűleg elhamarkodott még ilyen gyűléseken is ezt kimondani, tekintve népünk többségének erős elfogultságát az említett ügyekben, amely a legnagyobb akadály előttünk. Valóban, nagyon félek attól, hogy népünk többségét beléjük oltott "humanitárius" hallucinációk olyan mélyen és makacsul tartják fogva, hogy ezeket csakis a testi szenvedés szörnyű sokkja oldhatja föl. És ezt biztosan mindannyian érezni fogják idővel.

A közbenső időben feladatunk, ha nem akarjuk föladni a harcot, hogy saját köreinkben és közösségeinkben olyan vezetést hozzunk létre, és készítsük elő azokat az akciókat, melyek ügyünket előre viszik, megfelelő, okos stratégiával és megfontolással. Ezt azért mondtam el önöknek, mert szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy jövőnk tényleg reménytelen, ha nem látjuk világosan saját céljainkat magunk előtt. És erre, ebben biztos vagyok, soha nem leszünk képesek addig, amíg föl nem szabadítjuk elménket a "humanitárius" elnyomás korlátozó horgától és a hamis erkölcsi gátlásoktól, melyek az igazi erkölcsöt helyettesítik ma.

Remélem hogy nem rémítettem meg senkit önök közül. De tudom, hogy nagyon lehetséges, hogy néhányan önök közül úgy vélik, hogy amit mondtam szívtelen és megsérti azt a keresztényi kötelességet, hogy minden embert szeretni kell. Ha így van, csak azt tudom mondani, hogy sajnálom, és tudomásul veszem, hogy ön túl jó erre a világra. Tudom, hogy a kilátások, melyeket előre vetítettem sanyarúak és elcsüggeszthetik önöket. Csak emlékeztetni tudom önöket Oswald Spengler cáfolhatatlanul igaz prófétai szavaira: "Glücklich wird niemand sein der heute irgendwo in der Welt lebt." (Senki nem lesz boldog, aki ma él valahol a világon.) Innen nincs meghátrálás, nincs menekvés. Nincs hely, ahol elrejtőzhetünk annak a következményei elől, amit mi a Nyugat vontunk magunkra adakozó ostobaságunkkal.

Ma két lehetőségünk van: Harcolni vagy nyöszörögni. Ha úgy véli, hogy megmenekülhet, viszontlátásra és jó szerencsét. A többieknek azt javasolom, hogy lássuk problémánkat világosan, amikor ezt mondjuk magunknak:

"Amerikaiak vagyunk. Ez a mi hazánk. Aki el akarja tőlünk venni, erőszakkal vagy csalással. az az ellenségünk. És a mi célunk, sőt kötelességünk, gyerekeink és azok gyerekei érdekében, és a még meg nem született utódaink érdekében is, hogy minden lehető eszközzel pusztítsuk el őket."

Ez a cikk először a Free Speech Magazine c. havilapban jelent meg nyomtatott formában, a National Vanguard Books, Post Office Box 330, Hillsboro WV 24946 USA, szervezet havilapjában.

A fenti beszéd audió formában lehozható angol nyelven a
http://www.revilo-oliver.com oldalról.

Copyright (c) 1999 Kevin Alfred Strom.

A jövő időzítése.

Mindenki, aki olvasta George Orwell briliáns "1984"-ét az elmúlt öt évben, hogy 1984 eljött, és noha jövőnk nem kevésbé sötét, még nem értük el azt a helyzetet, amit Orwell olyan életszerűen leír. Továbbá nem valószínű, hogy amit leírt, részleteiben ugyanúgy fog megvalósulni. Ennek egyrészt egy memórialyuk az előfeltétele, ha a zsidók abszurd holocsalási hitét általánossá akarják tenni, most valószínű, hogy könyveket réginek nyilvánítanak, és minden információt a múltról számítógépes adatbankokban tárolnak, melyet csak számítógépek képesek olvasni, és ezt az információt gondosan cenzúrázni fogják, mielőtt tárolják. Orwell jóslatai perspektívájukban nagymértékben előre jöttek, és ő ehhez nem járult hozzá.

Említettem az "Amerika hanyatlásában" egy barátom véleményét, aki a katonai és civil titkosszolgálat magasrangú tisztje volt, és szorosan kapcsolatban állt egy kis amerikabarát csoporttal az utóbbiban. 1960-ban ő, és jól informált barátai, akik még szolgálatban voltak arra következtettek, hogy mivel az Egyesült Államokat lelkileg és katonailag olyan állapotba hozták, hogy nem képes ellenállni a sajátmaga által létrehozott Szovjetuniónak, melyet bőségesen támogatott azóta is, és egy katasztrofális háborúban harcolt, hogy uralja a világot, ezért logikus lenne, hogy Washington szovjet csapatokat hívjon be, és elkezdje a civilizált és intelligens amerikaiakat tömegesen kiirtani, ugyanúgy, ahogy ezt sikeresen hajtották végre Oroszországban. Ebből azt következtette, hogy őt, engem és hozzánk hasonló embereket 1970-ben a meszesgödörbe fognak hajítani.

Magam hasonló baklövést követtem el 1959-ben, amikor arra következtettem, hogy az árják emlősök, és ha nem alacsonyabbrendűek a farkasoknál, medvéknél és más állatoknál, melyek veleszületett ösztönük következtében védik utódaikat ameddig megnőnek és képesek arra, hogy megvédjék magukat, akkor az amerikaiaknak sem volna szabad eltűrni gyermekeik rendszeres lealacsonyítását és demoralizálását azáltal, hogy együttlétre kényszerítik őket niggerekkel, korcsokkal és degeneráltakkal. Ha ez így van, a megszálló erőknek nyílt terrorizmusra kell áttérnie, hogy leverje az árja ellenállást, esetlegesen szovjet erők bevonásával, hatalmas vérfürdőkkel és amerikai gulágokba való internálással. Ennek megfelelően úgy tippeltem, hogy ha az amerikaiak nem lesznek 1959-61 táján aktívak, 1965-ben elindul ellenük a terrorhadjárat. Nyilvánvalóan erősen túlértékeltem a mafla amerikaiak túlélési ösztöneit mint emlősökét. Ma, majdnem egy negyed évszázaddal később ezek a lények még mindig erőtlenül tiltakozhatnak szóban és írásban, ha nem támadják hatásosan uraink hatalmi bázisait.

Tanulnunk kell, hogy nem veszítsük el távlatainkat és ne hozzuk irreálisan előre az eseményeket, ha a jelenből a közeljövőre következtetünk. Évszázadok eseményeinek összevonása, mely jobb könyvekben is megfigyelhető, hamis következtetésekre ösztönöz, az idő hibás szemléletére. A francia forradalom és Oroszország judeo-bolsevista letiprása katasztrófák voltak, de nem egy napon és nem is egy éven belül történtek meg. Mivel nagyon tanulságos ilyen esetekben, nagyon javaslom a Princeton University Press [1] nemrég kiadott könyvét. Egyedülálló és nem retusált napló az orosz katasztrófa első fázisából, egy intelligens, éles szemű és tanult embertől, aki egyik oldalon sem volt aktív résztvevő, és objektivitását, mellyel minkét oldalt leírja, csak a számára elérhető információk mennyisége határolta le.

[1] "Bajos idők" /Time of troubles/, Jurij Vladimirovics Got naplója, fordította, szerkesztette és bemutatja Terence Emmons, Princeton, New Jersey, 1988. Nagyon tömör, de csodálatra méltóan pontos jegyzetek, melyek hosszú és fáradságos kutatást kellett hogy követeljenek, a szerkesztő minden helyes nevet azonosított a naplóban, sok furcsa egyén nevét, melyeket nem szokták helyesen írni vagy csak rövidítés formájában használják.

Ez a cikk eredetileg a Liberty Bell c. újságban jelent meg.